JÓB - Jóság, Óvás, Bölcsesség
Hemrik László JÓB - Jóság, Óvás, Bölcsesség Zsámbéki Keresztelô Szent János Iskolaközpont 2018. október 10 – november 30. Megnyitóbeszéd Oskar Becker német filozófus egyik tanulmányában a szép esendôségérôl értekezik. Szövegében a szép további szinonim jelzôi a törékenység és a sérülékenység. (A szép alatt itt nemcsak a mûvészetek központi kategóriáját kell érteni, hanem a mûvészi esztétikumot is.) A szerzô a szépnek ezt a karakterét egy másik létminôségbôl vezeti le ez pedig a szép csúcsszerûsége. Ami annyit tesz, hogy a mû szépsége, valódi értéke csúcsként emelkedik az esztétikai alapra. Ez a magaslati pozíció viszont azzal fog járni, hogy elveszti védettségét, kiszolgáltatottá válik, így lesz törékennyé és sérülékennyé. Becker szerint a csúcsra kemény munkával lehet eljutni, de nemcsak nehéz, igen speciális is ez a munka, amelyben a mûvész a mûvészettôl idegen valóságot szellemi érzékenységgel egyesíti. Micsoda paradoxon! Ezt a többnyire hosszú folyamatot sokszor kiszámíthatatlan lépések, gyakran ártatlannak, jelentéktelennek tûnô döntések teljesítik be, s teszik még inkább törékennyé a megformált struktúrát. Csak egy közkeletû példát mondok, gondolom, sokan átélték már azt a megvilágosodást a Mona Lisával való szemtôl szembeni találkozáskor, hogy a milliószor reprodukált pop ikon fundamentális szépsége, nehezen megfogalmazható intim kisugárzása egyszerûen a kép méretébôl adódik. Kisebb, törékenyebb, bájosabb, mint ahogy azt a józan ész várná.
A szép törékenységének a forrása az emberi ihletettség mellett a herakleitoszi megismételhetetlenség, az élményszerûség pillanatnyisága is, mert az esztétikum csak az idô kitûntetett intervallumaiban tárul föl: nem minden ember képes a kódolására, s nem mindig teremt az idô kódolására alkalmas kontextust. Eljutni a törékeny magaslatokig teljesen független attól, mi készül a mûvész kezei között - apró csendélet, négy tételes szimfónia, vagy egy magasztos óda -, ugyanazok az erôk segítik vagy igyekeznek eltéríteni céljától. Nyilván helyénvaló mindezt elmondani egy képzômûvészeti kiállítás megnyitóján, de más oka is van ennek. Méghozzá az, hogy a kiállítás témájában megjelölt bibliai férfialak, Jób, a maga életével, döntéseivel, istenhez fûzôdô viszonyával egy olyan létformát hordoz, amely szintén rendkívül törékeny és sérülékeny. Története alapvetô morális kategóriákat hoz a felszínre, többek közt a nevének betûivel implikáltakat: jóság, óvás, bölcsesség. Mindez az egybeesés, ha ezt egyáltalán annak lehet nevezni, se nem könnyíti, se nem nehezíti meg a mûvész dolgát, s mindegy az, hogy fotóban, plasztikában, festményben vagy grafikában gondolkodik, mégha a felszínen talán az látszik, hogy bizonyos mûvészi eszközkészlet esetleg valamiféle elônyöket biztosíthat a számára. Jób története végtelenül egyszerû, talán éppen ezért képes alapvetô etikai, teológiai, de általános filozófiai, ismeretelméleti kérdéseket is melegen tartani. Ezek a kérdések ma is nyitottak, megválaszolatlanok. Vannak még Jóbok közöttünk. Jób tisztességes életet élô ember, hatalmas vagyonnal. Dicséri istent. Így könnyû, mondhatnánk, s mondja az ördög is, mivel ha nem ezt tenné, isten bizonyosan
levenné róla a kezét. Bizonyosan? A sátán rá is veszi az urat, tegyen próbát Jóbbal. Szegény Jób, mindezt nem tudja, erôsen el is csodálkozna, ha látná, és tudná, hogy az Isten, aki mindenható, ily könnyen elbizonytalanítható. Jóbra minden rossz rászakad, jól dolgozik az ördög. Elpusztítja a gyermekeit, vagyonát, Ôrá szörnyû bôrkorságot ragaszt, de belenyugszik: Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve. A barátai nem csodálkoznak ezen. Valami nagy-nagy bûn lehet a háttérben, hiszen az Isten nem felejti el megbüntetni a bûnösöket. És itt jön a fordulat. Jób kikéri magának a feltételezést, Ô soha semmiben sem vétkezett. Tehát nincs min bosszút állnia az úrnak. Keservesen fordítja az égre a fejét, miért is kellett megszületnie, miért szabott ilyen keserû sorsot rá az isten. Hiszen Isten jó, és igazságos. A megjelenô Elihu Isten nevelô szándékáról beszél Jóbnak. Isten, miután látja, hogy a kételyei mellett is kiáll Jób a hite mellett, nem marad adósa Jóbnak, visszaadja, amit elvett tôle, de jelzi, Jób nem lehet képes felfogni az isteni léptékeket. Mire való a szenvedés, adódik a kérdés. Miért a bûn, miért a jóság? Mi a szerepe mindebben Istennek? Mit jelent az elfogadás, a belenyugvás, a megismerés, a kétely ebben az isteni konstellációban? Hihetünk-e egyáltalán abban, ami kiismerhetetlen? És itt ennél a felvetésnél tovább léphetünk, és egészen aktuális, a ma élô embereket érintô kérdéseket is megfogalmazhatunk. Így az elvhûség, a feltétel nélküli elvhûség, az autonomitás problematikáját. Mennyiben volt autonóm Jób, és mi magunk mennyire vagyunk azok? Képesek vagyunk-e a sokszor áttekinthetetlen, kiismerhetetlen látszó kommunikációs káoszban hiteles döntéseket hozni, és ezzel együtt a szabadságot deklarálni, a létezést szabadságként megélni. Mert
az nem csak a lábunk elé esik, mármint az autonómia és a szabadság, hanem valahogy úgy artikulálódik, ahogy Karl Jaspers a Filozófus függetlensége címû esszéjében olvasható: „egyszeri létünk más egyszeri létektôl függ, és csakis a kommunikációban válik lehetségessé, hogy mi és mások igazi önmagunkká váljunk. Elszigetelt szabadság nincs.” Azt gondolom, hogy ezek után már szerencsésebb csupán egyetlen szóra kifuttatni, csúcsra járatni beszédünket, ami számolatlan esztétikai és morális útra csábít, ez pedig a dráma. A Méltóság Napja Templomban rendezett Jób 1.0 kiállítás megnyitóján a köszöntô beszédek mindegyikének a vezérmotívuma a dilemma volt, ami egyébként Pál Csaba alkotásának is a címe. Ez a szó pontosan leírja Jób intellektuális, érzelmi és erkölcsi állapotát, helyzetét. A dilemma a dolgok meghányavetése, a körülmények mérlegelése. A dilemma feloldása a döntés. A döntésben eszkalálódó erôk pedig drámát szülnek. Jób dilemmájának értelmezése elsôsorban teológiai és filozófiai, míg Jób drámájának az ábrázolása mûvészi feladat. Az itt kiállító mûvészek munkáit három csoportba osztottam. Az elsôbe azok a munkák kerültek, ahol a Jób körüli helyzeteket, viszonyokat láttatják a mûvészek, a másodikba, amelyekben elvont, absztrakt vagy szimbolikus módon nyúlnak a témához, és a harmadikba pedig azok, amelyekben ténylegesen Jóbot, az embert állítják a középpontban. A., Fanyar hatása van Bereczky Ildikó mese-illusztrációszerû grafikájának. Az úr adta, az úr elvette. Jób könyvének elsô fejezetébôl Jób sirámait olvashatjuk a munka alatt, miközben a képen még minden egy, minden egyben van. „mezíte-
len jöttem ki anyám méhébôl, és ruhátlanul térek oda vissza,/ az úr adta, az úr elvette /legyen áldott az úr neve.” Horváth Péter Nagyi c. ff fotóján egy rendkívül magas kameraállásból látunk rá az apró szobára. Szinte beleszédülünk a mélységbe. A képen egy öregember, a Nagyi látható bezárva, akire rázárulni látszik a világ. Csábi Katalin vegyes technikával készült munkája sorra veszi a pótolhatatlan veszteségeket. Örök keresztünk, képesek vagyunk-e elfogadni a visszafordíthatatlant, vagy az idôk végezetéig hadba állunk. A mû megrázó részlete az üresen álló csipkekeret. Három sarut viselô alakot látunk Németh Róbert képén. Beszélgetnek, igaz a testük deréktôl fölfelé hiányzik. Kik ôk? Alighanem Jób barátai. A középsô testbeszéde a magabiztos ítélethozóé, a paragrafosuk, nem pedig a hitet ismerôé. B., Duffek Tivadar Miért? címû mûpárjának tagjai kiegészítik egymást. Az egyik az emberi szubjektumról, a másik a kultúráról szól, a minden egész eltörött megtestesülésérôl, és nem nemcsak Ady huszadik század elején jelzett kulturális fordulatával esik egybe. Ott van ez a kultúrát, a hitet, az erkölcsöt építô emberben örökké: összetörnek országok, sorosok, történetek, hogy emlékek maradjanak utánuk. Homoki Anikó, Melyik út visz oda c. üvegmunkája monumentális hatás kelt. Azt gondolom, a különbözô faktúrájú felületek a környezeti determinációt jelképezik, amelyben a negatív formával kijelölt embernek kell eligazodnia. Haraszty István, Energia transzplantációja, egy szerkezetrôl készült fotó azt a mechanikus világképet jelzi, amely egy jól megírt rendezôelvként viszi elôre a
történelmet. Az alkotó megalkotta, útjára bocsátott a világot, így ô már mehet, pihenhet. Jób figurája ebbôl a szemszögbôl is értelmezhetô: a gépezet tökéletes, de belülrôl, a mi szubjektumunkból nem látható, sem az egész szerkezet, se mozgatójának tökéletessége, s akár tökéletlensége. Thomai Ioannidou egy szép árpádkori templomot idéz meg ólomüveg-tárgyával, amely leginkább a veleméri Szentháromság-templomhoz hasonlít. Ez a kiegyensúlyozott tömeg egyszerre hirdeti a Luther-i gondolatot: „szilárd vár a mi istenünk”, ahogy azt is, a változó fényviszonyoknak köszönhetôen mindig más képet mutat a templomépület a számunkra. Míg Mandala-nap a fényforrást testesíti meg. Janisch Kornélia kerámia dombormûveivel a fizikai valóság látványán, rendszerén, annak közvetlenségén keresztül igyekszik eljutni a szakralitáshoz. Mazalin Natália intenzív lírai absztrakt képén maga a dráma lett megfestve, a metadráma. Nem konkrét emberi szereplôket látunk, hanem az égbolt megközelíthetetlen szereplôit. Pál Csaba - ahogy megszoktuk tôle, izgatott expresszivitással dolgozik, a fehér és a fekete eleven vitáját bontakoztatja ki a képen. Dilemma, ahogy elôbb mondtuk, drámai mûvészi kiterjedést nyer. Varga László talányos fotót készített. A konceptuális munkáján az almafa törzse körül szabályos gyûrût alkotnak az almák. Minden itt kezdôdött, minden idetér vissza. Míg a másik képpáron Jób és Hamlet karakterét társítja össze, minden ugyanaz, a vérmérsékletet kivéve. C., Horváth Tamás akril képén egy meggyötört, az idiotizmus jeleit magánviselô ember ül a kép elôterében, kissé jobbra tolódva. Mellette balra, a fej magasságá-
ban, két láb - fenyegetôn. Többféle jelentése van a képen olvasható szónak. A „just” becsületest, törvénytisztelôt is jelenthet, de megidézheti az ellenszegülést, a csak azért is nemet. Nagyon jó döntés volt ennek a szónak a megtalálása. Az elveszett arcok finom grafikai látleletek a személyiség feloldódásáról. Lach Sándor Tekints az égre címû képével a hit megfestésének realisztikus ábrázolására vállalkozik, ugyanakkor erôteljes szimbolikával is él. Az ég kékjének hol lenne igazán tétje, mint lent a föld alatt, a teljes sötétben? Raj Csaba képén a legszembetûnôbb jelenség a felemás szimmetria, amit én ironikus értelemben látok. A hûség, az elkötelezettség, az igaz hit jobbról is, balról is megtámogatott, némi eltolódással. Ilyen egyszerû, vagy nem. Mindezt Raj egy erôsen szimbolikusan sematizált képre is lefordítja. Nikmond Beáta egy kissé tömbszerû, nagy erôktôl összepréselt alakot festett meg. Hogy ez az erô honnan jön, alulról, kívülrôl, felülrôl, isteni vagy társadalmi eredetû vagy ô magán belül keletkezett, nehéz megítélni, így volt ezzel Jób is. Ruttkay Sándor grafikai világában a vonalak öreg, bölcs, sokat megélt testeket, arcokat formálnak. Jób meztelen és kiszolgáltatott, esendôségében erôs, érezni fenségessé emelkedni kész drámai jellemét. Skoda Éva Égbe nézôjén látható figura a hozzá rendelt címmel lesz egészen drámaivá. Úgy néz fel, és tovább önmagánál, hogy felolvadni látszik a festôi közegben, csak megjegyzem, amikor önmagunkon túl tekintünk, magunkat is visszük a lelki szemeinkkel együtt, a lelki szemeinkben. Tényi Sarolta aktja, Elhagyottan címû képe az egzisztencializmus magába fordultságát, kiszolgáltatottságát, az egyén világbevetettségét, így-úgy kért-kéretlen kapott magányát jeleníti meg. Jób megélte ezt is. Zálogh Sándor A kifosztás ideje címû képpárjában ugyanazt a modellt látjuk – mindkettôn magába temetkezik, az egyik kép elölrôl, a másik hátulról ábrázolja.
Ha már dráma, akár egy színpadképként is értelmezhetô lenne a két beállítás. Urmai László, munkáján a vitatkozó Jóbot jelenik meg, méghozzá úgy, hogy a képtér három síkja testesíti meg Jóbot körülvevô materiális és szellemi, isteni teret. Németh Róbert, NKB-t, az ifjú Németh Konrád Bulcsú-t teszi közszemlére. Régi toposz, anya gyermekével. Az embert, a gyermeket látjuk, aki majd újra kezdi Jób történetét és a mi történeteinket. Bízzunk benne, könnyebb lesz neki, vagy ha nem is lesz könnyebb, de több jut neki a megvilágosodásból és annak boldogságából.