Provocatio Educationis - Esszék 1

SZINAY BALÁZS

ESSZÉK 1.

PROVOCATIO Educationis

EGYSZEMÉLYES FOLYÓIRATA

„Ez tehát a tartalommentes közlés vaskora. A tudattalanból kiömlő, válogatatlan igazságérzetek pusztító, ömlesztett jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem fogadsz be, csak élsz, közölsz és taszítasz minden rendelkezésedre bocsátott erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma már csak a »bárki lehetsz« eszményét éled, de nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod elméd vetítővásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki.”

►a

1

tartalomból

A MEGALÁZOTT MESTEREK NYOMÁBAN ● A FÉRFIAS ÉS NŐIES ÍRÁS– ÉS KIFEJEZÉSMÓD ● AZ IDŐ ● BOLDOG●

BOLDOGTALAN IRODALOM II. (RÖPIRAT AZ OLVASÓHOZ) ● A BÖLCSESSÉG SZERETE-

TE, AVAGY A TUDOMÁNYOS ÉS SPIRITUÁLIS KÖLTÉSZET ● RÁSZA – TÁNC AZ ISTENNEL ● A KÁVÉ FILOZÓFIÁJA

1

www.szinba.blogspot.com

2

Tartalom A TUDÁS HATALOM, VISZONT A NEM TUDÁS BÖLCSESSÉG

3

A MEGALÁZOTT MESTEREK NYOMÁBAN

6

A FÉRFIAS ÉS NŐIES ÍRÁS– ÉS KIFEJEZÉSMÓD

8

AZ IDŐ

10

APOLÓGIA* (GONDOLATOK VERSEIMRŐL)

12

ÍRÁS, OLVASÓ NÉLKÜL

14

BOLDOG-BOLDOGTALAN IRODALOM (RÖPIRAT A SZERZŐKHÖZ)

17

BOLDOG-BOLDOGTALAN IRODALOM II. (RÖPIRAT AZ OLVASÓHOZ)

19

A BÖLCSESSÉG SZERETETE, AVAGY A TUDOMÁNY ÉS SPIRITUÁLIS KÖLTÉSZET

22

ÖNÁTADÁS – „A TE AKARATOD LEGYEN MEG ÉS NE AZ ENYÉM!”

27

RÁSZA – TÁNC AZ ISTENNEL

30

MESTERI NÁCIÓK

32

LEBEGÉS

34

A KÁVÉ FILOZÓFIÁJA

37

1

2

A TUDÁS HATALOM, VISZONT A NEM TUDÁS BÖLCSESSÉG!

E S S Z É K 1.

Gyakran írok a jelenről, mert egy rendkívül tanulságos kor ez, ezen kívül szeretek benne élni. Ennyi információhoz és tanulási lehetőséghez, mint ma, sosem jutott még az ember. A tanulási folyamat konzekvenciája egyszerű: felhalmozni annyi tudást, amennyit csak az ember bír, azért, hogy végül a bölcs megfejtse, semmi szüksége a tudásra. Azonban idáig a legtöbben nem mennek el. A felismerés kétségtelenül terhes, a hatalom nagy úr. Tudással rendelkezni ma befolyást jelent, a befolyás érzékelése pedig mindennél fontosabb a biztonságérzethez, hisz ettől érezzük úgy, hogy megéri élni és mindennap tenni egy adott célért.

A szanszkrit védanta szó azt jelenti: a Védák vége, a Védák tanításának csúcsa, egyes Véda magyarázatokban, szélesebben értelmezve azonban nemcsak a Védák végéről, hanem a tudás végéről van itt szó, hiszen olyan filozófiai kérdés nincs, amivel a Védák ne foglalkoznának. Ez nem pusztán egy információ, egy közlés, hanem analógia is. Mégpedig annak analógiája, hogy létezik olyan tudás, mely minden kérdésre választ ad és e tudásnak van vége is, a vége után pedig szükségszerűen következik valami, nem pusztán a semmi, a vég.

Pedagógiai alapvetés, hogy a pedagógia célja az, hogy megszűntesse önmagát. Ez annyit jelent, hogy amikor a személyiség már teljesen kifejlődött, a pedagógiának nincs több dolga. Mivel az egész létezés egyfajta pedagógiai eszközként és folyamatként fogható fel, ezért azt mondhatjuk, hogy a létezés célja az, hogy megszűntesse önmagát. A tudás vége, a pedagógiai folyamat vége. Persze itt nem a létezés teljes megsemmisüléséről van szó, hanem csupán jelen formában való megszűnéséről és egyben magasabb szintre emelkedéséről. A szanszkrit ezt a moksa fogalmával írja le. A moksa annyit tesz: megszabadulás anyagi köteléktől, a matéria fogságából, egy magasabb tudatosság elérésével.

Egyén és társadalom levet minden olyat, amire önmaga helyzetének behatárolása és az univerzummal való összhangjának megteremtése szempontjából semmi szüksége nincs. Aztán nem tesz egyebet, hacsak azt nem, hogy igyekszik megtartani azt, ami ez után a lemeztelenedés után számára felragyog. Osho ezt a 3

van, ahonnan az ego már eltűnt.” A buddhizmus a bölcs léthelyzetére azt mondja, hogy ez a buddhi, buddha-állapot, a nirvána, vagyis elsősorban a megvilágosodás, másodsorban pedig a nem lét felismerésének állapota. Jézus viszont egészen másfajta értelmezést használ, szerinte ugyanis, nagyon is a lété, méghozzá a krisztus-tudat által, a mennyek országának eljöveteléjé, másképpen a szeretet felszínre törése. Ugyanezt az állapotot fejezik ki a latin eredetű illumináció szó, mely szintén megvilágosodást jelent, és ide rokonítható a védikus irodalomban szereplő maha atmá kifejezés, mely azzal azonosítható, hogy valaki nagy lélekké, felébredetté vált.

Az önmegvalósítás fogalmához ma az ember kétfajta utat társíthat. Az egyik szanszkrit kifejezéssel élve a jnána, a (lexikális) tudásszerzés útja, ezt alkalmazza közel a társadalom 90 százaléka. A tudásszerzés következtében gazdasági és társadalmi siker várható, ha az egyén azt eléri, önmegvalósítását beteljesedettnek érzi. Emelkedettebb szinten az ember a jnána, a tudásszerzés által a világegyetem működését igyekszik megérteni. Mindazonáltal a teljes igazsághoz sosem jut el, mivel az érzékelésen kívül eső létszférák megtapasztalására puszta tudásszerzés segítségével nem képes.

Ezzel szemben áll a spiritualisták által képviselt út, a bhakti, vagyis a szeretet és a szolgálat útja. A bhaktiban az egyén nem felhalmozza, hanem elveti a (felesleges) tudást és átadja magát a létből kiáramló szeretetnek. Működésének középpontjában már nem az én, hanem a köz áll. Nem magát szolgálja, hanem az istenit és az isteninek végzett szolgálaton keresztül az egyetemeset hozza le e világba, hogy megossza azt másokkal. Ezt az önátadást és önfeladást nevezik a keletiek yogának, vagyis az istenivel való kapcsolatteremtésnek.

Ma jnána-, tudáslicit folyik. Ráadásul a leereszkedő tudásé, nem a felszállóé.

Leereszkedő tudás az, ami valakinek az aktuális létmegvalósítási szintjére húz le egy adott tudástartalmat, felszálló tudás pedig az, mely magához húzza fel a befogadót, vagyis elhatározásra, majd tudatos lépések megtételére ösztönzi. A leereszkedő tudás megszerzése és továbbhagyományozása következtében az emberiség tudata fokozatosan veszít korábbi helyzetéből, mivel újra és újra egy egyre alacsonyabb rendű tudásszinthez ereszkedik le.

Tanulás, tudás, ismeretszerzés útján rendkívül sok dolgot képesek vagyunk megtanulni a világról úgy, hogy tulajdonképpen nem ismerjük meg azt. Olyan ez, mint az autókereskedő esete, aki bár minden lehetséges információt fel tud sorolni egy adott járműről az értékesítés elősegítése érdekében, úgy, hogy közben egyetlen percet sem töltött az eladásra szánt autóban. Önmagunk értékesítését mi is mesterien megtanultuk, úgy, hogy közben egy percet sem töltöttünk önmagunkban. A szociológia régóta kutatja a lexikális tudásszerzés következményeit, e kutatások kapcsán pedig két dolgot lehet megállapítani: 1. ez a fajta tudásszerzés hosszú távon a társadalmi és főként a szellemi érdekeket nem szol4

gálja 2. gazdasági szempontból ugyan hasznos, de csak az egyéneknek (közösségi szinten nem), vagy a társadalom szűk rétegeinek, akik általa érvényesülni tudnak. Az egyéni érvényesülés generálta versenyszellem pedig mindenkiből egyént, és mindenki másból riválist képez. Egyedül ily módon képes az evolúciós elmélet legalább egyetlen tétele érvényt szerezni magának: vagyis az erősebb fennmarad, a gyengébb elpusztul.

Mindazonáltal az elmúlt több tízezer éves spirituális hagyomány tapasztalata alapján sokkal lényegesebb és hasznosabb tételnek bizonyult az emberiség történetében, ha lét-kérdésekről tudakozódott: Ki ő? Mi dolga ebben a világban? Mi dolga a világegyetemben? Milyen összefüggésben áll az ő léte a világegyetemével? stb. Akárhányszor az ember e kérdések felől tudakozódott, léthelyzete magasabbra emelkedett.

A köztudat és a kollektív tudat látszólag átsiklott e kérdések fölött, mivel gyökeres változás e téren a világtörténet folyamán nem állt be. Az embert még az sem érdekli, hogy egyszer meg fog halni. E könnyelműsége valószínűleg eredeti, lelki helyzetének megsejtéséből ered, de ez jelenvilág beli fizikai mivoltán nem segít. Az emberiség életében egykoron jelenlévő holisztikus tudás látszólag elveszett, gyakorlatilag egy szűk csoport emlékezete őrzi és éli, az újabb korban ez a csoport már nem annyira szűk, mivel a degradálódás folyamatával párhuzamban egy ébredési folyamat is kezdetét vette. A dolog irónija mindössze csak abban ölt testet, hogy a modern tudomány egyfajta tudattalan szándékától vezérelve sorra felfedi és igazolja a régmúlt bölcsességének szeleteit. Az elmúlt ötezer év alatt az ember eljutott addig a pontig, hogy laboratóriumi körülmények között is igazolja azt, amit ötezer évvel ez előtt még hitt, élt, tudott, kimondott, mára pedig misztika, mitológia és legenda fecnikkel felcímkézve a közügyeken kívülre söpörte. Valahol, a történelem egy pontján az emberiség szakralitása megbomlott és felszakadt, ennek a súlyos döntésnek az ára pedig nem kevesebb, minthogy így a történelem vége felé visszajutottunk annak kezdetéig. A visszatérés pedig törvényszerű, mivel miután mindent kizártunk, ami nem AZ, végül csak AZ marad.

Aki olvasott már az archaikus korból származó művet, mely írt a ciklikusságról is, azt tudja, hogy ebbe a korba születni egyáltalán nem kiváltság. Ide már csak azok születnek le, akik egészen mostanáig nem ébredtek fel, vagy feladatuk van a felébredésben. E tekintetben az ősi írások más lehetőséget nem ismertetnek.

A végére már csak egy kérdés maradt: Ki az még, aki már az AZ nyilvánvaló megsejtése után még mindig tovább akarja kutatni, hogy mi a nem AZ? Mert a tudásszerzés jelenlegi formája másról nem szól, nem is szólhat.

5

E S S Z É K

A MEGALÁZOTT MESTEREK NYOMÁBAN

1.

Ha a megalázott mesterek nyomában jársz, nagy valószínűséggel ugyanarra a sorsra jutsz te is. A megalázott mesterek olyan tanítók, filozófusok, költők, zenészek stb., akikről a kortárs, szakmai elit nem vett tudomást, kirekesztette őket.

Hogy miért nem? Mivel hétköznapi magaslataikban is jóval meghaladták saját korukat. A későbbi elitek, és a közvélemény miután felnőtt hozzájuk, persze előszeretettel és alázattal tárta fel újra őket, hogy aztán a maga számára begyűjthesse tudásukból nyert kincseit.

Osho azt mondta egyik elődadásában, hogy ha Jézus megint eljönne, ugyanúgy megölnénk, ahogy tettük azt kétezer éve.

A látókat, és főleg a másként látókat mindig csak kevesen értik meg. Üzenetük a világ egészéhez szól, ugyanakkor az idők egészéhez is, mivel be kell látni, hogy szélesebb körben kiterjedni csak akkor képesek, ha a későbbi korok generációinak tagjai közül néhányan újra és újra felfedezik őket, egyszerre mindenkinek, egy adott korban kiterjedni nem lehet. A gyakori újrafelfedezés során pedig oly mértékű ismertségre és népszerűségre tesznek szert, hogy benne ragadnak a köztudatban, hagyománnyá, szimbólummá válnak.

A jelenben, az aktuális korban elismerésnek örvendő dolgok általában mindig csak jók vagy nagyon jók, ám nem tökéletesek, maradandók, kivételesek. A majdnem színvonalon mozognak. Az ember elismerésre törekvő lény. Ám mi van akkor, ha nem ismerik el életében? Semmi. És mi van akkor, ha elismerik?

Szintén semmi.

Ugyanis élete végén az elismerést úgysem képes magával továbbvinni. Ha pedig az elismertség élete után is fennmarad, vagy csak akkor érkezik el, abból ő már semmit sem fog látni, érezni, tapasztalni. Mit lehet, és mit kell tehát tenni?

A legegyszerűbbet. Mindenkinek végeznie kell a maga dolgát. A költő írjon, a szerző, a tanító tanítson stb. Tegye azt, ami élvezetet okoz neki, amit a szív diktál és közvetítse üzenetét, mely majd előbb-utóbb rátalál közönségére. Aztán elismerés vagy lesz, vagy nem, de igazából ez már teljesen másodlagos kérdés.

Hamvas Béla így fogalmaz a maradandó művekre vonatkozóan: 6

„Csak mulandó művet érdemes kiadni; a halhatatlan maradhat kéziratban. S a szerző halála után a cselédleány bátran kosárba gyűjtheti, konyhába viheti, hogy befűtsön vele. Amit egyszer halhatatlanul megírtak, annak léte már nem függ emberi emlékezettől. Valahol másutt győzött, örökre s véglegesen. Nem akart érdemet, nem kívánt hírt, nem vágyott tanítani, nem kellett érte pénz, se hatalom, és nem óhajtott tetszeni. Minek neki hír, pénz, hatalom, dicsőség, érdem? Minden mű történik valahol, és minden műben történik valami. Csaknem mindegyik itt történik a földön, ember és ember között. Meg akarok győzni valakit, szórakoztatni akarok, tanítani, harcolni, vitázni, hódítani, csodálatba ejteni.

A halhatatlan mű nem itt történik. Feljebb. Beljebb. S ami benne van, az ember és Isten között történik. Megtörtént. Akkor is, ha senki se tudja. És Isten emlékszik reá szívében, mikor már a papírok elégtek, úgy, ahogy egy porfír obeliszk elporlad, mint a homok. Nem könyv dolga már, nem kell neki olvasó. Nem kell történetíró.

A halhatatlan művek csaknem mind elégtek, s abból a kevésből, ami reánk maradt, nem tudja senki, hol veszett el, micsoda, ki írta és mit. A veszteségről senkinek sejtelme sem lehet, ahogy senki sem tudhatja, mit gondolt az, aki magányos csónakon egyedül az óceánra indult, és nem tért vissza többé.”

Ennek lényege az, hogy, ami igazán fontos és bensőséges az mindig misztérium, titok marad. Egyén és a szellem dolga. A tanító feladata pusztán annyi: a megfoghatóból átadni üzenetét. Aztán valamikor, egyszer majd a közönség is elvégzi vele a maga dolgát.

7

E S S Z É K

A FÉRFIAS ÉS NŐIES ÍRÁS- ÉS KIFEJEZÉSMÓD

1.

Furcsa kérdés, hogy a férfi önmagában mit tesz egyáltalán az írás művészetéhez, tudásán, racionalitásán, időnként előforduló és azokat nagy becsben tartó felismerésein kívül. Az igazán jó írás valószínűleg mindkettő, a férfi és a nő kvalitásait összegzi. Nem kérdés, hogy a kifejezéshez a nők értenek jobban, így, ha egy férfi igazán módszeresen nyúl az írás tevékenységéhez, elsősorban a benne lévő nőhöz fordul, akár tud róla, akár nem.

Aki kicsit is jártas az antik művelődésben, ismeri azt a tanítást, miszerint az emberi élőlényben egyaránt ott rejlik a férfi és a nő, az animusz és az anima archetípus.

A férfi nem a szavak embere. Ő az elvont gondolatok és a bonyolult összefüggések összegzője, a tudás hordozója. Kommunikációja gyakran erőszakos, egyoldalú, mivel mindennél elhívatottabban hisz nézeteiben. A nő ezzel szemben a megélő, érző, beleérző és kifejező természet. Amit a férfi gondolkodás útján megért, de befogadhatóvá tenni esetenként kevéssé képes, azt a nő egyszerűen és inkább csak megérzi, fogalmi kereteket nem von köré, de hasonlóan tudatában van és képes kifejezésére. Ez utóbbi nem információt halmoz fel, hanem alapvetéseket hív le. A férfi analizál és megért, a nő érez és megértet, ösztönös anyai létállapotával, gondoskodó szeretetteljes attitűdjével a szavakon keresztül simogat és ápol. Viszont a férfira éppen azért van szükség, hogy a nőt ne ragadják magával tévútra csábító szenvedélyei. A két egyidejű entitás tartja medrében a valóságot. Éppen ezért nem szólhat tökéletesen igazat az, aki nem kelti fel magában a nőt és a férfit egyaránt, és az sem, aki csak egyiket hívja életre. A pusztán férfias típusú írást a női olvasó emelheti magában igazán egészre, a nőies típusút, pedig a férfi, azonban, ha egy írás tökéletes, megjelenik benne mindkét vonatkozás, így képes hatni oly módon, hogy az egészből a hiányzó felet ne az olvasónak kelljen kipótolnia. Az ilyen írás nem csak érez, de mond is, s nem csak láttat, de érzékeltet is.

A felismeréskor a férfi elcsendesül, a nő pedig kiárad. Érdekes vonatkozás, 8

hogy a spiritualisták a megvilágosodott, beérkezett ember szintén e két magatartásmintázatáról számolnak be, éppen csak nem nemekre levetítve, hanem az egész ember vonatkozásában. Egyesek szerint ugyanis a spirituális önmegvalósítás legmagasabb fokán az ember egyszerűen csak elcsendesül, kérdései és egójából fakadó akarata tovaszállnak, elméje megnyugszik. Ő már nem akar magyarázni, meggyőzni, csak megélni a szeretet, az istenit, a közöst, az egységet. Más spiritualisták szerint viszont éppen, hogy ez a kifakadás pillanata, mikor az önmegvalósított embert átitató szellem kifejeződésre tör, megnyilatkozni vágyik, és meg is nyilatkozik, valahányszor tárgyat talál magának. Az ősszeretet egész egyszerűen tehát médiumként használja őt üzenete kiterjesztéséhez. Az igazság valahol ott lehet, hogy ez a kettő együtt válik jelenlevővé valakiben. Ugyanis a felismerés egyszerre bizonyosság és ünnep is. Aki pedig ezt a létállapotot ki akarja fejezni gondolkodásában az értő ember racionalizmusát, hangvételében, pedig a boldog ember ünnepélyes örömét kell, hogy sugározza. Persze, ez jelen gondolatkörben, ebben a formában csak az abszolút tudás kifejezésére vonatkoztatható. Ugyanakkor, ahogy a világegyetemben minden más területen, ebben az esetben is ugyanaz történik minden esetben és kimenetben, mint egyébként, csupán úgymond kicsiben, hiszen amint fent, úgy lent. Ezt minden különösebb fennköltség nélkül ki lehet jelenteni. A megnyilatkozás ugyanis mindig képvisel egyfajta minőséget, magában hordoz valamit a férfiből és a nőből, a felismerésből és az ünnepből a különbség csak e minőségek felszínre kerülésének mennyiségi eltéréseiben realizálható. És fontos, hogy kizárólag csak abban, hiszen, ahogy Einstein is megállapította: egy jelenség ellentéte nem más, mint maga a jelenség valamilyen mértékű hiánya, tehát mennyiségi változásról van szó. Így például a sötétség a fény hiánya, nem önmagában értelmezhető minőség.

Az író tehát egyszerre férfi és nő, remete és szerelmes. Hogy mennyire ez, vagy mennyire az, az írásban már csak írói érettségének fokától függ. Írói érettsége pedig nem választható el jelleme, személyisége érettségétől, a férfi és a női princípium ugyanis először mindig az énben képeződik le.

9

E S S Z É K

AZ IDŐ

1.

Az időnek mindent egybevéve, mindösszesen egyetlen haszna van: múlásának köszönhetően, az ember képes és hajlandó lesz általa eljutni annak belátásához, hogy az életben csupán két értelmes és hasznos elfoglaltság van, a meditáció és az olvasás. A józan és körültekintő ember számára nincs hasznosabb felkiáltás, minthogy – Olvasni, olvasni, olvasni! Legpontosabban kognitív, vagyis megismerő tevékenységet végezni. A felelős emberre ráolvasva pedig ez így hangzik: – Gnoti se auton, vagyis „ismerd meg önmagad!” Az idő nem ismer kivételt és pardont e vonatkozásban. Az ember folyton időt akar nyerni, ennek viszont egyetlen eszköze az, ha a rendelkezésre állót, időtlen dolgokra fordítja. Meditáció alatt pedig szélesebb értelemben vett lelki gyakorlatot értünk, még pontosabb: vallásos gyakorlatot. Vallás pedig az, ami az egyént összekapcsolja az istenivel, az egyénit a mindenséggel. Megint más kérdés, hogy mit értünk itt isteni alatt, az azonban mindenképp megállapítható, hogy nem valami természetfelettit, hanem kizárólag valami természeteset. Ami belőlünk (is) fakad, ugyanis nem állhat létünk természetén felül.

Idő-meditáció-olvasás: ebből születik meg az olvasat. Ám az ember valódi szentségében akkor őrzi meg e tárgykört, ha többet egy szót sem szól róla, a már említetteken kívül. A további kifejtés ugyanis csak a felesleges bonyodalmak előfordulási lehetőségének esélyét vetíti előre, ám a még be nem érkezett lélek rácsodálkozásában ennek semmiképp sem tud ellenállni, így csupán azt remélheti, hogy hangos eszmefuttatásával túl nagy kárt nem tesz. De minden újabb szó időpocsékolás az olvasó és a szerző számára is, és még hátravan az alapvetés megokolása!

A lelki gyakorlat kapcsolatteremtés, az olvasás e kapcsolat kifejezési készségének kiszélesítése, az írás pedig e kapcsolat közreadása, az ön- és társadalom befejezés eszköze.

Az írásra azt mondják, hogy önkifejezés, de a szerző és olvasó szempontjából talán helyesebb, hogy önbefejezés. Csak a be nem fejezett ember ír még. A befejezett ember már, vagy egyáltalán nem ír, vagy nem önmaga ír, hanem őt 10

írják le, ugyanis ő már nem akar kifejezni, csak átadni, persze az írás lehet még számára is eszköz, de ez a fajta írás már egészen más szinten mozog, mint az írás korábbi és általában véve átlagos színvonala. A befejezett szerző a csendet írja le, és a csend által még többet ad át, mint a kifejezéssel.

Szerző és olvasó viszonya mindig a közös utazásról szól, ám ez az utazás csak addig építő, míg az auctor legalább néhány lépéssel az olvasó előtt jár. Az ideális állapot pedig az, ha előbb fejezi be magát, mint az olvasó és így lehetővé válik számára, hogy közreműködjön az olvasó befejezésében.

A befejezettség felé haladó ember felismeri, hogy igaz feladata és léte a szolgálat. Mégpedig szolgálat az önfeladáson keresztül. Önfeladása pedig szép lassan beleérik és beleég kinyilatkoztatásába (mert minden írás kinyilatkoztatás) és végső soron minden megnyilvánulásába (mert minden cselekedet kinyilatkoztatás). Így a kinyilatkoztatás és megnyilvánulás, írás és tett, gondolat és jellem között nincs különbség. Mindemellett azt is tudja, hogy, ha nem tud érdemivel és értékessel szolgálni, hallgatnia kell. Hisz ő ismeri a csendet. A csend iránt pedig alázatos. Ha a csendnél csak kevesebbet tud kifejezni, meg sem nyilvánul.

Engedi, hogy azok nyilatkozzanak meg, akikben a csend elevenen él. Elemzi a szót, hogy megnyilatkozás. Megnyilatkozás, mint megnyílás, megnyílás, mint valaminek a kitárulkozása rajta keresztül – s tudja, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy mi ömlik ki általa, mert minden kitárulkozás kinyit egy ajtót, de be is zár egy másikat.

A lelki gyakorlatot végző ember felelősséget, missziót vállal, s e misszió része, másik végpontja az is, hogy az olvasás által tudást szerez. Tudást, mégpedig arról, hogy a materialisztikus jelenséganyag rendelkezésre álló elemeiből mely elemek segítségével lehet egy olyan nyelvet megalkotni, amibe ő a csend szimbólumait itt és most átültetni képes. Ez lesz az ő személyes nyelve, s ha tényleg a csend nyelvére talált, később a tömegek nyelve is.

Az olvasó ember látásmódot tanul. Annak látásmódját, hogy miként tudja a világba lehozni a szentséget, és miként tudja a szentségtelent elválasztani a szentségtől az anyagvilágban kutatva.

11

E S S Z É K

APOLÓGIA* (GONDOLATOK VERSEIMRŐL)

1.

„...a gyakorlati költészet nem az elméleti verstanból születik, hanem épp fordítva: a verstan vonja le szabályait a költészet gyakorlatából.”

Verstan - A Wikikönyvek, a szabad elektronikus könyvtár, http://www.wikibooks.org/ Amennyiben a vers szót használom, azt a műfaj, és nem az önmagam iránt tanúsított tisztelet vagy eltúlzott önbecsülés jeléül értem írásaimra. De ezt a szóhasználatot kerülöm is, amennyire lehet. Sokkal indokoltabbnak tartom a műveket írásoknak, az alkotókat pedig szerzőknek nevezni. Úgy gondolom, hogy az említett fogalomhasználat senkit sem sért, ugyanakkor mégsem esik bele a fogalomalkotás azon szubjektív színezetű csapdájába, hogy valakit netán indokolatlanul vagy vitaalapot szolgáltatva költőnek, illetve egy-egy alkotást pedig versnek, vagy valami más hasonlónak nevezünk. Írásaim, ha verses szövegek is, nem feltétlen akarnak megfelelni a verselés klasszikus konvenciónak, eszköztárának, formuláinak. Szövegeim között ilyet is, olyat is találhat az olvasó. Amennyiben pedig írásomra nem mondják azt, hogy vers vagy rám, hogy költő nem sértődök meg, mivel a megjelölések számomra másodlagosak. Írásaim célja a hatáskeltés (nem mesterkéltség) és az elgondolkodtatás. Sok esetben soraim egyszerű gondolatfuttatások, és a gondolatiság, a spontaneitás, az érzésvilág, a hangulat, a tartalom kap bennük főszerepet, szemben a formával. Máskor pedig nagy műgonddal és alapossággal, időigényes pepecseléssel és tökéletesítési hajlammal fordulok egyegy írás megszerkesztése felé.

Alkotásaimra általánosságban pontosabb definíció lehet, hogy érzések és hangulatok, mintsem tematikailag valahová köthető, konkrét kategóriák. Noha, van olyan eset is, hogy tartalom és/vagy a forma alapján asszociálhatunk egy-egy kategóriára. Előfordulhat, hogy némely írásoknál az olvasónak nem a láttató erőre és a konkrétumok keresésére kell fordítania a figyelmét, hanem inkább meg kell próbálnia belemerülni a szavak, a gondolatok hangulatiságába. Sok írás 12

elsősorban szabad asszociációk sora, a sorok egymást generálják és noha a legtöbb esetben fellelhető logikai összefüggés is, ezeket elsősorban érezni kell próbálni.

Hogy mennyit írok, az az ihletettségem mélységétől függ. Van úgy, hogy naponta 5-10 írás is születik, máskor fél évig, vagy netán évekig semmi. Először mindig inkább egy érzés, egy érzet születik meg bennem, ami később sorokká, vagy egyszerűen csak szavakká alakul, melyek egymásutánisága megpróbálja lefesteni az adott érzést. Hozzám, személy szerint mindegyik írásom közel áll.

Számomra egyik sem rosszabb vagy jobb a másiknál, mert a maga nemében mindegyik azt fejezi ki, amit az adott pillanatban ki akartam – és márpedig ez az írás célja –. Így nem igazán vannak személyes kedvenceim önmagamtól – noha időnként velem is előfordul, hogy valamit hosszú idő után újra előveszek és adott aktuális látásmódom szerint átszerkesztek. A külső megítélés nyilván máshogy alakul, de ez így természetes.

Az egyes szerzemények többnyire megfigyelések eredményei. A megfigyelések tárgya pedig legalább annyira vagyok én magam, mint a körülöttem zajló események, a velem kapcsolatba lépő személyek. Semmit sem írok le, ami nincs. Úgy gondolom, hogy én, mint szerző sokkal inkább vagyok a megörökítés eszköze, mintsem közvetlen szószólója bármilyen ideológiának is, noha vannak olyan értékek, melyek védelme írásaim középpontjában áll vagy állhat. Természetesen az olvasó az egyes művekben felfedezhet engem is, mint az individuumot, amely részese volt a megörökített érzésnek, és mint a szerzőt, aki az alkotás stílusában jelenik meg.

Az írások egy része megragadható kulcsszavakban, jelképekben, hangsúlyos szimbólumokban.

Az ilyen típusú műveket tulajdonképpen a végletekig le lehetne egyszerűsíteni, mivel az a fajta tartalom, amit közvetíteni kívánok velük, mindössze egyszerű szavak felsorolásává alakítható. Olyan szavakká, melyek egyfajta meghatározó hangulattal és/vagy egy bizonyos rezgésszámon vibráló energiatartalommal bírnak.

Az írás során nem akarom kétszer ugyanazt ugyanúgy csinálni vagy önmagamat ismételni. Minden írás esetében időtállóságra törekszem, mind a szóhasználat, mind a tartalom terén. Ebben, legalább helyenként, sikerrel járok. A mondjuk 10 évvel született írásaim közül viszonylag sok van, mely kiállta az időtállóság próbáját a közvélemény visszajelzései alapján, sőt még az én mércémmel mérve is időtálló. Ugyanis fontos törekvésem, hogy egy-egy írásra jellemző legyen a kor, melyben született, de ugyanúgy értelmezhető, hasznosítható is maradjon a későbbi korok számára.

13

E S S Z É K

ÍRÁS, OLVASÓ NÉLKÜL

1.

Ez az Írás most nem törődik az Olvasóval! Magának szól, magáról. Nem kíván érdekes, izgalmas, megnyerő és általában véve bármi olyan lenni, ami csak azért az, ami, hogy a szimpátiát kivívja. Így önfeledten szórakoztatni sem kíván. Az írás már eleget szolgálta az Olvasót, kicsit bele is unt. Ha az Olvasó mégis erre téved, tegye azt őszintén és saját felelősségére, hálát érte pedig ne várjon! Írásnak lenni annyira nem jó, mint ahogyan nem jó lenni bármely más, az ember alkotta, önkifejezés céljára szolgáló eszköznek lenni sem. Annyi gúnyt, igazságtalanságot, irigységet és ostobaságot, mint én, még senki sem volt képes elviselni, főleg nem jobbára pihenés nélkül. Ajtómon állandóan kopogtat egy önkifejezésre vagy éppen önfeláldozásra vágyó, de végtére is többnyire hálátlan lélek, aki éppen a történelem elferdítésén, avagy annak netán pont megmentésén fáradozik s, ha nem ezen, akkor saját segélykiáltásának közreadásán, vagy mások elcsukló hangjának szócsöveként, profetikus jelleget öltve: üdvözítő prédikációin. De, mikor is kapok én voltaképpen őszinte hálát mindezért?

Most elég! Elég lett abból, hogy vannak szerzők, s mint olyanok, gyakran a helyesírás szabályit nem, csak a helyes sírás patinás variánsait könnyezik betűkbe, kopott kavicsokból álló szó és mondatláncokra fűzve így eltékozolt sejtjeim! Vagy, ha gyöngysorról is beszélünk, az is csak hamisan tündököl az intellektus csalóka lámpafényénél, míg a szív sugara nem nyilal felé, leigázva a villanykörte fémszálait. És elég lett abból is, hogy ha mégis minden ellenállásod ellenére testet öltöttél: mert értéket képviselsz, nem törődnek veled, vagy inkább leszel kritika tárgya, mint a kívánatos embereszmény betűkben, szentenciákban, sorokban alakot öltő, ünnepelt hírnöke, ha pedig éppen nem vagy érték, öncélra vagy az embereszmény megcsúfolására használnak.

Rabja és igavonója vagy te az Olvasónak. Málhás szamárként cipeled 14

hátadon érdektelenségének súlyát. A történelem intervallumában ugyan lábadat vetetted, mint „Írásbeliség”, de kialakulásodra is csak azért és onnantól lehetett igény és szükség, hogy elődödet, a szóbeliséget szenvtelen és önként eltemette az ember, mikor már mit kezdeni nem tudott vele, mert szelleme és tudata lejjebb süllyedt, de főleg mert a szerzők kiléte, individuumuk dicsfénye oly lényegessé vált.

Valaha jól megvoltunk egymás nélkül, Te és Én, kedves Olvasó! Nem hiányoztunk egymásnak. Aztán mondhatni, hogy egymásba szerettünk, de mint minden szerelem, ez is viharos, sokrétű és könnyűvérű kapcsolat volt, olyan, amit az őszinte lélek nem bír a végtelenségig állni s egy idő után csendesen hátrálni kezd belőle, majd egy nap végleg nem tekint felé vissza, ám mely mindig nyomot hagy, legalább az egyik félben. Most már csak te hiányzol nekem. Én neked nem! Készülsz felváltani valamivel, ahogy korábban a szóbeliséget velem, vagy már fel is váltottál. Ma már csak ritkán végzed el velem szemben korábban önmagad irányába természetes elvárásként támasztott kötelességed. Nem olvasol, s helyem átveszi életedben valami rendetlen.

Ha már az írott formát nem keresed, mondhatnánk erre azt, hogy egyfajta módon visszatérsz a szóbeliséghez, s ez valamelyest vigasztalna is, hisz tudom, annak idején én voltam a titkos szerető, kibe menthetetlen belehabarodtál, s úgy igazságos, hogy visszatérj a megcsalatotthoz az én káromra. Ám ez cseppet sem igaz. A szóbeliség korának fontos jellemzője, hogy memorizál, megjegyez, tartalmat közöl. Ebből ma csak a közlési igény tetten érhető, ám nem a tartalmasé, a tartalommentes közlési igényé. A szóbeliséghez való visszatérést akkor fogadnám el, ha ez tudatszinted korábbi szintre való emelkedésével járna együtt.

De ma napok alatt feledésbe merül egy élet, egy eszme, egy közös, egy hű, egy idea, egy hagyomány, egy kultúra stb. Az ember minden nappal többet felejt, és többet temet. Egész társadalmak és földrészek váltak főállásban temetkezési vállalatokká.

Ez tehát a tartalommentes közlés vaskora. A tudattalanból kiömlő, válogatatlan igazságérzetek pusztító, ömlesztett jajgatása. Hiszen már nem olvasol, nem fogadsz be, csak élsz, közölsz és taszítasz minden rendelkezésedre bocsátott erkölcsöt. Régen valaki voltál, ma már csak a „bárki lehetsz” eszményt éled, de nem leszel senki sem. Beszélsz, közölsz, cselekszel, a világba ordítod elméd vetítővásznára kivetített illúzióid, akkor is, ha nem figyel rád senki. Engem a sarokba, egykedvű polcok sorába gyűrtél dísztárgynak, vagy könyvtárak mélyén őrzöl állandó felügyelet alatt, hogy saját teremtésedben ne zavarjalak, így nekem marad a morgás és a szeretlenek önmarcangolása.

De csak csendben – hisz jobb ma az elővigyázatosság – meg kell valla15

nom valamit! Én szeretlek, s akkor is szolgálni foglak, ha te már egyáltalán nem szólsz hozzám Kedves Olvasó!

16

BOLDOGBOLDOGTALAN IRODALOM (RÖPIRAT A SZERZŐKHÖZ)

E S S Z É K 1.

Személyesítsük meg egy kicsit az irodalmat! Bújjunk a bőrébe! Vajon milyen véleménye lehet neki mindarról, amit ráaggatnak, aminek őt nevezik, amilyen jelzőkkel illetik? Kikről, illetve miről és kiknek szól az irodalom?

Nem igazán van olyan gondolat vagy ideológia, amit még ne fedeztek volna fel vagy ne tettek volna közzé korábban, az újonnan megjelent művek inkább csak újszerűek. Hogy miben rejlik újszerűségük és az általuk kiváltott hatás? A szerző szubjektivitásában.

A különféle történelmi korokban felszínre kerülő gondolatok tulajdonképpen csupán a korábbiakat idézték, éppen csak az újabb szerző szubjektív szűrőjén keresztül. A gondolatot tehát a szerző egyénisége, sajátos látás- és közlésmódja varázsolta értékessé és nem magának a gondolatnak az újszerűsége. A szerző az adott kor szelleme-, illetve egyéni életpályája során átélt tapasztalatai hatása alatt állva tette közzé nézeteit, mely a kérdéses időszak, netán a későbbi korok emberisége számára szépnek, gazdagnak, értékesnek és újnak hatott, azonban az ő személye nélkül csupán egy ismételt üzenet lett volna.

A konklúzió tehát annyi, hogy egy adott alkotás megítélése szempontjából a szerző egyénisége és személyisége legalább akkora elismerést érdemel, mint maga az alkotás. Az alkotásból nemcsak egy üzenetet ismerünk meg, hanem a szerző személyiségét is, sőt egyes műveknél ez értékesebb és lényegesebb is, mint maga a létrehozott mű. Amennyiben gondosabban utánajárunk az egyes, különböző korokban alkotott művek üzenetének, azt láthatjuk, hogy nincsen különbség, az embert nagyjából mindig ugyanaz foglalkoztatta. Azonban ha a szerző szemszögéből tekintünk a kérdésre, nyilvánvaló, hogy ő megismételhetetlen a maga nemében, személyiségében és csak egyszer létezett ilyen formában, egy megadott korban. A szerzői megnyilatkozásban maga az individuum a lényeges, a lét egészének egyedi formában történő megnyilatkozása ez ugyanis!

De ne felejtsük el, a művészet pusztán gyönyörködtetésre szolgál, nem azonosulásra! Amikor egy egyedülálló természeti jelenséget figyelünk, vagy akár egy gyönyörű növényt, benne csak elgyönyörködünk, és nem válunk rabjává, meg17

elégszünk az élménnyel és megyünk tovább! Sőt, a jelenség maga sem kíván minket erre ösztönözni! Csak megmutatja magát. A művészi alkotótevékenység során a szerző által valami csodálatos nyilatkozik meg, de valamiért mi emberek úgy tartjuk, hogy ez sokkal több, mint bármely más jelenség, ami minket körülvesz. A szerző, a tudós, a szakember tiszteletet, elismerést vár el munkájáért. Önmagát olyan emberekkel veszi körül, akik elismerik, szerveződéseket hoz létre és nem sokkal később már ítéleteket hoz arról, hogy mi szép, mi nem szép, mi érdemes a figyelemre, mi nem. A létről, a folyamat életre hívójáról megfeledkezik. Hisz abban, hogy olyat és úgy alkot, amilyet senki más előtte. Megnevezi elődeit, példaképeit stb. De vajon egy virág hivatkozik-e az elődjére? Van-e egy szemet gyönyörködtető rózsának példaképe?

Az irodalom pedig sok mindent elvisel. Ő csak szemlélőként van jelen az egész folyamatban. Nézi, miként formálja az ember fogalmát a saját maga képére, hogyan használja szilárd védőpajzsnak gondolatai igazolására, követelve az önjelölt prófétáknak kijáró tiszteletet! Majd később azt szemléli, ahogy az önjelölt próféták egymásnak ugranak önnön próféciájuk beteljesítőinek szerepéért versengve.

Az irodalom ebbe nem szól bele. Mint az alázatos feleség, megadja magát délceg urainak. Ám mindeközben tudatában van eredendő szerepének: megszületett, hogy a világ gyönyörködhessen a létben a szerző közvetítésével az irodalom csatornáján keresztül. Tudja, hogy gyönyörködésre szolgál s nem keresztes háborúk színhelye. Eszközül adja magát minden szárnypróbálgató vagy éppen már tapasztaltabb tollforgatónak, hogy általa a lét megnyilatkozhasson! Az irodalom nem válogat! Mi válogatunk!

18

BOLDOGBOLDOGTALAN IRODALOM II. (RÖPIRAT AZ OLVASÓHOZ)

E S S Z É K 1.

„szelektálsz az írásokból olvasó van mit jónak, mást gonosznak teszel de kigyűjtheted-e a lélekből a legfontosabbat?

– mert különben nem költőt választasz, csak terjedelmet…”

(Szinay Balázs – Írás és tudatlan II., részlet) „…De ne felejtsük el, a művészet pusztán gyönyörködtetésre szolgál, nem azonosulásra!

Amikor egy egyedülálló természeti jelenséget figyelünk, vagy akár egy gyönyörű növényt, benne csak elgyönyörködünk, és nem válunk rabjává, megelégszünk az élménnyel és megyünk tovább! Sőt, a jelenség maga sem kíván minket erre ösztönözni! Csak megmutatja magát. A művészi alkotótevékenység során a szerző által valami csodálatos nyilatkozik meg, de valamiért mi emberek úgy tartjuk, hogy ez sokkal több, mint bármely más jelenség, ami minket körülvesz…”

(Szinay Balázs – Boldog-boldogtalan irodalom I., részlet) Amennyiben a fenti gondolatokat intéztem a szerzőköz, legalább annyiban fogom az alábbiakat az olvasóhoz!

A szerző „felkínálja” magát a műben, elgyönyörködtet, élményt nyújt, szórakoztat, felébreszt stb.

De mit csinálunk mi olvasók a szerzővel és művével?! Legtöbb esetben átfutunk egy-egy íráson… „Pillanatnyi örömök” átélésére törekszünk ebben is! Nem ízlelünk, nem megélünk csak, mint méh lehintjük a szerző virágáról a virágport, a nektárnak valót és rohanunk tovább a következő virágra. Átmenetit csinálunk az állandóból. Testet a lélekből. A test pedig a lélek börtöne – hogy Platón gondolatait idézzem.

Van-e még igény a szépre, a jóra, magvasra az embert próbálóra és formálóra?

19

Az innovatív írás provokál. Kilendíti hétköznapi egyensúlyából az olvasó szellemét. Ám ehhez az szükséges, hogy az olvasó kívánjon kilendülni! Törekedjen ne csak az evolúció elmélete szerinti tudományos értelemben a „legfejlettebb faj”nak lenni, hanem erkölcsileg is kiemelkedni a teremtés világcsaládjából! És ez egy módon válik lehetővé számára: folyamatos önvizsgálattal és a másik iránti érdeklődéssel!

Minden szerző egy önálló lélek-kert. A kertet pedig folyamatosan gondozni kell, hogy élő maradjon, s az érdektelenség égető napsugara ne szárítsa ki végleg!

A költő, az író társalgásra hív művével, nem monologizálni kíván süket lelkeknek! A makacs és komisz távolságtartás pedig a virág gyökereire hat! Kapni viszszacsatolás nélkül: „…ez zajlik bent, szívkastélyt ez bont…”

(Szinay Balázs – A máskülönben táj, részlet) Az érdektelenség súlyos népbetegségét kell most itt orvosolunk! És ha létezik szerzői alázat kell, hogy legyen olvasói is! Az olvasás mögött mindig valamilyen motiváció rejtőzik: szimpátia a szerző iránt, tudásvágy, elismerés, el nem ismerés, sajnálat stb. számtalan ilyen tényezőt tudnánk még felsorakoztatni! Ám a legfontosabb motiváció az egymás iránti érdeklődés kell, hogy legyen!

A modern kor legnagyobb vívmánya az lehet az eddigi feltételezésekkel szemben, hogy gondolat és gondolat, lélek és lélek egymásra talál, összefonódik. Ekkor járunk majd Vörösmarty gondolatainak nyomában: „Köszönjük élet! áldomásidat, Ez jó mulatság, férfi munka volt!”

(Vörösmarty Mihály – Gondolatok a könyvtárban, részlet) Annak bizonyítása, hogy a fenti gondolatok nem voltak hiábavalóak még várat magára s rajtunk áll! Érdeklődve, nyitott szemmel és szívvel bejárni egymás lélekvilágába ez a kulcs!

Megélni az egyénit és a közöset, majd végül összefűzni őket…

Olvasd hát olvasó, mit szerzőnk nem kímélve fáradtságot rád hagyományoz!

Tudjuk, hogy elfoglalt vagy s valahogy te mindig többet akarsz, újra és újra impulzusokra vágysz, ismeretlenre s tetszőre szomjazva friss műveket óhajtasz! Te ráérsz tanulmányozni, olvasni, véleményezni ezt-azt, de ne feledd, a szerző nem lesz mindig veled és neked! Műve tán korokon át fennmarad, de ő most él és 20

most kutatja figyelmed! Így te ne kutass tovább! Állj meg és kapaszkodj bele lényeddel a meglévő, élő, felkínált gondolatba!

Az esztétika, a stílus, a gondolat, s a lélek más elemei már teljes egészében megnyilvánultak a legelső írásban is! Éld hát meg és éld át! Újra és újra! Ám vigyázz! Ne szelektálj! Hiszen a lényeg nem abban rejlik, hogy válogatott tartalmakból szűröd ki a neked tetszőt, hanem megtanulod meglátni mindenben az értéket, akár azt a félmondatot is, ami neked ad valamit, amitől te több leszel!

Ez az igazi éleslátás!

Ne felejtsük el: egy írásban egy egész ember jelenik meg, s egy embert nem csak a belőle általunk szimpatikusnak ítélt részeket kiszelektálva illik elfogadnunk, hanem személyének egészét tekintetbe véve! A szerző pedig „…mindig készül valamire…”: „Az elhivatottság köteles riadalmában, az alkalmazkodás jogtalan fáradalmában, a közömbösség bíráló szidalmában, s a feltűnés reményében… …a lélek a felszín alatt mindig készül valamire, mit sejtelmességével tudat, mi titkon érik a születésre…”

(Szinay Balázs – Mindig készül valamire, részlet)

21

E S S Z É K

A BÖLCSESSÉG SZERETETE, AVAGY A TUDOMÁNYOS ÉS SPIRITUÁLIS KÖLTÉSZET

1.

A cím értelmezése A filozófia szó jelentése: a bölcsesség szeretete. A bölcsesség szeretője pedig minden esetben költő, a Lét költője. Ezt a kifejezést jelen írásban valamilyen mesteri, vagyis már művészi szintre fejlesztett, a spiritualitáshoz szorosan kapcsoló tevékenységet megjelölő fogalomként használom. E fogalmat használom a vallásos irodalomból ismert szentekkel, a tudománytörténet képviselőivel, a világirodalom és a zenetörténet nagyjaival kapcsolatban is.

A bölcsesség szeretői Amikor a tudománnyal, a zeneművészettel vagy a spiritualitással kapcsolatban költészetről beszélek, akkor költészet alatt a lét költészetét értem. E költészet képviselőit pedig a Lét költői elnevezéssel tudom meghatározni. Hogy hogyan is lehet a különféle tudományterületek képviselőit egyetlen fogalom kereti közé szorítani? Egy egyszerű megfigyelés alapján. Ugyanis mindegyik személy életében, pályájában, munkásságában volt valami közös, mégpedig az, hogy ideig-óráig, vagy tartósabban, de elérték az én nélküliség állapotát, illetve eszközként szolgáltak arra, hogy valami magasabb rendű értelem kifejezze magát.

Buddha, Krisna, Jézus, Arkhimédész, Marie Curie, Einstein, Eddington, Edison (és a sor még számos hírességgel folytatható), mind-mind ugyanarról az állapotról beszéltek a saját tudományterületükön, a maguk idejében és módján. A lét Egészét mind saját területükön keresztül tapasztalták meg és munkásságukban valamilyen módon azt is fejezték ki.

A tudományos eredmények közül nagyon sok egy olyan ihletett pillanatban született, amikor az adott terület képviselője teljesen feladta az éppen őt foglalkozató probléma megoldására vonatkozó minden elképzelését, mert gondolkodásában elakadt. Vagyis elérte személyes képességeinek határait. Már nem hitt abban, hogy az adott problémára ő személyesen megoldást tud találni. A megol22

dás pedig valamilyen, számára megmagyarázhatatlan módon mégis megszületett.

Az egyén feladta személyes törekvéseit és képességeibe vetett hitét, félretette a problémát és így elért egy olyan állapotot, amikor bármely erre vonatkozó szándék nélkül összekapcsolódott valami olyannal, mely meghaladja az én-t, az individualitást és túlmutat azon. Érvényes ez a fizika, a kémia, a zene, vagy a tudomány bármely más területére is.

A különféle vallások képviselői erre tudatosan törekedtek. Sőt különféle módszereket is fejlesztettek ki arra, hogy elérjék az én-nélküliség állapotát. Saját akaratukat össze akarták hangolni az Egésszel, a mindenség akaratával. Megvilágosodott állapotuk kulcsa abban rejlett, hogy felfedezték: az Egész nem különbözik a résztől, vagyis, hogy minden és mindenki egy. Tehát létezik egy olyasfajta akarat, mely a világmindenség egészét egy adott irányba tereli, s mely folyamatosan mozgásban van. Ez az akarat a vallás, a tudományok és a különféle művészetek képviselőin keresztül juttatja érvényre szándékait már az idők kezdete óta. Semmi sem történne meg, ha ő nem akarná. A tudományos felfedezések mibenléte abban áll, hogy a nagy felfedezők mindig akkor értek el áttörést saját területükön, amikor feladva egyéni törekvéseiket gondolkodásukban eggyé váltak az Egész, az Egység akaratával.

Ehhez persze saját tudományterületükön a legkiválóbb szakembereknek kellett lenniük, azt művészi szinten kellett űzniük. Hiszen csak akkor érhettek el az adott tudomány határáig, ha azt a legmesszemenőbben megismerték. Így voltak képesek átlépni egy adott határvonalon, így érhették el, hogy a Lét, az Egész, az Egység költőivé válhassanak. A határvonal átlépésének helyét és idejét sosem ők határozták meg, az mindig a Léttől függött.

A Lét költői Ezek az emberek a határvonal elérése után váltak igazán tudományterületük költőivé. Pályájuknak kezdete és vége csak gyakorlati értelemben volt. Hiszen igazi pályájuk ott kezdődött el, amikor is eljutottak ahhoz a felfedezéshez, ami különlegessé tette őket. Viszont ekkor csupán egy olyan dologra jöttek rá, ami mindig is előttük volt, csak éppen az idő nem volt elérkezett arra, hogy azt meg is lássák. Ebben az értelemben nem beszélhetünk pályakezdésről és zárásról sem. Miután egy-egy tématerületen megvilágosodtak, ez a megvilágosodás a részükké vált, a továbbiakban ennek szellemében gondolkodtak. Kezdeti időpontként csak a felfedezés kezdetét tudjuk megjelölni, kérdés, hogy azt mennyire érdemes, hiszen csak a felszínen érdekes ez az adat. Mivel pedig a megvilágosodás állapotszerű dolog, megszűnésének időpontját nem tudjuk megjelölni, mert egy állandósult minőséget jelöl.

A különféle tudományterületek mind-mind ugyanannak az energiának a kü23

lönféle megnyilvánulási formái. Éppen ezért a tudományok összefüggenek, nincsenek eltérő tudományok, csupán egy nagy összefüggő tudomány létezik. Bármelyik tudományterület vizsgálata kapcsán ugyanahhoz a forráshoz jutunk el, mivel a forrás célja is az, hogy a tudomány képviselőit elvezesse önmagához. A tudomány és a vallás vitatkozhat, ám a kutatási eredmények maximumán a kettő összeér, a tudomány felfedezi a különféle jelenségek mögött meghúzódó transzcendenciát. Jellegéből és minőségéből adódóan pedig a Forrás más-más területeken tevékenykedő képviselői mégiscsak egy közös művészet megtestesítői. Van, aki a tudományosan meghatározott eredményekben hisz, van, aki pedig a vallási igazságokat fogadja el, ugyanakkor a teljes kép az előtt tárul fel, aki a kettőt képes szintézisben látni, vagyis össze tudja hangolni az eltérő területek különböző megközelítéseit, de azonos tapasztalatait.

E költők zsenialitásának elismerése éppen úgy függ a befogadótól, mint magától a szerzőtől. Szükség van a befogadási hajlamra egy adott érték befogadásához.

Minden publikációnak megvan a maga megfelelő közlési helye és ideje. Az emberiség nagyjainak gondolatai mellett sokan elmenetek, más utakon kutatva boldogságuk kulcsát.

Minden fontosat elmondtak már korábban is. Ha csupán a nagy gondolkodók egyik fő művének valamelyikét megszívlelte volna az emberiség, nem lenne szükség újabb és újabb gondolatiságra. De a csapongó és mindig új izgalmakra, kihívásokra szomjazó elmének új élmények kellettek. Nem volt elég számára maga az abszolútum, mindig egy tökéletesebb igazságot akart, mindig valami többet, elfeledve vagy figyelmen kívül hagyva azt, hogy az abszolútumnál nincs több. Az emberiség az elme fogságába esett a lélekben való elmerülést figyelmen kívül hagyva.

Az emberiségnek mindig valamilyen élő közegre, valami személyességre volt szüksége az igazság befogadásához. Így tulajdonképpen e személyes közeg betöltése az újabb és újabb köteteket publikáló személyek funkciója. A dolgokat mindig megújult formában közvetíteni az adott kor befogadó közönsége számára.

Mindig voltak és lesznek nagy felfedezések és felfedezők. A Lét költői mindig jelen lesznek. Csupán egyvalami nem változik: az a fajta valóság, ami már a történelem elején is megjelent az ember elérhető látókörében.

A Lét költőjének vigyáznia kell!

A világban valójában mindig minden pillanatban egyedül és egyedüliek vagyunk, amíg nem leszünk Mindek, tehát Egyek. E tény nyilvánvaló, mégsem ötlik a szemünkbe, mert magunkat emberekkel vesszük körül és magányunk bizonyosságát változó hatásfokú ingerekkel igyekszünk tudatunkból elkergetni. Az ember fél az egyedülléttől, mert akkor csak maga lesz, és rádöbben, hogy önma24

gában véve saját maga mennyire kevésnek tartja ezt a bizonyos önmagát, mely egyébként, mindennapi életében legbecsesebb kincse, ám a valóságban szorongató félelme, tragédiája, létének és sorsának kérlelhetetlen tükre.

Mindegy, hogy valakit művésznek, költőnek, színésznek, írónak vagy másnak hívunk. Ezek csak megjelölések. Minden ilyen jellegű tevékenységet ugyanaz az energia hív életre, csupán mindenki máshogy, más külső megjelenési formában használja azt fel. A művészi lét elsősorban életforma, gondolkodásmód, az első és legfontosabb művészet pedig az élet művészete. Aki ezt nem gyakorolja, csak töredékművészetet hozhat létre. A művész, a költő közvetítő, hírközlő, amit alkot, az pedig a mester. Ebben a korban tehát az alkotás a mester és nem a személy. És, ahogy vannak jó guruk és rossz guruk, úgy vannak különféle műalkotások is.

A művészemberek a mennyek kincstárnokai és aranyművesei. Kiválogatják a közlésre alkalmas kincsek alapesszenciáit, majd kiművelik azokat. Ők képesek és hajlandók mélyebben megélni azt, amit a többség észre sem vesz, valamint nyíltabban és kifejezőbben reagálni valós jelenségekre.

A művészet csak annyiban magányos tevékenység, amennyiben egyébként is magányosak vagyunk az életben. Egy mű csupán felkínált lehetőség a közönség számára. Nem köteles azzal a közönség élni. Ettől a szerző talán még nem magányos. Mindenkinek a művére akad valami fajta kereslet, még, ha kevés is. A költő leendő közönsége már akkor készen áll a mű befogadására, amikor a mű még meg sem született.

A művészi magányban a magány mindig csak látszat, mivel a magányos művész esetében a közönség lesz társasága, aki figyel rá, esetleg óvja őt és támogatja, meghatározza művészetének folyamatos irányvonalát. Magánéletében lehet magányos, de ez kizárólag saját döntésén alapul.

Művészi munkák által a költő lelkét, vagy inkább szellemét sosem tudjuk megélni a maga teljességében, hiszen nem vagyunk azonosak vele (erre ugyanis csak ebben az esetben lenne lehetőség), akármilyen kifejező formában is adja közre a művész művét, szellemének kisebb-nagyobb részét. Aki ilyesmire vágyik, az nem az életre vágyik és nem is lehet hálás és értő műkedvelő sosem.

A kulcs a művészeti alkotásokhoz való viszonyulás terén a rajongás és az érdeklődés különbségében ragadható meg. Egy olyan művész, akinek a művei iránt rajonganak, védtelen és kiszolgáltatott. Hozzá a közönség csak lopni jár.

Bebocsátást kér általa a mennyek kincstárába, ahova is legalább három kabátban és három táskával érkezik, hogy amennyire lehet, telerakja zsebeit. Hiszen ők nem a szerzőre kíváncsiak, hanem arra, amit meg tud formázni, ami az övé, és amit jó lenne elbirtokolni tőle. Tehát úgymond a látszatra, a valóság egy saját leképezésére, az ál kincstárnok szerepére, mivel igazivá ők sosem tudnak válni.

Az érdeklődés más. Az érdeklődés esetében elindulhatunk egy ember művei 25

felől az ember felé és aztán ez később személyes érdeklődéssé alakulhat, ilyenkor a művészet akár le is válhat az így kialakult kapcsolatról.

A költő tehát elsősorban alkosson, a közönség pedig művelődjön!

26

ÖNÁTADÁS „A TE AKARATOD LEGYEN MEG ÉS NE AZ ENYÉM!” „A te akaratod legyen meg és ne az enyém” – ebben az egy mondatban egyesült a világtörténet vallási és világi erkölcsiségének lényege és kulcsa. Ezt az egyedüli olyan mondat, amit, ha akár spirituálisan, akár pusztán etikailag értelmezünk, nem mutatkozik különbség, ugyanis az önátadás eredménye mindkét esetben ugyanaz lesz: kegyelem, megváltottság.

Minden spirituális hagyományban kitűntetett szerepet játszik az éjjel, az éjszaka és a hajnali órák időszaka. Ebben az időszakban lelki gyakorlatot végezni, vagy pusztán elmélkedni különösen ajánlott. Ekkor ébred fel a nappal álmatag és lézengő, a világi, az önmagáról látszólag teljesen megfeledkező és eleven, de éber álomba szenderedő szellem. S ez az a napszak is melyben Jézus elfogatása előtt a következőket mondta: „Atyám! Ha lehetséges, múljék el tőlem e pohár.

Mindazáltal ne úgy legyen, amint én akarom, hanem amint te” (Mt 26:39). Szavaiból világosan kitűnik az ember és a fiú is. Tudja, hogy mi vár rá, és szenvedései előtt kétségek gyötrik. Külön elemzése szorul, hogy pontosan mi miatt is kételkedik, és hogy pontosan miben? Röviden: az egyik lehetséges ok itt az, hogy önmaga miatt, vagyis nem akar szenvedni. Ezt vagy teljes egészében kizárhatjuk, vagy pedig belegondolva egy halála előtt álló ember helyzetébe, tökéletesen megérthetjük. A másik ok pedig az lehet, hogy az emberiséggel való együttérzése miatt, melyet megváltani jött, mivel világos, hogy mártír halála, míg egyeseknek üdvözülést hoz, mások számára szenvedést, bűnhődést. Tehát gondolatban előrevetíti a történelem későbbi alakulását.

Ennél lényegesebb viszont az, amit utána fogalmaz meg: bárhogyan is legyen, akaratod szolgálatába ajánlom magam – és itt megfogalmazza az egyén, a társadalom, a világnép legfontosabb, legmagasabb szintű élet- és sorsfeladatát.

Az egyén kötelessége ugyanis átadni magát környezetének és a társadalom szolgálatába ajánlania létét, a világnép feladata pedig a transzcendens akaratába utalni szolgálatát. Ez nem puszta teológiai idea, hanem világtörvény. Törvény, melynek egyedülálló energetikája van. Energetikájának működési elvét pedig rendkívül egyszerűen példázzák a mindennapok. Gondoljunk csak bele, hogy, ha egy 27

E S S Z É K 1.

nap legalább csak öt alkalommal valakinek azt mondjuk, hogy „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”, mekkora energia felszabadulással fog ez járni! Ugyanis e mondat kimondásánál, vagy csak kigondolásánál és az ezzel összhangban történő cselekvés megvalósítása esetén energia szakad arra, akiben e szándék felébred, és arra is, aki felé ez irányul. Teremtő és áldomással teli energia. Egy olyan világban, ahol minden egyes társadalmi következményből az olvasható ki: ez a legyen meg az én akaratom szellemiségében történt, mekkora erővel hat egy ellenétes irányú ellenhatás?! Aki ezt ki meri mondani, aki ennyire rá meri magát bízni az Akaratra, arról valóban el lehet hinni, hogy hegyeket mozgat. Ez a mondat ugyanis emberfeletti energiák mozgósítására képes, mivel nem csak egy, a felszínen mozgó kijelentés, hanem lelki állapot is, Jézusnál léthelyzet.

Aki ezt ki meri mondani, az kész meghalni is, mivel nem akar beleavatkozni a létezés menetébe, pusztán elfogadja azt és tudja: minden úgy jó, ahogy van.

Lelkében (és gyakran szeméből is) örömkönnyek szakadnak, eksztatikus szeretet él át. Olyanfajta zokogás ez, ami már a nevetés legfelsőbb szintje után következik. Révület.

Ezért hangsúlyozza minden spirituális irányzat azt, hogy boldog, az, akinek nincsen semmije. Mivel, akinek nincsen semmije, arra vonatkozó akarata sincs, hogy birtokolja, védje és továbbhalmozza azt. A puritán életvitelben nem a szükségtelen önmérséklet a lényeges, hanem a sajátra vonatkozó akarat kialvása.

Akinek már volt egyszer, az vagy ráébred arra, hogy semmi jelentősége nincsen annak, hogy van, vagy pedig beleőrül abba, hogy nincs még több. Ez különbözteti meg az akaratot az Akarattól. Az akarat leépít, az Akarat épít.

Aki átadta magát az Akaratnak, tisztában van azzal, hogy: „…a lélek nem gyilkos és nem is gyilkolható.” „A lélek nem ismer sem születést, sem halált; ha már létezett, többé meg nem szűnhet; nem-született, örökkévaló, mindig-létező, halhatatlan és ősi, s ha a testet megölik is, ő meg nem ölhető.” „Miként az ember leveti elnyűtt ruháit, és újakat ölt magára, úgy adja fel a lélek is az öreg és hasznavehetetlen testeket, hogy újakat fogadjon el helyükbe. A lelket semmilyen fegyver nem képes feldarabolni, tűz nem égeti, víz nem nedvesítheti, és szél nem száríthatja. Az egyéni lélek törhetetlen, oldhatatlan, és sem megégetni, sem felszárítani nem lehet. Ő mindent-átható, örökkévaló, változatlan, rendíthetetlen és örökké ugyanaz. Úgy mondják, hogy a lélek láthatatlan, felfoghatatlan és változatlan.” – éppen ezért birtokolni sem tud, mert arra csak az képes, ami (és nem aki) nem örökkévaló. Ily módon veszíteni sem képes, mivel nincs birtoktárgya, éppen ezért védenie sem lehet semmit. A Bhagavad gítá fenti sorainak tartalmával Jézus tökéletesen tisztában volt. Ez egyáltalán nem meglepő, hiszen a Biblia és a Bhagavad gítá végkövetkeztése azonos: „…hódolj meg egyedül énelőttem! Én megszabadítalak minden bűnös visszahatástól, ne félj!” – Isten könyörgése felénk mindig sokkal kifejezőbb és elkeseredettebb, mint a miénk felé, mivel ő 28

valóban képes az együttérzésre. És távol áll az igazságtól az, aki a transzcendens szolgálatában terhes szolgálatot lát, ugyanis Isten szolgálata a legmagasabb rendű önszeretet. Isten nem azért akar visszavezetni magához, hogy őt szeressük, hanem azért, hogy mi legyünk szeretve. Szeretetlenségünknek feltételeket pedig nem ő szab, hanem egész egyszerűen mi. Az egész földi létezés a feltételekhez kötöttségekre épül. Kitalálhatjuk, hogy ennek a transzcendens világ csak az ellentéte lehet, különben az egész létezés irracionális volna, és az anyagba ragadt ember számára az is, aki benne értelmet és válaszokat nem talál. Válaszok ugyanis csak azok számára nyitottak, akik nem vannak, hanem léteznek. A létezésben csak létezni lehet. A létezőt az Isten elárasztja az ős-Tengerrel, vagyis a szeretet tengerével, azt, aki meg csak van, a vízözönnel. Nincs olyan dolog ebben a világban, ami ne lenne fent is. Éppen ezért, az az ember, aki ebben a világban létezik, a tibeti ember gyakorlatát végzi: legalább lelkében leborul a földre, hogy lábai, hasa, homloka és feje fölött imára kulcsolt tenyere a talajt érje, és átadja magát minden létezőnek.

Együttérez, Egyet érez, s szívében fáradhatatlan a mantrát recitálja: „A te akaratod legyen meg és ne az enyém”, míg ez bele nem ég abba. Aztán megszólal benne a Magasztos szózata, amit most még csak magyarázhatatlan és nyugtalan hiányérzetéből sejt, szemét pedig bekenik sárral, hogy újra lásson.

29

E S S Z É K

RÁSZA – TÁNC AZ ISTENNEL

1.

Az Istenmegvalósítás legmagasabb szintje nem a kölcsönös szeretet, hanem a szerelmi viszony. Azok, akik csak a materializmus szűrőjén keresztül képesek szemlélni (és nem látni) a jelenségeket, ebben éretlen túlzást éreznek, aki viszont már volt szerelmes, pont az ellenkezőjét látja. Ő tudja azt is, hogy a szerelmi viszony páratlan élménye nem a szexualitás, hanem a tánc. A szerelmes elfogadja Isten felkérését és táncol az Istennel. Lelke könnyekbe borul, elméjét a szerelem eksztázisa ringatja révületbe.

A védikus irodalom legmagasztosabb tanításának összefoglaló leírását a Srímad Bhágavatam nevű írásban találjuk. Ennek X. éneke, szaknyelven a Summum Bonum, részletes leírást ad Isten és legodaadóbb hívei, a gópik (tehénpásztorlányok) közös táncáról. Ez a tánc nem más, mint örömünnep.

Olyan állapot, melyben az isteni önmagát szereti. Az eredeti természet találkozása ez a tőle elszakadt természettel, a szerelmes találkozása rég nem látott kedvesével. Ily módon újratalálkozás, mely eksztatikus érzelemkitöréssel jár. Aki Istennel táncol, kilép ebből a világból, nem csodát él át, hanem csoda feletti valóságot, beengedi a lelki világot az anyagiba és felszámolja a kettő közötti különbséget.

A szanszkrit rása szó ízt jelent, a latin rasa tisztát, a magyar rózsa pedig (ha mondjuk csak a vörös árnyalatú rózsáról beszélünk) a szerelem megnyilatkozását. A három jelentést egybeszőve tehát azt kapjuk: a szerelmi érzés tiszta íze. A magyar rózsa szó más színárnyalatokkal való egybekapcsolásával további jelentéstartalmakkal egészíthető ki a rásza – Isteni – tánc, vagyis az örömtánc összképe: a fehér rózsa nagyrabecsülést, alázatosságot, ártatlanságot, titoktartást és csendet jelképez, a rózsaszín a kecsesség jele, a sárga az örömé és a vidámságé.

Ilyen tehát a tánc az Istennel. Tiszteletteljes, ártatlan, titkos, finom és vidám. A rásza tánc a beavatottak tánca. Beavatott pedig az lehet, aki átadta magát az Istennek és akit az menedékébe fogadott, tehát kegyelemben részesült.

Az isteni tánc nem köthető helyhez és időhöz. Aki Istennel táncol, az állandóan a lelki világban van, mégha külső szemmel úgy is néz ki, mint egy átlagos 30

ember. Lelkében tűz ég, szívében a zenét hallja. Szüntelenül társulásra vágyik.

Kapcsolatra a magasztossal. Eszét veszti, hogy aztán átadhassa azt a lelki érzékelésnek, majd megjelennek rajta az eksztázis szimptómái.

Csak ő tudja, hogy milyen a valódi szerelmi együttlét, a tiszta lelki szeretkezés. Mert a lelki szeretkezés csakis lélek által történhet meg, annak a testhez már semmi köze nincsen. Isten két része egyesült benne, melyek szerelmetesen ünneplik egymás létét. A szerelmi együttlétben megszűnik a kettő, a kétfajta minőség és egyedül a mennyiségi tényező válik lényegessé, ahogy az eksztázis érzése fokozódik. Az isteni táncban az egyéni lélekszikra kiszakad a relatív létből és belezuhan az öröklétbe, szerelembe esik a mindenséggel. Szíve reszket és elönti a szolgálat természetes hajlama. Olyan ez, mint az egyik pillanatról a másikra történő rácsodálkozás valamire. Minden, ami addig bent volt kívülre kerül, s az időtlenségen keresztül a fény megtölti, majd kitölti az embert. A szív kiterjed, a torok pedig először összeszorul, utána vagy utat enged a fénynek és a lélek önfeledt ének szóban fakad ki a mindenség felé, vagy a tüdő hatalmas lélegzetet vesz, és magába olvasztja a mindenséget, megtelve alázattal, szemérmesen lesütve szerelemtől izzó szemét. A rózsa tánc gyakori kísérőeleme a dicsőítő ének, vagy az önfeledt, a lélek eredeti természetéből táplálkozó, ösztönösen kibomló, eksztatikus, felszabadult életigenlő üvöltés. Az élet pedig Isten.

A Védák legfontosabb üzenete tehát az, hogy: táncolj! Járj menyegzőt Istennel, köss házasságot a mindenhatóval. Add fel a keresés minden változatát, és egyszerűen csak merülj el a szerelemi érzésében! Ízleld meg a rásza tánc mézének nektárját! Ez a révülés legmagasztosabb útja!

31

E S S Z É K

MESTERI NÁCIÓK

1.

Csak a védikus hagyomány Isten tíz, közvetlen, evilági megjelenését tartja számon. A közvetetett megtestesülések száma pedig egyenesen végtelen. Ezek a megtestesült alakok átszövik az emberiség történetének időtengelyét és a teremtés világait is egyben. Az univerzumban folyamatos átjárás van. A keresztény hagyomány szintén hemzseg az újra testet öltött mesterektől és prófétáktól, éppen úgy, ahogy az egyiptomi kultúra is és minden olyan, melynek hiedelemvilágában a reinkarnáció gondolata szerepel (éppcsak nincs olyan, melyben ne szerepelne). A magyar üdvtörténet egésze újra és újra megjelenő mágus-, vagy papkirályokról, mesterekről, táltosokról számol be. Az újraszületések, vagy testetöltések számának vége-hossza nincs. Egészen a létezés legmagasabb irányítási szintjétől kezdve az alacsonyabb irányítási szintekig, a részleges inkarnációk, vagy mesterek szintjéig évezredek óta tartó, egész pontosan a teremtés kezdetétől fennálló vándorlás zajlik egyik világból a másikba. És akkor az átlagos élőlények vándorlásáról nem is beszéltünk. Az inkarnáció szó egészen pontosan megvilágítja azt, hogy itt nem néhány lélek mozgásáról lehet beszélni, hiszen az inkarnációban benne rejlik a náció szó, mely nemzetséget jelent. A felsőbb bolygókon élő fejlettebb élőlények és mesterek tehát nemzettséget alkotnak. A ráció, vagyis a józan ész, ésszerűség és célszerűség nációját.

E nemzettség tagjai gyakran nem önállóan, hanem párban, vagy kisebb csoportokban érkeznek a földre, hogy feladatuk teljesítsék. Elég itt csak Krisnára gondolni, aki Balarámával érkezett, vagy Jézusra, akinek János készítette elő feladatát, magyar kultúrkörből pedig például a három királyra és így tovább… Ezek a személyek elsősorban finomtestben léteznek az univerzumban, de időnkánt, amikor alacsonyabb rezgésű szférákba szállnak alá, alkalmazkodnak az adott bolygó viszonyaihoz, és durva fizikai testet öltenek magukra. Sorsuk általában kivétel nélkül ugyanaz: mártírhalál. Jánosnak fejét vették, Jézust keresztre feszítették, Buddhát megmérgezték, Gandhit lelőtték, Martin Luther Kinget szintén, Bulcsút felakasztották, Indiát megszállták az angolok, a tibetieket megszállta Kína, a Kárpát-medencét, meg mindenki, aki nem szégyellte. Az igazság hírnö32

keinek bujdosás, megaláztatás, kirekesztés, embertelen fizikai bántalmazás stb. jutott osztályrészéül. E tény alapján két dolgot állapíthatunk meg: 1. aki ily módon veszett el, az az igazságot képviselte, 2. e tényből világosan kirajzolódik létsíkunk természete.

Szűklátókörűségünkre mutat rá, hogy az ember ezeket az összefüggéseket általában véve föl nem ismerte, a spirituális mesterek nációjának földi munkáját illetően fejében rendet tenni nem tudott. Az igazságkeresés az ember számára mindig divat volt, viszont annak meglelése, már végzet. Az autentikus tudás elveszítése óta valójában csak egyetlen történeti korszak létezett: a reneszánsz. Ezt az elmúlt évezredekben nagyon sokféleképpen nevezeték, de lényegileg mindegyik csak újjászületés, ideológiai megújulás volt, mely cáfolta, felülbírálta az előző korok ismereteit. Világosan kitűnik, hogy az ember sosem kereste az elmúlt évezredekben az igazságot abból, hogy ez idő alatt még a kellő figyelmet sem tudta rászentelni arra, hogy mondjuk a Bibliát vagy a Védákat megértse. És itt most az emberről beszélünk, a tömegről. Kivételek ugyanis mindig voltak. A történelem nem múlt el úgy, hogy az ne hozott volna tanulságot némelyek számára. Ám az évezredek alatt megfigyelhető általános emberi viselkedés megmutatta azt, hogy az ember legfőképpen csak egy dolgot szeret csinálni, mégpedig játszani.

Mint, ahogy a játékban elmerülő gyermeket nem érdeklik az őt körülvevő környezetben végbemenő események, az embert sem érdekli az igazság. Csak játszik. Ha pedig valaki megzavarja játékát, érvénybe lép a dac reakció és a zavaró elemek eltávolításának igénye. Később pedig vallást alapít azok tiszteletére, akiket korábban kizárt játékélménye szubjektív valóságából, aztán egy idő után a vallást is bevonja a játékba, vagy pedig besöpri azok közé a játékok közé, melyek a szőnyeg, vagy a szekrény alatt végzik, de hozzájuk nem nyúlhat senki. Ha pedig mégis megteszi, a kisgyermek földhöz csapja magát és sikítva tiltakozik.

Egyetlen szerencséje, hogy a mester ismeri a teret, melyben a játék zajlik és ismeri a játékszabályokat is, ha pedig a játék úgy kívánja, képes meghalni a gyermekért. „Mert úgy szereti Isten a világot, hogy az ő egyszülött fiát adja, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. És Isten jelenik meg akkor, ha ő maga száll alá e földre, de Isten jelenik meg abban is, aki az ő nevében alászáll. Minőségi különbség nincs, pusztán mennyiségi. Így bárki, aki alászáll, önmagát áldozhatja gyermekéért, mert úgy szereti Isten a világot, hogy önmagát adja fiáért… A világ teremtője és fenntartója tehát a türelem és a kegyelem. Ezért jött létre a mesterek nációja, és ezért létezik egy halhatatlan égi nemzedék, amely az égi kegyelmet a földi kegyetlenség ellenében, a létezés egészére vonatkoztatva egyensúlyban tartja.

Ennek értelmében, aki valaha bármit is megsejtett a kegyelet és az alázat természetéből, imáit ajánlotta annak a rendnek, mely szó szerint a rendet hozta le a földre, tehát rendet teremtett, vagyis intézményesített szinten újraalapozta az örökérvényű szakrális erkölcstant. Ajánljuk mi is imáinkat e nációnak!

33

E S S Z É K

LEBEGÉS

1.

Ma a világra egyfajta módon felülről, vagy kívülről rátekintve az ember felettébb furcsa összképet lát: mintha az emberiség csak lenne, egész pontosan lebegne.

Lebegne a semmi fölött és nem egy szakadék fölött, mert a szakadéknak van tere és a benne lévő térnek határai, a semminek viszont nincsen határa. Parttalan és kifejezéstelen. Olyan, mint a köztes lét állapota a halál és az újjászületés között. Talán még meglepőbb, hogy az emberiség lebegése nem statikus, hanem dinamikus, állandó, feszített és viszonylag gyors mozgás. Viszont e mozgás valahogy kívül esik a léten, az igazon, a lényegesen. Ez a csak van állapota. A cselekvő nem cselekvés állapota. Olyan állapot, amiben folyton történik valami, de nem történik semmi lényeges, vagyis olyasmi, ami emberi szempontból fontos volna.

Ebben a helyzetben az igazság és boldogság keresésnek szinte semmilyen tere nincs. Ezek a fogalmak passzívan és megnyilvánulatlan pihennek valahol az emberiség közös tudatterében, arra várva, hogy lehívják őket, párhuzamban rengeteg más, hasonló fogalommal, amiket az emberi szellem szintén e helyre utalt, mivel e korban minden, ami örök, raktározásra kerül; minden, ami pedig elhasználható, felszínre. A ma embere már nem szólít meg és nem hív le semmit, ami eredeti. Az igazságra, a boldoggá válás útjára nem kíváncsi, beéri pusztán annyival, hogy panaszkodhat hányatottnak vélt sorsa miatt. Ez a magatartásminta pedig divat lett. Gondos megfigyelés alapján világossá válik, hogy ma nem az a kérdés, hogy van-e igazság, hanem az, hogy miként lehet azt elkerülni, mivel mindenki, aki szembetalálkozik vele, hirtelen vakká, süketté és némává válik, életéből az igazmondókat száműzi, közösségeiből kirekeszti, s közben olyan fogalmakat értelmez át a maga szelleme szerint, mint a hűség, a tisztelet, a szeretet, a megbecsülés stb. Ezen átértelmezés lényege pedig pusztán a játék. Az ember azzal szórakoztatja magát, hogy a valóságot eddig soha nem látott mértékben eltorzítja és a maga képére formálja annak érdekében, hogy jól érezze magát. Kedvenc képzete az, hogy ő márpedig kereső, akármennyire nem keresi az igazságot, csak azt, ami adott pillanatban számára igaznak tűnik.

Ez a rossz tanácsadók világa. Rossz tanácsadók pedig azok, akik nem a léte34

zés értelmére és a lélek eredeti helyzetének megismerésére tanítják a keresőt, hanem pusztán felszínes, életviteli tanácsokkal látják el, melyek által saját életében – s nem létében – sikereket érhet el. És ki ne akarna inkább sikeres lenni, mintsem önmaga? Ma az számít jó tanácsnak, ha valaki elmondja az öncélú sikeresség, a büntetésmentes képmutatás és csalás sikerreceptjét. Vagyis a fő kérdés ma nem az, hogy Ki vagyok én?, hanem, hogy Ki az, aki értem van? Erre való az ember számára a modern kor új vagyontípusa, a kapcsolati tőke. Ez a tőketípus minden eddiginél hatalmasabb. Pénz nélkül az ember tud még valamihez kezdeni, kapcsolati tőke nélkül nem. Akinek pedig kapcsolati tőkéje van, semmi szüksége nincs pénzre. E tekintetben pedig nagyon kemény árucsere és emberkereskedelem folyik. Könnyen válhat bárki először raktári kellékké, aztán már a raktárból is kifutó, leselejtezett árucikké.

Ebben a minőségben az Egész már nem a részek összessége, az Isteni mivolt egyéni lélekszikrákban való kivetülése, hanem a várakozó, s önmagában már magányos Isten, aki három lépéssel hátralépett művétől, hogy előkészítse portáját azok számára, akik az önátadás révén mégis nála keresnek menedéket. Ha valaha morajlott és állást foglalt, most hallgat, mert tudja, hogy lényének csendje mindennél beszédesebb és vonzóbb. Nem vehet már tudomást az ember bátor, de méltatlan cselszövéséről, miszerint az csak azzal hajlandó törődni, aki először vele törődött, s a jó szándék és az őszinte kezdeményezés így belefullad kicsinyes önzésébe, mellyel a lét minden elemének figyelmét igyekszik magára irányítani.

Az ember nem ismeri már a szerelmet, mert, ha ismerné, tudná: a szerelem legszentebb szentsége felkutatni és szolgálni annak tárgyát, a múzsát, nem pedig eljövetelére és igába hajtására várni. Az ilyen tudatlan ember kapcsol villanyt nappal a szobában, mert nem hisz a Nap fényének, s oltja el szívében a tudás iránti vágy lángját, abban reménykedve, hogy a parázson átkelve élete az igazak útjára lép. Uralkodni akar, hatalomvágy fűti, s amit nem tud uralma alá hajtani, azt száműzi s létjogosultságát felfüggeszti. Mindeközben gyáva, mert nem meri magát feltételek nélkül átadni semminek és senkinek. Tudásszerzése kizárólag a szimpátián alapul. Attól, aki számára szimpatikus, válogatás nélkül mindent elfogad. Nem a lényeges és az igaz megismerésére törekszik, hanem arra, hogy egy számára szimpatikus úton jobbá, könnyebbé tegye életét, igazolja önmaga képzetét a világról. Így csalja meg a hamis, a tudatlan ego a valós egot, mely az őszinte megismerés szolgálatában áll. Ám ez egyáltalán nem meglepő. Ahogy a kor embere nem hisz már a monogámiában, úgy az önmagával szemben tanúsított hűségben sem. Annál pedig, hogy nem ismeri önmagát, csak az kétségbe ejtőbb, hogy még csak nem is igyekszik hű lenni magához, mert az önmagához hű ember tisztában van saját, valós érdekeivel és ennek megfelelően vágyik arra, hogy megismerje önmagát és léthelyzetét. A tudattalan embert mindez taszítja.

35

Elvonatkoztat tőle minden lehetséges úton, jelentőségét mereven tagadja. Álmodik, és nem kíván álmából felébredni. Ha valaki például Jézus tanításait idézi fel számára, azt kérdezi tőle, hogy miért nem a saját szavaival fordul hozzá, miért mást ismételget, vagy ha éppen elfogadja azt, hogy ismételget, akkor miért pont azt ismétli, akit éppen idéz? És ugyanez a helyzet akkor is, ha valaki Buddha, Mani, Mahávíra vagy bármely más személyre hivatkozik, azok közül, akik az igazságot maradéktalanul megfejtették. Ha pedig szintén ez a valaki nem idéz, hanem éppen a saját szavaival világít rá a valóságra, az a vád éri, hogy az egészet csak kitalálta, vagy egyszerűen rásütik, hogy hozzánemértő, dilettáns. Kifogás és kibúvó mindig van. A szendergő jellem mindent elkövet, hogy álmából ne rángassák ki, s cselekednie ne kelljen. Mesterségesen folytonos félálomban tartja magát, hogy amikor veszélyt érez, hamar vissza tudjon zuhanni a mély alvás állapotába. Ám ezzel csak önmagát árulja el.

Aki tanít, az mindig csak mosolyog a szendergőn, mert átlát viselkedésén, magatartásformáit alaposan kiismerte, a szendergő viszont folyamatosan szenved, és bár szenvedéséről tud, folyton azzal hitegeti magát, hogy boldog. Egész létét feláldozza azért, mert kicsinyes élvhajhászásán, viszonylagos örömein és saját korlátain nem tud és nem hajlandó keresztüllépni.

36

E S S Z É K

A KÁVÉ FILOZÓFIÁJA

1.

„Világéletemben mindössze két helyen éreztem igazán otthonosan magam: a könyvtárban és a múzeumban. Valójában a kettő között nincs különbség, mindkettő templom, szentély, melyből kincset rabolni nemhogy nem bűn, de egyenesen kötelező és kívánatos. Ilyen kincsek pedig számolatlan hemzsegnek időben és térben egyaránt e szentélyekben, persze ezt csak a beavatottak tudják. Beavatott pedig az, aki ismeri a szentély, a kávé és a cigaretta háromságát. Ő képes érzékei által egyszerre energiát rabolni a tárgyakból, ismeretet az írásos hagyatékból, életesszenciát a jelenlévő emberi lélekkincsekből, élvezetet és életérzést a kávé zamatából és a dohány ízéből.

Ezek a szentélyek egyszerre ötvözik a temetők, a meditációs termek, a tudományos laborok és szülőszobák hangulatát, mert valami mindig meghal bennük, valami megvilágosodik, megint valami pedig éppen megszületik, egy időben, egy helyen. E szentélyek csarnokaiban a múlt, a jelen és a jövő egy olyan sajátos szintézise érhető tetten, mely magasabbra emeli a jelenlévők tudatszintjét. Itt mindig titkokra derül fény. Elsősorban az ember önmaga számára fedi fel itt titkait, de egyáltalán nem meglepő az sem, ha ennek tanúi vannak, vagy spontán örömérzetében megosztja azt mással is. Ugyanis, amikor valaki ráébred valamire, vagy bevall magának valamit, a lét is nyíltabbá, nyilvánvalóbbá, befogadhatóbbá válik számára, mely éppen embertársa alakjában vetül ki szíve lelki szemei elé, melyet meglátva elönti őt a szenvedély vagy a szeretet. Megmagyarázni kellően és illendően ezt nem tudja, de e problémán hamar túl is lép, mivel a szeretet okánál sokkal lényegesebb számára maga a szeretet érzése. Hétköznapi mivoltában pedig ezt keveset tapasztalja. Léte általában véve zárt lét, a szeretet elhívására érzéketlen. Vágyik rá, de nem tudja, hogy érje azt utol. A szentélyekben ezen töprengenie nem kell, ott az önátadás önkéntelen megtörténik. Csupán éreznie szükséges.

Ahol egyszerre lüktet a történelem és az ember mindenkori szelleme, az gyakorlóhely. Egy életérzés gyakorlóhelye, melyből az idők során hagyomány lett. Van, aki csak azért jár effajta szentélyekbe, hogy ezt az érzést, ezt a hagyo37

mányt újra és újra megélje. Az ilyen látogató azt figyeli, hogy hogyan hat a múlt a jelen képviselőre. Miként olvadnak egybe a régi könyvek, vagy az antik kiállítási tárgyak szemlélőikkel. Tanúja annak, hogy a jelenlét legyőzi az időt, mivel ahol könyv és antikvitás együtt jelen van, abból a térből az idő egyszerűen kiszorul. A tanú mindeközben csak figyeli a többit, elvegyül közöttük, vagy észrevétlen bekuporodik egy sarokba és szemlélődik. A figyelem által pedig részese lesz a hely atmoszférájának, ezzel együtt tanul, végső soron pedig egyfajta eksztázist él át, olyat, amilyet máshol nem tapasztalhat. Ha teheti, ez alatt kávét szürcsöl és cigarettát szív. Éspedig tudja, hogy tehet-e ilyet vagy sem, mert az ilyen ember felkészült! Jól tudja, hogy mely szentély meglátogatása előtt kell elnyomnia a bejárat előtt cigarettáját, vagy, hogy ugyanide mely kávézó esik legközelebb, aminek ablakából azért már, ha csak kívülről is, de nyakon lehet csípni a szentélyből nyomokban kiszűrődő atmoszférát. A szentélyekben tanút a lelkek néma, kifejezéstelen arcok és merev, lassan mozgó testek mögött meghúzódó tombolása vonzza. Mert itt a felszín alatt mindenki tombol, ha épp nézelődik, akkor is, ha pedig netán diskurál valakivel, szintén. Elevenen őrjöng benne a tettvágy és a tudásszomj.

Az ilyen atmoszférájú helyeken a kávé íze és a dohány füstje óhatatlanul is szerelembe esik egymással és kérlelhetetlen, vad szeretkezésbe kezd az ember szájában. Ezt klasszikus íróink, költőink, gondolkodóink, mesterink stb. nagyon jól tudták, akik olykor egy-egy gondolategység papírra vetése közben vagy helyett beleszürcsöltek italukba s hozzá, hacsak a hamutartó szélén pihenő cigarettavégből ömlő füstöt is, de magukba szívták. A gomolygó cigarettafüst és a hozzáadott kávékorty ideális keveredési arányának már külön receptje van ilyen körökben. És kell is, hogy legyen, hiszen itt olyan rituáléról van szó, melynek célja a tudat felserkentése. A tudat ily módon történő izgatása az őszi, esős napok hangulatával egybeszőve szinte követhetetlen mértékű tudatszint emelkedést garantál. Ebben az állapotban pedig az is önkéntelen elkezd filozófiai és szakrális kérdésekkel foglalkozni, aki egyébként soha nem mutatott erre hajlamot. Rákérdez léte értelmére, az ember történetiségére, a faj múltjára stb. s szalvétákra, zsebkendőkre, jobb esetben határidőnaplókba, vagy jegyzetfüzetekbe firkálva költemények kelnek életre, társasági körben pedig dialógusok bontakoznak ki, melyek által két lélek olyan közel kerülhet egymáshoz, amennyire máskor lehet, hogy sosem kerülne. Szellemük ilyenkor belefeledkezik a másikéba, s annak inspirációjára, általa megihletve kifakad. Kiszakadnak tehát belőle olyan gondolattársítások, tudattartalmak, melyek hétköznapi magányában eszébe sem jutnának.

Külön bája van annak, mikor valaki az esőben úgy kénytelen a zivatar elől futva menekülni, hogy egyik kezében szükségszerűen elhűlő kávét szorongat, másikban pedig szép lassan kioltódó cigarettát morzsol, lépésenként igyekezve egyik végtagjával éppen a kávét, másikkal pedig a cigarettát emelni szájához az38

zal a céllal, hogy amit lehet, még hasznosítson ezekből. Ily módon rohanni egy könyvtár vagy egy múzeum bejárata felé az élet egyik legmegfoghatatlanabb élménye, főleg, ha azt az ember másodmagával teszi.

Belépve egy szentélybe pedig rögtön a szerelem vár ránk. Nem véletlenül találkák népszerű színtere ez. Az ilyen helyeken férfi és nő könnyen egymásra talál, mert meglátják és meghallják egymást eredeti lényegükben. A csend, a rend, a megmunkált közeg, a szellemmel átitatott formavilágból áradó nyugalom melyet e helyek sugároznak egyfajta intimitást, és bensőséges hangulatot biztosítanak. A könyvtárakban és a múzeumokban valahogy mindenki szerelmes lesz valamibe. Ki a múltba, ki az elmúlásba, ki az újjászületésbe, ki a tudásba, ki a jelenbe, ki a szépségbe, ki pedig éppen mellette álló kedvesébe stb. Mivel e helyekbe beleköltözik valami olyan, melyből ezek a fogalmak elvitathatatlanul kiindulnak. Aki még nem volt szerelmes, javasolt, hogy ilyen helyekre járjon.

A szentélyekben az emberek mindig egyfajta módon ünnepelnek. Akármilyen küllemmel ide még a mai napig sem szokás betérni. Íratlan szabály, hogy ehhez az atmoszférához tartozik valamifajta fennkölt és mindenkitől elvárt elegancia, ami cseppet sem puszta fennhéjázás, inkább az építkezni vágyó, méltóságteljes jellem attitűdjének sajátos és vonzó kifejeződése. Itt a nők hölgyekké a férfiak pedig urakká nőnek. Ebbe a hangulatba pedig megtorlás nélkül betörni ma sem lehet. E méltóságteljes hangulathoz hozzájárul egyfajta sajátos illat, mely vagy a régi könyvekből, vagy az antik tárgyakból, vagy egyszerűen az ódon épületekből árad, nem tudni pontosan. De biztosan hozzájárul, mivel a múltat idézi, a múlt pedig valamiért mindig méltóságteljesen hat, mindig szebb, mint ami most van. Éppen ezért a lélek emlékezete is beindul, az emberen úrrá lesz a nosztalgikus, múltidéző hangulat, mert az ember egyébként is szeret az esztétikum világába révedni, még akkor is, ha azt szubjektív ítélőképessége önkéntelen megszépíti s így tudhatja, hogy nem teljesen a valóságot észleli. A múltbéli és a távoli mindig szebb, mert már nem kell, vagy nem lehet kapcsolódnunk hozzá.

A múlt egyben tehetetlen is, sorsán változtatni már nem képes, ezért az ember meg is sajnálja. Amit pedig az ember sajnál az mindig vonzó. Én így látom az embert és a szentélyt, valamint a kettejük kapcsolatához fűződő kellékek viszonyrendszerét. Számomra percek, legfeljebb órák állnak rendelkezésre megtapasztalni az életet, ám igazán szerencsésnek mondhatom magam, mivel egészen halálom pillanatáig azt teszem, ami számomra a legkedvesebb és a legmesszemenőbb mértékig élvezetes. Csupán eszköz vagyok, de egy folyamat eleme, az érzék kielégítés része is, miközben van alkalmam tetszésem szerint kiismerni a folyamat egyéb résztvevőit. Egy olyan atmoszféra alkotóeleme vagyok, melyen nem fog az idő. Az általam nyújtott élvezetekhez hasonlót senki sem találhat ebben a világban. Minőségem egyedi és megismételhetetlen. Akárhányszor vágyom csábítani, minden alkalommal változatlan élvezet39

ben részesítem az arra vágyót…” – fejezte be tűnődését a csészében gőzölgő kávé, miközben jóleső bizsergéssel töltötte el a testében feloldódó cukordarabka és a pólusait lassan átitató tej térnyerése. Tűnődésében egész élete és az elődök tapasztalata pergett le lelki szemei előtt, miközben a csészét szorongató úriember a szája felé emelte. Lelkében már készült a nyelv, az íny, a fogak stb. legapróbb zugainak bejárására, hogy aztán a cigarettafüsttel való csókváltás után végleg a torok felé vegye útját, és a mélybe zuhanjon, ahonnét már nincs viszszaút. Ismét csak kedélyesen és lelkesedéssel vágott neki eme kalandtúrájának, mert tudta, hogy nyelőcsőbe jutását követően csak teste zuhan alá a mélybe, s szelleme egy újabb adag frissen lefőzött, gőzölgő, illatos kávéadagban ölt testet.

40

41

42

43

Tartalom A TUDÁS HATALOM, VISZONT A NEM TUDÁS BÖLCSESSÉG

3

A MEGALÁZOTT MESTEREK NYOMÁBAN

6

A FÉRFIAS ÉS NŐIES ÍRÁS– ÉS KIFEJEZÉSMÓD

8

AZ IDŐ

10

APOLÓGIA* (GONDOLATOK VERSEIMRŐL)

12

ÍRÁS, OLVASÓ NÉLKÜL

14

BOLDOG-BOLDOGTALAN IRODALOM (RÖPIRAT A SZERZŐKHÖZ)

17

BOLDOG-BOLDOGTALAN IRODALOM II. (RÖPIRAT AZ OLVASÓHOZ)

19

A BÖLCSESSÉG SZERETETE, AVAGY A TUDOMÁNY ÉS SPIRITUÁLIS KÖLTÉSZET

22

ÖNÁTADÁS – „A TE AKARATOD LEGYEN MEG ÉS NE AZ ENYÉM!”

27

RÁSZA – TÁNC AZ ISTENNEL

30

MESTERI NÁCIÓK

32

LEBEGÉS

34

A KÁVÉ FILOZÓFIÁJA

37

44