Troth és Deszpel - 24. fejezet - Hovura

TROTH ÉS DESZPEL

H

Hovura

Péter felkucorodott Deszpel hátára. A sárkány sokkal

gyorsabban száguldott, mint eddig bármikor és pihenőt sem tartott. Péter teljesen elveszítette az időérzékét, már lélegezni is nehezére esett.

Gémberedettségéből jéghideg levegő térítette magához. Távolabb az alagút bejárata derengett. Nem volt ereje leszállni a hámok szorításából.

– Segíts neki – hallotta félájultan Grizelda hangját. Érezte, hogy valaki leemeli Deszpel hátáról. Puha melegség vette körül.

– Grizelda... – suttogta Péter.

– Engem szólít így – hallotta távolabbról Grizelda magyarázkodó hangát.

Péter meglepődve nyitotta ki szemét.

Hófehér, selymes, pehelytollszerű bunda ölelte körül: egy hósárkány szárnya alatt fészkelt.

– Megmelegítelek – szólt a hósárkány furcsa, vijjogó hangon. – Hiszen ez még csak gyermek! Égővörös szempár meredt rá megvetően. - Őt akarod beküldeni oda, Deszpel?

– Ne feledd, az ő jelenléte nem érzékelhető – morogta Deszpel. - Hogyan döntöttetek?

• 163

TROTH ÉS DESZPEL Az alagút mélyéről két újabb hósárkány lépett elő.

Mindannyian kisebb termetűek voltak, mint Deszpel – még Grizeldánál is kisebbek. Halványkék pikkelyeik sűrű, fehér pihebundát rejtettek. Vörös szemük hűvösen, barátságtalanul szegeződött az újonnan jöttekre .

– Harcolni fogunk, de meg kell ígérned cserébe valamit – szólt az, amelyik eddig Pétert melengette.

– Számító banda – morogta Deszpel a fogai között. Mit akarsz? – kérdezte gyanakvó hangon.

– Ezentúl a föld őrzője, ha sárkány alakban mutatkozik, csakis hósárkány formát vehet fel! Legyen vége annak az előítéletnek, mi szerint a hó– és földsárkányokat külön nemzetségnek tekintik! Avagy túl büszke ehhez az őrző?

Deszpel csodálkozva nézett rá, majd a szeme sarkából Grizeldára sandított.

– Hovura, szeretném, ha mindenek előtt Grizaldahadaren bocsánatát kérnéd azért, hogy magára hagytátok a dán szigeten!

– Apám – fordult Grizelda ünnepélyes főhajtással Hovura felé – nem haragszom rád. Kérlek, segítsetek kiszabadítanunk Troth–ot, mert ha nem sikerül, nemsokára nem marad a földön se föld–, se hósárkány többé!

– Otthon maradhattunk volna jeges hazánkban, békességben! A harccal nyugodt életünket kockáztatjuk, és lehet, hogy elpusztulunk – mordult fel a hósárkány. – Valamit valamiért! Úgy tűnt, hogy Deszpel nem igazán bízik a hósárkányok lojalitásában, de nem volt más választása.

• 164

TROTH ÉS DESZPEL – Íme a végső válaszom – mondta. – Ha győzünk, teljesítem a kérésedet.

– És ha elpusztulunk a harc közben? – alkudozott Hovura.

– Ebben az esetben is betartom szavam. Sőt, megteszem azt is, amire nem mertetek kérni: győzelem esetén visszaadom a neveiteket.

A hósárkányok vörös szeme felragyogott. Kihúzták magukat, izgatottan morogtak.

Grizelda megkönnyebbülten felsóhajtott.

Vajon miért köti feltételhez az ígéretét Deszpel? – töprengett Péter. – Talán attól tart, hogy szövetségesei esetleg megfutamodnak?!

Csak most döbbent rá, hogy végig értette a sárkányok vitáját.

– Miért nem a saját stílusukban, hangtalanul tárgyalnak egymással? Mit is mondott régen Deszpel? A sárkányok érzik a saját nemzetségük gondolatait... Talán a hó– és földsárkányok mégiscsak két külön nemzetség és tagadni próbálják?! Vajon mi oka van annak, hogy nem bízik bennük Deszpel? Ki tudja, miért fontos ennyire számukra, hogy a föld őrzője megtisztelje őket?!

Nagyon hideg volt. Lehelete az arcára fagyott, keze– lába teljesen elgémberedett, éhes és szomjas volt.

– Péter– surrant melléje halkan Grizelda – innod kell a véremből.

Péter megrökönyödve nézett rá.

– Azzal foglak táplálni, amivel a kicsinyemet szoktam – magyarázta sietve Grizelda. – Miközben etetem őt, véremnek ez a része tejjé válik. Nagy erőt ad.

Szükséged lesz rá – topogott aggodalmasan.

• 165

TROTH ÉS DESZPEL – Hol van most a kicsi sárkány, nincs veled?

– A hósárkányok földjén hagytam, hiszen csak akadályozna a harcban. Apám anyja vele maradt, és vigyáz rá, amíg érte megyek. Talán így ő életben marad – suttogta maga elé Grizelda.

– Hát jó – egyezett bele megadóan Péter. Szívébe jeges félelem markolt.

Grizelda fellebbentette a szárnyát.

Pihéin gyöngyszínű tej csordult végig. Péter ivott belőle, de nem érzett semmi különöset, talán csak annyit, hogy már nem fázik, és nem is éhes.

– Hoztam neked valamit – kotorászott a hámok között Deszpel. – Ezt öltsd magadra!

Fura rongycsomót dobott Péter lába elé.

– Sárkánypikkelyekből szőtt páncélruha! Nem hatol át rajta fegyver és a tűztől is véd.

Péter idegenkedve forgatta a ruhadarabot. Vékony bőrruhához zöld és vörös pikkelyeket erősítettek, melyek lemezesen fedték egymást. Súlyos volt, és koszosnak is tűnt, barna foltok sötétlettek rajta.

– Biztosan egy barlang mélyén hánykolódott eddig – gyűrte le idegenkedését Péter, és belebújt a páncéruhába.

Nagy volt neki, de Grizelda gyorsan ráigazította.

– Koszos ez a cucc – súgta oda neki Péter, bár érezte, hogy ez most kicsinyesség a részéről.

– Nem piszok az, hanem vér. Aki előtted hordta, elpusztult egy régi csatában.

– Nem védte meg a páncél?

– A fekete sárkányok túljártak az eszén: megragadták, felszálltak vele, és a magasból a földhöz csapták, ez okozta a halálát.

• 166

TROTH ÉS DESZPEL – A sárkánylovas... – suttogta maga elé Péter. – Az ő páncélja lehetett... Az ükapám páncélját öltöm fel! – húzta ki magát.

– Készen álltok? Indulnunk kell, míg meg nem érzik a jelenlétünket – mordult rájuk türelmetlenül Deszpel.

– Mit kell tennem? – kérdezte Péter. Már nem félt.

– Mikor a nevedet kiáltom, azonnal elindulsz, és kúszva átjutsz a pajzson. Keresd meg Troth–ot, és hozzátok ki a követ.

– Gyerekjáték – vigyorgott Péter. A hósárkányok meglepődve néztek rá, vörös szemükben tisztelet tükröződött.

• 167