Era

A kommunizmus fogságában. A vidéki társadalom megtörése.

1. Évfolyam, 2. sz. 2013 május 2000 ingyenes példány ISSN 2286 – 0959

www.zi-de-zi.ro Kövesd a facebookon is: ERA. Zi de Zi

Készült a S.C. Transilvania Grup Business S.R.L., a Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetsége (Maros megyei szervezet) és a Maros Megyei Tanács közreműködésével

kommunizmus.ro

A kommunizmus agrár és vidékpolitikája Nyárádköszvényesi gazdák az '50-es években

Fogalmak Ateizmus – Istentagadás. Az a világszemlélet, amely tagadja, hogy Isten teremtette volna a világot.

Korlátozás – A kommunista szóhasználat szerint a kulákok elleni gazdasági intézkedéseket (megemelt adóterhek, több beszolgáltatás) jelentette, amely eredményeképpen azokat leszegényítették. Magába foglalta még a különböző társadalmi-gazdasági szervezetekből való kiszorításukat is.

Kulák - a Szovjetunióból átvett fogalom, ahol a nagygazdákat nevezték így.

Romániában 1949-től 1959-ig állítottak össze (általában évenként) kulák-névjegyzékeket. Több ok miatt minősíthettek valakit kuláknak: kisvállalkozás folytatása (kocsma- vagy bolttulajdonos), szolga tartása, cséplőgép vagy pálinkafőző üst birtoklása, áltagosnál nagyobb földbirtok, származás (kuláknak minősítették az édesapját vagy édesanyját), politikai nézet (rendszerellenesség), sokszor azonban elég volt, ha valaki rossz viszonyban volt egy helybeli kommunistával A kuláknak minősítettek többletadót (3050%) fizettek, és sok más egyéb gazdasági és társadalmi diszkriminációnak voltak kitéve (pl. gyerekeiket nem vették fel bizonyos középiskolákba és egyetemekre, vagy kizárták azokból).

Osztályharc – A kommunista szóhasználat szerint az elnyomónak tekintett társadalmi csoportok társadalmi kirekesztését, állampolgári jogaik korlátozását, negatív megkülönböztetésüket és társadalmi osztályként való felszámolásukat jelentette.

2 ERA

Vajdaszentiványiak 1949-ben A kommunista társadalomszemlélet. A kommunista hatalom agrárpolitikája és a vidéki társadalommal kapcsolatos politikája a kommunista társadalomszemléleten alapult. Eszerint a társadalom egymással szemben álló társadalmi osztályokból tevődik össze, amelyek között kibékíthetetlen ellentétek vannak és szembenállás a feloldása csak a kizsákmányolónak tekintett társadalmi osztályok megszűnésével következhet be. A kizsákmá­ nyoló osztályok birtokolják a termelőeszközöket (üzemek, föld, mezőgazdasági gépek), ezért az „ember ember általi kizsákmányolása” csak a termelőeszközök közössé – azaz kollektív tulajdonná – tételével szüntethető meg.

E társadalomszemlélet a köznyelvben addig nem használt új fogalmakat terjesztett el (kulákok, osztályharc) és a vidéki társadalmi csoportok megnevezésére az addig használt „gazda” és „földműves” helyett a sértő hangzású „paraszt” szó került.

Ezen társadalomszemléletük szerint a kommunisták a vidéki társadalmat nincstelenekre, szegény-, közép-, és gazdagparasztokra (kulákokra), valamint nagybirtokosokra osztották. Közülük a kulákokat (nagygazdákat) és nagybirtokosokat minősítették kizsákmányolóknak, akik ellen „osztályharcot” kell vívni: előbb „korlátozni”, majd fel kell „számolni” őket. Az addigi nagybirtokosok „kizsákmányolók”-nak, a helyi vállalkozók, jobb módú gazdák stb. (ők vezették a falvakat) „kulák”nak minősültek.

A vidéki társadalom átalakítása (1948-1959). A régi vezetőréteg megszüntetése többlépcsős folyamat volt. Először kiszorították őket a különféle szervezetek vezetői tisztségeiből (falubíróság intézménye, a szövetkezetek vezetősége), majd a pénzátváltásokkal és a kulákká minősítéssel járó megnövekedett gazdasági terhekkel megfosztották őket felhalmozott anyagi javaiktól.

Sokuktól elvették ingatlanvagyonukat (házukat, istállóikat) vagy rákényszerítették őket földjeik állami szervek részére történő átadására (mert így mentesülhettek a megnövekedett adóterhek alól). Gyerekeik társadalmi felemelkedését megakadályozták azzal, hogy kizárták a felsőoktatási intézmények hallgatói közül, illetve nem engedték felvételizni őket. Nem utolsósorban sajtóhadjáratot indítottak ellenük, illetve igyekeztek a helyi szegénysorban élőket ellenük fordítani.

Az új vezetőréteg kiépítése során a helyi közigazga-

tási- (Néptanács) és gazdasági intézmények (szövetkezet, kollektív gazdaság) vezetőségét nincstelenekkel, szegényparasztokkal, illetve helyi kisiparosokkal töltötték be, akiket gyors­talpaló ideológiai-szakmai kurzusokon képeztek át. Az új hatalom támogatta ezek gyermekeinek továbbtanulását.

Ezen személyek többsége 1948-ig, a kommunista hatalomátvételig foglalkozásánál, illetve emberi kvalitásánál fogva a helyi közösség perifériáján helyezkedett el. (A falvak lakosainak túlnyomó többsége földműves volt, az általuk alkotott gazdatársadalomhoz képest a pár vidéki kézműves – varga, csizmadia, kovács – kisebbségben volt.

A szegényparasztok és földnélküliek szorgalmas munkával és kitartással gazdákká válhattak, így aki a vidéki társadalomban semmire sem vitte, annak – általános megítélés szerint – restsége, iszákossága vagy pazarlása volt az oka.)

Egy másik gyökeres változás volt, hogy az ateizmust hirdető kommunizmus igyekezett a valláshoz kötődő ünnepeket háttérbe szorítani és helyettük a kommunizmushoz kötődő ünnepeket elterjeszteni. Így az ’50-es években tiltották be a katolikus vidékeken a nagypénteki és húsvéti, a faluban zajló körmeneteket.

A vidéki gazdaságpolitika. A hatalom gazdasági elképzeléseit a tervgazdaság eszméje uralta. Úgy vélték, az erőforrások központilag irányított felhasználásával, és mindenre kiterjedő tervezéssel érhető el a minél gyorsabb fejlődés. Ágazatok szempontjából elsődlegesnek a nehézipar fejlesztését tartották, ehhez a többi szektorból, mindenekelőtt a mezőgazdaságból kívánták az erőforrásokat elszívni.

A mezőgazdaságban a magántulajdont fel kívánták számolni és állami gazdaságokat és kollektív (közös) gazdaságokat terveztek létrehozni. Ezek területét tagosítani akarták, amelyeken magasfokúan gépesített mezőgazdaságot kívántak megvalósítani, amely kevesebb munkaerőt igényelt volna. Ezt már csak azért is szükségesnek tartották, mert az ipar munkaerőigényének ellátását a vidéki munkaerő egy részének városra áramoltatásával képzelték el. A mobilitás ösztönzésére szolgált például a falu és város közötti nagy bérkülönbség.

László Márton

kommunizmus.ro

A mezőgazdasági földterületek „átvándorlása” magántulajdonból állami és közös tulajdonba A rendszer mezőgazdasági politikájának egyik célja a földtulajdon-viszonyok megváltoztatása volt: a mezőgazdasági területeket magántulajdonból az állam (állami gazdaságok), illetve az államtól függő kollektív gazdaságok tulajdonába juttatni. Ennek a mintegy másfél évtizedes folyamatnak is több lépcsőfoka volt: 1947 – A földvásárlás korlátozása. 1947. június 23-án állami engedélyhez kötötték a „mezőgazdasági ingatlanok” vásárlását és rögzítették az állam elővásárlási jogát ezekre (ez alól kivételt csak az egyenes ági rokonok közötti adásvétel jelentett), ezzel a földtulajdon-mozgások állami ellenőrzés alá kerültek. Az intézkedés kettős célt szolgált: egyrészt a nagybirtokok további növekedésének meggátolása, de azt is meg kívánták előzni, hogy tulajdonosaik helybeli gazdálkodóknak eladják vagy „szétírassák” földjeiket, mert ezzel kivonták volna őket a későbbi államosítás alól.

1949. március 2-3 – Nagybirtokok elkobzása.

1949. március 2-ról 3-ra virradó éjszaka az 1945. évi földreform után még megmaradt, 50 Ha-nál nagyobb kiterjedésű nagybirtokokat, felszerelésükkel együtt erőszakkal elvette az állam, volt tulajdonosaikat pedig elhurcolták és kényszerlakhelyekre telepítették. Ennek nyomán Maros megyében 90 nagybirtokostól körülbelül 10.000 Ha területet vett el ily módon az állam. Ezek voltak a megye legkorszerűbb mezőgazdasági vállalkozásai, amelyeket állami farmokká neveztek át, és az állam tulajdonába kerültek.

1949. A megemelt mezőgazdasági adókkal az állam rákényszerítette a tőle függő (pl. államsegély a lelkészek fizetésébe) helyzetben lévő egyházakat, hogy földjeiket „felajánlják” az államnak. Ennek megfelelően Maros megyében az ortodox egyház 1949. április 7-ig 3.900 Ha, 145 egyházközség tulajdonában lévő olyan területet „ajánlott fel” az államnak, amelyeket az állami gazdaságok nem tudtak átvenni (ez valószínűleg tartalmazta a megszüntetett görög katolikus egyház földterületeit is).

Ugyan­addig az időpontig Maros megyében a református egyház 656.32 Ha területet ajánlott fel 49 egyházközségtől, míg a római katolikus egyház egyetlen egyházközség 7 Ha-s területét. Összegezve Maros megyében 195 egyházközség 4.564 Ha mezőgazdasági területet ajánlott fel kényszerből az államnak, ezek többségét az állam át is vette.

1951. 1948-1951 között a megfizethetetlen adóterhek miatt sok, elsősorban kuláknak minősített gazdálkodó nem tudta adóját

Cséplés traktorral hajtott cséplőgéppel kifizetni, ezért földjeiket az állam elkobozta.

Hogy ezen földek tulajdonjogát rendezze, az állam törvényrendeletet alkotott az “elkobzott, gazdátlan vagy örökösök nélküli földterületek állami tulajdonba vételéről” (111/1951 számú törvényrendelet). Ekkor elvették a „gazdátlan” földterületeket is: korábbi tulajdonosaikat – tehetős gazdálkodókat – előzőleg megfenyegették és felszólították, hogy hagyják el a falujukat, ők pedig félelmükben eleget tettek a felszólításnak.

1953. Az 1953. február 1-jén megjelent 308/1953-as minisztertanácsi határozattal (MTH) bejelentették, hogy az állam átveszi a munkások, hivatalnokok és más olyan személyek földterületeit, akik nem földműves foglalkozásúak. Vidéken a rendelet a nyugdíjasokat, iparosokat, hivatalnokokat célozta meg, de a megmaradt egyházi tulajdonban lévő földeket is. Ezeket a községi vagy városi Néptanácsokon keresztül fel lehetett „ajánlani” az államnak.

A MTH megtiltotta a kulákok földjeinek átvételét (mert így kibújnának a beadási kötelezettségeik alól, ami kiesést jelentene a mezőgazdasági termelésben), kivételt csak a munkaképtelen kulákokkal (rokkantak, idősek, özvegyek, egyedülálló személyek) tehettek, alapos vizsgálat után. A gyakorlatban rengeteg kuláknak minősített gazda ajánlotta fel földterületeit csak azért, hogy szabaduljon a nyomasztó föld- és terményadótól, és az állam sok esetben ezeket is átvette. 1953 májusáig a mai Maros megyét alkotó rajonokban körülbelül 6.300 Ha területet vett át ilyen módon az állam.

Rajon

Átvett terület (Ha)

Régen

1.855

Erdőszentgyörgy

1.206

Marosvásárhely

3.095

Maroshévíz

153

Összesen

6.311

A Magyar Autonóm Tartományban átvett földterületek 1953 májusáig 1954. A 478/1954. számú törvényerejű rendelet szintén az állam javára történő „ajándékozásokat” szabályozta. A legtöbb felajánlott „ajándék” földterület volt, amelyektől tulajdonosaik igyekeztek megszabadulni.

1959. 1959. január 14-én megtiltották a földek részesművelésbe vagy bérbe adását (a 115/1959. számú törvényrendelettel), csak a tulajdonosuk dolgozhatta meg őket. Az így műveletlenné váló földterületeket a kollektív gazdaságoknak vagy más szocialista mezőgazdasági egységeknek kellett átadni, és ugyanez vonatkozott a meg nem dolgozott, az elhagyott, a be nem jelentett földterületekre is. A rendelet megszegőire (azaz akik továbbra is részesművelésbe adnák földjüket) földterületük elkobzása várt. Ezzel a rendelettel újabb magánbirtokokat kebelezett be az állam.

A földkisajátítások gyakorlatilag a kollektivizálás befejezésének előestéjéig – 1962 márciusáig – folytatódtak a 115/1959. számú rendelet alapján.

Az állam intézkedéseivel elérte, hogy mintegy másfél évtized alatt (1949-től 1962-ig) majdnem teljesen megszüntette a magántulajdonú földterületeket. Helyettük az állami gazdaságok és az állam közvetett irányítása alatt álló kollektív gazdaságok váltak a mezőgazdasági földterületek birtokosaivá.

László Márton

2013 május

3

kommunizmus.ro

A gazdálkodók megtörése: elvonási módszerek A kommunista gazdaságpolitika fő célja az ipar, azon belül is a nehézipar feljesztése volt, ehhez a többi szektorból, mindenekelőtt a mezőgazdaságból kívánták elszívni az erőforrásokat. De emellett az is cél volt, hogy a vidéki társadalmat megfosszák felhalmozott tartalékaitól, a mindennapi élethez szükséges anyagi javakat (élelmiszer, tűzifa) pedig állami ellenőrzés alá helyezzék és így állami függésbe kényszerítsék az addig jórészt önellátó – és éppen ezért az államtól független vidéki társadalmat.

Céljai elérésére az állam az úgynevezett elvonási módszerek (technikák) egész sorát dolgozta ki. Az anyagi javak elvonását szolgálta a mezőgazdasági adó, a kötelező beszolgáltatások, a kötelező biztosítás, az „önadó”, míg az áruszállítás és forgalmazás korlátozása, a háziállat-levágások tilalma és a tűzifa-kiutalások központi szabályozása az anyagi javak feletti ellenőrzást biztosította.

Kötelező vetésterv. A hatalom a teljesen megtervezhető termelés tévtanából kiindulva a gazdálkodás módját is megváltoztatta: 1947-ben kötelező vetéstervet vezetett be.

Addig minden gazda azzal vetette be a saját földjét, amivel jónak látta. A vetésterv alap­ ján viszont az állam minden gazdának egy tervet kézbesített arra vonatkozóan, hogy milyen terményből mekkora területet kell bevessen. (Az állam ugyanis központi tervet készített arra, hogy miből mennyi terményre van szüksége és ehhez mennyi területet kell bevetni. Ezt a központi tervet aztán lebonto­ tták megyékre, járásokra, községekre, falvakra és gazdaságokra, és kézbesítették minden gazdának.) Ha valaki ellenszegült, „gazdasági szabotázs” vádjával pénzbírság, vagyonelkobzás vagy börtön várt rá. Az állam ráadásul azt is megszabta, hogy az ország mindegyik vidékén mikor kell szán-

Fogalmak Kötelező beszolgáltatás: Évente meghatározott mennyiségű mezőgazdasági termék rögzített (a piacinál jóval alacso­ nyabb, rendszerint az önköltséget sem fedező) áron történő, kirovással kötelezővé tett állami begyűjtése.

Pénzreform: Egy adott ország pénzrendsz­erében állami intézkedéssel megvalósított változás (pl. új pénznem bevezetése, a pénzegység és a külföldi valuták közötti értékviszonyok megváltoztatása).

4 ERA

tani, vetni, aratni. A helyi viszonyok figyelembe nem vétele természetesen hatalmas károkat okozott, hiszen értelmetlen hónapokkal előre meghatározni, mikor arassanak, ha éppen akkor esős időszak lesz.

Ennek megfelelően a Maros megyei gazdák is ellenáltak 1947-ben az őszi vetésnek, de a hatalom ragaszkodott az értelmetlen határidőhöz. 1947. október 18-án a megye prefektusa megszorító intézkedéséket hozott: a vetési kampány végéig felfüggesztették a hetipiacokat Bánd és Teke községekben, a vetéssel még hátramaradt községekből fogatokat más munkára nem szabadott kiengedni, vissza kellett hívni a szabadságon lévő hivatalnokokat, hogy „hajtsák” vetni a gazdákat. Minden földtulajdonossal végre kellett hajtatni a vetéstervet – ellenkező esetben azzal kellett fenyegetni, hogy az állam elkobozza a földjeit.

1947. október 24-én a prefektus utasította, hogy a nagy földbirtokosoktól – akik még nem végezték el a vetést – földjüket el kell kobozni, és azt a Mezőgazdasági Kamarának kellett megdolgoznia.

1948-ban sem ment egyszerűbben az őszi kényszervetés. Mivel hónapokon keresztül nem esett, a kemény földbe értelmetlen lett volna a vetés, ezért a gazdák nem akarták végrehajtani azt. Erre válaszul 1948 októberében Maros megye prefektusa betiltotta a hétköznapokon tartott vásárokat (azokat csak vasárnap lehetett megtartani), megtiltották az őrőlnivaló gabonának a malmokhoz szekerekkel való hordását, hogy a fogatok csak az őszi szántást végezzék. Megtiltották a cukorrépa behordását a mezőről a vasúti megállókhoz. A kukoricaés burgonya-betakarítást/hordást csak azok végezhették, akik befejezték a vetést. A napközben összegyűjtött őszi termést pedig csak este lehetett hazavinni, amikor a fogatok végeztek az aznapi vetéssel.

Mivel a gazdák még így sem hajtották vég­ re az esztelen utasításokat, a megyében 28 községből egy-egy kuláknak minősített gazdát megfélemlítésképp letartóztattak és fogházba zártak. Miután ennek híre elterjedt a megyében, a megfélemlített gazdák kötélnek álltak és elvégezték az őszi vetést.

Kötelező beszolgáltatás. 1945-től törvényi úton szabályozták, hogy a termelők jelképes áron terményeket kell beszolgáltassanak az államnak. 1948-ig az intézkedés alapvető célja a lakosság élelmiszerellátásának biztosítása volt a háború utáni zilált állapotokban és a szárazság okozta élelmiszer-hiányos időszakban. Miután 1947. december 30án Románia államformát váltott (eltörölték

Vetésterv a királyságot) és bevezették a szocialista tervgazdálkodást, átértékelődött a kötelező beszolgáltatás szerepe: célja a paraszti jövedelmek elvonása és ezáltal az iparosítás finanszírozása lett.

A kötelező beszolgáltatás kiterjesztésére lépcsőzetesen került sor, a legfontosabb terményekkel kezdődően. 1948. július 6-tól kötelező beszolgáltatást rendeltek el a gabonára, ami a vidéki gazdálkodó réteg ellenállásába ütközött: a gazdák a cséplést követően igyekeztek elrejteni az új termést.

(Ennek megelőzésére a hatalom 1949-től bevezettette a szérűcséplést.)

1949. január 8-tól beszolgáltatási kötelezettséget rendeltek el a tehén- és bivalytejre, amit 1951. január 14-én kiterjesztettek a juhés kecsketejre is. 1950. április 8-án kötelező beszolgáltatást rendeltek el a gyapjúra, majd 1950. május 26-án különféle növényi terményekre: olajos magvakra, zöldségfélékre, takarmányra, takarmánynövény-magvakra, burgonyára, szénára, hagymára. 1952 elejétől a húsbeszolgáltatást rendelték el (azaz előírt mennyiségű sertés, marhahús stb. kellett beadni. A gazdák az élőállatokat hajtották be az átvevőközpontokban, amelyeket ott lemértek).

A kötelező beszolgáltatás a tervgazdaság logikája szerint működött, egy országos tervszámot bontottak le közigazgatási egységekre, majd gazdaságokra. Az 1956-os ma­

kommunizmus.ro

Szérűcséplés Vajdaszentiványon gyarországi forradalom hatására 1957. január 21-én megszüntették a kötelező beszolgáltatást a növényi termények többségére: a gabonafélékre, kukoricára, napraforgóra, borsóra, paszulyra, lencsére, burgonyára és tejre. A hús- és gyapjúbeszolgáltatás 1968 februárjáig fennmaradt, a beszolgáltatás helyett pedig a szerződéses felvásárlási rendszert terjesztették ki.

Szérűcséplés. Évszázadokon keresztül a gazdálkodók a szalmásgabonatermést learatták, majd a csűrökbe, udvarokba hordták be és ott is csépelték ki. A kötelező beszolgáltatás elrendelése után a gazdák igyekeztek elrejteni az új termést. A hatalom ellenszerül azt találta ki, hogy az aratás után a kévéket a szérűkre hordják, és ott, a cséplési ellenőr jelenlétében csépeljék ki, aki már ott lefog­ lalta a kötelező beszolgáltatás értelmében az államnak járó terményrészt.

A szérűcséplést 1949-ben próbálta be­ vezettetni az állam, de az intézkedés a gazdálkodók tömeges ellenállásába ütközött.

A gazdálkodók megfélelmlítéséért Maros megyében több gazdálkodót kivégeztek, ennek nyomán - legalábbis a megye egy részén - megkezdődött a szérűn való cséplés.

Pénzreformok. Noha a második világháború utáni pénzreformok az egész lakosságot érintették, mégis mindkettőnek kiemelt és nyilvánosan elismert célja volt a vidéki gazdálkodók megtakarításainak elvonása.

1947. évi pénzreform. A nagymértékű inflációra hivatkozva 1947. augusztus 15-től kivonták a forgalomból a „régi lei”-t („lei vechi”), helyette a „stabilizált lei”-t („lei stabilizat”) hozták forgalomba. A váltási arányt 20.000 régi lei = 1 stabilizált leiben állapították meg, a beváltást 1947. augusztus 21., este 20 óráig kellett lebonyolítani.

A „stabilizálás” tulajdonképpen a megtakarítások elnyelését jelentette, ugyanis magánszemélyeknek csak egy meghatározott összegig váltottak át régi lei-t, ha ennél töb­

Udvaron való cséplés Vajdaszentiványon bel rendelkezett, dobhatta papírkosárba: nyugdíjasoknak és alkalmazottaknak leg­ több 3.000.000 régi lei-t, a földműveseknek és vidéki lakosoknak családonként (!) legtöbb 5.000.000 régi lei-t váltottak be. A csak kereskedelmi tevékenységet folytató magáncégek nem válthattak be pénzt – azaz minden pénzkészletüket elvesztették – viszont az állami intézmények teljes pénz­ készletét beváltották.

Az 1947. évi pénzreform következményeképp a tehetősebb, vagy csupán takarékosabb személyek megtakarításai semmivé váltak. Íme, hogy élte meg Máthé János magyarhermányi gazda a pénzátváltást: „Megtörtént a pénz átcserélése, igaz nevén: a falusi nép körmönfont módszerekkel való kifosztásának egy új változata. Kibocsátották a sok értéktelen papírpénzt, majd hirtelen becserélték. Egy személynek csak 5 milliót cseréltek be, ezért kapott 250 lej új pénzt, a többit tehette a füstre. Az új pénzben a gazdasági termékek árát olcsón, az ipari árukét magasan állapították meg”.

1952. évi pénzreform. 1952. január 24-én este bezártak az üzletek, majd 1952. január 28-án egy újabb pénzreform vette kezdetét, egy új „lei”-t vezettek be. A pénzreform céljai között megemlítették a kulákok és viszonteladók („spekulánsok”) felhalmozott jövedelmeinek lecsökkentését, az iparosítás finanszírozását.

Január 31-ig cserélték át a régi pénzt, a következő új lei/régi lei átváltási arányokkal: a magánvállalatoknak és magánszemélyeknek 1000 régi lej értékig a beváltási arány 1:100; 1000 – 3000 régi lei összegnél 1:200; 3000 régi lei fölötti összegnél 1:400 átváltási aránnyal.

A bankbetéteknél a váltási arány 1000 régi lei értékig 1:50, 1000-3000 régi lei értékig 1:100, 3000 régi lei-nél nagyobb összegeknél 1:200 volt. Állami vállalatok, intézmények szervezetek készpénzének átváltására 1:200 váltási arányt állapítottak meg, de a bankszámlákon vagy közös számlákon lévő pénzösszegeikre

már 1:20 arányt, így azok – a lakosságéhoz képest – jóval kisebb mértékben veszítettek értékükből. 1:20 arányt állapítottak meg a nagykövetségek és más diplomáciai létesítmények pénzösszegeinek átváltására, de a fizetések, ösztöndíjak, segélyek átszámításánál is. Ugyanilyen arányban számították át a fogyasztási árakat és díjszabásokat is!

Pénz beváltására a 16 éven felüli személyek voltak jogosultak, ezek névjegyzését a helyi (községi és városi) Néptanács állította össze.

Máthé János ennek a pénzreformnak a hatását is leírta: „1952. I. 26. 20-ika óta szakadatlanul folyik a »kollektálás«. Utolsó liter tejig, utolsó szem terményig mindent kipréseltek a rajoni és tartományi begyűjtési szakértők […]. A végrehajtó különítmény hét napon keresztül reggeltől estig járta a falut, 26-án délután elmentek s azon nyomban szétfutott a hír, hogy az 1947ben stabilizált és a világ legjobb valutájának kikiáltott »Lei« pénzt nem fogadják el sehol. Az üzleteket bezárták, a pénzforgalom megállt, a meglévő pénzzel adót sem lehet fizetni.

Titokban készítették elő a nép újabb kifosztását. Kis emberek, munkások takarékosan gyűjtögetett pénzét tették semmivé. Gazdák, akik eladták marháikat, két ökör árából egy malacot tudtak később venni. […] A földműves nép megfeszített munkája gyümölcsének ezer és egy-féle címen eleddig el nem konfiskált maradékát, a népi demokráciának nevezett zsarnoki uralom, 1947 óta második ízben ragadta ki a modern kor rabszolgáinak kezéből. A falvakon annyira elkeseredett volt a hangulat, hogy csak a legcsekélyebb szervezkedési lehetőséget is elzáró féktelen terror tudta a népet a nyílt lázadástól visszatartani. Voltak, akik megtakarított pénzükért vagy eladott marhájuk áráért kapott néhány új leit a kocs­ mába vitték.”

László Márton

2013 május

5

kommunizmus.ro

Maros megyében a szérűcséplés és a kollektivizálás Sántha József († 1949. augusztus 7.)

Kacsó István († 1949. augusztus 9-10.)

1881. február 28-án született Nyárádszeredában. A település egyik tehetős gazdálkodója volt. 1949. augusztus 9-ről 10-re virradó éjszaka Kacsó Istvánt és családját, valamint fiát és annak családját letartóztatták és a Securitate marosvásárhelyi székhe­ lyére vitték. Éjszaka Kacsó Istvánt visszavitték Nyárádszeredába és a falu határában a saját földjén lelőtték. Meggyilkolásának ürügye az volt – akárcsak a többi kulák-gyilkosság esetében – hogy megpróbált megszökni, de ennek ellentmond az, hogy a 68 éves gazda egy korábbi betegsége miatt nehezen tudott járni. Családját, valamint fiának családját a Constanţa megyei Peştera, majd Mircea Vodă helységekbe toloncolták, ott jelöltek ki számukra kényszerlakhelyet (DO). Vagyonukat – akárcsak a többi kivégzett kulákét – az állam elvette.

Sántha József exhumálása 1992. április 23. Vadasd

Nagy László († 1950 július 12.)

1890. december 5-én született Vadasdon. Tanulmányai után kántortanító lett a szülőfalujában. A falu egyik leggazdagabb embe­ reként jelentős nagyságú földterületet birtokolt. Már 1949 elejétől a kommunista párt helybeli sejtjének titkára meggyanúsította, hogy „rémhírek” terjesztésével a rendszer ellen uszítja a helybe­ lieket, és hogy megfenyegette a helyi kommunistákat.

Mivel a vidéki lakosság ellenállt a szérűcséplésnek, a Securitate megyei vezetősége eldöntötte, hogy lelőnek egy befolyásos gazdát azért, hogy megfélemlítsék a lakosságot. Ezután elítélő nyi­ latkozatokat gyűjtöttek össze Sántháról, majd őrizetbe vették és 1949. augusztus 7-én este szökési kísérlet ürügyén szülőfalujától nem messze lelőtték.

1913-ban született Udvarfalván. A jómódú gazdálkodót (7 Ha szántóföld) 1950. július 12-én éjszaka őrizetbe vették és az Udvarfalva-Marosszentanna út mellett lelőtték, hogy megfélemlítsék a helybelieket, akik nem akartak beiratkozni a kollektív gazdaságba.

Házát és javait a kollektív gazdaság elvette, anyját kilakoltatták a házból és szülőfalujába toloncolták vissza.

Sántha József exhumálása 1992. április 23. Vadasd Nagy László síremléke, Udvarfalva

Remus Brustur(† 1949. augusztus 11.)

1883. augusztus 25-én született Maroslekencén, hét elemi osztályt végzett, nős, öt gyerekes gazda volt. 37 hold földje volt, polgármester is volt szülőfalujában, ahol egy kórust is létesített.

1949. augusztus 11-én három Securitate tiszt őrizetbe vette, majd a Mezőkapusról Bánd fele vezető út mellett lelőtték. Családját elhurcolták és kényszerlakhelyre hét évre a Constanţa megyei Peştera faluban száműzték. Utódai 1990. augusztusában meggyi­ lkolása helyszínén keresztet állítottak emlékére.

6 ERA

Grindeanu Alexandru († 1950. július 21-22)

1886. október 16-án Mezőszilváson született. Jelentős vagyonnal rendelkezett: 30 Ha terület, cséplőgép, számos szarvasmarha és juh. A falu polgármestere is volt. Azzal gyanúsították, hogy kollektivizálás-ellenes magatartást tanúsított, valamint hogy megpróbálta megakadályozni a szérűcséplést. 1950. július 21-ről 22-re virradó éjszaka őrizetbe vették, majd lelőtték, szökési kísérlet közbeni fegyverhasználat ürügyén.

kommunizmus.ms

miatt kivégzett gazdálkodók Kiss István († 1950. július 20-21.)

Lăluţ Remus († 1950. augusztus 2-3.)

1902. szeptember 2-án született, faluja tehetős gazdája és 1949 előtt falusbírója is volt. 1950. július 20-ról 21-re virradó éjszaka őrizetbe vették és a falu szélén lelőtték. Holttestét helyi, kulák minősítésű gazdákkal temetették el. 1950. július 21-ére Kiss Istvánt beidézték a Maros megyei Törvényszékre „szabotázs” Kiss István síremléke, Vadad vádjával. Noha helybeli tanúk is jelen voltak a tárgyaláson, mégis a gazdát – távollétében, és már nem lévén az élők sorában – egy és fél év börtönbüntetésre és vagyona teljes elkobzására ítélték! Özvegyét még aznap kilakoltatták, javain helybeli kommunisták osztozkodtak. A gazdát azért végezték ki, hogy megfélemlítsék a helybelieket, akik addig ódzkodtak a kollektív gazdaságba való beiratkozástól.

1908. március 4-én született Marosorosziban, elemi iskolát és szakiskolát végzett, majd földművelésből élt. A falu legtehetősebb gazdájának számított: két cséplőgépe, két malma és 10 Ha földje volt.

1950. augusztus 1-ről 2-ra virradó éjszaka őrizetbe vették Marosoroszi faluban és a Securitate tordai székhelyére vitték, ahol kihalgatták. Azzal gyanúsították, hogy arra biztatta a helybelieket, hogy ne iratkozzanak be a kollektív gazdaságba, és hogy eladta a cséplőgépét és traktorját, amivel csépelnie kellett volna a szérűn az állam utasítására.

1950. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjszaka visszahozták Marosorosziba, a falu határában lelőtték és a helyszínen eltemettették. Még a kommunizmus időszakában az özvegy kérésére kihantolták és újratemették.

Jelentés Kiss István meggyilkolásáról

Bihoreanu Viorel († 1950. augusztus 3.)

Jelentős földterületeket birtokolt, 1949-ben egy hónap börtönre ítélték, mert nem adta be az államnak járó beszolgáltatási kvótát. Egy Securitate tiszt nyilatkozata szerint a börtönből való sza­ badulása után arra biztatta volna a lakosságot, hogy ne adják be a kötelező beszolgáltatási kvótákat. Ugyanazon nyilatkozó szerint 1950. július 29-én nyakon ragadta a kommunista párt helyi szervezetének titkárát, majd ezt követően elment a faluból, pár napig a lányánál volt Marosvásárhelyen, majd 1950. július 5-én jelentkezett a Milícián, ahol letartóztatási parancsot állítottak ki a nevére. Majdnem egy hónapi börtönbüntetés letöltése után, 1950. augusztus 2-án helyezték szabadlábra a tordai fogházból, de a Securitate helyi székhelyére vitték, kivizsgálásra. 1950. augusztus 3-án Bihoreanu Viorelt lelőtték. Azzal gyanúsították, hogy miatta nem tudták Mezőbodonban megalakítani a kollektív gazdaságot, mivel arra biztatta a lakosságot, hogy ne iratkozzanak be.

A Securitáté Maros Megyei Hivatalának épülete az ‘50-es években (ma: Bolyai/Ştefan cel Mare utca 25. szám)

2013 május

7

kommunizmus.ms

Nagybirtokosok elhurcolása Maros megyében. 1949. március 2-3

Székelyvaja Az 1945. évi földreform után megmaradt nagybirtokokat az állam 1949 márciusában sajátította ki a 83/1949. számú számú törvényrendelettel. Ezek papírforma szerint az 50 Ha-nál nagyobb földbirtokok kellett legyenek, de az állam ennél kisebb területű gazdaságokat is kisajátított.

Ezek a gazdaságok a megye legjobb mezőgazdasági üzemei voltak: magas fokú gépesítettség, intenzív termelés, piacorientáltság jellemezte őket. Az állam ezeket kívánta Állami gazdaságokká alakítani, de előbb még el kellett tulajdonosaikat távolítani, birtokaikat pedig kisajátítani.

1949. február 28-án végén kapta meg Suciu Traian, a Maros megyei pártbizottság titkára és a Maros Megyei Milícia főnöke a Milícia bukaresti központjából az utasítást a kitelepítések előkészítésére. Ő 1949. március 1-én egy gyűlést tartott a megye prefektusával Anton Meraval, a megyei Mezőgazdasági Kamara vezetőjével Bodor Andrással, Szász János, a megyei Milícia főnöke, Constantin Câmpianu, a megyei Szakszervezetek Uniója elnöke részvételével, akikkel megalakították a megyei kisajátítási bizottságot. Ekkor feldolgozták a kapott utasításokat és munka­ tervet dolgoztak ki annak végrehajtásra.

1949. március 2-án délután 14 órára összehívták azokat a személyeket, akiket a lefog­ lalandó birtokok ügyvezetőjének neveztek ki, és ismertették velük összehívásuk okát: a nagybirtokok lefoglalását. Ezt követően minden személy részletes végrehajtási útmutatást kapott. Csoportokat alakítottak, ezek tagjai a milicisták és a pártküldöttek voltak. A tagokat elkísérte a megyei pártbizottság egy küldötte is. A gyűlés este 8 óráig tartott és utána már várták őket a gépkocsik, amelyek kivitték őket a nagybirtokokra. A csoportok éjszaka 3 órára minden helyszínre kiérkeztek és “munkához láttak”: felköltötték a családot és közölték velük a kilakoltatás tényét, majd teherautón a milícia kíséretével a kényszerlakhelyre kijelölt helység Milíciájára szállították őket. Összesen 145 személyt, 62 családfőt és 83 családtagot lakoltattak ki, a többi érintett nem tartózkodott a lakóhelyén. A család kilakoltatása után felleltározták a gazdaság javait. Pár esetben nem hajtották végre a kilakoltatást: amikor a családtagok betegek voltak, illetve egy nő esetében , akinek pár napon belül szülnie kellett. Marosszentkirályon pedig a családfő fia beteg volt.

Mezőbánd helységben a pártküldött elvé-

tette a kilakoltatandó személy kilétét összetévesztette Szabó Sándort Szabó Dénessel.

Amikor rájöttek a tévedésre, a milícia hazavitte és visszaadták már felleltározott javait.

A kisajátítottak között voltak a megye régi arisztokráciájának legnevesebb családjai: Bánffyak, Telekiek, Máriaffyak, Kemények, Toldalagiak, Urmánczyak, Bissingenek.

Maros megyében megközelítőleg 90 gazdaságot koboztak el, körülbelül 10.000 Ha mezőgazdasági és erdőterülettel (erdőt, szántóföldet, kaszálót stb).

Az elhurcolt családok javainak átvétele közben kiderül, hogy több volt tulajdonos helybelieknek adott el földterületet, vagy egyszerű, vagy hitelesített szerződéssel, de az új tulajdonosok beírása a telekkönyvek­ ben csak pár esetben történt meg. Maros megyében összesen 85 ilyen adásvétel történt, összesen 366 Ha terület képezte ilyen adásvétel tárgyát például Paszmos és Bala helységekben. Előfordult, hogy az elvitt földesúrtól megvásárolt, de telekkönyvileg még át nem írt földeket lefoglalták az új (helybeli gazda) tulajdonosoktól, kivizsgálás után ezek visszakapták a területeket. (Pél­ dául Paszmoson Teleki Ernő adott el ily módon 0,27-0,57 Ha-s telkeket hat helybelinek.)

Sipos Sándor: A hamvazószerdai bál. 1949. március 3.

A farsang, a téli vidámságok idejének végén jártunk. A falu népe nagy izgalommal készült a farsangbúcsúztató, hamvazószerdai bálra. A nagy izgalom most is elhozta a várva várt napot, s az kellemesnek ígérkezett.

Este megtelt a kultúrterem, a muzsikusok rázendítettek a zenére, amely párokba rendezte a tömeget, és forgatta, szédítette őket.

Javában folyt a mulatság, amikor pont éj-

8 ERA

félkor megjelent a színpadon a falu rendőre, megálljt parancsolt a zenének, véget vetett a mulatságnak, és a társaságot hazatérésre szólította fel. A meglepetéstől bénává dermedten álltak meg a táncoló párok.

– Mi van, mi történt, miért nem engedik, hogy tovább mulassunk? – kérdezte mindenki, de választ a színpadnál nem kaptak.

Feldúlt lélekkel hazaballagtak és lefeküdtek.

Ezen a napon édesanyám Vásárhelyt volt, s éjszakára sem jött haza. A nővérem is ott volt a leányiskola bentlakásában. Csak hárman: édesapám, lázas beteg húgom meg én voltunk otthon. Este, miután édesapám minket elrendezett, az ártatlanok nyugalmával hajtottuk álomra fejünket.

A legmélyebben aludtunk, amikor egyszerre iszonyatos dörömbölés rázott föl álmunk-

kommunizmus.ro ból. Éjfél után volt, az éjszakai ragadozók és a rablógyilkosok órája. Csakhogy azok lopakodva lepik meg áldozatukat. Ezek nem rablók, náluknál is félelmetesebbek, hiszen durván, nagy csörtetéssel törtek ránk. Kik lehetnek?

– A Lenin¬-fiúk a szovjet megoldással – villant át édesapám agyán, és gyermekeiért remegő szívvel ment ajtót nyitni. Igaza volt.

Két civil ruhás férfi lépett be két fegyveres katonától kísérve.

– Sipos úr le van tartóztatva! – mondta az egyik olyan arccal, mint aki élete nagy küldetését teljesíti, mintha megbízatását magától a kommunista messiástól, Karl Marxtól kapta volna. Bizonyára még hivatkozhatott az 1949/83-es román kormányrendeletre, amelynek alapján elkobozzák vagyonunkat, és kiemelnek belőle, de arra nem emlékszem.

– Készpénzt vihet magával amennyi van, de mást semmit – tette hozzá a civilruhás.

Ez a gonosz ember parancsolgatott édesapámnak, megsértette, megalázta őt, úgy beszélt vele, mint egy bűnözővel.

Amint öltözködtem, azt súgta nekem a másik civilruhás, hogy ne búsuljak, mert városra fogok kerülni, és ott jobb életem lesz, mint itt, de szavait maga sem hitte el.

Miután felöltöztem, kimentem kisdolgomra, ahova az egyik katona is kikísért. Dolgom végzése közben megütközve láttam, hogy házunk körül emberi árnyak ólálkodtak, és az egyik az ablak alatt a szobába leskelődött.

A falu kommunistái voltak, ismert naplopók és kocsmatöltelékek. Kihozták őket, hogy szemükkel lássák a proletárdiktatúra nagy győzelmét, amint a földbirtokosokra lesújt a proletár ököl.

Amikor mind elkészültünk, mint nem oda tartozókat tuszkoltak ki házunkból, befogták lovunkat a kocsinkba, mindhármunkat fölültettek rá és az egyik katona a helybeli Kulcsár Mihály kíséretében a vásárhelyi rendőrségre irányítottak. Éjszakai sötétben hajtottunk ki a kapunkon.

Az utcáról alig láttuk a távolodó nagy házat.

Csak a kapun világított egy piros színű fényfolt, de azt is csak én láttam, mert az a Csóka** föl nem festett vörös csillagja volt.

Minden, ami hozzám tartozott, láttam, tapintottam, élő emlékeim voltak, elmaradtak tőlem, és belemerültem a sötétségbe.

Mögöttünk éppen akkor tűnt le egy soha vissza nem térő jobb világ, és vele együtt az én csodálatos gyermekkorom is. Én még szerencsés voltam, hiszen majdnem tizenkét évet élhettem benne, de szegény húgom csak öt esztendőt. *** Még az éjszaka beszabadították a pincébe a házunkat körülvevő emberárnyakat, és csapra verték nekik a boroshordókat. Azok­ nak ott eljött életük nagy napja: beléptek a

kommunista paradicsomukba, az ingyen kocsmába, ahol végre ájulásig ihattak. Reggel aztán az egyik, aki még talpra tudott állni közülük, kiment az utcára és maradék, rekedtes hangján széjjelkiabálta: „Az éjszaka elvitték Sipos Sándort!”

Most már a hamvazószerdai bálozók is megtudták, hogy miért szakították félbe táncukat, és küldték őket haza aludni.

Csütörtök volt, 1949. március 3-a. *** Különös éjszakai lovas fogatunk észrevétlenül hagyta el Vaját, és haladt át Ákosfalván.

Az emberek aludtak, senki sem intett búcsút nekünk. Álmos csend ült a házakon, és a kakasok sem kukorékoltak még. A kocsin­kon is mindenki hallgatott.

Mellettem a kis húgom, lázas betegen, nem tudta mi történik körülötte. Lázálmot láthatott. Álmodta, hogy kocsin utazik, és nagyon fázik, de édesanyám betakarja őt.

A katona vagy román volt, vagy néma, szó nem jött ki belőle. Mint kedvese kezét, egyre csak a fegyverét szorongatta.

Kulcsár nem mert megszólalni. Bolsevista elöljáróitól tudta, hogy meg fogják semmi­ síteni a kizsákmányolókat, vagyonukat elve­ szik és az mind az övék lesz. És lám, Vajában ez most bekövetkezett. Ő itt ül az az ember mellett, akit irigyelt és a vesztét kívánta, de akit – a kommunistákat kivéve – az egész falu tisztelt és szeretett, s lehet, hogy ezt az embert ő most utolsó útjára kíséri. A hite, hogy jót cselekszik megingott, szégyen és bűntudat kavargott benne. E porba sújtott ember mellett ő most nagyon kicsinek, senkinek érezte magát.

Különös, hogy én – épp akkor, amikor a diktatúra karmaival ragadott ki otthonunkból – egy cseppet sem féltem. Nem féltem, mert édesapám ott volt mellettünk. Vele mindig biztonságban voltam, és most is ezt éreztem.

Mire a Vácmánon túl voltunk, már hajna­ lodott, s akkor tőlünk jobbra a mezőn megláttam egy rókát, és ösztönösen felkiáltottam: – Né, édesapám, róka!

– Hagyj békét, Sándorka, nem érdekel az most engem – felelte, s én rádöbbentem, hogy a helyzetünkhöz nem illőt szóltam. Bár bakon ült, a lovat ő hajtotta, de nem az utat figyelte. Gondolataiba merülve ő egy másik úton járt. Arra gondolt, hogy ezek a senkik elrabolták vagyonát, és most megsemmisítő táborokba viszik egész családját. Ő már előre ment, ott volt a szögesdrótkerítés mögött.

Rettenetes dolog történt. Úgy érezte, hogy a sors kikerült az Isten irányítása alól.

De hiszen számított rá, minden nap várta, és ma, amikor bekövetkezett, mégis készü­ letlenül érte.

Mire a városba értünk, már megvirradt, a Nap is fölmerészkedett az ég aljára. Vörösebb volt, mint máskor, és sokkal hidegebb. Egy

új, ellenséges világ napja, amelyben nekünk többé már nem volt otthonunk.

A főtéren a rendőrség előtt leszállítottak a kocsiról, és a fegyveres katona bekísért a rendőrség hátsó udvari épületébe, egy nagy terembe, ahol már díszes társaság gyűlt össze.

A környék földbirtokosai, akik szeretettel állták körül az újonnan érkezőket. Nem sírtak, nem jajveszékeltek, méltósággal viselték a sors­ csapást. Többen csomagot is hoztak magukkal. Volt, aki süteménnyel kínálta sorstársait.

Olyan temetés utáni hangulat uralkodott.

Saját halotti torunkat, az erdélyi földbirtokosság temetését ültük meg akkor ott. *** A reggeli torozók közül senki sem tudta, hogy mi a hatalom további szándéka velünk.

A nácikra emlékeztető, durva kezdet után, édesapámhoz hasonlóan, rossz folytatásra számítottak. Fogvatartóink nem mondtak semmit, élvezték kínozni áldozataikat a bizony­ talansággal.

Csak délután, miután rendezték nyilvántartásukat, szóltak, hogy mind elmehetünk, és keressünk magunknak lakást. Közölték, hogy Vásárhely területét ezentúl nem hagyhatjuk el, és hetente jelentkeznünk kell a rendőrségen. És hogy megjelöljenek, személyi igazolványunkba belepecsételték a D.O. betűket (Domiciliu obligatoriu = kény­ szerlakhely).

Mi, marosvásárhelyi D.O.-sok szerencséseknek mondhatjuk magunkat azokhoz, a más vidéki sorstársainkhoz képest, akiket családostól a „román gulágra”, Dobrudzsába hurcoltak el kényszermunkára. Mégis, amíg a D.O. pecsét megvolt, egy újabb elhurcolás és a megsemmisítés veszélye mindig fennállott. Családunkba akkor a szegénységgel a rettegés is betolakodott. Ott volt nappal a gondolatban, éjszaka az álomban. Velünk volt egészen 1963. augusztus 5-ig, amikor feloldották a lakhelyelhagyási tilalmat, és törölték a D.O. megkülönböztető jelet.

Esztergom, 2013. január

Sipos Sándor

D.O. – Domiciliu Obligatoriu – kényszerlakhely – az állam azon intézkedése, amely során osztályellenségnek minősített személyeket elhurcolt addigi lakóhelyükről, és egy kényszerlakhelyet jelölt ki számukra, amelyet nem hagyhattak el, és he­tente vagy havonta jelentkezni kellett a Milícián.

Az új helységbe semmit vagy csak egy kis kézipoggyászt vihettek. A legtöbb esetben a kitelepítettek maguk kellett szállást és munkahelyet keresniük a helységben.

2013 május

9

kommunizmus.ro

Kollektivizálás Romániában A romániai kollektivizálás három nagy időszakra osztható: az 1949–1953, az 1953– 1958 és az 1959–1962 közötti időszakokra.

A kollektivizálás első időszaka 1949. március 3-5-től, a Román Munkáspárt kollektivizálást meghirdető plenáris ülésétől kezdődik és négy szakaszra osztható.

I. (1949-1953). Az első szakasz jellemzője, hogy viszonylag erőszakmentesen törekedtek a kollektív gazdaságok megalakítására, bizonyos gazdasági adottságok elérésére törekedve (elegendő és jó minőségű földterület, és elégséges munkaerő). Az óvatosság és a békés módszerek alkalmazása (és a gazdálkodók ellenállása) miatt azonban viszonylag kevés közös gazdaság a­lakult, emiatt a kollektivizálásért felelős Ana Paukert egyre több kritika érte.

1950-ben szovjet tanácsadókkal közösen kidolgozták Románia első ötéves fejlesztési tervét, amely szerint 1955-re Románia termőterületének 70 százaléka kollektív gazdaságok tulajdonában kellett kerülnie.

E cél csak úgy lett volna elérhető, ha már 1950-ben 1000 új gazdaságot létesítenek.

Ana Pauker ellenszegült a tömeges kollekti­ vizálás elgondolásának, tudva, hogy az ilyen rövid időn belül csak erőszak alkalmazásával érhető el.

A Központi Bizottság többi vezetőjének, elsősorban Gheorghe Gheorghiu Dejnek így kapóra jött, hogy 1950 tavaszán Ana Pauker egészségi okokból távozott az országból és helyére Dej bizalmi emberét, a tömeges és felülről irányított kollektivizálást sürgető Alexandru Moghioroş-t (Mogyorós Sándort) nevezték ki a Mezőgazdasági Bizottság élére. Ő

Fogalmak Kollektív gazdaság – az a mezőgazdasági üzemforma, amelyben a tagok teljes földtulajdonukat, mezőgazdasági felszerelésüket és haszonállataikat átadják a közös gazdaságnak, együtt művelik a földet és részesedést kapnak belőle.

Mezőgazdasági társulás (TOZ típusú ~) – az a mezőgazdasági üzemforma, amelyben a tagok földterületét tagosítják és együtt művelik meg, de a tagok tulajdonában marad a földterület, a mezőgazdasági felszerelés és a haszonállatok.

10ERA

Vajdaszentiványi gazda egy bukaresti pártgyűlésen közölte a megyei párttitkárokkal, hogy szeptemberig országosan körülbelül 1000 új kollektív gazdaságot kell alakítani, és felszólította a jelenlévőket ennek végrehajtására.

Ettől az időponttól új szakaszról beszélhetünk, mert a megyei párttitkárok a gyors és tömeges kollektivizálás érdekében erőszakhoz folyamodtak: a cél a tervszámok elérése volt, bármilyen áron. A Milícia és a Securitate is bekapcsolódott a kollektivizálásba, megfélemlítve vagy rákényszerítve az embereket arra, hogy belépjenek a közös gazdaságba. Így 1950 nyarán és őszén körülbelül 30.000 embert írattak be az ország kollektív gazdaságaiba. A hatósági erőszak miatt az ország különböző vidékein kollektív-ellenes megmozdulásokra törtek ki és nyár végére nyilvánvalóvá vált az erőszakos kollektivizálás tarthatatlansága, ezért a kollektivizálást ősszel leállították.

A harmadik szakaszban az erőszakos kollektivizálás nyomán keletkezett problémákat próbálták megoldani, illetve a kollektív gazdaságokat megszilárdítani. Ana Pauker visszatérte után, 1950 őszén leállította a kollektivizálást és igyekezett megszüntetni a

törvénytelenségeket. 1952 tavaszáig főleg a felmerült problémák rendezésére összpontosítottak, emiatt csak kevés új kollektív gazdaságot alakítottak.

Az irányváltást a nyilvánosság számára a különböző párthatározatok jelezték, ezek közül a RMP KB 1951. szeptember 18-i határozata elismerte, hogy erőszakos módszereket alkalmaztak a kollektivizálás folyamán. A határozat javasolta, hogy létesítsenek TOZtípusú mezőgazdasági társulásokat, Ana Pauker intézkedései miatt a romániai kollektivizálás annyira lelassult, hogy 1952 elején az összes kelet-európai kommunista állam közül Romániában volt a legkisebb a kollektívek tulajdonában levő föld mennyisége.

A pártvezetésen belüli harcban Ana Pauker fokozatosan teret vesztett Gheorghe Gheor­ ghiu Dej-zsel szemben. Ana Pauker kizárása a pártból (a KB 1952. május 27-29-i ülésén) a kollektivizálásban is új szakasz kezdetét jelentette. A kollektivizálásban, bár már nem az 1950 nyarán tapasztalt mértékben, de visszatért az erőszak alkalmazása.

Sztálin halálát követően az új szovjet vezetés az erőforrások nagyobb részét csoportosította át a fogyasztási cikkek előállítására,

kommunizmus.ro

és a gazdálkodókkal kapcsolatos politika is enyhült. A moszkvai irányváltására reagálva Romániában a RMP KB 1953. augusztus 1920.-i ülésén hozott határozattal jelentették be az új gazdaságpolitikai fordulatot, ennek hatására jelentősen lelassult a kollektivizálás.

II. (1953-1955). A kollektivizálás második időszaka a fentebb említett párthatározattól a RMP II. kongresszusáig tartott. Az időszak jellemzője a lassú kollektivizálás: két év alatt az országban csupán 155 új kollektívet létesítettek.

III. (1953-1955). A romániai kollektivizálás harmadik – utolsó – szakasza a RMP II. 1955. december 23-28-án tartott kongresszusával kezdődött, ahol az új szovjet irányváltást követve egy újabb gazdaságpolitikai fordulatról döntöttek.

A Galaţi tartományban történt „kísérleti” kollektivizálást követően a RMP KB 1956. július 16-17-i plenáris ülésén hirdették meg az országos kollektivizálás újbóli beindítását.

Javasolták egy új típusú mezőgazdasági szervezet, a járadékos mezőgazdasági termelő szövetkezetek létrehozását, ezekben a jövedelem az elvégzett munka (75%) és a gazdaságba bevitt földterület nagysága

(25%) szerint oszlott meg.

Az 1956 őszi magyarországi események a kollektivizálás újbóli visszafogását eredményezték, de már az év végi, 1956. december 27-19-i plenáris ülésen a kollektivizálás további folytatásáról döntöttek.

Az intézkedések eredményeképpen 1956– 1958-ban 876 kollektív gazdaságot és járadékos mezőgazdasági termelő szövetkezetet, és 4.618 mezőgazdasági társulást alakítottak.

A RMP KB 1958. november 26-28-i plenáris ülésén Gh. Dej ismertette a kollektivizálás eddigi eredményeit, majd a kollektivizálás továbbfolytatását, az állami gazdaságok és a kollektívek gépesítési fokának növelését tűzte ki célul.

1960. június 20-25-én, a RMP III. kongresszusán, Gheorghou Dej ismertette az ötéves (1956–1960) terv eredményeit: úgy értékelte, hogy a mezőgazdaságban a terület és árutermelés szempontjából már 1959 végén túlsúlyba került a szocialista szektor.

Szavai szerint „nagy vonalakban befejeztük a mezőgazdaság szövetkezetesítését”, így állásfoglalása után várható volt, hogy a fő hang-

súly a mezőgazdasági társulások kollektívekké alakítására tevődik.

A RMP KB 1961. június 30. – július 1-i plenáris ülésén szintén a kollektivizálás további folytatásáról értekeztek. Dej ismét beszámolt a kollektivizálás eredményeiről, értékelése szerint a III pártkongresszus óta tömegessé vált a mezőgazdasági társulások kollektív gazdaságokká alakulása is, így domináns formává váltak a kollektív gazdaságok (amelyek a mezőgazdasági szövetkezetek szántóföldterületének 68%-át birtokolták). Dej áttekintése szerint ekkor az ország mezőgazdasági termőterületének majdnem teljes egésze a szocialista szektorban van, és a hátralévő időszak fő feladata a mezőgazdasági társulások kollektívekké alakítása volt. Erre alapozva Dej kijelentette, lehetséges a kollektivizálás befejezése a kitűzött év, 1965 előtt. Jelentése végén Dej kijelölte a követendő célokat: a kollektivizálás felgyorsítását és a kis területtel rendelkező kollektív gazdaságok összeolvasztását.

A kollektivizálás – szimbolikus – befejezése a Nagy Nemzetgyűlés 1962. április 27-i, ünnepi nagygyűlésén történt.

A kollektivizálás módszerei A kollektivizálás során ösztönző, adminisztratív és erőszakos módszereket használtak arra, hogy beírassák a gazdákat az új közös gazdaságba.

Ösztönző módszerek.

Földosztás. Azok a földművelők, akik nem rendelkeztek földterülettel és addig napszámosként vagy szolgaként dolgoztak, ha beléptek a kollektív gazdaságba egy fél hektár földterületet kaptak használatra. Sok nincstelen vidéki lakosnak ez jelentette a vonzerőt a belépésre.

Adócsökkentés. A kollektív gazdaságba való belépéssel a gazdálkodók mentesültek a beszolgáltatási kvóták és a mezőgazdasági adó alól, ami sok család számára szabadulást jelentett a nyomasztó terhek alól.

Jogi-adminisztratív módszerek

Munkahelyről való eltávolítás. Az állami munkahelyen dolgozókat fenyegették ennek lehetőségével.

Rokonok meggyőzésére kényszerítés. Azokat az állami alkalmazottakat, akiknek ott laktak a rokonaik, ahol éppen kollektív gazdaságot szerveztek, elküldték, hogy írassák be rokonaikat a közös gazdaságba. Egyes időszakokba fizetés nélküli szabadságra küld­ték így őket és nem térhettek vissza addig, amíg nem hozták az aláírt belépési íveket.

Kilakoltatással való fenyegetés. Székely­ kövesden, de főleg Bátoson alkalmazták, ahol a a második világháború végén a hely­ beli szászok túlnyomó többsége elhagyta települését, házaikat pedig betelepülők foglalták el.

Bíróságra adás. Különféle ürügyekkel (pl. gazdasági szabotázs) az ellenálló gazdákat perbefogták, ahol pénzbírságtól a börtönig terjedtek a büntetések.

Fizikai és pszichikai erőszakos módszerek.

Kivégzés. A felsorolt módszerek közül ezek gyakorolták a legnagyobb hatást, a megfélemlített helybeliek és környékbeliek egykét nap alatt tömegesen iratkoztak be a kollektív gazdaságba.

Fizikai bántalmazás. Azokból a helységekből, ahol a gazdák nem akartak beiratkozni, néhány gazdát a Milíciára vagy Securitatéra vittek, ahol megverték őket, más esetben kutyákat uszítottak rájuk, így íratták alá velük a belépési nyilatkozatokat. Aláírás után hazaengedték őket, és utasították, hogy elmeséljék, mi történet velük, hogy megfélemlítsék a helybelieket.

Aláírásra kényszerítés a Milícia segítségével.

Az aláírásnak ellenálló gazdákat fegyverrel kényszerítették hogy a helyi Néptanács vagy Milícia székházába jöjjenek, hogy aláír-

ják a belépési nyilatkozatot.

Kényszermunka. A korabeli törvények szerint a falu minden családja köteles közmunkát végezni, úgyhogy a helyi szervek nyomasztó fizikai munkákat róttak a kollektivizálásnak ellenálló gazdákra, kivitelezhete­tlen határidőkkel. (Pl. kőfuvarozás nagy távolságból.)

Elzárás/bezárás. Egyes helységekben bezárták a kollektivizálásnak ellenálló gazdákat a helyi Milícia vagy Néptanács székháza pincéjébe étel és víz nélkül, pl. Backamadarason.

Túszejtés. A királyfalvi kollektivizálás alatt a helyi Ideiglenes Bizottság székelyén túszként tartották fogva az Ekésfront helyi szervezete elnökének feleségét, azért hogy férje írja alá a belépési nyilatkozatot a kollektív gazdaságba.

Meggyőzés beszélgetésekkel. Elméletileg a gazdálkodókat egyéni beszélgetésekkel kellett meggyőzni hogy beiratkozzanak a kollektív gazdaságokba. De a gyakorlatban a pártaktivisták este jöttek az egész napos munkában megfáradt gazdákhoz, este későig ültek ott és ezt megismételték a következő napon, és ezt addig ismételték, amíg a kifárasztott gazda aláírta a belépési nyilatkozatot.

László Márton

2013 május

11

kommunizmus.ro

A kollektív gazdaságok megalakításának lépései Felmérés. A helyi állami- és pártszervek (vagy a helyszínre küldött aktivisták) kipuhatolták, hogy melyik helységben befolyásolható (győzhető meg) könnyebben a lakosság arról, hogy kollektív gazdaságot alakítson.

Helyi adottságok felmérése. Az aktivisták népességi, társadalmi és gazdasági adatokat gyűjtöttek össze a helységről (lakosok száma/családok száma/a kollektívbe beiratkozott lakosok száma/a kollektívbe beiratkozott családok száma/a beiratkozott családok nemzetiségi megoszlása/egy családra jutó átlagos földterület nagysága, a falu mezőgazdasági területének művelési ágak szerinti megoszlása). „Kezdeményező bizottság” megalakítása. Ennek feladata a kollektív gazdaság megalakításának megszervezése volt. Ezt egy pártszervező vezette, aki az aktivistákat irányította, ők eleinte egyéni beszélgetésekkel próbálták meggyőzni a gazdákat a beiratkozásra.

Belépési aláírások összegyűjtése. Az aktivisták és a pártszervező különféle módsze­rekkel igyekeztek belépésre bírni a helybelieket.

Rendkívüli eredménynek számított, ha a falu legbefolyásosabb gazdáit sikerült rábírni arra, hogy belépjenek a közös gazdaságba, hiszen ők a falu véleményformálói voltak, beállásukat általában a helybeliek nagy­ része követte. Ezeknek a gazdálkodóknak a meggyőzése már csak azért is fontos volt, mert csak az ő földterületeik bevonásával lehetett a kollektív alapításhoz megkövetelt föld/munkaerő arányt biztosítani.

Gazdasági feltételek megteremtése.

A pártelőírások szerint minden beiratkozott családra 3 Ha szántóterület kellett jusson.

Mivel eleinte csak szegény és nincstelen földművesek iratkoztak be, ezért tehetősebb gazdákat is kényszeríteni kellett a beállásra, hogy meglegyen az előírt föld/család arány.

A kollektív gazdaságok székházának egy nagy udvarral, csűrrel rendelkező, általában kuláknak minősített helybeli házát vették el. A családot vagy karhatalommal elvitték a helységből, vagy megfélemlítették, hogy elköltözzenek, a más településeken lakókat pedig lemondatták birtokukról.

Felavatási kérés összeállítása. A megfelelő mennyiségű földterület és munkaerő megléte esetén a szervezők összeállítottak egy összegzést a leendő kollektív gazdaság adataival és javasolták a kollektív megal-

12 ERA

Munkások a vajdaszentiványi kollektív gazdaságban akításának/felavatásának engedélyezését, amit a Központi Bizottság Mezőgazdasági Ügyosztál­ya vagy a tartományi Pártbizottság bírált el. (A tömeges kollektivizálás időszakában alaposabb vizsgálat nélkül engedélyezték a megalakítást, más időszakokban vi­ szont szigorúan ellenőrizték, akár helyszíni kiszállásokkal is, hogy a kollektív gazdaság működőképességéhez szükséges feltételek meglegyenek.)

A kollektív gazdaság megszervezése. A mega­ lakítás után létrehozták a gazdaság vezető szerveit, vagyis a vezetőtanácsot (5-9 tag) és az ellenőrző bizottságot (3 tag). A munkaképes tagságot brigádokba és azon belül munkacsoportokba szervezték. A teljesítmény mértéke a norma, ill. munkanapegység volt. Ez ez nem tette lehetővé az egyéni munka minősége szerinti differenciálást, emiatt létezett egy elkülönülési törekvés a munkamorál, a családok szerint. Ezt súlyosbította az a tény, hogy a kollektív kádereinek (brigádosok, traktoristák, mezőőrök, raktárosok) általában párthű embereket választottak meg, tekintet nélkül a hozzáértésre vagy

a szorgalomra, ami folyamatos problémákat és károkat okozott.

A kollektív gazdaság földjeinek tagosítása. Azért hogy nagyüzemi, gépesített gazdálkodást folytathasson, a kollektív gazdaság földjét egy parcellába tagosították.

A tagosításra kijelölt területről az egyéni gazdálkodóknak át kellett adniuk területeiket (alá kellett íratni velük a földcserejegyzőkönyvet), helyette távolabbi, általában gyengébb minőségű földterületeket kaptak, ami egy újabb kényszert jelentett a kollektívbe való belépésre. A földek átvételénél több esetben a tagok próbálták földterületeiket eltitkolni. Mivel sokszor erőszakkal lehetett csak aláiratni a földcserejegyzőkönyveket, a hatalom 1950-ben egy jogszabályi megoldást hozott: 1950. június 10-étől (151/1950. számú) rendelettel lehetővé tették, hogy a szocialista mezőgazdasági egységek földcserével tagosíthassák a rendelkezésre álló földterületeiket. A rendelet szerint ugyanis a földcsere akkor is kötelező a két fél számára, ha csak az egyik fél (!) írja alá.

kommunizmus.ms Élő és holt eszköztár összegyűjtése. A tagok élő (lovak, szarvasmarhák) és holt (szekér, borona, cséplőgép) eszközeit egy ún. leltározó bizottság gyűjtötte össze.

(A háromtagú bizottság tagjai a kollektív elnöke, könyvelője, és egy választott tag volt.) Ezt a rendkívül népszerűtlen intézkedést gyakran erőszakkal hajtották végre, hisz senki sem akart jószántából az élete munkájával összegyűjtött vagyontárgyaitól

megválni. Ezeken kívül a következő évi vetőmagot és a kollektív állatainak kiteleltetéséhez szükséges takarmányt is próbálták összegyűjteni.

Munkaszervezés. Mindezek után kidolgozták a vetéstervet, a kollektív területeit és eszközeit elosztották a brigádok között. Adminisztratív intézkedés volt a kollektív gazdaságok minta-alapszabályzatának feldolgozása

majd aláíratása a kollektív tagságával. Még el kellett fogadtatni a munkanormákat (azaz egy személy egy napi munkája a különféle mezőgazdasági munkákból: kapálás, aratás stb.), majd a munka-minimumot (egy év alatt egy család minimum hány munkanapegységet dolgozik a közös gazdaságban – a felettes szervek évi minimum 80, a kollektívben végzett munkanapot próbáltak elfo­ gadtatni).

A Maros megyei kollektív-ellenes megmozdulás A két világháború között Radnóton működött a római katolikus egyháznak egy mezőgazdasági iskolája. Ugyancsak a két világháború között 17 helybeli az Egyesült Államokban dolgozott, és hazatérve a település legtekintélyesebb gazdáivá váltak.

Az itteni kollektív gazdaság szervezése is a „meggyőző beszélgetésekkel” kezdődött, de pár hét unszolás után is csak 30-40 család iratkozott be, ezért a pártszervezők más módszerhez folyamodtak: bírságolni kezdték a helyi kisiparosokat, az állami hivatalnokokat pedig elbocsátással fenyegették.

Ily módon még 40-50 személyt be tudtak íratni, de ezek kevés földdel rendelkeztek.

Más helybelieket „vagy a Maros, vagy a Duna-csatornához” való küldéssel fenyegettek.

A kollektivizálásnak ellenálló gazdákat az Ideiglenes Bizottság titkára közmunkára küldte (pl. kőhordásra), nemcsak a férfiakat, hanem a nőket és gyerekeket is. Akiket még így sem tudtak megtörni, azokat több­ször hívatták az Ideiglenes Bizottság székházába, ahol szidalmazták és fenyegették őket, ennek hatására többen beiratkoztak itt. Ezekkel a módszerekkel két hét alatt mintegy 290 család iratkozott be a közös gazdaságba. De ekkor a pártszervezők rájöttek, hogy a beiratkozottak nem rendelkeznek elég szántófölddel, hogy a gazdaság működőképes legyen, mert főleg kevés földdel, vagy azzal egyáltalán nem rendelkezők voltak tagok. Emiatt megpróbálták a „kuláknak” minősített, sok földdel rendelkező gazdákat beíratni. Tizenötöt közülük levettek a kulák-listáról és beíratták a közös gazdaságba. Mivel a helyi közösségben nagy befolyásuk volt, beíratásuk után pár nap alatt a kollektívbe belépettek száma megháromszorozódott.

A gazdaság 1950. augusztus 23-i ünnepélyes felavatása után azonban kidobták őket a kollektívből, de a földjeiket nem adták vissza, mert az Ideiglenes Bizottság elnökének „tanácsára” azokat az államnak „adományozták”. A tagosítás folyamán olyan gazdák földjét is elvették, akik nem is voltak a kollektív gazdaság tagjai.

Fenyegető röplap a kommunistáknak A felavatás után nem sokkal, már 1950 szeptemberében az erőszakkal beiratottak nem mentek dolgozni, ami miatt a gazdaságnak jelentős kára (nyolc vagonnyi) származott a gabonabegyűjtésnél, és szeptember 13-án (más források sze­ rint 17-én) nyílt tüntetések kezdődtek a kollektív gazdaság ellen. Volt olyan eset, amikor mintegy 100 nő tüntetett, a föld visszaadását követelve. A tüntetések megfékezésére a hatalom a Milíciát is bevetette.

A kollektív gazdaság az összeomlás küszöbére jutott, és szeptember 22-én a raktáros elkezdte a gabona szétosztását.

A radnóti események hírére az oláhsályi nők tüntetni kezdtek a kollektivizálás ellen, így az ott már megalakított gazdaságot nem avatták fel. Az eseményekről hírt kaptak az oláhkocsárdiak is. Szeptember 16-án három helybeli nő elment Oláhsályiba hírt hozni, és hazatérve a kollektív ellen hangolták a hely-

belieket, amelyet már működött a faluban. Utána sok kollektivista már nem ment dolgozni, és amikor traktorok érkezdtek a faluba, hogy a kollektív tagosított földjét felszántsák, összegyűlt mintegy 80 helybeli, és megállították a traktorokat. Egy gazda a traktorok elé vetette magát, miközben Maniut éltette.

A közbelépő milicistát megütötték.

Szeptember 20-án a kincsesiek a hetivásáron értesültek az eseményekről, majd hazatérve összegyűltek, az Ideiglenes Bizottság székházához vonultak, és követelték a beiratkozási nyilatkozatokat, hogy megsemmisítsék azokat. Betörték a székház ablakait, és a bizottság elnökét megverték. A pártszervezőt kirángatták a faluból, és többször megszúrták, de az a sötétben el tudott menekülni.

Hasonló „kisebb megmozdulások” voltak Kerelőn, Kerelőszentpálon és Kutyfalván is.

László Márton

2013 május

13

kommunizmus.ms

Elitcsere Maros megyében Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş) Mogyorós Sándor 1911-ben született Nagyszalontán. Elemei iskolai tanulmányait szülővárosában végezte el, ezt egy három éves szakiskolai tanulás követte. 1929-ben lépett be a kommunista pártba, a két világháború közötti időszak illegalista mozgalom fontos alakjának számított. Tagja volt annak a a börtönbüntetésre ítélt kommunista csoportnak, amelynek pere Craiován zajlott és a fővádlottja Ana Pauker volt. Mogyoróst 9 év és 11 hónap börtönbüntetésre ítélték. Börtönbüntetése alatt több romániai börtönben is megfordult: Doftana, Jilava, Karánszebes, Văcăreşti. A második világháború után, a kommunista párt hatalomra kerülésével Mogyorós fontos tisztségeket kapott a pártvezetésben és Bukarestbe költözött. Aktívan részt vett az ország kommunizálásban. Volt a Mezőgazdasági Terményeket Begyűjtő Állami Bizottság vezetője, a Minisztertanács alelnöke, a Nagy Nemzetgyűlés tagja.

1945 és 1968 között tagja volt a kommunista párt legfelső vezetésének, a Központi Bizottságnak és Politikai Bürónak. A hatvanas évek második felében ő volt az RKP Kancelláriájának titkára. Az 1952-ben félreállított Luka László után Mogyorós számított az egyik legbefolyásosabb magyar nemzetiségű kommunista vezetőnek.

Alexandru Moghioroş A Román Kommunista Párt nem csak a politikai hatalom megszerzésére törekedett, hanem teljes elit- vezetőcserére is. Ez azt jelentette, hogy fokozatosan az ország teljes elitjét (vezető értelmiségiek, közigazgatási alkalmazottak, kulturális intézmények vezetői, gyárigazgatók, katonai vezetők stb.) lecserélték a kommunista párthoz hűséges vezetőkkel. Ez a folyamat gyakorlatilag már a második világháború után elkezdődött Maros megyében is. A Maros Megyei Hivatalos Közlönyben 1945. július 1-én a megye akkori vezetője, a főispán beköszöntő beszédében az előző rendszerrel való szakításra és egy demokratikus alapon nyugvó közigazgatás megszervezésére hívta fel a közvélemény figyelmét. Ugyanebben a számban közölték azt is, hogy bizonyos kiadványokat, amelyek az előző rendszerhez kap­csolódtak, betiltanak. Lényegében a közigazgatás demokratizálása volt a hangoztatott célja a kommunista pártnak és a még létező nem kommunista pártoknak (Nemzeti Liberális Párt, Nemzeti Parasztpárt) is. „Gondot” csupán a demokratizálás kifejezés többféle értelmezése jelentett. A történelmi pártok az előző, diktatórikus rendszerrel közreműködőket próbálta kizárni a vezetői helyekről, a kommunisták ezzel szemben mindenkit, aki nem működött együtt velük. A kommunista pártnak 1944. október 7-én sikerült kicsikarnia a kormánytól egy törvényhatározatot a közigazgatás megtisztításáról. A rendelet kimondta, hogy felfüggesztenek minden olyan tisztviselőt (függetlenül attól, hogy mikor került tisztségbe), akik a hitlerizmust bármilyen önkéntes cselekedet alapján támogatták, akik tagjai voltak vagy támogattak valamilyen fasiszta jellegű szervezetet vagy

14 ERA

pártot és azok, akik a demokratikus elvek ellen cselekedtek. A határozattal elviekben minden rendben volt, de lehetőséget teremtett arra is, hogy sajátos értelmezéssel olyan személyekre is rásüssék a „fasiszta” jelzőt, akik ugyan valamiféle vezető funkciót töltöttek be, de valójában nem voltak fasiszták, hitleristák. Első lépésként minden tisztségben levő hivatalnokról információkat szereztek egy részletekig menő kérdőív segítségével. Ezek után került sor az adatok kielemzésére és azután született meg a döntés az illető eltávolításáról, maradásáról vagy az áthelyezéséről. Íme, egy kérdőív, amelyet Nyárádcsíkfalava község egyik irodai alkalmazottjának, Farkas Lajosnak tettek fel pályafutása kielemzése végett.

1. Melyik helységben dolgozott 1938-1940 között?

2. Melyik helységben dolgozott 1940-1944 között?

3. Milyen okból változtatott lakhelyet vagy munkahelyet?

4. Milyen minőségben volt alkalmazva 19401944 között?

5. Az új munkahelyén, a hivatali teendőkön kívül végzett-e valamilyen titkos politikai megbízatást?

6. Ha igen, kitől kapta az utasításokat?

7. Tagja volt-e valamely politikai pártnak, korporatív szervezetnek, sportszervezetnek vagy szakszervezetnek?

8. 1938 után vett-e részt más nemzetiségűeket érintő ellenséges (anyagi, erkölcsi kár okozása) megnyilvánulásban?

9. Részese volt valamiféle „hitlerista, fasiszta, „szálasista”, demokráciaellenes tevékenységnek?

10. Melyik párt tagja volt?

11. Milyen pozíciója, megbízatása volt ebben a pártban?

12. Melyik katonai egységnél szolgált?

13. Milyen katonai fokozattal rendelkezett?

14. Hogyan viselkedett a hadseregben? Viselkedését hogy tudja bizonyítani?

15. Kapott katonai kitüntetést?

16. Részt vett a Szovjetunió elleni hadjáratban?

17. Tulajdonított-e el idegen javakat?

18. A zsidók internálásában játszott-e valamilyen szerepet?

19. Mikor költözött a jelenlegi lakhelyére?

20. Tölt-e be pozíciót jelenleg valamilyen közéleti szervezetben?

21. 1944 szeptemberében (a szovjet bevonulás időpontja) elhagyta-e a települést?

A kérdéseket vizsgálva megállapíthatjuk, hogy rendkívül részletezőek voltak olyannyira, hogy szinte lehetetlen volt hibátlanul megfelelni az előírt feltételeknek. A kérdezettek dolgát nehezítette az is, hogy állításaikat bizonyítaniuk is kellet, ami több esetben szintén lehetetlen volt. pl. a honvédségnél való viselkedés. Az is világos, hogy ilyen jellegű elvárások esetében nem volt nehéz hibát találni, és azzal vádolni valakit, hogy nem felel meg a demokratikus követelményeknek. A kommunisták pedig sokszor önkényesen értelmezték a fenti kitételeket. Ha valakit kipécéztek, minden eszközt felhasználtak arra, hogy tisztségéből eltávolítsák. Érdekes történet volt pl. 1946-ban a nyárádmenti térség közigazgatási vezetőjének, a szolgabírónak az eltávolítása. A főszolgabírót a frontvonal elvonulása után nevezték ki a nyárádszeredai járásba. Kinevezése után gyakran tett a kommunistákkal szembeni gesztusokat. Ebből kifolyólag a helyi kommunisták szemében a főszolgabíró személye jelentette az első számú célpontot. Eltávolítása a szokásos forgatókönyv szerint zajlott le. A kommunistákhoz hűséges helyi szervezetek (pl. a Népvédelmi szervezet, vagy a gálfalvi kommunista sejt) feketézéssel, a sajtó pedig februárban népel-

A szovátai körzeti kommunista sejt által készített jellemzések Falu

Tisztség

Név

Jellemzés

Szováta

Községi bíró

Mester Petőfi

Régi konzervatív

Ilyésmező

Községi bíró

Knida János

Félénk természetű, régi parasztpárti

Remete

Községi bíró

Gál Péter

Nem „népember”, nem pártolja a szegényeket

Sóvárad

Községi bíró

Vas Dénes

Régi stílusú

Selye

Községi bíró

Kacsó János

Vitéz volt

Szováta

Jegyző

Szász Béla

Demokratikus, nem tagja semmiféle szervezetnek

Sóvárad

Jegyző

Jancsó István

Egoista, nem tagja semmiféle szervezetnek

lenességgel vádolták meg és egyhangúlag az eltávolítását kérték. Az intenzív vádaskodás hatására ugyan felfüggesztették néhány napra, de főispáni utasításra visszahelyezték tisztségébe. A kommunisták a vádaskodásokban minden lehetséges eszközt pl. a főszolgabíró szolgálati személyzetét vagy az élelmiszer kiosztás miatt elégedetlen tömeget felhasználtak. Az ügy április elsején csúcsosodott ki. A kommunista párthoz hűséges helyi lap április 3-án közölte a hírt, hogy „1-én a feldühödött nép eltávolította munkahelyéről a népnyúzó főszolgabírót”. Az újsághír feldühödött népről, általános elégedetlenségről számolt be, ami óriási túlzás. Valójában a kommunisták által jól előkészített és megszervezett akcióról volt szó.

A kommunisták egy élelmiszer-kiosztásra várakozó csoportot bújtattak fel hamis vádjaikra

kommunizmus.ms

hivatkozva. A félrevezetett emberek és a köztük levő aktivisták erőszakkal távolították el a főszolgabírót. A csendőrség nem lépett közbe, csupán az események lezajlása után történt néhány (pontosabban öt) letartóztatás. Az akció végül is elérte célját, a főszolgabírót a belügyminisztérium is felmentette tisztségéből.

1948-ra, mire a Román Kommunista Párt megszerezte a teljes hatalmat, a nyárádszeredai esethez hasonló módszereket is használva, a kommunisták lecserélték a legfontosabb tisztségekben levő vezetőket, azoknak pedig, akik megúszták a leváltást, bizonyítaniuk kellett hűségüket a kommunistákhoz. A kommunista párt egy idő után azonban nem bízott meg ezekben az emberekben sem. Az első számú pártvezető, Gheorghiu Dej ezt is kihangsúlyozta 1948 elején: „Felül kell vizsgálni minden jelölt

hely­zetét, múltját, tevékenységét és odaadását.

A sorainkba befurakodott, a munkásosztálytól idegen elemeknek, azoknak, akik a vasgárdista mozgalomban aktiváltak, a különböző üzérkedőknek és karrieristáknak, olyan embereknek, akiknek a magatartása nem fér össze a proletárerkölccsel, nincs mit keresniük a Pártban.”

1950-ben választásokat írtak ki. Ezeken már csak a Román Munkáspárt néven működő kommunista párt listáira lehetett szavazni. Ekkor már mindenkit eltávolítottak, aki esetében a minimális gyanú is felmerült, hogy nem hűséges kommunista. Aki arisztokrata, kulák vagy polgári származású, az akkor sem lehetett kommunista, ha az szeretett volna lenni. Társadalmi származásukat ellenségesnek tartották, nem tölthettek be semmiféle vezetői tisztséget, gyerekeik elől még a továbbtanulás lehetőségét is elvágták.

A vezetőcserékkel a kommunista párt gyakorlatilag teljesen felforgatta a térségünkben megszokott társadalmi rendet, hierarchiát. Azt is mondhatjuk, „a feje tetejére állította” a világot. A proletárdiktatúra nevében a szegény, nincstelen rétegek közül neveztek ki új vezetőket. Nagyon sok, eddig hátrányos helyzetben elő személy arra ébredt hirtelen, hogy a kommunista párt oda emelte őket a társadalmi ranglétrán, ahová mindig sikertelenül törekedtek, a társadalmi hierarchia csúcsára, sőt hatalommal ruházta fel őket, a korábban fent levők feletti hatalommal.

Novák Csaba Zoltán

Kozma Ödön: Fogságban szabadon. Egy volt tsz főmérnök visszaemlékezései. Részletek.

A kollektivizálásról: „[…]Ez az időszak volt az, amikor az állam még bőkezű, szinte korlátlanul adta a kölcsönöket a fejlesztésre s ugyanakkor a termények nagy részét is helyben hagyta lehetőséget teremtve a bőséges osztalékra.

De hiszen ez volt az egyik propagandisztikus eszköz a szervezés további sikeréhez.

A magán szektorban éppen az ellenkezője történt. Előbb ugyebár megtörtént a kulákosítás, akiket már az ötvenes évek elejére teljesen tönkre tettek anyagilag, kit-kit elüldözve falujukból is. Következett a középparasztság, s általában mindenki, aki nem tért a szocialista gazdálkodás útjára. A kvótarendszer egyre keményebbé vált. Mind kevesebb, sok esetben semmi sem maradt a parasztembernek. Csak a munka, a kínlódás, a megalázás. A parasztság tudatos elsorvasztása volt ez, hogy minél hamarabb végleg feladja makacs álláspontját s mindenétől, (termelőeszközétől, állatától) megfosztva az új rend szolgája, de végeredményben kiszolgáltatottba legyen.

Eszközt nem válogatva a hatalomnak sikerült is! Deklarált tényként jelentkezett: hazánkban befejeződött (nagyvonalakban) a mezőgazdaság szocialista átszervezése. 1962-őt írtunk!” „Amikor magas rangú hivatalosságok vonultak át a zónán, előre figyelmeztettek, hogy az útról látható helyen szervezett módon tevé-

kenykedjünk. Ilyenkor még el kellett tüntetni minden más zavaró jelenséget. Például nem lehetett hordatlan takarmány a zónában, nem lehetett kapálatlan parcella, nem állhatott víz a földeken stb. Ilyenkor külön akciófelelős volt a nyakunkon, adta a parancsokat, követte a kívánt „rend” megteremtését.

Sok ilyen helyzetet éltünk át, hiszen itt száguldoztak a hivatalos kocsisorok a görgényi vadászatokra.

De ellenkező utasítások megélésében is volt részünk. Inkább a kampányok vége fele, amikor már megyei szinten (például a vetést) befejezettnek jelentették, de mi még mindég szorgoskodtunk irányába. Értesítést kaptunk, hogy ameddig a földön, levegőben (helikopterén) az átvonuló el nem halad, ne legyen munkagép a határban. Természetesen a helyszínre küldtük a gépeket, de az erdő lombtakarója alatt várták a „légiriadó” lefúvását.

Hát ilyen szemfényvesztő gazdálkodás is megtörtént. De még hányszor! Aztán kitalálta valaki(k), hogy ez a jelenség nem más, mint terven felüli munka. Így már ország-világ előtt legalitást kapott a hazugságunk láncreakciója.” „Tervezés és tervkészítés! Ez egy igen fontos sajátja volt évről-évre a kollektív gazdálkodás rendszerének. Természetesen a tervek felülről jöttek, a Minisztériumból érkezett a megyéhez,

onnan a rajonokhoz, ahol lebontották az egységekre. A kapott terv mind területben, mind a kultúrák összetételében, de csakúgy a termésátlagokat illetően kötelező jellegűek voltak, nem lehetett kommentálni. Egy másik fő jellemvonásuk volt, hogy függetlenül a lehetőségektől a temésátlagok évről-évre emelkedő tendenciát mutattak. Sok esetben egyenesen elképesztő termésátlag-számot kellett elfogadnunk.

Egy másik igen komoly negatív hatású jelenség a szántóterület évről-évre történő növelésének az előírása. Még kezdetben, amikor a rét-legelő területekből bőségesebben lehetett gazdálkodni, azok rendszeres feltörésével valamelyest tartani tudtuk az előírt szántóföld növelési ütemet. De amikor a már meg­ csúszott, akcidentális, úgynevezett terméketlen területekre került a sor, bizony komoly gondok adódtak. Feltörésuk nemcsak gazdaságtalan, hanem sok esetben egyenesen lehetetlen is volt. Már pedig a terv teljesítését jelenteni kellett. Ez a terület a következő évben már a szántó kategóriában jelentkezett. Az évek során ezen helyzet következtében Ernyében több mint száz (!) hektár szántóterület-hiány gyűlt össze. Évi termelési terveinket ilyen két hatalmas irrealitás függvényében kellett összeállítani.

Tehát már induláskor hazugságon alapultak a számítások.”

2013 május

15

Viccek a kollektivizálás időszakából (Máthé János magyarhermányi gazda kézirathagyatéka – Írások) Románia két atombombát vásárol az Egyesült Államoktól. Az amerikaiak kikötötték, csak hasonértékű csereáruért adják. Bukarestben törték a fejüket mit adjanak, ami nem kerül sokba, s mégis egyenrangú áru lesz. Hosszas tanakodás után abban állapodtak meg, hogy két kollektív elnököt adnak, mert azok is tudnak annyi kárt csinálni, mint két bomba, ha ledobják.

Egy kollektív gazdaságba kényszerített gazda beadta földjeit, azonkívül volt neki egy szamara, egy kutyája és egy kakasa – s azokat is. Ő maga jobbnak látta azon kívül maradni. Néhány nap múlva letörten visszament a kakas.

- Miért jöttél haza? – kérdezte gazdája.

- Azért, mert hajnalban hiába kukorékolok, úgy sem kel fel senki!

Később hazament a kutya is. Gazdája szólni sem tudott, már búsan mondta: - Eljöttem, mert hiába ugatok, úgyis mindenki lop!

Egy hét múlva a szamár is beállított. Gazdája mérgesen rárivallt: - Mi a fenének jöttél te is vissza?

A szamár vidáman válaszolta: - Én csak látogatni jöttem, szaladok is vissza, mert mindjárt kezdődik az elnök választás, s én is jelölve vagyok.

Utószó „A kommunizmus fogságában” kiadványunk második lapszámát a kommunizmus vidéki kiépítésének szenteltük.

Akkoriban a megye lakosságának több­ sége vidéken élt, számukra mindennapi valóság volt a kényszerbeszolgáltatás, a kollektivizálás, a Securitate hírhedt fekete autója, amely a börtönbe, a Duna-csatornához, vagy a halálba vitt addig tisztelt, elismert gazdaembereket.

A kollektivizálás elvette az emberek földjét, állatait, és ekkor indult el a földtől, a faluról való elvándorlás be a városi munkahelyekre és létformába.

Az addig jórészt önellátó és független földművescsaládoktól elvették magántulajdonukat. Kivették kezükből saját sorsuk alakítását, és állami függésbe, modern jobbágysorba taszították őket.

Ez az időszak azonban modern jobbágysorba okozott károkat. A községek összevonásával a helyi közösségek kezéből is kivették az önigazgatás lehetőségét, aminek káros hatását mai napig is érezni.

A legnagyobb kárt a vidéki mentalitás szenvedte el: addig a munka, szorgalom, takarékosság, vállakozókedv számítottak a legnagyobb értéknek, amelyek nyomán még a legszegényebb vidéki is

földet vásárolhatott és felemelkedhetett a társadalmi ranglétrán.

A magántulajonú föld elvételével a régi gazdák legfeljebb művelőivé váltak korábbi földjeiknek, úgyhogy értelmét veszítette a szorgalmas, pontos, jólvég­ zett munka, ami valójában hátránnyá vált a kollektívben végzett munkanormákért zajló versenyfutásban.

A kényszer meg a dac pedig rávitte az embereket arra, hogy lopjanak a „közösből”, hiszen az már a mindenkié, de igazából a senkié sem volt. Így vált elavulttá a tisztességes erkölcs, a magántulajon tisztelete, helyette a lopás, az ügyeskedés nem csak szükségessé és elfogadottá, de erénnyé is vált.

Aki nem tudott alkalmazkodni, az elment vagy megkeseredve háttérbe vonult. Felértékelődött a kapcsolatháló, a városra is kiterjedő ismeretségi kör, hiszen így lehetett a mezőgazdasági termékeket városi iparcikkekre cserélni, hiánycikkeket beszerezni.

A ma problémái a múltban gyöke­ reznek: falvaink elnéptelenedése, a mezőgazdaság rossz helyzete, a társulásokkal szembeni bizalmatlanság, de a közügyektől való elfordulás is mindmind visszavezethető a kommunizmus '50-es évekbeli rombolására.

László Márton

Gál Mária: D.O. (Kényszerlakhely). Az erdélyi föld és földbirtokosság sorsa a második világháború után. Kolozsvár, 1996, Minerva Kiadó.

A kötet az 1949. március 2-3-i kitelepítés történelmi előzményeit, összefüggéseit, majd az akció lefolyását, az abban érin­ tettek számát és sorsukat ismerteti. Ezt követi a kitelepítetekkel készült beszél­ getések, amelyek életszerűvé teszik a kitelepítettek mindennapi életét, nehézségeit, küzdelmeit.

A kötet előszót és egy bevezető tanul­ mányt, a kitelepítettekkel készült interjúkat, valamint a mellékletben dokumentumokat (jogszabályok, személyes levelek, sajtócikkeket, névjegyzékeket és fényképeket a kitelepítettekről) tartalmaz. A kötet több Maros megyei vonatkozású információt tartalmaz.

Köszönet

Kristó Tibor (szerk.): Kuláksors. Székely kulákok történetei. Csíkszereda, 1999, Státusz Kiadó.

A kötet a Hargita megyei kulákok vissza­ em­lékezéseit köz­li, Oláh Sándor kutató előszavával és a szer­ kesztő utószavával.

Olva­shatunk Duna-csatornához hurcolt gazda visszaemlékezését, de számszerűsített leírását a teljesíthetetlen beszo­l­ gáltatási kötelezettségeknek.

E lapszámunk elkészítésében segítettek: Nagy Erika igazgatónő, aki a Vajdaszentiványi Falumúzeum fotógyűjteményéből bocsátotta rendelkezésünkre a falu régi fényképeit. Sántha József kivégzett kántortanító exhumálásakor készített fényképeit Szilágyi Zoltán fényképész bocsátotta rendelkezésünkre, amelyekre Székely Ferenc könyvtáros hívta fel figyelmem. Kozma Ödön agrármérnök és Sipos Sándor volt kitelepített visszaemlékezéseiket bocsátották rendelkezésünkre. Oniga Erika és Szabó Róbert fényképekkel segítettek. Segítségüket ezúton is köszönjük.

ERA. Zi de Zi

Készült a S.C. Transilvania Grup Business S.R.L., a Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetsége (Maros megyei szervezet) és a Maros Megyei Tanács közreműködésével

Alapító: Aurelian Grama Szerkesztők: László Márton, Novák Csaba Zoltán Szövegszerkesztés: Raluca Rogoz

Székhely: Str. Primăriei nr. 1, Târgu-Mureş, Tel: 0265 215 612 redactia@zi-de-zi.ro, publicitate@zi-de-zi.ro www.facebook.com/Era.Zidezi

A kiadvány tartalmáért a szerkesztők és a szerzők felelnek.

16 ERA