"A teremtő lángész" - Egy kultuszkép története by Szépművészeti Múzeum/Museum of Fine Arts Budapest

„A teremtő lángész” @5

“THE CREATIVE MASTERMIND” @5 EGY KULTUSZKÉP TÖRTÉNETE Kamarakiállítás Madarász Viktor halálának százéves évfordulójára

THE HISTORY OF A CULT IMAGE |

b1 A Cabinet Exhibition to Mark the Centenary of the Death of Viktor Madarász

„A TEREMTŐ LÁNGÉSZ” EGy kuLTuSZkÉp TöRTÉNETE “THE CREATIVE MASTERMIND” THE HISToRy of A CuLT IMAGE

„ A TEREMTŐ LÁNGÉSZ” “THE CREATIVE MASTERMIND”

EGy kuLTuSZkÉp TöRTÉNETE Kamarakiállítás Madarász Viktor halálának százéves évfordulójára

THE HISToRy of A CuLT IMAGE A Cabinet Exhibition to Mark the Centenary of the Death of Viktor Madarász

Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest Museum of Fine Arts – Hungarian National Gallery, Budapest, 2016

A TEREMTŐ LÁNGÉSZ Egy kultuszkép története Kamarakiállítás Madarász Viktor halálának százéves évfordulójára ThE CREATiVE MASTERMiNd The history of a Cult image A Cabinet Exhibition to Mark the Centenary of the death of Viktor Madarász 2017. október 19. – 2018. február 18. / 19 October 2017 – 18 February 2018 A Magyar Nemzeti Galéria kiadványai 2017/9 Publications of the hungarian National Gallery 2017/5 Sorozatszerkesztő / Series editor: Borus Judit

KATALóGuS / CATALOGuE Felelős szerkesztők / Editors: Borus Judit, Kardos Eszter Munkatársak / Assistants: Ruttkay helga, Soós Andrea Fordítók / Translators: hessky Eszter, Steve Kane Kiadói koordináció / Editorial coordination: Szilágyi Krisztina Éva, Tóth Judit Grafikai terv és nyomdai előkészítés / Layout and prepress: Czeizel Balázs Reprodukciós jogok / Reproduction rights: Kovács Éva Fotók / Photos: © Bibliothèque nationale de France © BTM Fővárosi Képtár / Bakos Ágnes – Tihanyi Bence © document conservé aux Archives nationales, Pierrefitte-Sur-Seine. © Cliché Atelier photographique des Archives nationales © Ernst-Múzeum, Budapest © herendi Porcelánmanufaktúra Zrt. © Magyar Nemzeti Múzeum / Kardos Judit © MTA Művészeti Gyűjtemény / Szelényi Károly © 2017 Musée des Beaux-Arts, Orléans / François Lauginie © Musée des Beaux-Arts, Tournai © National Gallery, London, uK / Bridgeman images © Photo RMN – Grand Palais / Agence Bulloz © Photo RMN – Grand Palais (musée d’Orsay) / hervé Lewandowski © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria / Bényi Andrea © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria / Makrai Péter © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria / Mester Tibor © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2017 Felelős kiadó: dr. Baán László főigazgató

Az intézmény fenntartója / Maintainer of the institution:

Támogató / Sponsor:

Kiállítás / Exhibition Kurátor / Curator: Krasznai Réka A kurátor asszisztensei / Assistants to the curator: bán blanka, Varga Petra Kiállítás szervezők / Exhibition managers: szilágyi Krisztina Éva, tóth Judit Jogi és regisztrációs feladatok / Legal and registration tasks: Csáki Zsuzsanna A kiállítás látványtervezője / Installation design: Varga Petra Arculat, kiállításgrafika / Installation graphics: bene nóra, Mezei szabolcs Falszövegek / Wall texts: Krasznai Réka A szövegeket gondozta / Copy-editors: borus Judit, hessky Eszter, Kardos Eszter, Ruttkay helga Fordító / Translator: steve Kane Kommunikáció és marketing / Press and marketing: Kovács Kitti, Miklós Magdaléna, szabó Dávid technikai munkatársak / Technical team: Agárdi Gyöngyi, Fazekas Gábor, Gecsei József, Györe Vince, horváth istván, horváth János, imre Zoltán, Kispál sándor, Kosaras András, nagypál sándor, nemcsics Csongor, sándor Attila, szutor lászló, tokai ibolya, Uhlarik János Műtárgytechnika / Art handlers: berta Zsolt, buru György, Erdmann áron, Kiss ádám, Kovács imre, Macska Attila, Moró Zoltán, sánta Péter, sobotka Csaba, szabó balázs, Wiemann tamás Restaurátorok / Conservation: berta Éva, Csanda Fruzsina, Csandáné szepesvári ildikó, Gippert lászló, Kontur Kata, Molnár lászló, Plesznivy Károly, sztojanovits Márton, Zelenák orsolya biztosítás / Insurance: Kuhn&bülow A kiállítás előkészítésében közreműködött / Exhibition assistants: Csizmadia Krisztina, Földi Eszter, Gergely Mariann, hessky orsolya, Kádár Emese, Kiss Zoltán, nagy Judit, Pálinkás Réka, Plesznivy Edit, szücs György, Zwickl András A szépművészeti Múzeum – Magyar nemzeti Galéria köszönetet mond azoknak az intézményeknek és magángyűjtőknek, amelyek és akik műtárgyaikat a kiállításra kölcsönözték / The Museum of Fine Arts – Hungarian National Gallery would like to express its thanks to the following collectors and institutions for lending their artworks: Magyar nemzeti Múzeum / Hungarian National Museum, Budapest Rákospalotai Múzeum (Rákospalota, Pestújhely és Újpalota helytörténeti Gyűjteménye) / Rákospalota Museum, Budapest Ville d’orléans, Musée des beaux-Arts segítségéért fogadja köszönetünket / We would like to thank for their help: Cserhalmi Rita, Petra Fedorikova, Kiss Emília, ozsváth Gábor, stéphane Paccoud, Angélique Quinquenel, Róka Enikő, Viviane tondreau, olivia Voisin, valamint a szépművészeti Múzeum – Magyar nemzeti Galéria minden munkatársa, aki tanácsaival és segítségével hozzájárult a kiállítás megvalósításához / and the staff of the Museum of Fine Arts – Hungarian National Gallery and the lending institutions, who contributed their advice and help. Külön köszönet édesapámnak, dr. Krasznai Zoltánnak, a támogatásáért és a segítségéért. / Special thanks to my father dr. Zoltán Krasznai for his support and help. Mindent megtettünk a felhasznált illusztrációk tulajdonosainak felkutatásáért; az esetleges hiányosságokat a beérkezett információknak megfelelően pótoljuk. / The publisher made the most effort to identify the owners of the illustrations in the catalogue; missing data will be added in accordance with the information received.

Tartalom | Content

8 9

11 6

BAÁN LÁSZLó Előszó foreword kRASZNAI RÉkA Egy magyar festő a francia fővárosban: Madarász Viktor párizsi pályafutása A Hungarian painter in the french Capital: The parisian Career of Viktor Madarász

83 87

felhasznált irodalom és források Works and Sources Cited

A kiállított művek jegyzéke List of Exhibited Works

Madarász Viktor életrajza Biography of Viktor Madarász

96 98

Válogatott irodalom Selected Literature

100

Madarász Viktor műveinek jegyzéke a párizsi Szalonon (1861–1869) List of Works by Viktor Madarász Exhibited at the Salon du paris (1861–1869)

Előszó 1930-ban, születésének századik évfordulója alkalmából farkas Zoltán (1880–1969) művészeti író ezekkel a szavakkal emlékezett meg Madarász Viktorról a Nyugat folyóirat hasábjain: December 14-én volt száz éve annak, hogy Madarász Viktor megszületett. Emléke elválaszthatatlanul egyetlen képéhez fűződik, a Hunyadi László siratásához, mely történelmi festészetünknek egyik legkiemelkedőbb műve. Madarász dacos és büszke egyéniség volt, aki művészetének kialakulásához Párizsban, a mult század francia romantikájának légkörében jutott. Egyszerűbb és kevésbé külsőséges volt, mint müncheni kultúrájú társai, akik idehaza minden sikert és elismerést learattak. Pályája a legszerencsétlenebb magyar művészpályák egyike, alig két-három olyan képet hagyott reánk, amelyek maradandók. Madarász annyira hozzánőtt a párizsi festői kultúrához, hogy amidőn elszakadt tőle, már csak bizonytalanul és erőtlenül tudott alkotni. De ez a Hunyadi László siratása erős és hatásos eszközeivel, victorhugói páthoszával, festőiségének gazdagságával túl fogja élni kortársainak számos ma még közbecsülésben álló művét. (Nyugat, 1930) közel három emberöltővel később, a festő halálának centenáriumán, e sorok – néhány pontosítás mellett – még mindig megállják helyüket. Madarász 1859-ben párizsban festette fő művét, a Hunyadi László siratása című festményt, amellyel azonnal felhívta magára a ﬁgyelmet a pesti Műegylet kiállításán: a Napkelet című újság kritikusa a „teremtő lángészt” ünnepelte benne. A kép két évvel később külföldön is sikert aratott: a párizsi Szalon zsűrije éremmel jutalmazta. A kora „francia romantikájának légkörében” festett alkotás fő műve nemcsak a Madarász-életműnek, de a 19. századi magyar történeti festészet egészének, az úgynevezett nemzeti romantikának is. Reprodukciói nyomán az elmúlt másfél évszázad alatt szervesen beépült a nemzeti identitásunkat is meghatározó magyar vizuális emlékezetbe – s mint ilyen, különös érdeklődésre tarthat számot. Jelen kiállítás ezt a művet járja körül az elmúlt évek kutatási eredményeinek tükrében, amelyek lehetővé teszik, hogy Madarász Viktor munkásságát új megvilágításban lássuk, valamint hogy legproduktívabb, párizsi korszaka és annak jelentősége történetileg hiteles valójában elevenedjen meg. BAÁN LÁSZLó fŐIGAZGATó, SZÉpMűVÉSZETI MÚZEuM – MAGyAR NEMZETI GALÉRIA , BuDApEST

Foreword In 1930, on the centenary of the artist’s birth, Viktor Madarász was recalled in the columns of Nyugat magazine with the following words from the art critic Zoltán farkas: December 14th marked a hundred years since Viktor Madarász was born. His memory is inseparably bound to a single picture of his, the Mourning of László Hunyadi, which is one of the most outstanding works of [Hungarian] history painting. Madarász was a contrary and proud individual, who developed his art in Paris, in the atmosphere of French romanticism in the last century. He was simpler and less superficial than his associates who had been raised on the culture of Munich, who reaped every success and recognition here at home. His career was one of the most unfortunate of any Hungarian artist, and there are barely two or three pictures of his that are of lasting value. Madarász became so attached to the painterly culture of Paris that when he became separated from it, his creativity became uncertain and forceless. But his Mourning of László Hunyadi, with its strong and effective devices, its Victor-Hugoesque pathos and its painterly richness, is sure to outlive countless works by his contemporaries which still enjoy common esteem today. (Nyugat, 1930) Almost three generations later, on the centenary of the painter’s death, these lines still carry the ring of truth, albeit with certain provisos. Madarász painted his masterpiece, the Mourning of László Hunyadi, in paris, in 1859, which brought him instant recognition when it was featered at the exhibition of the pest Art Society, with one newspaper critic celebrating the “creative mastermind” behind the painting. Two years later Madarász reaped similar success abroad, when he was presented with a medal by the jury of the Salon de paris. The work, executed amid the “atmosphere of french romanticism”, is unquestionably an emblematic masterpiece not only in the artist’s œuvre, but in nineteenth-century Hungarian history painting, as a whole, marking a high point in what is termed Hungarian “national romanticism”. Through countless reproductions, the painting has become firmly embedded in Hungary’s collective visual memory over the last century and a half, to the extent that it now constitutes part of the national identity, and as such it is a work of particular interest. This painting forms the focus of the present exhibition. The latest research results enable us to view the life’s work of Viktor Madarász in a hitherto unseen light, and allow us to recreate the circumstances surrounding his most productive parisian period and examine its significance with the utmost historical accuracy. LÁSZLó BAÁN GENERAL DIRECToR , MuSEuM of fINE ARTS – HuNGARIAN NATIoNAL GALLERy, BuDApEST |

10 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

kRASZNAI RÉkA

Egy magyar festő a francia fővárosban: Madarász Viktor párizsi pályafutása

RÉkA kRASZNAI

A Hungarian Painter in the French Capital: the Parisian Career of Viktor Madarász

51 Madarász Viktor: Hunyadi László siratása, 1859 (részlet) 51 Viktor Madarász: Mourning of László Hunyadi, 1859 (detail) 51

adarász Viktort a magyar művészettörténet-írás az úgynevezett nemzeti művészet egyik meghatározó képviselőjeként tartja számon. A nemzeti művészet fogalma Magyarországon a 19. században, a nemzeti identitás kialakulásával párhuzamosan vált az irodalmi és művészeti gondolkodás központi kérdésévé.1 A kultúrnemzetekhez való felzárkózás vágya az egyik legfontosabb törekvést jelentette a magyarok számára az egész 19. század folyamán. Ez a vágy tetten érhető egyrészt a magyar nemzeti – azaz az osztráktól megkülönböztetett, jellegzetesen magyar – művészet létrehozására irányuló erőfeszítésben, másrészt a nyugat-európai mintára létrehozott művészeti intézményrendszer létrejöttében. Egy nemzeti stílus, azaz egy sajátos festészeti nyelv kialakításának igénye a 19. század utolsó negyedétől kezdve évtizedeken keresztül jelen volt a magyar művészetben. A korabeli elképzelések szerint ennek elsődleges forrása a magyar díszítőművészet lehetett volna, azaz a magyar díszítő- és népművészetben gyökerező motívumok. Mivel a „magyar stílus” soha nem öltött igazán formát, a motívum és a téma vált a magyar nemzeti művészet legfőbb ismérvévé. így aztán a dicső vagy tragikus nemzeti múlt, az emberek, a jellemek, a szokások és az erkölcsök, a tájak és a magyar irodalomból vett témák lettek a nemzeti művészet „termékei”.2 Ebben az értelemben Madarász Viktor történeti képei par excellence nemzetiek. Stílusuk azonban, mint ahogy keletkezésük körülményei is, mégis kimondottan nemzetközi. Madarász Viktor tanulmányait párizsban végezte. közel másfél évtizedet élt a francia fővárosban: a híres akadémikus festőtanár, Léon Cogniet (1794–1880) magánműtermében, illetve a párizsi képzőművészeti akadémián, az École des beaux-arts-on tanult. párizsban büszkén vállalta magyarságát és hazafias szemléletét: nem vált francia állampolgárrá (szemben például Herbsthoffer károly és Weisz Adolf festőkkel, akiknek ma már neve is feledésbe merült itthon), magyar viseletben járta párizs utcáit (1. kép), és szinte kizárólag magyar témájú műveket állított ki a párizsi Szalonon, ahol már legelső bemutatkozásakor éremmel tüntették ki. A következőkben Madarász legtermékenyebb időszakát, párizsi pályafutását tekintjük át teljes kontextusában – különös tekintettel a párizsi Szalonon kiállított műveire – és a legújabb kutatások tükrében.

A 19. századi nemzetkonstrukció és nemzeti identitás művészettörténeti vonatkozásairól lásd király–Róka– Veszprémi szerk. 2010. A hasonló nemzetközi vonatkozások tekintetében lásd Thiesse 1999. 2 király–Róka–Veszprémi szerk. 2010.

12 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

ungarian art history regards Viktor Madarász as one of the defining exponents of “Hungarian national art”, which, as a concept, became a central question of Hungarian thinking about art and literature in the nineteenth century, in parallel with the development of Hungarian national identity.1 The desire to catch up with the so-called nations of culture constituted one of the most important aspirations for Hungarians throughout the nineteenth century. This desire can be discerned, on the one hand, in the efforts aimed at creating a national kind of Hungarian art (distinct from that of the Austrians), and on the other hand, in the establishment of a national system of art institutions, modelled on the best practice of Western Europe. The need to devise a uniquely Hungarian, “national” style of painting was at the forefront of Hungarian art discourse for many decades beginning in the last quarter of the nineteenth century. In the general way of thinking at the time, the primary source for this national style could be sought in Hungarian decorative art, in particular those motifs that were rooted in folk art. Since the “Hungarian style” never assumed any absolute form, the main criteria of Hungary’s national art became the motif and the subject matter. The “output” of the nation’s art was based on episodes from the nation’s glorious or tragic past, on its people, their character, customs and morals, on the land and its distinctive natural features, and on themes borrowed from Hungarian literature.2 In this sense, the history paintings of Viktor Madarász are the very epitome of “national”. yet their style, by virtue of the circumstances in which they were painted, is nevertheless decidedly international. Viktor Madarász completed his studies in paris. He lived in the french capital for almost a decade and a half, studying in the private atelier of the famous academic teacher of painting Léon Cogniet (1794–1880) and at the École des Beaux-Arts. While in paris, he proudly flaunted his Hungarian patriotic approach: he never became a french citizen (unlike some painters, such as károly [Charles] Herbsthoffer and Adolf [Adolphe] Weisz, whose names are now all but forgotten in their homeland), he walked in the streets of paris dressed in traditional Hungarian apparel (fig. 1),

for the art historical aspects of nineteenth-century Hungarian nation-building and national identity, see király, Róka and Veszprémi eds. 2010. for similar international trends, see Thiesse 1999. 2 király, Róka and Veszprémi eds. 2010.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

„A MűVÉSZET VILÁGVÁRoSA” – A HíVoGATó pÁRIZS A francia főváros a modern korban vált nemzetközi kisugárzású művészeti központtá, „a művészet világvárosává”, ahogyan a francia író-költő és művészetkritikus, Théophile Gautier nevezte az első világkiállítás alkalmával, 1855-ben. Azóta nevezték már a 19. század fővárosának,3 a modernitás fővárosának,4 a művészetek fővárosának.5 párizs 3

Benjamin 1982. Harvey 2005. 5 Wilson 2002. 4

14 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

1 51 Madarász Viktor: Önarckép, 1863 51 Viktor Madarász: Self-Portrait, 1863 51

and the works he exhibited at the Salon de paris – where he was awarded a medal on his very first appearance – dealt almost exclusively with Hungarian themes. Below we will take a look at the most productive period in Madarász’s career – his parisian period – in the light of the latest research and in its full context, with particular emphasis on the works he exhibited at the Salon de paris.

“THE METRopoLIS of ART” – pARIS BECkoNS The capital of france became the international centre of art of the modern era, the “métropole de l’art”, to use the words of the french poet, author and art critic, Théophile Gautier, writing at the time of the first Exposition universelle in 1855. Since then the city has been called the “capital of the nineteenth century”,3 the “capital of modernity”,4 and the “capital of the arts”.5 Ever since the nineteenth century, paris has attracted crowds of foreign artists from all over Europe and America. Its magnetic power is based on french culture itself, in particular its centuries-old tradition of fine art, its extensive artistic infrastructure (the Academy, the numerous galleries, the exhibitions and the art criticism), and the paradigm shifts in art that have taken place there. Cultured Hungarians have taken an interest in france for several centuries.6 A turning point in this long history came during the Enlightenment and the french Revolution, when france became an exemplary reference point in the eyes of many Hungarians, a role it maintained throughout the nineteenth century. The thoughts of Rousseau attracted a number of followers among Hungarian political thinkers, authors and poets. In the years preceding the Hungarian Revolution of 1848, the leading lights of Hungarian culture enthused about french writers such as Lamartine, Victor Hugo, Dumas and Béranger. During the Bach regime that followed the suppression of the Hungarian Revolution, france, the home of revolutions, remained an encouraging source of inspiration for die-hard Hungarians. Despite the fact that the french reaction to the Hungarian Revolution had not been generally positive,7 the country welcomed Hungarian refugees and even offered them vital support. following the Austro-Hungarian Compromise of 1867, these exiles – politicians, freedom fighters, writers and journalists among them – were the first to establish formal relations between newly autonomous Hungary and the Third Republic. Now that the political 3

Benjamin 1968. Harvey 2005. 5 Wilson 2002. 6 See Sőtér 1941. 7 Claudon 1999. 5–64. 4

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

a 19. századtól kezdve tömegesen vonzotta a külföldi művészeket Európa és az amerikai kontinens minden tájáról. Vonzerejét a francia kultúra és ezen belül a képzőművészet több évszázados hagyománya, kiterjedt művészeti intézményrendszere (akadémiája, galériái, kiállításai, szaksajtója) és modern kori paradigmaváltásai alapozták meg. A magyar kultúra művelőinek érdeklődése franciaország iránt több évszázados múltra tekint vissza.6 Ebben meghatározó fordulatot jelentett a felvilágosodás kora és a francia forradalom: franciaország ekkor vált a magyarok szemében példamutató referenciává, és ezt a szerepét az egész 19. század folyamán megőrizte. Rousseau gondolatai számos követőre leltek a politikai gondolkodók, szépírók és költők körében. Az 1848-as szabadságharcot megelőző években a magyar kultúra meghatározó alakjai rajongtak az olyan francia írókért, mint Lamartine, Victor Hugo, Dumas vagy Béranger. A forradalom leverése után, a Bach-korszak alatt franciaország, mint a forradalmak országa, bátorító példaként lebegett a magyarok szeme előtt. Annak ellenére, hogy a magyar forradalom franciaországi visszhangja nem volt egyhangúan pozitív,7 az ország befogadta a magyar menekülteket, akik fontos támogatókra leltek ott. Ezek az emigránsok – politikusok, szabadságharcosok, írók és újságírók – alakították ki a későbbiekben az első kapcsolatokat a kiegyezés utáni Magyarország és a harmadik köztársaság között. A politikai forradalmakat követően az új eszmék és művészeti mozgalmak vonzották a magyarokat a francia fővárosba. A 19. század folyamán a magyar művészeti intézményrendszer fejletlenségéből adódóan – a képzőművészeti főiskola hiánya 1871 előtt, illetve a kiállítási lehetőségek elenyésző száma – a magyar művészek külföldi művészeti központokban, eleinte főleg Bécsben, majd Münchenben képezték magukat és keresték boldogulásukat. párizs vonzereje a század folyamán folyamatosan nőtt, mígnem a század végére a legkeresettebb úticél lett. Legfőbb kiállítóintézménye, a nemzetközi viszonylatban is nagy hírnévnek örvendő párizsi Szalon 1791 óta a külföldi művészek előtt is nyitva állt.

A pÁRIZSI SZALoN A 19. században a párizsi Szalon kora egyik legnagyobb presztízsű művészeti intézménye volt.8 A minden évben tavasszal megrendezett kiállításai, melyek egy helyen és időben voltak képesek összpontosítani a kortárs képzőművészeti termelés legjavát, az egyik legfőbb művészeti eseménynek számítottak Európában. A művészi karrier mérvadó állomása, a művészek elismerésének és értékelésének alapvető eszköze és fóruma volt a Szalon. A fiatal festők és szobrászok a Szalonon hívhatták fel magukra

Lásd Sőtér 1941. Claudon 1999. 5–64. 8 A párizsi Szalonról lásd Lemaire 1986; Lemaire 2004; Lobstein 2006; illetve Maingon 2009. 7

16 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

revolutions had been fought, Hungarians continued to be drawn to the french capital by its modern ideas and innovative art movements. Throughout the nineteenth century, as Hungary’s own artistic institutional system was still underdeveloped (with no art college until 1871, and hardly any opportunities to exhibit paintings), Hungarian artists had to attend art schools and try to build their careers in foreign centres of art, mainly in Vienna at first, which was soon succeeded by Munich. The appeal of paris grew gradually as the century progressed, so that by the end of the century it had become the primary destination for budding artists. The foremost exhibiting centre in france, the internationally celebrated Salon de paris, opened its doors to foreign artists as early as 1791.

THE SALoN DE pARIS The Salon de paris was one of the most prestigious art institutions of the nineteenth century.8 The exhibitions it held each spring, which brought together the crème de la crème of the contemporary art scene, were among the most widely anticipated art events on the European calendar. Appearing at the Salon was a milestone in any artist’s career, and was one of the most important steps on the way to recognition and appreciation. young sculptors and painters tried to make their mark on the art world at the Salon, which was the venue where many emerging artists found their first clients. The Salon was the forum where artists could earn the acclaim they deeply desired, where all their hard work could be rewarded; it was also, however, the place where critical opprobrium and public sarcasm resounded most loudly. It was thanks to the Salon shows, in fact, that the profession of critic first came to the fore: here, their words had the power to dictate or question the taste of an era. As expressed by one monographer, Gérard-Georges Lemaire, “As a meeting place of socialites and intellectuals, a stage of cultural life par excellence, this was the pinnacle of the year in paris, with no shortage of lectures, frivolities and special events.”9 The Salon served a key role in raising the social status of artists. Simply being accepted into the Salon was justification enough for any individual to be regarded as a professional artist (fig. 2).10 This marked the first rung on the ladder towards social recognition, and not only in the case of french artists. Works of art were submitted to the Salon de paris from all over Europe by artists who hoped they might earn plaudits or even prizes. for foreign artists, the Salon was a reference that could define their entire careers. To borrow a phrase from Gérard Monnier, in the nine18

for more about the Salon de paris, see Lemaire 1986; Lemaire 2004; Lobstein 2006; Maingon 2009. Lemaire 1986, 6. 10 Monnier 1995, 122–33. 19

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

a figyelmet, ott tehettek szert az első ügyfelekre. A Szalonon nyerhette 2 @5 el a művész az oly nagyon áhított elismerést, ott díjazhatták az erőfeszítéseit. S végül ugyanitt volt kitéve a kritika becsmérlésének és a publi- Henri Gervex: A festészeti zsűri ülése, 1885 előtt kum szarkazmusának is. Továbbá a Szalonnak volt köszönhető, hogy lét@5 rejött a kritikaírás: ott diktálták vagy kérdőjelezték meg egy kor ízlését. Henri Gervex: A Session Ahogyan egyik monográfusa, Gérard-Georges Lemaire megfogalmazta: of the Painting Jury, „Világi és értelmiségi találkozóhelyként a kulturális élet par excellence before 1885 színpada, egy olyan párizsi év tetőpontja volt, amely pedig nem szűköl9 @5 ködött előadásokban, mulatságokban és eseményekben.” A Szalon tehát alapvető szerepet töltött be a művészek társadalmi elismerésében. A Szalonra való bekerülés puszta ténye elegendő volt ahhoz, hogy az illetőt hivatásos művészként tartsák számon (2. kép).10 Ez jelentette a társadalmi elismerés első fokát, s nem feltétlenül csak a francia művészek esetében. A művészek Európa minden tájáról küldték műveiket a párizsi Szalonra annak reményében, hogy értékelik, elismerik, s netán díjazzák is őket. A külföldi művészek esetében a Szalon olyan referenciát jelentett, amely meghatározó lehetett akár egész karrierjük szempontjából. Gérard Monnier kifejezésével élve a 19. században a Szalon „kötelező állomást jelentett a művész társadalmi sikere felé”.11 A párizsi Szalon jelentőségét Magyarországon is felismerték. 1879-ben különösen érdekes írás jelent meg a Vasárnapi Ujságban: @51 Az évenkinti műkiállitások között az első rangot foglalja el a párisi „Salon”. A mi szépet, kitűnőt franczia, vagy legalább Francziaországban lakó művész ecsetje vagy vésője az év folytán teremtett, e tárlatra küldi s büszke rá, ha müvét kiállitandónak ítélik. Mert a műbírálók szigorúan őrködnek a „Salon” jó hire fölött s óvakodnak olyat fölvenni, a mi selejtesebbnek látszik s a mi a kiállítás színvonalát alább szállíthatná. Azért a festő, bármi hires legyen, soha se mulasztja el képéről tudatni, hogy a „Salon”-ban kiállítva volt. Már ez maga ajánlat, s bizonyítéka annak, hogy csakugyan művészi termék. A képzőművészetek nagy bazárja e „Salon”, mely által az igazi tehetségnek alkalom nyilik feltűnnie, művészi nevét kiküzdenie, munkásságának méltánylatot, müveinek keletet szereznie. Munkácsy Mihály ujabb müvei majd mindegyikének a „Salon”-ból kelt világhire.12 @51 19

Lemaire 1986. 6. Monnier 1995. 122–133. 11 uo. 132. 12 Vasárnapi Ujság 1879. 491. 10

18 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

teenth century, the Salon “signified an obligatory stage on the path towards an artist’s social success”.11 The significance of the Salon de paris was also recognised in Hungary. In 1879, one of Hungary’s Sunday papers published a particularly interesting article: @51 First place among the annual exhibitions of art is occupied by the Parisian “Salon”. Everything beautiful and exceptional produced during the previous year with the brush or chisel of a French artist, or at least one living in France, is sent to this show, and if an artist’s work is deemed worthy of exhibiting, this is a source of pride. For the judges keep a strict watch over the good reputation of the “Salon”, and are careful not to accept anything that seems shoddy or that could lower the standard of the exhibition. For this reason, no matter how

Ibid., 132.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

Ez a több szempontból is érdekes tudósítás egyike azoknak a ritka korabeli magyar nyelvű forrásoknak, amelyek nem csupán a párizsi Szalonnal foglalkoznak, de mint a legkiemelkedőbb éves nemzetközi tárlatot tárgyalják. Tájékoztat arról a tekintélyről, amit már a Szalonon való kiállítás puszta ténye jelentett, illetve a Szalon jelentőségéről a művész megismertetése, karrierje szempontjából. ugyanakkor – annak ellenére, hogy joggal használja a „bazár” jelzőt, amelyet a kortárs francia kritika is előszeretettel alkalmazott a Szalon leírására13 – egységesen színvonalasnak tekinti a kiállítást, noha a kiállított művek mennyisége fordított arányban állt a minőségükkel. A több ezer kiállított mű között sok olyan középszerű alkotás volt, amely leginkább a kispolgári műízlést és a műkereskedelmet szolgálta ki. Valószínű azonban, hogy erre a magyar cikkírónak nem volt rálátása, míg a Szalon presztízsértékére – már csak a „világhírűvé vált” Munkácsy kapcsán is – annál inkább. Jellemző, hogy egy 1881-es, szintén a Vasárnapi Ujságban megjelent kritika a bukaresti Szalon kapcsán jegyzi meg – a gyenge művekre hivatkozva –, hogy „persze nem a párisi szalon”.14 Ez a kijelentés is azt támasztja alá, hogy a párizsi Szalon a magyar köztudatban s nyilvánvalóan a művészek szemében is rendkívüli presztízsnek örvendett, megtestesítve a kiállítások non plus ultráját.

„BARÁTAINk AZ ELLENSÉGEINk” – küLföLDI MűVÉSZEk A pÁRIZSI SZALoNoN Míg a 18. század végéig csak a francia akadémia francia nemzetiségű tagjai állíthattak ki a Louvre Szalonjában, 1791-ben a párizsi Szalon szabaddá és nemzetközivé vált, s ezáltal bármely külföldi művész előtt nyitva állt,15 akinek a műve túljutott a zsűri rostáján. Ám a Szalonon kiállító művészek nemzetiségéről csak 1852 óta találunk felvilágosítást a katalógusban: ettől az évtől kezdték el feltüntetni a művészek születési helyét (valamint tanáraik nevét). A külföldiek jelenléte a Szalonon szám szerint is igen jelentős. Az 1850-es években a külföldi művek körülbelül 15%-át tették ki a Szalonon kiállított összes festménynek, majd ez a szám 20% körülire emelkedett, s ez állandósult az 1880-as évek végéig.16 Ekkor már tehát körülbelül minden ötödik festmény külföldi művész munkája volt. ugyanakkor, ahogyan arra a téma kutatója, Laurent Cazès felhívta a figyelmet,17 a „külföldi” meghatározása a 19. századi francia művészeti rendszerben rendkívül

Lásd Vaisse–kearns 2010. Vasárnapi Ujság 1881. 43. 15 „1. Minden francia és külföldi művész, akár tagja a festészeti és Szobrászati Akadémiának, akár nem, ugyanúgy kiállíthat a Louvre-nak erre a célra kijelölt termeiben.” Archives Parlementaires 1888. 613. 16 Cazès 2012. 5. lábjegyzet. 17 Cazès 2012. 14

20 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

famous a painter may be, he never omits to mention if his painting was exhibited at the “Salon”. This is commendation in itself, and proof of an artistic product. This “Salon” is the great bazaar of the fine arts, where a true talent has the chance to shine, to fight for his name as an artist, and to earn admiration for his art and demand for his works. Nearly all of the latest works by Mihály Munkácsy gained their world renown at the “Salon”.12 @51 This report, which is interesting for a number of reasons, is one of the rare contemporary Hungarian-language sources that not only write about the Salon de paris, but also refer to it as the most outstanding international exhibition of the year. It informs the reader about the acclaim that accrues simply from exhibiting at the Salon, and also about how important the Salon is for an artist’s reputation and career. At the same time – despite describing the Salon as a “bazaar”, a term commonly used by contemporary french critics13 – the author of the article considered the exhibition to be of a uniformly high standard, although the quantity of works displayed stood in inverse proportion to their quality. Several thousand works were exhibited each year, many of which were downright mediocre, designed to please petit bourgeois taste and to serve the art market. It is likely, however, that the Hungarian author was blinded towards these deficiencies by the prestige that the Salon could confer, particularly with regard to Munkácsy, the Hungarian painter who “became world-famous”. Tellingly, a similar report from 1881, published in the same paper, about the Bucharest Salon, points out the weaker quality of the works on display and comments that “of course, it is not the parisian salon”.14 This statement also confirms that the Salon de paris was the non plus ultra of exhibitions, enjoying extraordinary prestige in the Hungarian public consciousness, especially among artists themselves.

“ouR fRIENDS, THE ENEMIES” – foREIGN ARTISTS AT THE SALoN until the end of the eighteenth century, only french members of the french Academy were permitted to exhibit at the Salon du Louvre, but in 1791 the Salon de paris opened up to international artists,15 as long as their works passed the scrutiny of the jury.

Vasárnapi Ujság 1879, 491. See Vaisse and kearns 2010. 14 Vasárnapi Ujság 1881, 43. 15 «Art. 1er. Tous les artistes français ou étrangers, membres ou non de l’Académie de peinture et de sculpture, seront également admis à exposer leurs ouvrages dans la partie du Louvre destinée à cet objet.» [Article 1. Every artist, french or foreign, member of the Academy of painting and Sculpture or not, will be equally permitted to exhibit their works in the section of the Louvre set aside for this purpose.] Archives Parlementaires 1888, 613. 13

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

problematikus, hiszen a Szalonon kiállítók többsége párizsi lakos volt. Ha egy művész párizsban folytatott tanulmányokat, kiállított a Szalonon, esetleg díjat is vagy a francia becsületrend egy fokozatát is elnyerte, netán az állam megvásárolta egy művét, akkor már gyakorlatilag franciának tekintették, s mindez lehetővé tette számára, hogy karriert csináljon franciaországban. Néhány kritikus pontosan ennek a jelenségnek tudta be, ha a zsűri a kellőnél elnézőbben viseltetett egy-egy külföldi művész iránt.18 Cazès szerint, amikor Théophile Thoré 1864-ben felhívta a figyelmet arra, hogy a latin hostis szó egyaránt jelent ellenséget és vendéget, tulajdonképpen megfogalmazta a külföldi művészeket övező ellentmondásos viszony lényegét: „nos amis les ennemis” (barátaink az ellenségeink).19 Jelenlétük a közigazgatás szempontjából kívánatos volt, hiszen ezáltal az éves Szalon európai kisugárzással gazdagodott, ugyanakkor a művészetekben továbbra is a francia hegemóniát hirdette. Minden bizonnyal ennek köszönhető, hogy a képek elfogadásáért felelős zsűri olykor előnyben részesítette a külföldieket. Volt olyan Szalon, ahol a jelentkező külföldi művészek 85%-át elfogadták.20 Az 1861-es Szalonon elhangzott beszédében Émilien de Nieuwerkerke gróf, a képzőművészetekért – s többek között a Szalonért – felelős állami intendáns így üdvözölte a Szalon kozmopolita jellegét: @51 Minden város, minden állam ideküldi festőit és szobrászait, mint egy általános versenyre. Márványok és festmények érkeznek minden kontinensről. Azt akarják, hogy lássák és összehasonlítsák őket. Meg akarnak küzdeni a díjakért, amelyeket Franciaország kioszt, és amelyeket őszinte elfogulatlansága révén soha nem tagad meg a tehetségtől, bármilyen nemzetiségű legyen is. Tömegekben jönnek. Osztozkodnak a galériáinkon, ahol természetessé válik, hogy megtalálják a helyüket. Gyarapítják katalógusunkat, amely immár a művészi munkák általános katalógusává vált, majd hazamennek, hogy tanúsítsák: az egyetemes művészet székhelye Párizsban van.21 @51 Az 1865-ös Szalon kapcsán azonban az egyik neves francia kritikus, Maxime Du Camp annak a félelmének adott hangot, hogy a külföldi művészek esetleg veszélyeztethetik a francia művészet hegemóniáját és zászlóvivő szerepét:

Busquet 1859. A két szó összecsengésén alapuló szójáték. Thoré 1870. 125. 20 Az 1827-es Szalon. Lásd Bouillo 2009. 35. 21 Explication des ouvrages… 1863. VIII. 19

22 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

However, it was not until 1852 that the catalogues actually began to provide information about the nationality of the artists exhibiting at the Salon, for this was when the artists’ places of birth (and the names of their teachers) were first included. Works by foreign artists made up a significant proportion of exhibits at the Salon, rising from around 15% of all paintings in the 1850s to around 20% soon afterwards, when the figure stabilised until the end of the 1880s.16 This means that roughly one in five paintings at the Salon exhibitions was the work of a foreign artist. At the same time, as has been pointed out by Laurent Cazès, an authority on the subject,17 the definition of “foreign” in the nineteenth-century system of french art can be extremely problematic, since the majority of exhibitors at the Salon were residents of paris. If an artist studied in paris, exhibited at the Salon, perhaps won a prize or an order of merit, or had a work purchased by the french state, then to all intents and purposes that artist was regarded as french, and this enabled him to forge a career in france. This phenomenon was alluded to by some critics whenever the jury was deemed to have been excessively lenient towards one particular foreign artist or another.18 According to Cazès, in 1864, when Théophile Thoré drew attention to the fact that the Latin word hostis could mean both “enemy” and “guest”, he coined a phrase that summed up the french ambiguity towards artists from abroad: “nos amis les ennemis” (our friends, the enemies).19 from the point of view of public administration, the presence of foreign artists was highly desirable, for they enriched the annual Salons with a European aura whilst simultaneously consolidating french hegemony in the arts. This was surely the reason why the jury that decided which works could be exhibited sometimes behaved generously towards foreign artists. At one Salon, 85% of the works submitted by foreign artists were accepted into the exhibition.20 In a speech he delivered at the Salon in 1861, Count Émilien de Nieuwerkerke, state superintendent of the fine arts (and therefore of the Salon de paris as well), praised its cosmopolitan make-up: @51 Every city, every nation, sends their painters and sculptors here, as though to a general competition. Marbles and paintings arrive from every continent. They want them to be seen and compared. They want to fight for the prizes that France bestows, which, as a result of their honest impartiality, are never denied to talent,

Cazès 2012, note 5. Cazès 2012. 18 Busquet 1859. 19 The play on words comes from Thoré 1870, 125. 20 The Salon of 1827. See Bouillo 2009, 35. 17

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

@51

A külföldiek elözönlik [a kiállítást] és aggasztó előmenetelt mutatnak, hiszen az a veszély fenyeget, hogy másod- vagy akár harmadsorba taszítanak minket. A sokkal inkább túlzott, mint megalapozott nemzeti önérzetünk arra sarkall minket, hogy franciának tekintsük a Franciaországban élő és kiállító művészeket. Ez tévedés, s ha utánaszámolnánk, talán igencsak meglepődnénk és kissé elszégyellnénk magunkat annak felismerésével, hogy csak a svájciak, németek és belgák milyen jelentős részét képezik a kiállításainknak.22 @51 A külföldi művészek gyakran a nemzetiségüket használták fel arra, hogy felhívják magukra a figyelmet a Szalon több ezer műtárgyat számláló tömegében. A magyar festők esetében is felmerülő „egzotikus” vonások és témák ezt lehetővé tették, s egyben a kritikát is befolyásolták, olyannyira, hogy egy idő után ez már-már követelményként jelentkezett. Az egzotikum követelményének azonban ki kellett békülnie egyfelől a szalonfestészetre, másfelől a francia ízlésre jellemző bizonyos kódokkal és értékekkel. Ennek a kettős követelményrendszernek a betartásával lehetett az éles, elmarasztaló kritikákat elkerülni és a közönség tetszését elnyerni. Ennek értelmében az egzotikum leginkább a témában fogalmazódott meg, míg a stílus (korabeli francia szóval touche) a francia ízlést követte.

MAGyAR fESTŐk A pÁRIZSI SZALoNoN A párizsi Szalon a 19. század második felétől kezdve vonzotta a magyar művészeket. A művészettörténet-írás hagyományosan Madarász Viktort jelölte meg elsőként a sorban, ugyanakkor a téma tárgyalása néhány név és néhány ikonikussá emelt sikertörténet (Madarász Viktor, Munkácsy Mihály) említésében merült ki.23 A közelmúltban, párizsi helyszíneken végzett kutatások24 azonban számos új adattal gazdagították, illetve pontosították eddigi ismereteinket.

Du Camp 1865. 649. Az egyetlen publikáció, amely kimondottan a párizsi Szalonon a 19. században kiállító magyar festőket tárgyalja, Bodnár Éva 1981-es cikke (Bodnár 1981. 95–98.). Mivel egy konferencia-előadás publikált verziójáról van szó, terjedelme és ebből fakadóan a tartalma igencsak korlátozott. Mindössze három festő, Madarász Viktor, Munkácsy Mihály és Rippl-Rónai József Szalon-jelenlétével foglalkozik. Tartalmát tekintve nyilvánvaló, hogy a szerzőnek be kellett érnie a magyarországi forrásokkal és szakirodalommal, hiszen a korabeli politikai helyzet nehezen engedett teret a külföldi kutatásoknak. Ezek hiányában Bodnár alapvetően a magyar művészettörténet-írásban meggyökeresedett sztereotípiákat prezentálja, amelyek a hetvenes évek végén kétségtelenül újdonságot jelentettek a nemzetközi művészettörténész-közösségnek. 24 krasznai 2013. 23

24 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

whichever nationality it comes from. They come in crowds. They share our galleries, where it is natural for them to find their place. They augment our catalogue, which has now become a general catalogue of works of art, and then they return home to bear witness that the centre of universal art is here in Paris.21 @51 Writing about the 1865 Salon, however, the noted french critic Maxime Du Camp voiced fears that foreign artists may be jeopardising the supremacy and leading role of french art: @51 … we are being overrun by foreigners, who are making some worrying progress, because they threaten to consign us to the second or even to the third rate. Our national self-esteem, which is often more excessive than justified, leads us to regard artists who live and exhibit in France as French; this is a mistake, and if we were to do a proper reckoning, we would perhaps be extremely surprised, and a little humiliated, to realise that the Swiss, the Germans and the Belgians alone occupy a considerable place in our exhibitions.22 @51 The Salon exhibitions featured thousands of artworks, so foreign artists often exploited their nationality in order to stand out from the crowd. The “exotic” was also present in the themes and characteristics of Hungarian painters, and this influenced the way Hungarian art was viewed to such an extent that it was eventually expected of them. At the same time, however, the exotic had to be reconciled with the codes and values that were integral to both salon painting and french taste. By following this dual system of demands, a painter could escape vilification from the critics and win over the viewing public. The exotic was therefore manifested primarily in the subject matter, while the style (the touche, as it was known at the time) complied with what the french were accustomed to.

HuNGARIAN pAINTERS AT THE SALoN DE pARIS Hungarian painters were drawn to the Salon de paris from the second half of the nineteenth century onwards. Art history has traditionally placed Viktor Madarász at the head of the line, while discussion of the topic is usually limited to a few names and a few iconic 21 22

Explication des ouvrages… 1863, VIII. Du Camp 1865, 649.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

A párizsi Szalonon kiállító magyar festők heterogén csoportot alkotnak: egyesek csak kiküldték képeiket a Szalonra, mások párizsban végzett tanulmányaikat követően állítottak ott ki. Néhányan csak megfordultak a francia fővárosban, mások hosszabbrövidebb időre le is telepedtek. Bizonyítottan Herbsthoffer károlyt tekinthetjük az első magyar festőnek a Szalonon; ő 1846-ban állított ki először (3. kép).25 Ezt megelőzően csak Magyarországról származó vagy később ott letelepedő külföldi festőkről van tudomásunk: a későbbiekben pesten működő osztrák Canzi Ágoston 1833-tól nyolc éven keresztül, míg a francia szülőktől származó, pesten született Boutibonne károly Eduárd (Charles Édouard Boutibonne, 1816–1897) 1837-től szerepelt rendszeresen a párizsi éves tárlaton. Nem lehet azt sem kizárni, hogy egyes magyar festők jelentkeztek már korábban is képeikkel a Szalonra, de elutasították őket.

Az 1863-as Szalonon kiállított, A fegyverkovács című képe ma a dieppe-i városi múzeum gyűjteményében van: Herbsthoﬀer károly: A fegyverkovács (L’armurier), 1861, olaj, fa, 20 × 24,7 cm, j. j. l. Ch. Herbsthoﬀer paris 1861. Dieppe, Musée municipal, château-musée, ltsz. M.J. 87-1202.

26 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

success stories (Viktor Madarász, Mihály Munkácsy).23 Research carried out in venues in paris in the recent past, however, have enriched our knowledge and clarified certain details with a wealth of new data.24 The Hungarian painters who exhibited at the Salon de paris were made up of a mixed bunch: some simply dispatched their paintings to the Salon, while others featured in the shows having completed their studies in the french capital. paris was just a stop-off for a few artists, while for others the city became their home, with some staying a rather long time. The earliest exhibitor at the Salon de paris who can demonstrably be regarded as Hungarian was károly Herbsthoffer in 1846 (fig. 3).25 prior to this we only have knowledge of painters who later settled in Hungary: the Austrian Ágoston (August) Canzi, who later lived in pest, exhibited at the annual shows in paris for eight years on the trot beginning in 1833, while károly Eduárd (Charles Édouard) Boutibonne (1816–1897), who was born in pest to french parents, made the first of many regular contributions to the Salon in 1837. It cannot be ruled out that Hungarian painters submitted works to the Salon even earlier than this, but if they did, their paintings must have been rejected. Between 1852 and 1880, nineteen Hungarian painters exhibited a total of 120 works at the Salon de paris.26 Each year, Hungarian artists had to compete with around a thousand rivals, from france and abroad, and their works somehow had to stand out

3 51 Herbsthoffer károly: A fegyverkovács, 1861 51 károly Herbsthoffer: The Armourer, 1861 51

The only publication that expressly discusses the Hungarian painters who exhibited at the Salon de paris in the nineteenth century is an article written in 1981 by Éva Bodnár: “Il salone di parigi e la pittura ungherese nel secolo xIx”, in Saloni, Gallerie, Musei e loro influenza sullo sviluppo dell’arte dei secoli XIX e XX, Atti del XXIV Congresso Internazionale di Storia dell’Arte, vol. 7, edited by francis Haskell (Bologna, 1981), 95–98. Since this is the published version of a conference lecture, its extent is severely limited, and therefore its content as well, dealing with the appearances at the Salon of only three painters: Viktor Madarász, Mihály Munkácsy and József Rippl-Rónai. Regarding the content, the author clearly only had access to the sources and literature available in Hungary, as the political situation at the time the article was written made it difficult to conduct research abroad. As this was not possible, Bodnár presented stereotypes that were deeply rooted in Hungarian art history writing, which undoubtedly came as a revelation to the international art historian community at the end of the 1970s. 24 krasznai 2013. 25 The painting he exhibited at the Salon in 1863 is now in a french public collection: károly Herbsthoﬀer: L’armurier [The Armourer], 1861. oil on wood, 20 × 24.7 cm, inscribed lower right: “Ch. Herbsthoﬀer paris 1861”. Dieppe, Musée municipal, château-musée, inv. no. M.J. 87-1202. 26 During the period in question, the following painters exhibited at the Salon de paris: Gyula Aggházy, Lajos Bruck, Lajos Deák-Ébner, Tivadar feledi (flesch), Sándor fellner, Ignác frankel (aka ferenc Ingomár), Róbert Gschwindt, károly Herbsthoffer, Lipót Horovitz, Viktor Madarász, károly Markó (Carlo Marco) the younger, László Mednyánszky, Géza Mészöly, Mihály Munkácsy, László paál, ferenc paczka, Ágoston (August) Schoefft, János Valentiny and Adolf (Adolphe) Weisz. There was great fluctuation in how often and how long each artist was present in the Salon, as well as in how many works were on display.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

1852 és 1880 között 19 magyar festő 120 alkotását állította ki a Szalo4 26 @5 non. A magyar művészeknek évente mintegy ezer francia és nemzetközi vetélytárssal kellett megküzdeniük, műveiknek 2-3000 festmény tömeMadarász Viktor géből kellett kitűnniük. Ennek fényében figyelemre méltó teljesítménypárizsi érme @5 nek tekinthető minden elismerő kritika, oklevél vagy érem, így az a tény is, hogy a fent említett időszakban a magyarok hét kitüntetést szereztek. Viktor Madarász’s Az, hogy Madarász lett volna az első a magyarok közül, akinek neve felparisian medal @5 tűnést keltett, a legújabb kutatások fényében árnyalandó. Madarász előtt Herbsthoffer károly is kapott kitüntetést párizsban: az 1859-es Szalonon elismerő oklevelet,27 sőt nevét a kritikák is említették. További pontosítást igényel, hogy 1861-ben a zsűri aranyéremmel tüntette ki Madarászt.28 Valójában Madarász aranyból öntött, de harmadosztályú díjat29 (médaille de 3e classe) nyert (4. kép).30 Ez mit sem von le a díj értékéből: a párizsi Szalon harmadosztályú érmét elnyerni rendkívüli teljesítménynek számított.

26 Az említett időszakban a következő festők állítottak ki a párizsi Szalonon: Aggházy Gyula, Bruck Lajos, DeákÉbner Lajos, feledi (flesch) Tivadar, fellner Sándor, frankel Ignác (más néven Ingomár ferenc), Gschwindt Róbert, Herbsthoffer károly, Horovitz Lipót, Madarász Viktor, ifj. Markó károly, Mednyánszky László, Mészöly Géza, Munkácsy Mihály, paál László, paczka ferenc, Schoefft Ágoston, Valentiny János és Weisz Adolf. Az egyes művészek Szalon-jelenlétének gyakorisága, időbeli terjedelme igen változó lehetett, ahogyan a kiállított művek száma is. 27 Ezt ugyan már Csapláros István is megállapította 1935-ös, Théophile Gautier-t és a magyarokat tárgyaló írásában, a későbbi szakirodalmak azonban, úgy tűnik, hogy ezt elfelejtették. Csapláros 1935. 11. 28 Maga Madarász is így említi a díjat Lyka károlynak írt rövid életrajzában: „1861-ben a párisi Salon Annuel [éves szalon] kiállitásán aranyérmet kaptam magyar történeti tárgyu képekre.” Lásd Lyka 1920. 4. Ez áll Székely Zoltán 1954-es monográﬁájában is, ahol ráadásul „francia állami nagy aranyéremként” hivatkozik rá a szerző. Székely 1954. 27. 29 A magyar nyelvű írásos anyagok közül (sajtó, szakirodalom) egyedül a Vasárnapi Ujság korabeli tudósításában szerepel helyesen a díj megnevezése: „(Madarász Viktor) jeles festész hazánkfia a párisi mükiállitáson, hova mint tudjuk, négy [sic] festményt küldött be, harmadik osztályu emlékpénzt nyert.” Vasárnapi Ujság 1861. 346. 30 A díjak rendszere több változáson ment keresztül a Szalon történetében. 1863-ig három kategóriájú érem létezett: első, másod- és harmadosztályú. A kiállítás szabályzata minden évben meghatározta az egyes kategóriákban a zsűri által kiosztható érmek maximális számát, illetve az érmek értékét, ami bizonyára az érem aranytartalmát tükrözte. 1861-ben 6 darab első osztályú (1500 frankos), 12 darab másodosztályú (500 frankos) és 16 darab harmadosztályú (250 frankos) érmet osztottak ki; ez utóbbiak közül nyert el Madarász egyet. 1863 és 1870 között megváltozott a díjak rendszere: ebben az időszakban csak egy típusú, ún. egységes érem (médaille unique) volt érvényben, amiből 40 darabot ítéltek oda. (1870-ben Munkácsy Mihályt ilyen éremmel tüntették ki.) 1872től visszaállt a régi, osztályok szerinti rendszer. A díjkiosztót a Szalon lezárásaként, ünnepélyes keretek között rendezték meg. A kiosztott díjakról és az azt elnyerő művészekről mindig a következő évi katalógus tudósított.

28 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

from an overwhelming mass of some two to three thousand paintings. Bearing this in mind, every medal, diploma or positive review counts as an impressive achievement, and during the period in question, Hungarians were rewarded with seven prizes. It has long been claimed that Madarász was the first Hungarian to make a name for himself at the Salon, although this shall be re-examined in the light of recent research. Before Madarász, károly Herbsthoffer was awarded a certificate of merit at the Salon in 1859,27 when his name was also mentioned in reviews. The belief that the jury honoured Madarász with a gold medal28 in 1861 also needs to be reconsidered. Madarász in fact won a third-class medal (médaille de 3e classe),29 which was indeed made of gold (fig. 4).30 This does not in any way detract from the value of the prize, for even to win a third-class medal at the Salon de paris was an admirable feat.

This fact was established by István Csapláros in 1935 in his work, discussing Théophile Gautier and Hungarian artists, and subsequently overlooked by the professional literature. Csapláros 1935, 11. 28 Madarász himself mentioned the prize in a brief biography he wrote to károly Lyka: “In 1861 at the exhibition of the paris Salon Annuel I earned a gold medal for paintings with a Hungarian historical theme.” See Lyka 1920, 4. The same information is contained in the 1954 monography by Zoltán Székely, who even refers to it as a “gold medal of honour of the french state”. Székely 1954, 27. 29 Among the written Hungarian sources, only the contemporary report in Vasárnapi Ujság correctly identifies the prize he won: “Viktor Madarász, the noted painter compatriot of ours, at the paris art exhibition, to where we are informed he submitted four [sic] paintings, has won a medal of the third class.” Vasárnapi Ujság 1861, 346. 30 The system of prizes changed several times in the history of the Salon. until 1863, there were three classes of medal: first, second and third. Each year, the rules of the exhibition stipulated the maximum number of medals that the jury could bestow upon artists in each class, as well as the value of the medals, probably reflecting the gold content of the medal. In 1861 they awarded 6 first-class medals (worth 1500 francs each), 12 secondclass medals (500 francs) and 16 third-class medals (250 francs); Madarász was awarded one of the latter. The »

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

MADARÁSZ A TöRTÉNELMI fESTÉSZET 5 @5 NEMZETköZI poRoNDJÁN A magyar romantikus történelmi festészet (más szóval a nemzeti romanLouis Gallait: Utolsó 31 tika ), amelynek egyik legfontosabb alakja Madarász Viktor volt, a 19. tiszteletadás Egmont és Hornes grófjának, 1852 század második felében arra volt hivatott, hogy a magyar történelem hősi @5 és tragikus pillanatainak felidézésével erősítse a nemzettudatot. A festő családtagjai többségükben forradalmárok voltak, és tizennyolc évesen Louis Gallait: The Last maga Madarász is részt vett az 1848–49-es szabadságharcban, ahol hadHonours paid to Counts nagyi rangig jutott. Ez az élmény alapvetően befolyásolta művészetét, Egmont and Horn, 1852 @5 amit a nemzeti függetlenség forradalmi eszméinek szentelt. Nagy történelmi festményei a régmúlt eseményeit idézik fel, de mindegyiknek van rejtett, szimbolikus, az aktuális politikai helyzetre vonatkozó üzenete is – ennek köszönhető, hogy a művek már keletkezésük idejében nagy népszerűségnek örvendtek. A történelmi festészet a 19. század közepén új lendületet kapott. Ahogy azt Stephen Bann összegzi a L’Invention du passé (A múlt feltalálása) című kiállítás katalógusában megjelent tanulmányában,32 a nagy formátumot előnyben részesítő történelmi festészet elválaszthatatlan a francia paul Delaroche33 (1797–1856) nevétől, aki lefektette ennek az új műfajnak34 az alapjait: @51 elsődleges törekvése az volt, hogy a történelmi festészetnek pusztán a klasszikus antikvitásból és a Bibliából származó témáit kibővítse. […] Később sok festmény […] jelent meg Közép- és Nyugat-Európában […], amelyek a 19. század harmadik negyedéig virágzó történelmi festészet nagy hatásáról tanúskodnak. A műfaj, ami aztán minőségi nyomatok és másolatok formájában széles körben elterjedt, arra az igényre reflektált, hogy az emberek jobban megértsék a történelmet egy olyan korban, amelyikben egyre jobban terjed a nacionalizmus és gyakoriak a felkelések.35 @51 Az is tagadhatatlan, hogy a történelmi témák nagy népszerűségnek örvendtek a közönség körében. Ahogy azt Stéphane paccoud megjegyzi: „A történelmi festményeket, bár kri-

Lásd Lyka 1942; Cséve 1999. L’Invention du Passé. Histoires de cœur et d’épée en Europe 1802–1850. Musée des Beaux-Arts de Lyon, 2014. április 19. – július 21. Bann 2014. 12–25. 33 „Bizonyosan Delaroche volt az, aki elsőként alakította át ezt a kisebb, hibrid műfajt egy olyan festészeti áramlattá, ami végül az egész világon elterjedt.” uo. 24. 34 Lásd még Lacambre 1984. 337–340.; Allard 2007. 193–202.; paccoud 2014. 92–103. 35 Bann 2014. 13. 32

30 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

MADARÁSZ oN THE INTERNATIoNAL STAGE of HISToRy pAINTING In the second half of the nineteenth century, the movement of national romanticism – Viktor Madarász being one of its main representative31 – was dedicated to reinforcing Hungarians’ national consciousness through the evocation of tragic and heroic episodes from Hungary’s history. Most members of the painter’s family had been revolutionaries, and at the age of eighteen Viktor Madarász himself had played a part in the Revolution of 1848–1849, reaching the rank of major. This experience had a

system was different between 1863 and 1870, when there was just one type of medal (médaille unique), 40 of which were awarded each year. (In 1870 Mihály Munkácsy received one such medal.) In 1872 they reverted to the former system of different classes. The awards ceremony was a formal event at the end of each Salon, and the list of medals and recipients was always published in the catalogue of the following year. 31 See Lyka 1942; Cséve 1999.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

tikai fogadtatásuk részben visszafogott volt, a kiállítások közönsége igen nagyra értékelte.”36 És példának hozza fel Louis Gallait Utolsó tiszteletadás Egmont és Hornes grófjának című képének óriási közönségsikerét a párizsi Szalonon (5. kép).37 Egyértelmű, hogy Madarász Viktor életműve tökéletesen illeszkedik a történelmi festészetnek ebbe az új irányzatába. A festő pályájának alakulása jellemző a kor magyar festőire: ő is, akárcsak pályatársai legnagyobb része, főleg külföldön végezte tanulmányait. pályáját pósa Gusztáv (1825–1884) mellett kezdte, aki a müncheni képzőművészeti akadémián tanult. Madarász ezután – 1853 és 1856 között – Bécsbe ment, ahol először a képzőművészeti

paccoud 2014. 95. Louis Gallait: Derniers honneurs rendus aux comtes d’Egmont et de Hornes, 1851, olaj, vászon, 230 × 328 cm. Tournai, musée des Beaux-Arts, ltsz. 71/246. 37

32 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

fundamental influence on his art, which he devoted to the revolutionary ideas of national independence. His great historical works may have recalled events from the distant past, but each of them also concealed a symbolic reference to the political situation at the time – one of the factors that ensured their instant success and popularity in the artist’s homeland. Viktor Madarász: History painting in general gained a new lease of life in the midKuruc and Labanc, 1855 51 nineteenth century. As summarised by Stephen Bann in an essay in the catalogue for the exhibition The Invention of the Past,32 largeformat history painting is inseparable from the name of paul Delaroche33 (1797– 1856), the frenchman who laid the foundations for this new genre:34 6 51 Madarász Viktor: Kuruc és labanc, 1855 51

@51 [his] primary aim was simply to expand the themes of history painting beyond those of classical antiquity and the Bible. … Later, many paintings … appeared in Central and Western Europe …, which reveal the profound influence of history painting, which flourished until the third quarter of the nineteenth century. The genre, which later became widely disseminated in the form of high-quality prints and copies, reflected people’s desire to obtain a better understanding of history in an age when nationalism was growing ever more widespread and uprisings were not uncommon.35 @51 Historical themes were unquestionably extremely well liked among the general public. As Stéphane paccoud notes, “History paintings, though received by critics with partial reservations, were highly appreciated by visitors to exhibitions”.36 As an example he points to the stupendous audience success at the Salon de paris of The Last Honours paid to Counts Egmont and Hornes by Louis Gallait (fig. 5).37 Clearly, the œuvre of Viktor Madarász was perfectly in line with the new direction of history painting. Madarász followed the typical path taken by most of his fellow Hungarian artists in that most of his studies were pursued abroad. He began his career alongside

Bann 2014, 12–25. “Delaroche was certainly the first to transform this lesser hybrid genre into a current in painting that eventually spread throughout the world.” Ibid., 24. 34 See also Lacambre 1984, 337–40; Allard 2007, 193–202; paccoud 2014, 92–103. 35 Bann 2014, 13. 36 paccoud 2014, 95. 37 Louis Gallait, Derniers honneurs rendus aux comtes d’Egmont et de Hornes, 1851, oil on canvas, 230 × 328 cm. Tournai, musée des beaux-arts, inv. no. 71/246. 33

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

akadémián, később ferdinand Georg Waldmüller (1793–1865) műtermében képezte magát. Az osztrák fővárosban festette első történelmi képét, a Kuruc és labanc című festményt (6. kép),38 amely a Habsburgok és a Habsburg-ellenesek szembenállásának allegóriája. Mivel a kép a neoabszolutista hatalom időszakában, politikai elnyomás és cenzúra idején született, Magyarországon csak Két testvér, illetve Életrajz Erdély múltjából címeken lehetett kiállítani a pesti Műegyletben. A festményt jelentős sajtóvisszhang övezte; akkora feltűnést keltett, hogy sorsa ezt követően közüggyé és a korszakot meghatározó sajátos mecenatúra tárgyává vált: a Műegylet úgy támogatta megvásárlását, hogy kisorsolta pártoló tagjai között. így került először a hatalmas méretű festmény 350 forintos, igen alacsony áron egy gyöngyösi polgár birtokába.39

A fRANCIA kÉpZŐMűVÉSZETI fŐISkoLÁN 1856-ban Madarász Viktor párizsba költözött, hogy a francia képzőművészeti főiskolán, az École des beaux-arts-on folytassa festészeti tanulmányait. párizs a 19. században nemcsak művészeti központ volt, hanem rendkívül népszerű hely a tanulni vágyók körében. Az olyan mesterek, mint Antoine-Jean Gros (1771–1835), Jean-AugusteDominique Ingres (1780–1867), paul Delaroche (1797–1856), majd később françois Édouard picot (1786–1868) vagy Léon Cogniet nagy vonzerőt jelentettek nemzetközi szinten is: Európa minden szegletéből érkeztek fiatal tanítványok a francia fővárosba, hogy náluk tanulhassanak. A magyar művészettörténet-írásban ez idáig nemigen tárgyalták Madarász életének ebben az időszakban játszódó fejezeteit. Az 1941-ben40 és 1954-ben41 született két monográfia csupán rögzíti a tényt, hogy párizsba költözött, az École des beaux-arts-ra járt, majd a romantikus festőtanár, Léon Cogniet műtermében tanult (7. kép). E tanulmányok szerint Madarász előbb járt az École des beauxarts-ra, ahol Cogniet tanítványa volt, majd – mivel elégedetlen volt a „hivatalos” oktatással – otthagyta az École-t, hogy ugyanannak a mesternek a „magánakadémiájára” járjon. ott aztán végül megvetette a lábát. Egy későbbi vallomás szerint: „Cognietnél azonban jól érezte magát, az öreg mester jobban megérezte a kor érzületét s maga is eltávolodva az akadémiáktól, szivesen látta tanitványainál a fiatal erő és lendület elébuzgását, bármily szigoruan követelte is a komoly tanulmányt.”42 felmerül a kérdés, hogy ha Madarász az École-ban is Cogniet tanítványa volt, vajon miben különbözött a tanítás az ő „magánakadémiáján”? 38

Madarász Viktor: Kuruc és labanc, 1855, olaj, vászon, 256 × 300 cm, j. j. l.: Madarász Victor 1855. A Herendi porcelán Manufaktúra tulajdona, jelenleg letétben a Magyar Nemzeti Galériában. 39 A képről és sajtóvisszhangjáról lásd Révész Emese írását: Révész 1998. 141–151. 40 Radocsay 1941. 41 Székely 1954. 42 Lyka 1920. 7.

34 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

Gusztáv pósa (1825–1884), who studied at the Munich Academy of fine Arts. After this, between 1853 and 1856, Madarász went to Vienna, initially enrolling at the Academy of fine Arts before training himself further in the studio of ferdinand Georg Waldmüller (1793–1865). In Vienna he painted his first history painting, titled Kuruc and Labanc (fig. 6),38 an allegory of the conflict between the Habsburgs and their opponents. The work was executed during the period of neo-absolutism, replete with political oppression and censorship, so in Hungary, when it was displayed at the pest Art Society, it was presented under the titles Two Brothers and Biography from the Pastof Transylvania. The painting was widely reviewed in the press, generating such interest that its future became a matter of public discourse and subject to the art patronage that typified this period: the pest Art Society supported the purchase of the work by drawing lots among its sponsor members. The enormous canvas thus ended up in the possession of a citizen from the town of Gyöngyös for the remarkably low sum of 350 forints.39

AT THE ÉCoLE DES BEAux-ARTS IN pARIS Viktor Madarász moved to paris in 1856 in order to continue his painting studies at the École des Beaux-Arts. In the nineteenth century the french capital was not only one of the main centres of art but also a magnet for people who wanted to learn. Great masters such as Antoine-Jean Gros (1771–1835), Jean-Auguste-Dominique Ingres (1780–1867), paul Delaroche (1797–1856), and later françois Édouard picot (1786– 1868) and Léon Cogniet, attracted students to paris from all over france and every corner of Europe. This part of Madarász’s life has not been very deeply discussed before in Hungarian art history writing. The two monographs of the artist (published in 194140 and 195441) mention only that he moved to paris, attended the École des Beaux-Arts, where he studied in the atelier of the french romantic master Léon Cogniet (fig. 7), before quitting the school (being dissatisfied with “official” training) in order to carry on in the “private academy” of the very same person. There, he more or less made himself at home. According to a later account, “At Cogniet’s, however,

38 Viktor Madarász, Kuruc and Labanc, 1855, oil on canvas, 256 × 300 cm, inscribed lower right: “Madarász Victor 1855”. owned by the Herend porcelaine Manufactory, presently on long-term loan to the Hungarian National Gallery, Budapest. 39 for the painting and its reception see Emese Révész, “kuruc és labanc – két testvér – Életrajz Erdély múltjából. Madarász Viktor első történeti festménye 1855-ből” [kuruc and Labanc – Two Brothers – Biography from the past of Transylvania. The first history painting by Viktor Madarász, from 1855], Művészettörténeti Értesítő vol. 47, nos. 1–2 (1998): 141–51. 40 Radocsay 1941. 41 Székely 1954.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

Arról, hogy hogyan zajlott a képzőművészeti oktatás franciaország7 43 @5 ban Madarász tanulóévei idején, egy a közelmúltban publikált monográﬁa tájékoztat részletesen.44 Először is fontos megjegyezni, hogy az Marie-Amélie Cogniet: École-ra nem kezdők jelentkeztek: a felvételi vizsgát azok tehették le, Léon Cogniet műterme akik már részesültek rajzi alapképzésben, azaz tudtak aktot rajzolni. To1831-ben, 1831 @5 vábbá a főiskola csak a művészi tudás egyetlen részét fejlesztette: a rajztudást. A festészet technikáját, mesterségbeli tudását – rendszerint Marie-Amélie Cogniet: neves mesterek vezette – magánműtermekben (ateliers privés) lehetett The Studio of Léon Coignet elsajátítani. Az intézmény vonzereje valójában abban rejlett, hogy képes in 1831, 1831 @5 volt felkészíteni a növendékeket a mindenki által hőn áhított római ösztöndíj (Prix de Rome) versenypályázatára. Ezenkívül kétségtelenül kínált még előnyöket: a diákok ingyen juthattak modellhez és használhatták az iskola gazdag muzeális anyagát. De a híres tanárok, illetve maga az intézmény presztízse is vonzotta a ﬁatal művészeket: a párizsi képzőművészeti főiskola diákjának lenni már önmagában jó ajánlólevelet jelentett a hírnév felé. A főiskolai oktatás három részre tagolódott: (1) a műteremben végzett mindennapi rajztanulmányokat (2) speciális elméleti kurzusok (anatómia, perspektíva, történelem és ókor) egészítették ki, majd a diákok (3) versenyvizsgákon mérették meg tudásukat, amelyeken érmet nyerni szintén nagy elismerésnek számított. A vizsgák célja a legfőbb versenyre, a római ösztöndíj pályázatára való felkészítés volt. ugyanakkor nem minden versenyvizsga számított kötelezőnek; a tanulói jogviszony fenntartása egy féléves, úgynevezett felvételi vizsgán múlott, ez volt a feltétele a rendszeresen megújítandó hivatalos beiratkozásnak. A felvételi vizsgára a felkészítést viszont megint csak magánműtermekben kellett keresni. A párizsi képzőművészeti főiskola oktatása ingyenes volt, és mindenki előtt nyitva állt. Az általános elméleti kurzusokat a szabad helyek függvényében a be nem iratkozottak is hallgathatták. A beiratkozáshoz mindössze egy születési bizonyítvány – harminc év volt a korhatár – és egy professzor által aláírt ajánlólevél kellett. Ahhoz azonban, hogy a gyakorlati oktatás helyszínéül szolgáló tanulmányi termekbe, azaz a korlátozott befogadóképességű műtermekbe belépést nyerjen, a diáknak egy versenyvizsgán (concours des places) kellett megfelelnie. Ez a – lényegében felvételi – vizsga, amelyet évente kétszer, márciusban és szeptemberben tartottak, döntött arról is, hogy ki melyik tanárhoz kerüljön. Amennyiben a felvételiző nem párizsi lakos volt, igazolnia kellett korábbi – felsőfokú – tanulmányait, illetve jó magaviseletét is egyfajta erkölcsi bizonyítvánnyal.

Ekkor az École des beaux-arts 1839-ben megfogalmazott alapító rendeletében foglaltak voltak mérvadóak, egészen a főiskola 1863-as reformjáig. 44 Bonnet 2006.

36 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

he felt good; the old master had a greater sense of the spirit of the age, and as he distanced himself from the academies, he was happy to see in his pupils the ebullience of youthful energy and élan, regardless of how strictly he demanded serious study”.42 What was the diﬀerence, one may wonder, between Cogniet’s teaching at the École and the methods he employed in his “private academy”? The way in which art was taught in france when Madarász was a student43 is described in detail in a monograph.44 firstly, it is important to note that the École was not open to beginners: the entrance exam could only be taken by those who had accomplished basic training in drawing, that is, those who could draw a nude. Moreover, the school

Lyka 1920, 7. At the time, the provisions in the founding regulations of the École des Beaux-Arts, formulated in 1839, were still in force, and would remain so until the school was reformed in 1863. 44 Bonnet 2006. 43

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

A párizsi képzőművészeti főiskola levéltára a mai napig őrzi a 19. században ott tanuló művésznövendékek dokumentumait. A beiratkozott diákok névsorából kiderül, hogy abban az időben Madarász volt az egyetlen magyar diák az École-on. Dossziéjában45 van egy, az osztrák nagykövetség által 1857. március 13-án kiállított születési bizonyítvány is, és egy 1857. április 13-án kelt levél Léon Cogniet aláírásával. Ebben a mester kijelenti, hogy jótáll a ﬁatalember jó magatartásáért (erkölcsi bizonyítvány), felvételizhet (megvan a megfelelő előképzettsége), majd kéri a professzor urakat, hogy „tekintsék őt jelöltnek egy diákhelyre” (ajánlás felvételre). Ez tehát Cognietnak az a tanúsítványa, amelynek köszönhetően Madarász felvételizhetett a párizsi főiskolára. Ahhoz azonban, hogy felvegyék, még meg kellett felelnie egy kimondottan nehéznek mondható versenyvizsgán. Ennek az ajánlólevélnek a tükrében kétségtelen, hogy Cogniet már a főiskola előtt jól ismerte Madarászt, aki magántanítványaként az ő műtermében készülhetett fel a főiskola felvételi vizsgájára – amely hagyományosan egy hatszor kétórás alakrajzból (akt) állt –, majd később, miután felvették, minden bizonnyal az ő osztályába került. Ahogyan a főiskolán, a magániskolákban is a versengésre építő tanulási rendszer volt érvényben: a művésztanoncok versenyvizsgákon mérettették meg tudásukat és küzdöttek a mester elismeréséért és a nyertesnek járó díjakért. így nyert Madarász 1857-ben Cogniet atelier-jében a karakterfej-versenyen („concours de la tête d'expression”) érmet, majd egy évvel később, már az École-on távlattani díjat.46 ugyanakkor az École nem jelentette a festőművészképzés tetőpontját, mivel csak a rajztudást fejlesztette; a növendékek számára – s így Madarásznak is – mindössze azt tette lehetővé, hogy ingyenesen, élő modell és antik szobormásolatok után rajzoljanak egy illusztris professzor felügyelete alatt. Mivel egy rajz elkészítésére tizenkét óra állt rendelkezésre, egy szemeszter alatt átlagosan nyolc akttanulmányt készíthetett a diák élő modell, és nyolcat szobormásolat után. A Magyar Nemzeti Galéria Graﬁkai osztálya több olyan rajztanulmányt47 őriz Madarász Viktortól, amelyek ebben a közegben készülhettek (8. kép): erről árulkodik a hordozó papír vízjeléből kiolvasható francia márkanév (Michallet).48 A festészet technikájának elsajátítására azonban Ma-

Lásd Madarász Viktor dossziéja az École des beaux-arts tanulói nyilvántartásában, AJ/52/265 leltári számon, a neve megtalálható a 4124-es regisztrációs szám alatt. 46 Lásd Madarász Viktor saját kezűleg kitöltött kérdőíveit életrajzi és pályafutására vonatkozó adatokkal a Szentiványi Gyula nevével jelzett Magyar képzőművészek lexikona című kiadványhoz. Magyar Nemzeti Galéria Adattár, ltsz. M.M.A. 1065/1920. 47 Madarász Viktor: Konvolutum tíz lappal, ceruza, szén, papír, 460 × 330 mm. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. f 71.90 és f 71.91/1–9. 48 Érdekes adalék, hogy a neoimpresszionizmus atyja, Georges Seurat (1859–1891) ugyanezt a kimondottan művészek számára gyártott papírt használta.

38 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

developed only one aspect of artistic skill, namely the ability to draw. painting techniques and other methods of the trade had to be picked up in the ateliers privés that were usually led by prominent artists. The true appeal of the École lay in its potential for preparing students to compete for the coveted scholarship, the Prix de Rome. There were undoubtedly additional benefits as well, in that students had free access to live models and could make use of the institution’s rich collection of artworks. young artists were also motivated by the idea of being taught by the school’s famous teachers and by the prestige itself: merely being a student at the École des Beaux-Arts in paris was a letter of recommendation for any aspiring artist. Teaching at the École was divided into three sections: (1) everyday drawing studies carried out in the studio were supplemented with (2) special theoretical courses (anatomy, perspective, history and antiquity), and pupils could then try out their skills at (3) competitive examinations, where to win a medal was also a major accomplishment. These examinations were trial runs for the greatest competition of all, the Prix de Rome. Not every competitive examination was compulsory, however; the right to study at the school depended on an entrance exam, which was taken every half year and was the prerequisite for official registration. When preparing for the entrance exam, however, young artists had to seek help in the private ateliers. There were no tuition fees at the École des Beaux-Arts in paris, and the institution was open to everyone who proved to have the basic drawing skills. If the school had enough capacity, courses on general theory could even be attended by those who were not registered. In order to register, one had to produce proof of one’s date of birth (the upper age limit was 30) and a letter of consent signed by one of the school’s professors. In order to take part in practical lessons, however, held in studios where space was limited, pupils had to pass a test known as the concours des places. This was effectively an entrance exam, held every March and September, the results of which determined which student would study under which master. If the applicant was not a resident of paris, evidence also had to be provided both of good conduct and of the (advanced level) studies undertaken to date. The archives of the École des Beaux-Arts in paris preserve the documents of the artists who studied there in the nineteenth century. The list of registered students reveals that Madarász was the sole Hungarian at the school in that period. His dossier45 includes a birth certificate, issued by the Austrian embassy on 13 March 1857, and a letter signed by Léon Cogniet. In the letter, dated 13 April 1857, the master vouches for the young man’s good character (certificate of good conduct), advises that he can 45

Viktor Madarász’s dossier in the student records of the École des Beaux-Arts, inv. no. AJ/52/265; his name appears under registration number 4124.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

darásznak is fel kellett keresnie a főiskolán kívül egy magánműtermet, így kerülhetett (újfent) Cogniet műhelyébe. A magánműtermekben folytatott oktatás nagymértékben imitálta az École gyakorlatát: nagy hangsúlyt helyezett az élő modell és a szobormásolat utáni rajzra, hiszen feladata volt felkészíteni a felvételire és a versenyvizsgákra, pályázatokra. De legfőbb sajátossága, s egyben funkciója a főiskolai képzés kiegészítése volt: a festészet (illetve szobrászat) gyakorlati tanítása. A növendékek, főleg a kezdők, rengeteget tanultak egymástól, idősebb társaiktól. A mester csak hetente kétszer látogatta műtermében diákjait, ekkor korrigálta és kommentálta a készülő műveket, illetve némi eszmefuttatást folytatott a művészetről. Majd ugyanez a mester, például Léon Cogniet – aki délelőtt a magánműtermét járta körbe – délután professzorként jelent meg a főiskolán, ahol gyakran ugyanazokat a növendékeket korrigálta. Léon Cogniet a romantikus történeti festészet paul Delaroche által fémjelzett ágát képviselte. Témáit az elmúlt időkből merítette, kivitelezése, technikája azonban mindvégig tradicionális maradt. Tanulmányait 1812-től végezte a párizsi képzőművészeti főiskolán, pierre-Narcisse Guérin (1774–1833) szabad szellemű műtermében, akinél a leghíresebb romantikus művészek is tanultak, úgy mint Eugène Delacroix vagy 40 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

sit the concours des places (he has the requisite level of attainment), and asks the professors to “consider him as a candidate for a place as a student” (recommendation of enrolment). This, therefore, is the commendation from Cogniet that earned Madarász the right to sit the entrance exam to the École des Beaux-Arts. In order to be admitted to the institution, however, the young artist had to perform well at the particularly rigorous entrance exam. This letter of commendation proves Viktor Madarász: that Cogniet already knew Madarász quite well; the Hungarian had most Sudy for Torso, certainly been a private student in the master’s atelier in order to prebetween 1856 and 1859 pare for the concours des places, which traditionally consisted of six twohour sessions of drawing nudes. When Madarász was accepted, there was no question that he would be placed in Cogniet’s class. private schools, similarly to the École des Beaux-Arts, based their teaching on competitions: pupils were expected to pit their skills against one another in order to earn their master’s approval as well as the concomitant prizes. Madarász won a medal in Cogniet’s atelier in 1857 in the “concours de la tête d'expression” (competition for the expressive head), and the following year he won a prize in linear perspective at the École.46 Despite its prestige, the École was not the apogee of training as an artist, for it concentrated only on polishing one’s skill at drawing. The school provided students an opportunity to practise drawing from the live model and from plaster casts of ancient statues under the eye of an illustrious professor, and all for free. Twelve hours were set aside for each drawing, so during a semester, a student would make on average eight nude studies from life and eight studies from plaster casts. The Hungarian National Gallery owns several study drawings47 by Viktor Madarász, which probably have been made during his time at the École (ﬁg. 8): this idea is supported by their papers’ french watermark (Michallet).48 When it came to perfecting his technique as a painter, Madarász had to search outside the school for a private teacher, and this is probably what led him (back) to Cogniet’s atelier. private ateliers to a large extent imitated the teaching practice of the École, with great emphasis placed on drawing after the live model and after plaster casts – after all, one objective was to prepare students for entrance exams and competitions. Their 8 51 Madarász Viktor: Torzótanulmány, 1856–1959 között 51

Questionnaire completed by Viktor Madarász about his life and career for the Lexicon of Hungarian Artists, compiled by Gyula Szentiványi. Hungarian National Gallery Archives, inv. no.: M.M.A. 1065/1920. 47 Viktor Madarász, Convolutum with Ten Sheets, pencil and charcoal on paper, 460 × 330 mm. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. nos. f 71.90 and f 71.91/1–9. 48 Interestingly, Georges Seurat (1859–1891), the father of neoimpressionism, used this same type of paper, manufactured especially for use by artists.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

Théodore Géricault. 1817-ben, huszonhárom évesen elnyerte a római ösztöndíjat, amelynek köszönhetően öt évet tölthetett Rómában, s amely egyben Guérin oktatásának, illetve az újabb tendenciáknak egyfajta hivatalos elismerését is jelentette. Az orléans-i múzeum őrzi Cogniet-nak azt a két évvel korábban, 1815-ben festett klasszicista művét, amellyel az ifjú művész először a római ösztöndíj második díját érdemelte ki.49 Az Íliászból merített téma – Briszéisz patrokloszt siratja – a trójai háborúk korát eleveníti fel (9. kép). A kép kompozíciója a davidi50 elveknek megfelelően meglehetősen teátrális, a tetőfokára hágott feszültség pillanatára van kihegyezve, arra a pillanatra, amikor Akhilleusz előlép, hogy megbosszulja barátja halálát. Ő az egyetlen ﬁgura a képen, akit Cogniet heroikus aktként ábrázol, kiemelve a többi közül,

Léon Cogniet: Briszéisz Patrokloszt siratja (Briséis pleurant Patrocle), 1815, olaj, vászon, 113 × 146 cm. Ville d’orléans, musée des Beaux-Arts, ltsz. 202. 50 Jacques-Louis David (1748–1825), a francia klasszicista festészet vezéralakja.

42 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

main function, however, was to supplement the school by offering practical tuition in painting (or sculpture). The pupils, especially the beginners, learnt a great deal from each other and from their more experienced comrades. The master himself would only visit the students in his studio once or twice a week, commenting on and correcting their works in progress, and perhaps offering some of his own reflections about art. Very often, the master – e.g. Léon Cogniet – who had spent the morning advising pupils in his own studio would turn up at the École in the afternoon, in his capacity as professor, and quite likely go around correcting the work of the very same set of students. Léon Cogniet represented the type of romantic history painting epitomised by paul Delaroche. He derived his subjects from past times, while his execution and technique remained eternally traditional. He completed his studies in 1812 at the École des Beaux-Arts in paris, studying in the atelier of the free-minded pierre-Narcisse Guérin (1774–1833), who taught some of the most famous romantic artists, including Eugène Delacroix (1798–1863) and Théodore Géricault (1791–1824). In 1817, at the age of 23, Cogniet won the Prix de Rome, which enabled him to spend five years in Rome, and which represented, in a way, official recognition of Guérin’s teaching methods and of the new trends in general. The neo-classical painting that Cogniet had completed two years earlier, in 1815, which earned the young artist the second prize in the prix de Rome, is now in the museum in orléans.49 The subject – Briesis mourning patroclus, an episode from the Iliad – brings to life the age of the Trojan Wars (fig. 9). The painting emulates the works of the french historical painter Jacques-Louis David (1748–1825) in its intense theatricality, and is focused on the moment of climactic tension when Achilles steps forward and vows to avenge the death of his friend. Achilles is the sole character in the painting whom Cogniet has portrayed as a heroic nude, which accentuates his figure among the others, as does the emphatic use of the brick-red pigment that is so characteristic of David’s work. The mourning of the fallen hero is a rich pictorial topos that recurs in the most diverse interpretations throughout European history painting, in an age when the continent was beset by revolution after revolution. It is interesting to note that when Madarász first exhibited at the Salon de paris, as a student of Cogniet’s, he also chose a similar motif, that of the mourning of László Hunyadi. Cogniet devoted much of his life to teaching, spending 45 years as the art teacher at the parisian Lycée Louis-le-Grand, and also teaching between 1847 and 1861 at

9 51 Léon Cogniet: Briszéisz Patrokloszt siratja, 1815 51 Léon Cogniet: Briseis Mourning Patroclus, 1815 51

49 Léon Cogniet, Briseis Mourning Patroclus (Briséis pleurant Patrocle), 1815, oil on canvas, 113 × 146 cm, Ville d’orléans, musée des Beaux-Arts, inv. no. 202.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

és neki szenteli a legtöbbet az úgynevezett davidi vörös (téglavörös) 10 @5 színből. az elbukott hős siratásának gazdag képi toposza a legkümadarász viktor: Hunyadi lönbözőbb interpretációkban köszönt vissza a forradalmak sújtotta László siratása, 1859 európa történeti festészetében. Érdekes összefüggés, hogy madarász @5 szintén egy siratás – Hunyadi lászló siratása – motívumával mutatviktor madarász: Mourning kozott be először a párizsi szalon kiállításán mint cogniet tanítványa. of László Hunyadi, 1859 cogniet élete nagy részét az oktatásnak szentelte: negyvenöt évig @5 volt a párizsi lycée louis-le-grand (nagy lajos gimnázium) rajztanára, 1847–1861 között az École polytechnique (politechnikum) oktatója, mígnem 1851-ben kinevezték a festészeti részleg professzorává az École des beaux-arts-on, ahol 1863-as nyugdíjba vonulásáig festőgenerációk nőttek fel a keze alatt. magánműterme – ingres, delaroche, gleyre és picot atelier-i mellett – az egyik legkeresettebb volt. népszerűségét többek között annak köszönhette, hogy nem erőltette rá stílusát a tanítványaira, hanem hagyta őket saját útjukat járni, sajátságos modorukban kibontakozni. amikor madarász 1861-ben először állított ki a szalonon – többek között a Hunyadi László siratása című képét51 (10. kép) –, nem volt rest feltüntettetni a neve mellett a katalógusban, hogy léon cogniet tanítványa. ahogyan azt alain bonnet megállapította,52 a festőtanár nevének feltüntetése a szalon-katalógusokban nem csupán egyfajta szellemi kapcsolat vagy a tisztelet jele volt. egy nagy hírű név – direkt vagy indirekt módon – ajtókat nyithatott meg, befolyással bírhatott a művész karrierjének alakulására. az 1861-es szalonon a legtöbb díjazott léon cogniet tanítványa, aki ekkor a zsűrinek is tagja volt. elképzelhető, bár nem bizonyítható, hogy némi favoritizmus is közrejátszott a díjak odaítélésénél. mindenesetre kétségtelen, hogy cogniet műterme volt az egyik legnépszerűbb a ﬁatal művészek körében, akik nagyra értékelték pedagógiai szemléletét. arról, hogy cogniet mily nagyra értékelte madarász tehetségét, árulkodik az a tény is, hogy pár évvel később ő maga ajánlotta be teleki miksa grófnak, aki családja történelmének egy epizódját akarta megfestetni. „amikor gróf teleki miksa erdélyből levelet írt mesteremnek, cognietnek és rendelt tőle egy képet, amely teleki blankát ábrázolja a kufsteini fogságban, cogniet haladéktalanul elhárította a magyar mágnás rendelését, engem ajánlván a maga helyébe, mint magyart.”53 ebben a visszaemlékezésében madarász továbbá arról is beszámolt, hogy teleki eleinte bizalmatlanul fo-

51 madarász viktor: Hunyadi László siratása, 1859, olaj, vászon, 243 × 311,5 cm, j. j. l. madarász victor párisban 1859. budapest, magyar nemzeti galéria, ltsz. 2800. 52 bonnet 2006. 128. 53 madarász viktor beszámolója. Pesti Napló 1910. 20.

44 |

egy magyar festő a francia fővárosban : madarász viktor párizsi pályafutása

the École polytechnique. In 1851 he was appointed professor of painting at the École des Beaux-Arts, where he taught generations of painters until his retirement in 1863. His atelier privé was one of the most keenly sought, alongside those of Ingres, Delaroche, Gleyre and picot. Among the reasons for his popularity was the fact that he never forced his own style upon his students, but always gave them the freedom to pursue their own path and to develop in their own way. When Madarász ﬁrst exhibited at the Salon de paris in 1861 – having submitted, among others, his Mourning of László Hunyadi50 (ﬁg. 10) –, he made sure that his name in the catalogue was accompanied by the fact that he had been a pupil of Léon Cogniet. As observed by Alain Bonnet,51 mentioning the name of one’s teacher in the Salon

Viktor Madarász, The Mourning of László Hunyadi, 1859, oil on canvas, 243 × 311,5 cm, inscribed lower right: MADARÁSZ VICToR pÁRISBAN 1859, Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2800. 51 Bonnet 2006, 128.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

gadta Cogniet ajánlatát, s csak a pesten kiállított Zrínyi és Frangepán című képét látva lelkesült fel – azt azonnal meg is vásárolta, hogy azután odaajándékozza a Nemzeti Múzeumnak –, és bízta meg őt a kép megfestésével. Mielőtt Erdélybe került, Madarász még bemutatta a festményt az 1867-es Szalonon (11. kép).54 ugyanakkor Madarász stílusát nemcsak akadémiai képzése és tanára, hanem paul Delaroche55 festészete is befolyásolta. A párizsi tartózkodás már önmagában fejleszti a külföldi művészek vizuális kultúráját: a Szalonokat és az élő festőknek szentelt Musée du Luxembourg-t járva felfedezhették a kortárs festészetet. A Musée du Luxembourg volt ugyanis a Louvre „előszobája”: a párizsi Szalonon megvásárolt képeket az állam először az „élő művészek múzeumában” helyezte el, s csak a festő halála után kerül-

54 Madarász Viktor: Gróf Teleki Blanka és Leövey Klára a kufsteini fogságban, 1867, olaj, vászon, 174 × 241 cm, j. n. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 71.62 T. 55 paul Delaroche-nak a magyar történelmi festészetre gyakorolt hatásáról lásd Bakó 2009. 67–83.; Róka 2014. 225–227.

46 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

catalogues was more than just a sign of respect or a kind of spiritual link. A well-known name – directly or indirectly – could open many doors and assist a young artist’s career. At the Salon of 1861, the majority of prize-winners were students of Léon Cogniet, who was himself a member of the jury. It is possible, though it can never be proven, that a certain degree of favouritism was at play when the prizes were awarded. It is beyond doubt, however, that Cogniet’s atelier was one of the most popular among young artists, who greatly appreciated his artistic approach. The high esteem in which Cogniet held Madarász’s talents is underlined by the recommendation he gave a few years later to a Hungarian count, Miksa Teleki, who was looking for an artist to paint an episode from his family’s past. “When Count Miksa Teleki wrote from Transylvania to my master, Cogniet, ordering from him a picture portraying Blanka Teleki in captivity in kufstein, Cogniet immediately refused the Hungarian magnate’s commission, recommending me, as a Hungarian, in his stead.”52 In the same memoir, Madarász goes on to report how Teleki, at first sceptical about Cogniet’s recommendation, only became enthusiastic after seeing Zrínyi and Frangepán when it was exhibited in pest (which Teleki immediately bought and gifted to the Hungarian National Museum), at which point he commissioned Madarász to execute the painting. Before sending it to Transylvania, Madarász exhibited the finished work at the Salon de paris in 1867 (fig. 11).53 Madarász’s style was not only influenced by his academic training and his master, but also by the painting of paul Delaroche.54 Simply living in paris had the capacity to improve and nourish the visual experiences of foreign artists, especially as contemporary painting was there waiting to be discovered, both at the Salons and at the Musée du Luxembourg, which was dedicated to the works of contemporary painters. The Musée de Luxembourg functioned as the “anteroom” to the Louvre, where paintings bought by the state at the Salon de paris were initially shown; the paintings would be promoted from the “museum of living artists” to the Louvre after the artist died. The Musée du Luxembourg was a repository of the cream of contemporary french painting, at least in terms of art that was supported and “canonized” by the french state. Alongside the Louvre, it enabled young artists to train themselves by making copies of the paintings on display, a practice that was a fundamental part of art edu-

11 51 Madarász Viktor: Gróf Teleki Blanka és Leövey Klára a kufsteini fogságban, 1867 51 Viktor Madarász: Countess Blanka Teleki and Klára Leövey in Prison at Kufstein, 1867 51

Report by Viktor Madarász, Pesti Napló 1910, 20. Viktor Madarász, Countess Blanka Teleki and Klára Leövey in Prison at Kufstein, 1867, oil on canvas, 174 × 241 cm, no inscription. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 71.62 T. 54 for the influence exerted by paul Delaroche on Hungarian history painting, see Bakó 2009, 67–83.; Róka 2014, 225–27. 53

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

hettek ezek a Louvre-ba. A Luxembourg-ban őrizték tehát a kortárs 12 @5 francia (franciaországi) művészet legjavát, azaz az állam által is „kanonizált” és támogatott művészetet. A Louvre mellett tehát ez utóbbi Madarász Viktor is alkalmas volt arra, hogy a művésztanoncok festmények másolásáEugėne Delacroix után: val képezzék magukat. Ez a korban bevett gyakorlat a művészképzés Zsidó menyegző Marokkóban, egyik alapelemének számított. Madarásztól is fennmaradt egy kis 1856–1859 között 56 @5 méretű, vázlatos, befejezetlen másolat a Magyar Nemzeti Galéria Viktor Madarász gyűjteményében, amelyet a magyar festő Eugène Delacroix Zsidó 57 after Eugėne Delacroix: menyegző Marokkóban című képe alapján készített (12. kép). Mada58 Jewish Wedding in Morocco, rász a Musée du Luxembourg-ban láthatta Delacroix művét, amebetween 1856 and 1859 lyet az 1841-es Szalonon vásárolt meg a művésztől a francia állam.59 @5 A múzeumokon kívül Madarász nyilvánvalóan látogatta a párizsi Szalont, ahol 1861 és 1869 között rendszeresen kiállított. Madarász a párizsban töltött tizennégy év alatt alkotta meg legfontosabb műveit, mint a Hunyadi László siratása (1859), a Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben (1864)60 vagy a Dobozi (1868)61 című (13. kép). Ekkor készült festményei elsősorban történelmi tablók, illetve portrék, legtöbbjük a magyar történelemhez kapcsolódik. Madarász szívesen mutatta be képeit a Szalonon,62 ahol a kritika igen jól fogadta őket, többek között a neves francia író Théophile Gautier is, aki baráti kapcsolatot ápolt a magyar festővel.63 kiemelkedik az életműből és bizonyos fokig elkülönül többi nagy művétől is a Hunyadi László siratása – és mint ilyen megérdemli, hogy részletesen elemezzük.64

Madarász Viktor Eugène Delacroix után: Zsidó menyegző Marokkóban, 1856–1859 között, olaj, vászon, 38 × 46,2 cm, j. n. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 4968. 57 Eugène Delacroix: Noce juive au Maroc, 1839 körül (kiállítva az 1841-es Szalonon), olaj, vászon, 105 × 140 cm, párizs, Musée du Louvre, ltsz. 3825. 58 A Musée du Luxembourg állandó kiállításainak általam fellelt katalógusai alapján 1847 és 1873 között Delacroix nevezett képe biztosan látható volt ott. Madarász valószínűleg 1856-os párizsba érkezése után és a Hunyadi László siratása megfestése előtt készíthette a másolatot. 59 A Madarászról szóló szakirodalom további három festménymásolatról tudósít, amelyeket a művész minden bizonnyal szintén tanulmányai alatt készített: Tiziano Leány a prémmel és Az urbinói Vénusz, valamint Van Dyck Zsuzsanna és a két öreg című művei alapján. Lásd Madarász Viktor műveinek jegyzéke, 46–49. sorszám. In Radocsay 1941. 77. 60 Madarász Viktor: Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf a bécsújhelyi börtönben, 1864, olaj, vászon, 177 × 237 cm, j. j. l. Madarász Viktor 1864. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 2794. 61 Madarász Viktor: Dobozi, 1868, olaj, vászon, 116 × 311,5 cm, j. b. l. Madarász Viktor. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 59.153 T. 62 Lásd Madarász Viktor műveinek jegyzéke a párizsi Szalonon (100–102. oldal). 63 Lásd Csapláros 1935; Ehrard 1989, 54–74. Gautier Zichy Mihállyal (1827–1906) is nagyon jó kapcsolatot ápolt, lásd földi 2007. 49–66. 64 Lásd Székely 1954. 27.

48 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

cation in this era. The collection of the Hungarian National Gallery contains a small, unfinished copy by Madarász55 of a painting by Eugène Delacroix, titled Jewish Wedding in Morocco (fig. 12).56 Madarász would have seen Delacroix’s original in the Musée du Luxembourg,57 where it was placed after the french state purchased the work from the artist at the Salon of 1840.58 In addition to visiting the museums during his sojourn in paris, Madarász evidently never missed a single Salon, where he also exhibited regularly between 1861 and 1869. The fourteen years that Madarász spent in paris were responsible for his most important works, such as the Mourning of László Hunyadi (1859), Zrínyi and Frangepán in Wiener Neustadt Prison (1864),59 or Dobozi (1868) (fig. 13).60 The paintings he made 55

Viktor Madarász after Eugėne Delacroix, Jewish Wedding in Morocco, between 1856 and 1859, oil on canvas, 38 × 46.2 cm, Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 4968. 56 Eugène Delacroix, Jewish Wedding in Morocco, ca. 1839 (exhibited at the 1841 Salon), oil on canvas, 105 × 140 cm, Louvre, paris, inv. no. 3825. 57 Based on the catalogues I found detailing the permanent exhibitions at the Musée du Luxembourg, Delacroix’s work was deﬁnitely on display there between 1847 and 1873. Madarász probably made his copy after his arrival in paris in 1856 but before he painted the Mourning of László Hunyadi. 58 The literature on Madarász informs us of three more copies of paintings that he must have made during his studies: Girl in a Fur and The Venus of Urbino by Titian, and Susanna and the Elders by Van Dyck. See “List of works by Viktor Madarász”, serial nos. 46–49, in Radocsay 1941, 77. 59 Viktor Madarász, Péter Zrínyi and Ferenc Kristóf Frangepán in Wiener Neustadt Prison, 1864, oil on canvas, 177×237 cm, inscribed lower right: “Madarász Viktor 1864”. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2794. 60 Viktor Madarász: Dobozi, 1868, oil on canvas, 116 × 311,5 cm, inscribed lower left: “Madarász Viktor”. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 59.153 T.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

HuNyADI LÁSZLó SIRATÁSA65 A szabadságharc leverése utáni időszakban a nemzeti történelmi festészet új lendületet kapott. Monumentális, megemlékező, pátosszal és tragikummal áthatott művek születtek az ország történelmének jelképpé nemesedett, meghatározó történelmi eseményeiről, azaz – ahogyan a szakirodalom nevezi – a „nemzeti szenvedéstörténet” jeleneteiről: @51 A szabadságharc után, az abszolutizmus légkörében jelennek meg a kiállítási nyilvánosságban azok az új szemléletű történeti képek, amelyek egy „nemzeti szenvedéstörténet” különböző stációit vetítik a néző elé. 1850-ben állítja ki Orlay Petrich Soma nagyméretű, komor képét, a II. Lajos holttestének feltalálását, 1855-ben Madarász Viktor kuruc és labanc című festményét, melyet 1856-ban A bujdosó álma, majd 1859-ben a képtípus legnagyobb hatású alkotása, a Hunyadi László siratása című műve követett. Csupa tragikus történetet látunk, elbukó hősöket, pusztulásképet. Noha ezek a művek konkrét históriai mozzanatokat ábrázolnak, értelmük, példázatuk szoros kapcsolatba hozható a jelennel, az elbukott szabadságharc utáni elnyomással és a nemzeti megosztottság szomorú tapasztalataival. […] Nem csupán eseményképekről, hanem nemzeti „sorsképekről” van szó, melyek túlmutatnak az ábrázolás konkrét mozzanatain. […] A festők voltaképpeni célja nem csupán a nemzet mártírjainak felidézése, hanem felidézésükön keresztül a történelmi igazságszolgáltatás sürgetése, a történelem morális értelemben vett igazságának felmutatása.66 @51

65 66

A szöveg egy része megjelent a L’Invention du Passé kiállítás katalógusában: krasznai 2014. 283–284. Sinkó 2000a. 598. Lásd még Sinkó 1986. 95–132.

50 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

13 51 Madarász Viktor: Dobozi, 1868 51 Viktor Madarász: Dobozi, 1868 51

at this time were mostly historical tableaus and portraits, the majority of which were related to Hungarian history. Madarász was always happy to present his works at the Salon,61 where they were mostly well received by the critics, including the noted french writer Théophile Gautier, who formed a bond of friendship with the Hungarian painter.62 The Mourning of László Hunyadi stands out in the œuvre of Viktor Madarász, and is to a certain extent separate from the rest of his paintings, therefore deserves a more detailed analysis.63

THE MouRNING of LÁSZLó HuNyADI64 In the aftermath of the failed Revolution of 1848–1849, the demand for national history painting in Hungary gathered renewed momentum. Countless monumental works effusing pathos and tragedy were created, memorialising decisive events of yore that had matured into symbols of the nation’s history, immortalising scenes from what the specialist literature has defined as the “national history of suffering”: @51 After the freedom fight, in the atmosphere of absolutism, history paintings with a new approach appear in public exhibitions, projecting before viewing audiences the different stages of a “national history of suffering”. In 1850 Soma Orlay Petrich exhibits his large, sombre canvas, the Discovery of the Body of king Louis II, and in 1855 Viktor Madarász presents the work titled kuruc and Labanc, which is followed in 1856 by the Dream of the fugitive, and then in 1859 by the most influential painting of this type, the Mourning of László Hunyadi. We see a history that is nothing but tragic, with failing heroes and images of destruction. Although these works depict specific moments from history, their allegorical meaning is closely linked to the present, to the oppression that followed the failed revolution and to the lamentable experiences of national disunity. … These are not merely images of events, but “images of national destiny”, whose substance reaches beyond the specific episodes they depict. … The actual objective of the painters was not simply to evoke the nation’s martyrs, but through evoking them to urge the administration of historical justice, and to present the morally just side of history.65

See “List of works by Viktor Madarász exhibited at the Salon de paris” (pages 100–102). See Csapláros 1935; Ehrard 1989, 54–74. Gautier was also on very good terms with Mihály Zichy (1827–1906), see földi 2007, 49–68. 63 See Székely 1954, 27. 64 part of this text was published in the catalogue for the exhibition titled L’Invention du Passé: krasznai 2014, 283–84. 65 Sinkó 2000a, 598; see also Sinkó 1986, 95–132. 62

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

14 51 Rohn Alajos Madarász Viktor után: Hunyadi László siratása, 1859 A Hölgyfutár műlapja 51 Alajos Rohn after Viktor Madarász: Mourning of László Hunyadi, 1859 Illustrated page of Hölgyfutár 51

A festményen Hunyadi László, a törökverő Hunyadi János ﬁa és a leendő Mátyás király testvére a budai Mária Magdolna-templom oltára előtt fekszik. Hunyadit 1457. március 16-án fejezték le V. László parancsára, aki – koronáját féltve – becstelen módon halálra ítélte, megszegve a Hunyadi-család védelmére tett esküjét. Hunyadi László története nagy népszerűségnek örvendett a 19. századi Magyarországon. Lehetővé tette, hogy a szerző az idegen uralkodó hitszegéséről és erkölcstelenségéről szóljon, így számos irodalmi és színházi mű alapjául szolgált.67 Azzal, hogy Madarász tíz évvel a szabadságharc leverése után ezt a témát választotta, egyértelműen republikánus nézeteit és Habsburg-ellenességét bizonyította. A totális elnyomás idején ez a mű té67

Irodalmi művek sora dolgozta fel a lefejezett hős történetét: Bessenyei György: Hunyadi László tragédiája, három játékban, versekben. Bécs, 1772; pálóczi Horváth Ádám: Fogoly Hunyadi (1792); Virág Benedek: Hunyadi László. Tragédia. Buda, 1817; Czuczor Gergely: Hunyadi (1833); Tóth Lőrinc: Hunyadi László. Történelmi dráma öt szakaszban. pest, 1846; Arany János: V. László (1853). A költők és az írók szívesen nyúltak fessier Ignác Aurél kétkötetes Matthias Corvinusához (Breslau, 1793–1794) vagy Budai ferenc Polgári Lexikonához is (Magyarország polgári históriájára való lexikon a XV. század végéig. Nagyvárad, 1804–1805. I–II.; 2. kiadás: Budai ferenc Polgári Lexikona. pest, 1866), melyek a lovagkori drámák romantikus kellékeivel ruházták fel Hunyadi László történetét. A század közepén két nagy hatású történeti mű, Szalay László Magyarország története (első kiadás: 1853) és Teleki József háromkötetes Hunyadiak kora (1853–1856) című könyve is a művészek rendelkezésére állt. Lásd Sinkó 1995. II.2.4. kat. sz. 244–245.

52 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

15 @5 Rohn Alajos Madarász Viktor után: Hunyadi László siratása, 1860 A Képes Újság műlapja @5 Alajos Rohn after Viktor Madarász: Mourning of László Hunyadi, 1860 Illustrated page of Képes Újság @5 In the painting, László (Ladislaus) Hunyadi (1431–1457), son of János (John) Hunyadi (the “Turk-Beater”) (ca. 1407–1456) and brother of the future king Matthias I (Matthias Corvinus) (1443–1490), lies before the altar of the Church of Mary Magdalene in Buda. Hunyadi was beheaded on 16 March 1457 upon the orders of king Ladislaus (László) V (1440–1457), who feared for his crown, thus breaking the oath he had sworn to protect the Hunyadi family. The story of László Hunyadi was extremely popular in nineteenth-century Hungary, for it allowed writers to discuss the perﬁdy and immorality of a foreign ruler, and thus became the basis for numerous literary and theatrical works.66 By choosing this theme for his painting just a decade

A long line of literary works deal with the story of the beheaded hero: György Bessenyei, Hunyadi László tragédiája, három játékban, versekben [The tragedy of László Hunyadi, in three acts, in verse] Vienna, 1772; Ádám pálóczi Horváth, Fogoly Hunyadi [Hunyadi the captive] (1792); Benedek Virág, Hunyadi László. Tragédia [László Hunyadi. A tragedy] Buda, 1817; Gergely Czuczor, Hunyadi (1833); Lőrinc Tóth, Hunyadi László. Történelmi dráma öt szakaszban [László Hunyadi. Historical drama in five sections] pest, 1846; János Arany, V. László [Ladislaus V] (1853). Writers and poets often also turned to the two-volume Matthias Corvinus by Ignác Aurél fessier (Breslau, 1793–1794) and the “Civic Lexicon” by ferenc Budai: Magyarország polgári históriájára való lexikon a XV. század végéig [Lexicon of the civic history of Hungary until the end of the 15th century] Nagyvárad (oradea, Romania), 1804–1805, 2 vols; second edition: “Budai ferenc Polgári Lexikona” [The Civic Lexicon of ferenc Budai] pest, 1866, which embellished the story of László Hunyadi with the romantic accoutrements of dramas from the age of chivalry. Around mid-century, artists also had access to two influential historical works: László Szalay’s Magyarország története [History of Hungary] (first edition 1853) and József Teleki’s three-volume Hunyadiak kora [The age of the Hunyadis] (1853–1856). See Sinkó 1995, cat. no. II.2.4., 244–45.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

májával és ellenállásra buzdító karakterével hozzájárult „a nemzettudat érzelmi megalapozásához”68 és megerősödéséhez, köszönhetően a képről készült és az országban széles körben elterjedt nyomatoknak (14., 15. kép).69 így vált a 15. századi hős 48-as jelképpé, Madarász képe pedig a nemzeti önfeláldozás emblematikus művévé. Az önfeláldozást hangsúlyozza a krisztus siratásának ikonográﬁáját követő kompozíció is. két nő térdel a ravatal előtt Szűz Máriát és Mária Magdolnát idézve: Szilágyi Erzsébet, az anya, és László jegyese, a főleg irodalmi alkotásokból, a 18–19. századi Hunyadi-drámákból ismert Gara Mária. Madarász így valódi emlékművet alkot, amely „a nemzeti

Vö. françois–Schulze 1998. 17–32. két folyóirat is közreadta műlapként 1860-ban: a Hölgyfutár és a Képes Újság. Lásd még Révész 2000. 547–548.; 580–597., valamint Révész 2016.

54 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

after the quelling of the Hungarian Revolution, Madarász was clearly demonstrating his republican, anti-Habsburg views. With the call to resistance implicit in its subject matter, this work, painted during a time of total oppression, made an important contribution to strengthening the “emotional foundations of national consciousness”67 in Hungary, especially as it was widely distributed throughout the land in the form of printed reproductions (figs. 14, 15).68 The fifteenth-century hero was thus transformed into a symbol of 1848, and Madarász’s work became the emblematic painting of national self-sacrifice. The idea of self-sacrifice is reinforced by the composition of the painting, which follows the iconography of the Lamentation of Christ. Two women are kneeling before the catafalque: Hunyadi’s mother, Erzsébet (Elizabeth) Szilágyi (1410 – ca. 1483), and his betrothed, Mária Gara, who is mostly known from works of literature and from the eighteenth- and nineteenth-century dramas about Hunyadi; the two women clearly recall the figures of the Virgin Mary and Mary Magdalene. Madarász created a true monument, which also bore witness to the “sanctification of national subject matter”.69 This “Hungarian pietà”70 represented “one of the stations along the nation’s Way of the Cross”.71 following this painterly topos through to its conclusion, the painting also offered a promise that the Hungarian nation would rise again. Madarász’s role model, in several respects, was paul Delaroche, the “Chorführer” of the new school of history painting, as he was described by Heinrich Heine at the 1831 Salon (fig, 16).72 Just like the french master,73 Madarász made a detailed study of the available historical accounts, including stage plays and other works of literature, which were at least in part based on historical evidence. It is true that the painter also added some fictive details to the original story, such as the presence at the catafalque of the victim’s fiancée and his mother; this provoked some negative comments from a few critics, although the two figures are essential to the composition and the dramaturgy of the work. Again like Delaroche, Madarász strove to “embed the historical event within the picture space, that is, he elaborates the spatial conti-

16 51 paul Delaroche: Lady Jane Grey kivégzése, 1834 51 paul Delaroche: The Execution of Lady Jane Grey, 1834 51

Cf. françois and Schulze 1998, 17–32. Two periodicals (Hölgyfutár and Képes Újság) published it as an illustrated page in 1860; see also Révész 2000, 547–48, 580–97; Révész 2016. 69 Sinkó 1983, 191. 70 Berzeviczy 1925, 497–523. 71 Sinkó 2000a, 598. 72 See Bann 2014, 24. 73 Ibid., 25. 68

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

17 51 Madarász Viktor: Hunyadi László siratása (Vázlat), 1859 körül Egykor Ernst Lajos tulajdonában 51 Viktor Madarász: Mourning of László Hunyadi (Sketch), ca. 1859 previously owned by Lajos Ernst 51

18 51 Madarász Viktor: Hunyadi László siratása (Vázlat), 1859 körül 51 Viktor Madarász: Mourning of László Hunyadi (Sketch), ca. 1859 51

56 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

19 @5 Madarász Viktor: Hunyadi László siratása (Redukció), 1860 körül @5 Viktor Madarász: Mourning of László Hunyadi (Reduction), ca. 1860 @5

20 @5 L. Galletti: karikatúra Madarász Viktor Hunyadi László siratása című művéről, 1861 @5 L. Galletti: Caricature of the painting Mourning of László Hunyadi by Viktor Madarász, 1861 @5

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

tartalom szakralizálásáról”70 tanúskodik. E „magyar pietà”71 a „nemzeti 21 72 @5 keresztút egy stációját” jeleníti meg. Ezen a festészeti toposzon keresztül a kép a magyar nemzet feltámadásának ígéretét is magában hordozza. Madarász Viktor: Madarász modellje több tekintetben is paul Delaroche, az új törHunyadi László siratása ténelmi festészeti iskola „karmestere” – ahogy Heinrich Heine ne(Redukció), 1860 vezte az 1831-es Szalonon (16. kép).73 A francia mesterhez hasonEgykor Théophile Gautier tulajdonában lóan74 Madarász is részletesen tanulmányozta a rendelkezésre álló @5 történelmi beszámolókat, beleértve a színpadi műveket és egyéb iroViktor Madarász: dalmi alkotásokat, amelyek legalább részben történelmi bizonyítéMourning of László Hunyadi kokon alapultak. Igaz, hogy emellett az eredeti történethez ﬁktív rész(Reduction), 1860 leteket is hozzátett, például az elhunyt anyjának és jegyesének jelenpreviously owned létét a ravatalnál – ami ki is váltotta egyes kritikusok rosszallását, by Théophile Gautier noha igaz, hogy ezek az alakok szükséges részét képezik a kompozíci@5 ónak és a mű dramaturgiájának. Madarász ugyanis, Delaroche-hoz hasonlóan törekszik arra, hogy „a történelmi eseményt beágyazza a festészeti térbe, vagyis az esemény körül térbeli kontinuitást dolgozzon ki, hogy megragadja a néző képzeletét”.75 Ennek részei a szinte egyedüli fényforrást jelentő két gyertya, amely megszűri a kápolna fényét és komor hangulatot teremt; a holttestnek a fehér lepedő alatt felsejlő kontúrja; a szinte észrevehetetlen jelek, amelyek az áldozat tragikus halálára utalnak: a vörös folt a lepedőn a nyak magasságában76 vagy a holttestre helyezett véres kard. Ezek a részletek mind azt mutatják, hogy Madarász ismerte és elsajátította azokat a – részben ﬁnom, részben drámai hatást keltő77 – elemeket és szerkezeteket, amelyek Delaroche művészetére is jellemzőek. A Hunyadi László siratása a magyar nemzeti romantika iránymutató műve, amelynek Madarász több változatát is elkészítette (vázlatokat és redukciókat78)(17., 18., 19., 21. kép). Nagy méretű változatával az 1861-es párizsi Szalonon harmadosztályú érmet nyert.79

Sinkó 1983. 191. Berzeviczy 1925. 497–523. 72 Sinkó 2000a. 598. 73 Lásd Bann 2014. 24. 74 uo. 25. 75 uo. 76 Hasonlóan a két belga grófhoz, akiket pár évvel korábban, az 1852-es Szalonon Louis Gallait képe (Végtisztesség Egmont és Hornes grófjának, 1851) tett híressé. 77 A drámai képtípusról a történelmi festészetben lásd Boros 2010. 263–264. 78 A nagy sikerű történelmi képek másolatok (replikák), ismétlések és kisebb méretű változatok (redukciók) formájában történő sokszorosítása megfelelt a kor gyakorlatának. Lásd paccoud 2014. 92–103. 79 Ebben az évben két másik festményt is kiállított: a Zách Felicián és a Zrínyi Ilona Munkács várában című alkotásokat. A párizsi Szalonon elnyerhető érmekkel kapcsolatban felmerül a kérdés, hogy egy konkrét műért » 71

58 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

nuity around the event in order to capture the viewer’s imagination”.74 The elements of the painting that achieve this are: the two candles, almost the only source of illumination, which filter the light in the chapel and generate a sombre atmosphere; the contour of the corpse that can be made out beneath the white sheet; and the almost imperceptible signs of the victim’s terrible death: the red patch on the sheet at neck height75 and the bloodied sword placed beside his body. These details all prove that Madarász was aware of – and had indeed perfected – the types of components and structures typically found in the art of Delaroche, some subtle, some heightening the drama.76 The Mourning of László Hunyadi was a trailblazing master work of Hungarian national romanticism. Madarász made several different versions of the picture (both sketches and reductions77) (figs. 17, 18, 19, 21). The large-format version earned him 74

Ibid. This was similar to the Belgian counts Egmont and Hornes, who had been made famous at the 1852 Salon in a painting by Louis Gallait (The Last Honours paid to Counts Egmont and Horn, 1851). 76 for the dramatic picture type in history painting, see Boros 2010, 263–64. 77 It was common practice at the time for successful history pictures to be copied and reproduced in smaller versions. See paccoud 2014, 92–103. 75

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

Ez volt a festő első ilyen fokú elismerése, amivel többek érdeklődését felkeltette. A karikaturista Gallettin80 (20. kép) kívül Théophile Gautier francia író és kritikus is felﬁgyelt rá, elismerően méltatta és kiemelte a kép eredetiségét.81 Madarász később barátságot kötött a kritikussal,82 aki megszerezte műgyűjteményébe a kép egyik kis méretű változatát, redukcióját (21. kép).83

MADARÁSZ A pÁRIZSI SZALoNoN Első szalonbeli kiállításán, 1861-ben Madarász három történelmi festményt állított ki: a Hunyadi László siratásán kívül a Zách Felicián84 és a Zrínyi Ilona Munkács várában85 című képeket. A Zách Feliciánt és a Hunyadi László siratását két évvel korábban már bemutatta a pesti Műegylet kiállításán is, amelynek következtében a kakas Márton álnéven író Jókai Mór lelkesen üdvözölte az ifjú művészt a Vasárnapi Ujság hasábjain.86 ítélték-e oda, netán a művész adott évben kiállított összes művét tüntették ki vele. Madarász Lyka károlynak írt rövid életrajzában azt írja, hogy a díjat „magyar történeti tárgyu képekre” kapta (lásd Lyka 1920. 4.). 1791 után, amikor átalakult a Szalon intézményrendszere, eleinte minden díj egy konkrét műhöz kapcsolódott, amit az egyes recenziók, tudósítások egyértelművé tettek. A későbbiekben azonban a helyzet egyre homályosabbá vált. ugyan az irodalomban és a kritikákban gyakran utaltak arra, hogy egy művész egy bizonyos művével nyert díjat a Szalonon, de ezt sem a Szalon szabályzata, sem a díjkiosztók szövege és felsorolása, sem más, a Szalonnal kapcsolatos archív dokumentumok nem támasztják alá. A díjkiosztók szövegéből csupán annyi derül ki, hogy az adott festőt az adott Szalonon díjazásra érdemesnek ítélték. Madarász esetében például a szakirodalom gyakran írja, hogy Hunyadi László siratása című képével nyerte el a Szalon díját. ugyanakkor mivel 1861-ben három képpel szerepelt a tárlaton, csak közvetett módon következtethetünk arra, hogy tulajdonképpen melyik képe váltotta ki a zsűri elismerését. A Vasárnapi Ujság a Zrínyi Ilona Munkács várában című képet nevezte meg, de az információ forrása ismeretlen. („Madarász Győző, kitűnő tehetségü festészhazánkfiát párisban kiállitott »Zrinyi Ilona« czimü festményeért, III. Napoleon császár nevében [Alexandre Colonna] Walewsky aranyéremmel, s őt »történeti festész«-nek kinevező diplomával jutalmazá. oly nagy kitüntetés ez, minőben még eddig nem csak magyar, de az osztrák birodalomnak még egy művésze sem részesült.” Vasárnapi Ujság 1861b. 574.) Valószínűleg az is előfordulhatott, hogy a zsűri a díjjal nem egy konkrét művet, hanem sokkal inkább magát a művészt vagy – az állami nagy aranyérem (médaille d’honneur) esetében – egy egész életművet kívánt megkoronázni. 80 Ehrard szerint a képről készített karikatúra (Salon de 1861. Album caricatural par Galletti. paris, Librairie Nouvelle, A. Bourdilliar & Cie Editeur, [1861]) a festő hírnevét bizonyítja, hiszen csak a legfigyelemreméltóbb művekről készült karikatúra. Ehrard 1989. 56. 81 Gautier 1861. 9. 82 kacziány ödön szerint: kacziány 1904. 249–257. 83 A forrásokból arra nem derül fény, hogy Gautier megvásárolta a képet a művésztől vagy ajándékba kapta, lásd Ehrard 1989. 56., valamint Théophile Gautier hagyatéki árverésének katalógusa: Catalogue des tableaux, aquarelles, dessins, gravures, eaux-fortes, lithographies, photographies, etc, bronzes et objets d’art composant la collection de Théophile Gautier. paris, 1873, no 70. A festmény ma magyarországi magántulajdonban van. Madarász Viktor: Hunyadi László siratása (redukció), 1860, olaj, vászon, 46 × 57 cm, j. j. l.: Victor de Madarász paris. 1860. Magántulajdon. 84 Madarász Viktor: Zách Felicián, 1858, olaj, vászon, 152 × 111 cm, j. j. l.: Madarász Victor páris 58. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 66.14 T. 85 Madarász Viktor: Zrínyi Ilona Munkács várában (Zrínyi Ilona a vizsgálóbíró előtt), 1859, olaj, vászon, 146,5 × 185 cm, j. j. l.: Madarász Viktor párisban 1859. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 2805. 86 kakas 1859. 260.

60 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

a third-class medal at the 1861 Salon de paris.78 This was the painter’s first major award, and it brought him wide-ranging interest. Besides the caricaturist Galletti79 (fig. 20), the french writer and critic Théophile Gautier also took note of the painting’s originality.80 Madarász later became friends with the critic,81 who acquired a small format version, a reduction of the painting (fig. 21).82

MADARÁSZ AT THE SALoN DE pARIS At his ﬁrst Salon appearance in 1861, Madarász exhibited three paintings on historical themes: the Mourning of László Hunyadi, Felicián Zách83 and Ilona Zrínyi in Munkács Castle.84 Two years earlier, Felicián Zách and the Mourning of László Hunyadi had already 78

He exhibited two further paintings this year: Felicián Zách and Ilona Zrínyi in Munkács Castle. It is a legitimate question whether the medals up for grabs at the Salon de paris were awarded for a specific work or perhaps for the sum total of all the works exhibited by an artist in any given year. In the brief biography he wrote for károly Lyka, Madarász says he received it for “paintings with a Hungarian historical theme” (see Lyka 1920, 4). After 1791, when the Salon was reformed as an institution, every prize was initially bestowed for a specific work, which was clearly stated in reviews and reports. Later, however, the situation became increasingly less clear cut. Although the literature and the press often mentioned that an artist had won a prize at the Salon for a specific work, this is not corroborated by anything in the Salon’s regulations, in the list of recipients or related texts, or in any other document pertaining to the Salon. The texts of the awards ceremonies state only that a given painter was judged to be worthy of a prize at a given Salon. In the case of Madarász, for instance, it frequently appears in literature that he was awarded a prize for the Mourning of László Hunyadi. However, as he exhibited three works at the exhibition in 1861, it is only by indirect means that we can deduce precisely which painting would have earned the jury’s approval. one paper (Vasárnapi Ujság) named the work titled Ilona Zrínyi in Munkács Castle, but the source of this information is unknown. (“Győző [translator’s note: this is the “original” Hungarian name for “Viktor”, and also means “Victor” in everyday parlance] Madarász, our exceptionally talented painter compatriot, has been presented by [Alexandre Colonna] Walewski, on behalf of Emperor Napoleon III, with a gold medal and a diploma appointing him “historical painter”, for his work titled “Ilona Zrinyi”, exhibited in paris. An honour so high has never previously been bestowed upon any Hungarian, nor indeed upon any artist from the Austrian Empire.” Vasárnapi Ujság 1861b: 574. It is also likely that the jury’s intention was not to give a prize for any particular work but to reward the artist himself, or – in the case of the médaille d’honneur – his entire life’s work. 79 According to Ehrard, the caricature of the painting (Salon de 1861. Album caricatural par Galletti [paris: Librairie Nouvelle, A. Bourdilliar & Cie Editeur, (1861)]) proves how famous it was, for only the most noteworthy works would be rendered in caricature. Ehrard 1989, 56, 80 Gautier 1861, 9. 81 According to ödön kacziány: kacziány 1904, 249–57. 82 According to sources it is not clear whether Gautier bought the painting from the artist or received it as a present from him, see Ehrard 1989, 56, and the auction catalogue of the estate of Théophile Gautier: Catalogue des tableaux, aquarelles, dessins, gravures, eaux-fortes, lithographies, photographies, etc, bronzes et objets d’art composant la collection de Théophile Gautier (paris, 1873), no. 70. Today the painting is in a Hungarian private collection. Viktor Madarász, The Mourning of László Hunyadi (reduction), 1860, oil on canvas, 46 × 57 cm, inscribed lower right: “Victor de Madarász paris. 1860”. 83 Viktor Madarász, Felicián Zách, 1858, oil on canvas, 152 × 111 cm, inscribed lower right: “Madarász Victor páris 58”. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 66.14 T. 84 Viktor Madarász, Ilona Zrínyi in Munkács Castle (Ilona Zrínyi in Front of the Inquisitor), 1859, oil on canvas, 146,5 × 185 cm, inscribed lower right: “Madarász Viktor párisban 1859”. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2805.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

Lángésznek kiáltotta ki, aki „egyúttal költő is és érző szellem”.87 A Napkelet című újság kritikusa szintén a „teremtő lángészt” ünnepelte benne.88 Noha párizsban is sikere volt, a francia kritikusok véleménye nem volt olyan egységes. A L’Artiste kritikusa például nem volt maradéktalanul elragadtatva: „Madarász Viktor rendkívül drámaian

uo. 260. „[Madarász Viktor] Három képet állított ki, melyek mindegyikén a teremtő lángész ismerhető föl.” Napkelet, 1859. május 29. 366. 88

62 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

been on show at the exhibition of the pest Art Society, prompting the great novelist Mór Jókai (writing under a pseudonym) to enthuse about the young artist in the columns of a Sunday newspaper.85 He declared Madarász a mastermind, who was “at the same time a poet as well as a sensitive soul”.86 The critic of the newspaper Napkelet also celebrated the “creative mastermind” in him.87 The Hungarian painter was sucViktor Madarász: cessful in paris as well, but the opinion of the french critics was not so Felicián Zách, 1858 51 uniform. The critic for L’Artiste, for instance, was not so unconditionally enraptured: “Viktor Madarász is extraordinarily dramatic in presenting us with the dramatic history of his country. We say dramatic, whereas we should also like to say artistic. But this is the very thing which, at least at present, is lacking from Madarász: he is more of a poet than an artist. We would like to see both. perhaps we expect too much, yet neither the one nor the other is too much. We are horriﬁed by the bloody winding sheet that covers László Hunyadi, we can almost see the terrible collar that the henchman has left around his neck, and together we kneel down with the two women mourning him in the chapel – but when the initial impact has passed, we are left looking for something, a je ne sais quoi, which is absent from the picture. yet in art, in the majority of cases, everything depends on this je ne sais quoi.”88 It is interesting that Madarász was referred to as a poet both in Hungary and in france. other expressions related to “poetry” also crop up in connection with the painter. Gautier, for instance, wrote that “the composition of the picture is held together by a romantically sombre poesy”.89 Gautier wrote at length about the painting, concluding that “Viktor Madarász is an original artist, who captures the viewer’s attention at once, which is not easy among the countless characterless pictures that inundate the Salon”.90 of the three paintings, there is no question today that the Mourning of László Hunyadi is the most important work. Immediately after the Salon, however, much was written also about Felicián Zách (ﬁg. 22):91 Léon Lagrange, for example, does not even mention the other two works, for in his view “of the three paintings, the most suc22 51 Madarász Viktor: Zách Felicián, 1858 51

kakas 1859, 260. Ibid. 87 “[Viktor Madarász ] Exhibited three paintings, each showing the creative mastermind.” Napkelet, 29 May 1859, 366. 88 Callias 1861, 7. 89 Gautier 1861, 263. 90 Ibid., 264. 91 The story behind the painting, in brief, goes: prince Casimir (later king Casimir III of poland), whilst on a visit to Charles Robert (king Charles I of Hungary), seduces one of his sister’s (Queen Elizabeth’s) ladies-inwaiting, named klára Zách. klára’s father, felicián Zách, later attempts to take out his revenge on the king, but when he fails, almost his entire family is executed. Madarász shows the moment when klára tells her father what Casimir did to her and the distraught felicián Zách swears vengeance, setting up his tragic end. 86

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

tárja elénk országának drámai történelmét. Drámait mondtunk, miközben szeretnénk művészit is mondani. De éppen ez az, ami, legalábbis egyelőre, még hiányzik Madarászból: inkább költő, mint művész. Mindkettőt szeretnénk látni. Talán túl sokat várunk, pedig sem az egyik, sem a másik nem túl sok. Elborzadunk a véres szemfedő előtt, ami Hunyadi Lászlót takarja, szinte látjuk nyakán a hóhér borzalmas nyakékét, együtt borulunk térdre a két nővel, akik a kápolnában sírnak – de ha elmúlt az első benyomás hatása, keresünk valamit, ami nem tudom, mi, de nincs a képen. Márpedig a művészetben legtöbbször minden ezen a »nem tudom, min« múlik.”89 Érdekes, hogy Madarászt franciaországban éppúgy, mint Magyarországon, költőnek nevezik. Egyéb, a „költészet” szó jelentésmezőjébe tartozó kifejezések is feltűnnek a festővel kapcsolatban. Gautier szerint „a kép kompozícióját a romantikusan komor poézis tartja egyben”.90 Gautier hosszan ír a képről, hogy a végén levonja a következtetést: „Madarász Viktor eredeti művész, és elsőre megragadja a néző ﬁgyelmét, ami a Szalont elárasztó számtalan, karakter nélküli kép között nem könnyű.”91 A három kép közül ma egyértelműen a Hunyadi László siratását tekintjük a legfontosabbnak. De a Szalont követően a Zách Feliciánról is sok szó esett (22. kép):92 Léon Lagrange például a másik kettőt meg sem említi, szerinte „a három kép közül az a legjobban sikerült, […] amelyiken a festő, jó drámai érzékkel és az ellenfény mesteri használatával ábrázolja Zách feliciánt, aki épp megtudja, hogy kázmér erőszakot tett lányán ”.93 A „drámai” jelző már a L’Artiste kritikájában is megjelent. Lagrange végül arról a „különös ízről” beszél, amely a magyar festő műveit jellemzi. Maxime du Camp, Gautier barátja Madarász színkezelését és a három festmény kifejezőerejét dicséri, mielőtt rátér a Zách Felicián erényeire: „Mindhárom képének, a Hunyadi Lászlónak, a Zách feliciánnak és a Zrínyi Ilonának is magas színvonalú a színhasználata. Egyből érezni, hogy Léon Cogniet tanítványáról van szó, és hogy mestere műhelyében a tanítvány legalább megtanult festeni. A kolorit szigorú, de harmóniát sugároz, mert élettelisége ellenére nincsenek benne hamis hangok. A Zách felicián majdnem bravúros, mert a kép fő alakja a világos háttér előtt, sötétben áll, mégis megőrzi világos színeit, amik tökéletesen természetesnek tűnnek.”94 89

Callias 1861. 7. Gautier 1861. 263. 91 uo. 264. 92 A festményen ábrázolt történet röviden a következő: kázmér herceg, károly Róbert sógora, aki később III. kázmér néven lett Lengyelország királya, erőszakot tett Zách klárán, Erzsébet királyné udvarhölgyén. 1330-ban Zách felicián, klára apja a királyon akarta megbosszulni az erőszakot, de miután a merénylet nem sikerült, kiirtották szinte az egész családját. Madarász képén azt a pillanatot látjuk, amikor klára elmondja apjának, mit tett vele kázmér, a lesújtott apa pedig bosszút esküszik, és elindul a tragikus végzet felé. 93 Lagrange 1861. 342. 94 Revue des deux Mondes, 1861. 59. Idézi Ehrard 1989. 55. 90

64 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

cessful [… is the one…] in which the painter, with great dramatic sense and magisterial use of backlighting, depicts felicián Zách, who is just learning that his daughter has been raped by Casimir”.92 The word “dramatic” had already been used in the review in L’Artiste. Lagrange finally points out the “strange taste” that characterises the work of the Hungarian painter. Maxime Du Camp, a friend of Gautier’s, praises Madarász’s handling of colour and the expressive power of all three paintings, before moving on to the virtues of Felicián Zách: “His three paintings, the László Hunyadi, the felicián Zách and the Ilona Zrínyi, have very fine colour qualities. one can sense at first sight that this is a pupil of Léon Cogniet, and that the student has at least learnt to paint in the atelier of his master. The colouring is extremely strict but it has a certain harmony, for despite its vivacity, it never rings garishly out of tune. The felicián Zách is almost a tour de force, for the main figure stands out in the dark against backlighting, yet maintains his bright colours, which seem perfectly natural.”93 Although Madarász’s paintings caught the attention of people in france because of their painterly qualities, the radical message contained within the works – often elevated to a symbolic level, and reflecting on topical Hungarian history – was not understood by the french public or critics. This is not surprising, for the hidden allusions would only have been apparent to those who knew the country’s history well and were aware of the current political situation. Hungarian audiences fully comprehended that the painting of Felicián Zách was much more than a dramatic re-enactment of a scene from the Middle Ages. Ten years after the bloody put-down of the Revolution, painting a picture of a historical figure who had attempted to assassinate a king who was deemed to be unjust and cruel was an act of patriotism. furthermore, the axe resting on the ground beside the father’s feet has multiple meanings: it is an omen of revenge, of course, but it also enables the artist to broaden the context. The inscription on the axe reads: NE BÁNTSD A MAGyART! [Do NoT HARM THE HuNGARIANS!] It is well-known to Hungarians that this phrase derives from the seventeenth-century statesman and poet Miklós Zrínyi, and was used as the title for later editions of his work originally titled Remedy against Turkish Opium. “With this inscription, the temporal horizon and associative content of Madarász’s painting is significantly extended, so felicián Zách is portrayed before us not only as an assailant of the king, but also as a symbolic personage who will avenge the sins committed against Hungary.”94 This type of concealed patriotic message is typical of all of Madarász’s history paintings. The third work at the 1861 Salon depicted Ilona Zrínyi in Munkács Castle (fig. 23).

Lagrange 1861, 342. Revue des deux Mondes 1861, 59. Cited in Ehrard 1989, 55. 94 Sinkó 2000c, 606. 93

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

Bár Madarász képeinek festészeti színvonala feltűnést keltett 23 @5 párizsban, az akkori magyar történelemre reflektáló, a témában hordozott radikális, gyakran a szimbólumok szintjére emelt üzenetet Madarász Viktor: a francia közönség és a kritikusok nem értették meg. Ez természetes Zrínyi Ilona is, hiszen a célzások, rejtett utalások csak azok számára voltak egyérMunkács várában, 1859 @5 telműek, akik ismerték az ország történelmét és tisztában voltak az aktuális politikai helyzettel is. A magyar közönség számára nyilvánViktor Madarász: való volt, hogy a Zách Felicián jóval több, mint egy drámai, középkori Ilona Zrínyi in Munkács jelenetet ábrázoló kép. Tíz évvel a szabadságharc vérbe fojtása után Castle, 1859 @5 az igazságtalannak és kegyetlennek tartott király ellen merényletet megkísérlő személy ábrázolása hazafias tett volt. Ezenkívül az apa lába mellett, a földön álló bárdnak további jelentése is van: előrevetíti a bosszút, ugyanakkor lehetővé teszi a festő számára, hogy kitágítsa az ábrázolás kontextusát. A bárdon ugyanis ez a felirat áll: NE BÁNTSD A MAGyART! E mondat forrása köztudottan Zrínyi Miklósé, akinek Az török áfium ellen való orvosság című műve kapta későbbi kiadásaiban ezt a címet. „E felirattal Madarász képének időhorizontja és asszociációs tartalma jelentősen kitágul, így Zách feliciánt nem csupán a király merénylőjeként, hanem a magyarság elleni vétkek megtorlójaként, szimbolikus személyként állítja elénk.”95 Ez a rejtett hazafias üzenet Madarász összes történelmi festményére jellemző. Harmadik, szintén az 1861-es Szalonon kiállított képe Zrínyi Ilonát ábrázolja Munkács várában (23. kép). Zrínyi Ilona a magyar történelem legnagyobb hősnői közé tartozik. Hagyományosan hazafias magyar-horvát nemesi családból származott, amelynek tagjai generációk óta a magyarok ellenségei ellen harcoltak (előbb a törökök, később a Habsburgok ellen), Ilona tehát predesztinálva volt arra, hogy ősei útját kövesse.96 Az 1680-as évek közepén az osztrák császári seregek egymás után foglalták el a Rákóczi-család kastélyait. Az utolsó Munkács vára volt, amelynek ostroma 1685 végén kezdődött, miután Thökölyt elfogták. Ekkor Zrínyi Ilona maga állt a várvédők élére, és két évig sikerült is tartania a várat, mielőtt 1688 elején megadásra kényszerült. A béketárgyalásokon sikerült császári amnesztiát kiharcolnia a várvédők

Sinkó 2000c. 606. ükapja Zrínyi Miklós, a törökök elleni harcok egyik emblematikus hőse. Apja, Zrínyi péter ellenezte a Habsburgok politikáját, részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben (1664–1671), és árulásért először börtönbe vetették (ez az esemény ihlette Madarásznak az 1864-es Szalonon kiállított Zrínyi és Frangepán a bécsújhelyi börtönben című képét), majd kivégezték. Második férje, Thököly Imre az 1860-as évek függetlenségi harcainak vezetője volt, fia, II. Rákóczi ferenc pedig a 18. század elején a legnagyobb Habsburg-ellenes felkelést vezette. Első férje, I. Rákóczi ferenc (1645–1676) halála után Zrínyi Ilona Thököly Imre feleségeként fontos szerepet vállalt a kurucok Habsburg-ellenes felkeléseiben. 96

66 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

Ilona Zrínyi is one of the greatest female heroes in Hungarian history. She came from a patriotic, noble Croatian-Hungarian family, generations of whom had fought against Hungary’s enemies (ﬁrst the ottoman Turks and later the Habsburgs), so Ilona was predestined to follow in the footsteps of her forebears. Miklós Zrínyi, her great-grandfather, had been one of the emblematic heroes of the struggle against the Turks. Her father, péter Zrínyi, had opposed the Habsburgs’ policies and had taken part in a conspiracy (1664–1671) led by ferenc Wesselényi, resulting in his imprisonment and his eventual execution. (The episode inspired Madarász to paint Zrínyi and Frangepán in Wiener Neustadt Prison, which he exhibited at the Salon de paris in 1864.) Ilona’s second husband, Imre Thököly, was a commander in the anti-Habsburg rebellions of the 1680s, while her son, ferenc II Rákóczi, led the most serious revolt against the Habsburgs in the early eighteenth century. After the death of her ﬁrst husband, ferenc I Rákóczi (1645–1676), Ilona Zrínyi, as the wife of Imre Thököly, played an important role in the uprisings of the kuruc forces against the ruling Habsburgs. A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

számára, és megengedték neki, hogy a Rákóczi-család javait a gyerekei nevén megtartsa. Amikor azonban megérkezett Bécsbe, elválasztották a gyerekeitől, és fiát, II. Rákóczi ferencet soha többé nem látta. A festményen a munkácsi vár szalonjában áll a császári hadsereg elöljárói előtt, fia, ferenc és leánya, Julianna társaságában. Érdekes, hogy a francia kritikusok nem tárgyalták ezt a festményt, amelynek témája pedig – ahogy Antoinette Ehrard megjegyzi97 – meglehetősen népszerű volt franciaországban.98 A következő, 1863-as Szalonon Madarász csak egy képet állított ki, a kevéssé informatív című Férfiportrét. Az azonosítás nem lenne lehetséges egy korabeli forrás 97

Ehrard 1989. 55. Guilbert de pixérécourt Tékéli, ou le siège de Montgatz (Thököly, avagy Munkács ostroma) című melodrámáját 1804-ben mutatták be, majd 1825-ben újra kiadták. pigault-Lebrun Les Barons de Felsheim (felsheim bárói) című regényében pedig, amely 1824 és 1878 között a folyamatos sikerre való tekintettel újra és újra megjelent, Thököly kalandjai alkotják az egyik fejezetet.

68 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

In the mid-1680s, the Austrian imperial army marched from castle to castle, seizing every fortress held by the Rákóczi family. The last was Munkács Castle, where a siege began at the end of 1685, after Thököly had been captured. Ilona Zrínyi herself took up command of the defensive forces, and for two years she thwarted the siege, eventually succumbing at the beginning of 1688. In peace negotiations, she succeeded in obtaining an amnesty from the emperor for Viktor Madarász: Portrait those involved in defending the castle, and she was granted permisof Amédée Thierry, 1864 51 sion to keep the assets of the Rákóczi family on behalf of her children. When they reached Vienna, however, she was separated from her children; she never saw again her son, ferenc II Rákóczi. In the painting, she is in the salon of Munkács Castle, accompanied by her children, ferenc and Julianna, standing before the leaders of the Emperor’s army. It is interesting that the french critics did not discuss this painting in any detail, for the subject – as pointed out by Antoinette Ehrard95 – was quite popular in france.96 At the next Salon in 1863, Madarász exhibited just one work, with the rather uninformative title of Portrait of a Man. Identifying the work would be impossible were it not for a contemporary source that refers to the person portrayed. Although Gautier only mentions the painting in passing, in the form of a rather vague comment, his report on the Salon contains information that has proved to be of immense use to posterity: “[Madarász] exhibited only one portrait this year, with proud and upright bearing, as picturesque in costume as it is characteristic in physiognomy. He did not have to search too far for his model.”97 This brief sentence allows to infer that the portrait was of the artist himself, and the date clearly indicates that it was an early self-portrait, executed in 1863 (ﬁg. 1).98 In 1864 Madarász exhibited one history painting and one portrait at the Salon. The portrait was of the author of a famous work on Attila the Hun,99 the historian Amédée Thierry (1797–1873),100 who described Attila not only as a barbarian prince 24 51 Madarász Viktor: Amédée Thierry képmása, 1864 51

Ehrard 1989, 55. A melodrama by René-Charles Guilbert de pixérécourt titled Tékéli, ou le siège de Montgatz (Tekeli [in Hungarian: Thököly], or the Siege of Montgatz [in Hungarian: Munkács]) was premiered in 1804, and revived in 1825. In a novel by pigault-Lebrun titled Les Barons de Felsheim (which was so popular that it was constantly reprinted between 1824 and 1878), one chapter is about the adventures of Thököly. 97 This review appeared in Moniteur Universel. Cited in Ehrard 1989, 57. 98 Viktor Madarász, Self-Portrait, 1863, oil on canvas, 73 × 59.5 cm, inscribed at right centre: “18M63 pARIS”. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 7585. 99 Amédée Thierry, Histoire d’Attila, de ses ﬁls et successeurs jusqu’à l’établissement des Hongrois en Europe, 1856. 100 Viktor Madarász, Amédée Thierry, 1864, oil on canvas, 123 × 98 cm, inscribed lower left: “Madarász Viktor 1864”. Budapest, Art Collection of the Hungarian Academy of Sciences, inv. no. 477. 96

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

nélkül, amely utal az ábrázolt személy kilétére. Bár Gautier csak egy gyors, 25 @5 kissé homályos megjegyzés formájában említi a képet, a Szalonról szóló beszámolójában fontos információt hagy az utókorra: „[Madarász] idén Madarász Viktor: csak egy portrét állított ki, egy büszke tartású férfiról, akinek legalább Zrínyi Péter és Frangepán annyira festői a ruhája, mint amennyire karakterisztikusak az arcvonásai. Ferenc Kristóf a bécsújhelyi A modellért nem kellett túl messzire mennie.”99 Ebből a rövid mondatbörtönben, 1864 @5 ból kiviláglik, hogy a művész saját arcképéről van szó, a dátum egyértel100 Viktor Madarász: művé teszi, hogy 1863-ban festett korai önarcképéről (1. kép). Péter Zrínyi and Ferenc 1864-ben Madarász egy történelmi képpel és egy portréval szerepelt 101 Kristóf Frangepán a Szalonon. Ez utóbbit az Attila-tanulmány híressé vált szerzőjéről, in Wiener Neustadt Amédée Thierry (1797–1873) történészről festette,102 aki Attilát nemPrison, 1864 csak barbár fejedelemként, hanem kiemelkedő uralkodóként is bemu@5 tatta (24. kép). írását már három évvel a megjelenése után magyarra fordították. Madarász a portrét a Magyar Tudományos Akadémiának ajándékozta. Gautier – aki, úgy tűnik, figyelemmel követte Madarász szalonbeli szerepléseit – üdvözli a képet: „[…] remek darab. Magabiztos rajz, őszinte színek és fennkölt jelleg különbözteti meg, ez utóbbitól lesz egy portré festmény.”103 Hosszasan beszámol a kiállított történelmi képről is: ez a Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf a bécsújhelyi börtönben (25. kép). Miután szó szerint idézi a katalógus leírását, hogy a nézők megismerhessék az ábrázolt esemény történelmi hátterét – ez gyakori megoldás volt a Szalonról cikkező kritikusoknál –, pszichologizáló, de némileg téves leírását adja az ábrázolásnak, hogy a végén felmagasztalja a művet: „Ebben a jelenetben Madarász képes volt összekapcsolni a drámai és a festői szándékot: a téma nem telepszik rá a művészetre. Nagy tudással használja a fény-árnyékot és tökéletesen ábrázolja a magyar nemest és az elegáns magyar viseletet.”104 Szintén a fény használatára, a világosság és a sötétség kimért ábrázolására figyelt fel Louis Auvray, a Revue artistique igazgatója is: „Madarász képének félhomályos ábrázolása jól sikerült, és illik a jelenet drámaiságához. Az árnyékban levő fiatalabb elítélt feje végtelenül kifejező, és a fény-árnyékot is nagyon jól adja vissza.”105 Valóban,

A kritika a Moniteur Universelben jelent meg. Idézi Ehrard 1989. 57. Madarász Viktor: Önarckép, 1863, olaj, vászon, 73 × 59,5 cm, j. j. k. 18M63 pARIS. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 7585. 101 Amédée Thierry: Histoire d’Attila, de ses ﬁls et successeurs jusqu’à l’établissement des Hongrois en Europe, 1856. Magyarul megjelent: Attila, Attila ﬁai és utódai történelme a magyarok Európába telepedéséig. 3. jav. és bőv. kiadás, pest, 1865. ford. Szabó károly. 102 Madarász Viktor: Amédée Thierry, 1864, olaj, vászon, 130 × 98 cm, j. b. l. Madarász Viktor 1864. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia, Művészeti Gyűjtemény, ltsz. 477. 103 A Moniteur Universel kritikája. Idézi Ehrard 1989. 57. 104 uo. 105 Auvray [1864]. 59. 100

70 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

but also an outstanding ruler (fig. 24). Thierry’s work was translated into Hungarian just three years after it was published. Madarász gave the portrait to the Hungarian Academy of Sciences. Gautier – who was apparently keeping a close eye on Madarász’s appearances at the Salon – rhapsodised about the painting, calling it “… a very fine piece. It is distinguished by confident drawing, honest colours and a masterly quality that turns the portrait into a painting”.101 He also writes at length about the historical painting on display, Zrínyi and Frangepán in Wiener Neustadt Prison (fig. 25). After repeating the catalogue description verbatim, so that viewers would have an idea about the historical background to the event depicted – common practice among critics writing about the Salon –, he embarks on a psychologising yet not entirely accurate description of the painting, reserving his praise for the end: “In this scene, Madarász has succeeded in joining dramatic interest with pictorial interest. The subject has

101

Review from Moniteur Universel. Cited in Ehrard 1989, 57.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

az ellenfényben ábrázolt alakok megfestése a festő ﬁgyelemre méltó technikájáról tanúskodik. 1866 fontos év volt Madarász számára: ekkor kapott először – és utoljára – a kritikusok dicséreténél nagyobb, „hivatalos” elismerést: a francia állam megvásárolta egyik festményét. A Ministère de la Maison de l’Empereur et des Beaux-Arts (a Császári 72 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

not made him forget about art. He has deployed great skill at light and shade and has done an excellent job on the noblemen and elegant attire of Hungary.”102 Madarász was also praised for his use of light and his measured chiaroscuro by Louis Auvray, director of Revue artistique: “The semi-shaded portrayal in Madarász’s picture is well executed and matches the drama in the scene. In the shade, the head of the younger condemned man is infinitely expressive, while the light and shade are Viktor Madarász: Christ rendered very effectively.”103 The way in which the artist painted the on the Mount of Olives, ca. 1866 figures against the backlighting was a true demonstration of his virtuoso technique. 1866 was an important year for Madarász, for it marked the first – and last – occasion when he received “official” recognition even greater than the plaudits offered by the critics: one of his paintings was purchased by the french state. The Ministère de la Maison de l’Empereur et des Beaux-Arts paid 1000 francs for a painting titled Christ on the Mount of Olives104 for the church Saint-Caprais in the Gironde department (fig. 26), where it is still kept as an altar painting. Although there are no archive sources to corroborate the supposition, it was probably made to order. Around a decade and a half later, in 1880 Madarász revisited the same theme, painting a different composition for the Lutheran Church in the southern Hungarian city of pécs.105 In the following years, carrying on what had by now become a tradition for him, Madarász continued to exhibit history paintings and portraits of historic figures at the Salon. Dózsa’s People,106 depicting an episode (albeit one known only from stories) from the failed peasants’ Revolt of 1514, led by György Dózsa, was submitted to the Salon of 1868 (fig. 28). The subject was not a new one for the painter, who had exhibited a portrait of György Dózsa the previous year (fig. 27).107 According to Nóra Veszprémi,108 Dózsa’s People deviates from the classical conventions of history painting, 26 51 Madarász Viktor: Krisztus az Olajfák hegyén, 1866 körül 51

102

Ibid. Auvray [1864]. 59. 104 Viktor Madarász, Christ on the Mount of Olives, ca. 1866. Gironde, Saint-Caprais church. Archives nationales, inv. no. f/21/7637 (archive photo of the painting), f/21/159 (proof of purchase, showing the amount), f/21/360 (document showing its location). 103

105

Viktor Madarász, Christ on the Mount of Olives, 1880, 206 × 112 cm. Lutheran Church, pécs. Viktor Madarász, Dózsa’s People, 1868, oil on canvas, 164 × 130.5 cm, inscribed lower right: “Madarász 1868”. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 54.324.

106

107

Madarász painted the portrait of György Dózsa in two versions: Viktor Madarász, György Dózsa, 1867, oil on canvas, 123 × 98 cm, Budapest History Museum – Municipal picture Gallery, Budapest, inv. no. 75.38. Viktor Madarász, György Dózsa, 1867, oil on canvas, 116 × 93.7 cm, Timișoara, Romania. It is uncertain which version Madarász exhibited at the Salon de paris. 108

Veszprémi 2014, 34–36.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

Ház képzőművészetekért felelős minisztériuma) ezer frankért vette meg 27 106 @5 a Krisztus az Olajfák hegyén című képét (26. kép) a Gironde megyei Saint-Caprais-templom számára, ahol ma is oltárképként őrzik. Bár Madarász Viktor: archív források nem támasztják alá ezt a feltételezést, valószínűleg megDózsa György, 1867 @5 rendelésről lehetett szó. közel másfél évtizeddel később, 1880-ban Madarász újra megfestette a témát – egy eltérő kompozícióban – a pécsi Viktor Madarász: 107 evangélikus templom számára. György Dózsa, 1867 @5 A következő években Madarász továbbra is történelmi képeket és történelmi személyiségek portréit állította ki a Szalonon, folytatva a tőle már megszokott irányvonalat. A Dózsa népét (28. kép),108 amely a Dózsa-féle parasztfelkelés egyik, pusztán elbeszélésekből ismert jelenetét ábrázolja, az 1868-as Szalonon mutatták be. A téma már egy ideje foglalkoztathatta a festőt, lévén hogy előző évben Dózsa György portréját állította ki (27. kép).109 Veszprémi Nóra elemzése szerint110 a Dózsa népe nem felel meg a klasszikus történelmi festészet hagyományainak: az ábrázolt eseményt nem jegyzik a krónikák és nem is kardinális jelentőségű. Egy hős tette helyett Madarász néhány ismeretlen ember hőstettét festi meg: néhányan, akik túlélték a vérbe fojtott parasztfelkelést, az éj leple alatt leemelik egyik társuk testét a bitóról. figyelemre méltó azonban, hogy miközben a magyar festészetben a parasztok rendszerint zsánerképek szereplői voltak, Madarász a történelmi hősök rangjára emeli őket. A festő képein gyakran azt látjuk, hogy „csupán szóbeszédből ismert jelenetet emel a történelem rangjára, paul Delaroche-hoz hasonlóan”.111 Ebből a célból Madarász utalásokban gazdag kompozíciót választott, csakúgy, mint a Hunyadi László siratása esetében, lehetővé téve ezzel az allegorikus értelmezést: a keresztlevétel ikonográﬁájára utalva a kompozíció a parasztok kivégzett társaik iránti szolidaritását állítja párhuzamba a tanítványok krisztus iránti hűségével.

106

Madarász Viktor: Krisztus az Olajfák hegyén (Le Christ au Jardin des Oliviers), 1866 körül. Gironde, Saint-Caprais-templom. Lásd Archives nationales, ltsz. f/21/7637 (archív fotó a festményről), f/21/159 (a vásárlást és összegét tanúsító irat), f/21/360 (az őrzési helyet kijelölő irat). 107 Madarász Viktor: Krisztus az Olajfák hegyén, 1880, 206 × 112 cm, j. Madarász V 1880. pécs, evangélikus templom. 108 Madarász Viktor: Dózsa népe, 1868, olaj, vászon, 164 × 130,5 cm, j. j. l. Madarász 1868. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 54.324. 109 Madarász két változatban is megfestette Dózsa György portréját: Madarász Viktor: Dózsa György, 1867, olaj, vászon, 123 × 98 cm, Budapesti Történeti Múzeum, fővárosi képtár, ltsz. 75.38. Madarász Viktor: Dózsa György, 1867, olaj, vászon, 116 × 93,7 cm, Temesvár [Timișoara], Románia. Nem tudni biztosan, hogy melyiket állította ki a párizsi Szalonon. 110 Veszprémi 2014. 34–36. 111 Madarászra is illik az a megjegyzés, amit paul Mantz fogalmazott meg, Józef Simmler Barbara Radziwiłł halála című műve (1860, olaj, vászon, Varsó, Muzeum Narodowe) kapcsán. Mantz 1867. 27.

74 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

for the event is not recorded in the chronicles and is not even of cardinal signiﬁcance. Instead of the deed of a hero, Madarász painted the heroic deed of a group of unknown people: under cover of the night, a few survivors from the bloody end to the revolt have returned to the gallows to remove the body of one of their companions. It is worth noting that, whereas peasants in Hungarian painting regularly appeared in A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

Madarász ezt a képét soha nem állította ki Magyarországon. A kiegyezés után (1867) – egészen a századvégig – a rebellis felfogású, Habsburg-ellenes tartalmú képek, illetve a republikánus vagy plebejus elkötelezettséget sugárzó alkotások nem voltak kívánatosak a kiállításokon.112 Sinkó katalin szerint113 Madarász talán kifejezetten a párizsi

112 113

Lásd Sinkó 2000a. 598. Sinkó 2000b. 612.

76 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

genre pieces, Madarász elevated them to the rank of historical heroes. In Madarász’s paintings, we can often see him “raise a scene known only from hearsay to the status of history, rather like paul Delaroche”.109 Here, Madarász selected a composition that was filled with allusions, as he had with the Mourning of László Hunyadi, facilitating an allegorical interpretation: by referring to the iconography of the Deposition of Viktor Madarász: Christ, the composition draws a parallel between the solidarity of the Dózsa’s People, 1868 51 peasants towards their executed kin and the loyalty to Jesus shown by his disciples. Madarász never exhibited this painting in Hungary. After the Compromise of 1867 (and right up until the end of the century), paintings with rebellious or anti-Habsburg motives and works that suggested republican or plebeian sentiments were not welcomed at Hungarian exhibitions.110 According to katalin Sinkó,111 Madarász may have painted this work with a parisian audience in mind, for the french capital was on the brink of revolution at the time.112 The painter may have thought that the french still recalled the uprisings of 1830 and 1848, and would therefore understand the relevance of the painting. If they did, this was not reflected in the reviews. As far as we know, the only critic to spare more than a brief sentence for this work was Gautier: “Dózsa’s People … does not deal with a very pleasant subject, but the sinister group produces a fantastic effect, which recalls the gallows of the old king of the Bohemians in the tale about Isabelle of Egypt by Achim von Arnim.”113 The end of the 1860s also marked the end of Viktor Madarász’s parisian sojourn and appearances at the Salon de paris. He was awarded no further prizes or official commissions, and he sold no further works. At his last Salon, in 1869, all he exhibited was a portrait of a lady; he subsequently returned to Hungary. The following year he entered a history painting competition organised by the Hungarian state, submitting a draft for a work titled Gábor Bethlen among his Scholars, which earned him second prize (fig. 29).114 The paintings he produced in Hungary were received with ever diminishing approval, although in 1873 he was among the painters chosen to represent 28 51 Madarász Viktor: Dózsa népe, 1868 51

109

paul Mantz’s remarks on Józef Simmler’s Death of Barbara Radziwiłł (1860, oil on canvas, National Museum, Warsaw), could also be applied to Madarász, Mantz 1867. 110 See Sinkó 2000a, 598. 111 Sinkó 2000b, 612. 112 Revolution finally broke out two years later, in 1870. 113 Review from Moniteur Universel, 1–2 June 1868. Cited in Ehrard 1989, 58. 114 Viktor Madarász, Gábor Bethlen among his Scholars (Sketch), 1870, oil on canvas, 73,5 × 106 cm, no inscription. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2732. Today the large version of the painting is in Romania: Viktor Madarász, Gábor Bethlen among his Scholars, 1873, oil on canvas, 224 × 344 cm, no inscription, Muzeul de Artă din Târgu Mureş, Târgu Mureş, inv. no. MA. 185.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

közönségnek szánta e művét, hiszen a francia főváros akkoriban a for29 114 @5 radalom előszobájában állt. A festő azt gondolhatta, hogy a franciák még emlékeznek az 1830-as és az 1848-as felkelésekre, és így átérezhetik Madarász Viktor: a kép aktualitását. Ha a párizsi közönség értette is ezt a szándékot, a kriBethlen Gábor tudósai tikákban ez nem tükröződik. Ismereteink szerint az egyetlen, aki egy körében (Vázlat), 1870 @5 rövid mondatnál többet szánt a képre, Gautier volt: „A Dózsa népe nem túl kellemes témát taglal […], de a baljós csoportnak fantasztikus hatása Viktor Madarász: van: az öreg cseh király bitófáját idézi fel Achim von Arnim Egyiptomi Gábor Bethlen among Izabella című történetéből.”115 his Scholars (Sketch), 1870 @5 A hatvanas évek vége egyben Madarász Viktor párizsi tartózkodásának és szalonbeli jelenlétének a végét is jelentette. Nem kapott több díjat, hivatalos megrendelést és nem is vásároltak tőle. A számára utolsó, 1869-es Szalonon csak egy női portréval volt jelen, majd visszatért Magyarországra. következő évben részt vett az állam történelmi festészeti pályázatán, a Bethlen Gábor tudósai körében című képének egy vázlatával, amivel a második díjat nyerte el (29. kép).116 Magyarországon festett képeinek fogadtatása azonban egyre kevésbé volt kedvező, bár 1873-ban, a bécsi világkiállításon még ott volt a magyar művészetet képviselő festők között. ugyanebben az évben, apja halála után átvette ércáruüzletének irányítását, de mivel a kritikák elvették a kedvét, egyre kevesebbet festett, hogy aztán 1880 körül teljesen felhagyjon a festészettel. Csak húsz évvel később vett újra ecsetet a kezébe, de sem a képek színvonala, sem a visszhangjuk nem érte el ﬁatalkori képeiét. kétségtelen, hogy párizsnak és a Szalonnak rendkívül fontos szerepe volt Madarász Viktor művészetében, hiszen ott festette és állította ki legfontosabb műveit. Az, hogy párizsban telepedett le, lehetővé tette, hogy képein határozottan képviselje véleményét és szabadabban fessen, mint ahogy azt itthon, az akkori Magyarország kiélezett társadalmi-politikai helyzetében tehette volna. A nemzeti romantika felszentelt festője paradox módon külföldön festette azokat a képeit, amelyek előmozdíthatták a nemzeti öntudatot egy elnyomott országban és támogathatták a magyar függetlenségi eszméket. Még ennél is ellentmondásosabb, hogy hazatérése után alig értékelték, majd egyenesen nem vettek róla tudomást. Szülőhazájába való visszatérése kudarcnak bizonyult. Hiába konszolidálódott a légkör, a remélt sikerek elmaradtak. Eljárt felette

114

Ami végül két évvel később, 1870-ben következett be. A Moniteur Universelben megjelent kritika, 1868. június 1–2. Idézi: Ehrard 1989. 58. 116 Madarász Viktor: Bethlen Gábor tudósai körében (Vázlat), 1870, olaj, vászon, 73,5 × 106 cm, j. n. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, ltsz. 2732. A festmény állam által megrendelt nagy méretű változata ma a marosvásárhelyi múzeumban van. Madarász Viktor: Bethlen Gábor tudósai körében, 1873, olaj, vászon, 224 × 344 cm, j. n. Marosvásárhely, Muzeul de Artă din Târgu Mureş, ltsz. MA. 185. 115

78 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

Hungarian art at the Vienna World’s fair. That same year, following the death of his father, he took over the running of the family ironmongery business, and since the critics had begun to take away his motivation, he painted less and less, abandoning his brushes completely around 1880. He only took up painting again some twenty years later, but neither the quality of his paintings nor their reception could match the dizzy heights of his youth. There can be no doubt that paris and the Salon played an extremely important part in the art of Viktor Madarász, for it was there that he painted and exhibited his most important works. By settling in paris, he was able to express his opinion in his works more ﬁrmly and to paint more freely than he could have done in Hungary at the time, where the social and political situation was far from favourable. paradoxically, the anointed painter of Hungarian national romanticism had to go abroad to paint the pictures that would promote the national consciousness in an oppressed country and champion the ideals of Hungarian independence. Even more contradictory than this is the fact that after his return to Hungary he was hardly appreciated at all, and eventually ignored. His homecoming ended in failure. Despite the positive change in the national mood, the success he had anticipated was not forthcoming. A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

s művészete felett az idő és képei színvonala sem érte már el a fénykorában festett műveiét. Ahogyan Radocsay Dénes írta: „csöndes művész lett, inkább párisból jött nemzeti ereklye, semmint olyan tényező, aki még képes irányítani a honi művészet alakulását”.117 Úgy tűnik, saját korában jobban értékelték franciaországban, mint itthon. Rá messzemenőleg illik a mondás: senki sem próféta a saját hazájában. A festő bizonyára maga is érezte ezt; erről tanúskodik a halála előtt pár évvel kiadott emlékirata: „Az akkori párizs befogadott engem, noha idegen voltam és éppen azért. S mentül magyarabb voltam, annál nagyobb volt a tisztességem. […] ott becsültek engem és szerettek azok, akik a francia szellemi élet vezérei voltak: az öregebb Dumas és az ifjabbik, meg Théophile Gautier, és Victor Hugo, és Baudelaire és tutti quanti…”118

117 118

Radocsay 1941. 51. Pesti Napló 1910. 20.

80 |

EGy MAGyAR fESTŐ A fRANCIA fŐVÁRoSBAN : MADARÁSZ VIkToR pÁRIZSI pÁLyAfuTÁSA

Time took its toll both on the man and his art, and his paintings no longer attained the high standards set by the works he had painted in his prime. As Dénes Radocsay put it, “he became a silent artist, and was more of a national relic that had come from paris than a factor still with the capacity to shape the direction of his nation’s art.”115 It appears that in his own age he was more popular in france than in his homeland. “No one is a prophet in his own country,” goes the old adage, and this certainly applied to Viktor Madarász, who must have felt it himself; as he wrote a few years before his death, “paris at the time welcomed me, even though I was foreign, and also for that very reason. And the more Hungarian I was, the more I was respected. … I was appreciated there, and loved by the leaders of french intellectual life: Dumas the Elder and the younger, and Théophile Gautier, and Victor Hugo, and Baudelaire and tutti quanti …”116

115 116

Radocsay 1941, 51. Pesti Napló 1910, 20.

A HuNGARIAN pAINTER IN THE fRENCH CApITAL : THE pARISIAN CAREER of VIkToR MADARÁSZ

82 |

Felhasznált irodalom és források

Allard 2007 Allard, Sébastien: Quelques réflexions sur Paul Delaroche et son influence en Europe. In: Marie-Claude Chaudonneret éd.: Les Artistes étrangers à Paris de la fin du Moyen Âge aux années 1920. Actes des journées d’études organisées par le Centre André Chastel les 15 et 16 décembre 2005. Bern, Peter Lang, 2007. 193–202. Archives Parlementaires 1888 Archives Parlementaires de 1787 à 1860. 1ère série, t. XXIX (29 juillet–27 août 1791), Paris, Paul Dupont, 1888. Auvray [1864] Auvray, Louis: Exposition des beaux-arts: Salon de 1864. Paris, A. Lévy fils, 1863 [sic]. Bakó 2009 Bakó Zsuzsanna: Történelmi festészetünk és a müncheni akadémia. In: München magyarul, Magyar művészek Münchenben. Kiállítási katalógus. Szerk. Szücs György, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2009. 67–83. Bann 2014 Bann, Stephen: Au fil de l’histoire: généalogie des genres «anecdotique» et «historique». In: Bann–Paccoud 2014. 12–25. Bann–Paccoud 2014 L’Invention du Passé. Histoires de cœur et d’épée en Europe 1802– 1850. Kiállítási katalógus. Dir. Stephen Bann – Stéphane Paccoud, Lyon–Paris, musée des Beaux-Arts–Hazan, 2014. Benjamin 1968 Benjamin, Walter: Paris, capital of the 19th century. New Left Review, I. évf. 48. sz. 1968. március–április. 77–88. Benjamin 1982 Benjamin, Walter: Paris, capitale du XIXe siècle. Paris, 1939. In: Das Passagen-Werk. Frankfurt am Main, Suhrkamp Verlag, 1982. 60–77.

Berzeviczy 1925 Berzeviczy Albert: Az ötvenes évek képzőművészete. Magyar Művészet, 1. évf. 1925. 497–523. Bodnár 1981 Bodnár Éva: Il salone di Parigi e la pittura ungherese nel secolo XIX. In: Saloni, Gallerie, Musei e loro influenza sullo sviluppo dell’arte dei secoli XIX e XX, Atti del XXIV Congresso Internazionale di Storia dell’Arte. Vol. 7. Dir. Francis Haskell. Bologna, 1981. 95–98. Bonnet 2006 Bonnet, Alain: L’Enseignement des arts au XIXe siècle. La réforme de l’École des beaux-arts de 1863 et la fin du modèle académique. Rennes, Presses universitaires de Rennes, 2006. Boros 2010 Boros Judit: Valószerűség és színházi hatás. Gondolatok a színház és a modern/nemzeti történelmi képtípus kapcsolatáról. In: Király–Róka–Veszprémi 2010. 261–269. Bouillo 2009 Bouillo, Eva: Le Salon de 1827: Classique ou romantique ? Rennes, Presses universitaires de Rennes, 2009. Busquet 1859 Busquet, Alfred: Les étrangers à l’Exposition des BeauxArts. La Patrie, 1859. július 11. O. n. Callias 1861 Callias, Hector de: Salon de 1861. Les lettres K. L. M. N. O. P. L’Artiste, 31. évf. Új folyam, XII. kötet, 12. sz. 1861. július 1. 1–11. Cazès 2012 Cazès, Laurent: L’Image équivoque de l’artiste étranger dans la critique de Salon. In: Image de l’artiste. Dir. Éric Darragon – Bertrand Tillier. Territoires contemporains, nouvelle série – 4, 2012.

Claudon 1999 Claudon, Francis: Az 1848-as Magyarország és franciaországi megítélése. In: Cséve 1999. 55–64.

Kacziány 1904 Kacziány Ödön: Madarász Viktor. Művészet, III. évf. 4. sz. 1904. 249–257.

Csapláros 1935 Csapláros István: Théophile Gautier és a magyarok, Pécs, Kultúra Könyvnyomdai Műintézet nyomtatása, 1935.

Kakas 1859 Kakas Márton [Jókai Mór]: Kakas Márton a műtárlatban. Vasárnapi Ujság, 6. évf. 22. sz. 1859. május 29. 260.

Cséve 1999 Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról. Szerk. Cséve Anna. Budapest, Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, 1999. A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei, 8.

Király–Róka–Veszprémi 2010 Király Erzsébet – Róka Enikő – Veszprémi Nóra szerk.: XIX. Nemzet és művészet. Kép és önkép. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2010.

Du Camp 1865 Du Camp, Maxime: Le Salon de 1865. Revue des deux mondes, 1865. június 1. 649.

Krasznai 2013 Krasznai Réka: Magyar festők a párizsi Szalon kiállításain (1852– 1880). Szakdolgozat (MA). ELTE, Művészettörténeti Intézet, Budapest, 2013.

Ehrard 1989 Ehrard, Antoinette: Théophile Gautier et les peintres hongrois. Cahiers d’Etudes hongroises, 1. sz. 1989. 54–74.

Krasznai 2014 Krasznai, Réka: Viktor Madarász, La Déploration de László Hunyadi, [műelemzés]. In: Bann–Paccoud 2014. 283–284.

Explication des ouvrages… 1863 Explication des ouvrages de peinture, sculpture, gravure, lithographie et architecture des artistes vivants exposés au Palais des Champs-Élysées le 1er mai 1863. Paris, Charles de Mourgues, 1863.

Lacambre 1984 Lacambre, Jean: Un Style international en 1850: à propos de l’exposition Delaroche. Revue du Louvre et des musées de France, 5–6. sz. 1984, 337–340.

Farkas 1930 Farkas Zoltán: Szemle. Madarász Viktor centenáriuma. Nyugat, XXIII. évf., 24. sz. 1930. december 16. 881–882. Földi 2007 Földi Eszter: „Un monstre de génie”. Zichy Mihály és Théophile Gautier. In: Zichy Mihály, a „Rajzoló fejedelem”. A szentpétervári Ermitázs és a Magyar Nemzeti Galéria közös kiállítása. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2007. 49–66. François–Schulze 1998 François, Étienne – Hagen Schulze: Das emotionale Fundament der Nationen. In: Mythen der Nationen. Ein europäisches Panorama. Szerk. Monika Flacke. Berlin, Deutsches Historisches Museum, 1998. 17–32. Gautier 1861 Théophile Gautier: Abécédaire du Salon de 1861. Paris, 1861. Harvey 2005 Harvey, David: Paris, Capital of Modernity. New York, Routledge, 2005.

84 |

Lagrange 1861 Lagrange, Léon: Salon de 1861. Gazette des Beaux-Arts, 3. évf. X. kötet. 1861. április. 321–347. Lemaire 1986 Lemaire, Gérard-Georges: Le Salon de Diderot à Apollinaire. Esquisses en vue d’une histoire du Salon. Paris, Henri Veyrier, 1986. Lemaire 2004 Lemaire, Gérard-Georges: Histoire du Salon de peinture. Paris, Klincksieck, 2004. Lobstein 2006 Lobstein, Dominique: Les Salons au XIXe siècle. Paris, capitale des arts, Paris, Éditions de La Martinière, 2006. Lyka 1920 Lyka Károly: Madarász Viktor élete és művei. Budapest, Pantheon, 1920. Lyka 1942 Lyka Károly: Nemzeti romantika. Magyar művészet 1850–1867. Budapest, Singer–Wolfner, 1942.

Maingon 2009 Maingon, Claire: Le Salon et ses artistes, une histoire des expositions du Roi Soleil aux Artistes Français. Paris, éd. Hermann, 2009.

Sanchez 2005a Sanchez, Pierre–Lobstein, Dominique–Seydoux, Xavier dir. Les Catalogues des salons. VIII, 1864–1867. [Reproduction en facsim.] Dijon: L'Échelle de Jacob, 2005.

Mantz 1867 Mantz, Paul: Les Beaux-Arts à l’Exposition universelle. Gazette des Beaux-Arts, XXIII. kötet. 1867. július. 27. 7–30.

Sanchez 2005b Sanchez, Pierre–Lobstein, Dominique–Seydoux, Xavier dir. Les Catalogues des salons. IX, 1868–1870. [Reproduction en facsim.] Dijon: L'Échelle de Jacob, 2005.

Monnier 1995 Monnier, Gérard: L’art et ses institutions en France. De la Révolution à nos jours. Paris, Gallimard, 1995. Paccoud 2014 Paccoud, Stéphane: „L’Empereur m’a beaucoup parlé de Delaroche, il a toutes ses gravures”. Succès et diffusion du „genre historique” en Europe. In: Bann–Paccoud 2014. 92–103. Pesti Napló 1910 Madarász Viktor beszámolója. Pesti Napló, 1910. február 13. 20 Radocsay 1941 Radocsay Dénes: Madarász Viktor. Budapest, 1941. (Pázmány dolgozatok 67.) Révész 1998 Révész Emese: Kuruc és labanc – Két testvér – Életrajz Erdély múltjából. Madarász Viktor első történeti festménye 1855ből. Művészettörténeti Értesítő, 47. évf. 1–2. sz. 1998. 141–151. Révész 2000 Révész Emese: A történelem képei a magánélet körében a 19. században; Történeti kép mint sajtóillusztráció 1850–1870. In: Történelem–kép 2000. 547–548; 580–597.

Sinkó 1983 Sinkó Katalin: A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai. Művészettörténeti Értesítő, 4. sz. 1983. 185–201. Sinkó 1986 Sinkó Katalin: A profán történeti festészet Bécsben és PestBudán 1830–1870 között. Művészettörténeti Értesítő, 3–4. sz. 1986. 95–132. Sinkó 1995 Sinkó Katalin: Madarász Viktor: Hunyadi László. In: Aranyérmek, ezüstkoszorúk: művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1995. II.2.4. kat. sz. 244–245. Sinkó 2000a Sinkó Katalin: A nemzeti szenvedéstörténet képei. In: Történelem–kép 2000. 598. Sinkó 2000b Sinkó Katalin: Dózsa népe. In: Történelem–kép 2000. 612. Sinkó 2000c Sinkó Katalin: Zách Felicián. In: Történelem–kép 2000. 606.

Révész 2016 Révész Emese: Kép, sajtó, történelem. Illusztrált sajtó Magyarországon 1850–1870 között. Budapest, Argumentum, 2016.

Sőtér 1941 Sőtér István: Francia-magyar művelődési kapcsolatok. Budapest, Magyar Szemle Társaság, 1941.

Róka 2014 Róka Enikő: „La peinture de genre historique n’existe pas”. Peinture d’histoire et peinture de „genre historique” en Hongrie au XIXe siècle. In: Bann–Paccoud 2014. 219–227.

Székely 1954 Székely Zoltán: Madarász Viktor. Budapest, A Képzőművészeti Alap kiadóvállalata, 1954.

Sanchez 2004 Sanchez, Pierre–Lobstein, Dominique–Seydoux, Xavier dir. Les Catalogues des salons. VII, 1859–1863. [Reproduction en facsim.] Dijon: L'Échelle de Jacob, 2004.

Thierry 1856 Thierry, Amédée: Histoire d’Attila, de ses fils et successeurs jusqu’à l’établissement des Hongrois en Europe, 1856. (Magyarul megjelent: Attila, Attila fiai és utódai történelme a magyarok Európába telepedéséig. 3. jav. és bőv. kiadás, Pest, 1865. Ford. Szabó Károly)

Thiesse 1999 Thiesse, Anne-Marie: La création des identités nationales, Europe XVIIIe–XXe siècles. Paris, Éditions du Seuil, 1999. Thoré 1870 Thoré, Théophile: Salons de W. Bürger, 1861 à 1868, avec une préface par T. Thoré. Paris, Renouard, 1870. II. kötet. Történelem–kép 2000 Történelem–kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Szerk. Mikó Árpád – Sinkó Katalin. Kiállítási katalógus. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, 2000. Vaisse–Kearns 2010 Vaisse, Pierre – Kearns, James: « Ce Salon à quoi tout se ramène »: Le Salon de peinture et de sculpture, 1791–1890. Oxford–Berne, Peter Lang International Academic Publishers, 2010.

86 |

Vasárnapi Ujság 1861a Vasárnapi Ujság, VIII. évf. 29. sz. 1861. július 21. Vasárnapi Ujság 1861b Vasárnapi Ujság, VIII. évf. 48. sz. 1861. december 1. Vasárnapi Ujság 1879 Vasárnapi Ujság, XXVI. évf. 31.sz. 1879. augusztus 3. Vasárnapi Ujság 1881 Vasárnapi Ujság, XXVIII. évf. 2. sz. 1881. január 16. Veszprémi 2014 Veszprémi Nóra: Madarász Viktor, Budapest, Kossuth Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria, 2014. Wilson 2002 Wilson, Sarah: Paris: Capital of the Arts, 1900–1968. London, Royal Academy of Arts, 2002.

Works and Sources Cited

Allard 2007 Allard, Sébastien. “Quelques réflexions sur Paul Delaroche et son influence en Europe.” In Marie-Claude Chaudonneret éd., Les Artistes étrangers à Paris de la fin du Moyen Âge aux années 1920. 193–202. Actes des journées d’études organisées par le Centre André Chastel les 15 et 16 décembre 2005. Bern: Peter Lang, 2007. Archives Parlementaires 1888 Archives Parlementaires de 1787 à 1860. 1ère série, t. XXIX (29 juillet–27 août 1791). Paris: Paul Dupont, 1889. Auvray [1864] Auvray, Louis. Exposition des beaux-arts: Salon de 1864.Paris: A. Lévy fils, 1863 [sic]. Bakó 2009 Bakó, Zsuzsanna. “Történelmi festészetunk és a müncheni akadémia.” In München magyarul, Magyar művészek Münchenben, 67–83. Exh. cat. Ed. György Szücs. Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2009. Bann 2014 Bann, Stephen. “Au fil de l’histoire: généalogie des genres ‘anecdotique’ et ‘historique’”, 12–25. In Bann and Paccoud 2014. Bann and Paccoud 2014 L’Invention du Passé. Histoires de coeur et d’épée en Europe 1802– 1850. Exh. cat., ed. Stephen Bann and Stéphane Paccoud. Lyon and Paris, musée des Beaux-Arts and Hazan, 2014. Benjamin 1968 Benjamin, Walter. “Paris, capital of the 19th century.” New Left Review vol. I, no. 48 (1968 March–April): 77–88. Berzeviczy 1925 Berzeviczy, Albert. “Az ötvenes évek képzőművészete.” Magyar Művészet 1 (1925): 497–523.

Bodnár 1981 Bodnár, Éva. “Il salone di Parigi e la pittura ungherese nel secolo XIX.” In Saloni, Gallerie, Musei e loro influenza sullo sviluppo dell’arte dei secoli XIX e XX, 95–98. Atti del XXIV Congresso Internazionale di Storia dell’Arte. Vol. 7. Ed. Francis Haskell. Bologna, 1981. Bonnet 2006 Bonnet, Alain. L’Enseignement des arts au XIXe siècle. La réforme de l’École des beaux-arts de 1863 et la fin du modèle académique. Rennes: Presses universitaires de Rennes, 2006. Boros 2010 Boros, Judit. “Valószerűség és színházi hatás. Gondolatok a színház és a modern/nemzeti történelmi képtípus kapcsolatáról.” In Király, Róka, and Veszprémi 2010. 261–69. Bouillo 2009 Bouillo, Eva: Le Salon de 1827: Classique ou romantique? Rennes: Presses universitaires de Rennes, 2009. Busquet 1859 Busquet, Alfred. “Les étrangers à l’Exposition des BeauxArts.” La Patrie, 11 July 1859. Callias 1861 Callias, Hector de. “Salon de 1861. Les lettres K. L. M. N. O. P.” L’Artiste, vol. 31, N. s., t. XII, no. 12, 1 July 1861,. 1–11. Cazès 2012 Cazès, Laurent. “L’Image équivoque de l’artiste étranger dans la critique de Salon.” In Image de l’artiste. Eds. Éric Darragon and Bertrand Tillier. Territoires contemporains, nouvelle série 4, 2012. Claudon 1999 Claudon, Francis. “Az 1848-as Magyarország és franciaországi megítélése.” In Cséve 1999. 55–64.

Csapláros 1935 Csapláros, István: Théophile Gautier és a magyarok. Pécs: Kultúra Könyvnyomdai Műintézet nyomtatása, 1935.

Kakas 1859 Kakas, Márton [Jókai, Mór]. “Kakas Márton a műtárlatban.” Vasárnapi Ujság vol. 6, no. 22 (29 May 1859): 260.

Cséve 1999 Nemzeti romantika és európai identitás. Tanulmányok a romantikáról. Ed. Anna Cséve. Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, 1999. A Petőfi Irodalmi Múzeum könyvei 8.

Király, Róka, and Veszprémi 2010 Király, Erzsébet, Enikő Róka and Nóra Veszprémi eds. XIX. Nemzet és művészet. Kép és önkép. Exh. cat. Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2010.

Du Camp 1865 Du Camp, Maxime. “Le Salon de 1865.” Revue des deux mondes, 1 June 1865, 649.

Krasznai 2013 Krasznai, Réka: “Magyar festők a párizsi Szalon kiállításain (1852–1880).” MA diss. ELTE, Művészettörténeti Intézet, Budapest, 2013.

Ehrard 1989 Ehrard, Antoinette. “Théophile Gautier et les peintres hongrois.” Cahiers d’Etudes hongroises 1 (1989): 54–74.

Krasznai 2014 Krasznai, Réka. “Viktor Madarász, La Déploration de László Hunyadi”, [analysis], 283–84. In Bann and Paccoud 2014.

Explication des ouvrages…1863 Explication des ouvrages de peinture, sculpture, gravure, lithographie et architecture des artistes vivants exposés au Palais des Champs-Élysées le 1er mai 1863. Paris: Charles de Mourgues, 1863.

Lacambre 1984 Lacambre, Jean. “Un Style international en 1850: à propos de l’exposition Delaroche.” Revue du Louvre et des musées de France nos. 5–6 (1984): 337–340.

Farkas 1930 Farkas, Zoltán. “Szemle. Madarász Viktor centenáriuma.” Nyugat vol. XXIII, no. 24 (16 December 1930): 881–82. Földi 2007 Földi, Eszter. “‘Un monstre de génie’. Zichy Mihály és Théophile Gautier.” In Zichy Mihály, a „Rajzoló fejedelem”. A szentpétervári Ermitázs és a Magyar Nemzeti Galéria közös kiállítása, 49–66. Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2007. François and Schulze 1998 François, Étienne and Hagen Schulze. “Das emotionale Fundament der Nationen.” In Mythen der Nationen. Ein europäisches Panorama, 17–32. Ed. Monika Flacke. Berlin: Deutsches Historisches Museum, 1998. Gautier 1861 Gautier, Théophile. Abécédaire du Salon de 1861. Paris, 1861. Harvey 2005 Harvey, David. Paris, Capital of Modernity. New York: Routledge, 2005. Kacziány 1904 Kacziány, Ödön. “Madarász Viktor.” Művészet vol. III, no. 4 (1904): 249–57.

88 |

Lagrange 1861 Lagrange, Léon. “Salon de 1861.” Gazette des Beaux-Arts vol. 3, t. X (1861 April): 321–47. Lemaire 1986 Lemaire, Gérard-Georges. Le Salon de Diderot à Apollinaire. Esquisses en vue d’une histoire du Salon. Paris: Henri Veyrier, 1986. Lemaire 2004 Lemaire, Gérard-Georges. Histoire du Salon de peinture. Paris: Klincksieck, 2004. Lobstein 2006 Lobstein, Dominique. Les Salons au XIXe siècle. Paris, capital des arts. Paris: Éditions de La Martinière, 2006. Lyka 1920 Lyka, Károly. Madarász Viktor élete és művei. Budapest: Pantheon, 1920. Lyka 1942 Lyka, Károly. Nemzeti romantika. Magyar művészet 1850–1867. Budapest: Singer–Wolfner, 1942. Maingon 2009 Maingon, Claire. Le Salon et ses artistes, une histoire des expositions du Roi Soleil aux Artistes Français. Paris: éd. Hermann, 2009.

Mantz 1867 Mantz, Paul. “Les Beaux-Arts à l’Exposition universelle.” Gazette des Beaux-Arts, 27 July 1867, 7–30. Monnier 1995 Monnier, Gérard. L’Art et ses institutions en France. De la Révolution à nos jours. Paris: Gallimard, 1995. Paccoud 2014 Paccoud, Stéphane. “‘L’Empereur m’a beaucoup parlé de Delaroche, il a toutes ses gravures’. Succès et diffusion du ‘genre historique’ en Europe”, 92–103. In Bann and Paccoud 2014. Pesti Napló 1910 “Madarász Viktor beszámolója.” Pesti Napló, 13 February 1910, 20. Radocsay 1941 Radocsay, Dénes: Madarász Viktor. Budapest: 1941. Pázmány dolgozatok 67. Révész 1998 Révész, Emese. “Kuruc és labanc – Két testvér – Életrajz Erdély múltjából. Madarász Viktor első történeti festménye 1855-ből.” Művészettörténeti Értesítő vol. 47, nos. 1–2 (1998): 141–51. Révész 2000 Révész, Emese. “A történelem képei a magánélet körében a 19. században; Történeti kép mint sajtóillusztráció 1850– 1870”, 547–548; 580–597. In Történelem–kép 2000. Révész 2016 Révész, Emese. Kép, sajtó, történelem. Illusztrált sajtó Magyarországon 1850–1870 között. Budapest: Argumentum, 2016. Róka 2014 Róka, Enikő. “‘La peinture de genre historique n’existe pas’. Peinture d’histoire et peinture de ‘genre historique’ en Hongrie au XIXe siècle”, 219–27. In Bann and Paccoud 2014. Sanchez 2004 Sanchez, Pierre, Lobstein, Dominique, and Seydoux, Xavier eds. Les Catalogues des salons. VII, 1859–1863. [Reproduction en facsim.] Dijon: L’Échelle de Jacob, 2004. Sanchez 2005 Sanchez, Pierre, Lobstein, Dominique, and Seydoux, Xavier eds. Les Catalogues des salons. VIII, 1864–1867. [Reproduction en facsim.] Dijon: L’Échelle de Jacob, 2005.

Sanchez 2005 Sanchez, Pierre, Lobstein, Dominique, and Seydoux, Xavier eds. Les Catalogues des salons. IX, 1868–1870. [Reproduction en facsim.] Dijon: L’Échelle de Jacob, 2005. Sinkó 1983 Sinkó, Katalin. “A nemzeti emlékmű és a nemzeti tudat változásai.” Művészettörténeti Értesítő no. 4 (1983): 185–201. Sinkó 1986 Sinkó, Katalin. “A profán történeti festészet Bécsben és PestBudán 1830–1870 között.” Művészettörténeti Értesítő nos. 3–4 (1986): 95–132. Sinkó 1995 Sinkó, Katalin. “Madarász Viktor: Hunyadi László”, 244–45. In Aranyérmek, ezustkoszorúk: művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Exh. cat. Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 1995, cat. II.2.4. Sinkó 2000a Sinkó, Katalin. “A nemzeti szenvedéstörténet képei”, 598. In Történelem–kép 2000. Sinkó 2000b Sinkó, Katalin. “Dózsa népe”, 612. In Történelem–kép 2000. Sinkó 2000c Sinkó, Katalin. “Zách Felicián”, 606. In Történelem–kép 2000. Sőtér 1941 Sőtér, István. Francia-magyar művelődési kapcsolatok. Budapest: Magyar Szemle Társaság, 1941. Székely 1954 Székely, Zoltán. Madarász Viktor. Budapest: A Képzőművészeti Alap kiadóvállalata, 1954. Thierry 1856 Thierry, Amédée. Histoire d’Attila, de ses fils et successeurs jusqu’à l’établissement des Hongrois en Europe, 1856. Hungarian edition: Attila, Attila fiai és utódai történelme a magyarok Európába telepedéséig. 3rd rev. ed. Pest, 1865. Transl. Károly Szabó. Thiesse 1999 Thiesse, Anne-Marie. La création des identités nationales, Europe XVIIIe–XXe siècles. Paris: Éditions du Seuil, 1999.

Thoré 1870 Thoré, Théophile. Salons de W. Burger, 1861 à 1868, avec une préface par T. Thoré. Paris: Renouard, 1870. Vol. II. Történelem–kép 2000 Történelem–kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Eds. Árpád Mikó and Katalin Sinkó. Exh. cat. Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2000. Vaisse and Kearns 2010 Vaisse, Pierre and James Kearns. “Ce Salon à quoi tout se ramène”: Le Salon de peinture et de sculpture, 1791–1890. Oxford and Berne: Peter Lang International Academic Publishers, 2010. Vasárnapi Ujság 1861a Vasárnapi Ujság vol. VIII, no. 29 (21 July 1861).

90 |

Vasárnapi Ujság 1861b Vasárnapi Ujság vol. VIII, no. 48 (1 December 1861). Vasárnapi Ujság 1879 Vasárnapi Ujság vol. XXVI, no. 31 (3 August 1879). Vasárnapi Ujság 1881 Vasárnapi Ujság vol. XXVIII, no. 2 (16 January 1881) Veszprémi 2014 Veszprémi, Nóra. Madarász Viktor. Budapest: Kossuth Kiadó and Magyar Nemzeti Galéria, 2014. Wilson 2002 Wilson, Sarah. Paris: Capital of the Arts, 1900–1968. London: Royal Academy of Arts, 2002.

A kiállított művek jegyzéke | List of exhibited works

1| Léon Cogniet (Párizs / Paris, 1794 – Párizs / Paris, 1880) Briszéisz Patrokloszt siratja, 1815 Olaj, vászon, 113 × 146 cm Musée des Beaux-Arts d’Orléans, Ville d’Orléans, ltsz. 202

Kuruc and Labanc, 1855 Oil on canvas, 256 × 300 cm, inscribed lower right: Madarász Victor 1855 Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. LU2002.18 Owned by the Herend Porcelain Manufactory, presently on longterm loan to the Hungarian National Gallery, Budapest

51 Briseis Mourning Patroclus, 1815 Oil on canvas, 113 × 146 cm Musée des Beaux-Arts d’Orléans, Ville d’Orléans, inv. no. 202

2| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Kuruc és labanc, 1855 Olaj, vászon, 256 × 300 cm, j. j. l.: Madarász Victor 1855 Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. LU2002.18, A Herendi Porcelánmanufaktúra letétje

4| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Torzótanulmány, 1856–1859 között Ceruza, szén, papír (Michallet vízjellel), 460 × 330 mm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. F 71.91/1

3| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Eugène Delacroix (Charenton-Saint-Maurice, 1798 – Párizs / Paris, 1863) után / after Zsidó menyegző Marokkóban, 1856– 1859 között Olaj, vászon, 38 × 46,2 cm, j. n. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 4968

Study of a Torso, between 1856 and 1859 Pencil and charcoal on paper (with Michallet watermark), 460 × 330 mm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. F 71.91/1

51 Jewish Wedding in Morocco, between 1856 and 1859 Oil on canvas, 38 × 46.2 cm, no inscription Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 4968

5| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Zách Felicián, 1858 Olaj, vászon, 152 × 111 cm, j. j. l.: Madarász Victor Páris 58. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 66.14T

51 |

Felicián Zách, 1858 Oil on canvas, 152 × 111 cm, inscribed lower right: Madarász Victor Páris 58. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 66.14T

6| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Zrínyi Ilona Munkács várában, 1859 Olaj, vászon, 146,5 × 185 cm, j. j. l.: Madarász Viktor Párisban 1859. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 2805

51 Ilona Zrínyi in Munkács Castle, 1859 Oil on canvas, 146.5 × 185 cm, inscribed lower right: Madarász Viktor Párisban 1859 Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2805

7| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Hunyadi László siratása (Vázlat),1859k. Olaj, vászon, lemezpapírra kasírozva, 54,5 × 68,4 cm, j. n. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 7403

51 Mourning of László Hunyadi (Sketch), ca. 1859 Oil on canvas mounted

92 |

on cardboard, 54.5 × 68.4 cm, no inscription Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 7403

8| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Hunyadi László siratása (Vázlat), 1859 k. Olaj, fa, 34,2 × 48 cm, j. n. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. FK4933

51 Mourning of László Hunyadi (Sketch), ca. 1859 Oil on wood, 34.2 × 48 cm, no inscription Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. FK4933

9| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Hunyadi László siratása, 1859 Olaj, vászon, 243 × 311,5 cm, j. j. l. MADARÁSZ VICTOR PÁRISBAN 1859. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 2800

51 Mourning of László Hunyadi, 1859 Oil on canvas, 243 × 311.5 cm, inscribed lower right MADARÁSZ VICTOR PÁRISBAN 1859. Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2800

10| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Hunyadi László siratása (Redukció), 1860 k. Olaj, vászon, 65,3 × 81 cm, j. n. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 9231

51 Mourning of László Hunyadi (Reduction), ca. 1860 Oil on canvas, 65.3 × 81 cm, no inscription Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 9231

11| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Hunyadi László siratása (Redukció), 1860 Olaj, vászon, 46 × 57 cm, j. j. l.: Victor de Madarász Paris. 1860. Magántulajdon

51 Mourning of László Hunyadi (Reduction), 1860 Oil on vászon, 46 × 57 cm, signed lower right: Victor de Madarász Paris. 1860. Private collection

12| Rohn Alajos (19. sz. első fele – 1870 után / first half of 19th century – after 1870) Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) után / after Hunyadi László siratása, 1859 Litográfia, papír, 490 × 585 mm, j. k.: „Hunyadi László./ (az eredeti a nemz. muzeum tulajdona.)”; j. b. l.: „Fest. Madarász Viktor”, j. j. l.: „Kőre rajz. és nyomt. Rohn Pesten 1859./ Kiadta Tóth Kálmán.” A Hölgyfutár 1860. I. félévi jutalomképe Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Képcsarnok, Budapest, ltsz. 1626

Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) után /after Hunyadi László siratása, 1860 Litográfia, papír, 475 × 550 mm, j. k.: „Hunyady László./ Pest 1860. Werfer Károly műintézetéből.” A Képes Újság 1860. I. félévi műlapja Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Képcsarnok, Budapest, ltsz. 1625

51 Mourning of László Hunyadi, 1860 Lithograph on paper, 475 × 550 mm, inscribed at centre: „Hunyady László./ Pest 1860. Werfer Károly műintézetéből.” Illustrated page of Képes Újság, first half of 1860 Hungarian National Museum, Hungarian Historical Gallery, Budapest, inv. no. 1625

15| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) Önarckép, 1863 Olaj, vászon, 73 × 59,5 cm, j. j. k.: 18M63 PARIS Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 7585

51 Self-Portrait, 1863 Oil on canvas, 73 × 59.5 cm, inscribed center right: 18M63 PARIS Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 7585

51 Mourning of László Hunyadi, 1859 Coloured lithograph on paper, 490 × 585 mm, inscribed at centre: „Hunyadi László./ (az eredeti a nemz. muzeum tulajdona.)”; at lower left: „Fest. Madarász Viktor”; at lower right: „Kőre rajz. és nyomt. Rohn Pesten 1859./ Kiadta Tóth Kálmán.” Gift reproduction print of Hölgyfutár, first half of 1860 Hungarian National Museum, Hungarian Historical Gallery, inv. no. 1626

14| Madarász Viktor (Csetnek / Štítnik, 1830 – Budapest, 1917) után / after Hunyadi László siratása Fénynyomat, 284 × 393 mm Magyar Nemzeti Múzeum, Történeti Képcsarnok, Budapest, ltsz. 56.1300

51 Mourning of László Hunyadi Photogravure, 284 × 393 mm Hungarian National Museum, Hungarian Historical Gallery, Budapest, inv. no. 56.1300

16| André Vauthier-Galle (Párizs / Paris, 1818 – Párizs / Paris, 1899) Madarász Viktornak az 1861-es Szalonon elnyert érme Arany, Ø 44 mm, felirata: RÉCOMPENSES IMPÉRIALES VAUTHIER GALLE F. / EMPIRE FRANÇAIS MINISTÈRE D’ÉTAT / PEINTURE / SALON DE 1861 / DE MADARASZ VICTOR / MÉDAILLE DE 3ME CLASSE Magántulajdon

51 13| Rohn Alajos (19. sz. első fele – 1870 után / first half of 19th century – after 1870)

Medal awarded to Victor Madarász at the Parisian Salon in 1861 Gold, Ø 44 mm Private collection

Madarász Viktor életrajza | Biography of Viktor Madarász

MADARÁSZ VIKTOR ÉLETE | THE LIFE OF VIKTOR MADARÁSZ EGY KULTUSZKÉP TÖRTÉNETE | THE HISTORY OF A CULT IMAGE

1830. december 14-én megszületik Csetneken (ma Štítnik, Szlovákia). 1848–1849 | Honvédként részt vesz a szabadságharcban. 1850–1853 | Pécsett jogot hallgat és Pósa Gusztáv arcképfestőtől rajzolni, festeni tanul. 1853–1855 | Festészeti tanulmányokat végez a bécsi képzőművészeti akadémián. 1855 | Ferdinand Georg Waldmüller bécsi magániskolájában folytatja tanulmányait. 1855 | Első nagyszabású történeti festményével (Kuruc és labanc) nagy sikert arat a Pesti Műegylet kiállításán. 1856 | Párizsba költözik, ahol beiratkozik a képzőművészeti főiskolára. Emellett a neves festőtanár, Léon Cogniet műtermében is tanul. 1859 | Pestre küldi Hunyadi László siratása, Zách Felicián és Az utolsó Zrínyi című képeit a Műegylet történeti műlappályázatára. A Hunyadi László siratását a Nemzeti Képcsarnokot Alakító Egylet megvásárolja a Nemzeti Múzeum számára. 1859 | Jókai Mór lelkesen üdvözli az ifjú művészt a Vasárnapi Ujságban. 1860 | Madarász megfesti a Hunyadi László siratásának több, kis méretű változatát. 1860 | Két folyóirat, a Hölgyfutár és a Képes Újság is közreadja a Hunyadi László siratását műlap formájában. 1861 | Madarász először állít ki a párizsi Szalonon, ahol kitüntetésben részesítik Hunyadi László siratása, Zrínyi Ilona Munkács várában és Zách Felicián című képeiért. 1861 | A neves író-költő Théophile Gautier elismerően méltatja és kiemeli a Hunyadi László siratásának eredetiségét. 1861 | Megjelenik Galletti karikatúraalbuma a Szalon legﬁgyelemreméltóbb műveiről, benne a Hunyadi László siratásának karikatúrájával. 1866 | A francia állam megvásárolja Krisztus az Olajfák hegyén című oltárképét. 1868–1905 | A Hunyadi László siratása a Nemzeti Múzeum állandó kiállításán szerepel.

94 |

1830 | Born 14 December in Csetnek (Štítnik, Slovakia). 1848–1849 | Joins the Hungarian armed forces during the Revolution. 1850–1853 | Studies law at the University of Pécs, and learns to draw and paint from the portraitist Gusztáv Pósa. 1853–1855 | Studies painting at the Academy of Fine Arts, in Vienna. 1855 | Continues his studies in Vienna at the private school of Ferdinand Georg Waldmüller. 1855 | His ﬁrst major history painting (Kuruc and Labanc) reaps success at the exhibition of the Pest Art Society. 1856 | Moves to Paris, where he enrols in the École des Beaux-Arts, and also attends the atelier of the renowned art teacher, Léon Cogniet. 1859 | Sends three pictures (Mourning of László Hunyadi, Felicián Zách and The Last Zrínyi) to Pest as his submission to the Pest Art Society historical postcard competition. The Mourning of László Hunyadi is purchased for the Hungarian National Museum by the Society for the Development of the National Picture Gallery . 1859 | The young artist is enthusiastically praised by the writer Mór Jókai in the columns of a Sunday newspaper (Vasárnapi Újság). 18 9 | Madarász paints several smaller versions of the Mourning of László Hunyadi. 1859 | The Mourning of László Hunyadi is reproduced as a postcard by two periodicals (Hölgyfutár and Képes Újság). 1861 | Exhibits for the ﬁrst time at the Salon de Paris, where he receives a medal for his three paintings (Mourning of László Hunyadi, Felicián Zách and Ilona Zrínyi in Munkács Castle). 1859 | The noted writer Théophile Gautier praises the Mourning of László Hunyadi for its originality. 1859 | Galletti publishes an album of caricatures of the most remarkable works at the Salon show, which includes one of the Mourning of László Hunyadi. 1866 | The French state purchases his altarpiece Christ on the Mount of Olives.

1870 | Hazaköltözik Magyarországra. Bethlen Gábor tudósai között című vázlatával második díjat nyer az állami történelmi festménypályázaton. 1873 | A bécsi világkiállításon kitüntetik. 1873 | Apja halála után átveszi a család ipari vállalkozásainak igazgatását. 1873 | Théophile Gautier hagyatéki árverésén szerepel a Hunyadi László siratásának egy kis méretű változata. 1880 | Visszavonul, 1900-ig alig fest. A családi üzlettel foglalkozik. 1896 | A millenniumi kiállításon aranyéremmel tüntetik ki. 1903 | Vállalkozásai megbuknak, vagyonát elárverezik. Családjával a Képzőművészeti Társulat Kelenhegyi úti műteremházába költözik. 1904 | A Nemzeti Szalon megrendezi első nagyszabású életmű-kiállítását. 1904 | A Vasárnapi Ujság vezércikkben foglalkozik a művésszel. 1905 | A Hunyadi László siratása átkerül az Országos Képtárba. 1906 | Négy évtizeden keresztül a Hunyadi László siratása az újonnan felépült Szépművészeti Múzeum állandó kiállításán szerepel. 1912 | Az újonnan megnyílt Ernst Múzeum egyik Hunyadiaknak szentelt termében az alapító Ernst Lajos templomi környezetben állítja ki a Hunyadi László siratásának egy vázlatát. 1917 | január 10-én hal meg Budapesten. 1918 | Hátrahagyott műveiből kiállítást rendeznek a Műcsarnokban. 1925 | Berzeviczy Albert történetíró-akadémikus, „magyar Pietà”-ként aposztrofálja a Hunyadi László siratását. 1953 | Biai Föglein István a Képzőművészeti Alap megbízásából nagy méretű másolatot készít a Hunyadi László siratásáról. 1957 | A Hunyadi László siratása az újonnan létrejött Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításán látható a régi Kúria épületében. 1960 | Madarász Viktor leánya, Adeline a festő hagyatékát a Rákospalotai Múzeumnak adományozza. 1975 | A Hunyadi László siratása a Nemzeti Galériával együtt felköltözik jelenlegi őrzési helyére, a Budavári Palotába.

1868–1905 | The Mourning of László Hunyadi is part of the permanent exhibition at the Hungarian National Museum. 1870 | Madarász moves back to Hungary. His draft for Gábor Bethlen among his Scholars earns him second prize in the state history painting competition. 1873 | Receives a prize at the World’s Fair in Vienna. 1859 | After the death of his father, he takes over the running of the family’s industrial businesses. 1873 | The legacy auction of Théophile Gautier includes a small-scale version of the Mourning of László Hunyadi. 1880 | Retires and hardly paints at all until 1900, concentrating on the family business. 1896 | Receives a gold medal at the Millennium Exhibition in Budapest. 1903 | His businesses fail and his assets are auctioned oﬀ. He and his family move into the studio house of the Hungarian Society of Fine Arts, Kelenhegyi Street, Budapest. 1904 | First major retrospective of his works held at the National Salon (Hungary). 1904 | The lead article in a Sunday newspaper (Vasárnapi Ujság) is about him. 1905 | The Mourning of László Hunyadi is transferred to the National Picture Gallery, Budapest. 1906 | For four decades, the Mourning of László Hunyadi is part of the permanent exhibition in the newly built Museum of Fine Arts, Budapest. 1912 | In one of the rooms dedicated to the Hunyadi family at the newly opened Ernst Museum, the founder, Lajos Ernst, exhibits a draft of the Mourning of László Hunyadi in a church-like surrounding. 1917 | Dies 10 January in Budapest. 1918 | Exhibition of his works is held in the Műcsarnok (Art Hall), Budapest. 1925 | Albert Berzeviczy, academician and history writer, describes the Mourning of László Hunyadi as a “Hungarian Pietà”. 1953 | István Biai-Föglein is commissioned by the Hungarian Art Foundation to paint a large-scale copy of the Mourning of László Hunyadi. 1957 | The Mourning of László Hunyadi goes on display as part of the permanent exhibition of the newly created Hungarian National Gallery, housed at the time in the former Supreme Court building. 1960 | Viktor Madarász’s daughter, Adeline, donates the painter’s legacy to the Rákospalota Museum (in north-east Budapest). 1975 | Together with the rest of the paintings in the collection of the Hungarian National Gallery, the Mourning of László Hunyadi is moved to its present location in the former Royal Palace in Buda Castle.

Válogatott irodalom

Ernst Lajos: Madarász Viktor történeti festő művei. [Katalógusbevezető.] Budapest, Nemzeti Szalon, 1904. 5–11.

81., 86., 111., 150–152., 159., 166., 169., 175–181., 186., 188., 202., 209., 236.

Kacziány Ödön: Madarász Viktor. Művészet, III. évf., 4. sz., 1904. 249–257.

Székely Zoltán: Madarász Viktor emlékkiállítása. 1830–1917. [Budapest], Fővárosi Képtár, 1952.

Sebestyén Károly: Madarász Viktor. Budapesti Hírlap, XXX. évf., 296. sz., 1910. 1–2.

Székely Zoltán: Madarász Viktor. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1954.

Lyka Károly: Madarász Viktor. Művészet, 16. évf., 1917. 11–16.

Aradi Nóra: Száz kép a magyar történelemből. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1955. 23., 25., 26., 27., 32., 33., 38. kép.

Katonáné Madarász Adeline: Madarász Viktor. In: Holló Barnabás, Madarász Viktor, Zemplényi Tivadar és Pataky László hátrahagyott műveiből rendezett kiállítás katalógusa. Budapest, Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, 1918. 15. Bruckner Győző: Madarász Viktor művészete történelmi megvilágításban. Pécs, Dunántúl Könyvkiadó, 1923. Lyka Károly: Madarász Viktor élete és művei. Szerk. Petrovics Elek. Budapest, Pantheon Irodalmi Intézet Rt., é. n. [1923?] „Művészeti Pantheon”-sorozat. Farkas Zoltán: Szemle. Madarász Viktor centenáriuma. Nyugat, XXIII. évf. 24. sz. 1930. december 16. 881–882. Farkas Zoltán: Madarász Viktor emlékezete. Magyar Művészet, VI. évf. 9–10. sz. 1930. 607–610. Csapláros István: Théophile Gautier Madarász Viktor párisi festményeiről. Magyar Művészet, 12. évf. 1936. 316– 317. Radocsay Dénes: Madarász Viktor. A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai. Budapest, Weisz Nyomda, 1941. Lyka Károly: Nemzeti romantika. Magyar művészet 1850– 1867. Budapest, Singer–Wolfner, 1942. 12., 21., 26., 68.,

96 |

Lyka Károly: Nagy magyar művészek. Budapest, Gondolat, 1957. Rajnai Miklós: Írók, tudósok, művészek [3]. Budapest, Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, [1957?]. Néray Katalin: Madarász, Székely, Lotz. Budapest, Képzőművészeti Alap, 1965. Soós Klára: Madarász Viktor. In: Rákospalotai Múzeum Évkönyve. Szerk. Für Lajos. Budapest, Rákospalotai Múzeum, 1966. Bakó Zsuzsanna: Történelmünk festője. Múzsák, 4. sz., 1980. 42–43. Szabó Júlia: A XIX. század festészete Magyarországon. Budapest, Corvina, 1985. 210–217., 220., 228. Hankó Zsuzsanna: Madarász Viktor történeti képeinek hazai sajtóvisszhangja. Szakdolgozat. ELTE, Művészettörténeti Intézet, Budapest, 1988. Ehrard, Antoinette: Théophile Gautier et les peintres hongrois. Cahiers d’Etudes hongroises, 1. sz., 1989. 54–74. Zádor Anna: A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. Budapest, MTA Művészettörténeti Kutató Intézete, 1993.

Sinkó Katalin elemzései Madarász Viktor történeti képeiről. In: Aranyérmek, ezüstkoszorúk: művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Kiállítási katalógus. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1995. 234–235., 244– 245., 248–249., 318., 339–340.

Matits Ferenc: Madarász Victor festőművész és rézárukereskedő. A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, XXIX. kötet. Szerk. Bagyinszky Istvánné – dr. Mattits Ferenc. H. n. [Salgótarján], Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2005. 203–210.

Hajdu István: A hátrafordított festő. Világosság, 9–10. sz., 1997. 73–80.

Veszprémi Nóra: Kísértetek a végtelen rónán. A magyar romantika rettenetes hagyománya. In: XIX. Nemzet és művészet – Kép és önkép. Szerk. Király Erzsébet – Róka Enikő – Veszprémi Nóra. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2010.

Matits Ferenc: Madarász Victor élete és működése. In: Madarász Victor (1830–1917) festőművész emlékkiállítása. Nyíregyháza, Városi Galéria, 1997. Révész Emese: Kuruc és labanc – Két testvér – Életrajz Erdély múltjából. Madarász Viktor első történeti festménye 1855-ből. Művészettörténeti Értesítő, 47. évf., 1–2. sz., 1998. 141–151.

Krasznai Réka: Viktor Madarász, La Déploration de László Hunyadi, [műelemzés]. In: L’Invention du Passé. Histoires de cœur et d’épée en Europe 1802–1850. Kiállítási katalógus. Dir. Stephen Bann – Stéphane Paccoud. Lyon–Paris, musée des Beaux-Arts–Hazan, 2014. 283–284.

[Sinkó Katalin, Révész Emese és Bellák Gábor elemzései Madarász Viktor történeti képeiről.] In: Történelem–kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Szerk. Mikó Árpád – Sinkó Katalin. Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 2000. 602–604., 606–610., 612–613., 615–617.

Róka Enikő: „La peinture de genre historique n’existe pas”. Peinture d’histoire et peinture de „genre historique” en Hongrie au XIXe siècle. In: L’Invention du Passé. Histoires de cœur et d’épée en Europe 1802–1850. Kiállítási katalógus. Dir. Stephen Bann – Stéphane Paccoud. Lyon–Paris, musée des Beaux-Arts–Hazan, 2014. 219–227.

Matits Ferenc: Madarász Victor és Adeline festőművészek hagyatéka a Rákospalotai Múzeumban. H. n. [Budapest], Rákospalotai Múzeum, 2003. (Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára, 723.)

Veszprémi Nóra: Madarász Viktor. Budapest, Kossuth Kiadó – Magyar Nemzeti Galéria, 2014. „A magyar festészet mesterei”-sorozat.

Selected Literature

Ernst, Lajos. “Madarász Viktor történeti festő művei” [Introduction.], 5–11. Budapest: Nemzeti Szalon, 1904.

Székely, Zoltán. Madarász Viktor emlékkiállítása. 1830–1917. [Budapest]: Fővárosi Képtár, 1952.

Kacziány, Ödön. “Madarász Viktor.” Művészet vol. III, no. 4 (1904): 249–57.

Székely, Zoltán. Madarász Viktor. Budapest: Képzőművészeti Alap, 1954.

Sebestyén, Károly. “Madarász Viktor.” Budapesti Hírlap vol. XXX, no. 296 (1910): 1–2.

Aradi, Nóra. Száz kép a magyar történelemből. Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1955. Figs. 23, 25, 26, 27, 32, 33, 38.

Lyka, Károly. “Madarász Viktor.” Művészet vol. 16 (1917): 11–16. Katonáné Madarász, Adeline. “Madarász Viktor”, 15. In Holló Barnabás, Madarász Viktor, Zemplényi Tivadar és Pataky László hátrahagyott műveiből rendezett kiállítás katalógusa. Budapest: Országos Magyar Képzőművészeti Társulat, 1918. Bruckner, Győző. Madarász Viktor művészete történelmi megvilágításban. Pécs: Dunántúl Könyvkiadó, 1923. Lyka, Károly. Madarász Viktor élete és művei. Ed. Elek Petrovics. Budapest: Pantheon Irodalmi Intézet Rt., n. d. [1923?] “Művészeti Pantheon” series. Farkas, Zoltán. “Szemle. Madarász Viktor centenáriuma.” Nyugat vol. XXIII, no. 24 (16 December 1930): 881–82. Farkas, Zoltán. “Madarász Viktor emlékezete.” Magyar Művészet vol. VI, nos. 9–10 (1930): 607–610. Csapláros, István. “Théophile Gautier Madarász Viktor párisi festményeiről.” Magyar Művészet vol. 12 (1936): 316–17. Radocsay, Dénes. Madarász Viktor. A Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Művészettörténeti és Keresztényrégészeti Intézetének dolgozatai. Budapest: Weisz Nyomda, 1941. Lyka, Károly. Nemzeti romantika. Magyar művészet 1850– 1867. 12, 21, 26, 68, 81, 86, 111, 150–52, 159, 166, 169, 175–81, 186, 188, 202, 209, 236. Budapest: Singer and Wolfner, 1942.

98 |

Lyka, Károly. Nagy magyar művészek. Budapest: Gondolat, 1957. Rajnai, Miklós. Írók, tudósok, művészek [3]. Budapest: Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, [1957?]. Néray, Katalin. Madarász, Székely, Lotz. Budapest: Képzőművészeti Alap, 1965. Soós, Klára. “Madarász Viktor.” In Rákospalotai Múzeum Évkönyve. Ed. Lajos Fur. Budapest: Rákospalotai Múzeum, 1966. Bakó, Zsuzsanna. “Történelmünk festője.” Múzsák no. 4 (1980): 42–43. Szabó, Júlia. A XIX. század festészete Magyarországon, 210–17, 220, 228. Budapest: Corvina, 1985. Hankó, Zsuzsanna. “Madarász Viktor történeti képeinek hazai sajtóvisszhangja.” MA diss. ELTE, Művészettörténeti Intézet, Budapest, 1988. Ehrard, Antoinette. “Théophile Gautier et les peintres hongrois.” Cahiers d’Études hongroises no. 1 (1989): 54–74. Zádor, Anna. A historizmus művészete Magyarországon. Művészettörténeti tanulmányok. Budapest: MTA Művészettörténeti Kutató Intézete, 1993. [Katalin Sinkó’s art historical analyses of Viktor Madarász’s historical paintings], 234–35, 244–4., 248–49, 318, 339–40.

In Aranyérmek, ezüstkoszorúk: művészkultusz és műpártolás Magyarországon a 19. században. Ex. cat. Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 1995. Hajdu, István. “A hátrafordított festő.” Világosság nos. 9–10 (1997): 73–80. Matits, Ferenc. “Madarász Victor élete és működése.” In Madarász Victor (1830–1917) festőművész emlékkiállítása. Nyíregyháza: Városi Galéria, 1997. Révész, Emese. “Kuruc és labanc – Két testvér – Életrajz Erdély múltjából. Madarász Viktor első történeti festménye 1855-ből.” Művészettörténeti Értesítő vol. 47. évf., nos. 1–2 (1998): 141–51. [Katalin Sinkó’s, Emese Révész’s and Gábor Bellák’s art historical analyses of Viktor Madarász’s historical paintings, 602–4, 606–10, 612–13, 615–17.] In Történelem–kép. Szemelvények múlt és művészet kapcsolatából Magyarországon. Eds. Árpád Mikó and Katalin Sinkó. Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2000. Matits, Ferenc. Madarász Victor és Adeline festőművészek hagyatéka a Rákospalotai Múzeumban. H. n. [Budapest]: Rákospalotai Múzeum, 2003. Tájak-Korok-Múzeumok Kiskönyvtára, 723.

Matits, Ferenc. “Madarász Victor festőművész és rézárukereskedő.” A Nógrád Megyei Múzeumok Évkönyve, vol. XXIX, 203–10. Eds. Istvánné Bagyinszky and dr. Ferenc. Mattits. N. p. [Salgótarján]: Nógrád Megyei Múzeumok Igazgatósága, 2005. Veszprémi, Nóra. “Kísértetek a végtelen rónán. A magyar romantika rettenetes hagyománya.” In XIX. Nemzet és művészet – Kép és önkép. Eds. Erzsébet Király, Enikő Róka, and Nóra Veszprémi. Budapest: Magyar Nemzeti Galéria, 2010. Krasznai, Réka. “Viktor Madarász, La Déploration de László Hunyadi”, [analysis], 283–84. In L’Invention du Passé. Histoires de coeur et d’épée en Europe 1802–1850. Exh. cat. Eds. Stephen Bann and Stéphane Paccoud. Lyon and Paris: musée des Beaux-Arts and Hazan, 2014. Róka, Enikő. “‘La peinture de genre historique n’existe pas’. Peinture d’histoire et peinture de ‘genre historique’ en Hongrie au XIXe siècle”, 219–27. In L’Invention du Passé. Histoires de coeur et d’épée en Europe 1802–1850. Exh. cat. Eds. Stephen Bann and Stéphane Paccoud. Lyon and Paris: musée des Beaux-Arts and Hazan, 2014. Veszprémi, Nóra. Madarász Viktor. Budapest: Kossuth Kiadó and Magyar Nemzeti Galéria, 2014. „A magyar festészet mesterei”-sorozat.

Madarász Viktor műveinek jegyzéke a párizsi Szalonon (1861–1869) | List of works by Viktor Madarász exhibited at the Salon de Paris (1861–1869)

MEGJEGYZÉSEK

NOTES

1| A jegyzék az eredeti Szalon-katalógusok alapján lett összeállítva. Minden adat az archív katalógusban szereplő adatnak megfelelően van feltüntetve. 2| A műcímek előtti számok az eredeti Szalon-katalógusszámot jelöli. 3| „Méd. 3e cl.” az elnyert harmadosztályú érmet jelöli, az „[EX.]” vagy „Exempt” pedig azt, hogy a művész mentesítve volt a zsűri előzetes szelekciója alól. Ez akkor történt, ha a művész korábban már érmet nyert. 5| A katalógus tartalmazza az összes azonosított mű adatait és reprodukcióját, amennyiben hozzáférhető volt.

1| The present catalogue was compiled on the basis of the original Salon catalogues. All the information is presented here in the form included in the archive catalogues. 2| The numbers preceding the titles of the works are the original Salon catalogue numbers. 3| “Méd. 3e cl.” signifies a 3rd class medal, and “[EX.]” or “Exempt” in turn that the artist was free from the pre-selection by the jury, which was customary for artists who were past recipients of a medal. 5| The catalogue includes data and reproductions of all the identified works, if available.

1861 MADARASZ (VICTOR DE), né á Csetnek (Hongrie), élève de M. Léon Cogniet. Rue Durantin prolongée, 2 (Montmartre). 2061 | Ladislaw Hunyady, frere de Mathias Corvin, décapité par ordre de Ladislas V, roi de Hongrie

Hunyadi László siratása,1859 Olaj, vászon, 243 × 311,5 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 2800

Mourning of László Hunyadi, 1859 Oil on canvas, 243 × 311. 5 cm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2800

Felicián Zách, 1858 Oil on canvas, 152 × 111 cm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 66.14 T

2062 | Félicien Zach. Il a recu de sa fille la révélation des violences dont elle a été victime de la part de Casimir, beau-frere de Charles d’Anjou, roi de Hongrie, 1332.

2063 | Helene Zrinyi, femme du comte Toekoely, chef de l’insurrection hongroise en 1688, trahie par son secrétaire, signe la capitulation du chateau de Munkats, apres une défense de deux ans contre les troupes de l’empereur Léopold I.

Zách Felicián, 1858 Olaj, vászon, 152 × 111 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 66.14 T

100 |

Zrínyi Ilona Munkács várában, 1859 Olaj, vászon,146 × 185 cm

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 2805

un tribunal autrichien, condamnés à mort et exécutés le 30 mars 1671.

51 Ilona Zrínyi in Munkács Castle, 1859 Oil on canvas, 146 × 185 cm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2805

1865 MADARASZ (VICTOR DE), né à Csetnek (Hongrie, empire d’Autriche), élève de M. L. Cogniet. Méd. 3e cl. (Genre historique) 1861 Rue Fontaine, 38 bis. 1412 | L’Évocation. (HENRI HEINE, L’Évocation)

1863 MADARASZ (VICTOR DE), né á Esetnek [sic] (Hongrie), éleve de M. L. Cogniet. Méd. 3e cl. (Histoire) 1861. Rue Fontaine-Saint-Georges, 38 bis. 1246 | Portrait d’homme.

Zrínyi Péter és Frangepán Ferenc Kristóf a bécsújhelyi börtönben, 1864 Olaj, vászon, 177 × 237 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 2794

51 Péter Zrínyi and Ferenc Kristóf Frangepán in Wiener Neustadt Prison, 1864 Oil on canvas, 177 × 237 cm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 2794

1866 MADARASZ (VICTOR DE), né à Csetnek (Hongrie, empire d’Autriche), élève de M. L. Cogniet. Méd. 3e cl. (Genre historique) 1861. Rue Durantin, 14 (Montmartre). 1284 | Le Christ au Jardin des Oliviers.

51 Önarckép, 1863 Olaj, vászon, 73 × 59,5 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 7585

1269 | Portrait de M. A. Thierry, sénateur. (Appartient à l’Académie Hongroise de Pesth.)

Gironde, Saint-Caprais-templom

Self-Portrait, 1863 Oil on canvas, 73 × 59.5 cm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 7585

1864 MADARASZ (VICTOR DE), né à Csetnek (Hongrie), élève de M. L. Cogniet. Méd. 3e cl. (Genre historique) 1861 – [EX.] Rue Fontaine-Saint-Georges, 38 bis. 1268 | Entrevue des comtes Pierre Zriny et François Frangepan avant leur exécution à Neustadt. Ayant pris part à une conjuration qui avait pour but le rétablissement des droits constitutionnels de la Hongrie, ils furent traduits devant

Madarász Viktor: Krisztus az Olajfák hegyén, 1866 körül

Amédée Thierry képmása, 1864 Olaj, vászon, 123 × 98 cm Magyar Tudományos Akadémia Művészeti Gyűjtemény, Budapest, ltsz. 477

Reprodukálva az állam által a Szalonon megvásárolt művekről készült fotográfiai albumban: Charles Michelez: œuvres d’art exposées au salon de 1866 et acquises par le ministère de la Maison de l’Empereur et des Beaux-Arts photographiées, Base Archim, Archives nationales, F/21/7637

51 Viktor Madarász: Christ on the Mount of Olives, ca. 1866

Gironde, Saint-Caprais church

Portrait of Amédée Thierry, 1864 Oil on canvas, 123 × 98 cm Art Collection of the Hungarian Academy of Sciences, Budapest, inv. no. 477

Reproduced in the album of the works acquired by the state in the Salon, Charles Michelez, œuvres d’art exposées au salon de 1866 et acquises par le ministère de la Maison de l’Empereur et des Beaux-Arts photographiées, Base Archim, Archives nationales, F/21/7637

101

1867 MADARASZ (VICTOR DE), né à Csetnek (Hongrie, empire d’Autriche), élève de M. L. Cogniet. Méd. 3e cl. 1861. Rue Durantin, 14 (Montmartre). 1010 | La comtesse Blanca Teléki et Mlle Clara L…, condamnées à dix années de réclusion dans le château fort de Kufstein (Tyrol), après les évènements de 1848 et 1849, en Hongrie (Appartient à M. le comte de Teleki).

Gróf Teleki Blanka és Leövey Klára a kufsteini fogságban, 1867 Olaj, vászon, 174 × 241 cm, Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 71.62 T

György Dózsa, 1867 The portrait was painted in two versions: 1. Oil on canvas, 116 × 93.7 cm Timișoara, Romania Reproduced: Károly Lyka, Life and Works of Viktor Madarász (Budapest: Parthenon Institute of Literature, 1925) and Zoltán Székely, Viktor Madarász (Budapest, 1954)

2. Olaj, vászon, 123 × 98 cm Budapesti Történeti Múzeum, Fővárosi Képtár, Budapest, ltsz. 75.38 (itt reprodukálva)

Dobozi Mihály és hitvese, 1868 Olaj, vászon, 116 × 311 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 59.153 T

2. Oil on canvas, 123 × 98 cm Budapest History Museum, Municipal Picture Gallery, Budapest, inv. no. 75.38 (reproduced here)

Mihály Dobozi and his Spouse, 1868 Oil on canvas, 116 × 311 cm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 59.153 T

1868

1869

MADARASZ (VICTOR DE), né à Csetnek (Hongrie), élève de M. L. Cogniet. Exempt. Rue Durantin, 14 (Montmartre).

MADARASZ (VICTOR DE), né à Csetnek (Hongrie), élève de M. L. Cogniet. Exempt. Rue Durantin, 14.

1641 | Le gibet; guerre des paysans en Hongrie (1514).

1595 | Portrait de Mme R…

Dózsa’s People, 1868 Oil on canvas, 164 × 130 cm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 54.324

51 1642 | Dobozy. Se voyant enveloppé par un détachement turc, après s’être frayé un chemin à travers les avant-postes, pour mettre sa femme en sûreté, il désespère de la sauver et la tue (1526.)

51 Countess Blanka Teleki and Klára Leövey in Kufstein Prison, 1867 Oil on canvas, 174 × 241 cm Hungarian National Gallery, Budapest, inv. no. 71.62 T

51 1011 | Portrait de Georges Dózsa [Dózsa], surnommé le Roi des paysans. Dózsa György, 1867 A portré két változatban létezik : 1. Olaj, vászon, 116 × 93,7 cm Temesvár [Timișoara], Románia Reprodukálva: Lyka Károly: Madarász Viktor élete és művei, Budapest, Pantheon Irodalmi Intézet, 1925; valamint: Székely Zoltán: Madarász Viktor. Budapest, Képzőművészeti Alap kiadóvállalata, 1954. Kat. 12.

102 |

Dózsa népe, 1868 Olaj, vászon, 164 × 130 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest, ltsz. 54.324