Hangadó 2. - szöveganyag - prózák by Szinay Balázs

HANGADÓ 2. a tanítványi láncolat irodalmi műhely II. hangoskönyvének szöveganyaga

• PRÓZÁK •

│Bojtor Iván

A JÉZUSMAJMOLÓ Ugyan, Zagorász! Hitetlen vagy. Mit értesz te ebből? Figyelj rám! Összekeversz mindent. Ezt, amiről utoljára kérdeztelek, nem al-Halládzs mondta, hanem Shiblí a tanítványa. Te, így hallottad? Tudom, arról a napról sok ostobaságot beszélnek. De, ne higgy nekik! Elmesélem, úgy ahogy történt. Honnan tudom? Ott voltam. Ott, bizony! Ott, Bagdadban! Ott, a kereszt alatt! Mindent láttam, mindent hallottam. Még gyerek voltam, apám vitt el. Először távol álltunk, az üvöltöző tömegben, de jött Shiblí, hosszan ránézett apámra, aki ettől talán elszégyellte magát, megfogta a kezem és előre húzott egészen a keresztig. Akkor még mindenki össze-visszakiabált, mint piacon az árusok. A törvénytudók nagyhangon a szúfikat szidták, a szúfik közül Dzsunajd tanítványai meg al-Halládzs tanítványait. A tömeg hol ezekhez, hol meg azokhoz csatlakozott. Egyszer csak hirtelen csend lett. Ijesztő csend. Hozták al-Halládzst. Sokáig tartott, míg átvergődtek a néma tömegen. Mikor oda értek, először nem is tudtam melyikük lehet a híres al-Halládzs? Meglepődve bámultam. Már sokat hallottam róla, és magamban úgy képzeltem el, hogy olyan hősforma: fiatal, magas, izmos… És a hős helyett csak egy töpörödött, őszszakállú öregembert láttam. Ő lenézett a lába előtt heverő keresztre, majd mikor oldalra az előkészített vaskos szögekre pillantott, felnevetett. Csak nevetett, nevetett. Még a könnye is kicsordult. Közben

körbetekintett, szeme megakadt Shiblín, – aki mellettünk állt –, és oda kiáltott neki: – Abu Bakr! Itt van az imaszőnyeged? Shiblí oda lépett és eléje terítette a szőnyeget, ő meg rákuporodott, és hosszan imádkozott. Nem emlékszem minden szavára. Régen volt, az imádság meg hosszú, nagyon hosszú. Hogy is emlékezhetnék az egészre? Csak a végére. Valahogy így hangzott: A Te szolgáidnak pedig, akik hitbuzgóságukban elveszejtenek, tettükért megbocsátasz végtelen irgalmadban. Mert nem tennék, ha nekik is felfedtem volna, amit tudok. Legyen meg a Te akaratod! Magasztallak érte Uram! A te Jézusod is azt mondta a kereszten, hogy "Atyám! Bocsásd meg nékik; mert nem tudják, mit cselekszenek". Nem ez áll a könyvetekben? Zagorász! Láttam a gúnyos villanást a szemedben. Te is azt gondolod al-Halládzsról, amit az ulema, aki halálra ítélte? Hogy csak egy jézusmajmoló volt? Pedig csodákat is tett. Még ha a csodáról azt is tanította, hogy az istenhez vezető ezer lépcső közül csak az első. És mégis… Nem hiszed, Zagorász? Járt a vízen, mint Jézus. Akkor, mikor a foglyokat megszöktette a börtönből. Most miért nézel így? Elmeséljem? Egy csónakformát rajzolt a börtön padlójára, és beleült. Mondta a többieknek, hogy aki szabadulni akar, az üljön melléje. Persze sokan kinevették. De néhányan mégis beszálltak a rajzolt hajóba és vele együtt imádkoztak. Addig-addig, míg az hirtelen megelevenedett és ők a tengeren találták magukat. Al-Halládzs kilépett a „menekülés hajójából” a vízre, és azon járt, a hajó meg követte, úszott mögötte egészen a partig. Az őrök őt másnap ott találták a börtönpadlóra rajzolt csónakban. De a rabok után hiába kutattak. 32

Ő tényleg azt hitte, hogy alászállt bele Isten szelleme, akitől Jézus, Mária fia született. Ezt a törvénytudók talán még megbocsátották volna neki, de azt, hogy kimondta, ő az „Igazság”, no, azt már nem. Az „Igazság” Isten kilencvenkilenc neve közül az egyik. Így Istennel egyenrangúnak nevezte magát. Ez lett a végzete. Pedig Jézus is azt mondta, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet”. Ne mosolyogj! Azt mondtam, hogy akkor, ott mindent láttam. Ez nem igaz. Emlékszem, mikor elkezdődött apám megszorította a kezem, én meg elfordítottam a fejem, később a szememet is becsuktam, még a fülemet is befogtam volna, de… A többit te is tudod: megkorbácsolták, keresztre feszítették. Én mindebből nem láttam semmit, mert nem mertem odanézni. Azt viszont halottam, hogy Shiblí, még a kereszten lógó al-Halládzsot is arról faggatta, hogy mi az értelme az Istennel való egyesülésnek? Al-Halládzs még annyit kinyögött, hogy „Ha Istennek adod…”, de nem tudta befejezni csak hörgés jött ki a száján. Persze azt sem láttam, amikor elmetszették a torkát… A többit meg, hogy a testét négyfelé vágták, négy máglyán elégették és a hamvait a Tigrisbe szórták, azt már én is csak később hallottam. No, nem fecsegek tovább, mert al-Halládzs is azt mondta: „A fecsegés hitetlenségből fakad”. De azt még elmesélem, mikor is hallottam azt a bizonyos mondatot, amelyről legelőször kérdeztelek. Hazafelé tartottunk, mikor Shiblí azt mormogta apámnak: – „Al-Halládzs és én ugyanazt az utat jártuk. Engem az én örültségem megmentett, őt az ő értelme elpusztította”.

Akkor persze nem értettem. Hogy is érhettem volna? Most talán értem. Talán… Később, sokkal később arra is rájöttem, mit mondott volna al-Halládzs a kereszten. A saját tanítását kezdte el, azt idézte. Azt, amit talán mindketten értünk: „Ha Istennek adod a magad semmiségét, ő neked adja a mindenséget.” Mert ezt te is érted, Zagorász. Ugye, hogy érted?

│Brátán Erzsébet

LÉT PRÓFÉTÁJA Szeretet örömöt hozott, sugárzott, mint a Nap, ontotta magából a tüzet, amerre járt, végül maga is angyallá változott. Már tudta, mi az a nagy tett, amit végrehajtani született. Csodálatos küldetéssel érkezett, hogy mindenkinek átadja a szeretetet és az üzenetet, hogy együtt határtalan magasságokba emelkedjenek. Sokan köré gyűltek, melegedtek tüzénél, fürödtek a fényében… Lét prófétája lett… Lét prófétája, csakúgy, mint minden Ember úgy vélte, hogy amit ő már tud, azt mindenki más is tudja, érti, érzi. Ennek biztos tudatában állt neki a prófétálásnak. Ontotta magából a tüzet, szórta a szeretetet, ám néha meglepetten állt egy-egy visszautasítás előtt. Nem értette, sokan miért nem tudják, miért nem akarják elfogadni a szeretetet. Falakba ütközött. Vádolták, vádaskodtak, nem értették meg, sőt, üldözték, kiüldözték. Több helyre már be sem mehetett. Megingott a hite, úgy érezte, visszaesett. Meglepetten, értetlenül, tétován bolyongott. Egyre letörtebben kóborolt, már nem akart látni senkit sem. Magányosan ült egy erdő mélyén, amikor egy napon találkozott Valakivel, aki nem szólt semmit, de végtelen öröm volt a jelenléte. Lét prófétája fürdőzött az őt körülvevő sugárzó meleg aranyfényben. Behunyta a szemét és élvezte a végtelenséget, amelyet már majdnem elveszített. Amikor eléggé feltöltődött, belenézett Valaki szemébe és meglátta benne önmagát, önmagán keresztül érezte az egész lüktető, pulzáló Univerzumot. Egy 35

pillanatra megszűnt körülötte minden. Eltűnt a múlt, nem létezett jövő, együtt lélegzett a Jelennel, hirtelen MINDEN-t tudott. Egy volt Valakivel és a Mindenséggel. A végtelen boldog lebegés közben Valaki sejtelmesen megszólalt. – Mondd el, mi bántja a lelked? Öntsd ki a szíved gyermekem! – Ahogyan szemeid végtelen kék tengerében elmerülök, érzem, hogy mindent tudsz rólam. A múltamról, jelenemről, jövőmről… sőt, többet is látsz, mint amit én magam tudok, vagy valaha is tudhatok itt a Földön… – lehelte Lét prófétája. Valaki sejtelmesen elmosolyodott és jelentőségteljesen bólintott. – Így van. Mindent tudok rólad. A lelkek nyitott könyvek… – Csak tudni kell olvasni bennük! – fejezte be Lét prófétája. – Bizony! Egyek vagyunk! – helyeselt Valaki, aki most fehér fényben lebegett. – Mondj valamit… – suttogta Lét prófétája. – Mondhatok, de nem kell, mert amit mondanék, azt te is tudod! Mindent tudsz, a tudás benned van! Keresd önmagadban! – Hála… – rebegte boldogan. – Számtalan lélek még nem érett meg a szeretet megértésére, mert ezen a létsíkon nem vagyunk egy rezgésszinten. Még nem, még a Félelem nagyúr. De a hozzád hasonlók segítségével és összefogásával mind eljuthatunk a Nagy Egységhez! Folytasd, amit elkezdtél! Néha előfordulhat, hogy visszaesel, de nem az a dicsőség, ha sohasem buksz el, hanem az, hogy mindig felállsz és tovább folytatod! Az a dicső dolog, ha bevégzed a küldetésed! Ne törődj vele, ha elsőre nem 36

sikerült, ne törje le a kedved mások hozzáállása, folytasd tovább akkor is, ha úgy érzed, semmi értelme. – Miért? – kérdezte hitetlenül Lét prófétája. – Azért, mert pont azoknak van szüksége a legtöbb szeretetre, akik a legjobban elutasítják azt. Látszólag nem történik semmi, esetleg a helyzet még rosszabbá is válik, de hidd el, elvetetted a Magot. Idővel kikel, csak Türelem kell hozzá. Jó Szándék nem hiábavaló. Idővel leomlanak a kőfalak! Engedd, hogy mindenki a saját ütemében fejlődjön, semmit sem kell erőltetni… – Azt hittem, minden egyszerű lesz, hogy mindenki örülni fog, ehelyett… – Csalódtál? – Hm… nem tudom. Nem tudom, minek nevezzem ezt az érzést? Kezdetben a fellegekben repkedtem, minden érzés, minden napfelkelte, minden naplemente, a szivárvány, az eső, az első hó, a telihold látványa örömmel és hálával töltött el. Minden pillanat költőért kiáltott! Repkedtem, szálltam, határtalanul, végtelen. Ez egy napon lehiggadt bennem, s teljesen természetessé, megszokottá vált minden. Nagyon imádtam szabadon szállni, rajongani, imádni mindent… szeretni feltételek nélkül, aztán… most… – és elhallgatott. – Mi változott meg? A Nap, a Hold, a szivárvány, a napkelte, a holdtölte, az eső, a szeretet, vagy… – Még nem tudom, de keresem az okát… igazad van, nem a Nap, a Hold, a szivárvány, a napkelte, a holdtölte, az eső, vagy a szeretet változott meg, hanem a hozzáállásom… én változtam meg… – döbbent le Lét prófétája. – Ne szomorkodj azért, ami eddig történt! Minden így van jól, így kellett lennie, szükséged volt rá a továbblépésedhez! A múlton különben sem változtathatsz, az már megtörtént! Most vagy az utadon, ne érdekeljen, 37

mit mondanak mások. Nem számít, ha elítélnek, minden, amit Rólad gondolnak, őket minősíti. Mindenki azt vetíti ki a másikra, amit ő érez, amit hisz, amilyen lélek ő maga. A világ egy tükör, s mindenki azt kapja vissza, amit kibocsát! – De ha én szeretetet bocsátok ki, akkor miért bántanak érte? – Ezt is önmagadban érdemes keresned, ha téged bántanak, az azért van, mert megingott a hited! Önmagadban és a küldetésedben. Még nem tudod elfogadni teljesen… – Oh… erre nem gondoltam… – Talán megijesztett a változás és hogy ez mennyi vesződséggel járhat, de tudnod kell, hogy készen állsz az elrugaszkodásra. Terjeszd szét a szárnyaid és ontsd a tüzed, oszd szét magad, s örömöt, boldogságot, szeretet kapsz vissza! Lét prófétája minden segítséget megkap Léttől, fogadd el, engedd meg! Együtt sikerülhet! Eljutunk az Egyhez, újra érezhetjük Őt. Lét szívében végtelen öröm lakozik, ahol az örökkévaló súlytalan, semleges rezgéshullám tengerében egységben lebegnek a lelkek… Minden megtörténhet… ott minden Lét gondolatain múlik… A világegyetem Lét elméjében létezik minden, ami testet ölt, Lét tudatának valamely egyetlen szikrája, minden élő, és élettelennek vélt dolog és maga az ember is ezen gondolatok egyike, aki maga is képes a gondolkodásra. A valóság egy olyan struktúra, amelyben minden mindennel összefügg, kapcsolatban áll egymással, tudattal rendelkezik. Ezt add tovább, ezt sugározd magadból! Érezd a hálát, hogy te lehetsz Lét egyik prófétája! Üdvözöld az új lehetőségeket, és tudd, hogy nyugodtan követheted a szívedet és az álmaidat. A szeretetet tartsd a szemed előtt. Mutass példát! Azzal ösztökélsz másokat, ha elmondod, hogyan változtattad a 38

gondjaidat győzelemmé, soha ne add fel az álmaidat! Emelkedj fel és menj tovább utadon! Lét prófétája itta Valaki szavait, teljesen átélte a mondandóját, egyre jobban érezte magát, nemcsak a teste emelkedett fel a talajról, hanem a lelke is újból szárnyalni kezdett. Valaki ekkor boldog mosollyal szertefoszlott, szétosztotta magát az őt körülvevő térben, az érzés, amit árasztott ott maradt mindenütt. Lét prófétája égre emelte a tekintetét. Örömkönnyek peregtek le az arcán, kitárta karjait, magába fogadta a Létezés összes érzését, a legalacsonyabb rezgéstől a legmagasabbig. Már tudta, mi a feladata. Hiszen a szeretet nem más, mint a MINDEN elfogadása, magunkévá tevése… Hálát érzett és mélységes, soha többé meg nem ingatható semleges szeretet érzést Minden és Mindenki, azaz LÉT iránt…

│B. Tóth Klára

ÉNEK, MELEGVÁLTÁSBAN Sose tudom, melyik én ébred fel reggel. Este gyanútlanul lefekszem, olvasgatok, írogatok, gondo-latban megtervezem a másnapot, tele vagyok optimizmussal, életkedvem egy cserkésztábornak is elég lenne, de reggel elveszítem ezt a magabiztosságot, rájövök, hogy ez most nem én vagyok, figyelem magam, már a fürdőszoba felé botorkálva átesem az elöl hagyott partvisban, lehajolok érte, persze leesik a szemüveg az orromról és kettétörik, félvakon tapogatózva turkálok a fiókban pillanatragasztóért, mikor végre beleakad a kezem, leesik a kupak és hozzáragad az ujjam, nagy nehezen lefejtem az orvosi szikémmel, a bőröm kemény, mint a rinocéroszé, a reggeli kávéscsésze is tétován remeg a kezemben, túl apró kortyokkal iszom, míg máskor csak úgy döntöm magamba, minél szorongóbb vagyok, annál jobban vágyom, hogy újra az a másik legyek, aki fölpattan, percek alatt elkészül, éhgyomorra elintéz három fontos telefont, megválaszol tíz levelet, megeteti a kutyát, macskát, családot, miközben lelakkozza a kitömített képet, mert másnap már retusálni kell, földobja a háromfogásos ebédet, mert délre itt vannak a vidéki rokonok, lerohan a pincébe, lefűrészel három, plafonig érő deszkát, gyorsan lealapozza, megfesti rájuk az éjjel megálmodott triptichont, mert az ihlet nem vár, közben a létra tetején, a rögtönzött Parnasszuson megszül néhány petrarcai szonettet, mire elkészül és visszatér a valóságba, az ebéd is megfőtt, már csak a meggyes piskóta van hátra, de azt 40

összedobja, míg meghallgatja az angol leckét, de így, ebben a „másállapotban” kizárólag félpár zoknikat dob ki a szekrény, akik szipogva keresik a párjukat, a cipőfűzőm se talál bele a lyukba, hiába nyálazomhegyezem fél órája, közben a kávé kifut, a rántotta odaég, a fél pár csizmám cipzárja elakad, se fel, se le, így bal lábamon egy kockás posztópapuccsal bicegek ki a közértbe, a csizmaszár lekonyulva söpri a pocsolya vizét, ahogy a dögnehéz cekkerrel átugrálom a járda gödreiben megmaradt hólét, a víztükörben keresem azt a másikat, gyere már, válts le végre, már azt se tudom, sok, vagy kevés vagyok-e magamnak, jön is, ott vigyorog vissza a víztükörből, felismerem a kaján hanghordozást: nem, öregem, ma még te vagy a soros, bírd ki magad reggelig.

│Csanády Nóra

HURRÁ, NYARALUNK! Valóban óriási tó a Balaton. Az iskolában, a térképen picinek látszik, olyan, mint egy tömzsi kis kukac, amelyik ott araszol a Dunántúlon. A víz selymes és langyos, órákig lehet benne lubickolni anélkül, hogy libabőrös lennék. A partról, vagy a mólóról Évike merítőhálójával egész rajnyi apró halat foghatok. Ma vitorlásverseny van az északi parton, a fehér háromszögek suhannak a szélben. Van időm figyelemmel követni a hajók küzdelmét, már dél óta ücsörgök itt az árnyékban, mert büntetésben vagyok. Még csak huszonhatszor írtam le a mondatot, jó lesz belehúzni: „Soha többé nem dobálom el az ételt!” No, megvan a huszonhetedik sor, már csak hetvenhárom van hátra. Fáj a csuklóm, és nehezen megy az írás így a padon ülve, a göcsörtös fadeszkán megmegbicsaklik a ceruzám hegye, ráadásul a grafit is tompa. Hegyezőt nem hoztam magammal, ki gondolta volna, hogy szükségem lesz rá nyaralás alatt. Két hónapja kezdődött a vakáció, azóta nem formáltam egyetlen betűt sem. Még szerencse, hogy első osztályban megtanultunk százig számolni, mert így pontosan tudom, hány sort kell még írnom, és még véletlenül sem kanyarítok felesleges betűket. Ez az utolsó napunk itt, szeretnék még fürdeni a Balatonban. – Mit dolgozol itt ilyen szorgalmasan, te kisfiú, miért nem szaladsz játszani? Csodaszép néni térdel le elém. Mosolygós, kedves, szőke a haja, kék a szeme, olyan, akár egy angyal. 42

– Nem mehetek. Tetszik tudni, büntetésben vagyok. – Büntetésben? Ilyenkor? Ugyan mit követtél el? – nevet, hibátlan, szép fogai elővillannak ajkai közül. Én is mosolygok rá, szeretnék tetszeni neki. – Kidobtam egy csokis nápolyit az ablakon. Nagyon nagy rosszaság, ezért le kell írnom százszor, hogy soha többé nem dobálom el az ételt! A kedves hölgy arca elkomorodik. – Ki büntetett meg? – Terike néni. – És ki az a Terike néni? – kérdezi. – Ott, arrébb fekszik a pléden a gyerekével. Tetszik látni?– mutatom. – És ki neked ez a Terike néni? – Hát, ő… ő olyan, mint az anyukám. – Értem – válaszol a néni, és hirtelen elszomorodik. Majd feláll, és anyu felé néz. Ő észrevesz minket, odainteget, és nevetve kiált a hölgynek: – Nem szabad neki segíteni, nagy a bűne! – Édes istenem! – sóhajt a néni, és megsimogatja a fejemet. Igaziból simogat, nem csak úgy borzolja a hajamat, vagy barackot nyom a fejem búbjára, mint ahogy teszi ezt a fodrász néni, vagy Jóska bácsi, a postás. Zsuzsi néni vágta le régebben a hajamat. Mindig olyan jó szag volt nála a szalonban. Élveztem, ahogyan mosta a hajamat, utána nyírta, szárította, birizgálta a fejemet. Dicsért, hogy milyen szép fekete és erős szálú hajam van. Terike néni mondta neki, hogy a sors igazságtalansága, hogy az én fajtámnak ilyen gyönyörű és egészséges a haja, nem olyan vacak vékonyszálú, törékeny, mint az övé. Már hónapok óta nem visz el fodrászhoz, géppel nyírja le otthon a hajamat Terike néni, mert nem kell flancolni, és így olcsóbb és egyszerűbb is rendben tartani a frizurámat. 43

– Hát akkor csak dolgozz szépen – szól a szép, ismeretlen hölgy –, hátha hamarabb túlesel rajta, és a te Teri nénid elenged játszani! Áll még néhány percig mellettem, a keze a fejemen, majd a vállamon pihen, borús a tekintete, a szájával mosolyog rám, de a szeme nem nevet. Remélem, hogy nem rám haragszik. – Szervusz, Kisfiú – köszön el tőlem és elsétál. Egy kislány szalad elé, átöleli a néni derekát. De jó lehet annak, akinek ilyen kedves, igazi anyukája van! Itt az üdülőtelepen csak igazi anyukák és apukák vannak, igazi gyerekekkel. Azt hiszem, ez az igaziság messziről látszik az emberen. Próbálom megfigyelni a gyerekeket, hogy mi lehet az igaziságuk titka, ismérve, de nem tudok rájönni. Néha sokáig állok a tükör előtt és figyelem, vizsgálom magamat, hogy rájöjjek a rejtélyre, vajon miért látja mindenki azonnal rajtam a nem igaziságot. Az arcomon minden a helyén van: a szemeim, az orrom, a szám, a fülem sem lapát. Sötétebb a bőröm, mint a többieké. Ezért is örülök, hogy itt az árnyékban kell ülnöm, mert nem akarok a napon még jobban lebarnulni. Fehér szeretnék lenni, rózsás arcú, világos szemű. Egyszer el is csentem Terike néni púderét és bemázoltam vele az arcomat. „Ugyan kinek cicomázod így ki magad, te kis majom?” – kacagott a néni, amikor meglátott, és elzavart mosakodni. Az is lehet, hogy a véremmel van baj. Hallottam a múltkor, Terike néni mamája mondta a lányának, hogy keményen és következetesen kell bánni velem, mert a véremben van a rosszaság. Igen, csakis a vérem lehet az oka, hogy más vagyok. Télen, amikor kórházban voltam, vért vett a doktor néni. Szerettem volna megkérni őt, hogy a laboratóriumban, azzal a nagy mikroszkóppal 44

vizsgálja meg legalább egy csepp véremet, hogy mi benne a rossz. Az iskolában tanultuk, hogy a kicsi baktériumok is kimutathatóak ezekkel az okos műszerekkel. Hátha észrevenné a rosszaság részecskéket, és adna valamilyen gyógyszert rá, hogy kigyógyítson belőle. Bevenném azt az orvosságot, akármilyen keserű is lenne, sőt még ha injekciót szúrna a fenekembe, akkor sem sírnék. Összeszorítanám a fogamat, nagyon erősen az igaziságra gondolnék, és kibírnék mindent! De Terike néni azt mondta, ilyen butasággal nem szabad zaklatni a doktor nénit, mert nem azért van itt, dolgozik keményen, hogy a buta gyerekek csacsogását hallgassa. No, írok tovább, mert még negyvenegy sor van hátra. Azért mégiscsak nagyon jó, hogy eljuthattam ide, próbálom is megbecsülni magam. Kati néni, a gondozóm, amikor az otthonban elbúcsúzott tőlem, azt súgta a fülembe, hogy „Becsüld meg magad, Ferike, az új családodban!” Nem tudom pontosan, hogy kell ezt a megbecsülést csinálni, de próbálom. Igazán, nagyon akarom. De lám, most sem sikerült, mert kidobtam az ablakon a csokis nápolyit. Terike néni igazi gyereke, azaz a testvérem árulkodott a tettemről. Pedig ő sokszor otthagyja az ebédet, mégsem büntetik meg. Nagyon válogatós, finnyás kislány, de igaz, hogy nápolyit még sohasem dobott el. Igaza van Terike néninek, hogy megbüntetett, mert hát mit is képzelek magamról, hálátlan, rossz gyerek vagyok, aki nem becsüli meg a jó és boldog életét. Folyton jól akarok viselkedni, de a legnagyobb igyekezetem ellenére sem sikerül. Az édességet is azért dobtam el, mert nem tudom lenyelni. A gyermekotthonban vasárnaponként nápolyit kaptunk ebéd után. Ha meglátom a barna töltelékes ostyaszeletet, hányingerem lesz és összeszorul a gyomrom. Próbáltam ezt elmondani 45

Terike néninek, de ő félbeszakított, hogy a hazugságokra nem kíváncsi. „Soha többé nem dobálom el az ételt!”, már csak tizenkilenc sor van hátra. Tegnap este egy apuka az igazi fiával focizott. Néztem őket. Ügyes volt a gyerek, kisebb nálam, talán még óvodás, de szépen ívelte a labdát. Bőrfocival játszottak, nem olyan hitvány kis pöttyös gumilabdával, mint amit én rugdosok otthon az árokparton. Az apuka észrevette, hogy figyelem őket, hívott, álljak be hozzájuk focizni, izgalmasabb a játék, ha többen vagyunk. Hú, izzadt a tenyerem, remegett a lábam, annyira igyekeztem, hogy jól játsszak, nehogy rosszul adjam a labdát a bácsinak. Ő egyet nekem rúgott, egyet a fiának. Fantasztikus érzés volt így labdázni, a férfi dicsért, hogy tehetséges vagyok. Szerettem volna neki megmutatni, hogy még annál is sokkal ügyesebb vagyok, mint ahogyan gondolja. Ezért a fiúnak szánt labda elé szaladtam, hogy azt a passzt is én adhassam vissza, de véletlenül ellöktem a kicsi gyereket. Ő elesett, vérzett a térde. A bácsi odaszaladt, megölelte, puszilta az arcát, lábát, ahol csak érte. Bocsánatot kértem a gyerektől, és igazán nagyon sajnáltam, hogy megütötte magát, nem akartam bántani, véletlen volt. A bácsi nem szólt, nem szidott le, nem is nézett rám, de elsötétült az arca. Ma reggel láttam őket megint. Odaszaladtam a sportpályához, arcomat a dróthálóhoz nyomtam, úgy néztem a játékukat. Hangosan szurkoltam a kisfiúnak, integettem neki. Köszöntek nekem, de nem hívtak focizni. „Soha többé nem dobálom el az ételt!” Készen vagyok, leírtam százszor a mondatot. Jó késő lehet már, a tóban is kevesebb a fürdőző, a Nap is alacsonyan jár, már a vitorlásokat sem látom a szemközti parton. Vége a versenynek, nem tudom, ki győzött. 46

– Terike néni, Terike néni! – szaladok hozzá. – Készen vagyok a feladattal. – Na, mutasd! Nem csapsz be? Vigyázz, mert megszámolom, jaj neked, ha hazudsz! A néni felveszi az olvasószemüvegét, és az ujjával gondosan követve a sorokat, számol. Mozog a szája, próbálom leolvasni hánynál tart. Rágom a hüvelykujjamon a körmöm és mellette a bőrt, már a vér is kiserken. Csak arra tudok gondolni, hogy meglegyen mind a száz mondat. Ugye nem számoltam el? Mégiscsak jó lett volna néhány sorral többet leírnom. – Száz! – szól Terike néni szárazon. – Szerencséd van! Remélem megtanultad a leckét! – Igen! Bemehetek még a vízbe egy kicsit, utoljára? – Nem. Késő van, Évike már éhes, és én is fázom a vizes fürdőruhában. Segíts inkább összeszedni a plédeket és a játékokat. Vacsora után még be is kell csomagolnunk, reggel indulunk haza. Szedegetem a játékokat a homokozóból, hordom a műanyag szatyorba. Évike otthagyta az almacsutkát a földön, már ellepték a hangyák, elszaladok vele a szemeteshez. Futok vissza, de elhomályosodik a látásom, megbotlok egy fagyökérben, elesek. Megtörlöm az arcom a homokos, piszkos kezemmel, most még jobban ég a szemem, mint az előbb. Teri néni rám néz, megenyhül. – No, jó, nem bánom. Ferike, szaladj oda a vízhez, mártózz meg a Balatonban, még egyszer, utoljára, az arcodat is mosd le, morcsos vagy! – Köszönöm, Terike néni! – és már rohanok is. Kettesével veszem a lépcsőket lefelé a mólóról a vízbe. A langyos hullámok simogatják a hasamat, befogom az orromat, alábukom, belemarkolok a meder homokjába. Feljövök levegőért, nézem, ahogyan az ujjaim között 47

kifolyik a vizes homok. Nini, egy szép kis kagyló marad a tenyeremben. Kecskeköröm. Azt hiszem így hívják. Már éppen kiabálni akarok a néninek és Évikének, hogy megmutassam nekik, de meggondolom magam. Az osztálytársam, Varga Bence mesélte, aki már sokszor nyaralt külföldön is, hogy ha valaki szép helyen jár, és vissza akar térni még oda, akkor egy pénzérmét kell otthagyni. Nincs pénzem, talán jó lesz a Balatonnak érme helyett ez a kagyló, mégiscsak az övé volt, mielőtt kihalásztam. Megnézem még egyszer a kecskekörmöt, forgatom a tenyeremben, majd a nádas felé fordulok, és jó messzire elhajítom. Még egy utolsó pillantást vetek a tóra, a Badacsonyra, ami, mint egy kucsma, úgy ül a szemközti parton. A lenyugvó Nap sugarai narancsszínű hidat festenek a sima víztükörre. Becsukom a szememet, majd kinyitom, ki, be, ki, be, próbálgatom, hogy sikerül-e megjegyeznem ezt a látványt, hogy hazavigyem magammal, mint egy fényképet, és ha otthon szomorú leszek, akkor csak becsukom a szemem, és elővarázsolom ezt a sok-sok szépet. – Feri, gyere már! – hallom Terike néni sürgető, türelmetlen hangját. Szaladok, nem akarom felbosszantani őt. – Viszlát, Balaton! Őrizd a kagylónkat, talán egyszer még eljutok ide!

│Hajgató Lázár

TÜKRÖK Tegnap valamivel este tizenegy után, az utolsó jerikói rózsa is ellobbant a fénnyel. Most mindent félre kell tenni. Óvatosan össze kell csomagolni az elszívott illatokat. Élére, egymásra hajolva. Azokat a rúzsfoltokat pedig vissza kell csatolni a szívre. Figyelmeztető cetliket ragasztani a hűtőkre, hogy a szivárványt nem kaparjuk tovább. Bizonyos szép és ábrándosan naiv, ám egyúttal rafinált értelemben meg kell találnom őt, a szeretők ismeretlen sóhaj dogmájában. A fátylakat most nem szabadd elégetni, szeretkezni kell velük a Hold túloldalán. A lelkiismeretet pedig meg kell furdalni ott és ahol csak lehet. A kék madarat át kell festeni. Nem lehet jel a falakon, a bohóc már ott a léggömbben. Az utolsó ölelés. Ki marad egy két hét, hónap, érintés. Esni kezd. Elázom. Alámerülök. Minden idegen ágytól megkérdezem, érintették-e. Kapkodok. Az egyik hervadó művirágot zsebre teszem. Más az ilyet otthagyja. Múlnak a mozdulatok. Itt nincs mit tenni. Belém kacsintanak. Kézfogás. Mosolyok. Koccintok. Megsárgult porcelán babákkal nevetek. Már semmi sem fog változni. Egyre jobban fázunk. Az illúziókat lassan ideje elégetni. Nem vagyok részeg. Egyszerűen van olyan tükör, melyet össze kell törni.

│Kapolyi György

A MESTER A mester, nagytestű, öreg férfi volt, bozontos fehér szakálla és bajsza szinte egész arcát takarta. Bő csuhát viselt, színe megállapíthatatlan, nagy zsebei, tele voltak igéket rejtő agyonolvasott papírtekercsekkel. Nem tudta senki korát, csak azt rebesgették, hogy azonos korú lehet a vén fügefával. Volt, aki úgy tudta, a fügefát még ő ültette. Persze ez egy képtelen marhaság, mert a fa, legalább nyolcszáz éves lehetett, az meg még valószínűtlenebbnek látszott, hogy a mester nyolcszáz éves. Jó jó, hogy valaki egy szent ember, de hogy nyolcszáz éves legyen, ez képtelenség – beszélték a szkeptikusok. Még a Biblia sem említ ekkora életkorokat, bár az általa mondott idők sem igazolhatóak. A sok elvakult hülye, mondták az említettek, buzgalmukban mindenféle ökörségeket pusmognak, azt hiszik, hogy ezzel kedvesebbek lesznek a mesternek. Pedig a Mester nagy ívben szarik rájuk, biztos, csak mosolyog a szakállába, hogy ezek milyen szánalmas férgek. De neki is szüksége van sleppre, mert mester enélkül hiteltelen, így aztán rájuk hagyja a dolgot, higgyenek, amit akarnak. Nagyon öreg volt és fáradt, meg amúgy sem állt volna le vitatkozni velük, ismerte őket, nem lett volna semmi értelme. Csak ült a fügefa alatt egymásba kulcsolt kezekkel, és vizes tekintete a távolba révedt. Ha megkérdezték mit néz, sosem válaszolt, vagy nem akarta 50

bevallani, hogy semmit, vagy olyasmit látott, amihez csak neki volt köze. A nagy fa törzsénél, ahol sok évtizede meditált, egész gödröt üldögélt ki magának, minél mélyebbre fészkelődött, annál kisebbnek tűnt alakja. Ha ezt így folytatja, mondta egy szemtelen hitetlen, még húsz év, és ki sem fog látszani – szólt, és hülye grimaszokat vágott. De nem mert hangos megjegyzéseket tenni, félt, hogy megverik. Egyesek esküsznek rá, hogy teliholdkor látták ülőgödre felett, lótuszülésben lebegni, de nem hittek nekik. Láttátok ám az anyátok valagát, – ripakodtak rájuk gorombán, ha nem ittatok volna annyit, nem állítanátok ilyen képtelenséget. Azok, meg váltig kötötték az ebet a karóhoz, a végén igazi verekedés lett belőle. A bevert orrú, és letépett fülű hívek, meg büszkén viselték sebeiket, hiszen az igaz védelmében szenvedték sérüléseiket. A mester meg csak ült gödrében, és meditált vagy szundikált, a fene se tudta. Talán észre sem vette az ő igazáért küzdő népeket, neki fing mindegy volt ki mit hisz, őt csak saját maga érdekelte, meg az, hogy ne billentsék ki nyugalmából. Nem is hagyta magát kizökkenteni, vizenyős tekintete elsiklott a népek feje felett, és nézte azt a láthatatlan valamit, amiről azt hitték látja. Persze, lehet, hogy látott valamit, hogyan állíthatnám én, vagy bárki az ellenkezőjét, mikor fogalmunk sincs mit nézett. Egy biztos, aki tekintetét követve a távolba meredt, nem látott semmit. De ez nem csoda, hiszen ők nem voltak mesterek.

Ha meg láttak volna bármit is, akkor a mester nem lett volna igazi. Így is lehet, hogy hamis volt, de mindenki igazinak akarta látni, mert hamissal már tele volt a padlás. Az embereknek mindig szüksége van valakire, aki látható, és mégis más, mint ők. Ez valamiképpen erőt ad nekik a továbbéléshez. Tartozni akarnak valamiféle felsőbb hatalomhoz, üdvözülést és védelmet várva. Ilyen személy a Mester. Kézzelfogható, és ugyanakkor követhetetlen. Mikor végleg elszenderült, díszes síremléket emeltek gödre fölé, ahol változatlanul ült. Sokan érezték, lelke beleköltözött a fügefába, aminek árnyékában élte le egész felnőtt életét. A parasztgazda, akinek a telkén történt ez, az egész história, körbekerítette a helyszínt, és beléptidijakat szedett a zarándokoktól. Íme, az emberi észérség bizonyítéka, a mesterből halála után cirkuszi látványosságot csinált. Azok meg csőstől jöttek, színes szalagokat aggattak a fa ágaira, meg írott kívánságokat, hogy teljesült e azokból bármi is, nem tudom. Csak azt tudom, hogy a pimasz paraszt alkonyat után, nem mert a helyszínen tartózkodni, mert hitte, hogy kijön a mester a kőemlék alól, és ravaszkodásáért cserébe, szétrúgja a valagát. Hát, szemesnek áll a világ – nyugtatgatta nap, mint nap magát, de nem volt biztos benne, hogy a mester is ismeri a mondást.

│Lénárt Anikó

EGYEDÜL VAGYUNK Bayreuth,1886. július 31. A nyáresti éj, csillagporos palástját már magára öltötte, távolból zenefoszlányokat hoz a meleg szellő, a félhomályba burkolózott hotelszobából a nyitott ablakon át, görcsös köhögés ziháló hangjaival szokatlan elegyet alkotnak. A nagybeteg Liszt, a beszűrődő zene hallatán mintegy varázsütésre felül ágyában, feszülten figyel,majd átszellemülten vezényelni kezd, mintha visszaszökött volna bele az éppen távozni készülő élet. Mikor a zene alább hagy, meglepetten néz körbe a szobában – egyedül vagyok…, ismét egyedül vagyok… lassan, alig érthetően, ejti ki a szavakat. – Hát persze, Cosima helyettem tölti be az elnöki tisztet, a többiek is bizonyára vele vannak – nyugtázza tiszta tudattal, majd így folytatja monológját: – Egyedül, mindig egyedül… és sohasem egyedül… mert Isten, és a zene egész életemen át velem van… - majd így folytatja. …Most már tudom, hogy akkor régen, amikor megkértem Carolin kezét, mikor apja oly galád módon megalázott, akkor kellett volna belépni egy egyházi rendbe és ott névtelenül, elfeledetten zenélni, alkotni…, talán ha nincs ott anyám, aki megakadályozott szándékomban és később nincs velem apám búcsúlevele másként alakul életem. Liszt, apja levelét egy puha bőrtárcában mindig magánál tartotta, vezérlő csillaga volt egy életen át. 53

Erőtlen, remegő kézzel nyúl az ágy melletti szekrényke tetején levő tárcájáért, kiemeli belőle a megsárgult levelet, keresztet vet magára, majd megcsókolja az aláírást, s aztán olvasni kezd: „Kedves Fiam! Érzem e hosszú vándorlásból hamarosan magához szólít az Úr, megeshet, nem szoríthatlak szívemre, nem részesíthetlek utolsó atyai áldásomban. Megáldalak tehát, Az Atya, a Fiú, a Szentlélek nevében, ez az áldás legyen mindened, mindenben. Szívből megbocsátom neked mindazt, ami részedről engem bántásként érhetett. Kérlek téged, bocsásd meg nekem, ha szóban, vagy cselekedetben megbántottalak, amiért engedelmességre kényszerítettelek, még ha számodra nem is tűnt annak. Bocsáss meg nekem és könyörögj érettem, hogy ne büntessen az Isten mindezekért. Tudod, az ember élete olyan, mint egy nagy könyv, a születés pillanatától az elmúlásig mindent megőriződik benne azok számára, akik a szívükkel látnak. Jobbágyok ivadéka vagy, nem büszkélkedhetsz nemesi címmel, ranggal, de vésd jól az emlékezetedbe: az a rang, amit a művészeteddel, tehetségeddel, szorgalmaddal, kitartásoddal, alázatoddal kivívtál magadnak, az nemesebb a nemesnek, arisztokratának születettetek nemességénél, koronájánál. Neved maradandóbb, mint az Ő nevük, becsüld meg tehát Kedves Fiam ezt a megszerzett rangot. Bizonyára nem veszed rossz néven tőlem, ha tanácsokat adok. Fordíts több gondot tested épségére. Soha ne légy elbizakodott, szakadatlan műveld szellemed, lelked. Mindig is jólelkű, jámbor, tisztelettudó fia voltál szüleidnek, ezután 54

is legyen ez így! Legyél támasza, védelmezője jó anyádnak, családodnak, hazádnak, népednek. A bölcs ember érzi, hogy semmit sem tud, de csak az emelkedhet erre a magaslatra, aki tanul. Ne feledd, az ostobát a műveletlent arról ismered meg, hogy csalhatatlannak, mindentudónak hiszi magát. Mindarról, amit nem tudsz hallgass, s mindarról, amit tudsz, beszélj kevesebbet. Mert igaz az, hogy öltözete szerint fogadunk mindenkit a belépésnél, de a szerint kísérjük ki, ahogy viselkedett. A szerénység, illemtudás, visszavonultság mindig jó őrei a szerencsének, s ezek kísérjenek fiam sírodig, s halálod után ezeket hagyd örökül utódainak! Nem kevésbé veszélyes zátony a gazdagság. Ne feledd fiam, a pénzt csupán elhelyezik nálad, az nem a te tulajdonod, nem azzal lépsz az ítélőszék elé, csupán az elszámolás kötelezettségével! Ez indítson a pénz becsülésére, ha könnyű megszerzése a haszontalan, kérkedő, ártalmas dolgok megszerzésére csábítana, ne feledd, hogy jobbágyok verejtéke, vére tapad a pénzhez! Hogy ezeket felszárítsd, hozzájuk kell, hogy visszakerüljön Vigyázz, hogy jóságod ne fajuljon gyöngeségé! Sem hiú, sem hiszékeny nem vagy, ne is legyél azzá, s ne engedd, hogy a hízelgők a dicsvágyat felébresszék benned! Képességeiddel szolgálj, ne szolgamód, hanem alázattal, szeretettel! Kedves Jó Fiam, befejezem levelemet, újból megáldalak és remélem a síron túl is megáldhatlak. Jó szíved kezeskedik nekem, hogy gondolsz néha rám, hogy jó anyádnak vigasza, a szegények, árvák, özvegyek támasza leszel. Isten hallgassa meg a könyörgésemet. Ámen Ölel a téged hőn szerető 55

Apád Most is, mint eddig oly sokszor máskor, az utolsó sorok olvasásakor könnyel telt meg a szeme. Még egyszer csókot lehelt az aláírásra, összehajtogatta a levelet és beletette a szívének oly kedves leveleket rejtő puha bőrtárcába. Majd erőtlenül hanyatlott le a csipkés vánkosra, ujjai ekkor sem eresztették el a levéltárcát; tekintete a messzibe révedt. Ráncos szája szögletében egy mosoly bujkált, ujjai, azok a megzabolázhatatlan ujjak nem mozdultak többé. Bevégeztetett.

│Márffyné Horváth Henrietta

MEG NEM ÉLT JÖVŐD ZÁLOGA Alois, második felesége halála után nagyon nehezen viselte a mindennapokat. Negyvenedik évét betöltötte már, és úgy érezte nincs tovább értelme az életének. Nem várta más otthon, csak az üres hitvesi ágy. Asszonya, az alig egy éves házasságuk alatt nem ajándékozta meg gyermekkel sem. Ám a férfi élete egy csapásra megváltozott, amikor a szeme előtt nővé cseperedő nevelt lányával (akihez unokatestvéri szálak is kötötték) a varázslatosan üde Klarával, merőben új szemmel néztek egymásra. Már nem csupán apa-lánya kapcsolatban voltak. A Sors különös játékaként, vonzalmuk kölcsönösségen alapult. Szerelmük oly hirtelen lángolt fel, hogy futótüze később szinte az egész világot felemésztette… Miután erős rokoni szálak fűzték őket össze, a család nem nézte jó szemmel az egymás iránti túlzott ragaszkodásukat. De Alois és Klara szerelme nem ismert lehetetlent. A család aggodalmaskodó véleményével mit sem törődve házasságot terveztek. A helyi plébános, a család teljes bizalmát élvezve, kiutasította a jegyespárt Isten szent házából. Alois makacs ember hírében állt, nem volt ez másképp ebben a kényes helyzetben sem. Audenciát kért a linzi püspök atyánál, kitől a kánoni tiltás alól akart felmentést kieszközölni. Kérése süket fülekre talált, melyet a keménykötésű parasztember nem emésztett meg. Élve fellebbezési jogával és a falu népének megbotránkozásával nem törődve, kérelmét Rómába is elküldte. Mindenki meg volt győződve arról, 57

hogy bolondság volt Aloistól Őszentségét ilyen erkölcstelen kéréssel zaklatnia. A római pápa volt az utolsó ember, ki megakadályozhatta volna a jövő katasztrófáját. Isten és földi helytartójának útjai, gondolatai azonban kifürkészhetetlenek. A plébános pulykavörös ábrázattal nyújtotta át a fiatal párnak a diszpenzációt, mely XIII. Leó pápa beleegyezését tartalmazta a házasságukat illetően. Ennek folyományaként a megelégedett, nyakas vőlegény 1885. január 7. napján oltár elé vezethette húsz esztendős aráját. Amilyen nehézkesen tudták közös életük alapjait megteremteni, olyan keserves volt a folytatás is. Balszerencséjük csillagzata a házuk fölé költözött. Egyesek átkokról suttogtak, mások boszorkányságról. Valójában egyedül vérrokonságuk átka üldözte őket, mikor megszületett gyermekeik egyike sem érte meg a kétéves kort. Mindkettejük idegeit megtépázták a sorozatos halálesetek. Alois félt, hogy asszonya rámegy a gyermekvállalással járó kudarcokra. Ő maga is görcsösen vágyott egy utódra, de féltette törékeny feleségét. Megijedt a kissé eszelősen mosolygó Klarától, mikor még nem is domborodó hasát simogatva, bejelentette negyedik terhességét. Az asszony szemében vad szikrák járták táncukat, mely az anyák ősi erejét voltak hivatottak tükrözni. Szent meggyőződése volt, hogy méhének gyümölcse beérik. Tudta, nagy ember lesz belőle, ahogy a falubeli javasasszony is jósolta neki. Egy fagyos tavaszi napon Alois aggódással és örömmel teli, vegyes érzések kerítették hatalmukba, mikor asszonya jajveszékelése töltötte be a házat. 1889.április 20.-át mutatott a kalendárium. Éppen nagyszombaton, hosszas vajúdás után Klara egy

fiúcskának adott életet. Az újszülött a keresztségben az Adolf Hitler nevet kapta.

│Meyer József

FEDÉSBEN Lutovszky báró mélyet szívott a tömzsi szivarból. A gomolygó füst a felső ablaksoron át beszűrődő szabályos fénycsóvákon lustán elnyújtózott, hogy azután elvékonyodó, hullámos fátylat alkotva egy magasságban lebeghessen. A kényelmes, forgatható bőrszékében türelmesen tűrte a kora délelőtti vegzatúrát. A borbély már túl volt a fésülésen, ollójával épp az ősz szakáll bozontját nyesegette. Csak finom igazításokra volt szükség. Bosszantotta ez a tapintatlanság, hogy a ház ura még ilyenkor is dohányzik. Zsörtölődött emiatt számtalanszor, de mindhiába. A terjedelmes palotában a hatalmas faragott faburkolatok megsötétedett barokkja uralta az ősi falakat. A súlyos brokátok csomóit emberöltő óta nem oldotta senki. A báró birodalmában a robosztus bútorzat, a vastag szőnyegek, az avíttság és a hatalmas velencei tükrök a mondén társasági élethez biztosították a megfelelő miliőt. Így adódott, hogy hol kevesebben, hol többen – közeli barátok és rokonok – itt, az elmálló elegancia keretében múlatták idejüket. A kártyaasztalhoz tartozó csillár fénye a nappali világosságban szinte teljesen megfakult, amit a parti hevében a játékosok észre sem vettek. Csak nem fordult a szerencse! A lankadatlan játékszenvedély a virrasztás arckifejezésének fehér viaszmaszkjába fagyott, a nedvesen tapadó fehér ingeket időnként felszántotta egy-egy legördülő kövér izzadtságcsepp. A hajnali derengésben szervírozott kávé üres csészéi még ott árválkodtak a zsúrkocsin. A nyugati szárny felől halkan 60

átszűrődő hegedűszó jelezte, hogy már gyakorol a zenebohóc. A cirkuszosok hetek óta élvezték a báró vendéglátói nagyvonalúságát. Számukra ideális munkalehetőséget biztosított a viszonylagos tágasság és szabad tér, melyet a palota pazarlóan biztosított a számukra. Határozatlan „szeppenéssel” gurult a nagy pettyes labda a folyosón és a termeken át, amíg egy szőnyegbojtban el nem akadt. Mezítlábas, riadtan pislogó gyermek álldogált a hatalmas ajtónyílásban. – Pepito! – kiáltott jókedvűen a báró –gyere csak ide hozzám! – ölelő karjaival lehajolva várt. Az állatszelídítő fiacskája azonban felkapva a labdát gyorsan elinalt, amin a felnőttek felszabadultan mulattak. A komornyik mindenkit reggelihez szólított. Az étkező lassan benépesült a háziakkal és a vendégekkel. A piactér dúslombú fája alatt a kényelmes padon most csak Louis üldögélt. Szórakozottan lapozgatta a színes magazint. Pasztellszínű öltönye és divatos nyakkendője könnyed eleganciát biztosított egyébként is megnyerő személyiségének. Fiatal gondtalanságában közel állt a báró örökkön frissnek ható, nem szükségszerűen evilági eszmeiségéhez. Jó érzéssel gondolt rá, alig várta a délutáni találkozást. Most mindennél fontosabb volt számára ez a szeretetreméltó baráti kör és a tervezett kirándulás is izgalommal töltötte el. A világoskék cabriolet fékezett. – Louis! – kiáltott felé a jókedvű sofőr. Felálltában a padra ejtette a lapot, és odasietett a kocsihoz. A hátsó ülésen helyet foglaló Mercedest a széles karimájú fehér kalapjáról rögtön felismerte, aki megilletődve fogadta kézcsókját. – Mon ami! Az esti összejövetelen számítok a társaságára! – finom ajkai és szemérmesen összeszorított, szép ívű combjainak látványa Louist teljesen felkavarta. Amúgy a szüreti mulatságról volt szó. A környező domboldalakat, a mozgalmas táj 61

szőlőskertjeit Lutovszky birtokolta. A vendégszerető bérlők a szüreti bálon urukon kívül annak baráti társaságát is szívesen látták. Az alkony derűjében a báró élénk színű, kényelmes tógájával kirítt az elegáns vendégek és a nemzeti viseletbe öltözött, méltósággal ünneplő helybéliek közül. A vigasságot a tágas és szépen feldíszített teraszon a hagyományos köszöntőkkel nyitották. Idén kivételes élményül szolgált a bohócok és az artisták produkciója is, nagy tapsot kaptak. A zene egyre pezsdítőbb, gyorsuló ritmusára sajátos körtáncba rendeződtek a merészebb fiatalok. Mercedes a fakorlát melletti fonott nádszékben ülve ábrándosan szemlélte a feltáruló völgyet és annak mélyén a békésen eláradó, nyugodt sodrú folyót, melyre az alkonyi kékes árny épp ráborult. Feljebb a domboldali fák óaranya a lebukó nap fényében még ereje teljében tündökölt. Louis boldog volt, hogy a közelében lehetett. A másnapi túráról beszélgettek, közben szolgálatkészen tüzet adott. Szerette belélegezni a lány gyenge cigarettájának finom illatú füstjét. Nem kellett sokáig várni a többiekre, a tízfőnyi társaság köréjük gyűlve, a kalandvágytól felvillanyozva, egymás szavába vágva zsibongott. Éppen a csoportbeosztást véglegesítették. A Louisék előtt haladó két autóban négyen-négyen helyezkednek majd el. Lutovszky báró a kaland fő védnökeként rollsjával az élre áll. A csomagok elhelyezése körüli fel-fellángoló viták csúcspontját jelentette Frederic festőállványa, mely még összecsukva is sok helyet foglalt. Mercedes mentette meg a helyzetet azzal, hogy felajánlotta: ők csak ketten lesznek, a hátsó ülésközben majd elfér a tábla és az állvány is. Louis mindig élvezte a sebességet. Ezúttal azonban a szerpentines, meredélyes útra, a közvetlenül előtte 62

haladó kabrioletre és utastársára is figyelnie kellett. A kirándulás részvevőit lelkesítette a felhőtlen, langymeleg idő és a gyér országúti forgalom. Mercedes mandulaívű szemét hunyorítva még bájosabbnak tűnt, amint így védekezett a szélvédőt tépő légáramlatok ellen. Ölébe ejtett szonett-kötetével, a távolt kutató tekintetével egészen elbűvölte partnerét. A báró nagy művészetkedvelő híréhez méltóan a végcél Firenze volt. Hosszú utat tettek már meg. A vidék lebilincselő látványában gyönyörködve azt sem bánták, hogy időközben lemaradtak a többiektől. A hegyoldalban megbúvó fogadó volt az utolsó találkozási pont. Onnantól azután inkább csak lefelé vezetett a kanyargós országút. Fehér kaviccsal felszórt, ívelő sétány mentén haladtak a fogadó parkolója felé. Louis beállt egy szabad helyre, előzékenyen kisegítette Mercedest a kényelmes, meggypiros bőrülésből. A társaság közben feladta a rendelést, a pincérek sürögtek az asztalok körül. A kortynyi könnyű aperitif, vagy a pillanat felett érzett örömtől pirultan Mercedes Louis tenyerén pihentette ujjait és egy ősrégi népdalt dúdolt. A méltán híres konyha és a könnyű olasz borok élvezete, az előző napok élményeiből megmaradt féktelen jókedv még Fredericet, a zárkózott festőművészt is megérintette. A báró egy akkortájt dívó énekes játékba lovallta az asztaltársaságot, amelynek az a lényege, hogy a tréfás rigmusokban különféle tulajdonságok megéneklése során a magára ismerő álljon föl a helyéről és a többiekkel együtt újólag énekelje el a reá vonatkozó strófát. Azután persze visszaülve már annál felszabadultabban mulathatott a következő „áldozaton”. Ezenközben a vivátisz! Hoppszasza! refrének egyre harsányabbra sikeredtek. A szalonzenekar a zsivaj elültével lassú

keringőbe kezdett, majd egy vérpezsdítő tangóra mindannyian a táncparkettre tódultak. A fogadóban eltöltött emlékezetes éjszaka után déltájt érkeztek meg Firenzébe. Hamar rátaláltak a panzióra, egy hangulatos piazzettán. A szobák elfoglalása, a csomagok elrendezése és a gyors tisztálkodás gyakorlottan zajlott. azután kötetlen program következett. Valamennyien úgy akarták felfedezni a várost, ahogy magukban számtalanszor elképzelték. Frederic például már fel is állította festőállványát. Annyira elbűvölte a kis terecske atmoszférája és az onnan feltáruló impozáns városkép, hogy rögvest nekilátott a festésnek. Mercedes is átöltözött, könnyű kartonruhát vett fel. Finom bőr táskáját magához szorítva elégedetten nézett végig magán az öltöző asztalka nagy tükrében, majd Louisba karolva elindultak. Az Uffizi már bezárt. Sebaj, a látogatására úgyis majd’ egy teljes nyitva tartásnyi idő szükséges. A katalógusokat és az útikönyvet korábban többször áttanulmányozták, így a séta során szinte mindenre ráismertek. A vásári forgatagból kijutva egyszerre a Ponte Vecchión találták magukat. Az Arno vize most nem volt oly alacsony, tarka pólókban feszítő evezősök keményen húzták lapátjaikat, kamaszos hevülettel versengtek egymással… Louis összehajtotta a levelet és a bárónak címzett borítékba csúsztatta, a gyermek nemrég készült fényképével együtt. Kényelmesen hátra dőlt a karosszékében. Párizs a vasárnap délutáni napsütésben békés és csendes volt. Mercedes már a Trocadéron járhatott a kicsi Jeannettel, ilyenkor szoktak nagyokat sétálni. Ma nem tartott velük, pihenni akart, ellazult. Gondolataiban felidézte a szép firenzei napokat. Akkor meg kellett szakítania a kellemes baráti együttlétet, 64

Mercedesnek engedte át az autóját. A vonatban jobban bízott. Azt mondta, hogy családi okok miatt el kell utaznia. Az egész kompánia kijött a vasútállomásra, hogy elbúcsúzzanak tőle. A határ túlsó oldalára átérve letartóztatták. Nem sejtette, hogy körözés alatt áll. A kisvárosi prefektúrán rövid ideig tartott az előzetes fogva tartása, a tárgyalásra hamar sor került. A patikusnő kirablása volt a vád. Végtelen megkönnyebbülést okozott neki az, hogy a másik bűnüggyel nem hozták kapcsolatba. Hogyha éppen arra gondolt, elfogta a félelem. Az a rablás brutálisan végződött. Az ott szerzett kincseket elásta és éppen azokért jött vissza, amikor lebukott. Unottan hallgatta a vádbeszédet. Tulajdonképpen csaknem egy évig élt gondok nélkül abból a pénzből, amit a patikusék családi ékszereiért kapott. A tárgyaláson tanúként megjelenő kárvallott asszony lompossága, nehezen érthető, gágogás-szerű, egzaltált rikácsolása kifejezetten bosszantotta. A nő többször is rosszul lett, nehezen bírta elviselni a tudatot, hogy a tolvajával szívjon egy levegőt. Végül is a vád megállt. Az ítélethirdetés alatt már a szökési terven járt az esze. A csempész jól ismerte a határt. Az éj leple alatt nesztelenül haladtak. Louis a vulkánfíberét magához szorítva, az ágakat óvatosan félre hajtva követte a vezetőjét: ebben a bőröndben benne voltak a kiásás során megtalált, gondosan becsomagolt kincsek. Átérve a határon gyorsan elváltak. Még két kilométert kellett gyalogolnia a sűrű bozótosban. Mire kiért az országútra, már várt rá egy limuzin… Kinyitotta az erkélyajtót. Kissé elálmosodott, leheveredett a kanapéra. Mercedes időnként előhozakodik azzal, hogy el kellene már egyszer utazni Louis szülőföldjére is. Ilyenkor mindig akad valami 65

esemény, gond, amire hivatkozva a dolog egyre halasztódik. Jeannettre gondolt és elmosolyodott. Azután az asszony tökéletes alakját idézte fel. La Venere. Mielőtt elszenderedett, képzeletében az Uffizit járta.

│Szinay Balázs

RÁSZA – TÁNC AZ ISTENNEL Az Istenmegvalósítás legmagasabb szintje nem a kölcsönös szeretet, hanem a szerelmi viszony. Azok, akik csak a materializmus szűrőjén keresztül képesek szemlélni (és nem látni) a jelenségeket, ebben éretlen túlzást éreznek, aki viszont már volt szerelmes, pont az ellenkezőjét látja. Ő tudja azt is, hogy a szerelmi viszony páratlan élménye nem a szexualitás, hanem a tánc. A szerelmes elfogadja Isten felkérését és táncol az Istennel. Lelke könnyekbe borul, elméjét a szerelem eksztázisa ringatja révületbe. A védikus irodalom legmagasztosabb tanításának összefoglaló leírását a Srímad Bhágavatam nevű írásban találjuk. Ennek X. éneke, szaknyelven a Summum Bonum, részletes leírást ad Isten és legodaadóbb hívei, a gópik (tehénpásztorlányok) közös táncáról. Ez a tánc nem más, mint örömünnep. Olyan állapot, melyben az isteni önmagát szereti. Az eredeti természet találkozása ez a tőle elszakadt természettel, a szerelmes találkozása rég nem látott kedvesével. Ily módon újratalálkozás, mely eksztatikus érzelemkitöréssel jár. Aki Istennel táncol, kilép ebből a világból, nem csodát él át, hanem csoda feletti valóságot, beengedi a lelki világot az anyagiba és felszámolja a kettő közötti különbséget. A szanszkrit rása szó ízt jelent, a latin rasa tisztát, a magyar rózsa pedig (ha mondjuk csak a vörös árnyalatú rózsáról beszélünk) a szerelem megnyilatkozását. A három jelentést egybeszőve tehát azt kapjuk: a szerelmi érzés tiszta íze. A magyar rózsa szó más 67

színárnyalatokkal való egybekapcsolásával további jelentéstartalmakkal egészíthető ki a rásza – Isteni – tánc, vagyis az örömtánc összképe: a fehér rózsa nagyrabecsülést, alázatosságot, ártatlanságot, titoktartást és csendet jelképez, a rózsaszín a kecsesség jele, a sárga az örömé és a vidámságé. Ilyen tehát a tánc az Istennel. Tiszteletteljes, ártatlan, titkos, finom és vidám. A rásza tánc a beavatottak tánca. Beavatott pedig az lehet, aki átadta magát az Istennek és akit az menedékébe fogadott, tehát kegyelemben részesült. Az isteni tánc nem köthető helyhez és időhöz. Aki Istennel táncol, az állandóan a lelki világban van, mégha külső szemmel úgy is néz ki, mint egy átlagos ember. Lelkében tűz ég, szívében a zenét hallja. Szüntelenül társulásra vágyik. Kapcsolatra a magasztossal. Eszét veszti, hogy aztán átadhassa azt a lelki érzékelésnek, majd megjelennek rajta az eksztázis szimptómái. Csak ő tudja, hogy milyen a valódi szerelmi együttlét, a tiszta lelki szeretkezés. Mert a lelki szeretkezés csakis lélek által történhet meg, annak a testhez már semmi köze nincsen. Isten két része egyesült benne, melyek szerelmetesen ünneplik egymás létét. A szerelmi együttlétben megszűnik a kettő, a kétfajta minőség és egyedül a mennyiségi tényező válik lényegessé, ahogy az eksztázis érzése fokozódik. Az isteni táncban az egyéni lélekszikra kiszakad a relatív létből és belezuhan az öröklétbe, szerelembe esik a mindenséggel. Szíve reszket és elönti a szolgálat természetes hajlama. Olyan ez, mint az egyik pillanatról a másikra történő rácsodálkozás valamire. Minden, ami addig bent volt kívülre kerül, s az időtlenségen keresztül a fény megtölti, majd kitölti az embert. A szív kiterjed, a torok pedig először összeszorul, utána vagy utat enged a fénynek és a lélek önfeledt ének szóban fakad ki a mindenség felé, 68

vagy a tüdő hatalmas lélegzetet vesz, és magába olvasztja a mindenséget, megtelve alázattal, szemérmesen lesütve szerelemtől izzó szemét. A rózsa tánc gyakori kísérőeleme a dicsőítő ének, vagy az önfeledt, a lélek eredeti természetéből táplálkozó, ösztönösen kibomló, eksztatikus, felszabadult életigenlő üvöltés. Az élet pedig Isten. A Védák legfontosabb üzenete tehát az, hogy: táncolj! Járj menyegzőt Istennel, köss házasságot a mindenhatóval. Add fel a keresés minden változatát, és egyszerűen csak merülj el a szerelemi érzésében! Ízleld meg a rásza tánc mézének nektárját! Ez a révülés legmagasztosabb útja!