Troth és Deszpel - 28. fejezet - A levegő ura

TROTH ÉS DESZPEL

A

A levegő ura

A

fekete sárkány vékony teste tele volt sebekkel, láthatóan minden mozdulat fájdalmat okozott neki.

Troth elé kúszott. A tűzsárkány szemében öröm csillant, majd elkomorodott.

– Te élsz, Lildu? Hiszen kimondtam a neved halálod órájában!

– Életben maradtam, és megmentelek, Troth. Már csak én maradtam, aki segíteni tud neked. Egyedül egy fekete sárkány karmolása tudja semlegesíteni a mérget a testedben!

Troth bizalmatlanul nézett rá.

– Miért hinnék neked?

– Nagmer meghalt, de a varázslat, amit elindított, tovább működik. Ha meg akarod szüntetni, még meg kell tenned valamit. El kell pusztítanod a Könyvet, ehhez pedig minden erődre szükség lesz. Haldokolsz, Troth. Kérlek, fogadd el a segítségem!

– Milyen könyvet? – csodálkozott Deszpel.

– Ez a fekete sárkányok hatalmának kulcsa. A nemzetségünk vezetői tudtak csak róla. Egy leszármazottjukat mindig beavatták a Könyv titkaiba, hogy legyen valaki, aki továbbviszi a tudást és biztosítja számukra az uralmat a földön. Én, Lildu, Nagmer lánya,

• 183

TROTH ÉS DESZPEL a titok utolsó hordozója vagyok. Troth, árulásom ellenére kimondtad halálom órájában a nevem. Kérlek, engedd, hogy lerójam a tartozásom. A Könyv itt van a közelben.

– Hogyan lehet elrejteni a föld mélyébe bármit is, amiről nincs tudomása a föld őrzőjének? – kérdezte gyanakodva Deszpel.

– El tud rejteni egy őrző egy titkot egy másik őrző elől? – kérdezett vissza Lildu.

– A levegő őrzője! – sziszegte Deszpel.

– Rendben – szólalt meg hirtelen Troth. – Elfogadom a segítségedet.

A fekete sárkány teste ívben felgörbült. Farka tenyérnyi fekete tüskében végződött, melyen fekete csepp rezgett. Lildu egy hirtelen mozdulattal Troth hátába mélyesztette tüskéjét. A tűzsárkány felnyögött, teste élettelenül zuhant a földre. Deszpel villámgyorsan Lildu torkára tette hatalmas karmokban végződő lábát.

– Áruló boszorkány! Eljött az utolsó órád, még ha hét életed lenne is! Pusztulj el...

– Hallgass! – moccant meg Troth. – Lildu igazat szólt.

A tűzsárkány testéről majdnem teljesen eltűntek a szörnyű fekete foltok. Felállt, és megrázta magát.

– Hol a Könyv?

– Deszpel betemette az imént!

– sóhajtotta megkönnyebbülten Lildu, miután levegőhöz jutott. Nem sokáig örült, a karmok újra a földhöz szegezték. – Ha betemette, ki is tudja ásni! – tette hozzá sietve.

Péter azóta is a szikla mögött kuporgott, mely mögé Deszpel lökte. Fájó kezeivel kétségbeesetten szorongatta az ölébe dobott sárkánykövet. – Mindezt biztosan

• 184

TROTH ÉS DESZPEL álmodom – kapaszkodott a gondolatba. Lassan felébredhetnék, mert már nagyon nyomasztó kezd lenni....

Lildu, mintha megérezte volna Péter gondolatát, rászegezte hipnotikus zöld tekintetét.

– A gyermek is velünk jön. A teljes jóslat szerint a Könyvet egy tűzsárkány fogja elpusztítani, de nem képes erre, amíg egy ember azelőtt össze nem csukja. A Könyv pusztulása a fekete sárkányok nemzetségének a végét jelenti, de meghal az a tűzsárkány is, aki elégeti. Így van megírva – sóhajtott fájdalmasan.

– Mi lesz a sorsa annak az embernek, aki összecsukja a Könyvet? – kérdezte komoran Deszpel.

– Arra nem tér ki a jóslat.

– Haljunk meg együtt, Lildu, ha már együtt élnünk nem adatott meg. Úgy legyen! – egyenesedett fel Troth.

– Péter, vállalod? – nézett rá Deszpel.

– Össze kell csuknom egy könyvet? Persze. Utána pedig azonnal hazamegyünk, jó?

– Hazamegyünk – ígérte Deszpel. – Lildu, vezess!

A fekete sárkány a labirintus egyik beomlott útvesztője felé mutatott. Deszpel a néhai alagút nyomán, fejével új utat fúrva haladt előre. A többiek követték.

Hirtelen megállt. Előttük beláthatatlanul mély, kútszerű szakadék tátongott.

– Itt van – mutatott a mélybe Lildu.

– Le kell oda mennem? – kérdezte reszkető hangon Péter.

– Várj csak, felhozom én onnan neked! – dobbantott Deszpel.

• 185

TROTH ÉS DESZPEL A föld nem mozdult. A kútból halk suhogással fehér bagoly emelkedett fel.

– A levegő őrzője – suttogta áhítatosan Lildu.

A két őrző farkasszemet nézett egymással.

– Be fogjuk csukni a Könyvet, Leh! – kiáltotta Deszpel.

– Ugyan... – hunyta le szemét a fehér bagoly. – Nem képes az ember becsukni azt. Nem képes már az ember semmire sem. Még a természetszellemek, sőt, az állatok is bölcsebbek nála. Azt akarod, hogy elpusztuljon ez a világ? A Könyv biztosítja az egyensúlyt.

– Ki hitette ezt el veled?

– Nekünk, az élet őrzőinek az a feladatunk, hogy fenntartsuk ezt a világot. A Káosz őrzőinek is ez a célja, hiszen, ha az egyensúly teljesen felborul a rend és a káosz között, akkor megszűnik a fény is a sötétséggel együtt, nem lesz a földön utána sem élet, sem halál. Az őrzőknek végső soron a céljuk közös.

– Te alkut kötöttél a sötét őrzőkkel? – lobbant iszonyú haragra Deszpel.

– Mit tehettem volna? A cél szentesíti az eszközt, nem olyan egyértelműek a dolgok, mint ahogy a föld őrzője hiszi! – mondta megvetően a bagoly.

– Pont te! A bölcsesség és a tudás őrzője! Azt mondod, hogy az ember tudatlan? Nézd, mit tettél! Az igazság kövét elrejtetted a jégsivatag mélyére, és a könyved sötét varázslatot áraszt. Egyre több az olyan ember, aki alkut kötött a sötét őrzőkkel. Te segítettél előkészíteni az Arató útját! Szerinted ő meg fogja kímélni a világunkat? A Káosz ura megtagadja-e önmagát?

Megtévesztettek téged, bölcsesség fehér baglya! – felelt

• 186

TROTH ÉS DESZPEL gúnyosan Deszpel. – Nekünk valóban az a dolgunk, hogy fenntartsuk az életet. A Káosz őrzőinek pedig az a dolga, hogy elpusztítsa azt.

– Cseppet se félj. Az Arató nem ébredezik. Az emberek életben maradnak, elárult lélekkel, vagy anélkül. Soha nem voltak még ennyire sokan! Amiről nincs tudomásuk, az nem is zavarja őket. Marad az élő természetből is, amennyi feltétlenül szükséges. Nem zavarom a köreidet túlságosan, föld őrzője.

– Leh! – lépett elő Lildu – halhatatlan lelket ígértél a nemzetségemnek, amennyiben teljesítjük parancsaidat.

Mi betartottuk szavunkat. Elvégeztünk minden varázslatot, amire tanítottál. Háborúkat szítottunk, amikor arra utasítottál. Éhínséget, betegségeket terjesztettünk. Íme, atyám testét lassan magába fogadja a föld pora, lelke pedig mégsem szárnyal sehol!

– Halhatatlan lelke az élők közül csak az embernek lehet! – vihogott a bagoly.

– Mit műveltetek, Lildu? – borzadt el Deszpel.

– Leh megmutatta, hol találunk kincseket. Rengeteg kincset. A kincsekért cserében az emberek azt tették, amire mi utasítottuk őket. Nagy királyok kúsztak porban előttünk néhány kavicsért. Varázslattal is egyengettük az útjukat. Rengeteg vér ontatott egy teljesíthetetlen álom miatt! – sziszegte dühösen Lildu. – Becsaptál minket, de téged is becsaptt a Kígyó, Leh! Eszköznek használt! Te ne vetted volna észre, bölcsesség ura?! Ő, a Kígyó volt a világ valódi kormányzója!

– Tudásom hatalmas. Nem csapott be a Kígyó.

Valóban azt akartam, hogy megtaláljam a lélek halhatatlanságának titkát. Nekünk, őrzőknek sem

• 187

TROTH ÉS DESZPEL adatott ez meg! Miért csak az ember rendelkezzen vele?

Hiszen nem is ismeri! Elkótyavetyéli a sötét szolgáknak!

Bárgyú és balga, a tengeri tehén bölcsebb nála!

Mennyivel inkább megérdemlem én, aki ismerem a szavakon túli szavak mágiáját! Tudomásom van világok keletkezéséről és bukásáról! Igen, valóban hazudtam nektek – nézett merően Lildu szemébe. - Nem a fekete sárkányok számára kutattam a titkot. Meg akartam tartani magamnak. Azért jól szórakoztunk, nem igaz? Ó, azok a varázslatok a föld alatti labirintusaitok mélyén...

– Leh, mit tettél?! – üvöltötte Deszpel. – Embereket gyilkoltál! Szembeszegültél az Élet Urának parancsával!

A Kígyó az, aki számára a titkot kutattad!

– Nem, nem... – nézett rá Leh rezzenéstelen tekintettel, ez nem igaz... Magamért tettem. A kiontott vér pedig a fekete sárkányok nemzetségéhez tapad.

– Hazudsz, Leh! – vijjogott Lildu. – Ember gyilkolta az embert! A háborúkat, utasításodra, mi szítottuk, de nem vettünk bennük részt! Mi csak kitéptük a haldoklók szívét, koponyájukból kelyhet készítettünk, úgy, ahogy parancsoltad! Azt mondtad nekünk, hogy a vér rejti a hatalom és az örök élet titkát! És a jóslat... Miért őriztük Troth-ot, ha már csak az ő vére hiányzott?! Miért nem kevertük vérét a halhatatlanság italához?

- A jóslatot és ezt az egész vér-mágiát én találtam ki, az áldozatok pedig a Kígyónak kellettek – csattintott megvetően csőrével a fehér bagoly. –Mit gondoltál, megengedtem volna valaha is, hogy Nagmer halhatatlan lélekkel bírjon?!

– Azt hitted, ha sikerül, titkot megtarthattad volna magadnak? – Deszpel már tajtékzott a dühtől. - Nem

• 188

TROTH ÉS DESZPEL bont alkut a Kígyó soha, te tudod a legjobban, krónikák őrzője! Hazugság és ámítás! A Kígyó tudja, hogy ő maga sohasem lehet élő. Alkut kötött veletek, mert tudta, hogy Nagmer hatalomvágya és a te sóvárgásod a halhatatlan lélek iránt elég nagy csalétek ahhoz, hogy elvakítsa ítélőképességeteket. Az ő célja csak egy volt: írjátok meg és maradjon nyitva bármi áron a Könyv, félelmet és zavarodottságot szítván, hogy minél több emberi lélekszikra kerülhessen a csapdájába. Régóta ontja már a Könyv szörnyű varázslatát. Nagmer cselekvő részvétele és a levegő őrzőjének tudása nélkül nem íródott volna meg, hiszen a Káosz őrzői semmit sem tudnak tenni az élők segítsége nélkül.

A két őrző farkasszemet nézett.

- Eljött az idő. Be fogjuk csukni a Könyvet! – sziszegte Deszpel.

– Nem tudjátok – nézett a rá gőgösen Leh. – Csak igaz ember tudja megtenni.

– Ha sikerül – mondta Deszpel –, akkor el fogjuk pusztítani.

– Ha sikerül – válaszolta Leh –, akkor ezentúl meghajtom a fejem az ember előtt. Ha pedig nem..., akkor Lildu velem marad. Nem bontottam szövetséget a nemzetségével. És velem marad az ember is, aki veletek van – tette hozzá mintegy mellékesen.

• 189