TROTH ÉS DESZPEL
A
A tér hatalma
Péter reszketve állt a sárkányok előtt. A levegő urának
sárga szemei gúnyosan meredtek rá. – Ezt nem kérheted, Leh! – dörögte Deszpel. – A gyermeket engedd el! Troth fenyegetően kúszott a bagoly felé. – Hátra, Troth! A tűz ideje lejárt! Pislákoló parázs ne avatkozzon az őrzők vitájába! – huhogta a levegő őrzője. – Jöjjön el az igazság órája! Ember, csukd be a Könyvet! A kút mélyéről lassan felemelkedett a Könyv. Leh egy fejmozdulattal Péter lábához ejtette. Szét volt nyitva, és mindkét lapon egy–egy rajz állt. Péter ránézett a bal oldali ábrára. Életében olyan elemi rettegést nem érezett, mint most. Maga volt az iszonyú, megfoghatatlan, bénító félelem. Nem értette, mitől fél, ez túl volt kimondható szavakon és magába szippantotta. Minél tovább nézte a könyv oldalán a rajzot, az annál erősebben uralta, végül úgy érezte, ő maga lett a félelem. – Péter! – kiáltotta Troth. – Ne hagyd magad! Péter, mintegy álomban, a másik oldalon lévő ábrára nézett. Nézte, de nem látta jól. Megrohanták a gondolatok, de mint a rohanó felhők az égen, egyik sem maradt meg a fejében. Lassan lecsukódtak a szemei.
• 191
TROTH ÉS DESZPEL – Anya, éhes vagyok... – suttogta. Megingott, és ha Troth nem nyúl utána, a szakadékba zuhan. – A Kígyó és az Ámító jele... – nyögte Deszpel. Hogyan tehettél ilyet, Leh?! Hirtelen vakító napfény öntötte el az alagút sötétjét. Troth felegyenesedett, teste vörös aranyként izzott. – Halljátok a tűz őrzőjét, mely harcosának hangján szól! Elég volt! – hangja úgy morajlott, mint a közelgő tűzvész ropogása. – Elég volt az árulásból és a félelemből! Elég volt a hazugságból és a bénító álomból! Kushadjatok, Káosz szövetségesei a nap fényének lángoló igazsága előtt! Hogyan merészelte a levegő őrzője megtagadni azt, amire rendeltetett?! Hogyan is merészelte a fekete sárkányok népe firtatni a titkok titkát?! Ember, aki nemzedékek óta a fény harcosa voltál, izzon fel a szívedben a bátorság tüze, harcra hívlak fel! Megújítom a tűz szövetségét az igaz emberrel! – Mintha láttam volna valahol már ezt a könyvet... – gondolta Péter kábultan. Ó, igen. Most már tudom. Az oszlop Léka vár ostrománál... A kígyó jele és a könyv... Az ősöm menekítette az igazság kövét a fekete sárkányok népe elől! Ő volt a lovas aki a földsárkány hátán menekült! Megrázta magát. A Könyvből áradó félelem és a zavarodottság még mindig fogva tartotta. – Be kell csuknom – határozta el, összeszedve utolsó erejét. Hömpölygő forróság öntötte el a szívét. Mintha szívén keresztül lélegezne. Tüzet, fényt lélegzett be és úgy érezte, sötét kormot lélegzik ki. Troth a háta mögé állt, vörös–arany fénye bevilágította a Könyvet. Oldalai a
• 192
TROTH ÉS DESZPEL rávetülő fénytől különös módon sötétségbe borultak, és mintha a jelek mágikus ereje is csökkent volna. Péter tovább lélegzett. Érezte, hogy egész teste vibrál, és fény tölti be a szívén keresztül minden porcikáját. A félelem jeges marka lehullott róla, és gondolatai egyre tisztábbak lettek. Érzékei eddig soha nem tapasztalt élességgel működtek. Aztán különös dolgot tapasztalt: mintha a tudata megkettőződne; belülről, a tudata mélyéről figyelte a könyv előtt álló önmagát. Ez az érzés megsokszorozódott: tudata aztán megfigyelte a tudatát figyelő tudatát. Cselekvő énje között és a saját magát megfigyelő belső jelenléte között a tér folyamatos, áradó tágulását érzékelte. Teresség, és határtalan nyugalom... Egyszer csak tudata mintha elhagyta volna a testét. Úgy érezte, mintha egy hatalmas óceán felületén lebegne, arccal a kék ég felé, alatta pedig a vizek mélységes, beláthatatlan sötétje morajlana. Az égen ragyogó nap fényes sugarai a szívébe hatoltak. Szíve, mint egy kristályprizma, átalakította a napsugarakat, és továbbította a vizek mélységei felé, mely ezáltal kivilágosodott és teljes mélységében áttetszővé vált. Továbbra is hanyatt feküdt, de amúgy is látta az óceán alján a sziklákat, a halak villanását, a cápák osonó vadászatát, a mélységek teljes, lüktető, csodálatos világát. Határtalan örömöt és ujjongó hálát érzett. – Péter – hallotta távolról Troth hangját... Csukd be a könyvet! Péter lelke magasra szállt. Messziről, a világűr indigó színű távolságából látta a földet és tudata a gondolata sebességével fel és le szárnyalt, az óceánba és vissza.
• 193
TROTH ÉS DESZPEL Delfinek követték röptét játékosan. Mély, tántoríthatatlan boldogság töltötte el. – Péter! Csukd be a könyvet! Újra az alagút mélyén találta magát. A tágasság élménye, melyet a tudata tudatának megfigyelésekor érzékelt, megmaradt. A félelem vagy tétovaság árnyéka sem környékezte. Leh csodálkozással vegyes tisztelettel nézett rá. – Rendben – válaszolta nyugodtan. A Könyvhöz lépett, és meglepetten észlelte, hogy az semmilyen hatással nincs többé rá. Határozott mozdulattal összecsukta. Félreállt. Látta, hogy Troth visszanyerte eredeti vörös színét. A levegő őrzője lehajtott fejjel állt a szakadék túlsó felén. Hatalmas lángcsóvát zúdított a tűzsárkány a könyvre. A lángok egyre jobban belekaptak lapjaiba, míg csak két oldal maradt benne sértetlenül. Troth láthatóan vesztett erejéből, a tűzsugár vékonyodott és a forróságtól a könyv lassan újra kezdett szétnyílni. Péter, határtalanságának csendjéből halk mormolást hallott. Tekintete találkozott Lildu zöld szemének pillantásával. – Hallgattasátok el Lildu–t! – kiáltotta. Troth szeme rávillant a fekete sárkányra. – Nem akarok elpusztulni! – vonaglott a fekete sárkány. – Nem akarok megsemmisülni! Nemzetségem hosszú idők során összegyűjtött minden tudása veszne el velem! Troth, ne égesd el meg a könyvet! Kegyelmezz! – és tovább mormolt. Péternek úgy tűnt, mintha
• 194
TROTH ÉS DESZPEL láthatatlan kötelek fonódnának Troth testére. Lilduhoz rohant és a farkánál fogva a szakadék felé kezdte húzni. Az gyűlölködő tekintettel belekapaszkodott, és hirtelen mozdulattal, vijjogva a szakadék mélyére vetette magát. Péter arra ocsúdott, hogy a fehér bagoly tartja a karmai között és felfelé szárnyal vele. Mikor újra szilárd talajt érzett a lába alatt, észrevette, hogy valamit szorongat a kezében. Lildu fullánkja volt az. A Könyv helyén csak egy maréknyi hamu maradt.
• 195