Troth és Deszpel - 18. fejezet - A föld őrzője

TROTH ÉS DESZPEL

A

A föld őrzője

Másnap ragyogó napra virradtak, egyetlen felhő sem

tarkította az ég mélységes kékjét. A Nap hétágra sütött, hamarosan az erdő hűvös árnyékába menekültek a napsugarak elől.

Deszpel nyugtalanul járt fel–alá.

– Mi baj, Deszpel? – kérdezte vidáman Péter, felhajtva egy adag friss kókusztejet.

A manók kitettek magukért, a kőasztal állandóan roskadásig tele volt finomabbnál finomabb gyümölcsökkel.

Szótlanul, sóvárgó szemekkel, mindenhová követték Rékát, és ha megsajnálta őket és énekelni kezdett nekik, a legkülönösebb dolgokat művelték. Korán reggel például egy olyan népdalt énekelt, mely az idegenben harcoló katona honvágyáról szólt, erre megdöbbenésére egymásra kapaszkodtak, és testeikből sátrat alkotva körülötte, védelmezően körülvették. Ki sem tudott bújni onnan, míg el nem hallgatott.

Deszpel nem válaszolt azonnal. Körbe–körbe kémlelt, látszott, hogy figyel, aztán megadóan fújtatott egyet.

– Várom a tűz és a levegő őrzőjét, és eddig semmi válasz a hívásomra.

• 129

TROTH ÉS DESZPEL – Haza akarok menni! – kiáltotta Péter apja dühösen.

– Elegem van ebből a furcsa vakációból! Nem vagyok most sem biztos abban, hogy nem–e álom ez az egész.

Akármi is, de szeretném, ha már vége volna. Amig itt mi delfinekkel úszkálunk álmomban, otthon ki tudja merre fajult el a dolog. Minden eszközzel meg akarom állítani a fakitermelést, és nem akarom sem a környéken, sem máshol látni azt a söpredéket! Ha kell, a fákhoz láncolom magam! De elegem van az itteni ücsörgésből, az egyszer biztos!

– A fákhoz láncolni magad nem a legjobb ötlet, Attila, még a végén börtönbe kerülsz – csillapítgatta Réka sóhajtva.

– Azáltal győznek, hogy hagyjuk magunkat megfélemlíteni, és hogy nem hiszünk abban, hogy a jó ügy valaha is győzhet! Nem engedhetem ezt meg. Nem félek tőlük! Én nem vagyok megvásárolható, mint a bátyám, György!

– A bátyád, György? – kapta fel hirtelen a fejét Deszpel. – Mi történt vele?

Egymás szavába vágva mesélték el neki György pálfordulását.

– Tudod, a tekintete – mondta Péter – az volt a legrosszabb. Olyan hideg tekintete lett, mintha nem is az én drága György bácsikám volna. Olyan volt, mintha lenyelte volna őt is egy füstsárkány...

– Hogyhogy őt is? Miről beszélsz? – kérdezte Deszpel csodálkozva.

Péter kicsit zavartan, de elmesélte azt az álmát, amelyikben a magas férfiről álmodott.

• 130

TROTH ÉS DESZPEL – Olyan volt, érted, mint egy kis fényecske, akit teljesen körbevett egy rémséges, gonosz valami.

Ráadásul engem is érzékelt, és a hideg is kirázott tőle az álmomban! Mi ez, óriáselementál?

Deszpel aggódva nézett rá.

– Nem. Ez nem elementál.

Sokáig ültek csendben.

– Átgondoltam – állt fel határozott mozdulattal Péter apja. – Nem félek én semmi fekete akármitől. Nem az vezérel, hogy visszanyerjem az állásom. Az a célom, hogy megőrizzem az erdőt! Ne vágjanak ki több fát, és ha lehetséges, akkor minden kivágott fa helyett újat ültetek!

– Akármi lesz, segítek nektek! – húzta ki magát Deszpel.

Ekkor hangos csattanás hallatszott. Ott, ahol eddig Deszpel állt, egy gömbölyű szikla magaslott. Péter odarohant, megérintette a sziklát. Langyos volt. A szikla hirtelen megrázkódott, és megdöbbenésükre Deszpel állt előttük újra.

– Visszanyertem a föld őrzőjének erejét! – kiáltotta boldogan. – Újra bármivé változhatok, ami föld, vagy a föld teremtménye! Ó, de boldog vagyok!

Deszpel váratlanul bokorrá változott, majd homokká, utána gyönyörű, fénylő, hatalmas kristállyá, végül újra Deszpel lett, olyan, amilyennek ők ismerték. Öröme mindenkit magával ragadott, csillogó szemmel, bizakodva néztek egymásra.

– Miért változtál fénylő kővé? – kérdezte Attila.

– Mert rájöttem, mit tegyek! Gyógyítani fogjuk a földet. A föld bizonyos pontjain sárkányköveket

• 131

TROTH ÉS DESZPEL helyezünk el, melyek segítik a természetet regenerálódni. Már csak egyetlenegy kő hiányzik ahhoz, hogy teljes, sugárzó kristályrács vegye körül a földet. Ez a kő nagyon régóta, több száz éve eltűnt – mondta komoran. – Addig is, míg megtaláljuk, nekifogunk a munkának – valamennyi hatása így is lesz.

Péter szó nélkül leoldozta a nyakából a Deszpeltől kapott követ, és elé tette.

– Tedd ezt is közéjük! – mondta neki. – Honnan származnak ezek a kövek?

– Ők kristály formájú természetszellemek.

Közvetíteni tudják az őrzők erejét és tudását.

Péter Grizeldát kereste tekintetével.

Grizelda nem vett részt a sárkánytáncban, de gyönyörködve nézte Deszpelt.

– Én is segíteni fogok. Abban reménykedünk, hogy találunk még túlélő sárkányokat. Hátha valahol, a távoli jégmezőkön él még néhány hósárkány. Talán léteznek még tűzsárkányok is. Ismertem egy tűzsárkányt – neki köszönhetem, hogy életben maradtam. Úgy hírlett róla, hogy nem ismer sem félelmet, sem megalkuvást – ő volt a legerősebb sárkány a földön. Nem hallottam pusztulásának hírét – egyszerűen eltűnt. Ha őt megtalálnánk és velünk tartana, akkor már félig győztünk.

– Igen, ő Troth – mondta ünnepélyes hangon Deszpel. – Haragja, mint a dühöngő tűzvihar. Barátsága, mint a Nap melege. Nem hiszem, hogy él – nem rejti sem föld, sem víz. Már megtaláltuk volna. Abzu is kereste.

Hósárkányok viszont még valóban élnek a déli sarkkörön, de nem hiszem, hogy számítani lehetne rájuk.

• 132

TROTH ÉS DESZPEL Mindig is a saját törvényeik szerint éltek. Önző, zárkózott, merev társaság.

– Kik ezek a hósárkányok? – kérdezte Péter.

– Ez nagyon régi idők titka – hajtotta le a fejét Grizelda. – Minden sárkányfaj majdnem tökéletesen ural egy–egy elemet. A fekete sárkányoknak, a levegő urainak, ez nem volt elég. Megirigyelték azt, ami egyetlen sárkánynak sem adatott meg, akármilyen mesteri szinten műveli azt az elelmet, amelyből származik: ez pedig az, amit emberi léleknek neveznek.

Szövetkeztek néhány emberrel: majdnem korlátlan hatalmat ajánlottak, cserébe pedig lelket akartak szerezni maguknak. A szörnyű alku eredményeképpen nagy bajba sodorták nemcsak az emberiséget, hanem a teljes életet a földön. A többi sárkányfaj felismerte a veszélyt, és összefogtak a fekete sárkányok ellen, a hósárkányok viszont meghátráltak, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna rájuk. A végső nagy harcban majdnem minden sárkány elpusztult, és a csata színhelyét elnyelte a tenger. Tartozunk az embernek – csak ennyit árulhatok el.

– Deszpel, fekete sárkányokat láttam Borostyánkő vára felett keringeni?

– Igen. Újra erőre kaptak. Most eljött az idő, hogy végleg megállítsuk őket!

– Ezek szerint néhányan megmenekültek közülük?

– Igen. De nem ők voltak az egyedüli túlélők.

Deszpel hirtelen megállt, és töprengve nézett maga elé.

• 133

TROTH ÉS DESZPEL – A levegő és a tűz őrzője nem válaszolt a hívásomra – mondta aggodalmas hangon. – Viszont visszanyertem az erőm, és ez biztató jel. Este visszaindultok.

– Vegyük fel a meleg ruháinkat? – kérdezte gyakorlatiasan Réka.

– Nem szükséges. Abzu fog titeket hazaszállítani.

– Látunk még, Deszpel? – kérdezte Péter összeszorult szívvel.

– Persze! Hiszen most már át tudok változni! Lehet, hogy a küszöb leszek majd a kaputok előtt! – nevetett Deszpel. – Rá fogsz majd jönni, ha én vagyok az!

– De hogyan utazunk? Lenyel a cethal? Ahol mi lakunk, tudod jól, hogy nincs tenger! – csodálkozott Hanna.

– Bízd ezt Abzura! Megígérte, hogy hazajuttat. – vigyorgott Deszpel.

– Deszpel, csak egyetlen kérdésre válaszolj még! – könyörgött Péter. – Miért pont én találtalak meg?

– Emlékszel arra a sárkánylovasra, aki Léka várának ostroma során elmenekült? Ennek az embernek a családja generációk óta szövetségben állt a földsárkányokkal. Ennek az embernek a leszármazottai vagytok, ezért találhattál meg engem.

– Mit menekített magával az ükapám?

– A hiányzó sárkánykövet, Péter. Nem tudja senki, hogy mi lett a sárkánnyal és a lovasával, soha nem találtuk meg egyiküket sem, és a kőnek is nyoma veszett.

– Említetted egyszer, hogy a térnek is van őrzője.

Vele nem kell találkoznunk?

– Ha majd készen állsz rá, megtalál, őt nincs hatalmamban meghívni. – mondta Deszpel. – Esteledik,

• 134

TROTH ÉS DESZPEL és Abzu már vár benneteket, hogy haza vihessen.

Búcsúznunk kell!

A sárkány hirtelen gyönyörű cédrusfává változott.

Aztán Egy kis gallyacskája hullt a lábuk elé. Felvették, és köszönetképpen megsimogatták Deszpel törzsét.

• 135