Fekete Lajos: Béklyózott erők feltámadása (1926) by yuhar

FEKETE LAJOS:

BÉKLYÓZOTT ERŐK FELTÁMADÁSA

S Z E R Z Ő

K I A D Á S A

NOVISAD (S. H. S.) 1926.

Ebből a könyvből ötven számozott példány készült, a szerző kezevonásávai

A könyv címlapját VÁRADY KÁLMÁN tanár, festőművész rajzolta. Nyomatott Farkas és DQrbeck könyvnyomdájában, Novisad (S. H. S.)

EMLÉKES TEGNAPOK ORSZÁGÚTJÁN

Emlékes Tegnapok országútján. Kamasz-álmaim nyája, hogy szerteszéledt s hogy kerítő-ebjeim szétszabadultak, az akol körül egy kicsit széjjel nézek, tán a fehérgyapjas kis maradék-multak nem hagytak cserben. Mert remegve hagytam el mindig a nyájat s mégis csókolatlan, hej, meghalni hagytam egy borús őszeste az édes anyámat. Jóizü tegnapok szilvás országútján, ó, mi rég letértem a messzi Szilágyból s most érezem csak, mily édes volt hozzám, ó és milyen lágy volt elködlött emlékű erdős szülőföldem. S azóta süppedő vad réteken járok, itt mindenütt vermek és árok és árok, hol farkasok megtépték gyermekköntösöm. Hej, már lassacskán kidőlnek mind a tarka pántlikás régi májusfáim s csak életem érzem a nyakamba lógni, mint bogas kölöncöt, mert a jussosztásnál előlem, az éhesebbek mindig elhúzták a Koncot. De azért büszkén, ha mindenki elhagyott, felkeresem újra a hétlakat-zárta múltom régi várát, gőgös nagyúr leszek; nem lesem a Mások se hasznát, se kárát, csak majd holdas este, — ha már máshol nincs hely, — kiülök ős tanyám fenyves udvarára s elhallgatom csendben, hogy pattog a váram karcsú fatornyán a száraz szürke zsindely.

Egy régi barna ház. Most lelkemben a múlt emléke tanyáz és eszembe jut egy régi barna ház. A szőke zsindelyek bús homloka felett, végig álmodoztak sok-sok fehér telet. Kis udvarán nyáron virultak dáliák s vakációra jött a három kisdiák. A kertjében értek mézes szőlőfürtök s őszidőben szóltak víg szüreti kürtök. És szeptember végén az iszterhéj alól, boldog fecskék szálltak felnőtt szárnyakon . . .

Késő bocsánatkérés. — holt apám emlékének —

Bús napbánatkor, fáradtan, porosán, hosszú útról, majd egy ünneplő, csendes, ódon, kis városba érek. S az ősi templom harangja éppen délutáni ájtatos litániára kong-bong. Tipegő vén nénék és bácsik télestéknyütte bibliákkal a hónokalján, imára indulnak néma hosszú sorban. És én, majd megtért tékozló-fiú-módra üres tarisznyával, sarúval a lábaimon, egy ismerős, ős ház után kutatok. — Rég elfelejtett, koros ismerősök mellett elhaladok és mögöttem majd összesúgnak kíváncsin, kérdőn, csendben: vájjon ki lehet ez a rongyos, sápadt, furcsa úri idegen? Botorkálva, felejtett uccákon végre, egy ámbitos nagy-nagy fehér házhoz érek és remegő kezem a kilincsre téve, félve, szivem még egyet dobban s belépek. A küszöbön lerakom lapult tarisznyám, saruim, régi gőgöm és kölök-makacsságom. S a kis oláh pesztonkától megkérdem halkan, nagy-csendben: itthon az apám? És megkérem: mitse kérjen számon és számat illő kézcsókra szánom.

A reményhez. — Feleségemnek —

A reményhez már nem sok a reményem, de az álmainkhoz még egy keveset álmodni, jöjj ide mellém édes Asszonyom. Mert a mi életünk rögös úton döcög és már levetettünk nehány szakadt sarut a kóborlások országútja mentén. — Pedig jó volna egyszer már betérni, valami födeles, szép, hűs Nyugalomba, hol a nagy rokonok úri gőgje, módja, egy pillanatig a szögön maradna. Asszonyom! Te a szenvedések legszebb asszonya, mind-mind megjártad velem az Utat. Legyen a hálám első nagy szerelmünk százszorszép-emlékes őszi délutánja. A reményhez már úgy sincs sok reményem, de az álmainkhoz még egy keveset álmodni, jöjj ide mellém édes Asszonyom.

Hazatérés. Egy lankadt Bárka betért a révbe s egy fáradt szív nyugalmat lelt, mert ölelve fogadták Őt a partok.

Tengerzúgásnak végre vége, elcsendesedtek a habok; bárkám lassan jött — és végre mégis csak itthon vagyok. Sok elvesztéstől féltett kincsem, nagyon megőrzött drágaságaim, ne féljetek; itt vihar nincsen s csodaaranyosak a vágyaim.

Itthon vagyunk; — ez a kis tanya a mi tanyánk, még melegen hagyta ránk anyánk; a szobák még mind jól befűtve. Meleg vágyakkal hoztalak haza szép drágaságaim. — Meleg sugarakat szórnak rátok áldón a vágyaim. — Haza hoztam az álmaim: a gyermekem s az asszonyom; egy ezerszer áldott, egy örökké vágyott, csodaszép, piros alkonyon . ..

Esti dal. Még néhány késett napsugarat anyáskodón takargat a felhő és este lesz; — a dombtetőn a hold is feljő. A kert alatt az ösvényeket ilyenkor szokta járni a Bánat s ha valahol elér merengve, vigyázz nagyon, mert szivedre támad. Kerüld ilyenkor a holdi árnyat, lombos útra se térj egyedül; s ne figyelj néma kapualjba, mert ott is a bánat hegedül. Ifjú párt ha látsz szembe jönni, kerüld el őket csendbe, halkan; vissza ne fordulj, — mert a szivedben összetörni, ilyenkor szokott, — ami dal van . ..

Egy régi-régi pünkösd. — Öcséimnek —

Emlékeimben most visszatér, egy régi-régi pünkösd

és úgy tűnik nekem, mint mikor gyermekkoromban,

hunyori szemmel rózsaszín üvegen néztem messzi tájat: szines-szines, de már a múltba bágyadt.

Pedig micsoda tavasz volt, mennyi virágos mámor a fákon s a mezőn, milyen illatos tarka zsongás.' Tavasz volt: igazi ünnep s úgy emlékszem, hogy öreg bácsik ezt a nagy pompát, piros pünkösdnek mondták. Milyen jószaga volt a friss vasalt ruháknak a kis paraszt pajtásaimon, akikkel kézenfogva a sorban, másztunk fel a dombra. Öreg tanítónk ment elől: „fiúk most senki nem beszél," — szólt hátra — s szuszogott és mászott; födetlen fején a fehér fürtök úgy csillogtak, mint napban az ezüst. És fönn a dombon, sötét, szigorú tölgyektől óva, a fehér kis kápolna, fenséges ünnepre várt. . . Csöpp tornyán, a horpadt bádogtetőn rajt, a fakult aranykereszt, mint újkorában a napfénnyel oly incselegve játszott. — Lihegve és kipirult arccal, hogy a kis templomba beléptünk, olyan drága volt illatos hűse az egyszerű karcsú oszlopoknak.

Fönn a kórusban egy rekedt, vén orgona búgott s fölzúgott százsípú gyermekének. A tömjén nehéz illata szétszállt az oltár körül s csak úgy tűnt, akár a fénysáv a ködben, amint a színes ablaküvegen betévedt egy marék kiváncsi napsugár. Mi pedig álltunk, térdepeltünk, majd ismét letérdeltünk s álltunk. Nem tudom hogy, — talán eluntam, — de az úrfelmutatási csendbe, ámult gyerekkedvvel, valahogy belefüttyentettem. . S hogy a tanítóm rámtekintett, ijedt kis szivem úgy zakatolt; aztán a jó öreg mellém állt, karonfogott és kivezetett. — S amíg benn ünnepi hála zengett én a templom hideg falának dőltem és holt anyámra gondolva sírtam . ..

Rohanó éveim. Pajtások, régiek, szépek és szomorúak, ki jön ma közületek hozzám, hogy ama zöidvizü mély kútba szeppenve belessen velem, mint tettük egykor .. . S aztán dobogó szívvel fussunk a falu fele, hírvivőn, hogy milyen furcsa Csodákat láttunk. De nem féltünk, — dicsekednénk. — Én Vazullal, az oláh pap fiával még háromszor bele is füttyentettem a mélybe s aztán, — talán tőlünk ijedve meg, — eltűnt a Rém. így mesélnénk. — Mesélnénk újra a mindszenti szilvást, amikor egy forró szeptember-délután megmásztuk a még éretlen-gyümölcsű fákat s milyen lélekszakadva rohantunk szét a kertből, hogy ránk ijesztett részeges Gregor: a csősz. Régi jó pajtások, de sokat nézem én mostanában az országutakat s ha idegent látok poros hintóbán jönni vagy menni, mindig reátok gondolok. Vájjon ki lett közületek szolgabíró, akinek két hajdú a bakra, a falu-járás, meg a szép jegyzőnék megvizitelése jutott. Gondoltam egyszer, dús kalmár, kufár, vagy kupec képében ismerek egyre belőletek, a régiekből; de furcsa, olyan idegen nekem a pénzes ember. De ha talán mégis rejtene valahol, valakit régi sorainkból szürkén az Élet, gondoljatok reám, vagy egy szőke, vézna kisfiúra a II. á-ból, a harmadik padban. Mert sokat nézem én mostanában az országutakat, a magam-élete országútjait és különös, halljátok, olyan dübörögve porzanak azokon mély csapástvágó, rohanó éveim. Az én éveim, jaj, az én elmúlott éveim, már az Idők aklában: dús alom .. .

Úton. Elmaradnak lassan szép, régi, barna tájak az úton; merítetlen vödrök, szomjamatojtott pusztai kúton. Fehér tanyák és siheder nyárfák, holdfénybeszőtte szőke nyári éjben, lehet, hogy vissza-utamat várják. Egy régi ház is álmodik rólam; vén eperfák ma is felém tárják gondolatban kérges karjokat; — de gyermekül hagytak más határnak menni. — Hej, de életem jézus-módokat s a sorsom nem hagy még júdásnak se lenni. Pedig, de árulkodnék valahól, valamit, arról, ki nehéz nagy Sorsokat mér és adagol. Valami biztatót üzenjetek, (szülőföldem:) szép szilágyi tájak; rögre ne lépjek, hová is hágjak? Ne égjen szememben vad heve a vérnek, jaj, hova is nézzek, már hova is nézzek? Ne legyek száz-Gond útjelző kője, fázós, vak-varjak lombtalan fája; dúlt életek vizén, ne legyek rabtartó fekete gálya. Elmaradnak lassan szép, régi, barna tájak az úton; merítetlen vödrök, szomjatojtott pusztai kúton. Fehér tanyák és siheder nyárfák, holdfénybeszőtte szőke nyári éjben, biztosan vissza-utamat várják.

Enyém az Este. Sötét odúmból kibúvók, bagoly vagyok, szárnyam suhog; várom a zsákmányt, csendbe, lesve, enyém az Este. Enyém az este, szám és arcom színesre festve, csalogatok sok ifjú lovagot; cifra, éjjeli lepke vagyok. A nyomor és koldus-Gond vagyok, szegénynek békét nem hagyok, hiába vergődik fáradt teste, enyém az Este. Enyém az Este, valaki csókadón a szám kereste; én sötét odúmba elbuvok, szárnyam letörve, nem suhog . . .

Egy nap után. Fáradt tagokkal nehezet tenni, de nem könnyű. Kicsorbult szívvel nagyon szeretni, de nem könnyű. Vágytalan ajkkal hév csókot adni, de nem könnyű. Borús lélekkel derűre kapni, de nem könnyű. Igaz bánatnak vigaszt nyújtani, de nem könnyű. Kilobbant tűzből csóvát gyújtani, de nem könnyű. Fáradt tagokkal, kicsorbult szívvel, vágytalan ajkkal, borús lélekkel, messzire menni s vissza nem jönni, jaj, de könnyű . . .

A régi Szamosparton. — Izenet haza —

Alkonyi dallal és múlt szerelemmel, emlékes vágyaim tűz fölé tartom, hogy hideg szivembe vissza-melegedjen tűnt emléke egy szép nyári napnak, a régi Szamosparton, a régi Szamosparton. Hol ma is búsan bólong a parti fűz, mig forró, déli napfény a vizre tűz s rajt kergetik egymást víg hab-sirályok. A halászcsárda is a régi, néma, hol szombatesténkint elsírtak léha dalosai a hétköznapos jajnak. Lázas emlékei otthoni tájnak most, így, idegenben, úgy érzem fájnak és föl-föllobognak bús lila lánggal. S én ülök megint a régi Szamosparton; vágyölte szép szivem a kezembe tartom s hallgatom halkan a csobogó vizet; mig a szatmári templom öreg órája imádságos kedvvel, búsan, szomorún, elveri bongva az estéli tizet, az estéli tizet. . .

Óhaj. Ne legyen a kisfiamnak őszi-kertes kedve. Bokrétába szedve ne hervadjon tépett virág. El nem ért szép óhaj, mélyről jövő sóhaj, szerelmes szivekben nagyon sose fájjon. Ne fájjon a madárkának szétdúlt fészkét látni. Hideg ágyban hálni új özvegynek, nagyon ne fájjon. És otthon találjon minden borús tájon jámbor pásztort az éji vihar; a zöldülő ihar ne sirjon a szélben. A templomi koldus, hol szegényes, hol dús, alamizsnát ha kap, legyen mindig bízó. Ne legyen az ember lelke, mint a tenger még ritkán se háborgó és borús; ne legyen háborús, ne legyen átokdús szándéka és kedve, senkilyen embernek. Semmilyen állatnak ne fájjon az iga. S ha a csiga-biga „kapsz tejet-vajat“, hívó gyermekszóra ki még se nem jönne, imposztor-kéz föl ne tőrje kárörömmel, kicsi meleg házát. Szegény holt csontvázát, új, gazdag halottért ásó föl ne ássa;

mindennek múlása, minden újhodása, legyen szép és boldog . . . S majd egy őszi este, ha a számkereste párom száját meg már nem találom, jöjjön a halálom . ..

Ha rámront az este ... Ha rámront az este, mint vad, barnamarkú pásztor, tört életemet ezerszer és százszor alkonyi pírba hiába mártom; nem lesz vígabb és pirosabb. Mert szomorú vagyok mindég és sápadt, mért is ámítom szivemet és számat, mikor hétköznapos élet már rég megviselte a misére-járó ünneplő ruhámat. Már hiába várok enyhe naplementét, lágyan altató szókat, ámítókat és jókat, szép dajkameséket, egy kis elringató tente-baba-tentét. Ha Gond besző és nagyon meggyötör a láz, kezet, hüsítőt-rakót, puha könnyű takarót, már hiába kérek; olcsó cselédem az Élet, rám se vigyáz. Ha rámront az este, mint vad, barnamarkú pásztor, tört életemet ezerszer és százszor alkonyi pírba hiába mártom: nem lesz vígabb és pirosabb . .. Mert szomorú vagyok mindég és sápadt, mért is ámítom szivemet és számat, mikor hétköznapos élet jaj, be megviselte a misére-járó ünneplő ruhámat.

BÉKLYÓZOTT ERŐK FELTÁMADÁSA

Én mindig rossz voltam Jóbnak, mert nem természetem a béketürés, mindamellett hitem és vallásom körül nem vagyok véresszájú s mint ilyen, talán elég jó leszek: Rossznak.

Márciusi zsoltár. Áprily Lajosnak, akit én nagyra becsülök. —

Ilyen sovány, erőtlen tavaszok idején, úgy szeretnék egy vézna kis fának tövébe ledőlni, dús, termő Erőnek. S tudom, ha fölszína kis vérszegény gyökere, úgy megittasulna tőlem s ég felé lombulna minden csöppnyi ága; olyan sátrasan, virágosán lobbanna rajta az Élet. Mert olyan sápadt, beteg ez a mi Tavaszunk. Megfagynak benne a régi májusok lila orgonás emlékei; megdermed a víg márciusok langyos cirógatása. Olyan aléltak a kedveink, olyan bágyadtak a szeretőink; fáradtak, fásultak s olyan kevés a vérünk és a vágyunk. Csak jönne most valaki dús, nagy asszony; csókos, akárha vétkes, csak volna lobbanékony s nagyöblű, ha hozna a szemében valami régi tavaszost, a száján valaki régi, barna, mezítlen csókját, akiért tudnék tán én is vigasszal nézni a felhőbújó Napba. Valami termékeny, igérő tavasz ha jönne, jönne bátran és felém; akinek odadnám az én gyűjtőt, megtakarított, szépszínű, csillogó ifjuságvirágaim. Vagy jönnének nagy és borús, villámos vágylázadások; jámbor erek, ha árakká dagadnának s az árak gazdag vizein a régi lobogóval győztesen úszna a bárka; rajta nótás kedvvel, muzsikás pirosán vidulnának barna, robotos ember-arcok. Csak zengne fel újra szép tavaszi zsoltár, víg vasárnapos úton; biztatón, ha feltámadna újra a megcsufolt szép Szándék. Ilyen sovány, erőtlen tavaszok idején, úgy szeretnék egy vézna kis fának tövébe ledőlni, dús, termő Erőnek.

Kapuk. Kapuk, ti rengeteg nagy sokféle kapuk: Világ; te kis földi létünkben csúf fekete kapu: Élet: parányi valónk hő-sebén hüs úti-lapu, szitok, imádság, tarka vágy, nótás kakuk. Kapuk, nagyon meglesett rácsos kis kapuk: szerelmek; megvágyott percek, szívverések, perzselő szívfájdalmakra írtevések kicsi kapuja, rácsos kapuja. Kapuk, ti mázsás, nagy, vasbólvert börtönkapuk, kik bezártok sokszor bátor Szavakat, a kicsinyek szavát; a zár és a lakat bezárja: embereknek Szégyen-kapuja. Kapuk, ti fekete, mindig bús temető-kapuk: ősz-tavasz-szerelmek egybeolvadása, mikor múlt és jövő sírját együtt ássa: ó, furcsa életünk utolsó kapuja. Kapuk, nyitott és csukott emberes kapuk: szemek; miken vágyak lefolynak, kilépnek; szeretnek, gyűlölnek, megfagynak, elégnek: istenes érzelmek fátyolos kapuja. Kapuk, amik nyílnak, kapuk, amik mindent elárulnak; kapuk, amik mögöttünk bezárulnak, kapuk, titkosan hallgatók. — Kapuk, beszédes, színes, kis kapuk, kapuk, hallgató, néma, nagy kapuk.

Álmodott az Ember. Mint az istenverés, olyan borúsan ért utói az este; az este, egy régi-régi úton. Fagyosan és szigorúan bámultak rám a csillagok s én megátalkodottságom hideg közönyével a csípős esti szélnek, feszítettem a homlokom. — Az útjelzőköveken fázós, gubbasztó gondmadarak ültek, feketén ültek és én bolygó utamat róttam. Igás életbe fáradt, hunyó tanyákat láttam bámulni messzi jegenyék közt. A jegenyék, mint csupasz fekete karok, úgy meredeztek az égre. Az égre meredtek és aljokban tunya kis gunyhók rongyain meggyötörtén álmodott az ember. Távol, kúszált erdők rőt üstökére vörösen gurult a hold. Szél is támadt. Kutya üvöltött s az égen száz villámos felhő valcerolt.

A mezőn valami lázadt, rémek ébredtek a kukoricásban, mig lebukott fővel, a búzakeresztek garmadarakó parasztkéz után kiabáltak. De a tunya tanyákon meggyötörtén, bús, lázadatlanul álmodott az Ember . . . S reám, mint az istenverés olyan borúsan szitált az Este. És fáradtan visszautamat a városnak vettem s szapora szitkokat szórtam a mögöttem maradt Éjszakára.

Külvárosi este. A hűvös alkonyaiban, ájultan tárulták a bágyadt ablakok s ez nekem úgy tűnt, mint mikor a fuldokló ember levegő után kapkod. Én egy fülledt kapualjból lestem, mint settennek el a húnyó házak alján, nesztelen léptekkel a lelkes árnyékalakok. A városnak gyéren idecsillant a fénye; ott íves csillárok gyultak s űzték maguktól messze az Árnyat. S az árnyak fáradtan, lomhán húzták magukat vackos, kalickás váraik felé, mint őszéji égen ólmos fekete darvak. Mint éji égen néma, fekete darvak, úgy úsztak csendes lázadatlan sorban, bús, lecsorbult fővel a Senkik; s közülök egy-egy beszédült szótlan egy fáradt kapualjba . ..

Engem is elűzött a Város s itt várt reám egy siket barna Barlang, távol a tarka tüzektől s fénytől. És most didergek, félve önlázamtól is néha-néha; csak ha belep leplesen az Éjjel, akkor ismerek évült, árnyékos önmagamra. — De azért tudom, ha egyszer a fénytől megcsömörlik a pompás falak alja s emésztő tüzekbe borul majd a város, tudom, hogy a rőtszínű éjszakában hörögve gyáván, idáig kondul hangja száz meg száz vészharangnak: „oltsatok, baj van, oltsatok baj van!“ És fekete éjben az Árnyak, győzelmes csatára kelnek a pompás Fényekkel és a lánggal . . .

Nincs Akaró és nincs Merő. — Tinusz Antalnak, a hites és becsületes munkásnak. —

Mert úgy van: kis kudarcokért pengő nagy vádakkal fizetnek, de gátatállni parttalan Vizeknek valaki mindig volt és kellett. Mindig csömörlésig tellett a gúnyból, vádból s a kritikából. Bár nem volt pásztor, aki a pusztába állott, mikor a Villám a nyájba vágott. Mikor vad viharok éjbe jártak s mi búcsútintve útra keltünk; otthoni vérünk, otthoni tájak bús panaszai szint’ ide fájnak, mert nincs akaró és nincs merő. De úgy van: kis kudarcokért pengő nagy vádakkal fizetnek és gátatállni parttalan Vizeknek valaki mindig volt, mert kellett..

Borús kedvek karneválján. Mintha mindenben farsang volna, mintha itt minden farsangolna, szédült és mámoros a világ. Tisztán, derülten vájjon ki lát?.. Ki érzi a halálos táncot, amit most velünk az Élet táncol. Ki esett furcsa rémületbe, mi múlott múló évületbe, ha nem az Ember és a Jóság. Vad szivek és őrület-rózsák dús, lakomás kertje mint virít, ki hallotta a szép Szándék hirit. Hej, most az Élet cifra bálján, borús kedveink karneválján, fagyos, farsangi szelek fújnak.

Béklyózott Erők feltámadása Igen, én láttam a Napot, amint az arca torzul megnőtt és sárgán szétfolyt az ónos égen. Hegyekké puffadt a föld begye és fölszakadt ezernyi sebben, mikből lila lángok vihara zúgott. Erdők szédültek sziklalábhoz és vad, véres parttalan folyamok ocsmányul a csúcsokra csaptak. Fák bólogattak lángkoszorús koronáikkal a kiégett, üszkös, fekete földig. — Szirénás forró orkánok búgtak parazsas, pernyés, rőtszínü zivatart. — Iszonyú volt így a béklyózott Erők feltámadása. — Az ifjú meghökkent a nász közt és elfordult, még ki nem csókolt vágyás ajkkal. Rémült aggok jajveszékelése hörgött a sétáraszéledt unokákért s hű hitvesek váltottak egymásközt végső csókokat. Bibliás vének ijedt csordája a rogyó templomokat ostromolta. A vakokat látó csoda érte, a siketeket megverte kitűnő hallás, mert valaki félszeg isten az Embert kegyetlen észlelésre bírta.

Kutak és kertek mélyei elapadtak és forró nyárba szaladt a tél is; a levegőben foszforos kígyók s őrült madarak csapata rajzott. Városok kapuit döngette vérszagú fekete dögvész; éhség, szomjúság bágyasztott ezernyi tikkadt, forró ajkat, mig élelmes pogány kufárok aranyért gyűszűnyi langyos vizet mértek. És fényes tornyok áléit kupáikat meghajlították a Sár előtt. Messziről iszonyú lármás tömegek keltek s morajuk egyre jobban hallatszott, amint érkeztek trappos menetben; esetlen barna táblát hoztak, amin vérszín betűkkel állt: jöttünk, újra kovácsolni a Világot! . .

Egy szerb költő sírjánál a Fruskagórán. — megemlékezésül Brankó Radicsevicsre —

Nótás ember, pihenni tért, milyen kicsi helyen megfért. Négy barnuló sziklafalat rejteget a nagy lomb alatt egy ősi tölgy . . . Csend és béke. . . Az ég kéke is nagyritkán villan itt át múltak titkán. Hol merre járt? — én nem tudom, — amig idáig eljutott; de fenséges megérkezés, ünnep után levetkezés hegytetőn e szikla-otthon. Nagy szláv testvér, régi lantos, de jó pihenned idefent, hálás nép őrzi híredet; engem a fajtám kivetett. . . Pedig én sem kértem sokat, az én álmom, vágyam se nagy, kicsi nyughely nagy lomb alatt, egy ősi tölgy .. . csend és béke . . .

Itt éltek egykor emberek. Vájjon ki gondolt ilyen furcsa véget: nem marad más, mint Tér s Idő és egymásra torlódott ezredévek. S valahol egy üszkös vörösköves, fensikos, forró táj fölött, porló, fehér csontokra lel rá a Végzet s fagyos, részvétlen arccal így szól: im, itt éltek egykor emberek . . . Felhőkbe készült óriás várak romjai felett agyaras zöld Enyészet gubbaszt s kajánul, gőgösen felröhőg: holt paloták és ledőlt várak, ha . . . ha . . . építették az emberek. Mogorva, barna sziklaszirten áll rég megtagadva a kereszt; lehullt két karján alvadtan csillog a vércsepp, vércsepp: Igazság! . . s egy titkos Szó rázeng sikoltva: megölték őt az emberek!.. Vájjon ki gondolt ilyen furcsa véget: nem marad más mint Tér s Idő és egymásra torlódott ezredévek . . .

Az átok engem ért el. Ezt a verset egy kidőlt törzs fölötti bánattal, nagy földim emlékének: a halott Ady Endrének ajánlom.

Életkeserüségek italának lettem a jussos nagyiccése, lettem a harcos nagy akarások fegyvere, kardja, kaszája, kése. Járomba fogott jámbor póri ősöm jobbágy-leikéből átok fakadt s az átok engem ért el s jaja- az én szivemre szakadt. Az én lelkemben térdel, legszentebb hiteknek keresztes-hada. Ősi, babonás átok engem ért el s lettem keserű poharak csordulatja. Jövő Igéknek akarata vértel, netovább-türelmek borús vad csatáján. Életkeserüségek italának lettem a jussos nagyiccése, lettem a harcos nagy akarások fegyvere, kardja, kaszája, kése.

Anyámnak. Anyám, ki asszonyi módon megszenvedted, hogy vagyok, mert mint a másik Asszonyt nem szállt meg szentlélek; anyám, varázsttizében emlékeimnek: idézlek. Legyen áldott kis asszonyi voltod, a múltod s szerelmed, hogy kegyesen a Végzet futó életedből engem kiszakított, oly bátran kitépett; érted, másokért, korbácsolt véres Senkikért: magamat. Anyám, a te lelkembe palántáit nagy szereteted lombzó, óriás szerelemfává nőtt bennem. Anyám, ős mmden-szereimeknek muzsikája lettem s vert nagy hívője legvertebb hiteknek. Anyám, bízó nagy csatáján bizonytalan létnek, ó, mi szörnyű vétek volna ott nem lennem legbízóbb vitéznek. Anyám, véres emberszivek barrikádján védem a legköveteltebb jussokat, sajgó sziveket védek oly sokat s köztük a te megszenvedett, szerető asszonyszivedet, anyám, a te bennem-lázadt nagy asszonyszivedet.

Koldus a templomlépcsőn. Homályos, hűs oszlopcsarnok mélyén hideg lépcsőkövön kuporog a koldus. És borult szemeinek fekete éjén ki-kitárja két száraz-ág karját; hátha a látók mégis megakarják látni, szívlelni azt, aki már nem lát. Összerezzen minden kővön-koccanásra, a tenyerét kinyújtni, jaj, el ne késsen; és hogy illőn mondja ki: köszönöm szépen, magában százszor el-elmormolja. — Kipp-kopp . . . kipp-kopp . . . ah, hogy kacag a kő s mint álom suhan el egy selymes úrinő: utána drága párfőmje árad, de a vak koldust észre nem vette; s a tenyerét az ölébe vissza tette a rongyos öreg, mert már kifáradt. . .

Téli vártán. Decemberi fagyos, nótás szelek jártán, robotos Gonddal állig fegyverezve, figyelőn állok, komor téli vártán. Ős, nagy ünnep előtt, vártán Messiásnak, valami szépet én is úgy kívánnék azoknak, kik sziklás Gond-bányákat ásnak s véres kincsét hordják mindég másnak, másnak. Azoknak, kik havas takarodót fújnak s megbékélnek boron és kalácson, valami furcsát úgy odaizennék: a fehér Ígéret az még nem karácsony, bár békítő hava ott ülhet a rácson. Fehér nagy Ígéret, régi mesemondás: kicsi, törékeny, tarka gyerekjáték. Nem érhet már minket boszorkányos rontás: régi zászlóbontás, régi zászlóbontás. Decemberi fagyos, nótás szelek jártán, robotos Gonddal állig fegyverezve, figyelőn állok, komor téli vártán.

A robotos Mában. Nehéz-fáradt szivem, kezem és a lábam, arcrabotlottam a robotos Mában s véres a lábam falatért futtában, jaj, véres a lábam! . . S életem e borús, bizonytalan harcán, úgy érzem belülről, tépett szivem arcán, bús csendben, mint pereg, csorog a vérem s kis kenyérizü-fájdalom a bérem s evvel is beérem, több nincs, hát beérem. Én még csak beérem; de millió ajkat, ha illő életért s kenyérért há jajgat, lesz aki betarthat? Vádat és átkot ki fog kiállni? És lesz-é majd Mózes, ki tengernyi embert tengeren áthoz ? . . Nehéz-fáradt szivem, kezem és a lábam, arcrabotlottam a robotos Mában s véres a lábam falatért futtában, jaj, véres a lábam! . .

Kigyult az Erdő! Isten csiholta, föld méhe szülte, vagy emberkéz dobta bele a csóvás tüzet? — Robbantó, gyilkos lázadás most a legparányibb szikra élete. S a szörnyű táncban a rőt Erdő hörög. És vörös lázban izzik a mélye. Most gyerünk néhányan, bátrak és ifjak, kik lótottunk Lótként egykor Szodomárul, szórjuk szét benne a régi Vétket. Ne álljunk veszteg! Büszke lángolás van, kigyult az Erdői s a korhadt vén fáknak barna üszke hull. A Város végén köpjétek arcul a Béketűrőt, a fekélyes Jóbot, ki renyhén henyél az úr szemetjén: ki szemét lehunyja a Tűz előtt s vattát dug fülébe ha harsonáznak. Most gyerünk néhányan, bátrak és ifjak, a boldog istenek felkent homlokával: szentül, igazul ragadjuk meg most bátran a csóvát s győztes moraj közt, ott fenn a Csúcson, lengessük bele az Éjszakába.

Krisztus. A Jézus Krisztusnak születése pedig így volt: Mikor az ő anyja Mária eljegyeztetett volna Józsefnek, minek előtte Ötét haza vinné, találtaték viselősnek a Szent Lélektől. Luk. ev. I, — 27 - 35.

A biblia mondja: jött, volt és elment. . . Jött: s miben született, még csak nem is ház volt, de befénylé az istállót s a jászolt a gyermek-isten glóriája. S eljött hozzája mennyből az ángyai, kinek ünneplőn szólt a harsonája. Volt: nagy csodatévő, bölcs, akár az Isten — s amikor köztünk járt a földön itt lenn: a legigazabb ember volt, mint Ember; bár az ember, epedvén, csúnyán megkínálta őt epével. Elment: s azóta hányszor keressük, idézzük, ha földi bírák börtönén kinézünk és érezzük a magunk krisztus-igazát. Ha verejtékes arcunk, csak őt kívánjuk s kérdjük, hová lett? .. A biblia mondja: jött, volt, de elment. . .

Két karácsonyi Ének. Karácsony . . . Most hulljon a szivekre fehérhavas béke s a szent nagy éjjel szűzi tiszta kéke megváltón mosolygjon mint azon az éjen, azon az éjen . . . Ezeregy-éjszakák rnesefénye, káprázó, csillogó csodafénye, omlott pazarul karácsonyán, a Boldogék karácsonyán. Künn vidáman, kacagva hullt a hó . . . benn tombolt ünnepi dáridó s ültek büszkén és jólakottan a Gazdagék, a Gazdagék. Tőrt életek bús gyertyafénye, szomorú sápadt kis bánat-fénye, hullott kegyetlen karácsonyán a Nyomorék karácsonyán. És szomorún, fehéren hulít a hó . .. ott halálé volt a dáridó, s ültek dermedten, fázva, éhen a Koldusék, a Koldusék. Karácsony . . . És hullhat a szivekre fehérhavas béke?! S a gyermekisten szemének a kéke ne boruljon könnybe ezen az éjen? . . . ezen az éjen . . .

Felvérzett Sorsunk sátra alatt. — A világháború után, 1920.-ban. —

Testvéreim, most bújjunk össze, elmúlt az orkán; romlott szivünket a vér lemosta, jöjjön vissza hozzánk a Jóság, hogyha soha nem, de mostan, mostan az orcáink szeretet fürössze: testvéreim most bújjunk össze. Nézzetek föl a csillagokba, milyen gyérek, vad kezek mennyit lekaszáltak. A vérbe és a földbe szálltak a megcsodált nagy sámsoni Erők. Mert vétkesek voltak a szuronyok s még vétkesebbek a Dobverők: most pihenjenek, — rejtsétek el egy ócska tokba s nézzetek föl a csillagokba. Isten hörgött az ágyútokban s ti mégis többen és mégis jobban lettetek véres eszköz s lettetek véres martalék; szivetekbe hiába mart a seb, hiába mart a lék, ti mégis öltetek: többen s jobban: Isten hörgött az ágyútokban.

De becsüljük meg most aki maradt és ami maradt; jertek, jertek, most bújjunk össze felvérzett Sorsunk nagy sátra alatt.

ÉRKEZŐ SZÜZEK FÉLTÉSE

Érkező szüzek féltése. i. Hát mégis csak jöttök, ebbe a mélyodvas korhadt világba, ide föl hozzánk, hát mégis csak jöttök; abból az illatos nagy Csendből, azokból a'százarcú tarka és fényes mesenappalokból, mit úgy hívunk szimplán: gyermekkor. Emlékszem a harmatos tegnapokra, amikor a szép-tájas-úton jöttetek kacagva, karöltve; finom kis szájaitokon meleg elbocsátó csókjával anyátoknak. Láttam langy reggeleken pihent, tiszta kis szemeitekben az ifjúság üde csillogását. És úgy nőtetek azóta a szemeim előtt, úgy érkeztetek, olyan ámulva, széttekintőn, mint a korai ibolya a vén fenyők alján, mikor kidugja fejecskéjét a hó alól az első csodamondó tavaszi napba. 2.

Hej, pedig de fájdalmas ez a ti rügybontott érkezésiek. Én úgy szerettem volna megajándékozni benneteket egy marasztaló csókkal azon a virágos túlsó parton. — — Bár engem is marasztott volna valaki. — Igen, ti csak arról a virágos túlsó partról szemléltétek volna

bársonyos átpillantásaitokkal a mi kegyetlen küzködéseinket. És csak azt tudtátok volna, hogy mi derekas nagy csatát vívunk itt, de azt sose, hogy kivel és miért. Ó, ti még nem tudjátok a keserű voltját ennek a Létnek. Jaj, mi már kalászbadúsult fővel, bölcsen, hej, sokszor megsirattuk már az eszes meglátását itt minden Rossznak. 3. S úgy féltünk titeket; úgy féltem a kis kezeiteket, a fehér holdacskákat a rózsás körmeiteken; hej, mert mi már csalódott aranyásói vagyunk ennek a kincseket igért fekete csalódás-Rögnek. S ha látnátok a feltépett véres karmainkat, amik beletörtek már a kemény remények feszegetésibe; hej csak látnátok. Úgy sajnálom azokat a szép fehér márvány-homlokocskáitokat, amik felett olyan felhőtlen, derűs egek mosolyognak kéken; úgy féltem én azokat, úgy féltem: a fekete borúlátóktól, a barna gondbarázdáktól, amiket olyan mélyen húz rajta az Élet; az élet és az évek olyan szaporán húznak rajta. De nagyon sajnálom szép kis vánkosos ieltségét az orcáitoknak, mert tudom, olyan hamar elomlik rajta győzedelmes, gúnyos, mosolya a vigyori sárga Apadásnak.

Látjátok ez itt az Élet virágos vendégváró kapuja; ugye milyen cifra és kétfelé tárt a karja, még csak egy lépés és bejuthattok rajta, látjátok? . . — Ó, jaj, mi már tudjuk, hogy milyen tépettek s mily bánatosak ezek a virágok s hogy az oszlopokat csak vézna váza tartja s ha küszöbén átléptek, nótás robajjal az álmok összedőlnek. És mögöttetek illatos felhők szöknek az égre, mig ijedt kis szivetekből az első könnycsepp halkan, halkan lepereg a földre . ..

Ucca tavaszsejtő hangulatban. Kis kucsmás pórgyerek játszik a porban, siheder napfényen, a völgyes uccán. Egy ócska vassal, új, sekély reményekért furkál, a még téli álmát szendergő türelmes fekete fűidben. Vagy talán valamely ősapja visszatérő sorsát ássa sejtetlenül, a robotnak tavaszodó kicsi pór?! Túr és liheg: szép magyaros sors. — Langy napfény szunnyad a télkipállotta tarka paraszti párnákon, míg azok püffedtre puffannak a tavaszba-nyitott-szemü barnazsalus ablakokban. Egy kapufélfán már lusta nyárba álmodja magát egy vörös-cirmos renyhe vén cica. Zsindelyes ház előtt, száz tarka rongy szárad az alacsony léckerítésen: kék kötő, szürke gyermeking, piros lánykendő. Egy fehér férfiing újjá földre ér. — Az ucca végén egy leányzó nótázva jön, komoly dalába néha kölykösen belebrúgat, még gyerek; legfeljebb tizenkétéves. Csak dalolja, de még nem érzi a nótát. . . A kertek alól márciust vágyó illatot lenget a könnyű szél . . . Az ég enyhe azúrján tilosbatévedt egy felhő-bárány s olyan mélyen lejött a földre, hogy szinte fennakadni látszik egy csupasz vén eperfa ágán.

Messziről egy kakas kukorékol késve a reggelbe.

Redős arcú paraszt friss, párolgó trágyát visz szekerén az áldást igérő határnak Erőtlen, lomha lovain barnán törik meg az életet rügybefakasztó, langyos februári napfény. Dús nedve fakad földnek, fűnek, fának; csöpp ablakokban a muskátlinak színes sejtelme támad s újhódott lázban lüktet az Élet: tavaszodik!

Percek muzsikáján. Tikk-takk: e percben születtél. — Tán nem is kellettél, — de hogy megszülettél, egy nagy könyvbe írtak. Tikk-takk: tört lovagja lettél büszke Álmaidnak. Asszonyért s kenyérért amig verekedtél, élni elfeledtél.. . Tikk-takk: ásott földbe omlott, az a kicsi bomlott hüvelyed és voltod, mit Embernek hittak.

Irtják az erdői. Kik helyt álltak vad őszi viharban, vészben, a dacos törzsek ijedten összenéznek: baj van — s a harci zajban fényesre fent gyilkos fejsze villan. A friss seb helyén spriccel a forgács s egy kérges vén tölgy halottan eldől, fejsze kivágta: irtják az erdőt. Szálfák között milyen boldog most a cserje, mert nincs még törzse, hogy kivágja, kiverje balta. Nőni akarta a sárgára sápadt irigyke pedig; s nyáréjszakákon az volt az álma, vájjon sudaras fává ha válna, hogy csókolna száz kis kócos felhőt; sírnak a cserjék; irtják az erdőt. Mint a tűz terjed döngető kopácsolás, kérget háncsol már nagy-szorgalmasan az ács s farag; a dühödt harag fogja el, ha bütykökön elakad a szerszámja és ajkába harap. — Amig a sorban hökkenve éppen egy suhanc-tölgyke bánja hogy felnőtt; fejsze kivágta: irtják az erdőt.

Irtják az erdőt s bánatos felhők suhannak az égen a holt tönkök fölött, vájjon ki fogja rejteni majd a ködöt, hol tépi lenge lila selymét a hajnal, hova búj üldözött őzike ha baj van és mire fog borulni fáradtan a nap, ez a nagykarimás piros leánykalap, ha alóla kinyírják díszét a hajat: ha kiirtják az erdőt.

Tavaszi séta a kertben. A kertbe most kisfiam halkan lépjünk, hogy rózsaszín álma a barackfáknak fel ne riadjon, amint belépünk. Intsd a kezedet, jaj, le ne tépjen egy gyümölcsigérő pici virágot; mohó kacsódra majd én is vigyázok. Hallgasd csak, mily édesen döngicsélnek mézgyűjtő kedvvel a karcsú kis méhek, lám ők is itt vannak, ők is élnek. Amott egy ágon egész elámult füttyös jókedvében egy kicsi cinke: barna a kabátja, sárga az inge. De nézd csak, szalag van egyik lábán, ez a mi cinkénk, — amelyik a télen, bekocogtatott az ablaktáblán . .. És végig a kertet elönti lágyan, színes, zsongító, tavaszi varázs s új Élet éledez, mint tűzön a parázs.

Szirten. Szikla-szirten állok. — Alattam szédítőn ásít a völgy, ez a drága zálog, mit úgy is híhatsz: Élet. Amit, hogyha akarok kiváltok, csak egyet félre lépek. — Magamon egyet ejtek. Sikoltni elfelejtek s összefut fölöttem a Minden furcsa képe: a magosság és mélység; világ, e gyilkos rejtek, az élet, az élet — és mindent elfelejtek . ..

Erdei béke. Hűs, hamvas erdők rengetegje simul lágyzölden a hegyfalán, az ősi fák mélye barna csend; itt ember még sose járt talán. Kerek tó hallgat a völgy ölén s rajta lótuszok fehér, mesés álmait el-elringatja lágyan egy tóba lejtő kis vízesés. A hegyfokon álmos vén tölgyek hő, déli napfényben fürdenek s fürge szél tépte kicsi levéllel a völgybe le hírt is küldenek. Fák sűrűje közt, kis patakhoz cammog lomhán egy barna medve, a száraz gallyak talpa nyomában ropognak, mint a tűzre vetve. Aztán végtelen csend lesz; s benne, sárga illatot hullat a hárs . . . altató, omló erdei béke; itt tán a zaj is csak: hallgatás ...

Tavasz. Ó, nagyszerű tavasz: víg, virágos verem, a kiutat innen meg már nem ismerem, jaj, elvesztem benne. Most fölém hajolnak dús akácfa-boltok, nincsen szemhatárom, mert virágos foltok ellopták az eget. Madárdalt fogadtam zenés gondűzőnek, mig fehér pillangók fehér álmot szőnek karcsú vágyaimnak. Itt az illatok most drága Kábulások. Szép színes szavakból másoknak is ások részegítő vermet.

Ó, nagyszerű tavasz: csodálatos szép mű, amit tündérkedvvel tündér-kezek vertek. Benne dal, illat, szín, rajta minden festék; itt bölcs nagy mesterek ritka művészettel, az örökkévaló öszhangot kilesték.

Fekete éjjel a falun. Az iszterhéj alól kicsap fürgén a denevér, egy éji bogárra, amit azonban el nem ér. — Jámbor jegenyék a papiak előtt remegve, gyáván posztot állnak. S egy boszorkányos, parazsas piszkafának ákom-bákomjával mintha tele volna firkálva a setét, úgy megvillan az éj távoli égbolt peremén. A fala bagolyodus tornyában a szél olyan kísértőn orgonáz, zenél, mintha ama vén pásztor lelke búgna, ki felkötötte magát a Duna mellett egy tavalyi fűzfára, mert holmi zsiványoknak kedvük tellett egy éjjel szálig elhajtani a nyáját. De mint hogyha távol nagy szekeret tóina egy borús, fáradt, maroknyi rabszolgaraj, oly érkezőn dörög távoli mennymoraj. Majd gazdagon megered az eső, e dús égi mámor, mit tán jókedvű angyalok burogatnak bőven a fekete éjszakából. A saras, kis zegzugos sikátorokban az éjjeli bakter lomha lépte csobban, amint belép csizsmásan a pocsolyába. — Mert különben csend van; az eső is elül, kis bogár-házakra fekete éj terül.

Az éjjeli őrt hallom még neszelni; majd szűrrel teríti be a vállát s valahol bekocog: „hajja kend Ádám, aggyon é’ szá’ gyufát." És megint: csend . . . sötét; csak pipaszippantáskor látom kivillanni arcát az öregnek s karvalyszemeiben a figyelem lángol .. .

Nyáréji vihar. A csend oly csendes, olyan fojtott, tán ezer mérges mérget ojtott egy részeg éji Rém a légbe. Itt-ott kéken még, kilobban az ég, de a kis ég-mezők, égi szigetek víz-tüz-csaták helyéül kellenek, ha palaszín dühvei vad fellegek dörögve egymásnak rontanak; — s elönti az eget mérges barna ború. És nyargalásznak füttyös víg szelek a háztetőkön és összesírnak csörömpölve bús árva cserepek; sudár jegenyék derekas harcot vínak. És a vihar veszett, szabadult kutyái az éjben nagy-loholva nyüszítnek, nyínak. S szálldosnak cikkanva fészkükből felvert fehér tűz-szárnyú villám-verebek; mig sivít, ordít, bömböl az orkán, egy ősi mammut óriás torkán.

Ki látott borongni alkonyati árnyat? Kit ért már merengve fülledt nyári alkony meghitt kis szobának ablakszögletében, ki látott borongni alkonyati árnyat. Ki érzett szendergő madár énekében valami altató szép hárfás muzsikát. Ki látta, amikor felhős utiporban méla kolompszóval hazatér a csorda. Ki látott ilyenkor fáradt öreg halászt üres hálóval a barna partra szállni, amint hazafelé kis ösvényen ballag. Kinek sírt lelkén át hűs alkonyi szellő, mikor valakit várt és valaki nem jö tt. . . Ki érzett valami fájó hűvösséget, ha ilyenkor messze, messze idegenben, fáradtan, valaki ajtaján bezörgött éjjeli szállásért. Ki gondolt halálra, ha alkonyi úton temetőn áthaladt s mögötte a lombot szellő berzegette. Ki érzett búsító üres árvaságot, amikor magános sétáján a parkban szerelmespárt látott csendben összebújni alkonyati fák közt. Kinek fájt, ha koldus üresedő uccán fal mellett bolyongott. És az uccalámpák egyenként gyúlását vájjon ki figyelte, amint kis lángjukkal egymásra köszöntnek. Halkan hulló estben, hívó anya hangját vájjon ki hallotta, amint az elveszett gyermekét kereste.

Életünk. Életünk: szomorú kertek, halálos jégeső vertek, úgy csodálom én, hogy néha még virágozni is mertek. Úgy csodálom én, hogy néha akad még csavargó, léha kis kedvünk gyümölcsre várni, mikor a sok fa oly néma és olyan sok virág dermedt. Vájjon miért, hogy lesnek ránk mélyöblü fekete vermek s este hazatérőn mért hull fejünkre hófehér permet. Életünk: szomorú kertek, halálos jégeső vertek, úgy csodálom én, hogy néha még virágozni is mertek.

Nyár. Tespedt szédület omlik a fákon s akár a mákony feszül az agyra bágyasztó hőség: áldatlan bőség. Csorog az égről napkévék magja és bőven adja fojtón a hőt. A ház fölött most fehér galambok, mint az aranybojt kerengnek, lengnek; de el nem enged, anyásan véd most engem az árny. — Ne menj a napra, lángoló vatta mostan a lég. Nézd csak, hogy ömlik bágyadt tetőknek izzó cserepén gyilkos keverék: — mérges keverék, kékszínű méreg mostan a lég.

Ne lépj a földre, amit nem föd be hűsen a lomb; vizek partja is kábult és részeg s forró homokban most kigyófészek rejlik a mesgyén. Talpad ha égett tüzes göröngyre, rögre ha lépett s eredben a seb láza ha fut, tépj rá egy hűvös úti-laput.

Esték. Olyan bánatos az, mikor az esték jönnek és reánk peregnek halkan mint a könnyek. Vájjon éreztél-e már borús árvaságot, ha ilyenkor, egyedül, estéreszürkült szobádban az ajtót magadra zárod. S a bútorokra nehéz fekete nyugalom terül s a lomha sötétben úgy tűnik mintha kopottrámás ősöd fülelne a falon. De ha szemed a mélykék ablakokra téved, felörvendsz s kimerengsz az égre és némán köszöntöd az első csillagot, mi ébred. Mert oly bánatos az, mikor az esték jönnek és reánk peregnek halkan mint a könnyek.

Égzengés. Ilyenkor azt mondják: haragszik az Isten, ha kénes villámok, fekete fellegek csordája ellebeg kicsi gunyhónk felett. Gyáván, ilyenkor néz magába az Ember és sunyin, ijedten hányja a keresztet; vétkes szive reszket s amit eleresztett bűnös önmagától, bitangos útjára, most visszakivánja: Jóság, legyél velünk ! . . De gyarló szavakra égzengés a válasz. Gyümölcsös kerteket jégeső eláraszt és a balga embert riogatja barna babona és átok s kicsinyhitűségből kivet az udvarra fejszét és lapátot.

6Š

Augusztus. Figyeld csak most a kerteket, a kerteket, milyen dús Csodákat rejtenek. Gyümölcs roskad az ágakon, az ágakon; fák alig állnak a lábukon. Lám, émelygősen a dinnyeinda, a dinnyeinda a palánkra kúszott s mint a hinta lóg. — Messzi szérűkről a cséplőgép zaja, cséplőgép zaja, csak olyan mintha dongó dongana. Házak felett majd lángot vet a hő, lángot vet a hő, olyan bágyasztö, olyan perzselő. A kert alatt a kis pataknak, a kis pataknak sovány vizei elapadnak. De fenn a dombon a szőlő érik, szőlő érik s már hamvas mint az ősz, hamvas mint az ősz; s a szilvásban most szundikál a csősz.

Oly szegény volt a nyár. A nyárból ittmaradt villámvert fa alatt, zörgő-kórós mezőn gyér gyepen heverek. Fölöttem az ágon kis kopott verebek krajcáros énekét unottan hallgatom. Kézkinyútásnyira mellettem kis árok, benne elapadt ér épp csak, hogy szivárog. Fejem mélyre hajtom s a szomjas föld szagát, mert szédítőn hat át, a tüdőmben tartom. — A légben a hőség csillog mint az opál s már a bodzafa is lehervadt és kopár. Virágot szagolok, de nincsen szaga már s gyümölcs is alig van mert szegény volt a nyár.

Őszi belépő. Állok nagy, fáradt szivében az ősznek: egy bánatosarcú régi kertben. Kócos szelek fájdalmas, furcsa fuvolákba fújnak s fölöttem titkos, hűs kezek rikatva csupasz ágakat, nagyöblü dobokba vernek. Pergő levelek hava hullja be lágyan s színesen az avarba kígyózó nyári mesgyét. Utam sincs most már, ki innen vájjon hogy találok; pedig Valaki erre járt s hajából kihullatott pár kései virágot. Úgy. mennék innen, csak lelnék a nyomára a tavaszi lánynak, ki velem rótta itt karcsú lépteit. De elment, forrón a multi nyárral s azóta emlékünk boldog mesgyeét kavargó lombok fergetegje fájdalmasan bepermetezte. Tán halni jöttem ez őszi kertbe, mig köröttem kaszás szél suhint és sötét madarak ülnek a fákra, kik villogó, acélszin csőrüket most próbálgatják egy hosszú, megható rekviemre.

Ó, ha most hanyatt terülnék e felejtő rőt avarban, szemfedőnek borús arcom fölé olyan boldogan szorítanék egy marék lehullott, sárga falevelet.. .

Vihar és fellegek. Halkan s puhán akár a könnyű hab a dombtetőről föl felhők szállanak, előbb egyenként, majd kicsi nyájban. Elnézem őket s számlálom hányán indulnak szeszélyes légi útra. — Egy .. . kettő .. . három; — de a számlálást mindig elhibázom s a csillogó kékszinű égi mázon békés, kis fehér bárányfellegek szétszéledt, jámbor, boldog családja bebarangolja némán az eget. . . Egy szürke felhő ballag utánok lomhán, vigyázva körülnéz százszor; ■hűségesebb mint egy földi pásztor. S ha kiszakad néha a nyájból egy-egy elernyedt, fáradt kis jószág becézve barna szűrébe rejti, tőle a csapat el sose kószál. — De távol . . . amott a Fruskagórán, egy kisértetes vészjelző órán fekete erdők vad réme rikolt. Fülel a pásztor és megáll, — mi volt? S a hegyek ormán bőrszínű felhők duhaj csordája tornyosra felnő s rohannak üvöltve, mint a farkasok. A nyári égnek szeppent kis nyája dobogó szívvel kergén összefut és vörös villám szór parazsat, hamut kis menekülőkre az égi mesgyén. És dörejes harc zajlik ádázul, vadul s nagy meleg cseppekben ártatlan báránykák kiontott vére hull.

Szeptemberi elégia. Most félve nézek messzi hegyekre, honnan az árnyak s a ködők szállnak s előmbe állnak, utamba állnak. Köd és az árnyak fülembe súgnak hüsen, fagyosan: — hogy — szeptember van és este van . . Ősz kezdi marni már a fákat s az erdők testén rozsdás seb marad; cinke pityereg árvult kert alatt. A jókedveknek ajka véres és daltalan szánt bánat-rozs alá hat ökrével az öregbéres. — Az őszi Gond szól: én most rádnyitok; . nézz a hegyekre bús fehér Titok fátyla ideleng. Deres szél rázza szeppent sátramat s az elmúlt nyárból ami rám maradt, minden emlékem összegyűjtöm. Künn Bánat szitál és ólmos sóhajokra rázeng az ősz zordan, fagyosan: künn szeptember van és este van . . .

A TILALOMFA

Május. Máriát-ríkató asszonyfüttyök most halkuljanak bele a Völgybe és öltse harctalanabbik vértjét az Úrral csatázó ember hangja, mert halljátok, nagy Csoda van most készülőben. — Most csittuljon el a hétköznapos szókban fáradt szátok és tapló-szivetekre a legszebbik köntösét öltse a tavaszba iramló kedvetek. Ne aggasszon most a porciós Élet morzsákért küzdő gondja senkit. De legyetek bőkezű nagyúr a vággyal, ne hogy találkozzék valaki asszony-szolgálója, aki merengve belesírjon az alkonyatba: jaj, már megint virágtalanul múlott el újr& egy Május . . . Figyeljetek csak föl a nótás madárra, mikor boldogan röpködi körbe a fias-fészkét. Tudom elámultok, ha erdőt járva meglepitek a karcsú őzet, amint az magát önfeledten, áldott, vágytüzes párzásnak adja. — Mert áldottak most azok a szemek, akik vágyásán a szivekbe látnak és százszor áldottak a szájak, kikben gazdagon csókos vágyak remegnek. Ó, áldottak, áldottak . . . És boldogok azok a kezek, akiknek a tenyere alatt hímesen, lágyan lüktet parazsas teste a Tavasznak, mert azoké a május; ó, boldogok, boldogok . . . Máriát-ríkató asszonyfüttyök most halkuljanak bele a Völgybe és öltse harctalanabbik vértjét az Úrral csatázó ember hangja, mert halljátok, szent Csoda van most készülőben.

A tilalomfa. Dús kertben állott a tilalomfa és rajta a kígyó renyhe, lomha testével a forró napban fürdött; és engem küldött a piros-vágy-éhes furcsa Végzet a bűnt igézni s én elsápadtam, hogy megidézett. Egy ismeretlen kegy befogadott s adott lázasan verő vad ádám-szivet. Rengeteg fákat adott a kertbe s minden fatörzsre, jaj, valaki-asszony nevét verte. S én sorra jártam holdas éjeken az asszony-fákat, a vágyvirágosakat, lilákat; de jaj, bárhogy lángoltam, lehűltem, mert azt az Egyet elkerültem. — De egyszer, elkábított szőke lombja és önfeledten alája hulltam s a ritka kéjben ájultra fultan hallottam, hogy a többi fák közt mily vágyjajos lett a kert, s engem lángostorával az Isten kivert. . .

ín duetto. Szememnek vakító vágy-tüze csillan, Tamara ne fordítsd el a szemedet; jöjj ide édes, lágyölű kerevet vár s add ide a szád és éjszín szemedet. Hogyha akarod most én leszek a cifraruhás velencei herceg és te a legszentebb szűz az Adrián; ölelj, csókolj, most megáldjuk e percet s e fészket, hova a vágyunk hálni jár. Tamara nézd a függönyök közt, hogy bek'acagnak a csillagok; érzed szívem dobbanásait? . . ó, milyen nótásak és nagyok. Tamara csókolj; most éget az ajkad, úgy, most simít a vállad, de jó itt lenni nálad, Tamara, édes, de jó pihenni rajtad . . . Ó, áldott lenge függönyök és csipkék-rejtette titkok, a szíveink titka: megáldott és ritka, szép percei a kettőnk életének. Ó, hová is múltak a múló évek . . . drága kis Tamara: régi szép évei a kettőnk életének . . .

Megyünk virágos Május elébe. Szent színes ájulás az, mikor a kertünk virágba szédül; s valahogy igen megszépül a lelkünk, amikor kérdjük alkonyi sétán a szeretőnket: vájjon mit kívánsz Édes e drága percben egy mindent igenlő tekintetért. — Ó, a napbánatba múlott fák közt, mikor telt keblünk vágyát hordjuk, olyan kábultan kimondjuk: szeretlek s hozzá aranykeretnek mondjuk: csókolj; ' s a kapott-adott csókokból alig van kiút. Szűz vágyaktól pirosra csókolt szájjal megyünk virágos Május elébe s ha már elérte pajkos kezünk a legszebb ágat, ó, olyan mohón virágot tépünk és gyermekszívvel levetkezünk minden gond-göncöt az Életünkről. És a tavasz zöld hintaágyán mámorba fúlva szerelmesen, olyan mély álomba ringatózunk, mint akik már nem is várnak több Ébredésre . ..

Valakit váró dalocska. De szép volna, ha robinson-vággyal a hullám egy senkiszigetre kivetne; jaj, de jó volna, hogyha ott lágyan sárga part várna s volna ágyam hűs pálmák tövén. Aranysújtásos alkonyokkor, kis birodalmam legcsúcsosabb kövén a tengerekre néznék s remény volna a kemény tornyos vizek fölött a legkisebb lámpafény. — Úgy tudnék várni egy kis hajóra, fehér vitorlásra, duzzadóra; hej, boldog perc volna, boldog óra, ha a számomra valakit hozna . . . Valakit, aki nagyon szeret és hogyha úgy kívánom veret a csókjainkból egy örökrobogó gyémántszekeret. Amin hogyha elálmodoznánk ketten nem érne tetten bámuló irigy szem, avatatlan, ha kis sziveink, két forró katlan, vágyás füzekben összeégne.

S ő szólna: még ne, ne mozdulj, hagyd még ajkad az ajkamon, inkább csendben elaltatom kanárinkat az ablakon, hogy oly nagyon ne fíityörésszen — és aztán édes, dús keblemen te is elalhatol. . .

Resignatió. Ma úgy kívánok egy belombzott, árnyas, barlangos, biztos menedéket, hol szivemből egy fájó éket valami áldott kéz szépén kivenne. Fáradt kezem és lábam de jó volna illó olajjal ha megkenegetné, egy nagyon vétkes bűnbánó Magdolna; de nagyon jó volna, de nagyon szép volna. Ki vétkes, bűnbánó s nagyon szép volna; ki lecsukná furákat látott szemem s nem kívánt csókoktól eltorzult számat jól letörülgetné; jól megöntözgetné, az én virágjahullott, életfámat. S mindezért odadnám maradék-vágyam, nagy ünnepkor-szokott néha-kacajom; hol vadul, hol lágyan a tarka-vágy-ágyam, csak egyszer csókolná meg szivéből a számat. Mert nem kívánok mást: belombzott, árnyas, barlangos, biztos menedéket, hol szivemből egy szörnyű éket valami áldott kéz szépen kivenne.

Emlékes szonett a holdhoz. Éji magányom szomorú társa: hold, emlékszel még a virágos harsra, Tamarára, a fehérruhásra; mondd, hová fakult a színes régi folt. Hová fakult a régi nyári éjjel; a lázas, csókos fogadkozások elmúltak?! S én emlék-vermet ások, hogy eltemessem magam benne mélyen. Csókos ájulások szemtanúja: hold, el minden miért múlt, össze mért omolt, hiszen a hárs, a hárs most újra nyílik. Nyáréjszakákba csendült kacajára, a fehér arcára emlékszel-e hold: ó, mi régen volt, de nagyon régen volt . . .

Fehér ének, fehér hold alatt. Egyszer, nagyon régen . . . elbűvölt egy júliuséjszaka s azóta lázas szívvel s vágyteli csókos szájjal, állok a hűvös csillagok alatt. Sóvár két szürke szememben asszonyt-várón, kék tüzek égnek. — Egy elmúlt asszonyra gondolok mostan, ki messzi valahol, talán éppen így vár valakit, mig lenge alakját lágyan s halkan beszövi fényével fehéren a hold . . . Ó, régi asszony, lelkem emlékes fuvolája, milyen csodás most régi hangod; hangod a régi mámorító most itt echozik a szivemben, mikor új asszonyt várok; a csókod íze buggyan a számon s állok a téged-várt-vággyal: — várom a másik asszonyt.

Már látom jönni az ezüstös fák közt, fehér ruhájára holdi fény csorog; jön . . ; jön feléin . . . s szivem boldogan nótáz, karom kitárom és reád gondolok, reád s a régi holdra, hogy megtudjam csókolni egy régi vággyal, most boldogan ezt az asszonyt. . .

Vágyaimra múlt kedvek hamva szállott.. . Az alkonyatban, csöpp pilákoló lámpák virradtak. Bamba nagy házak lomlelke mélyén a homály futó frigyre lépett a Csenddel, mig valahol csók, vagy tán húr pattant el egy néma zongorán. Az uccának estébe múlt az érverése s a hős falak alatt ürestarisznyás koldus kúszott el hangtalan. — íves fekete kapuk alján lázasan lobogott zöldszemű Szerelem. A Vágy éhesen lesekedett az uccamélyen s várta valaki-férfi tévedését, mig a fasor felől lágyan, titkosan dalolt az este . . . Titkosan dalolt az este . .. majd éji mesékbe ringott a város és senki nem látta érkezésem. Itt-ott ablak závára csattant, de senki utánam ki nem hajolt. Csend volt. . . csak fehér lovam patkója csengett kövén a siket sikátoroknak. — S aztán megálltunk egy rózsakertes régi háznál, lámpásos terrasszon Tamara várt rám, mosollyal, fehérruhásan. — Illatos, színes, tavaszi gyümölcs édeskedett a kerti asztalon. — A hold sárgán, irigyen bekiváncsiskodott a selyem — függönyön. Künn fojtott lélegzettel zsongott a nyári éj s a part alatt játékosan csobbant meg néha a tenger. A kis szobán át lila illatos fellegek szálltak s mi vártunk ölelkezve egy nótás vihart. ..

Aztán szemünk, hogy egymásba mélyedt, megáldottuk1 százszor az éjét, mig égő aranypor füstje szállt az acélkék messzi Karsztokon . . . Az acélkék messzi Karsztokon, azon az éjen nem dalolt a bóra, de a vágy szivünkre harmatozta az Adriát s az égről lecsókoltunk minden parányi csillagot. . . Mire elcsókoltunk minden parányi csillagot a parton a halászok őrtüze is hamvadt s hajnalra izmos, ifjú hajósok szálltak reményes dallal a tálján tengerekre. — Én egy bánatos ciprus tövéből olyan sóváran néztem őket, amig telt kedveseiket ölelgették; s aztán fehér búcsúkendők lengtek sokáig a langyos hajnali szélben . . . Muzsikás hajnali szélben egy nagyon szép álmom szerteszéledt. — A vágyaimra múlt kedvek lenge hamva szállott; s csak úgy tűnik ma már a tenger és a Nyár, mint mikor aranypor füstje kéklő égre száll, mert pókháló szőtte be felejtő sápadt homlokom . . .

Akteon. Ó, milyen sokszor megirigyeltem boldog szemeit Akteonnak, ki tiltott Vágyak tüzébe lesve, már nem bánta mit hoz a Holnap. És ebjei, hogy széttépték testét, forró szivéből már csak egy font volt; de vérző piros darab-szivével, biztosan Dianára gondolt. Ó, milyen sokszor megirigyeltem boldog szemeit Akteonnak, ki szentelt vágyak tüzében égve, úgy gondolta: minek a holnap . . .

Holdas liget nyáréji éneke. Milyen forrók, milyen elevenek, ó, most milyen párvágyóak ezek a júliusi éjszakák. — Fehér holdfényben lihegve egymáshoz átbólogatnak a fák. A szelíd, érett kicsike lombok valamelyikének éppen, szerelmes szayakat mondott egy nagy fenyő s utána lomha árnyéka megejtőn a bokorra omlott; a lombok alá szorult szellőcske szisszent, a kicsi bokorról egy levél lezizzent, le, fájdalmasan a földre . . . — a vad nász egy ágát is letörte. — És most remegő, kiégett-vágyú nyárfák, halkan, bús sóhaj-beszédbe fognak: ó, tavaszi emlékek, — susognak, — régi emlékek és felzokognak . .. Alján a fülledt, virágos bodzafáknak nehéz illat terjeng részegítő kéjjel, hol futó-szerelmek egymásra találnak s vágyukat megáldja a nyári éjjel, ó, a léha nyári éjjel. . . A parki úton egy férfi és nő karöltve jönnek. Terítve dúsan előttük ezüst holdsugár-szőnyeg.

És mennek, mennek: — a vaskos tölgy árnyéka jó kövér, — hogy elhaladtak, az ajkuk hosszan, hosszan összeér. Odább már messze, messze egy ócska padra ültek és később, később, később a lomb alá merültek.

Bizalmas beszéd. Hűséges jó pajtásom: két szelíd kezem, a fáradt homlokom gondredőit simítsátok el este, ha levetkezem. Huncut két hugocskám: nagy szürke szemeim, — merengők színen, képen és tájon, — meg ne csaljatok, ha valaki szeme int. Te pedig vágyaktól nagyon lázas ajkam, ki könnyen kaptad s adtad a csókot, mért hagytad valaki babonáját rajtam. Essen szó veled is kacérkodó szivem, ki hamar föllobbansz nőre, dalra: te sose szerettél senkit elég híven . ..

Fehér sirályok énekelnek. Mert nem veszhettem fehér habokba, áléit testem a hullám kidobta; — ó, mért is szálltam zajos tengerekre. — Most halottsárgán a parton fekszem és csillogd szép mezítlen testem hímvágyó szent áhítattal csodálja, pár ijedt, jámbor, fiatal asszony. Aztán gyöngéden ölükbe vesznek, napsugaras bársony-fövényre tesznek; — Tamarám is ott van közöttük. Csak néz, néz, dióra-tágult szemekkel; szederjes ajkán néma görcs vonaglik, rám ismer. Sikolt egyet s aztán alig piheg szétomlott barna keble. Közös sírt kapunk a sziklaszirten, két érett, szép, szerelmes gyermek s rekviemet fölöttünk vijjogó fehér sirályok énekelnek . . .

Szegény asszonyok, nővéreim. Asszonyok, szegény áldatlan nővéreim, kerüljetek el messze ha láttok, mert engem megfogott egy átok, mikor ártatlan ünnepi tüzek zsarátnokába lestem. — Ó, szegény asszonyok, nővéreim, vétkes és adós a testem már minden Szépnek, Tisztának s Jónak, amióta a kicsépelt Vágyak útján, gyalázat-árokba estem. Asszonyok, boldogtalan, bús nővéreim, járjatok más utakat este, ha lila kéjeket vágyva a vágyam, kihajt a kínkereste, fekete-testű korbácsolt éjszakákba. Mert pénzenvett méreg már a csókom s mert nem hevülök már megejtő jókon. Jaj, mert régóta nem merek már a virágos kertekbe nézni, mert két borúit szemem tekintetével a virágszirmokat összevérzi. Asszonyok, boldog családi csókon melegedett jó nővéreim: legyetek megbocsátó testvéreim nekem, mikor magam véres csók-partokról a Vágy halálos szent folyójába vetem.

TARTALOM: EMLÉKES TEGNAPOK ORSZÁGÚTJÁN Emlékes Tegnapok országútján — -— Egy régi barna ház — — — Késő bocsánatkérés _ _ _ _ A reményhez — — — - — Hazatérés — _ — — Esti dal _ _ _ _ _ _ Egy régi-régi pünkösd — -— — Rohanó éveim — — — — — Úton Enyém az Este — — — — — Egy nap után — — — — — A régi Szamosparton _ _ _ _ Óhaj — — — — — — — Ha rámront az este — — — —

Oldal — —

— —

6 7 8

_ — — — — 9 _ _ 10 — — 12 — — 13 - - 1 4 — — 15 — — 16 _ _ 17 — — 19 — — 20

BÉKLYÓZOTT ERŐK FELTÁMADÁSA Márciusi zsoltár — — — — — Kapuk _ _ _ _ _ _ _ Álmodott az Ember — — — — Külvárosi este _ _ _ _ _ _ Nincs Akaró és nincs Merő — — Borús kedvek karneválján — — — Béklyózott Erők feltámadása — — — Egy szerb költő sírjánál a Fruskagórán — Itt éltek egykoremberek — — — — Az átok engem ért el — — — — Anyámnak — — — — — — Koldús a templomlépcsőn — — — Téli vártán — — — — — — A robotos Mában — — — — — Kigyult az Erdő — — — — — Krisztus — — — — — — Két karácsonyi ének — — — — Felvérzett Sorsunk sátra alatt — — —

— — _ — — — — — — — — — — — — — —

— 23 — 24 — 26 28 — 29 — 30 — 32 — 33 — 34 — 35 — 36 — 37 — 38 — 39 — 40 — 41 — 42 — 44

ÉRKEZŐ SZÜZEK FÉLTÉSE

Oldal

Érkező szüzek féltése _ _ _ _ Ucca tavaszsejtő hangulatban — — Percek muzsikáján — — — — Irtják az erdőt _ _ _ _ _ Tavaszi séta a kertben — — — Szirten — — — — — Erdei béke — — — — — Tavasz _ _ _ _ _ Fekete éjjel a falun _ _ _ _ Nyáréji vihar _ _ _ _ _ Ki látott borongni alkonyati árnyat? — Életünk _ _ _ _ _ Nyár — _ — — — — Esték -

Égzengés — — _ Augusztus — — — Oly szegény volt a nyár — őszi belépő — — — Vihar és fellegek— * — Szeptemberi elégia _

— — — — — _

_ — —

_ — — —

49 — — — — — —

51 52

55 — 56 — 57 _ _ 59 _ _ 61 _ _ 62 — — — 63 _ — 64 — — — 66 - 67

_ — — — — _

— — — — — _

— — — — —

68 69 70 72 73

A TILALOMFA Május — — — — — — A tilalomfa — — — — — In duetto Megyünk virágos Május elébe — — Valakit váró dalocska — — — Resignatio — — — — — Emlékes szonett a holdhoz — — Fehér ének, fehér hold alatt — — Vágyaimra múlt kedvek hamva szállott Akteon _ _ _ _ _ _ Holdas liget nyáréji éneke — — Bizalmas beszéd — — — — Fehér sirályok énekelnek — — — Szegény asszonyok, nővéreim — —

— _

— —

— 77 _ 78 79 — — — 80 — — — 82 — — — 83 — — — 84 — — — 86 — — — 88 _ _ _ 89 — — — 91 — — — 92 — — 93 — — — 94

NY O M A T O T T

FARKAS ÉS DŰRBECK KÖNYVNYOMDÁJÁBAN NOVISAD (S. H. S.)