Troth és Deszpel - 16. fejezet - Elementálok

TROTH ÉS DESZPEL

E

Elementálok

A nagy fa gyökerei között mozgolódás támadt. Pritti és

a manók állták hirtelen körül őket. A manó szemei hidegen, barátságtalanul szegeződtek rájuk. Grizelda oldotta fel a hangulatot.

– Pritti, kérlek, készítsetek az embereknek élelmet! – szólt rá a manóra, mire azok, Pritti vezetésével, magukban motyogva elkódorogtak.

– Grizelda, kicsoda Pritti és a csapata? – kérdezte Péter.

– Ők ennek a szigetnek a természetszellemei.

– Ó, tehát ők is a föld őrzői?

– Nem, dehogy! Ők ahhoz a helyhez tartoznak, ahol élnek. Segítik az élet erőit kibontakozni. Többféle természetszellem van, néhány nagy hegycsúcs vagy egyes sivatagok természetszellemei egészen félelmetes látványt nyújthatnak számotokra.

Péter apjának ez már túl sok volt.

– Megyek, lepihenek egy kicsit, nemsokára ugyanis meg kell váltanom a világot a nagy Nemtudommi ellen, de hátha azelőtt sikerül felébrednem... – mondta morcosan, és a barlang felé vette útját. Nemsokára hangos horkolás hallatszott.

• 117

TROTH ÉS DESZPEL – Menjünk úszni egyet, míg készül az ebéd! – Péter alig várta, hogy újra búvárkodhasson. Hanna követte.

Anyja Grizeldával maradt.

– Ne féltsd őket, biztonságban vannak – nézett rá Grizelda. Felemelt szárnya alól kidugta fejét a kicsi sárkány. Szeme csukva, bőrén át látható volt szívének lüktetése. Grizelda meghatottan nézte.

– Nagyon szép kicsinyed van. Milyen hamar kibújt a tojásból! – gyönyörködött Réka is a látványban.

– Tojásból?! – nézett rá hitetlenkedve Grizelda, aztán reszelős hangon elkacagta magát. – Biztosan az őshüllőkkel tévesztesz össze minket, a földsárkányok valóban hasonlítanak az egyik fajtájukhoz.

– Vajon meddig kell itt maradnunk?

– Nem tudom. – nézett rá megértően Grizelda. – Tudom, te is véded a párodat és a kicsinyedet. Bízzunk Deszpelben, és reméljük, hogy hamarosan visszanyeri erejét – azzal a fejét a szárnya alá dugta, ahonnan nemsokára furcsa, kotyogó hangok hallatszottak.

– Mit csinálsz, eteted?

– Dehogy etetem, énekelek neki! – emelte ki csodálkozva a fejét a szárnya alól Grizelda. – Valamiért nyugtalan...

– Segíthetek?

Grizelda bólintott, és nemsokára felcsendült Réka gyönyörű alt hangja. Régi magyar altatódalokat énekelt, még nagymamájától hallotta kislány korában. Grizelda megbabonázva hallgatta, csendesen ringatózott a dal ütemére. A kicsi sárkány teljesen befészkelte magát a szárnya alá és nyugodt, mély álomba merült.

– Ezért vagy velünk... – mondta Grizelda.

• 118

TROTH ÉS DESZPEL – Kis sárkányok dajkája vagyok?

– Nem, nem. A hangod. Hatalmas fegyver!

– Hát igen, ezt a férjem, Attila is mondja, mikor néha veszekszünk – legyintett Réka lemondóan. Felállt, és indultában majdnem rálépett Prittire. A manó tekintete teljesen megváltozott. Gyönyörködve, majdnem áhítattal nézett Rékára, majd megfogta a kezét.

– Énekelj még, kérlek. Nagyon rég nem hallottam ilyen szépet. Nagyon, nagyon finom ebédet főzünk, meglátod. Csak énekelj, kérlek! – szemei sóvárogva tapadtak Rékára, és lekuporodott lába előtt a földre.

Péter anyja rádöbbent, hogy nem a fülével hallja a manó hangját, hanem mintha érzékelné a kérését a fejében.

– Muszáj, hogy altatódal legyen? – kérdezte, remélvén, hogy Pritti megérti szavait.

– Tudsz még mást is? Azt énekelsz, amit csak akarsz!

– a többi manó is előkerült, és körbeülték Rékát.

Péter anyja énekelni kezdett. Az egyik apró manó az ölébe kúszott, elfészkelte magát, és lassan olyan súlyos lett, hogy Réka lába elzsibbadt tőle. A többiek pedig topogtak, forogtak, táncra perdültek, bár ilyen különös táncot még soha nem látott. Egy tüzes csárdás ritmusára kézen fogták egymást, kört alkottak, és a kör hihetetlen sebességgel forogni kezdett nemcsak körbe, hanem minden irányba. A felületes szemlélő csak egy barna, forgó gömböt látott, mely ide–oda gurult, sőt, a levegőbe is emelkedett.

Péter és Hanna csuromvizesen, ragyogó szemmel érkeztek meg.

– Éhesek vagyunk!

• 119

TROTH ÉS DESZPEL – Ez a legeslegklasszabb vakációm! – Hannát mintha kicserélték volna, az őt állandóan körüllengő szomorúságnak nyoma sem maradt.

Réka elhallgatott, és a manók bűntudatos képpel elosontak, hogy az ebédről gondoskodjanak. – Ne búsuljatok, majd még éneklek nektek! – kiáltott utánuk Péter anyja. – Sohasem volt ilyen lelkes hallgatóságom – mondta mosolyogva.

Nemsokára füst szállt fel a tűzhelyről, és újra ínycsiklandozó szagok áradtak. Péter apja ásítozva lejött a barlangból, és a manókra meredt.

– Ti még itt vagytok? – morogta.

Pritti ijedten nézett Péter apjára, majd Grizeldára.

– Kérlek, ne mérgelődj... – tekintett Attilára Grizelda.

– Nem szeretném, ha megéreznék az emberek jelenlétét az elementálok. Miért haragszol a manókra?

– Végülis, nem haragszom rájuk, csak nem értem ezt az egészet – enyhült meg Attila hangja. – Jobb lesz, ha eszünk valamit.

Kis idő múlva Deszpel landolt a tisztáson.

– Mik azok az elementálok? – kérdezte Péter tele szájjal.

– Emlékszel, miket láttál György bácsikádon? Nos, azok az elementálok.

– De mik azok?

– Energiaformák. Önmaguktól nem képesek energiát előállítani, ezért az élők energiáját használják. Ők is éhesek, növekedni akarnak, de csak azt az energiát tudják használni, amelyik a sajátjukhoz hasonlít. A legfinomabb táplálékok számukra a negatív érzelmek, a szomorúság, a fájdalom, a harag...

• 120

TROTH ÉS DESZPEL – Ez nem nagy baj, legalább annál kevesebb negatív érzelem marad nekem...

– mondta Péter megkönnyebbülten.

– Nem úgy van az! Mikor lecsapolnak, nem lesz kevesebb bánatod, hanem maga az életerőd távozik.

Nem beszélve arról, hogy ha egyszer már sikerült lecsapolniuk, az általuk ütött rés majdnem mindig nyitva marad, és visszatérnek „legelni”. A rés nem a bőrödön van, hanem az érzelmeid téged körülölelő hálóján.

– Igen, tudom miről beszélsz – szólt közbe Hanna.

– Saját energiájukból is hagynak a „sebben” egy kicsit, ez pedig, hogy úgy mondjam, „bánatfüggőséget” okoz – folytatta Deszpel. – Minden alkalmat megragadsz, hogy szomorú, dühös stb. lehessél. Ha nincs okod, keresel. Olyan, mint egy kábítószer, ami azért került beléd, hogy etethesd az elementálokat.

– De hát így meg is ölhetnek! – borzongott meg Péter.

– Megölhetnek, de ez nem igazán áll érdekükben, mert akkor új „legelő” után kéne nézniük. Nem okosak ezek az elementálok. Nem mérlegelik, hogy mi a következménye annak, amit tesznek. Ők csak enni akarnak és növekedni. Rá kell jönnünk, hogyan tudtak ilyen hihetetlen mennyiségben elszaporodni.

– Azt mondtad, nincs saját energiájuk! Hogyan tudnak akkor a saját energiájukból a sebben hagyni?

– Mikor lecsapolnak, feltöltődnek, és valahogy átalakítják az energiát oly módon, hogy amikor visszafecskendezik, nehezedre esik újra visszanyerni az erőd.

• 121

TROTH ÉS DESZPEL – Aha! – mondta Péter anyja. – Ez pont úgy működhet, mint a véralvadásgátló! Csak ez éppen boldogsággátló...

– Valami olyasmi...

– Ez szemétség! – kiáltotta Péter felháborodottan. – Mintha mi disznófarm volnánk, vagy ilyesmi!

– Pontosan – hallották Prittit. – Miért vagy felháborodva, te gyermek?! Amit ti emberek műveltek az állat testvéreinkkel, az mi? Ha veletek teszik ugyanezt, attól már felháborodtok? Igen, farmként használnak az elementálok. És tudod mit? Korántsem bánnak veletek akkora kegyetlenséggel, mint ti az állatokkal. Az ember nemcsak azért öl, mert éhes, mint ahogy a ragadozó állatok, vagy akár az elementálok teszik.

– Én nem öltem meg soha egy állatot sem! – tiltakozott Péter.

– Nem?! Ide figyelj! – csattant Pritti hangja, a maga módján, hangtalanul.

Hirtelen, mint egy háromdimenziós vetítővásznon, megjelent egy tyúkfarm képe. Tyúkok, egymásra rakott, hoszzú sorban ketrecekbe összezsúfolva, miközben egy ember éppen a csőrüket vágta... Aztán árammal elkábított rókák, melyekről félig élve húzták le a bundát, míg szemükben az iszonyat és a fájdalom tengere lebegett. Malacok, melyeket zsúfolt teherautóról hajtottak le a vágóhíd udvarán és rettegve várták szörnyű sorukat. Tehenek, melyektől elhajtották kicsi borjaikat, és aztán géppel fejték fájó tőgyeiket. Összekötözött lábú bárányok a piacon, tűző melegben, szomjasan, anyjuk után sírva. Csont– és bőr tehenek, melyekről így könnyebben húzzák le a bőrt. Éhező

• 122

TROTH ÉS DESZPEL kóborkutyák, és olyanok, melyeket elkapott a sintér, és fehérjegyárakba kerültek. Laboratóriumi állatok, kikötözve, vagy mindenféle keléssel, daganattal a testükön. Lemészárolt delfinek, véres hullámok között.

Pritti filmje szörnyű volt: nemcsak látták, hanem érezték is az állatok végtelen fájdalmát, a látvány teljesen elborította őket. Elviselhetetlen volt.

Látták: majdnem összefüggő elementál–felhő veszi körül az állatfarmokat.

– Kérlek, Pritti, hagyd abba! Nem bírom! – kiáltott Péter. – Bocsáss meg! Anya, én többé soha nem fogok húst enni!

– Akkor lásd, mi lett a növényekkel – sipított Pritti.

Kipusztított erdők, elektronikus szeméttel telerakott rétek, a hajdani mezők helyén betonrengeteg... A frissen kivágott fák fájdalma halk volt, álomszerű, alig érezhető.

Ott hevertek halomban, az élet lassan hagyta el őket, mint egy sóhaj.

– És még nem láttad a természetszellemek fájdalmát!

Odaadó munkával segítjük az életet, minden megnyilvánulását, melyet aztán az ember egy mohó mozdulatával letarol! Tesszük a dolgunkat, mert ez a faladatunk. Emellett a rombolás mellett, amit az ember művel, ez olyan munka, mint a sivatagba pohárral hordani a vizet! De mi akkor is az élet mellett harcolunk, mígy egyetlen kis csíra is marad a földön! – hajtotta le a fejét Pritti.

– És akkor? Mi a helyes? Ne együnk se húst, se növényt?

– Egyél, hiszen az embernek is ennie kell. De csak annyit, amennyire szükséged van. Tiszteld az állatot,

• 123

TROTH ÉS DESZPEL amely életét adja, hogy téged tápláljon, és ne kínozd, amíg él. Köszönd meg a húsát. Ha kivágsz egy fát, csak annyit vágj, amennyi szükséges, és legyen gondod arra, hogy helyette új fát ültess! – mondta Deszpel.

– Deszpel, mondd, vannak olyan elementálok is, melyek pozitív érzelmekkel táplálkoznak? – kérdezte reménykedve Péter.

Deszpel elnevette magát.

• 124