Era hu 3

A kommunizmus fogságában. Az egyházak a diktatúra időszakában 1. Évfolyam, 3. sz. 2013 június 2000 ingyenes példány ISSN 2286 – 0959

www.zi-de-zi.ro Kövesd a facebookon is: ERA. Zi de Zi

Készült a S.C. TRANSILVANIA GRUP BUSINESS S.R.L, a Maros Megyei Tanács és a Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetsége (Maros megyei szervezet) közreműködésével.

komMunizmus.ro

A kommunista Románia egyházpolitikája Harc a lelkekért A kommunista ideológia és a kereszténység szinte évszázados küzdelmet vívott egymással az emberek lelkéért. A totalitárius rendszerek - a kommunizmus is - más politikai ideológiáktól eltérően nem elégedtek meg a politikai-gazdasági hatalom birtoklásával, hanem a társadalom egészét akarták megváltoztatni, átalakítani a saját elképzeléseik alapján, akár erőszakos úton is. A saját tanaikat, elképzeléseiket sokszor a vallási mozgalmakhoz hasonló módszerekkel és tartalommal próbálták elfogadtatni. Így például a kommunista ideológia terjesztésében a keresztény vallás számos jellegzetességét, módszerét megtalálhatjuk, mint a jó és a rossz kettőssége. A kommunista ideológiában a jót a munkásosztály és szövetségesei jelentették, a rosszat pedig az ún. kizsákmányolók, kapitalisták (az osztályellenség), akiktől meg kell szabadulni. A kommunista történelem- és világszemlélet is sok mindenben hasonlított a kereszténységhez, azaz egyenes vonalúnak képzelték el az emberiség sorsának alakulását. A keresztény tanításban az emberiség végcélja eljutni a megváltáshoz, a mennyországba.

A kommunista világképben a végső célt az igazságos társadalom, a földi egyenlőség megteremtése jelentette. A vallásos szertartásokhoz (első áldozás, konfirmálás, bérmálkozás) hasonló rituálékat szerveztek a gyerekek számára is. Ilyen volt a Haza Sólymai szervezet soraiba való felvétel az óvódások számára, vagy a pioníravatás az iskolások esetében. A vörös csillag a kereszthez, kehelyhez stb. hasonló egyetemes jelképnek számított. A Bibliához hasonló alaptanítások is megjelentek. Ilyennek számítottak a két fő teoretikus, Marx és Lenin fontosabb munkái.

Nem csoda tehát, hogy az egyház a kommunista világkép egyik fő ellenségének számított. A hatalomra került kommunista pártok fő célja az volt, hogy ne létezzen az egyház, vagy ha létezik is, a lehető legkevesebb befolyással bírjon.

Az egyházak önállóságának felszámolása Hatalomra kerülésük után a kommunista pártok azonnal megszüntették az egyházak önállóságát. Így történt ez Romániában is, ahol az összes egyházat az ún. Egyházügyi Hivatalnak rendelték alá. Az egyházakat irányító Román Egyházügyi Hivatal egyik munkatársa, a vallás és az egyházak jövőjét illetően 1951-ben három lehetséges

2 ERA

Egyházügyi statisztikák a Magyar Autonóm Tartományból módszerről beszélt: 1. Az állam erőszakosan számolja fel az egyházakat (itt megjegyezték, hogy ez nagy ellenállást váltana ki, ezért lemondanak róla).

2. Az egyházakat automatikusan felszámolja majd a szocialista fejlődés, maguktól megszűnnek.

3. Az egyházakat le kell gyengíteni, meg kell szüntetni az emberekre gyakorolt befolyásukat.

Romániában az első módszert nem, de a második kettőt folyamatosan alkalmazták.

Ebből kifolyólag 1948 után mindent megtettek, hogy ellehetetlenítsék az egyházak tevékenységét. Első lépésként elkobozták az egyházak tulajdonát (földek, ingatlanok, oktatási intézmények), a papság és a hívek egy jelentős részét pedig folyamatosan üldözték.

A templomba járást tiltották vagy ha mást nem tehettek, akadályozták, például a vallási ünnepek, rendezvények időpontjában

más, világi jellegű ünnepségeket szerveztek. A gyerekeket szórakoztató műsorokkal (előadások, filmvetítés) próbálták meg elcsábítani a hittanórákról. 1948-tól kezdődően nagyon sok papot zártak börtönbe, vittek munkatáborokba. Hosszú évekig raboskodott maga Márton Áron püspök is, sőt, a szabadon bocsátása után sem hagyhatta el gyulafehérvári lakását, a püspöki palotát. A püspökön kívül több tucat katolikus, református, unitárius és más felekezethez tartozó lelkész is megjárta a börtönt. Munkatáborba volt hosszú ideig Csiha Kálmán, későbbi református püspök is. Csató Béla volt marosvásárhelyi római katolikus esperes egy interjúban azt mesélte, hogy gyerekkorában az ő falujában a plébános lefekvés előtt mindig az ágya mellé készítette a meleg ruhákat és a bakancsot. Nem tudhatta, mikor jönnek érte, hogy börtönbe vagy munkatáborba vigyék.

komMunizmus.ro

Korszakok az egyházpolitikában A Román Kommunista Párt és a romániai magyar egyházak viszonyát illetően három nagyobb korszakot különböztethetünk meg. 1948-1956 között, az ún. sztálinista időszakban került sor az egyház gazdasági és társadalmi befolyásának meggyengítésére. Az egyházi vagyonokat elkobozták, a felekezeti oktatás felszámolásával pedig az egyház szellemi kihatását korlátozták jelentősen. Az erdélyi magyarság körében a két világháború között az elemi iskolai tanulók 45%-a, a főgimnáziumi (középiskolai) tanulók 75%-a, a tanító- és óvónőképzősök 56%-a járt felekezeti iskolába. 1948-ban 468 katolikus, 531 református, 34 unitárius, és nyolc magyar evangélikus oktatási intézményt szüntettek meg. Az új alkotmány csak elméletben garantálta a vallásszabadságot. A valóságban viszont bárkire rá lehetett fogni, hogy vétett az új politikai rendszer (a proletárdiktatúra) ellen és akár börtönbe vagy munkatáborba lehetett záratni. A pártállam elsőbbségét, egyházak feletti hatalmát szavatolta az új alkotmány 25. törvénycikkelye, amely kimondta, hogy a Vallásügyi Minisztériumnak jogában áll felfüggeszteni mindazokat az adminisztratív, kulturális, oktatási jellegű határozatokat és döntéseket, amelyek sértik a közrendet és közerkölcsöt. Ennek megfelelően előírta, hogy az egyházi főhatóságok minden közérdekű pásztorlevelet és köriratot megfelelő időben kötelesek voltak az illetékes minisztériumhoz felterjeszteni.

A római katolikus egyház, Márton Áron vezetésével kemény ellenállást fejtett ki, a protestáns egyházak, akik mögött „nem állt ott Róma” (a pápaság intézménye) többnyire kénytelenek voltak elfogadni a kommunista diktatúra „játékszabályait.” Az 1956-os magyarországi forradalommal új korszak kezdődött, ami 1964-ig tartott. Nagyon sok pap, lelkész nyíltan kifejezte a forradalom iránti szimpátiáját. 1957-1959 között nagy letartóztatási hullám vette kezdetét, immár a protestáns egyházak esetében is. Így kerültek börtönbe vagy munkatáborba Fülöp Dénes, Mózes Árpád, Péter Miklós, a református egyházhoz tartozó Bethánisták, Sass Kálmán, Simén Dániel, az EMISz-esek (Erdélyi Magyar Ifjak: fiatal teológusok, lelkészek és hívek) stb., akiket rendszerellenességgel vádoltak.

Az ún. hatvanas évek korszaka változást hozott az állam és az egyházak kapcsolatában. A sztálinista időszak erőszakos modelljét fölváltja a kényszerű „egymás mellett élés.” Az állam rájött, hogy nem tudja teljesen megtörni az egyházakat, elhatározta, hogy belülről bontja meg és helyezi irányítás alá őket. Az egyházi közösségekbe, vezetésbe titkos ügynököket építettek be, egyházi vezetőket kényszerítettek arra, hogy együttműködjenek a titkosszolgálattal. Így próbálták már csírájá-

Egyházügyi statisztikák a Magyar Autonóm Tartományból

ban felfedezni, majd ellehetetleníteni azokat az egyházi embereket, akik nem működtek együtt a hatalommal. Ebben az időszakban nemzetiségpolitikai szempontból is nagy nyomás nehezedett a magyar egyházakra. A kommunista rendszer kisebbségellenes politikája közepette az egyházak szerepe még jobban felerősödött. Ennek ellenére a ’80-as évek vége felé, az egyre inkább Romániára irányuló nemzetközi figyelem és a külföldi egyházakkal szorosabbá váló kapcsolatoknak köszönhetően az egyházi élet egyfajta újjáéledéséről beszélhetünk: elszánt, vagy akár börtönben megedződött papok, legyőzve az általános félelmet, magánház-

ban újraindítják a vallásórákat, a katekizációt, a konfirmálásokra való felkészítést, a családlátogatást. És példátlan merészségű akciók is történtek: 1988-1989-ben két templomot is építenek Marosvásárhelyen, ebből egyet illegálisan, hatósági engedély nélkül.

1945-1989 között a kommunista diktatúra több módszerrel is megpróbálta hatalma alá helyezni, befolyásolni az egyházakat. Az egyház, mindezek ellenére, ugyan számos sebből vérezve, de túlélt egy fél évszázados – néhol nagyon erőszakos, máskor kifinomultabb módszerekkel űzött – ellenséges rohamot.

Novák Csaba Zoltán

2013 június

3

komMunizmus.ms

A marosvásárhelyi római katolikus egyház Ellenállók és békepapok A kommunista hatalomátvétel megtörténtével nyilvánvalóvá vált annak veszélye, hogy az államhatalom nyíltan fog fellépni a „kapitalista” nyugattal, Rómával szoros kapcsolatot fenntartó görög és római katolikus egyházakkal szemben. A görög katolikus egyház hivatalos felszámolásával párhuzamosan a római katolikus egyház behódoltatására a békepapi akciót dolgozták ki, amelynek az volt a célja, hogy a katolikus vezetőséget, papságot elszakítása Rómától és a kommunista hatalommal való együttműködésre bírja. Márton Áron gyulafehérvári püspök letartóztatása után (1949. június 21.) erőteljesen beindult a békemozgalom szervezése. 1950. április 27-én összehívták a marosvásárhelyi Békekongresszust azzal a céllal, hogy a törvényes egyházi vezetőséget ellentétbe állítsák egy, laikusokból és papokból álló, a kommunisták irányítása alatt álló csoporttal.

A békepapi mozgalom mellett a hivatalos egyházi vezetőségbe is a kommunistákhoz hű papokat igyekeztek pozícióba helyezni.

Ilyen volt a rendszerrel együttműködő Adorján Károly, akit törvényes utódként, helynökként akartak elismertetni. A Márton Áron püspökhöz hűséges papokat, egyházi vezetőket letartóztatták. Azért, hogy a letartóztatásokat elkerüljék és hogy a vezető tisztségek ne kerüljenek a kommunisták által támogatott papok kezébe, a letartóztatott püspök joghatóságát titkos utódok vitték tovább. A békepapi mozgalom és Adorján esete több papot megtévesztett az elején. Jaross Béla marosvásárhelyi esperes is elhitte az elején, hogy Adorján a jogos kormányzást gyakorolja. Jaross helyére egy békepap, Kajtsa Ferenc kapott kinevezést Marosvásárhelyre. Lecserélték a káplánokat, elkezdték az egyháztanács átszervezését és Jaross Béla lejáratását. Ezzel a nyílt támadással viszont felébresztették Jaross gyanúját is, aki felkészült a védekezésre. Nem kérte nyugdíjazásának meghosszabbítását, nem költözött el Marosvásárhelyről, ahová Márton Áron szabadulása után vissza is helyezte.

Jaross, 1959. október 14-én bekövetkezett haláláig Marosvásárhely apátplébánosa és a kerület főesperese volt.

Léstyán Ferenc Marosvásárhelyen Az öregedő apátplébános helyett a teendőket viszont már Léstyán Ferenc végezte helyettes plébánosként, akit Márton Áron

4 ERA

Az egykori ferences templom Marosvásárhely főterén 1956. január 1-jei hatállyal nevezett ki Jaross Béla apátplébános mellé helyettes plébánosnak, miután felmentette Kajtsa Ferencet a marosvásárhelyi plébánia vezetése alól.

Léstyán Ferenc eleinte csak a két szerzetesi templom ügyeinek intézésére kapott jóváhagyást, amelyek átvételét nehezítette, hogy Ágotha Endrét, az egyházmegyei békebizottság elnökét, a kommunista párt megbízható eszközét bízták meg a minorita és a ferences templomok vezetésével. Az állam nem akart lemondani arról, hogy a beépített békepap az esperesi központban maradjon.

A kommunista hatalom megpróbálta megakadályozni Léstyán Ferenc kinevezését, még ha nem is tudtak arról, hogy a püspök börtönévei alatt ő volt az egyike az ellenállást szervező papoknak. Azt viszont tudták, hogy a püspök bizalmi embere, ezért három hónap is eltelt, amíg a két templomot átvehette. Több eszközzel is igyekeztek akadályozni Léstyán munkáját, de eltávolítani nem tudták. Jaross Béla 1959-ben bekövetkezett halála után Léstyán Ferenc helyettes plébános megnevezéssel ténylegesen átvette a város katolikus közösségének irányítását. Marosvásárhelynek 1968-ig, a rajoni közigazgatási rendszer megszűnéséig nem volt főesperese. Ebben a helyzetben a hivatalos egyházi iratokat a főesperesi titkár: P. Pál Gyula minorita szerzetes írta alá, Léstyán Ferenc pedig elvégezte a plébániák esperesi látogatását. 1968-ban a közigazgatási átszervezés a főesperességek számának csökkenését is eredményezte (15-ről 4-re),

viszont ekkor lehetővé vált, hogy Gyulafehérvár, Kolozsvár és Brassó mellett Marosvásárhely is főesperest kapjon.

Léstyán Ferenc a lehetőségek szűk keretei között szervezte a pasztorációs tevékenységeket. Nagyon alapos kimutatást készített a város katolikusairól. Aki keresztelő, temetés, vagy esküvő miatt megfordult a plébániahivatalban, arról kartotékot nyitott. Rendszeressé tette a családlátogatásokat, amit szervesen egészített ki a betegek felkeresése, s ennek keretén belül a kórházi pasztoráció.

Minden csütörtökön és vasárnap személyesen, biciklivel járta körbe a kórházakat.

A hittantanítás megszervezése Az iskolák államosítása és az ateista nevelés következtében létfontosságúvá vált a plébániai hitoktatás, amit a kialakított negyedbeli kápolnákban és magánlakásokban igyekezett Léstyán atya megszervezni. (Ilyen volt pl. a Hosszú utca végén magánlakásokban, Remeteszegen a Pápai László lakásán vagy Meggyesfalván az Asztalos Tamásné lakásában kialakított hitoktatóterem). Az állami hatóságok természetesen a hitoktatást is igyekeztek megakadályozni. A gyermekeket tiltották, kizárással, a magaviseleti jegy levonásával, a továbbtanulás nehézségeivel fenyegették. A plébániai hitoktatás szervezésében fontos szerephez jutott a Léstyán atya által kialakított kartotékos nyilvántartási rendszer. Akik nem jelentek meg a hittanórán, azokat a káplánok rendszeresen

komMunizmus.ms

a kommunista diktatúra éveiben felkeresték. A korszak ellentmondásaira utal, hogy miközben állami részről a hitoktatás teljes megszüntetésére törekedtek, valamilyen formában kénytelenek voltak együtt élni a gondolattal, hogy ez mégis megvalósul. A rendszernek rá kellett jönnie, hogy nem tudja megakadályozni a plébániai hittanórákon való részvételt, ezért legalább a hitoktatás során alkalmazott, vonzóbb szemléltetési eszközök (pl. diavetítés) alkalmazását próbálták eltiltani. A gyerekek hitoktatása mellett a felnőttek oktatását is megszervezte Léstyán atya. A prédikáció mellett beiktatott a szentmise végén a hirdetéskor egy ötperces tanítást a hit igazságairól. A tanítási sorozat hat évig tartott és azután lehetett újra kezdeni.

A felnőttoktatás sajátos területe a jegyesoktatás volt. Marosvásárhelyi plébánossága alatt Léstyán Ferenc 9400 párt készített elő a házasságra. A már házasságot kötöttekkel a Szent Család vasárnapja adott lehetőséget a személyesebb hangvételű kapcsolattartásra. Bevezette, hogy üdvözlő levelet küldjön azoknak a családoknak, amelyek házasságuk 10, 20, 25 (ezüstlakodalom), 30, 40, 50 (aranylakodalom), 60 (gyémántlakodalom), 65 (vaslakodalom), 70 (rubinlakodalom) évfordulóját érték meg.

A marosvásárhelyi plébániák megszervezése Az egyházi szolgálatok biztosítása során sok nehézség árán, de sikerült előkészíteni a város katolikus közösségének plébániákra való felosztását a lakónegyedbeli kápolnák kialakításával. Marosvásárhelyen 1947 körül három katolikus templom volt: a Keresztelő Szent János (főtéri) plébániatemplom, a Szent Imre ferences templom kolostorral (szintén a főtéren, a színház előtt – ma már csak a tornya van meg) és a Szent Antal minorita templom (a Köteles Sámuel utcában, a Színművészeti Egyetem mellett). A város iparosítása következtében új városnegyedek épültek (Megyesfalva, Ady, Kövesdomb, Tudor). ahol szükség lett volna új templomok építésére. A templomépítés azonban az általános tilalom miatt szinte lehetetlen küldetés volt. Léstyán Ferenc saját szavai szerint „egy templom mégis épült az Ady negyedben, de nagy áron. Az ára az volt, hogy lebontásra ítélték a ferences templomot a hozzátartozó kolostorral, s kárpótlásul ígérték, hogy templomot építenek, plébánialakást és kántori lakást adnak. Azzal indokolták, hogy a rendház mögött színházat fognak építeni, és részére nyitott teret akarnak biztosítani a Főtér felé. A püspökség és

A ferences templom tornya ma a megye között folyt a tárgyalás. Sem Márton Áron, sem a ferences rend nem járult hozzá szívesen a lebontáshoz. De mivel látták, hogy a templom mindenképpen kolostor nélkül marad, a ferences atyák otthon nélkül, beleegyeztek a cserébe. A csere ugyanis azt az előnyt biztosította, hogy egy távoli városrészben új plébánia is létesülhet. Az volt ugyanis a városi terv, hogy az Ady negyed új tömbház-negyeddel bővül a Maros felé, amely még messzebbre esik az egyetlen katolikus plébániától és a szintén város központjában fekvő két szerzetesi templomtól. Egy csalódás azonban mégis történt. Az új templom részére egy kultúrház átalakítását kezdték el, de elmaradt a negyedbe tervezett építkezés, mert a betört nagy árvízkor kiderült, hogy a tervezett terület egy részét a Maros áradásának veszélye fenyegeti, ami be is következett. Emiatt a tömbház-negyed tervét áttették a Kövesdombra. Az új plébániához tartozó városrészen, amelyhez az Ady negyed is tartozott, 3000 katolikus lakott a belvárosi plébánia kartoték adatai szerint. Az új templomot Márton Áron szentelte fel 1972-ben.”

Az Ady negyedben felépülő templom természetesen nem tudta pótolni az új és egyre bővülő városnegyedek egyházi ellátását. Ezért került sor ún. kápolnák kialakítására. Hat városrészben lakást vásárolt az egyház és ezekből kápolnát alakított ki. Ezek közül egyet a hidegvölgyi cigánytelep kapott.

A kövesdombi kápolna részére 1978-ban, két évi utánjárással sikerült megvásárolni egy lakást a Dobrogeanu Gherea u. 12. sz. alatt. A cserealji tömbház-negyed építésekor a régi Hosszú utca 131. száma alatt sikerült egy lakrészt szerezni kápolna céljára, az-

Léstyán Ferenc főesperesi kinevezése zal az ígérettel, hogy a tulajdonos majd az egyházra fogja hagyni. Mire megjött a misézési engedély, a tulajdonos végrendelet nélkül meghalt és az örökösök elfoglalták a lakást. Hosszas keresés után vásárolta meg a kápolnának szánt lakást a Zsidó vértanúk 23/B. sz. alatt. Megyesfalván 1956-ban sikerült elkezdeni a hitoktatást egy család által felajánlott szobában, a Rövid utca 3. sz. alatt. Miután a tulajdonos meghalt a belvárosi plébánia megvásárolta a lakást.

Remeteszegen a tömbházak építése előtt kockázatos volt házat vásárolni, mert nem lehetett tudni, hol kerül sor a házsorok lebontására. Végül a negyed szélén épített Filmgyár közelében, a Kerektó u. 2. sz. alatt vásároltak egy lakást. A Hidegvölgyi kápolna kialakításának a cigánypasztoráció szempontjából volt nagy jelentősége. 1972-ben sikerült bérbe venni egy fedél alá került, de befejezetlen lakást, amelyet már a plébánia fejezett be. Az első szentmisét 1973. június 22-én tartották meg. A tulajdonos egy év múlva felmondta a szerződést. 1974-ben sikerült megvásárolni egy téglalakást, amit berendeztek kápolnának.

A kápolnák kialakításával párhuzamosan már Léstyán Ferenc tervezte a belvárosi Keresztelő Szent János plébánia mellett az új plébániák szervezését. Erről az első terv 1974-ben készült el, de az állami jóváhagyások csak a kommunista rendszer bukása után jöttek meg. Kivétel csak a kövesdombi plébániára, 1989. április 1-i. hatállyal kiadott állami engedély volt.

Tamási Zsolt

2013 június

5

komMunizmus.ro

A romániai református egyház 1948-1989 között A romániai református egyház kommunista időszak alatti történetét három időszakra lehet osztani: az 1948–1955, az 1956 –1960/1964 és az 1964–1989 közötti időszakok. A marxizmushoz való viszonyulás szerint már a második világháború végétől két irányzat kristályosodott ki az erdélyi református egyházon belül. A „tradicionalisták” a marxizmus vallásellenességét érzékelve elismerték ugyan, hogy kényszerből együtt kell vele működni, de csak a legszükségesebb mértékben, behódolás nélkül. A másik irányzat képviselői viszont azt vallották, hogy a marxizmus nem zárja ki a hitet, és létezhet hívő marxista is. Mi több, azt állították, hogy a marxista mozgalom – a „kizsákmányoló” osztályok elleni harccal – az emberiség javát szolgálja, ezért segíteni kell és részt kell venni benne. Ezzel a megközelítéssel magyarázható, hogy kezdetben több református lelkész kommunista párttagságot vállalt, míg aztán a párt ki nem zárta tagjai közül.

A kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet

Támadás az egyház ellen Az első időszak nyitányát az 1949. évi iskolaállamosítás és az új vallásügyi törvény életbeléptetése jelentette. Az iskolák államosításával a református egyház – a többi egyházhoz hasonlóan – hatalmas vagyonveszteséget szenvedett. Az 1947. évi adatok tükrében a református egyház az erdélyi egyházkerületben átadott 354 református elemi iskolát mintegy 23.500 növendékkel, valamint 243 tanítói lakást és és még a következő iskolaépületeket: 7 főgimnázium, 2 tanítóképző, 4 algimnázium és 1 kereskedelmi iskola. A református középiskolások száma ebben az évben 6212 volt. A királyhágómelléki egyházkerület ekkor 2 leányés 1 fiúgimnáziumot veszített 400 növendékkel, valamint 1 nőotthont és 130 népiskolát. A kántortanítók és kántorok egyházi lakásai állami tulajdonba kerültek és ugyanez történt a tanügyi célra is alkalmazott gyülekezeti otthonokkal is. Ezzel véget ért a református egyház több száz éves nevelői és tanítási tevékenysége.

Az állam az iskolák államosításával párhuzamosan felszámolta az egyház valamennyi missziós szervezetét és igyekezett az egyház tevékenységét a templomok falai közé visszaszorítani.

Az 1950-1956 közötti időszakban az állami beavatkozások fokozatosan növekedtek u gyan, de az állam részéről az intézkedések életbeléptetésénél még mindig valamelyes kíméletesség és elővigyázatosság volt tapasztalható. Úgy tűnik, a Vallásügyi Minisztérium arra az álláspontra helyezkedett, hogy türelemmel ki kell várni, amíg nyugdíjba mennek a régi, „tradicionalista” püspökök. Vásárhelyi János püspök, az Erdélyi egyházkerület püspöke több alkalommal, a különféle állami követelések elhárítására sikeresen alkalmazta azt a taktikát, hogy

belső egyházi procedúrákra, szabályzatokra hivatkozva elnapolta a kéréssel való érdembeli foglalkozást. De már ekkor megkezdődött a belső bizalmi emberek letartóztatása (pl. 1950 tavaszán Tőkés Istvánt, a püspök munkatársát), amit a püspök csak személyes lobbizással tudott kivédeni.

Az állami felügyelet kiterjesztése az egyházra A másik súlyos csapást a református egyházra a vallásügyi törvény jelentette. A sok korlátozó intézkedés között az egyik arra kötelezte az egyházakat, hogy „olyan központi szervezettel kell rendelkeznie, mely képviseli az egyházat.”

Ez azt jelentette, hogy amiben az állam megállapodik az egyház vezetőségével, az mindenkire nézve kötelező, az egyház minden szintjén. Ebből következően az állam arra törekedett, hogy olyan egyházvezetőket alkalmazzon, akik az állam kiszolgálói voltak. Az elismerés és megerősítés joga az államé volt, így az állam csak a neki tetsző személyeket ismerte el. A gyakorlat úgy alakult, hogy az állam úgy irányította a választásokat, hogy csak a neki tetsző embereket jelöljék, illetve ezek nyerjék a választásokat.

Az állami felügyelet – a törvény előírásainak megfelelően – kiterjedt az egyház pénzügyeire is, olyan részletekbe menő módon, hogy az egyház gyakorlatilag nem rendelkezett szabadon a saját javaival. Költségvetését – beleértve a bevételeket és a kiadásokat is – az állam szabta meg. Az egyház hiába rendelkezett anyagi javakkal, csak arra költhette el, amire az állam engedélyt adott. Súlyos csapást jelentett, hogy a jövedelem felhasználását nem fordíthatták új templom építésére. A megyei vallásü-

gyi felügyelők ellenőrzése nemcsak az anyagi és igazgatási kérdésekre terjedt ki, hanem a templomi beszédekre, teológiai előadásokra és valamennyi más, hitbeli megnyilvánulásra is. A titokban beszervezett informátorok mindenről jelentettek az állami hatóságoknak.

A rendszer (kényszer)szolgálatában Az ötvenes években folyt a kulákok, a volt kizsákmányolók elleni sajtóhadjárat, a kollektivizálás, amiben az állam lehetőségei szerint igénybe vette a református egyházat is. Az egyház vezetésében szerepet kapó, választott világi testületekből (presbitériumok) el kellett távolítani a volt földbirtokosokat, nemeseket és a kulákokat. Az egyház ugyan nem tagadta meg a velük való lelki kapcsolatot, de tiltakozás nélkül tudomásul vette, hogy kulákok nem választhatók be presbitériumokba és, hogy nem viselhetnek más egyházi tisztségeket sem. Csak néhány bátor lelkész tagadta meg ezen utasítások végrehajtását.

Az állam a mezőgazdasági kampányokban is feladatokat szabott az egyháznak. A lelkészek prédikációikban különféle bibliai idézetekre hivatkozva a mezei munkálatok időben való elvégzésére kellett, hogy buzdítsák a híveket.

1956-1964 között, a magyar forradalmat követően fokozódtak a hatósági megszorítások, letartóztatások, a bűnbakkeresés. Bírósági ítéletek, politikai meghurcoltatások és kényszermunkatáborok sújtották a református lelkészek egy részét. Ezek többsége 1964-ben az amnesztiarendelettel szabadult.

A református egyház életében az új korszak (ami 1989-ig tartott) gyakorlatilag már 1960ban elkezdődött. December 11-én meghalt

Szómagyarázat: informátor (besúgó, ügynök): a titkosszolgálat, politikai rendőrség által zsarolással, fizetéssel beszervezett személy, aki titokban megfigyelte a rendszer által ellenségesnel ítélt személyeket és erről jelentéseket készített.

6 ERA

komMunizmus.ro

Vásárhelyi János kolozsvári püspök majd rá egy évre, 1961 szeptemberében Arday Aladár nagyváradi püspök is. Helyettük az államhatalom két párthű lelkészt, Papp Lászlót és Nagy Gyulát jelöltette és választatta meg püspöknek.

A különféle testületek kiválasztásánál is egyfajta kontraszelekció indult meg. Azok kerültek vezető helyre, akik akár helyileg, akár egyházmegyeileg, illetve egyházkerületileg (azaz politikailag) jobban tudtak „helyezkedni.”

A vezető személyek kiválasztásánál a döntő szempont nem a teológiai felkészültség, a lelkészi elhivatottság, vagy az egyházkormányzati adottság volt, hanem a „helyi hatóságokhoz” való viszonyulás, illetve a magasabb fórumokkal ápolt minél jobb kapcsolat.

A Securitate csaknem valamennyi lelkészt

megpróbálta informátornak beszervezni.

A beszervezés eszközei személytől személyig váltakoztak. Egyeseket anyagi javak és a karrierlehetőséggel kísértettek meg, másokat múltbéli hibáikkal igyekeztek zsarolni vagy az emberi gyöngeségeket (árulkodási hajlam, bosszúállás) igyekeztek kihasználni. Az állambiztonsági munka pár évtizedes eredményeképp a hatalommal együttműködő, „lelkész-kollaboránsok” kerültek – állami támogatással – a vezetői pozíciók többségébe.

A református egyházközségekben mintegy 12 ezer választott presbitériumi tag működött, amelyek a korlátok ellenére az egyedüli választott testületeknek számítottak ezeken a településeken. Ezen presbitériumok között (amelyek a belső önigazgatást próbálták

megvalósítani, főként a szabad lelkészválasztás jogát) és a püspökök között (akik önkényes döntéseket hoztak, igyekeztek az egyház belső demokráciáját lebontani, és saját kegyeltjeiket pártolni a lelkészválasztásoknál) sorozatos konfliktusok alakultak ki.

Nem volna teljes az egyházról alkotott kép, ha nem szólnánk azokról a bátor református lelkipásztorokról, akik a ’70-es, ’80-az évek viszonylagos enyhülését kihasználva voltak annyira bátrak, hogy kiterjesszék az egyház tevékenységét (újrakezdjék a bibliaórákat, a konfirmált ifjakkal való foglalkozást), sőt még engedély nélkül templomot is építsenek (pl. 1989-ben a marosvásárhelyi cserealji református templom építése).

László Márton

Az ortodox egyház a kommunista diktatúra éveiben A második világháborút lezáró rövid átmeneti időszakban a kommunista pártnak szüksége volt az ország legnagyobb és legnépesebb egyházának támogatására, ezért nyíltan nem tett ellenséges lépéseket ellene. 1948 után, a kommunista diktatúra kiépülésével a helyzet jelentős mértékben megváltozott. Az új alkotmány és az annak szellemiségében létrehozott világi intézmények (Vallásügyi Minisztérium, Egyházügyi Hivatal) révén az ortodox egyház is gyakorlatilag a kommunista diktatúra irányítása alá került. A pártvezetés az ortodoxok esetében is arra törekedett, hogy elnyerje az egyházi vezetők lojalitását, hogy az egyház ne gördíthessen komolyabb akadályokat az állami gépezet működése elé.

1948-ban a kommunista hatalomátvétellel szinte egy időben vezetőváltásra került sor az ortodox egyházban is. Május 24-én Iustinian Marinát választották meg az ortodox egyház pátriárkájává. Az új vezető programjában az ortodox egyház, a szerzetesrendek és a teológiai képzés újjászervezése, valamint a görög katolikus egyház felszámolása állt. Az állam és az ortodox egyház kapcsolatára jellemző volt (akár csak a protestáns egyházak esetében), hogy a lojalitásért cserében nem gördített komolyabb akadályokat a belső működésébe.

Ugyanakkor azokat a papokat, szerzeteseket, akik megtagadták az együttműködést üldözték, a legtöbb esetben bebörtönözték vagy munkatáborba deportálták. 1945-1964 között a rendelkezésünkre álló adatok alapján körülbelül 1725 ortodox papot tartóztattak le.

Ilyen volt a a Sâmbăta-i kolostor szerzetese Arsenie Boca. 1950-ben több ortodox egyházi vezetőt is eltávolítottak tisztségéből. Volt, aki elmenekült az országból, mások pedig börtönbe kerültek vagy olyan településekre helyezték ki őket, ahol nem fejthettek ki komolyabb tevékenységet. Arra is volt példa, hogy a hatalom számára nem kívánatos egyházi személyeket idő előtt kényszernyugdíjazták.

Ilyen volt: Visarion Puiu bukovinai metropolita, Nicolae Popovici váradi püspök, Nifon Criv-

Templomköltöztetés a Ceauşescu-diktatúra éveiben eanu Oltenia metropolitája, Veniamin Nistor karánszebesi püspök stb. Több papot azért tartóztattak le, mert nyíltan kifogásolták az új pátriárka egyházpolitikáját és kiegyezését a pártvezetéssel. Iustinian pátriárka 1949-ben listát készíttetett a letartóztatott papokról és kérte ügyeik felülvizsgálatát. 1948 után a Securitate informátorokat épített be az ortodox egyházba és elkezdte a papok, szerzetesek politikai múltjának és véleményének feltérképezését. Akit ellenségesnek találtak, vagy véltek, azonnali hatállyal letartóztatták és el is ítélték. Az ortodoxok között elsősorban azokat keresték, akik 1944 előtt a szélsőséges nacionalista legionárius mozgalom tagjai voltak. A politikai okokból elítélt ortodox papok zöme közülük került ki. Arra is volt példa viszont, hogy a legionárius múltat hamis vádként használták fel. Nagy hírverést kapott a Vladimireşti-en található apácakolostor elleni „hadjárat.” A nővéreket azzal vádolták, hogy

„népellenes, sötét, misztikus vallási tevékenységet fejtenek ki.” 1959-1960-ban újabb támadás érte az ortodox egyházat, ezúttal a szerzetesrendeket. Az 1956-os magyarországi forradalom hatására, a más egyházak ellen foganatosított letartóztatási hullámmal egy időben több ortodox kolostort is bezártak, tagjaik egy részét pedig bebörtönözték.

Ebben az időpontban minden politikai nehézség ellenére még 132 ortodox kolostor működött, 62-t megszűntettek, azután pedig újabb 30-at. A szerzetesrendekre vonatkozó új törvény (csak egy bizonyos korhatár után lehetett ezt a pályát választani) ellen már az addig együttműködő pátriárka is felemelte a hangját, amiért büntetésként hat hónap kényszerlakhellyel sújtották. Az 1970-es évek ben beindult területrendezés is jelentős csapást mért az ortodox egyházra. A pártvezetés teljes mértékben át akarta alakítani Románia arculatát. A falvakban és városokban nagyon sok régi (esetenként műemlék értékű) épületet lebontottak. A nagyvárosokban, főleg a fővárosban található ortodox templomokat sem kímélték. Csak Bukarestben 18, az ortodox egyházhoz tartozó épületet, köztük templomokat is romboltak le. A templomrombolásokat az sem gátolta a legtöbb esetben, hogy műemlék épületekről volt szó. A bukaresti Mihai Vodă katedrális a Népek Háza (Casa Poporului) építésének útjában állt. Lebontása túl nagy felháborodást váltott volna ki, ezért a hatóságok kétszáz méterrel tovább költöztették. Gheorghe Calciu ortodox pap és teológiai tanár tiltakozott a rombolások ellen, ami miatt állásából kirúgták. A templomrombolások mellett azonban a rendszer, a nyolcvanas években lehetővé tette azt is, hogy az egyes ortodox közösségek új templomokat építsenek. Az egyházat az állammal szembeni lojalitás fejében túlságosan nem háborgatták már a hatóságok.

Novák Csaba Zoltán

2013 június

7

komMunizmus.ro

A görög katolikus egyház 1948-1989 között

Alexandru Todea bíboros (jobbról) 1948-ban a romániai görög katolikus egyháznak körülbelül 2 millió híve volt, 1900 egyházközsége 1000 filiával, összesen körülbelül 1900 templommal, amelyekben 1835 lelkész látott el szolgálatot. Az egyház keretében továbbá létezett még 9 szerzetesrend 28 kolostorral, 428 szerzetessel és apácával. Az egyházhoz tartozott 20 fiúgimnázium, 14 leánygimnázium, 4 árvaház és aggmenház, valamint 6 nyomda.

A kommunista pártok hatalomra jutásuk után mindent megtettek a Keleti Blokkban annak érdekében, hogy a Vatikánhoz kötődő egyházakat (római- és görög katolikusok) elvágják a Nyugattól. 1948-ban, a Szovjetunióból induló politika szellemében Romániában elhatározták és ki is vitelezték a görög katolikus egyház felszámolását. Az osztrákok által, az erdélyi románok számára létrehozott görög katolikus egyházat arra kényszerítették, hogy egyesüljön, „visszatérjen” az ortodox egyházba. 1948. október 1-én a kolozsvári Gheorghe Bariţiu Líceum tornatermében görög katolikus papok egy csoportja, főképp a Securitate fenyegetésének hatására, áttért az ortodox hitre. Őket ezután Bukarestbe vitték, ahol október 3-án ünnepélyes keretek között befogadták őket a román ortodox egyházba. Ugyancsak októberben zajlott le a görög katolikus egyház ingó és ingatlan javainak átvétele, amely az állam vagy az ortodox egyház tulajdonába került. Az ország területén tevékenykedő hat görög katolikus püspököt letartóztattak. Az utolsó görög katolikus püspököt, Iuliu Hossut 1948 novemberében kényszerítették lemondásra.

Az egyház betiltása után is esetenként teljes falusi közösségek maradtak hűek a görög katolikus hithez. Ilyenek voltak Maros megyében a mezőbanyicai, septéri és mezőmajosi közösségek.

8 ERA

Iuliu Hossu püspök

Ellenállás és üldöztetés

Folytatás titokban

Az át nem tért görög katolikus püspököket, kanonokokat eleinte a Neamţ-i kolostorban tartották fogva, majd 1949. február 27-én Căldăruşani-ra vitték a teológiai tanárokkal együtt. 1949. május 10-én a Securitate letartóztatta Ioan Suciu püspököt, 1949. május 18-án pedig Vasile Aftenie püspököt.

Vasile Aftenie püspök az ott elszenvedett fejsérülések következtében meghalt.

Mártíromságát nemsokára követte több egyházi főméltóság is. A máramarosszigeti börtönben halt meg 1951. augusztus 16-án Augustin Maghiaru Oradea kanonok, 1951. december 10-én Anton Durcovici püspök, 1952. július 10-én Valeriu Traian Frenţiu püspök, 1953. január 15-én Titu Liviu Chinezu püspök, 1953. május 27-én Ioan Suciu püspök és még sokan mások. Pár év leforgása alatt a börtönökben a kegyetlen bánásmóddal gyakorlatilag likvidálták a görög katolikus egyház vezetőinek túlnyomó többségét.

De nemcsak főrangú egyháziakat, hanem görög katolikus lelkészeket és az áttérést megtagadó híveket is börtönbe zártak.

1949. februárjában a kolozsvári törvényszék 23 oláhláposi (Máramaros megye) görög katolikus hívet ítélt el Nichita Nicolea és Oniga Atanasie lelkészekkel együtt azért, mert 1948. október 26-27-én ellenáltak a Securitáté és a pártaktivisták nyomásának, és nem tértek át az ortodox hitre.

1952. április 18-án a marosvásárhelyi katonai törvényszék 19, a görög katolikus hitéhez ragaszkodó hívőt és lelkészt ítélt börtönbüntetésre. Mezőbanyicán a hívek ellenálltak az áttérítési kísérleteknek, emiatt a Securitate szászrégeni székhelyére vitték őket, ahol bántalmazták, majd többévi börtönre ítélték őket. Maros megyében letartóztatták a vajdaszentiványi Şerban Ioant, a marosugrai Circa Alexandrut, a marosteleki Crişan Mihait és Miclea Teodort.

Ennek ellenére a görög katolikus egyház továbbra is működött. Papjainak többségét börtönbe zárták, a szabadon maradtak egy része viszont titokban továbbra is misézett, magánlakásokban, erdőben vagy más helyeken kiszolgáltatták a szentségeket a vallásukhoz továbbra is ragaszkodó görög katolikus híveknek. A ’80-as években több titkos görög katolikus kápolna létesült magánlakásokban. 1964ben az általános amnesztia révén több bezárt görög katolikus papot is szabadon bocsátottak és részben rehabilitáltak. Ugyanakkor a Securitate folyamatosan figyelte őket, nyíltan nem fejthettek ki egyházi tevékenységet. Ha szélesebb körű görög katolikus közösségi szálakra bukkantak, azonnal felszámolták azokat. A görög katolikus egyház felszámolásának történetéhez az is hozzátartozik, hogy 1948-ban Márton Áron püspök felajánlotta a római katolikus testvéregyház mindennemű segítségét, beleértve a templomok használatát is. Kolozsváron és más erdélyi városokban gyakran fordult elő, hogy a görög katolikus hívek inkább a római katolikus miséket látogatták. A Ceauşescu korszakban esetenként támogatták is ezt a jelenséget, hogy visszaszoríthassák a magyar nyelv használatát a római katolikus templomokban. Az 1948-ban betiltott egyház ilyen formán nem szűnt meg létezni.

Maros megyében több olyan görög katolikus pap is létezett, akik illegálisan végezték papi tevékenységüket: Dumitru Poptămaş (Mezőmajos), Grigore Friciu (Mezőszokol), Grigore Dogaru (Kincsesfő), Ioniţă Conţiu (Mezőkirályfalva), Aurel Comes (Hétbükk), Petru Natea (Kebeleszentivány), Liviu Sabău (Mezőgerebenes), Petru Moldovan, Augustin Giurgiu (Mezőbanyica), Ioan Roşca (Görgényhodák), Ioan Rus, Ioan Popa (Marosvásárhely).

László Márton-Novák Csaba Zoltán

komMunizmus.ro

Az erdélyi Unitárius Egyház az államszocialista rendszer első két évtizedében (1945–1965) Az unitárius egyház társadalmi beágyazottsága a szocialista rendszer kiépítésének előestéjéig igen jelentős volt, és a hívek (és nemcsak) közösségének minden korosztályára és társadalmi szegmensére kiterjedt. Így például a fiatalabb nemzedék nevelését, irányítását az elemi, gimnáziumi (Kolozsvár, Székelykeresztúr, Torda) és főgimnáziumi (Kolozsvár, Székelykeresztúr) iskolák látták el. Az oktatás vonatkozásában az egyház figyelme a specifikus gazdasági-társadalmi igények kielégítésére is kiterjedt. Ilyen megfontolásból hozta létre például 1930-ban Székelykeresztúron a Gazdasági Iskolát, majd 1945 februárjában Kolozsváron a Női Felsőipari Szakiskolát (később Ipari Leány Középiskola). Az ifjúság iskolán kívüli megszervezését és nevelését az a Dávid Ferenc Egylet Ifjúsági Köre látta el, amely különösen a két világháború között igen sokrétű és hatékony népnevelő, közösségszervező tevékenységet végzett. A felnőtt korosztály megszervezése a Dávid Ferenc Egylet (DFE) vidéki tagozataira, valamint az ugyancsak a DFE égisze alatt működő Unitárius Nők Szövetsége-re hárult. E két intézmény közül utóbbi a nevelői munka mellett sokrétű szociális feladatokat is ellátott. Az egyház társadalmi befolyásának egy másik hatékony eszközét a nyomtatott sajtó és könyvek jelentették.

Támadás az unitárius egyház ellen A pártállam által a társadalom feletti monopólium megszerzéséért és a társadalom átalakításáért indított támadásának egyik legfontosabb, és egyházat leginkább érintő állomását az a törvényrendelet (175/1948) képezte, amely az egyházak oktatási intézményeinek államosítását írta elő.

Ennek kihirdetése két megfontolás miatt bírt nagy horderővel a hatalom számára: azonnali hatállyal és jelentős mértékben csökkentette az egyházaknak a társadalom egyik igen fontos szegmensére gyakorolt befolyását, továbbá az iskoláknak, mint másodfokú szocializációs eszközöknek a kizárólagos birtoklása kizárta a konkurens világnézetek terjesztését és garantálta az ifjabb nemzedékeknek a hivatalos ideológia által hirdetett dogmák szellemében való nevelését. Unitárius vonatkozásban az oktatási reform néven meghirdetett államosítás 33 elemi iskola, 2 gimnázium, 2 főgimnázium és 2 szakiskola elvesztését eredményezte.

A helyzetet súlyosbította, hogy a törvény nemcsak az iskolák épületeit államosította,

az unitárius egyház esetében 1945–1965 között két szakasz különíthető el. Az első periódus 1956-ig tartott és minimális sikert hozott az állambiztonsági szervek számára.

Az igazi áttörés a második szakaszban következett be, amikor az 56-os magyarországi forradalom kapcsán kibontakozó események és rokonszenv nyilvánítások megfelelő anyagot szolgáltattak ahhoz, hogy a Securitate a rendszert kritizálókat az informátori hálózatba való beépítéssel, vagy letartóztatással az ötvenes évek végére elnémítsa.

Kiss Elek püspök hanem mindazokat az egyház tulajdonában levő ingó és ingatlan vagyont, amelyek közvetetten, vagy közvetlenül oktatási célokat szolgáltak. A vallásoktatás ezzel a lépéssel az iskola nyilvánosságából az egyház belső színtereire (templom, paplak) tevődött át és a továbbiakban folyamatos hatósági megfigyelésnek és zaklatásoknak volt kitéve.

1948-ban az addig szórványosan működő egyháztársadalmi szervezetek beszüntették tevékenységüket, az egyházi sajtó és könyvkiadás pedig gyakorlatilag megszűnt létezni. Ebben az időszakban a káté, énekesés imakönyv kivételével mindössze egy bibliai történeteket tartalmazó vallástankönyv és egy Dávid Ferencre megemlékező kis füzet jelenhetett meg. Az időszakosan megjelenő egyházi sajtótermékek közül 1948 után csupán egyetlen kiadvány (Erdélyi Magyar Unitárius Naptár, később Unitárius Naptár címmel) jelenhetett meg több-kevesebb rendszerességgel, ez azonban a benne megjelenő nagyszámú politikai töltetű cikkei miatt részben már állami propagandacélokat szolgált.

Az állami ellenőrzés kiterjesztése Az egyház állami ellenőrzés alá vonására az államszocialista rendszer két eszközt alkalmazott: jogszabályok, amellyel korlátozni tudta előbbi mozgásterületét, tevékenységét, valamint a Securitate, amelynek segítségével az ötvenes évek végére tulajdonképpen öncenzúrára és teljes elhallgatásra tudta kényszeríteni az egyházat, azaz sikeresen integrálta azt az állami struktúrákba. Az egyházügyekben meghozott szigorú előírások, szabályok, az új alkotmány természetesen érvényes volt az unitárius egyházra is. A másik módszert, az ügynökök, informátorok (más néven besúgók) beszervezését illetően,

Integráció kényszerből Az egyházi elit körében végrehajtott letartóztatások az egyébként is a békés együttélésre hangolódott egyházvezetésben száznyolcvan fokos változást eredményeztek. Kolozsvár unitárius egyházi vezetése, a ránehezedő óriási nyomásnak és beépített embereinek köszönhetően maradéktalanul integrálódott a szocialista rendszerbe, a végbement folyamatot pedig nemcsak az intézmény életében lezajlott változások, történések, hanem az egyes személyek megnyilvánulásai is világosan tükrözik. Az ötvenes évek végéig az egyéni és csoportos beszélgetések szintjén gyakran tapasztalható kritikus megnyilvánulások – mondhatni – teljesen elmaradtak, az egyház tisztviselői pedig az állam hatalomépítő törekvéseinek egyszerű végrehajtóivá minősültek át.

A teljes betagolódást egyértelműen bizonyítja az egyházvezetésben történő személyzetcserék mechanizmusa is, mely a hatvanas évektől kezdődően már teljes mértékben az állam irányítása, akarata szerint működött. E „szokásjog” odáig „fejlődött”, hogy Kiss Elek püspök halála után a püspökválasztás kérdése államérdeki rangra emelkedett, Bukarest akarata szerinti megoldása pedig az egyház feletti ellenőrzés kicsúcsosodásának végső mozzanataként, egy folyamat betetőzéseként értékelhető. 1965. szeptember 8-án Kovács Lajos a következőképpen értékelte helyzetüket: „... nagyon szomorú a helyzetünk olyan szempontból, hogy nem mondhatunk vagy tehetünk semmit, mivel a szekuritate és a felügyelőség emberei mindenhol jelen vannak.” – vagyis a pártállam totalitarizmusra törekvő szándéka az egyházon belül is kiteljesedett, utóbbi spontaneitása, önálló cselekvőképessége a hatvanas évek közepére teljes mértékben megszűnt létezni.

Pál János

2013 június

9

komMunizmus.ro

Az egyházakat is érintő fontosabb letartóztatások és perek 1956 után

Részletek Csiha Kálmán belügyis dossziéjából

Az 1956-os magyarországi forradalom után a Román Munkáspárt úgy értékelte, hogy Romániában is fennállhat a veszélye egy ilyen megmozdulásnak.

A pártvezetés a forradalmi események elcsitulása után azonnal hozzálátott a rendszer tényleges vagy vélt ellenzőinek, ellenfeleinek feltérképezéséhez. Letartóztatások, bebörtönzések, munkatáborok és esetenként kivégzések révén igyekeztek leszámolni ezekkel, illetve ráijeszteni a társadalomra. A Securitate révén adatokat gyűjtöttek, vádiratokat állítottak össze és nem kevés alkalommal koholt, mesterkélt vádakkal illettek embereket, csoportokat. Fontos hangsúlyozni, hogy a titkosrendőrség nem csak azokra csapott le, akik 1956-ban szimpatizáltak a magyar

10ERA

forradalommal, hanem azokra is, akikről úgy vélték, hogy rendszerellenesek. A letartóztatások, perek nagymértékben érintették az amúgy ellenségesnek tartott egyházakat. Azok a papok is sorra kerültek, akik megmenekültek az ötvenes évek elején tapasztalható terrortól. 1957. február 19-én letartóztatták Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkészt és még 30 személyt államellenes összeesküvés vádjával. Sass Kálmán érmihályfalvi és Balaskó Vilmos érolaszi református lelkészeket halálra ítélték és Szamosújváron kivégezték.

Az 1955-ben szabadon engedett Márton Áronra 1956-ban kényszerlakhelyet szabtak ki. Szeptember 16-án Kolozsváron megkezdődött Dobai István jogász és csoportjának pere, amelyben több refor-

mátus lelkész is vádlott volt.

Ugyanezen év nyarán elítélték Fodor Pált és társait, közöttük több lelkészt: Mezei Mózes, P. Hajdú Leander, P. Szőcs Izidor ferences szerzeteseket 15-15 évre, Szentmártoni Odorik szerzetest és Csiha Kálmán református lelkészt 10-10 évre.

1958. április 10. és május 30. között zajlott Temesváron Szoboszlai Aladár katolikus lelkész és társainak pere, akik egy nagyon rosszul megszervezett államcsínyre készültek, ami inkább nevezhető fantáziálgatásnak, mintsem komoly szándéknak. Szoboszlai Aladár pécskai és Ábrahám Árpád torjai plébánosokat és néhány világi társukat kivégezték. 1958. szeptember 6-án ítéletet hirdettek az ún. bethánisták (a református egyház kere-

komMunizmus.ms tén belül működő lelkiségi mozgalom) perében. Visky Ferenc református lelkészt 22 évre, Szilágyi Sándor pankotai, Dézsi Zoltán feketegyarmati és Karczagi Sándor szentleányi református lelkészeket 20-20 év kényszermunkára ítélték. 1959. március 9-19. között Kolozsváron tárgyalták az ún. „EMISZ” (Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége)

csoport perét, amelyben Sándor Balázs és Nyitrai Berta unitárius lelkészeket 25-25 év börtönbüntetésre ítélték. 1959. május 22-én ítéletet hirdetett a kolozsvári katonai törvényszék a kolozsvári református teológiai hallgatók perében. Összeesküvés vádjával 14 személyt ítéltek el 7-14 év között börtönbüntetésre, illetve javítóintézetre.

1959. szeptember 8-án letartóztatták Kenderessy Szabó Béla kapnikbányai római katolikus plébánost és 11 hónapi vallatás után 1960. június 22-én 10 év börtönbüntetésre ítélték.

Részletek Varga László nyugalmazott református lelkész visszaemlékezéséből a diktatúra időszakában végzett tekenységéről Varga László: Ezt jól kifogtam! Erdélyben éltem a XX. században.

Valamelyik munkás azt mondta: „Holnap hozok.” Világos volt, hogy lopja a gyárból.”

ki a szállítást. Felháborodva fogad: Csak nem képzeli, hogy fizetni fog? Ennyit igazán mi is megtehetünk!”

A vallásügyi felügyelőről „Volt egy érdekes [vallásügyi] inspektorunk, egy Tankó nevű székely. Az úgy ordított néha a lelkészekre, mint a kocsisokra.

Velem soha nem gorombáskodott, azt hiszem azért, mert mindig normálisan, félelem és nyalás nélkül beszéltem vele.”

A marosvásárhelyi cserealji református gyülekezet templomának felépítése Építés kezdete: 1989. május 2. „Az új gyülekezet első célja a templom építése volt. A terület bontásra volt ítélve, még egy disznóólat se volt szabad építeni. Templomépítési engedélyről még álmodni sem lehetett. Én meggondoltam, s a három jól ismert alapelv alapján, amikor elvállaltam a gyülekezet szervezését, azt is belekalkuláltam. Egy: amire a válasz az lesz, hogy „nem” azt nem szabad megkérdezni. Kettő: félni kell, de pontosan tudni kell, hogy mitől félünk. Itt mi történhetett?

Be nem zárnak. Rettenetesen össze fognak szidni. Ehhez hozzá voltam szokva. A legtöbb, kidobnak egy világvégi faluba. Enynyi kockázatot megér egy templom. Mit kockáztat az egyház? Jön egy buldózer és letarolja az egészet. Ennyit megér. A harmadik és legfontosabb érv: Isten mindig megsegíti az ő nevében induló munkát.

Tehát neki lehet fogni. És nem csalódtunk. […] De a legnagyobb élmény az emberek hozzáállása volt. A kimondottan szakmunkákon kívül mindent önkéntes munkával végeztünk. Ledolgozták a gyárban a nyolc órát, megebédeltek, és jöttek az épülő templomhoz. Minden nap harminc-negyven ember állt a munkához, minden különösebb felszólítás nélkül. Volt, aki kétszáz napot is ledolgozott, anélkül, hogy egy fillért kapott volna érte.[…] ” „Az anyag jó része is feketén került.

Előfordult, hogy elfogyott a szeg, amilyent az üzletben nem lehetett kapni.

„Az építés úgy folyt, hogy amíg lehetett, megtartottuk a meglévő épületet. Ikerház volt, egy vékony közfal választotta el egy öreg katolikus házaspár lakásától. […] Akármilyen óvatosan dolgoztunk, a szomszéd fala bizony repedezett. Elmentem a nagyon kedves katolikus kollégához, az öreg Léstyán Ferenchez, hogy segítséget kérjek. Azonnal elment a szomszédunkhoz, és meggyőzte őket, hogy hallgassanak. A végén persze az ő épületüket is rendbe tettük.” „Én közben állandóan kéznél tartottam három dolgot. Két kiló kávé (az volt a fő valuta, a két év alatt ötven kiló kávét osztottam ki baksis fejében. Honnan volt? Nem tudom, volt.), húszezer lejt, nagy pénz volt ez akkor, és hetenként változó hazugságot.

Elképzelésem a következő volt: Jön egy hatalmasság, ordít. A markába nyomom a kávét, megszelídül, meghallgatja a hazugságot. Megbüntet, kifizetem. Attól kezdve törvényes lesz a munka. Nem került rá sor. Egész építés alatt senki hivatalosan meg nem kérdezte, mit művelünk a város területén. Nem értettem. Decemberben értettem meg, amikor Ceauşescu megbukott. A Párt és a Szekuritáté már készítette a kiugrást és önmaguk átmentését, nem foglalkoztak ilyen csip-csup kérdésekkel.

Isten intézkedett.” „El kell mondanom az építés apró történéseit, annyira jellemzők mind Ceauşescu korára, mind az emberek hozzáállására.

Mindenütt mindenki segített, nemzeti és vallási különbség nélkül. [...] A havasról hoztuk a faanyagot. Aratási szezonban szigorúan tilos volt a teherautóknak gabonán kívül bármit is szállítani, inkább jártak a teherkocsik üresen. Jellemző Ceauşescu-féle logika. A fűrészüzem magyar vezetője mondja, a bútorgyár vonattal szállítja az anyagot. Megkeresem a szintén magyar mérnököt, nem hozná le az enyémet is a templom számára.

Hogyne, nagyon szívesen. Két nap múlva ott volt az anyag. Megyek, hogy fizessem

László Márton-Novák Csaba Zoltán

A bibliák csempészéséről a diktatúra időszakából „Hihetetlen volt, amit a hollandok tettek értünk. Volt egy holland barátunk, Rohaan Arend, éveken át rendszeresen járta Erdélyt egy nagy lakókocsival. Abban volt egy hatalmas gáztartály a főzésre.

Nagyon gyanús volt, minden alkalommal kipróbálták a vámőrök, jött belőle a gáz. Soha nem jöttek rá, hogy dupla fala volt, kívül a gáz, belül tele Hollandiában nyomtatott Bibliával és egyéb ajándékokkal. Azt letették megbízható lelkészeknél.

Nálam nem, tudták, hogy én megfigyelés alatt állok. A kiosztása pedig így ment: Odajön egy kollégám, megkérdezi: Van szükség Bibliára? Hányra? Mondom: tízre.

Ideadja. Nem illett volna megkérdezni, honnan van neki. Én pedig elmegyek ahhoz a hívemhez, aki a legrégebben kérte. Mondom, van egy Bibliám, magának adom, de ne szóljon senkinek, mert más is kérte, nem tudok többet adni. Ugyanezt mondom a többi kilencnek is. Soha nem lett belőle baj.” „Egy nagyon kegyes, naív kollégám, Szőke Laci megjárta. Figyeltek egy másik hollandot, tetten érték, mikor nála rakta ki a Bibliákat. Elkobozták, Lacinak megmondták, reggel jelentkezzen a Szekuritátén. Reggel Laci szokása szerint olvassa a Bibliából a napi igét, benne azt a mondatot: „… és száját nem nyitotta meg.” (Ézsaiás próféta könyve, 53,7, a szenvedő Messiásról.) Ezt ő parancsnak értette. Engedelmesen megjelent, leül a vallatószékre, és a száját nem nyitotta meg. Két órán keresztül vallatták, fenyegették, ordítottak rá, de ő a száját nem nyitotta meg. Két óra után kidobták, mint bolondot.

Nem lett semmi következménye. Az elkobzott Bibliákat pedig beőrölték vécépapírnak. Nem sikerült eltitkolni. Néhány betű megmaradt. Magam láttam azt a tekercset, melynek éppen a külső oldalán világosan látszott egy szó: Jézus. Nagy nemzetközi botrány lett belőle.”

2013 június

11

komMunizmus.ms

A mezőmajosi görög katolikus közösség A terrortól a hallgatólagos toleranciáig A kommunizmus időszakában, a görög katolikus egyház betiltása után több szórványközösség hű maradt hitéhez.

Alábbi írásunkban a Maros megyei mezőmajosi görög katolikus közösség valóban párját ritkítóan hosszú helytállását ismertetjük.

A helybeli görög katolikus közösség kommunizmus alatti történetét Ovidiu Palcu írta meg, aki négy időszakra osztotta a helybeliek vallási ellenállásának négy évtizedét: 1948-1955 a terror időszaka; 1956-1964: „törvényes” (bírósági) ítéletek időszaka; 1965-1973 a feltételes szabadság korszaka; 1974-1989 a hallgatólagos tolerancia időszaka.

A helységben 1938-ig Grigore Friciu volt a lelkész, őt követte Dumitru Poptămaş.

Mindketten áldozatos, példamutató életet éltek, és mély elhivatottsággal végezték papi teendőiket. A lakosság vallásosságára jellemző volt, hogy 50 éven át nem jegyeztek fel egyetlen erőszakos cselekményt vagy válást sem a helységben. A nők a „Marianum Egyesület” tagjai voltak.

1948-ban mintegy ezer lelket számlált a falu, egy személy kivételével mind görög katolikusok voltak. 1948-ban, a görög katolikus egyház betiltásakor a környező települések görög katolikus lakossága áttért az ortodox vallásra, vagy azért, mert lelkészeik is áttértek (Mezőcsávás, Bazéd, Bala, Pusztaalmás), vagy azért, mert hitükhöz ragaszkodó görög katolikus papjaikat a kommunista hatóságok elüldözték (Mezőszabad, Mezőkirályfalva).

A mezőmajosi helyzet annyiban tért el a környező településekétől, hogy itt a kommunista hatóságok csak 1964-ban űzték el Dumitru Poptămaş lelkészt, így addig volt a faluban egy lelkész, aki kiszolgáltatta a szentségeket a híveknek és ellátta lelki gondozásukat. Ennek volt köszönhető, hogy a falu lakosságának nagy része kitartott hite és lelkipásztora mellett.

Az üldöztetések kezdete 1948. október 26-án mise közben a görög katolikus templom ajtajában pár milicista és civil ruhás személy várta a lelkészt, akit megpróbáltak rábírni arra, hogy ha folytatni akarja papi hivatását, térjen át az ortodox

12 ERA

Mezőmajos

vallásra. A milicisták látva, hogy a lelkész hű marad a vallásához, elkérték tőle a templom kulcsait. A hívek, látva a történteket körbevették és hazakísérték lelkészüket, hogy megvédjék a hatóságoktól.

A lelkészt végül nem lakoltatták ki, de feleségét, aki tanító volt a faluban, kidobták az állásából. Az akkor ötgyerekes (1948 után még két gyerek született) család így nehéz helyzetbe került, amit csak a hívek segítségével sikerült átvészelni. Dumitru Poptămaş lelkész, mivel nem mehetett többé be a templomba, a lakását átalakította kápolnává és naponta misézett igaz, az elején csak zárt ajtókkal. A hatóságok megpróbálták meggyőzni a helybélieket, hogy térjenek át az ortodox vallásra, de azok visszautasították ezt. A templom egy fél évig zárva volt, utána a szomszédos Pusztaalmás település ortodox vallásra áttért lelkésze misézett, de a falubeliek nem látogatták. Egy fél év után egy másik lelkészt küldtek, de a lakosok továbbra is hűek maradtak régi hitükhöz.

A hatóságok küldöttei ezek után házrólházra járva próbálták áttéríteni az embereket az ortodox vallásra. Elsőnek egy, Besszarábiából idemenekült, a faluba beházasodott tanító írta alá az áttérési nyilatkozatot, aki féltette a munkahelyét. 1949 végéig összesen 12 család tért át, de utánuk senki.

Egyházi élet a “törvényen” kívül A településen húzódott meg a mezőmajosi születésű, de 1948-ig Mezőkirályfalván szolgáló Ioan Conţiu lelkész, aki napközben rejtőzködött, éjszaka pedig kiszolgáltatta a híveknek a szentségeket (keresztelt, esketett). Az üldöztetés miatt teljesen szokatlan helyzetekben kellett Dumitru Poptămaşnak a lelkészi feladatokat ellátnia. A kívülálló csak azt látta, hogy a lelkész menet közben vagy az utcán beszélget valakivel, miközben az szentgyónást végzett.

Olyan eset is volt, hogy a lelkész Oltean Gheorghe, a helybeli kommunista párttitkár házában tartott szentmisét, ugyanis annak felesége hitbuzgó görög katolikus volt, és kihasználta, hogy férje sokat tartózkodott távol.

A különféle szentségek kiszolgáltatására három-négy megbízható ember házában találkozott a lelkész a hívekkel. Az éjszakai misék alkalmával őrséget szerveztek. A kereszteléseket, esketéseket, virrasztásokat, azaz a legfontosabb egyházi szolgálatokat ha zárt ajtókkal is, de a rendszerváltásig folyamatosan el tudták végezni.

Mivel a helybeliek kitartottak hitük mellett, a kommunista hatóságok többször a marosvásárhelyi Securitatéra hivatták Dumitru Poptămaş lelkészt, akit azzal gyanúsítottak, hogy ő biztatja ellenállás-

komMunizmus.ms

ellenállása a kommunizmus időszakában ra a helybelieket. 1950-ben és 1951-ben több, titokban tartott keresztelőre is sor került, 1953-ban pedig, a húsvéti misén annyian kívántak részt venni, hogy végül az erdőben, egy tisztáson tartották meg, több száz fő részvételével.

A terror újabb hulláma 1958-ban Dumitru Poptămaş lelkészt újra behívták a marosvásárhelyi Securitátéra, ahol egy és fél hónapig kínozták, de ellene szóló bizonyítékok hiányában elengedték. A falu utcáin éjjel-nappal egyre több lett a milicista, egyre nehezebbé vált titokban tartani a miséket.

Félelmében pár család ekkor állt át ortodoxnak. De a hatóságoknak egyszer sem sikerült rajta ütni a híveken, így 1964ben radikális megoldást hoztak: Dumitru Poptămaş lelkészt arra utasították, hogy bontsa le házát és költözzön el. A lelkész Marosvásárhelyre költözött és beállt építőipari segédmunkásnak, de innen is gyakran visszajárt ellátni a titkos lelkészi szolgálatot.

Dumitru Poptămaş lelkész eltávolítása a faluból megtörte az addigi kitartást.

1965-67 között több család elkezdte látogatni az ortodox miséket. Az átállás úgy történt, hogy a lakosok első lépésként a temetések és keresztelők alkalmával kénytelenek voltak a helységbe kihelyezett ortodox lelkészhez fordulni és ezek után – az ortodoxszá lett falustársaik unszolására – az ortodox miséket is látogatni kezdték. Az átálláshoz az is hozzájárult, hogy az emberek már nem láttak reményt arra, hogy valaha is szabadon gyakorolhassák görög katolikus vallásukat. A lakosok többsége azonban ennek ellenére is kitartott régi hite mellett. A görög katolikus szentmiséket szombaton este kezdték meg – mert leleplezéstől való félelem miatt nem mertek napközben misézni – az éjszakába nyúltak, de vasárnap az emberek kipihenhették magukat.

A lelkészek hajnal előtt el kellett hagyják a helységet, hogy ne gyanúsítsák őket vallási tevékenység végzésével. A faluban a patakon átívelő híd deszkáinak egy része nem volt leszegezve, ezeket a szentmise alatt felszedték, hogy ha jön a Securitate autója, ne tudjon átjönni a hídon. Szentmise után a deszkákat visszatették eredeti helyükre. A lelkészek több esetben

Mezőcsávás felől jöttek a dombon keresztül. A falu határában pár bátrabb férfi várta és kísérte őket addig a házig, ahol aztán szentmisét tartottak.

Az enyhülés időszaka 1975-ben jött a hír, hogy Alexandru Todea püspököt már nem sújtja a lakáselhagyási tilalom, mert nyilvános eseményen is megjelent: részt vett egy görög katolikus személy temetésén Mezőtelegden.

Ez bátorítólag hatott a hívekre, mert úgy értelmezték, hogy a hatóságok részéről egy hallgatólagos tolerancia van a helyi görög katolikusok irányába. A lelkészek felvették a kapcsolatot Alexandru Todea, Szászrégenben lakó titkos görög katolikus püspökkel, aki áldását küldte a faluközösségre. Az a tudat, hogy püspöki áldásban részesültek, hogy nincsenek egyedül, hogy tudnak róluk, és hogy vannak még más görög katolikus közösségek is az országban, bátorítólag hatott a mezőmajosiakra, erősítette kitartásukat.

1981-ben Alexandru Todea püspök részt

vett Mezőmajoson Cheţan Maria temetésén. A szertartáson segédkeztek Grigore Dogaru és Dumitru Poptămaş lelkészek is. Mintegy 150 személy vett részt a temetésen. Mivel az ortodox pap nem engedte meg, hogy harangozzanak (mivel nem ortodox szertartás szerint temették el), magnószalagról játszották le a harangzúgást, ami végigkísérte a gyászmenetet.

A püspök jelenléte újra megerősítette a híveket hitükben.

A lelkészek is kezdtek egyre bátrabban megnyilvánulni, autóbusszal jöttek a faluba szentmiséket tartani. Egy rosszakaratú ember többször tett feljelentést Grigore Dogaru lelkész ellen, de a hatóságok nem tudták misézés közben tetten érni, így nem esett bántódása. A mezőmajosi görög katolikus közösség így élte túl a kommunista diktatúra éveit. Az 1989. decemberi rendszerváltáskor a falu lakosságának mintegy fele a görög katolikus valláshoz tartozónak vallotta magát.

László Márton

“Szent Arkangyalok” fatemplom.

A fotót készítette: Ţetcu Mircea Rareş

2013 június

13

komMunizmus.ro

Egy titkosszolgálati megfigyelés története

Pálfi Géza a hittanosok körében

Kísérletek a római katolikus egyház befolyásolására A római-katolikus egyház és a román állam viszonya a hatvanas évek közepére egy sajátos szakaszhoz érkezett. A katolikus egyház a diktatúra szorítása ellenére is erősíteni tudta tevékenységét, pl. a hittantanításban, ezzel újabb kihívásokat teremtve a pártvezetésnek. A kommunista párt belátta, hogy nem tudta teljesen megtörni a katolikus egyházat, ezért arra következtetésre jutott, hogy a titkosrendőrség révén belülről fogja irányítása alá helyezni a papságot. A Securitate fokozta a megfigyelő, felderítő tevékenységét. A ’70-es ’80-as években a katolikus papokat még intenzívebben követték, figyelték meg, mint az előző időszakokban.

Az indokok között szerepelt, hogy „gyanús kapcsolatokat ápolnak a Vatikánnal” és más „reakciós vallásos szervezettekkel”, „nacionalista és irredenta tevékenységet” fejtenek ki, valamint morálisan és anyagiakkal segítik a görög katolikusokat. Mindezen „ellenséges” cselekedetek mögött, mint szellemi irányító,

14 ERA

Márton Áron állt. Az egyházak feletti kontroll megtartása és megerősítése érdekében a hatalmi szervek újabb módszerhez folyamodtak, a manipulációhoz. A Securitate még nagyobb mértékben behálózta magát a különböző felső egyházi fórumokba. Erre a sorsa jutott a Gyulafehérvári Püspökség is. A veszélyesnek tartott egyházi emberek köré besúgó (informátor, ügynök) hálózatot vontak, majd a róluk szerzett információk alapján különböző módszerekkel próbálták meg befolyásolni, kompromittálni, megakadályozni tevékenységüket, esetenként eltávolítani az adott tisztségből, szerepkörből.

Pálfi a Securitate célkeresztjébe kerül Ebbe a folyamatba illeszkedik be az ún. Pálfiügy. Pálfi Géza 1963-ban került a Securitate célkeresztjébe egy Márton Áronnal folytatott lehallgatott beszélgetés után. Pálfi egy magyarországi útjáról számolt be a püspöknek. A Securitate gyulafehérvári tisztjei, attól tartva, hogy a püspök megpróbálja felhasználni a fiatal teológust egy, a Vatikánnal történő

kapcsolatfelvételre, 1963. november 15. és 1964. február 18. között élénken figyelték Pálfi minden lépését. Érdeklődésük középpontjában szerepelt még Pálfi ún. „nacionalista-sovén” tevékenysége is. A vatikáni kapcsolatfelvétel, mint központi kérdés, 1964 után eltűnt a Pálfi-dossziékból, a nacionalizmus és sovinizmus vagy irredentizmus vádja viszont folyamatosan jelen maradt egészen 1984-ig. A megfigyelés ok-okozati tényezői között szerepelt még: „a papi hivatás megélésének az átlagostól is eltérő mélysége és intenzitása” (a hittantanításban kifejtett tevékenysége és a Pro Iuventute mozgalom megszervezése 1970-ben), a külföldi személyekkel (akiktől vallásos és világi jellegű irodalmat kapott) való kapcsolattartás és a meggyőződéses antikommunizmusa.

Az ellenálló Pálfi Pálfi a székelyföldi Máréfalván született, egy hagyományos, bizonyos szempontokból konzervatívnak nevezhető helyi közösségben. Határozott elképzelése volt

komMunizmus.ro

Pálfi Géza római katolikus pap a Securitate célkeresztjében a nemzetről, közösségről, a kultúráról, a társadalmi összefogásról, annak összetartó erejéről. Ez a világkép szinte semmiben sem egyezett a kommunista ideológia alaptételeivel, társadalomalakító elképzeléseivel. Tovább fokozta az államhatóságok figyelmét az a tény is, hogy Pálfi papi-tanári minőségében nyíltan is hangoztatta a párt egyházellenességére és kisebbségpolitikájára vonatkozó bírálatait és tudatosan cselekedett annak érdekében, hogy azok hatását minimalizálja, semlegesítse. Ezzel a magatartásával Pálfi gyakorlatilag a Márton Áron által fémjelzett, a kommunista hatalommal való mindennemű együttműködést elutasító irányvonalat követte. Pálfi Géza helyzetének megítélését csak fokozta az a tény, hogy tanárként és papként gondolatait megosztotta híveivel és a diákjaival. Pálfi közel 20 évig tartó megfigyelése kisebbnagyobb intenzitással halálának időpontjáig, 1984 tavaszáig tartott és követte a pap összes állomáshelyét: Máréfalva, Gyulafehérvár, Csíkszentdomokos, Gyergyóalfalu, Marosvásárhely, Székelyudvarhely.

Informátorok gyűrűjében 1963 és 1984 között, a Pálfi Gézára vonatkozó megfigyelés során a Securitate viszonylag sok módszert és eszközt bevetett: nagyszámú és aktív ügynökhálózat működtetése, követés, levelezésének titkos ellenőrzése és cenzúrázása, lehallgatási eszközök, nyomozás, kihallgatás. A Pálfi Gézára vonatkozó Palade és Filip dossziékhoz körülbelül 84 hálózati informátor (besúgó, ügynök) szolgáltatott információkat. Ezek közül öten a Teológiai Intézet és a Kántoriskola tanárai voltak, 26 tanuló és egyetemi hallgató (ezek közé tartoznak azok is, akik Pálfi egykori évfolyamtársai közül kerültek ki és a kihelyezésük után már nem szolgáltattak információkat), 25-en a papság köréből kerültek ki és 27-en pedig világi személyek (hívek, ismerősök, az Egyházügyi Hivatal munkatársai) közül kerültek ki. Az ügynökök többségét zsarolás, fenyegetés, különféle ígéretek révén vagy az emberi gyarlóságokat (árulás, személyes sérelem, nagyravágyás, ellenszenv stb.) kihasználva szervezték be. A Pálfira ráállított ügynökök feladata az volt, hogy minél több olyan információt szállítsanak a papról, amiket fel lehetett használni arra, hogy eltávolítsák teológiai tanári állásából. Álnéven jelentették a Securitate tisztjének, hogy Pálfi hol, mit nyilatkozott, tett. Volt olyan informátor, aki mindent megtett annak érdekében, hogy Pálfit negatív színezetben tüntesse fel, de számos

olyan személy is akadt, aki kényszerből jelentett (mentve a saját bőrét) és igyekezett a lehető legkevesebb terhelő adatot átadni a titkosrendőrség emberének. Pálfit nem csak megfigyeltették, hanem ha hosszabb útra ment, követték is. Telefonbeszélgetéseit lehallgatták, leveleit felbontották és elolvasták, aztán idővel néhányszor ki is hallgatták. Kompromittálták is, azaz hamis híreket terjesztettek róla, akarata ellenére szembefordították néhány egyházi vezetővel is.

Pálfi Géza úgy élte le életének több mint felét, hogy szinte minden lépését figyelték, elemezték és befolyásolták. Egy idő után egyre kevesebb emberben, ismerősben, sőt barátban bízhatott. Nem tudhatta, ki az, akit a Securitate együttműködésre vett rá. A Securitate mesterkedései néhány év után eredményt hoztak. Márton Áron nyugdíjazása után az egyház vezetése úgy gondolta, jobb lesz, ha az ellentmondásos megítélésű papot elhelyezik Gyulafehérvárról. Pálfi ezek után Gyergyóalfaluban és Székelyudvarhelyen teljesített papi szolgálatot. 1984 decemberében, a karácsonyi mise után hirtelen eltűnt a hívek elől, akik körében az a hír terjedt el, hogy a rebellis papot a rendszert bíráló beszéde miatt a Securitate emberei

halálra verték. A hír valótlannak bizonyult, Pálfi súlyos betegsége miatt kórházba került.

1984 tavaszán Marosvásárhelyen hunyt el.

Halálhíre újabb találgatásokat okozott. Nagyon sok ismerőse és egykori híve úgy vélte, hogy a titkosrendőrség okozta (sugarazással) a halálát vagy legalábbis nem engedték az orvosokat a legjobb tudásuk alapján kezelni a pap betegségét. A hivatalos információk szerint, amit az egyházvezetés is elfogadott, Pálfi halálát a gyors lefolyású rákos megbetegedése okozta. A pap halála azóta is megosztja a közvéleményt. A halált kiváltó okoktól függetlenül elmondhatjuk, hogy Pálfi Géza egy rendkívül színes és tartalmas papi hivatást tudhatott a magáénak. Életét, munkásságát elemezve megállapíthatjuk, hogy nem a halál oka az elsődleges szempont, hanem a gazdag és tartalmas papiemberi életpálya, amellyel példát mutatott abban, hogy a rendkívül nehéz politikai helyzetben, voltak olyan személyek, akik vállalva az ezzel járó hátrányokat és veszélyeket, kiálltak egyházuk, hitvallásuk mellett.

Novák Csaba Zoltán

A Securitate által készített kép a megfigyelt Pálfi Gézáról

2013 június

15

komMunizmus.ro

Könyvajánló

“Non recuso laborem”- Márton Áron püspök Erdély legendás püspöke 1896-ban született Csíkszentdomokoson, földműves család sarjaként. Középiskolai tanulmányait a csíksomlyói gimnáziumban kezdte, majd a gyulafehérvári főiskolán fejezte be. Az első világháború alatt besorozták katonának, többször megsebesült a háborúban. A háború befejeztével hazatért, önálló gazdálkodásba fogott, majd rövid ideig Brassóban gyári munkásként dolgozott. Ezt követően visszatért szülőfalujába, de papi elhivatottságot érezve 1920 őszén jelentkezett a Gyulafehérvári Papneveldébe. Teológiai tanulmányait befejezve, 1924. július 6-án pappá szentelték. 1924 és 1930 között több helységben volt pap, tanár és nevelő, majd 1932-től Gyulafehérváron püspöki titkár és egyetemi lelkész, valamint hitszónok Kolozsváron.

1934-től az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség országos igazgatója lett és társszerkesztője volt az Erdélyi Iskola c. oktatásügyi és népnevelő folyóiratnak. Ebben a minőségében megszervezte az iskolán kívüli népnevelést. 1935-ben a kántorokat arra kötelezte, hogy ifjúsági énekkarokat szervezzenek, a katolikus iskolákban lévő tanítóknak pedig elrendelte, hogy az egyesületi életbe tevékenyen kapcsolódjanak be. 1938. december 24-én - életének 43. évében - Erdély püspökévé szentelték.

1940-ben a bécsi döntés után Dél-Erdélyben maradt. Bátor kiállása és munkája révén a háborús években a dél-erdélyi magyarság szellemi-erkölcsi vezetőjének tekintették.

1944. május 18-án Kolozsvárott, a Szent Mihálytemplomban mondott beszédében a püspök felemelte szavát a zsidók deportálása ellen, az akkori észak-erdélyi magyar polgári hatóság jelenlétében. Május 22-én levélben szólította fel a magyar miniszterelnököt, a belügyminisztert, a főispáni hivatalt és a rendőrkapitányságot, hogy akadályozzák meg a zsidók elhurcolását. Válaszul Kolozsvár rendőrkapitánya kiutasította a városból.

A kommunizmus előretörésében rejlő veszélyeket érzékelve hét másik püspöktársával 1948. március 19-én közös levelet intézett a román minisztériumhoz az alkotmánytervezetben felfedezett ellentmondások miatt, és kérték a lelkiismereti- és vallásszabadság betartását. Márton Áron püspök az iskolák államosítása után azonnal elrendelte az iskolán kívüli hitoktatás megszervezését a plébániák épületében, és összeállította a tananyagot is számukra. 1949 tavaszán Márton Áron Felcsíkon volt bérmakörúton, ahol a gyimesi hívek egy fehér lovat ajándékoztak neki, s a püspök, fiatal férfiak vezetésével lóháton vonult be Csík-

ERA. Zi de Zi Készült a S.C. Transilvania Grup Business S.R.L., a Romániai Volt Politikai Foglyok Szövetsége (Maros megyei szervezet) és a Maros Megyei Tanács közreműködésével

Márton Áron püspök somlyóra. Az állami szervek tervbe vették Márton Áron letartóztatását Székelyudvarhely és Segesvár között, de a sofőrje mezei és hegyi utakon vitte haza Gyulafehérvárra a püspököt, s mire a hatósági szervek észbe kaptak, a püspök már otthon volt. A püspöki palotát a hatóságok ezután állandó megfigyelés alatt tartották. A kommunista hatóságok 1949. június 21-én letartóztatták, majd 3 évig vizsgálati fogságban tartották. A bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte.

1955. február 2-án Márton Áron püspököt szabadlábra helyezték. Újrakezdte püspöki tevékenységét, bérmautakat szervezett, hogy meglátogathassa egyházmegyéje híveit. Egyesek úgy emlékeznek vissza ezekre, mint valóságos diadalutakra, a nép ugyanis lelkesen ünnepelte börtönből kiszabadult püspökét. Az 1956-os bérmaút után behívták a gyulafehérvári rendőrségre és megtiltották neki, hogy elhagyja a püspöki palotát. A lakáselhagyási tilalmát csak 1967. november 22-én oldották fel. Életének hátralévő éveiben Erdély-szerte tartott prédikációkat, pasztorális látogatásokat. 1980. szeptember 29-én hunyt el Gyulafehérváron. Jelmondata ez volt: “Non recuso laborem” – Nem futamodom meg a munkától.

László Márton

Alapító: Aurelian Grama Szerkesztők: László Márton, Novák Csaba Zoltán Szövegszerkesztés: Raluca Rogoz

Buzogány D e z s ő J á n o s i Csongor: A református egyház Romániában a kommunista rendszer első felében. L Harmattan, Budapest, 2011.

A könyvben a szerzők a református egyház második világháború utáni történetének első évtizedeit mutatják be. Betekintést nyerünk a háború utáni újjászervezésbe, a kommunista diktatúra kiépülésének következményeibe. Külön fejezet tárgyalja az 1956-os magyar forradalom kihatásait, az azt követő letartóztatásokat. A könyv gazdag dokumentációs anyagot is tartalmaz.

Székhely: Str. Primăriei nr. 1, Târgu-Mureş, Tel: 0265 215 612 redactia@zi-de-zi.ro, publicitate@zi-de-zi.ro www.facebook.com/Era.Zidezi

A kiadvány tartalmáért a szerkesztők és a szerzők felelnek.

16 ERA

Denisa BodeanuN o v á k C s a b a Zoltán: Az elnémult harang.

Egy megfigyelés története. Pro-Print Könyvkiadó, Csíkszereda, 2011.

A könyv Pálfi Géza titkosszolgálati megfigyelését elemzi.

A szerzők bemutatják, hogyan működött a romániai titkosrendőrség, hogyan és milyen módszerekkel figyelték meg, követték vagy befolyasolták a római katolikus papság életét. Nyomon követhetjük Pálfi Géza tragikus sorsát és a haláláról való vélekedéseket is bemutatják a szerzők. A könyv gazdag titkosszolgálati dokumentációval rendelkezik és egy, az esetről készült dokumentumfilmet is tartalmaz.