Hegedüs Géza: A nagy parázna szemtanúja

János, a patmoszi látnok, A Jelenések Könyvében „A nagy paráznádnak nevezi Rómát, amelynek szörnyűséges hírei az akkori ismert világ valamennyi táján utálkozást és borzalmat keltettek. Erről, ugyanerről a Rómáról, császári udvarának bűneiről és paráznaságáról írta Tacitus halhatatlan történelmi híradását, és ennek a kornak bűnöző, olykor elmebeteg császárairól jegyezte fel nem sokkal később Suetonius nevezetes pletyka- és anekdotagyűjteményének hol mulatságos, hol hátborzongató történeteit. – Nos, a mai író – aki a klasszikus remekműveknek is, a klasszikus mendemondáknak is lelkes olvasója, Szent János apokalipszisének, Tacitus történelmi műveinek, Suetonius életrajzainak és mellettük a kor divatos filozófiai műveinek újraolvasása után, megpróbált kitalálni egy alakot, aki annak az időszaknak bűneit és paráznaságait saját szemével, közelből láthatta, de szerencsésen túlélte, hogy utána felidézhesse mindazt, aminek tanúja volt.

Ez a szemtanú olyan ember, aki jól lát, de őt nem veszik észre; jelentéktelen külsejű, csúnya kis írnok a császári palota hivatalában. Szerencsétlen külseje a szerencséje. A szépek, a daliásak, a látványosak – akár bűnösök, akár ártatlanok – belepusztulnak a történelem kavargásába. Az okos és művelt jelentéktelenek legyőzhetetlenek; ők a túlélők, ők a szemtanúk. Az ő „alulnézetében”, mint politikai, bűnös és erotikus kalandok sorozata vonul itt az olvasók elé Caligula, Claudius és Nero vérgőzös és cselszövényes, orgiákkal és tömeggyilkosságokkal teljes két évtizede.

HEGEDÜS GÉZA

A Nagy Parázna szemtanúja KENTAUR KÖNYVEK BUDAPEST

© HEGEDŰS GÉZA, 1990 Szépirodalmi Könyvkiadó Felelős vezető Szalai Sándor mb. igazgató A kiadvány az Alföldi Nyomdában készült Debrecenben, 1990-ben Munkaszám 1940.66-14-2 Felelős vezető Benkő István vezérigazgató Felelős szerkesztő Szilárd Gabriella Műszaki vezető Szabó György István Képszerkesztő Kiss Marianne Műszaki szerkesztő Horváth Andrea A borító– és a kötésterv Lengyel János munkája Megjelent 11,88 (A/5) ív terjedelemben Sz 4866-h-9091 ISBN 963 15 4162 2 ISSN 0237-3688

Lucius Papirius Stilo Antiochiában élő római szónoklattanár a legmélységesebb tisztelettel köszönti urát és jóakaróját, Philipposz urat, Commagené királyát, a felséges és isteni Titus császár barátját, a művészetek, tudományok és a békességes élet pártfogóját.

Te voltál, királyom, aki kegyesen felszólítottál, hogy írásban foglaljam össze neked és az utánunk következő nemzedékeknek mindazt a vétket, paráznaságot, cselszövést, amelyet bár tanult, de még tapasztalatlan ifjúként saját szememmel láttam, saját füleimmel hallottam Rómában, a császári palotában, ahová akkoriban az istenek szeszélye elvezetett. Meghallottad, hogy férfitársaságban vízzel kevert bor mellett mesélgetni szoktam egykori tapasztalataimról, örvendve, hogy itt, Antiochiában, a te kezeid erős őrizetében, ebben az áldott békességben római polgárként, de távol az annyi veszedelmet kínáló Rómától, az immár két évtized messzeségéből tisztább szemmel látom mindazt, aminek úgy tíz éven át tanúja lehettem. Ezért merem bátran, az emlékezetemben bízva vállalni a személyemet is megtisztelő feladatot, hogy elmondjam, micsoda botránkoztató szörnyűségek előzték meg a mi áldott békekorszakunkat, amelyet a Flavius-családból származó isteni császárok, a feledhetetlen emlékű Vespasianus és fia, a mi isteni magasztossága Titusunk, a te urad és barátod teremtett meg a Birodalom és az emberiség javára.

Parancsodra és biztatásodra elkezdem tanúságtételemet.

I Nem szerénytelenség okából kezdem ifjúságommal az emlékezést, mert tudnod kell, ki az, aki emlékezik, és hogyan került olyan helyzetbe, hogy emlékezhessék.

Ahogy itt, fővárosodban köztudomású, a nevem: Lucius Papirius Stilo.

Rómában születtem, 773 évvel a Város alapítása után, tehát mostanában ötvenkét esztendős vagyok. Huszonegy éves koromban vezetett a sors a Palotába, ahol akkor Claudius császár uralkodott a Város és a világ fölött.

Rómában, latin családban születvén latin az anyanyelvem, de fogalmazásomból kiolvashatod, hogy az olümposzi istenek görög nyelvét is anyanyelvi biztonsággal tudom. Ezt annak köszönhetem, hogy gondos apám jóvoltából Athénben végezhettem felsőbb iskoláimat, ott tanultam filozófiát, nyelvtant és szónoklattant. Élőbeszédben is olyan otthonos vagyok a görög nyelvben, hogy itt Antiochiában nem egy tanult ember attikai eredetűnek gondol. De nem tagadom, hogy írás közben is latinul gondolkodom, és azután fordítom görögre, amit végiggondoltam. Mégis illendőbbnek tartottam, hogy ha hozzád szólok, ha a te kedvedért és felszólításodra emlékezem, akkor a te anyanyelveden szóljak a ma élőkhöz és azokhoz a következő nemzedékekhez, amelyeknek tanult elméi a világ felett uralkodó latin mellett nem fogják elfelejteni Homérosz, Szophoklész és Platón görög nyelvét sem.

A családunk nem volt előkelő, latinul a régi idők óta plebejusoknak mondották azokat, akik ugyan szabad emberek voltak, de nem volt földbirtokuk, nem a Várost alapító nemzetségektől származtak, kezdetben szavazataikkal nem szólhattak bele a közös ügyekbe. Csak lassanként, több évszázad szívós törekvései folytán szereztek jogokat, és lettek egyenrangú polgárai Rómának. Tehát általában a szegényebb tömegeket töltötték meg.

Belőlük került ki a katonák többsége. Aki vitézségével kitüntette magát, az szerencsés esetben nemcsak dicsőséget, de vagyont, földbirtokot is szerezhetett. Aki vagyonos lett, az már rabszolgákat is vásárolhatott. Így számos plebejuscsalád emelkedett a gazdag lovagrendűek közé, vagy olykor a szenátusban is helyet foglaló optimaták soraiba. De azért a legtöbb plebejus, annak ellenére, hogy szabad volt, sőt rabszolgái is voltak, rákényszerült, hogy maga is dolgozzék, ha el akarja tartani magát és családját. Ezért a plebejuskörökben nem is tartották olyan megalázó szégyennek a munkát, mint az előkelők. Gyakori volt köreinkben a különböző kézművesség, megszokott volt, hogy kereskedelemmel foglalkozzunk, akadt, aki hajót bérelt, vagy éppen hajót vásárolt, és távoli tájakra vitt eladható árut, és messziről hozott olyan jószágokat, amelyeket a római piacon busás haszonnal árusíthatott.

Ilyen hajós kalmár volt apai nagyapám. Még abban a régi időben, amikor a nagy emlékezetű Julius Caesar kiterjesztette hatalmunkat és befolyásunkat Egyiptom fölé, elhajózott a híres Kleopátra királynő birodalmába, mivel ott igen olcsón lehetett búzát vásárolni. Hanem amikor körülnézett a Nílus vidékének árusai között, felismerte, hogy a gabonánál is értékesebb árut szerez, ha papirusznádat vásárol, amelynek hártyájából értő mesteremberek írott tekercsekhez alkalmas lapokat, papírt tudnak készíteni. Ebből sok fér egy hajóra, és igen jó áron árusítható, különösen, ha az ember saját műhelyében készítteti a lapokat. Leleményes nagyapám tehát Alexandriában papírkészítéshez értő rabszolgát is vásárolt, akit hajóján magával hozott Rómába. Itt pedig a mesterséghez értő egyiptomi rabszolga megtanította az itthoni piacon olcsón vásárolható rabszolgákat a papírkészítésre. Akkoriban, Caesar hadjáratainak éveiben igen olcsón lehetett rabszolgáknak eladott hadifoglyokat venni. Többször is megtette a tengeri utat Ostia és Alexandria között, Neptunus isten kegyes volt hozzá, hajóját elkerülték a viharok.

Szakértő egyiptomi rabszolgáját hálából fel is szabadította, s megtette papírkészítő üzeme felügyelőjének. Az pedig hálás volt az ő hálásságáért, és hűséges sáfára lett mindhalálig. Nagyapám gazdag embernek számított, tőle vásároltak azok a kereskedők, akik könyveket készítettek és árultak. A papírárusításról ragadt rá a Papirius név. Azelőtt másként hívták a családot, de a régebbi név még nagyapám idejében feledésbe merült. Nem tudom bizonyosan, de úgy hiszem, hogy a Stilo melléknév hamarosan abból származott, hogy a keresett papír mellé hamarosan fából faragott íróeszközöket is kezdett árulni, amelyeket úgyszintén saját műhelyében készíttetett effajta famunkához értő rabszolgákkal. Bizonyára jól tudod, kedves királyom, hogy a sztülosz szó csak görögül jelent oszlopot, az ebből származó latin „stílus” az íróvessző neve, és aki stilusszal él – az Stilo.

Családunk tehát pénzt hozó tevékenységéből szerezte nevét.

Az én apám, követve a jómódot adó tevékenységet, jó kapcsolatban volt a könyvkereskedőkkel. Mire ő felnövekedett és örököse lett a családi üzletnek, felismerte, hogy sok ember szívesen adja a pénzét azért,; hogy érdekes, tanulságos olvasmányokat szerezzen. Ez már az örök dicsőségű Augustus császár idejében volt. A népszerű költők verseivel és tekintélyes történetírók műveivel teleírt könyvek nemcsak drága, de jól fogyó holmik voltak. A híres szónokok beszédeit, a filozófusok elmélkedéseit, s még inkább a szerelem mesterségbeli titkait tanító műveket, a nőknek öltözködési vagy szépségápoló tanácsokat adó könyvecskéket olyan nagy számban lehetett eladni, ahányban az írástudó rabszolgák leírták. A máig is megszokott írott tekercsek mellett divatba jöttek a Föníciában, Biblosz városában kitalált összehajtogatott és lapozható könyvecskék, a biblionok, amelyekből ha többet is két fatábla közé

kötöttek, akkor többes számban bibliának neveztek el. Amikor az apám felismerte a könyvkereskedésből származó haszon lehetőségét, nem sajnálta a befektetést, és azonnal húsz írástudó rabszolgát vásárolt. Ezek sokkal drágábbak, mint azok, akik nem tudnak írni-olvasni, de ha jól használjuk őket, sokkal jövedelmezőbbek. Be is rendezte üzlete hátsó helyiségében az írószobát. Ott öt hosszú asztal mellett, egymás mögött ül asztalonként négyesével a húsz rabszolga, előttük halomnyi papirusz, tintásedényben tinta, kezükben írónád. Velük szemben kis emelvényen ül az írószoba vezetője, aki felolvassa nekik az írandó szöveget. Ezt az előolvasó férfit foglalkozása szerint is „Olvasó”-nak – latinul lectornak – nevezik nálunk Rómában.

Kezdetben ez is rabszolga volt, de jó munkájáért apám felszabadította.

Kisgyermek koromban ő kezdett tanítani engem és fivéreimet az írás-olvasás tudására.

Amikor születtem, nagyapám már nem élt; apámnak ismert könyvkészítő műhelye és könyvkereskedése volt közel a Tiberis-parthoz, tekintélyes családfő volt, szép nagy házzal. Negyedik gyermeke voltam, utánam még három született. A hét leszármazottból négyen is túléltük a gyermekbetegségeket. A családi üzlet most otthon Rómában az egyik bátyámé és a sógoromé. Dicséretükre legyen mondva, hogy nem rövidítették meg rokonaikat, szüleink halála után hiánytalanul kaptam meg én is örökrészemet. Ha a sors visszavezetne Rómába, bizonnyal jó atyafiságban élnénk. Szeretettel is gondolok mindig a Városra, de élni már régóta jobban szeretek a biztonságos messzeségben, mint a világ túl veszedelmesnek bizonyult fővárosában, ahol születtem. Akkor, amikor a világra jöttem, már Tiberius császár uralkodott. Én pedig hamar megtanultam Fortuna istennő emberi ésszel fel nem fogható szeszélyét, és jó okom van arra, hogy ne tudjam, mi a különbség szerencse és szerencsétlenség között.

Ami ugyanis tudomásul veendő, ha érteni kívánjuk, hogyan élhettem át sértetlenül a kísértésekkel, cselszövésekkel és halálveszedelmekkel teljes évtizedeket, az a szerencsét hozó szerencsétlenség, hogy csúnya és egy kissé torz alkatú embernek születtem. Apám magas, izmos testű volt, életben maradt fivéreim daliás termetűek, húgom olyan szép leány volt, hogy nem csak a remélhető örökség miatt vetélkedtek érte módos családok fiai. Én azonban olyan külsővel jöttem napvilágra, amilyet a szülők bánatosan szégyellni szoktak. Hiszen láttál engem, kegyes királyom, mikor meghajoltam előtted. A legkisebb baj, hogy alacsony vagyok, az orrom túl nagy, a füleim elállnak és a szemeim is bandzsán befelé fordulnak, de mindehhez – ha nem is mondhatnak kifejezetten púposnak – az egyik vállam magasabb, mint a másik. Egy ilyen férfit asszony nem kívánhat, nem szerethet. Ifjan meg kellett

tanulnom, hogy akinek ilyen külső adatott, az ne házasodjék meg, mert felesége irtózni fog tőle. A torz külsejű férfinak, ha férfi módra igény tart a szerelemre, és ha a legcsekélyebb módja van erre, megfelelő rabszolgalányt vagy rabszolgalányokat kell tartania, illetve váltogatnia. De bánatos éveknek kellett eltelniük, amíg beletörődtem. És mégis: ez szerencsétlenség az oka és magyarázata életem minden szerencséjének.

Fivéreimnek, mint minden római polgárnak, le kellett tölteniök a katonaéveket. Mi jómódú embereknek számítottunk, de se igazán gazdagok, sem előkelőek nem voltunk, hogy megvesztegetés vagy összeköttetés révén kibújhattunk volna a tizenhat éves kortól huszonnyolc éves korig terjedő tizenkét év szolgálat alól. Két fivérem még viszonylag jól is járt, hogy ámbár mindketten távoli provinciákban rész vettek határ menti háborúzásokban is, jelentéktelen sebesülésekkel, de élve megúszták. Én azonban nem voltam alkalmas a katonaéletre. Amikor tizenhat éves fővel felöltöttem a férfitógát és apám elkísért a kötelező sorozásra, ott a tisztek és az írnokok, meglátva csapott fél vállamat, vállukig sem érő alacsonyságomat, egyszerre együtt harsányan felnevettek. Egy százados, aki ismerte apámat, bár mosolyogva, de mégis érezhető szánalommal ezt mondta: – Derék könyvárus, ha ez a fiú legalább egy fejjel magasabb volna, és az egyik válla ott lenne, ahol a másik, akkor ő lehetne a légió legcsúnyább katonája. Igaz, ha sisakot tennénk a fejére, fegyvert adnánk a kezébe és odaállítanók az első csatasorba – az ellenség halálra nevetné magát, de ez mégsem tartozik a mi harci módjaink közé. Vidd haza, dugd el üzleted hátsó műhelyébe, mert ha a vásárlók meglátják a polcok előtt, elmegy a kedvük a szerelmes versektől is.

Nagyon rossz nap volt az. Igaz, mentesültem a katonáskodás alól, és jól tudtam én amúgy is, hogy felettébb csúnya vagyok, de hazafelé zokogva sírtam komoran hallgató apám oldalán, és azt is szégyelltem, hogy férfi létemre sírok. Otthon zokogott anyám is, amikor elmeséltem a megszégyenítést. Akkor is zokogott volna, ha besoroznak katonának, zokogott azért is, mert nem soroztak be. Hiszen ilyenek az anyák.

A szüleim pedig nagyon szerették torz gyermeküket. Mindig tudtak jókat is mondani rólam. Már otthon első tanítóm is hangoztatta, hogy okosabb, sőt ügyesebb kezű vagyok, mint épkézláb fivéreim. Hamar tanultam meg írni is, olvasni is. Kiderült, hogy szép a kézírásom. Amit elolvastam, könnyen megjegyeztem. Ezért apám tízéves koromtól iskolába küldött. Iskolatársaim ugyan sohasem szerettek, kinevettek csúnyaságom miatt, futásban és labdajátékban mindig messze elmaradtam mögöttük, a birkózásban részt sem

vehettem, mert púposnak mondtak. És közben a tanítónk nem győzte hangoztatni, hogy én vagyok a legjobb tanuló, én olvasok a legtöbbet, én tudom kívülről a legtöbb verset, én ismerem legjobban Róma történetét.

Emiatt azután még irigyeltek és gyűlöltek is. Hazamenet az iskolából belém rugdostak, rothadt gyümölccsel dobáltak meg. Az ismerős családok leányai pedig ijedten elhúzódtak mellőlem.

Mindezt tudták a szüleim, és úgy gondolták, hogy ha ilyen átkozottan jöttem a világra, de mégis kitűnök a tanulásban, akkor talán az adna kárpótlást, ha még többet tanulhatnék. Sohase lehetek elég hálás apám emlékének, hogy akkor, tizenhat éves koromban, a nagy megszégyenítés után, elküldött tudományokat tanulni Athénbe.

Ki ne tudná, hogy Athén régi idők óta a legjobb iskolák városa? Ott volt egykor Platón híres Akadémiája, azután ott volt Arisztotelész nem kevésbé híres Lükeionja (amelyet mi latinosan líceumnak mondottunk). Ott tanítottak a szofisták, a sztoikusok, az epikureusok. Számos kitűnő iskola van máig is Pallasz Athéné városában. Ott lehet igazán jól megtanulni görögül, s enélkül nincs is igazi műveltség. Én a római iskolában már egy keveset tanultam görögül. Szüleim büszkék is voltak arra, hogy olvasva eléggé értem Homéroszt, és szeretem lapozgatni Hérodotosz történelmi könyveit. Minthogy apám nem tudott görögül, le sem mérhette, hogy bizony akkor még nagyon az elején tartottam az isteni nyelv ismeretének. Annyit azonban mégis értettem már, hogy Athénbe érkezve kézzel-lábbal megértessem magamat.

Ott, Athénben formálódott, csiszolódott olyanná a lelkem, hogy egyet-mást megértsek abból, amit szememmel látok, fülemmel hallok. Hála a filozófusoknak, akik ahányan vannak, annyiféleképpen magyarázzák a mindenséget, az államok alkotmányait, a boldogság lehetőségeit. Örömöt adott a sok tanulás, amely megértette, hogy a világ pontosan olyan, amilyen. És ott, Athénben, a legszebb istennők márványszobrai, a legmagasztosabb épületek oszloprendjei, a legszebb képek káprázatai között értettem meg, hogy a szépség nem csak vigaszt ad minden csúnyaság ellen, de a legcsúnyább ember számára is érdemessé teszi az életet arra, hogy szeressük.

Talán saját testi külsőm silánysága még alkalmasabbá is tett arra, hogy meglássam és méltón értékeljem a szépséget a természetben, a művészetekben, és nem utolsósorban azokban a meztelen női testekben, amelyekben egyesül a természet öntudatlan és a művészet szándékosan természetutánzó szépsége. Ezt a női meztelenségben elénk táruló szépséget pedig a legcsúnyább férfi is, ha van némi pénze, megszerezheti a hetérák megfizetett és a rabszolgalányok megvásárolt testi valóságában. Csak meg kell szoknunk, hogy olyannak születtünk, hogy ingyen, játékos

asszonyvágyból nem jár nekünk a szerelem. De a kezdetben keserves beletörődéshez hozzásegítenek a filozófusok, akiket athéni éveim alatt igyekeztem minél jobban megtanulni.

A görög nyelvben is gyorsan haladtam előre, egy év múlva jól, két év múlva biztonságosan-otthonosan tudtam görögül. Az iskolákat, a híres mestereket kíváncsian váltogattam, és általában úgy vélték, hogy jól értem tanításaikat. Mialatt az élő bölcsek tanításait hallgattam, lankadatlanul olvastam a régiek, a már halhatatlanok műveit.

Megélhetésemre nem volt gondom. Apám megbízható hajósokkal rendszeresen küldte a pénzt, hogy lakást, eleséget, az iskolák tandíjait fizethessem. De magam is kerestem hozzá. Minthogy gyermekkorom óta szép írásom volt, hamar hozzászoktam a görög betűk tetszetős leírásához, és a kereskedőknek meg a gazdag kézműveseknek szükségük volt olyan betűvetőkre, akik le tudják írni leveleiket vagy üzleti kimutatásaikat. A piacon is, a pireuszi rakparton is hamarosan ismertek, sohase járkáltam ott hiába, mindig akadt egy sátor vagy tárház, ahonnét utánam kiáltottak: „Csapott vállú! Jó, hogy itt vagy! Gyere csak, van itt írnivaló!” – A szép írást pedig elég jól megfizetik. Ezért aztán a hazulról kapott pénzből és hozzá az írásmunka könnyen keresett díjából nemcsak éheznem nem kellett, nemcsak tiszta, otthonos szobát bérelhettem hol egy kézműves családnál, hol egy háza helyiségeit átutazóknak kiadó özvegyasszonynál, de arra is tellett, hogy ne is a legolcsóbb bordélyokat látogathassam, hanem azokat a férfiváró házakat, amelyekben lanton vagy fuvolán is játszó, költészetben is otthonos, ápoltan szép testű leányok tudják, hogy a szerelem nem csak a test gyakorlata, de a lélek művészete is.

Az a négy esztendő, amelyet Athénben tölthettem, és hála apám nagylelkű gondoskodásának, a szépségek megismerésére meg a tudás megszerzésére fordíthattam, olyan vigaszt és erőt nevelt belém, hogy ép lélekkel és ítélő értelemmel viseltem el mindazt a veszedelmet és gyalázatosságot, amelynek a következő években tanúja lettem. Ehhez adott segítséget a különféle iskolák tanítása, a bölcsek egymástól különböző gondolatai, az olvasás, amelyre oly nagy szenvedéllyel szoktam, mint a részeges ember az italokra. Hidd el, királyom, sok mindent kell tanulni, olvasni és tapasztalni ahhoz, hogy az ember felismerje a szerencsét és szerencsétlenséget, hogy tudva a maga csúnyaságát, örömöt találjon a szépségben, hogy megismerve minden gyalázatot, bűnt és mocskot, mégis az erényt, a tisztességet és a tisztaságot tudja a helyes élet mércéjének. Azt hiszem, úgy mérem le a magam múltján, hogy különféle eszmékből együtt lehet csak elnyerni azt az ítélő értelmet, amely részrehajlás nélkül elmondhatja, mit is tapasztalt a körülötte gomolygó

világban.

Ezért nem fölösleges, hogy mielőtt visszatérünk Rómába, éppen csak jelezzem, mi mindent tanultam és miféle bölcseleteket olvastam athéni tanulóéveim alatt, majd a következő időkben, amikor már rászoktam, hogy elolvassam, ami csak a kezembe akad, ne hökkenjek meg a számomra szokatlan eszméktől sem.

Tudod, királyom, Athénben, az Akadémosz-ligetben mindmáig fennáll és működik a nagy emlékezetű Platón iskolája, az Akadémia. Régóta nincsenek már olyan híres és tekintélyes tanárai, mint a korábbi évszázadokban, de tanulói változatlanul olvassák és tanulják Platón könyveit. A tanárok pedig összefoglalják azt a sokféle magyarázatot, amelyek nemzedékről nemzedékre hol megvilágosították, hol homályossá tették a nagy bölcs tanítását. Olyan híre van Rómában is ennek az iskolának, hogy az első hónapokban csakis odajártam. Ez azért is hasznos volt, mert szorgalmasan kellett olvasnom Platón dialógusait, és nála szebben senki sem írt görögül. Ha idővel nem hittem is el mindent a filozófiájából, görög nyelvi tudásom nagymértékben erősödött mondatainak gazdagságától. – Platón azonban többet szól az örök eszmékről, mint az élet valóságáról, sőt a valóságot csak az eszmék halovány visszfényének tartja. – Ez érdekes volt, de nem tudtam, mit is csináljak ezzel a tanítással.

Hamarosan meghallottam más diákoktól, hogy a város egy másik ligetében, oszlopcsarnokkal körülvett kertben, szabad ég alatt tanítanak a Lükeion tanárai: azt folytatják, amit az iskola nagy alapítója, Arisztotelész számos könyvében írt. Ott a mi világunk tudnivalóiról beszél a tudomány: a természet törvényeiről, az államszervezés kérdéseiről, az erkölcsről, a költészetről. – Ez érdekesebbnek tűnt az első hallásra is. Előbb csak átlátogattam Platón eszméitől Arisztotelész eszméihez. Hamarosan azonban átszoktam oda.

Tetszett az oktatási mód is, hogy egy-egy tanár, körülötte hallgatóival, sétálgatva jár a kert útjain, így magyaráz, majd olykor megállnak beszélgetni, megbeszélik, miről is volt eddig szó. Ezeken a beszélgetéseken, ahol nemcsak az oktatók beszéltek, hanem nekünk, a tanítványoknak is mindenhez hozzá kellett szólnunk, még többet tanultam a görög nyelvből, mint Platón szép szövegeinek olvasása közben. Mire körülbelül egy esztendő telt el olvasás és beszélgetés közben, már elmondhattam, hogy tudok görögül. Igaz, közben tanulás után olyan kocsmákba jártam vacsorázni, ahol hozzám hasonló fiatal emberek szoktak megfordulni, ott is görögül folyt a szó, még a latin, egyiptomi, szír, hispán tájakról jött diákok is egymás közt görögül beszéltek.

Közben a diáktársaktól megismertem már a bordélyházakat is, és nők körében gyakoroltuk legeredményesebben a beszédet, akkor is, ha a nők életmódja az

erkölcs, a jog és az illem szabályai szerint nem mondható kifogástalannak.

Annyi pénzem mindig volt, hogy az effajta helyeken ne vessenek ki testi csúnyaságomért, vagy éppen vállaim szabálytalansága miatt. Az egyik legkedvesebb ismételve mondta, hogy legjobb velem teljes sötétségben, hiszen ahol senki és semmi sem látható, ott nincs különbség a kecskelábú Pán és a fényességes Apollón isten között.

Ezt a leányt Mürrinének hívták, máig is szeretettel emlékszem vissza rá.

Amíg Athénben éltem, hozzá vissza-visszajártam. Bölcsességben csaknem annyit köszönhetek neki, mint a filozófusoknak. A költőket olvasó, verseket idéző, fuvolázó leányok közé tartozott. Ezért az igényesebb, tehát többet fizető vendégek is szívesen jártak hozzá. De a pénzemért hozzám se volt kevésbé kedves, és amikor már megismert, két ölelés között mintha meg is kedvelt volna. Ezért elkezdtem magamról is beszélni, és megértette, hogy engem mennyire gyötör a csúnyaságom. Akkor elfújta a mécsest, és ezt mondta: – Ha szépnek és daliásnak akarod érezni magadat, oltsd ki a fényt magad körül.

Ez is felért egy bölcs tanításával. – Egyébként Mürrinétől hallottam először a szofistákról. Volt egy állandó vendége, neves ügyvéd, a szofista mesterek tanítványa. Gyakran magyarázta, hogy kellő tanultsággal mindenről bármit be lehet bizonyítani. Engem kezdetben riasztott ez a filozófia, amely különbözött Platón eszméitől is, Arisztotelész tényeitől is. Hanem amikor Mürriné már más egyebeket is elmondott a szofisták tanaiból, akkor mégis érdekelni kezdtek, és felkerestem egy szofista iskolát. Ez drágább volt, mint a többi tanintézet, de a tanítómester elmagyarázta, hogy ott olyasmiket tanítanak, amiknek birtokában sok pénzt lehet keresni. Még ügyvéd is lehetek, és ha az akarok lenni, akkor náluk kitanulhatom a jogtudományt is. – Ez kíváncsivá tett. És már némi filozófiai tudással a szofista iskolát kezdtem látogatni.

Kétségtelen, hogy náluk némi jogot és szónoklattant is megtanultam, s ezeknek hasznát vettem későbbi életemben. De ami ennél is fontosabb, a szofistáktól vettem tudomásul, hogy mindennek mértéke az ember. A szép azért szép, mert az embernek szép, a jó azért jó, mert az embernek jó. Azt is tőlük tanultam, hogy minden viszonylagos. Egy nagy csak azért nagy, mert másvalami kisebb. Hogy a legkisebb elefánt csak a többi elefánt között kicsi, de óriási a legnagyobb egér mellett is, bár az egér nagyon nagy a többi egér között. És főleg azt vettem tudomásul, hogy másképpen ítélünk a természet és másként a törvények szerint. Egy rabszolga a törvények szerint munkaeszköz, dolog, a természet szerint ugyanúgy ember, mint a tulajdonosa. Én azonnal arra gondoltam, hogy egy csapott vállú férfi a törvények szerint nem lehet

katona, de a természet szerint ugyanolyan ember, mint a legdaliásabb centurio.

Nem mondom, hogy ezek után nem hittem, amit az Akadémián meg a Lükeionban tanultam, de mégis másképpen hittem. Kezdtem felismerni, hogy ugyanazokra a tényekre különböző magyarázat is lehetséges, és valamennyiben van igazság.

Pedig csak a harmadik athéni esztendőben találkoztam az újabb filozófiákkal, amelyek jobban is érdekelték a tanulóifjúságot, mint azok a régi iskolák, amelyeknek tanításai kezdtek már ismereteim körébe tartozni. Ezek formálták ki tulajdonképpen értelmem türelmét, azt a képességet, hogy egyszerre többféleképpen is tudjam nézni a világot és a világban történő eseményeket.

Az epikureusokról már akkor hallottam, amikor athéni tanulmányaim kezdetén a platóni Akadémia szorgalmas hallgatója voltam. Ott a tanítómesterek léha, sőt az ifjúságot elzüllesztő álbölcselőknek mondották azokat, akik Epikurosz tanításait terjesztették. De éppen a fiatalok közül sokan jártak el hozzájuk. Engem is érdekelt volna, de jó ideig visszariasztott az a hír, hogy ellentétben minden más filozófiai iskolával, az epikureusok körébe nők is eljárnak, együtt tanulnak a férfiakkal. Én pedig hamar észrevehettem, hogy a nők közül csak a hetérák nem húzódnak el tőlem. A családi élet törvényei szerint élők, legyenek bár gazdag házból valók vagy szerényen élők, riadtan néznek rám, és ha csak közeledném is hozzájuk, szinte menekülnek előlem. Én pedig mennél jobban szerettem minden szépséget, annál jobban megértettem mindenkit, aki kerülni akarja a csúnyát.

Ezért elég sokáig elhúzódott a találkozásom az epikureusokkal. Ámde hamarosan tudtam már a sztoikusoknak nevezett iskolákról, sőt azt is tudomásul vehettem, hogy ezek állandóan vitatkoznak az Epikurosztól származó tanításokkal. Arról is hallottam már abban az időben, amikor az arisztotelészi Lükeionban tanultam a sétálgató mesterektől, hogy ezek az újabb iskolák, akármilyen nagy is a különbség tanaik között, abban megegyeznek, hogy nem az örök eszmékről, nem a természetről és nem a helyes államszervezésről töprengenek, hanem közös fő kérdésük, hogyan lehet boldog az ember. A régi nagy iskolák a mindenséggel törődtek, ezek az újabbak leginkább az egyes ember magánéletével foglalkoztak. Mintha a közügyek nem is érdekelnék őket. Első hallásra ez nemigen tetszett nekem. Én római polgár vagyok, én már otthon, családi körömben is, korai iskoláimban is azt hallottam, hogy valamirevaló szabad ember eljár a népgyűlésekre, véleménye van a hivatalok tevékenységéről. Még

ifjúkoromban, Tiberius császár idejében a magasságokban ha nem is törődtek a köztereken véleményeiket megmondó polgárok szándékaival, mégis természetes volt, hogy olykor népgyűléseket hívtak össze, és legalábbis jelentéktelen ügyekben bárki javasolhatta, amit jónak látott. Ezért is érdekelt annyira, amit Platón tanított a helyes államról meg a törvényekről, azután még jobban megragadott Arisztotelész könyve a politika tudományáról és az athéni állam szervezetének elemzéséről. Ezek mellett kezdetben jelentéktelennek tűnt az egyéni boldogsággal bíbelődni. Talán azért is gondolkodtam így, mert úgy véltem, nekem amúgy sem adatott meg a boldogság.

Mégis hajtott a kíváncsiság. És amikor már két éve éltem Athénben, otthonos voltam a görög nyelvben, és sok mindent megtanultam – elmentem az egyik sztoikus iskolába. Ez nem olyan ünnepélyes, templomokra emlékeztető épületben volt, mint az Akadémia, és nem is kertben folyt a tanítás, mint a Lükeionban, hanem egy teremben, ahová felülről, tetőablakon át áradt a napfény, és a falak élénk színűre voltak festve: az egyik fal kék, a másik piros, a harmadik zöld, a negyedik sárga volt. Később megtudtam, hogy minden sztoikus iskola ilyen „színes teremben” tartja oktató óráit, mert évszázadokkal előbb a tanítás megalapítója és első mestere, Zénón, egy akkori nevezetes iskolahelyiségben, a „Festett teremben” hirdette-magyarázta igéit.

Nagyon sok hallgató zsúfolódott a helyiségben. Földre kuporodva hallgattuk az előadást, térdünkre támasztott táblán jegyeztük, amit a hallottakból fontosnak tartottunk. Mindegyik sztoikus iskolának számos hallgatója volt. Ezek igen mérsékelt tandíjat kértek, talán ez is vonzotta a tanulni óhajtókat, de éppen ezért jól meg tudtak élni ők is. Kevés tandíj sok tanítványtól nem kevesebb, mint magas tandíj kevés tanítványtól. Holott ezek nem is ígérték, mint a szofisták, hogy meggazdagodhatnak abból, amit náluk tanulnak. Ők azt ígérték, hogy nyugodtabb lélekkel, háborgás nélkül, félelmektől és szorongásoktól megszabadultan fog élni, aki megérti az ő igazságukat. És néhány óra után magam is arra gondoltam, hogy a sztoikus bölcsesség segíthet abban, hogy ne nyomasszon szerencsétlen külsőm, fogadjam el magamat olyannak, amilyen vagyok.

Hamarosan meg is fizettem a következő hónapokra kért tandíjat, és magam mögött hagyva a Lükeiont, nap mint nap ott ültem a színes teremben, hétről hétre többet értettem meg a lélek békéjének tudományából. Ennek a lényege az volt, hogy a világ pontosan olyan, amilyen. Ezen mi nem változtathatunk.

Ha jól, sőt derűsen akarjuk elviselni mindazt, amit a tőlünk független sors

kiszabott, akkor el kell jutnunk az „érzéketlenség”-hez. Nem érdemes a jónak sem túlságosan örülni, akkor a rosszon sem bánkódunk nagyon.

Tartózkodjunk minden túlzástól. Ne tagadjuk meg az élvezeteket, ha van rájuk lehetőségünk, de csak mérsékelten éljünk velük. És ha nem adódnak, ne bánkódjunk. Gondoljunk mindig arra, hogy minden jó előbb-utóbb elmúlik, de minden rossz is előbb-utóbb elmúlik. A halállal pedig végül jó is, rossz is elmúlik. A haláltól sem kell félni. Igaz: a halál nem jó. De az is igaz, hogy a halál nem rossz. A halálban végképpen megvalósul a tökéletes „érzéketlenség”.

Nem volt ez vidám tanítás, de mégis sok vigasztaló gondolatot adott.

Boldoggá nem tett, noha sok szó esett a boldogságról. De védelmet adott a boldogtalanság ellen. Közben nem egy tanulótársam mondogatta, hogy bezzeg az epikureus iskolák vidámabb otthonai a tudománynak. Én pedig végre azt gondoltam, hogy a sztoikusok eléggé megerősítettek saját bánatom ellen, hogy oda merészkedhetem, ahol férfiaknak és nőknek kifejezetten derűs tudományt ígérnek. Egy napsütéses kora nyári napon tehát felkerestem az Epikurosz kertje nevű nagy hírű tanintézetet.

Nem is voltam ott egészen ismeretlen. Néhány tanulótársam, aki oda is bejáratos volt, egyet-mást mondott felőlem az iskola vezető mesterének. Az volt a hírem, hogy szeretek tanulni, a többi ifjúhoz képest elég sok mindent máris tudok, római létemre jól és jó kiejtéssel tudok görögül, és azt is mondották már, hogy rég készülök felkeresni a híres epikuroszi iskolát, de félek fiatal nők körébe kerülni, mert – ritka kivételként – nem csak mások tartanak igen csúnya férfinak, hanem én magam is annak tartom magamat.

A mester jöttömre felállt kényelmes karosszékéből, kedves mosollyal és széttárt karokkal lépett elém, majd két kézzel megragadta két vállamat, és azzal kezdte, mennyire örül, hogy végre megismerhet, hiszen annyi szépet és jót hallott felőlem.

Leültetett az asztal mellé. A székeken puha párnák voltak. Soha azelőtt nem éreztem ilyen kellemesnek az ülést. Hamarosan bejött egy kecses formájú, szép arcú rabszolgaleány, kancsóban bort, mellette egy tálban vizet és merítőkanalat hozott, egy-egy cseréppoharat tett elénk. – Eddig a különböző iskolákban csak férfirabszolgákkal találkoztam, itt leányok takarítottak és szolgálták ki a tanítómestereket, de ha kellett, a tanítványokat is. Azonnal bizonyos voltam benne, hogy Epikuroszéknál magasabb a tandíj, mint a színes terem sztoikusainál, de úgy látszik, kellemesebb az ő körükben szerezni az újabb ismereteket.

A vízzel kevert bor mellett aztán a mester kikérdezett. Nemcsak arról, hogy

mi is érdekel és mi mindent is tanultam eddig, de életkörülményeim is érdekelték. Helyeselte, hogy különböző iskolák tanításait hallgattam.

– Minden tudás gyönyörűséget vagy legalább élvezetet ad. Akkor is, ha gyakorlatilag esetleg kevés hasznukat vesszük. Annak sincs haszna, ha szép szobrokat nézegetünk, vagy ha jó illatú virágokat szagolgatunk. De ezek nélkül sivár volna az élet. Van hasznos tudás is, erre szükségünk van. A jogtudományból és szónoklattanból kellő értelemmel pénzt lehet keresni, az orvostudomány megtanít betegeket gyógyítani, a hajóépítéshez vagy a fegyverkovácsoláshoz is sokat kell tanulni és tudni. De az életet széppé, derűssé, a fájdalmat elviselhetővé az teszi, ha élvezni tudjuk a tudásunkat.

Platón eszméinek ugyanúgy nem veheted semmi hasznát, mint ha hosszú részleteket idézel skandálva Homérosz eposzaiból. De milyen jó lantpengetés mellett hallani vagy mondani Homéroszt, fuvolaszó kíséretében ismételni a szerelmes költeményeket, vagy jó társaságban Platónt idézni, holott amit a nagy bölcs mondott, ugyanúgy nem igaz, mint Homérosz isteneinek és hőseinek kalandjai.

Hát ilyesmit még nem mondtak a fülem hallatára. A Lükeionban meg a színes teremben ugyan merőben mást tanítottak, mint az Akadémián, de senki sem állította, hogy amit Platón mondott, az egyszerűen nem igaz, és semmi sem igaz Homérosz nem csak szép, de nagy tekintélyű történeteiből. És Epikurosz utóda ezt mosolyogva, szelíden mondotta.

Egyszerre vonzott és taszított ez a napfényes iskola. És az is meghökkentő volt, amikor a mosolygó, pirospozsgás arcú, nyírott körszakállas mester, biztatva, hogy igyam még egy-két kortynyi bort, maga is felemelve a cseréppoharat, egyenest arra kérdezett rá, amiről legkevésbé szerettem beszélni: – Ugye, kedves fiatal barátom, téged szakadatlanul szomorít, hogy akármennyit csiszolod is az értelmedet, a nők nem néznek rád vágyakozó, csillogó szemekkel, mert csúnya férfi vagy, rosszakaróid akár púposnak is mondhatnak, holott csupán ferde vállúnak születtél?

Ez a szemembe mondott kérdés ugyan meglepett, de nem bántott, sőt egyenest valami örömfélét is ébresztett. Mindig úgy éreztem, hogy akivel csak beszélek, mind arra gondol, hogy csúnya vagyok, de feszengve kerüli, hogy ezt kimondja. Mintha ki lettem volna rekesztve az emberek közül, hiszen éppen arról nem beszél velem senki, amit velem beszélve gondol. Csak Mürriné, az a kedves hetéra, akinek én panaszoltam el bánatomat, igyekezett szavakkal is enyhíteni rossz érzésemet, ő fújta el a mécsest, hogy a sötétben akár Apollónnak hihessem magamat. Éppen ezért őmellette később én

kívántam, hogy mégis gyújtsuk meg azt a mécsest. Hiszen én a szépségre vágyódtam, a szépséget az ő meztelenségében találtam meg, azt pedig csak világosban láthattam. Mürriné volt az egyetlen, aki mellett néha pillanatokra azt is elfelejtettem, hogy a pénzemért ilyen igazán kedves hozzám.

Nos, az epikureus mester kérdésére elmondottam, hogyan aláztak meg, amikor katonának jelentkeztem, hogyan vettem észre a nők irtózását tőlem, de Mürrinéről is beszéltem, aki a pénzemért nem csak készséges, hanem vigasztaló is tud lenni. Idéztem szavait is, a nagy tanulságot, hogy sötétben a legtorzabb szatír is Apollónnak képzelheti magát.

A mester figyelmesen hallgatott, fejével értően bólogatott. Amikor elhallgattam, így kezdte: – Az a leány felér egy filozófussal. Tanulj tőle is. De helyes, a te számodra is jó lesz, ha minálunk, a mi iskolánkban megtanulod, hogy az ember maga is sok mindent tehet, hogy a lehető legközelebb kerüljön a boldogsághoz. Ha van pénzed nemcsak testi gyönyörűséget, de lelki megnyugvást vásárolni okos, tehát nyilván nem olcsó hetérától, akkor meg tudod fizetni a boldogság tudományának tandíját is. Javaslom, hogy próbáld meg.

Ettől kezdve eljártam Epikurosz kertjébe. Valóban kertben, virágok között és fák árnyékában folyt a tanítás. A körbe rakott székeken és padokon ott is párnák tették kényelmessé az ülést. Férfiak és nők vegyesen hallgatták a mestereket. Mert nem csak az iskola vezető fő mestere oktatott, hanem különböző bölcsek. Volt, aki az ég titkairól, a csillagok mozgásáról magyarázott. Egy másik azt tanította, hogy régi bölcsek – Thalész, Empedoklész és főleg Demokritosz – mi mindent tanítottak a világ keletkezéséről, az elemekről, az atomokról. Tanultunk ott Püthagorasznak és utódainak számtani és mértani felfedezéseiről. Sok szó esett Hérakleitosz filozófiájáról, amely szerint minden örök változásban van. A fő mester azonban az emberi magatartásról, a helyes életről, az erkölcsről és a szépségről tanított, de mindig emlékeztetett arra, hogy sohase szabad megfeledkeznünk a természetről, amelyben élünk, amelynek magunk is részesei vagyunk. Ahhoz, hogy magunkkal tisztában legyünk, számtant, mértant, fizikát és csillagászatot is tudnunk kell.

Nagyon fontos volt számomra az a tanítás, hogy az élet csak akkor elviselhető, ha nem félünk a haláltól, amelyről sokan úgy vélik, hogy mindig a hátunk mögött leselkedik. A mester újra meg újra idézte magának Epikurosznak olyan fontos mondását, amely így hangzik: „A halálhoz nincsen semmi közöd. Ahol te vagy, ott nincs halál, ahol jelen van a halál, ott te már nem vagy.” – Ezt a híres mondatot később, Rómában, a szakadatlan

életveszélyben újra meg újra idéztem magamnak. És minthogy az iskolában tudományt hallgató ifjabb és érettebb nők erőt vettek magukon, nem húzódtak el tőlem, sőt olykor az órák szüneteiben bevontak a beszélgetéseikbe is, észrevették, hogy jól megértem a természetről szóló magyarázatokat is – én se féltem beszélgetni velük. Azt azonban sohase mertem volna kiejteni valamelyik előtt, hogy mennyire tetszik nekem.

Bizonyos voltam, hogy abban a pillanatban elriadtak volna tőlem. Erről csak Mürrinével tudtam beszélgetni a bordélyház kis szobájában. Az az okos leány pedig egyszer elgondolkozva ezt mondta: – Tudod, Lucius, te nemcsak csúnya vagy, de idegenül csúnya. Annyira római maradtál, hogy itt se szoktál rá a szakállnövesztésre. Az arcod mindig simára beretvált, ehhez a hajadat is rövidre vágatod. Ez jól illik egy római katonához vagy egy római tisztviselőhöz, de nem egy olyan férfihoz, aki tudományokat tanul. Nézd csak meg a filozófusok szobrait: valamennyiüknek szakálla van, a hajuk pedig eltakarja a fülüket. Hosszú hajjal nem is látnák, hogy a füled ennyire eláll. És szakállal akkor is filozófusnak látszanál, ha a szemed kicsit bandzsít, az orrod pedig nagyobb és görbébb, mint ahogy szeretnéd. Növessz szakállt, Lucius. Ne hosszút, ne torzonborzat, hanem keskenyet, amely keretezi az arcod. Ehhez ajkadra ne túl nagy, de ne is túl vékony bajuszt, ez az orrod formáját is valamivel tetszetősebbé teszi. Ehhez természetesen borbélyhoz kell járni, sokkal gyakrabban, mint addig szoktál, de talán megéri.

Ezt a jó tanácsot másnap elmondottam az iskola fő mesterének, aki szokott fejbólogatásával helyeselt: – Mondottam, hogy az a leány felér egy filozófussal. Becsüld meg. És tégy úgy, ahogy tanácsolta.

Fél év múlva nemcsak sokkal többet tudtam, mint azelőtt, de arcomat már szakáll körítette, hajam eltakarta fülemet, bajuszom is enyhítette orrom formáját. Epikurosz iskolájában a falon volt ezüsttükör is. Néha belenéztem, és a látványról úgy hittem, valamivel kellemesebb, mint azelőtt. Nem hazudtam magamnak, nem akartam elhitetni saját magammal sem, hogy kezdek szép lenni. De a csúnyaságnak is vannak fokozatai. Ez az ápolt fekete szőrzet kevésbé volt riasztó, mint előbbi simaságom. Akkor ugyanis még hajam-szakállam fekete volt. Az azóta eltelt évtizedek koptatták el a színét, hogy már régóta ez az ősz ember vagyok, akinek itt, Antiochiában ismernek.

Epikurosz iskolájában sokat tanultam, még azt is jobban megértettem, amit korábban, Platón, Arisztotelész és a sztoikusok újra meg újra átolvasott,

áttanult könyveiből tudomásul vettem. Szerettem is az élet szeretetére oktató iskolát. Csak attól idegenkedtem, hogy Epikurosz tagadta az istenek létét.

Vagy ha feltételesen el tudta is képzelni, hogy valahol, kívül e világon vannak isteni lények, azoknak semmi közük a mi létünkhöz, életünkhöz. – Én pedig gyerekkorom óta szerettem Róma isteneit, Jupitert és a többieket, később megtanultam, hogy az Olümposz görög isteneiben, Zeuszban és halhatatlan társaiban ugyanőket tiszteljem. Igaz, sokat tanulva azt is felismertem, hogy a képeiket mi, emberek találtuk ki, a nagy szobrászok képzelték el a számunkra, vagyis az istenek felső világa valójában nem az, ahogyan mi el tudjuk képzelni – de tagadni őket nemcsak nem mertem, de kedvem sem volt. Az sem zavart, sőt még vonzott is, hogy Platón is, Arisztotelész is valójában egyetlenegy istent képzelt a mindenség fölött, a sztoikusoknak pedig nem volt véleményük az isteni dolgokról, de nem is tagadták őket. Epikurosz ismeretében el tudtam képzelni, hogy igaza lehet azoknak is, akik a régiek, a nagyapák módjára hiszik az olümposzi istenek hitét, azoknak is, akik Platón szerint örök, testetlen személyeknek gondolja az isteneket… vagy istent. De talán mégis Epikurosz tagadásában rejtezik az igazság. Akárhol rejtezik – alaposan rejtezik, nincs módunk, hogy bizonyosságot szerezzünk. Énbennem már bontakozott ez a kétely, amikor végre, athéni tartózkodásom utolsó évében rátaláltam arra a tanításra, mely máig is a legerősebben befolyásolt abban, hogy érdeklődve s ugyanakkor türelmesen fogadjak minden tanítást.

Akkor már tanulótársaimnak is az volt a véleménye, hogy sok mindent és sokfélét összetanultam, amikor az iskolákon kívül is – a város terein, kikötőiben, kocsmáiban és bordélyházaiban – sok emberrel beszélgethettem, körülnéztem, miféle iskolák is vannak még Athénben. Sokan ajánlották a künikoszokat, akiket mi Rómában latinul cinikusoknak szoktunk nevezni. Az a hírük, hogy az igénytelenséget hirdetik a bölcsesség legmagasabb fokának.

Híres filozófusuk, Diogenész, állítólag hordóban lakott, rongyokban és mezítláb járt, még evőeszközöket sem használt: így akart független maradni az emberektől is, tárgyaktól is. Én bogaras embereknek tartottam őket, mégis fölkerestem egyik iskolájukat, hátha ott tanulhatok valami újat. De azonnal visszariadtam. A ház rendetlen volt, a tanítók és a tanítványok piszkosak és mosdatlanok. Amikor rá mertem kérdezni, hogy miért ilyenek, gorombán rám rivalltak, hogy ez a kérdés magában is már azt mutatja, hogy a zsarnokság pártján vagyok a szabadsággal szemben. „A tisztálkodás a zsarnoki önkény igénye! Szabad ember nem mosakszik. Szabad ember független, a tárgyaktól is, a szabályoktól is.” – Nekem ennyi elegendő volt belőlük. Nem hiszek a mocskos szabadságban.

Szerencsém azonban végül is elvezetett a szkeptikusok iskolájába is. Már hallottam egyet-mást Pürrhonról, aki jó háromszáz évvel ezelőtt, Nagy Sándor korában élt, ugyanakkor, amikor a hordóban lakozó Diogenész. Nagyon jó híre volt neki is, iskolájának is, amelyet később Karneadész vezetett, kiegészítve a nagy mester tanításait. Amikor én Athénban voltam, még mindig működött egy szkeptikus iskola. Mürriné vendégei között is akadt egy építész, aki ugyanolyan jó szórakozás kedvéért járt el a szkeptikusok iskolájába, mint ital kedvéért a kocsmába, máskor áhítat hangulatáért egyik vagy másik isten templomába, olykor pedig Mürrinéhez, a bordélyházba.

Mürriné szerette megismertetni egymással azokat a vendégeit, akiket okos és tanult férfiaknak tartott. Néha hárman-négyen is együtt beszélgettünk közös szeretőnk füle hallatára a művészetről, költészetről, filozófiáról, olykor történelemről is. Közben-közben Mürriné lanttal a kezében énekelt nekünk, vagy fuvolaszóval szórakoztatott. Ha komoly tárgyról esett szó, figyelmesen hallgatta szavainkat. Csak arra ügyelt, hogy közügyekről szó se essék, szigorúan tilos volt olyasmiről szót ejteni, hogy miféle ellentétek vannak a lakosság és a mi római hatóságaink között. Az ilyen témák veszedelmesek is lehettek, minthogy a bordélyházakban is, a kocsmákban is, mindig akadhattak szándékosan hallgatózó fülek. Kerültük is a napi gondok megbeszélését. Úgy gondoltuk, hogy tanult embereknek helyesebb is, szórakoztatóbb is szépségről, erényről, magasztosságról, költők és bölcsek olvasható és vitatható könyveiről beszélgetni. Minthogy rólam jól tudták, hogy római vagyok, azok a görögök, akik nem tudtak latinul, gyakran kérdeztek tőlem olyasmit, hogy miket írtak az olyan hírneves költők, mint Horatius vagy Ovidius. Még inkább Cicero érdekelte őket. Én ezekről már ifjabb koromban, tanítóimtól tanultam, de eleget olvastam is tőlük. Az az érdeklődő építész egy ízben Mürriné társaságában arról faggatott, hogy mit írt Cicero az istenek természetéről. Ez a kérdés pedig felvetette izgató kételyemet, vajon elhihetjük-e egyszerre Homérosz isteneit és Epikurosz tagadó igéit. Erre az építész, aki már máskor is beszélt a szkeptikusok tanairól, azt válaszolta, hogy ha ismerném Pürrhon gondolatait, ha olvastam volna Karneadész könyveit, akkor tudnám, hogy lehet egyszerre igaz ez is, az is. Ettől a kettős magyarázatlehetőségtől egyszeriben nagyon kíváncsi lettem a szkeptikusokra.

Tüstént úgy éreztem, ez éppen nekem való tanítás. Kérésemre Mürriné, aki jól kiismerte magát Athén utcáin és terein, az építésszel együtt elmagyarázta, hogyan találhatok iskolájukhoz, kit keressek ott, akivel megbeszélhetem, hogy eljárjak előadásaikra.

Igazán jó időben érkeztem, hogy még őket is megismerjem, minthogy tudtam már, hogy vége felé jár az athéni tanulás ideje. Hazulról értesültem, hogy apám betegeskedik, ő maga is írta, hogy úgy véli, négy esztendő alatt

épp eleget tanulhattam. Húszesztendős fővel már körülnézhetek újra Rómában, hogy mit akarok csinálni az életben. Ha folytatni kívánom a családi üzletet, akkor álljak be a pultokhoz és a leírószobába, gyakoroljam magamat a tennivalókban. Ha azonban például szónok és ügyvéd szeretnék lenni, akkor Rómában még egy ideig a hazai joggyakorlatot kell tanulnom. Ha valamelyik császári hivatalban folytatnám az életemet, ott jó ideig gyakorolnom kell a tennivalókat, hogy kinevezzenek egy pénzügyi vagy rendészeti, esetleg látványosságrendező állásra a questori vagy aedilisi hivatalban. Én pedig egyetértettem az apai javaslattal, magam is úgy gondoltam, akármilyen jól teltek a tanulás évei, meg kell már találnom otthon a helyemet az életben.

De volt még néhány hetem, ennek az időnek a napjait töltöttem nagy részben a szkeptikusok iskolájában. Ott a mester legbőségesebben Karneadész könyveit magyarázta. Ez a filozófus igen bölcs ember és világosan fogalmazó író volt, de tulajdonképpen csak kidolgozta és tovább bővítette az iskolaalapító, régen élt Pürrhon gondolatait. Ezekből pedig azt tanultam meg, hogy végső fokon semmi a világon nem bizonyítható. Nem tudhatjuk, hogy amit látunk, hallunk, tapintunk, meddig valóság és honnét csalódás. Amit tudomásul veszünk, az mind lehet igaz, de mind lehet téves. A végső igazság így hangzott: „Minden lehetséges, de semmi sem bizonyos.”

Ez a felismerés egyszerűvé tette számomra, hogy semmit se utasítsak el hazugságként, amit tapasztalok, hallok mások szavaiban, vagy olvasok különböző könyvekben. De ne is higgyek el igazán semmit. Igaz lehet az Olümposz valamennyi istenével, igaz lehet Platón testetlen eszmevilága, még igazabb a szofisták tanítása, hogy bármi és bárminek az ellentéte bizonyítható, igaz, hogy a sztoikusok „érzéketlensége” ad boldogságot, és az is igaz, hogy az epikureusok istenek nélküli, kellemes életet igénylő, halállal nem törődő bölcsessége a legmegfelelőbb magatartás. Pürrhon szkepszise úgy tetőzte be mindazt, amit addig tanultam, hogy később nem tudtam gyűlölni azokat, akiket gyűlölni parancsoltak. Ahogy majd nemsokára elmondom, még az oly ijesztő nevű keresztények eszméi és írásai iránt is érdeklődtem, közben nem riasztottak vissza a Rómában egyre jobban terjedő keleti hitvallások, és lelkem nem roppant bele abba a sok szörnyűségbe, gyilkosságokba, paráznaságokba és cselszövésekbe, amelyeknek hamarosan tanúja lettem.

Húszéves koromban, Róma alapítása után 793-ban elbúcsúztam Mürrinétől, a kedves és okos hetérától, akire azóta is mindig szeretettel gondolok, összecsomagoltam vásárolt könyveimet és egyéb holmimat, és Pireusz kikötőjében egy athéni hajóra szállva elindultam hazafelé. Poszeidón isten, akit mi latinul Neptunusnak neveztünk, kegyes volt hozzám, a tenger békésen terült elénk, a széljárás kedvező volt. Néhány nap alatt viszontagságok nélkül

elérkeztünk Ostia kikötőjébe, ahol kocsit fogadtam, és hamarosan Rómában leszállhattam rég látott házunk és családi üzletünk bejárata előtt.

Itt kezdődik római tapasztalataim története.

II Kegyes, hozzám oly jóindulatú királyom! Te a felséges, isteni császárral személyes jó barátságban vagy, az ő körében is sokat hallhattál és a történetíróktól is olvashattál egyet-mást az elmúlt időkben egymást váltogató, iszonyúnál iszonyúbb hírű azelőtti császárokról. De aki akkor nem élt Rómában, igazán nem tudhatja, milyen rémület uralkodott a Tiberis partjain Caius császár néhány esztendeje alatt. Ezt a Caius császárt nevezték előbb a hadseregben, azután a Palotában, majd az egész Birodalomban Caligulának. A Caligula latinul, pontosabban a katonai laktanyák alantas beszédmódján „Csizmácskát”, lábszárközépig érő katonai lábbelit jelent. Caius ifjú tisztként is ezt szerette hordani, ilyet viselt akkor is, amikor istenként tisztelték, ezzel szerette hasba rúgni az idős szenátorokat és az állapotos asszonyokat. Ez volt a lábán akkor is, amikor végül leghívebbnek gondolt testőrtisztjei darabokra koncolták.

Amikor én Rómából Athénbe indultam, Tiberius császár élete utolsó événél tartott, ő is iszonyatos hírű zsarnok volt, de Caligula idején szinte megszelídült az emlékezete, már-már kegyesnek tűnt a fiatal, új császárhoz képest. Amikor hazaérkeztem Rómába, a Palatinuson negyedik éve már a Caligulának nevezett Caius császár uralkodott. Én erről mit sem tudtam. Athénbe ugyan eljutottak a hírek, de ott, messze a Várostól sok hír tűnt rémhírnek. Apám leveleiből pedig soha semmi rosszat nem tudtam meg. Hiszen nem volt tanácsos ilyesmiről írni. Én tehát jókedvűen, a találkozás reményében léptem házunkba, ahol családi gyász fogadott. Apám alig három héttel ezelőtt meghalt. Tudtam, hogy beteg, ezt ő maga írta meg, amikor hazahívott. Nem is volt már fiatal ember, de nem gondoltam, hogy a végét járja.

Nagyon jó apa volt, távolból is gondot viselt rám. Váratlan volt, hogy nincs már. Sírva borultam elém siető anyám vállára. Sírt ő is. És nekem közben Ovidiusnak azok a verssorai jutottak eszembe, amelyekkel apja halálára emlékezik. „Ugyanúgy sírtam, ahogy ő sírt volna, ha én halok meg.” – Azok a sorok úgy folytatódnak, hogy „Hamarosan anyámat vittem a temetőbe”.

Mintha rólunk írta volna a nagy költő. Ekkor még együtt sírtunk anyámmal, aki már régóta beteg volt, néhány héttel később már őt sirattuk.

A család élete azonban zavartalanul folytatódott. Jöttömre a házból hamarosan előjött a bátyám, nővérem és sógorom. Amióta apánk betegeskedett, bátyám és sógorom vitte az üzletet és a könyvkészítő üzemet.

Másik fivérem másféle mesterséget választott. Őt vonzotta a hajós kereskedés, amely valamikor gazdaggá tette nagyapánkat. Kikérte és meg is kapta az apai örökséget pénzben. Ebből – bőséges hagyaték lévén – vásárolhatott egy szállítóhajót. Később, amikor üzleti útjáról hazaérkezett, megtudtam, hogy Ciprus szigetéről rezet és Afrikából elefántcsontot szállít.

Jól is keres ezekkel a vállalkozásokkal. Ő akkor még nőtlen volt. Csak jóval később, amikor már igazán gazdag ember volt, alapított családot. Úgy tudom, hogy azóta sokgyermekes családapa, talán már bőségesen vannak unokái is, hiszen ez több mint harminc évvel ezelőtt volt.

Bátyámnak már akkor volt menyasszonya, nővéremnek és sógoromnak pedig már két gyermeke is született. Engem igazi rokoni szeretettel fogadtak, és rám bízták, hogy vajon az üzletben és a műhelyben akarok-e maradni mint üzlettárs, vagy én is inkább kikérem az apai örökséget és másféle élet után nézek. Én egyelőre nem választottam. Úgy gondoltam, egy ideig okvetlenül otthon maradok, tevékenykedem a családi boltban, és majd meglátom, akad-e olyan tennivaló, amelyhez több kedvem van. Rokonaim bizonygatták, hogy üzletükbe nagyon sokféle vásárló jár be, azoktól tájékozódhatom a lehetőségekről.

Könyvkereskedésünk jól ismert volt az olvasni szerető emberek körében.

Az ilyenek számára a könyvesbolt beszélgetőhely is. Fel is készültünk erre. A gyakran bejáró, barátinak tekinthető vásárlókat üdítő italok, édességek várták, mint akik látogatóba jönnek.

Nem egy állandó vendégünk már hallott felőlem. Tudták, hogy Athénből érkeztem haza, ahol évekig a filozófusok iskoláit látogattam. A műveltebbek kíváncsiak is voltak rám. Ezek közül a legérdekesebb a már akkor híres költő és drámaíró, Seneca volt. Nagyon változatos, sikerekkel és megpróbáltatásokkal teljes volt az élete. Én sokáig nyomon kísérhettem különös sorsát. Idősebb korában a költőből filozófus lett, ma már, halála után, úgy emlékszünk rá, mint a görög sztoikusok legnagyobb latin nyelvű, római folytatójára, aki nagyon méltatlanul végezte: a szörnyetegek közt legszörnyebb Nero őt is gyűlölte, holott ifjúkorában ő volt a nevelője. Talán restellte magát a nagyhírű bölcs előtt, akit felháborítottak egykori tanítványának rémtettei, és nehogy szemrehányó szemeit látni kellessék, halálra ítélte, arra kényszerítette, hogy legyen öngyilkos, meneküljön a halálba a kivégzése elől. De ez hosszú évekkel később történt. Amikor én megismertem Senecát, negyven és ötven éve közt járt, s a magas, jó

megjelenésű férfiról tudtam, hogy hispán származású, de gyermekkorától fogva olyan jól és szépen tud latinul, mint a legősibb római családok fiai.

Tragédiáit nem a színházakban játszották. Nálunk Rómában a tragédiák nem kellenek a nagyközönségnek, a színházakban komédiát játszanak, és a nézőket jobban érdekli a cirkusz meg a kocsiverseny, és főleg a véres gladiátorviadalok, mint a színház. Vagy aki mégis színjátékokra kíváncsi, az a mimusjátékok meztelenségeit, trágárságait vagy borzalomjeleneteit nézi.

Minálunk régi görög tragédiát nagy ritkán még csak előadnak, de a latin költők drámai műveit zárt körökben, kis, művelt közönség előtt felolvassák.

Ha könyvben megjelennek, jó ízlésű olvasók megvásárolják. Seneca tragédiáit általában a mi íróműhelyünkben diktálta le a lektor, így lett könyv belőlük, amelyeket leginkább a mi kereskedésünk árusított. Így tehát a szerző ügyfelünk volt.

Hazatérésem után már az első napokban megismertem. Alacsony termetemmel a válláig sem értem. Daliás férfi volt, akkor még római módon beretváltatta a képét. Csak később növesztett görög bölcsek mintájára szakállat, ahogyan szobrairól ismerik. Rám nézett, elmosolyodott, és így kezdte: – Hát ilyen vagy. Ennek sok előnye is lehet. Nem fognak irigyelni. És akit senki sem irigyel, az valamivel nagyobb biztonságban élhet, mint a legtöbb ember.

Ezt egy életen át nemcsak megjegyeztem, de hamarosan tapasztaltam is, hogy mennyire igaza van.

Első beszélgetésünkkor már észrevette, hogy eléggé jártas vagyok a filozófiában és a költészetben, a görögben is, a latinban is. Úgy gondolta, olyan ember vagyok, akivel el lehet beszélgetni. Én pedig meg akartam nyerni az elismerését, azért hamarosan végigolvastam drámáit és verseit. És minthogy nincs olyan író, aki ne azokat becsülné a legtöbbre, akik lehetőleg mindent elolvastak tőle, és a szemébe is mondják, mennyire tetszettek a művei – tehát Seneca is a szívébe fogadott, szívesen beszélgetett velem bizalmas dolgairól. Nem is tagadta, hogy hiú ember: igaz, kedveli a sztoikusokat, erénynek vallja az érzéketlenséget, de valójában szomjazik a dicsőségre, nem szereti, ha ócsárolják, jólesik, ha dicsérik. De arra is vigyáz, hogy ne ébressze fel befolyásos vagy éppen hatalmas emberek irigységét. Egy ízben váratlanul beletekinthettem az ő szavai nyomán a legfelsőbb körök életveszélyeibe. A bolt könyvespolcai előtt álltunk, ő kutatgatta, nincs-e valami újdonság a számára, én mellette magyaráztam, milyen újonnan leírt verseket és szónoki műveket találhat. Egyszerre, mintha a szónoki művekről

jutott volna az eszébe, ezt mondotta: – Látod, én meg sem próbálkozom a szónoki művekkel. Isteni császárunk ugyanis kitűnő szónok, nagyon szép és hatásos stílusa van. Hát ha véletlenül nekem egy túl szép szónoklat sikerülne, és felébreszteném benne az irigységet, akkor talán már másnap nem élnék.

Nagyon hökkenten nézhettem rá, mert elnevette magát: – Csodálkozol? Hát nem tudod?

Igaz, már hazaérkezésem első napjaiban tudhattam, hogy a Palatínuson könnyen osztogatják a halált. Megtörténhet, hogy nagy befolyású úr gyanútlanul bemegy, esetleg egy óvatlan mondata megsérti Caligula császárt, és mielőtt még mentegetőzhetne, a császár egyetlen intésére a mögötte álló testőr már le is szúrta. Első szavakra el sem hittem, de mindenki így suttogta, tehát kénytelen voltam tudomásul venni.

– Valamikor bejáratos voltam a Palatínusra – emlékezett akkor Seneca. – Tiberius korában sem volt veszélytelen a hatalom közelében élni. De sohase mondtam meg semmiről sem a véleményemet. Így azután a császár, körülötte a legbefolyásosabb emberek, és ami még fontosabb, a társaságok szépasszonyai, tudomásul vették, hogy jó író vagyok. Ennek pedig sok előnye van. De Tiberius, bárha élete végső éveiben igen vérszomjas és kiszámíthatatlanul szeszélyes volt, nem igényelte, hogy a stílusát is dicsőítsék.

– És az isteni Caius, a mi felséges Caligulánk téged nem tart a szép stílus mesterének? – kérdeztem.

– Hála az olümposzi isteneknek, császárunk lebecsüli az egyszerű fogalmazást. Neki a fellengzős, a bonyolult, az alig érthető a szép. Én még a tragédiákat is szeretem úgy írni, hogy minden soruk egyértelmű és világos legyen. Betartom latin nyelvünk iskolában tanított nyelvtanát. Ezért Caligula már nemegyszer mondotta mások füle hallatára, hogy „csupán iskolai dolgozatot ír ez a Seneca”. Az én nyelvezetem szerinte „olyan, mint a homok mész nélkül”. Hát amíg ott legfelül az isteni Caligula valamennyiünk ura, életet ment az ilyen vélemény. Nem is tiltakozom ellene. A könyveimet szerencsére így is sokan vásárolják. A Palatinust pedig elkerülöm. Aki nincs szem előtt, arra nem szokás gondolni. Mostanában a szépasszonyokat sem a legmagasabb körökben keresem.

Hosszan néztem a népszerű írót, a daliás férfit. Nagyon irigyeltem. Észre is vette. Rá is kérdezett:

– Mire gondolsz most, Lucius?

Nem tagadtam: – Arra kell gondolnom, nem is gondolhatok másra, mint hogy téged, Aenneus Seneca, híres költőt, magas körökben otthonos daliás férfit, szerethetnek az asszonyok, a lányok, akármilyen családból származnak. És ezért talán nemcsak a csúnya, még púposnak is mondható, minden tekintély nélküli férfiak irigyelhetnek.

Erre az arca elkomolyodott, mintha megértés, sőt szeretet tükröződött volna a vonásain. Testét meggörnyesztette, hogy ne legyen annyival magasabb nálam, és átölelt. Baráti melegség volt a hangjában, és nagyon jó volt, amit mondott: – Barátom, kedves Luciusom, hidd el, fontos ugyan a külső, de mégsem a legfontosabb. A szerencse ugyan nekem többet adott, de te mégis jobban hasonlítasz hozzám, mint nem egy velem egytekintélyű férfi. Máris tudom, hogy műveltebb vagy, mint a legtöbb ismerősöm. Talán nálam is jobban tudod, mi a szépség, mert te magad ennyire csúnyának sikerültél. Igaz, az asszonyok formáinak gyönyörűségét, Vénusz áldását csak pénzen kaphatod meg: a bordélyházakban vagy a vásárolt rabszolganők által. De gondold csak meg, mennyivel jobb neked, mint azoknak a szegényeknek, akiknek nincsen pénzük, hogy megvásárolják ezeket a férfiörömöket. De hadd valljam be neked, hogy mostanában én is kizárólag rabszolgalányaimmal merem élni a szerelem gyönyörűségét A császári magasságokban a legbefolyásosabb nők versengve vadásznak a szerelemre, de életveszélyes ott minden ágy. Hiszen nincs szerelem vetélytárs nélkül, és nincs vetélytárs rágalom nélkül, és minden rágalom valamiféle gyanút kelt, a gyanú nyomán pedig ott leselkedik a halál. Igaz, adhatnám lejjebb is. Feleséget is vehetnék. Eddig kétszer nősültem, mindkétszer hamar el is váltam. Az ostobát nem bírtam elviselni.

Az okosat még kevésbé. Ha pénzes kalmár felesége volt a szeretőm, attól félhettem, hogy a férje feljelent. Nem azzal, hogy elcsábítottam a feleségét, hanem azzal, hogy füle hallatára rosszat mondtam a császárról. Ilyenkor nem is hallgatják ki az embert, csak elküldik a megfelelő fegyvereseket – testőröket, pretoriánusokat, poroszlókat vagy a légió közkatonáit – és egyszerűen lekaszabolják a gyanúsítottat. Ha pedig katonatiszt – centurio vagy katonai tribunus – felesége hajlik a szavamra, és a férje gyanakszik, az fel sem jelent, egyszerűen kardot ránt és leszúr. Katonatisztnek mindig igaza van, ha polgárembert öl. Így hát megmaradnak a rabszolgalányaink, vagy a bordélyházak kedves hetérái és lupái, vagy a mimusszínházak színésznői, akik általában abban különböznek a bordélyházbeliektől, hogy többet kérnek

egy-egy ölelésért.

Nagyon vigasztaló volt számomra ez a vallomás. Lám, legalábbis ebben az időben, nekem se jut kevesebb, mint a híres és daliás költőnek. És abból, amit mondott, két fordulat bővítette ismereteimet. Én a bordélyházak világát Athénben ismertem meg. Ott a pénzért kapható leányokat, akármilyenek is voltak, hetéráknak – persze görög kiejtéssel hatairáknak – nevezték. Seneca pedig latinul árnyalatosan megkülönböztette a hetérát és a lupát. Ez valójában nagy különbség: a hetéra tiszta, általában tanult, tud zenélni, jó ízlésű, és persze meg is kéri a szerelem árát. A lupa piszkos, műveletlen, az utcákon kínálkozó, de igen szerény igényű, a futó alkalomra is megfelelő leány. Lupa akadhat a legszegényebb fiú számára is.

Aki tudja, hogy vannak lupák is, annak már rangot jelent, ha hetérát ölelhet.

A másik római tudnivaló a mimusszínházak híre volt. Athénben, a görög színházakban, a tragédiákban is, a komédiákban is kizárólag férfiszínészek játszottak. A nőket is férfiak alakították női maszkban. És ezek a színjátszók – akiket hipokrifészeknek neveztek – mindig álarcban játszanak. Igaz, már Athénben is hallottam, hogy távoli városokban, például Alexandriában vannak olyan kis színházak, ahol rövid, mulatságos jeleneteket álarc nélkül mutatnak be. Ott a férfiakat férfiak, a nőket nők alakítják. Ezeket a kis komédiákat mimiamboszoknak, az álarc nélküli színészeket mimoszoknak, a nőket miméknek nevezik. Nos, Rómában hamarosan tudomásul kellett vennem, hogy itt a mimusszínháznak nevezett mulatóhelyek népszerűbbek az álarcos színházaknál is. Állítólag igen jó színészek és színésznők is játszottak igen különféle színjátékokat. És általában a mimusjátékok színésznői kellő pénz ellenében készséggel állnak a férfiközönség szolgálatára.

Seneca biztatott, hogy előbb-utóbb ne kerüljem el a mimusszínházakat. Azt is felajánlotta, hogy eljön velem, megnézhetünk együtt egy érdekes, felettébb szerelmes tárgyú játékot, utána elbeszélgethetünk a színészekkel és színésznőkkel, a legművészibbeket személyesen is jól ismeri. Elképzelhető, milyen örömmel készültem, hogy a híres költővel együtt menjek mint az ő barátja, egy mimusszínház előadására. Én Athénben természetesen nemegyszer voltam színházban. Láttam jónéhány Szophoklész-tragédiát, olvastam is ezeket. De talán a lelket magasztosító drámáknál is jobban szerettem Euripidész lelki gyötrelmeket ábrázoló, lelket felkavaró színjátékait. A férje elleni szörnyűséges indulatában gyermekeiket meggyilkoló Medeia tragédiáját nem is egyszer néztem meg.

Olyan színházat azonban, mint a mimusjátékosoké, még sohasem láttam.

Amíg gyermek- és ifjúként otthon éltem Rómában, ilyen helyre szüleim nem

vittek, én magam nem jutottam el. Az igazi színház Athénben is, Rómában is, szabad ég alatti nagy kör. A nézők lépcsőzetes lelátókról ugyanúgy veszik körül a színteret, mint a cirkuszok meg a kocsiversenyek látványait. A mimusszínház zárt helyiségben van. Inkább kocsmára emlékeztet: a nézők asztalok mellett ülnek, játék előtt, sőt játék közben is italokat szolgálnak fel.

A terem végén emelvény van, ezen festett háttér és különböző berendezési tárgyak mutatják, hogy a játék hol történik. Az előadások besötétedés után kezdődnek, a teremben sötét van, de az emelvényt megvilágítják úgy, hogy a gyertyák nem látszanak. Lent az emelvény szélén és odafent a magasban takarók fedik el a lángokat, így a fények nem vakítanak, hanem hátrafelé világítanak. A színészeken nincs hosszú lepel, és az arcukat nem fedi maszk.

Olyan öltözékben járnak, mint azok az emberek, akiket ábrázolnak.

Mielőtt ide bemegy az ember, a pénztárnál meg kell fizetni a belépés díját.

Egy táblán olvasható, melyik hely hány sestertiusba kerül. De egy másik táblán olvasható volt a játékban szereplő színésznők névsora is, mindegyik név mellett közzétéve, hogy mennyibe kerül a nő, ha az előadás után a néző rendelkezésére áll. Seneca azt tanácsolta, hogy előre ne fizessek be egyikre sem, előbb nézzem meg, melyik tetszik. Egyébként is, ő jól ismeri valamennyiüket, majd az előadás után az asztalunknál elbeszélgetünk velük, és ha megitattuk őket, még alkudni is lehet. Ez a lehetőség fokozta kíváncsiságomat. De az sem volt közömbös, hogy a nagy betűkkel olvasható felirat szerint éppen egy Medeiáról szóló színjátékot fogunk látni. A cím alatt azt is kiírták, hogy Iasont ezen az estén Mnester alakítja. Ennek a nagy hírű színésznek a nevét már Athénben is hallottam. Ebben az időben ő volt a római színházak leghíresebb művésze. Kezdetben rendes színházban volt álarcos színész, szabályos hipokritész. De jobban szeretett saját arcmozdulataival játszani. A római úrihölgyek kedvence volt. A mimusszínházak nagy pénzekkel fizették, mert ha fellépett, tolongott a közönség. Ezért átváltott a mimusszínházakhoz. Örültem, hogy láthatom, s nem is gondoltam, hogy milyen fontos szerepet fog játszani nemcsak a Medeiában, hanem az én életemben is.

Beültünk tehát a nézőtérre, méghozzá az első sor asztalához, ahonnét a legjobban látni. Megkértem Senecát, engedje meg, hogy az én vendégem legyen, én fizethessem a belépődíjat. Mosolyogva járult hozzá, de azzal, hogy akkor ő rendeli az italt. Az elősiető felszolgálótól nem bort kért, hanem egyiptomi datolyapálinkát. Ezt az édes italt addig nem ismertem. Nagyon ízlett. Később én rendeltem a következő két pohárral. Akkorra azonban már elkezdődött az előadás.

A mimusjátéknak csak a címe volt azonos Euripidész tragédiájával. Itt

izgalmas zene szólt: lant, fuvola és valami ütőhangszer fojtott összjátéka. A mozdulatok tánchoz hasonlítottak, a mozdulatok érzelmeket fejeztek ki.

Kevés szó esett, több volt a mozgás. Medeia igazi varázslónőnek tűnt, Iason gonoszabb, mint a tragédiában, közben férfiak és nők kórusa jelképezte, sőt csaknem ábrázolta, hogy az élet lényege férfi és nő egyesülése a szerelemben.

Medeiát egy Calpurnia nevű színésznő alakította. Nagyon szép arcú, igen magas, telten arányos testű asszony. Énnálam még az alacsony nők is magasabbak szoktak lenni. Egy ilyen istennői termethez közeledni sem mertem volna. A színpadon amúgy is alig takarta öltözék a testét, nem is tehettem mást, mint hogy elképzeljem egészen meztelenül. Ha én egyszer… egyetlenegyszer…

A fogam vacogott a gondolatra. Egyszerre észrevettem, hogy Seneca engem figyel. Nem a színpadra néz, nem a Medeiát alakító Calpurniára, hanem énrám. Igazán filozofikus volt: azonnal értette. Kezével megfogta a kezemet, és nagyon csöndesen ezt súgta: – Calpurnia nem tíz sestertius. Az ő ára aranypénzben mérendő. Nekem túl magas, de neked az alacsony is magas, tehát a még magasabb a magasnál is többet ér. Ha akarod, meghívlak rá. Te hívj meg engem arra a kis szolgálólányra. Az olcsóbb, de nekem több kedvem van hozzá. Addig azonban nézd Mnestert.

Igaza volt, Calpurnia mellett nem is figyeltem az előadás ünnepelt főhősére. Pedig nagyon is érdemes volt Mnesterre figyelni. Igazán nagy színművész volt. Iason minden riasztó tulajdonságát, önzését, elszántságát, kíméletlenségét ki tudta fejezni mozdulataival, arcjátékával. Nagyszerű megjelenésű, igazán férfiasan szép férfi volt. Seneca értő mosollyal magyarázta: – A legmagasabb körök legelőkelőbb asszonyai versengenek, hogy az ágyukba kerüljön. Ő a jövő embere: szeretőinek férjei intézik a világ sorát…

De ne kérdezz senkire. Minden kimondott név az életembe vagy az életedbe kerülhet. Én azonban ezt kérdeztem: – És az ő életébe? Mnesterébe…

– Talán előbb-utóbb, de előbb-utóbb mindenki meghal, anélkül hogy uralkodnék a világ urai fölött uralkodó asszonyok fölött. Figyeld, milyen kitűnően játszik, utána majd őt is idehívjuk. Calpurniát is. Azt a kis szolgálólányt is. De várjuk ki, amíg mindenki belepusztul a tragikus játékba.

Igazán izgalmasan érdekes előadás volt. Soha azelőtt ilyen színházban nem voltam. Attól kezdve el-eljártam a mimusjátékokhoz. Igaz, a magasztos tragédiák költőibbek, magasztosabbak, tisztítják a lelket. Mégsem tagadom, hogy a mimusok mozgása, a játékot kísérő zene, az alig leplezett testű nők látványa jobban lebilincselt. Előbb csak Calpurnia fenséges alakját nézegettem, melegen búgó hangját hallottam, de hamarosan elkápráztatott a kórus tánclejtése, főleg a leányoké. A legfőbb néznivaló azonban mégis Mnester volt. Idővel láttam őt színházban is, álarcosan hősöket alakítani.

Egészen másként mozgott, más hangon beszélt a színház színterén és a mimusjáték színpadán, de itt is, ott is ő volt a játék ura. El kellett hinni, hogy átváltozott azzá, akit alakított. Ugyanolyan meggyőző volt a hidegen önző Iasonnak, mint halott feleségét gyászoló Admétosznak, anyagyilkos ifjú Oresztésznek vagy az öreg és a vak jós Theiresziásznak. Még komédiákban is szívesen játszott, és ugyanolyan elhitető erővel változott könnyelmű ifjúvá vagy szűkszavú, zsugori apává.

Mire a játék befejeződött, Medeia megölte gyermekeit, és fellépett a sárkány vontatta kocsira, amely kigördült vele, én már nagyon vártam, hogy személyesen találkozhassam velük, ahogy Seneca megígérte. Előre izgatott voltam egész testemben a gondolatra, hogy Calpurnia, levetvén Medeia jelmezét, itt lesz velünk. De kíváncsi voltam a nagy művészre, Mnesterre is.

Seneca egy felszolgálóval már felüzent nekik, hogy előadás után várjuk őket, jöjjön velük az a kis táncosnő is, aki Medeia mögött a szolgálóleányt alakította. – Előadás végeztével azonban jött a felszolgáló és közölte, hogy az isteni művész, Mnester az öltözőszobájában várja vendégül a nagyon tisztelt költő-tudóst, Seneca urat és a vele lévő barátját. Ez én voltam. Mnester a színpadról jól látott bennünket, ott ültünk előtte az első asztalnál.

Seneca bátorítóan fogta meg a kezemet, szinte ő vezetett a híres színész öltözőjébe. Rám is fért a bátorítás. A szívem dobogott, testem remegett, fogam vacogott. Nem tudtam elképzelni, milyen szavakkal kezdhetem, ha szembekerülök Calpurniával. Attól féltem, hogy ha elébe állok, a válláig sem érek, és ha a hajam eltakarja is a fülemet, bajuszom és vékony körszakállam enyhíti orrom nagyságát és görbeségét, de szemem bandzsaságát semmi sem takarhatja el – akkor erre a látványra az istennői megjelenésű asszony hangosan elneveti magát. De az is lehet, hogy riadt undorral elfordul. Akkor még nem volt annyi tapasztalatom, hogy tudjam, amelyik nő pénzért árulja, nem is alacsony áron a testét, az ugyanúgy nem neveti vagy gúnyolja azt a férfit, aki fizetni szándékozik, mint ahogy a piaci árus sem nevet a legcsúnyább vásárló szemébe sem, ha az fazekasárut vagy ruhaneműt, esetleg ebédhez való zöldséget akar venni tőle. Igaz, Athénben jártas voltam a

bordélyházak leányai között, Mürrinével már-már barátinak mondható ismeretségben voltam, de még mindig igen félszeg maradtam a vásárolható nők körében is. Idővel Róma drága és elegáns hetérái, még inkább gondozatlan, nemritkán piszkos, de mégis kedvesebb lupái rászoktattak, hogy amíg van pénzem, addig az én külsőmmel sem vagyok nevetséges. Csak meg kell szoknom, hogy ne hódító férfinak, hanem fizetőképes vásárlónak tekintsem magamat. Ehhez az életmódhoz pedig igen jó bevezető volt Calpurnia.

Mnester öltözőszobája lakomára előkészített ebédlőteremre emlékeztetett.

Körül a falakon vasgyűrűkbe tűzött fáklyák világítottak. Közöttük babérkoszorúk függtek, ezeket a színész nevezetes alakításaiért kapta. Az ajtóval szemben a két sarokban állványon egy-egy múzsa márványszobra: a mosolygó Tháliáé, a vígjáték védasszonyáé és a komor Melpomenéé, a tragédia istennőjéé. A falak mentén a padokon és állványokon a különböző szerepek jelmezei. A két múzsa közt középen magas ezüsttükör, ilyen nagy tükröt még soha életemben nem láttam. A szoba közepén pedig a nagy asztal, három oldalán egy-egy heverő, olyan széles, hogy ketten-ketten is feküdhetnek rajta, egy férfi és egy nő egymás mellett. Az asztal harmadik oldalán nem volt fekvőhely, ott szolgálták fel az enni-, innivalókat. De az asztalon már ott várakoztak a boroskancsók, mellettük a vizestálak a merítőkanalakkal, a vendégek keze ügyében poharak, nem a szokásos ivóalkalmatosságok, hanem ezüstkelyhek, amilyenek a nagyon előkelőek és nagyon gazdagok asztalánál szokásosak. Az asztal közepén nagy tálakon mézes sütemények, gyümölcsállványok naranccsal, fügével és datolyával meg különböző zöldségekből készült citromos saláták.

Mnester vendéglátóként fogadott. Ünnepélyes tóga volt rajta, olyan volt, mint egy szenátor, aki éppen szónoklatra készül. Azonnal arra kellett gondolnom, hogy a nagy színész számára a vendéglátás is szerep. Ezt is ugyanolyan kitűnően játssza, mint a tragédia hőseit. Mögötte két nő, akiknek jelenlétét mi kívántuk. Calpurnia olyan, ahogy a császárnékat képzeli a magas körökbe sose jutó mindennapi ember. A másik, a kis táncosnő – a nevét akkor sem tudtam, azóta sem tudom, a maga egyszerűségében, csillogó szőke hajával és kék szemeivel most sokkal szebb, sokkal kívánatosabb volt, mint amikor a színpadon meghúzódott a fenséges Medeia mögött. Meg kellett értenem, hogy az asszonykörökben oly járatos Senecának éppen reá támadt kedve.

Mnester előrelendített karral üdvözölte Senecát: – Üdv neked, szép drámák nagy költője. És köszöntelek, új vendégem, aki

barátom barátja vagy, tehát az én barátom is.

A lendületes mozdulat után a színész és a költő összeölelkezett. Azután Seneca bemutatott: – Örülök, hogy megismeritek egymást. Téged, Mnester, nem kell jelzőkkel illetni. Ki ne tudná nemcsak a Városban, de az egész Birodalomban, ki vagy te. Barátunk azonban új ember Rómában. Eddig Athénben tanulta a tudományt. Lucius Papirius Stilónak hívják. Könyvkereskedő, akinek könyvkészítő műhelye is van. Minden olvasnivalót megszerezhetsz nála. Ami azonban fontosabb: Lucius filozófus, méghozzá nem az egyik vagy a másik iskola híve, hanem valamennyié. Olyan okos, hogy sokat megtanult, de egyik tudnivalót sem hiszi igazán.

Mnester rám nevetett, és ezt mondta: – Tehát neked Platón, Arisztotelész, Zénón, Epikurosz különféle szerep.

Mindegyiket el tudod játszani, de ha arra kérnek, másnap a másikat játszod.

Nekem nagyon tetszett ez a gondolat. Azonnal folytattam: – Éppen ezért a legkedvesebb szerepem Protagorász, a szofista, aki szerint minden és mindennek az ellentéte bebizonyítható, csak ne feledjük el, hogy a legfontosabb: az ember. Az ember mindennek az értéke, mértéke. De szeretem Pürrhon szerepét is, ha ezt játszom, magam is hiszem, hogy „minden lehetséges, de semmi sem bizonyos”.

A színész erre lelkes mozdulattal két kézzel ragadta meg a két kezemet: – Te igazán és igazi filozófus vagy. Hogy is fér bele ennyi ész ilyen kis tokba?

Különös, de mégis igaz, hogy ez a célzás a termetemre egyáltalán nem bántott. Kedvesen vidám volt, mindenki felnevetett rá. Nevetett Seneca is, nevetett Calpurnia is. Úgy látszik, nevettem én is, mivel a vágyott asszony elébem lépett, és így kezdte személyes ismeretségünket: – Nagyon okos férfi lehetsz, Lucius, hogy ilyen jól tudsz nevetni saját magadon. Te odabent sokkal okosabb vagy, mint idekint. Ne is nézz a tükörbe, inkább az én szemembe, ott olyan vagy, mint amilyen lenni szeretsz.

– És ezzel átölelt, és ajkon csókolt.

Nagyon okosnak is kellett maradnom, hogy ne higgyem: Calpurnia akár a legcsekélyebb szerelemfélét is érezheti az én csúfságom iránt. De azonnal megértettem, hogy nemcsak szép és nagyon kívánatos, hanem nagyon okos is.

Ezt a következő években egyre bizonyosabban láttam és tanúsíthatom.

Calpurnia, aki szerény, bár nem csekély pénzemért hamarosan az én szeretőm is lett, néhány esztendővel később közismert és nagy tekintélyű császári ágyassá emelkedett, és úgy tudott játszani a Palota cselszövéseivel, hogy élve és egészségesen úszta meg azokat a veszedelmeket, amelyekbe két császárné is belepusztult.

Az egyik császárné megöletésében ő maga is igen tevékeny részes volt.

Erről majd később esik szó. Most még ott tartok, hogy hála Seneca barátságának, ezen az estén megismertem Mnestert, aki majd bevezet a császári palotába, és ezen az estén egy heverőn feküdtem Calpurniával, egymást etettük-itattuk az asztal finomságaival. Közben már csókok előlegezték, aminek hamarosan be kell következnie. Az eddig egyedül heverő, szorgalmasan bort ivó Mnester kettőt tapsolt. Erre hangtalanul bejött két igen formás leány. A vendégelő házigazda szinte mentegetőzve magyarázta: – Én jobban szeretek egyszerre kettővel.

Hárman is elfértek azon a heverőn, csak kellően egymáshoz kellett húzódniuk. Mnester egy-egy pohár bort adott a kezükbe. Tiszta bort. A színész ugyanis magának sem vegyítette vízzel az italt. Mondotta is nemegyszer, hogy Homérosztól tanult inni. Odüsszeusz is tiszta borral részegítette le a félszemű óriást, de egyébként sem olvasható a legrégebbieknél, hogy vizeznék a szőlő lelkét, mint az elpuhult utódok. Az újonnan érkező nőket meg sem lepte a bódító ital. Seneca oda se figyelt rájuk, az ő számára már nem volt egyéb a világon sem, az asztal körül sem, csak a szőke kis táncosnője. Mintha magukban volnának, és a fáklyák sem lobognának körös-körül. Hamarosan Mnester is bezárkózott a jobbján-balján heverő lányok varázskörébe.

Calpurnia azonban feladatának érezte, hogy engem beavasson a művészi szerelem titkaiba, s igen helyesen úgy vélte, hogy ez nem lehet nyilvános mutatvány. Felállt, megfogta a kezemet és hívott. Mentem, ahová ő vezet. Ő jól ismerte a mimusszínház zegzugait. Volt ott olyan ablaktalan kis szoba, amelynek az asztalkáján egyetlen ötlyukú mécses apró lángja derengő félhomályt teremtett s terített mindenre. Olyan sötétség volt ez, amelyben minden látható. A falnál alacsony, igen széles, puha párnákkal végigrakott heverő szerelemre várta a szerelmet igénylő párokat. Én egyszerre éltem a bekövetkezőket bódulathoz hasonlatos mámorban, hiszen végre valami egészen más volt ez, mint az Athénben megismert bordélyházbeli kedves, lassanként már meghittnek érzett mulatság, ez már hasonlatosnak tetszett ahhoz, amit Ovidius és Propertius költeményei

szerelemnek mondanak. De közben a filozófusok edzett, józan eszével tudtam azt is, hogy Calpurnia művészete és varázsa ugyanolyan pénzen vásárolt áru, mint nemrégen Mürriné kedvessége, vagy az utcasarki lupák egy sestertiusért kapható sietős vevőkiszolgálása. Ez is az, csak sokkal szakszerűbb… és sokkal drágább. De hát én kereskedő is voltam, tudtam, hogy ugyanaz a könyv többet ér gondosan leírva, fehérítettebb papiruszon, színes fatáblák közé kötve, mint hevenyészetten ráfirkálva egy sárgás, gyűrött tekercsre.

Calpurnia ruhája igazi díszkötés, alatta teste istennőszobor, bőre a legfinomabb pergamen. És amit ő a szerelemről tud és tanítani képes, az több, mint Ovidius tanítókölteménye a szerelem művészetéről. Úgy vetkőzött le a mindent láttató sötétben, hogy nem csak a kitáruló látvány volt már maga is gyönyörűség és ígéret az élet teljességére, hanem megnyugtató biztatás is, hogy szégyenkezés nélkül merjek satnya kis testemmel, rosszul ferdült váltammal, egész csúnyaságommal mutatkozni az ő szépsége előtt.

Tudtam, hogy erre az estére Seneca vendége vagyok, de azt is tudtam, hogy a következő időkben sok pénzembe fog kerülni a vissza-visszatérés Calpurniához. De – Aphrodité nevére mondom – megérte. Máig is hálás vagyok neki a tanításért és mindazért az örömért, amelyet tanítása adott. Még azt is tudta, hogyan kell erősíteni a férfilelket. Nem akart soha olyasmit mondani, hogy nem is vagyok olyan csúnya, vagy azt, hogy ő már nem is lát púposnak és bandzsának. Sokkal többet ért, hogy amikor kellő előjátékok után úgy érezhettem magamat, mint győztes hadvezér, aki diadalmenetben vonul a kitárt kapun át a meghődolt városba – akkor ő halkan ezt mondta: – Sokkal többet érsz, mint amennyit silány külsőd ígér.

Nagy ajándék volt ez a mondat, azóta is erősít és kísér a múló évek során.

Az élet sanyarúságait sokkal könnyebb elviselni, ha tudjuk, vagy legalábbis hisszük, hogy többet érünk, mint amennyit a külsőnk mutat, többet érünk, mint amennyit jutalomként elértünk, a külső csupán látszat, amely mögött mi mások, mi többek vagyunk. Ha én alacsony, satnya, csúnya testemmel valahol megjelenek, még az a jobb, ha észre se vesznek, de idebent sokkal többet tudok, mint odakint a szépek és a daliások. Ha valamit valahol le kell írni, én szebben és okosabban írom, mint a fórumok és hivatalok ünnepeltjei. A nők jó okkal visszariadnak, ha meglátnak, de ha mégis alkalmam támad a diadalmenetre, kiderül, hogy többet érek, mint amennyit silány külsőm mutat.

Calpurniának kedve is támadt kivárni a szerelmi oktatás folytatását.

Biztatott, hogy várjak egy kicsit, a beszélgetéshez hoz valami innivalót. Úgy, ahogy volt, meztelenül sietett ki a szobából. A színházbeliek előtt, úgy látszik,

fel sem tűnt, ha a színésznők úgy szaladgálnak a szobák és a konyha közt, ahogy a természet létrehozta őket. Hamarosan vissza is érkezett egy nagy kancsó borral és két cseréppohárral. Vizet nem hozott hozzá. Így tisztán Görögországban csak a részegesek szoktak inni. De így itta Mnester is. Nem tagadom, ízlett. Kitűnő „falernusi” bor volt, egyszerre édes és erős. De ha már a tiszta borról Mnester jutott az eszembe, ki kellett mondanom, amire azóta gondoltam, hogy az a két táncoslány egymás mellett feküdt a híres színész mellett: – Nekem nem volna kedvem egyszerre kettővel. Mennyivel jobb kettesben veled.

Calpurnia erre magyarázó hangon válaszolt. Érdekes módon, ebben a pénzért vásárolható színésznőben volt valami, ami a tanítókra emlékeztetett.

A szerelem művészetét is szakértőként oktatta, a világ dolgairól is magyarázó hangon beszélt. Nekem akkor is, később is Clio, a történelemírás múzsája jutott róla az eszembe. A Történelemről is szokás azt mondani, hogy „az élet tanítónője”. Calpurnia még a Mnester mellé fekvő két nőről is mint a császári palota szokásairól tudott beszélni.

– Odafent a Palatínuson szokásos a szerelem kiterjesztése. A legegyszerűbb játék az egy férfi két vagy több nővel, ennél bonyolultabb egy nő egyszerre két férfival, de a legszélesebb körű több férfi és több nő szerelmi összekapcsolódása. Én nem szeretem, mert az ilyen tömegjátékban elvész az ember, ilyenkor én nem én vagyok, te nem te vagy. De sokan azért kedvelik, mert megszabadulnak saját maguktól. Olyan ez, mint Dionüszosz isten ünnepei, a Bacchanáliák, amikor férfiak és nők bortól lerészegülve egyetlen közös szerelmi mámorban hemperegnek. Azt sem látják, nem érzik közben, hogy amikor végre eggyé válnak, melyik férfi melyik nő kitárult lábai közt talál az istenadta mámorra. De a Palatínuson most éppen ez a divat. A példaadó mester pedig maga a földi isten, a császár, a Caligulának nevezett Caius. Neki nem elegendő egyszerre kettő, neki egyszerre három kell, és tudod-e, ki a legfontosabb három neki?

– Honnét tudnám?

– Mnestertől tudhatod, ő bejáratos a Palotába, ott szokta meg az egyszerre több leányt. Ő meséli, hogy a császár legfontosabb három szeretője a három tulajdon húga.

Hát én már sok mindent hallottam, sok mindent olvastam, de mégis a régi erkölcsök szerint élő római család fia vagyok. Nemcsak meghökkentem, de utálattal töltött el a gondolat, hogy egy férfi a saját húgaival…

– Igen, a saját húgaival – erősködött Calpurnia. – Méghozzá közös lakomákon. A császárnak van a legszélesebb heverője, ott elfér három leány is. Caligula pedig egy vacsora idején belül, mindenki szeme láttára sorra bizonyítja, hogy milyen gyorsan telik neki férfierőből. Volt olyan vacsora is, hogy maga mellé rántott még egy közelben heverő, evő-ivó úrhölgyet. És ki merne nemet mondani az istennek? A császárnak?

– De… de… a császárnak felesége is van, ő is bizonyára ott van a lakomákon. – Suttogva, hebegve mondtam ezeket a szavakat, Calpurnia pedig felnevetett: – Hogyne volna felesége! Caesonia. Karddal, sisakkal szokott császári férje mellett lovagolni, de az otthoni lakomákon levetkőzik és fellép az asztalra, hogy bárki lássa, milyen jó alakú felesége van a császárnak. Ő is ott van, amikor Caligula a húgaival szerelmeskedik, de ilyenkor neki is akad megfelelő férfi. Hát nem tudod, ki a császárnő kedvenc szeretője?

Nem tudtam. Calpurnia hangosan felnevetett, úgy mondta a nevét: – A mi barátunk, Mnester. Én szinte megdermedtem. Nagyon halkan kérdeztem: – Ha ezt a császár megtudná… mi lenne?

– A császár ugyanúgy tudja, mint én, vagy most már te is. A császárnak az a véleménye, hogy egy férjes asszonynak színésszel ágyba feküdni ugyanúgy nem bűn, mint nős férfinak hetérával. Elvégre egy férjes asszony sem epekedhet magában, míg a férje más nőkkel szórakozik. Én hazajövetelem óta már hallottam ijesztő híreket a császárról és köréről, tudtam, hogy a közelükben mindenki életveszélyben van. De csak most kezdtem tudomásul venni, hogy a hatalom legmagasabb körei féktelen paráznaságban élnek. És kezdtem sejteni, hogy ez megfertőzi egész Rómát.

Egyelőre féltem volna a Palota közelébe kerülni. A paráznaságról annyi hírt adó beszélgetés és hozzá a tiszta bor azonban újult férfierőt adott, ezt Calpurnia értően észlelte. Folytatódhatott tehát a szerelmi művészet változatainak gyakorlati ismertetése. Mindez egyelőre Seneca költségére. De attól tartottam, hogy hamarosan atyai örökségem egy részét erre fogom költeni. Egyrészt bódultan vágyódtam rá, másrészt józanul úgy ítéltem, hogy megéri.

Calpurniához vissza-visszatértem mindaddig, amíg egy hamarosan bekövetkező újabb történelmi korszakban a híres színésznő még híresebb császári ágyas lett. – Ehhez azonban még meg kellett ölni a

kegyetlenségeiben is, kicsapongásaiban is túlzásokba vesző Caligula császárt.

Ez hamarosan bekövetkezett. De annak körülményeit már – ha nem voltam is személyes tanú – elég közelről vehettem tudomásul. Itt is Seneca révén jutottam az események közelébe.

A tudós drámaíró továbbra is belátogatott a könyvesboltunkba. Befejezett egy új tragédiát Oidipuszról, aki saját anyjának a férje lett. Elmondta, hogy Mnester biztatta erre a témára. A húgaival szerelmeskedő császárnak bizonyára tetszeni fog a legszörnyűbb családi bűn: az anyával folytatott szerelem. Mnester úgy tervezi, hogy ő és néhány színésztársa a császárnak felolvassa. Oidipusz anyját, Iokasztét Calpurnia fogja megszemélyesíteni. De az is lehetséges, hogy utána a drámát a mimusszínházban is bemutatják.

Addig is jó lenne, ha a kirakatokban ott lenne könyv alakban a dráma. Ez tehát a mi feladatunk. Oda kell adnom a kéziratot lektorunknak, hogy diktálja le gyorsan az írástudó rabszolgáknak. Örömmel vettem át az új művet, és mielőtt munkába adtam volna, este, több mécsest is gyújtva magam előtt az asztalon, elolvastam az „Oedipus rex”-et. Latinul természetesen Oidipuszt Oedipusnak írják és mondják, anyját, Iokasztét Jacastának. A görögül tudók füle olvasás közben a latin formán áthallja a görögöt. – Elgondolkoztam, amikor kezembe vettem a teleírt lapokat, hogy Seneca nem fél felolvastatni művét az életveszélyesen féltékeny császárnak. Hiszen azt mondta, örül, hogy Caligula hangzatosan megveti az ő cikornyák nélküli, azonnal érthető mondatait. De ha értő színészek mondják majd az ő szövegét, bizonnyal elvárja, hogy az tessék a hallgatóknak. Vagy éppen azt kívánja, hogy ez isteni ajkak megint rosszakat mondjanak róla? Ezt aligha hihetem. Úgy látszik, a művészemberek lelkében oly mértékben úr a hiúság, hogy veszedelmeket is inkább vállalnak, mint hogy elhúzódjanak a biztonságot adó elfelejtettségbe. – Ilyen töprengések közt olvastam el a Seneca-tragédiát. És ahogy olvastam, egyre nyíltabban be mertem vallani magamnak, hogy nem tetszik.

Tiszteltem Senecát, nem egy műve, különösen egy-egy részlete, igazán elragadott. Az embert, az új barátot is szerettem. Lelkem egészével óhajtottam, hogy amit ő ír, az nekem tessék. És mégsem tudtam szép és jó drámának tudomásul venni ezt az Oidipusz-tragédiát. Igaz, a nyelve, a mesteri verselése művészre vall, egy-két sora önmagában sikerült kis költemény. De az egész, a mű, meg sem közelíti a görög mintaképeket. Én jól ismerem Szophoklész magasztosan lélekgyötrő Oidipusz király című tragédiáját. Ez az Oedipus a mellett halovány, erőtlen; a szörnyűségekben is felséges bűn – fiú és anya násza – itt alantasan mocskos vétekké silányul. És jól ismerem Euripidész lelki alvilágokba leszálló drámáit. Ezek Seneca mintái és példái,

de a lélek rezdülései helyett itt minden hangzatos szónoklattá válik. – Lehetséges, hogy a húgaival paráználkodó császárnak tetszeni fog ez a bőbeszédű alantasság, de ha tetszik, akkor a költő nevetségessé válik a legmagasabb körökben. És ez se jó neki. – Ha igazán jó barátja vagyok Senecának, akkor meg kell mondanom neki, hogy nekem nem tetszik, és nem is tanácsolom, hogy kiadja a kezéből, mert az is rossz, ha sikert arat, az is, ha elutasításra talál.

Mégsem szóltam. Még huszonegy esztendős sem voltam, de a sokféle filozófia kezdett már óvatosan józanná tenni. A számomra kizárólag pénzért készséges nők megtanítottak, hogy minden érzelem mélyén vagy érdek, vagy a hiúság uralkodik, mindenki mindent azért tesz, hogy vágyai, igényei kielégüljenek. És a testünk vágyai, igényei – éhség, szomjúság, szerelem – után következnek a lélek vágyai, vagyis hogy meg legyünk elégedve magunkkal. Van, aki csak szép ruhákra, ékességekre vágyik, de ennél is emésztőbb vágy a siker, a dicsőség. Ha egy szónok beszéde mellett elalszol, ha egy szobrász műve mellett elmégy anélkül, hogy észrevennéd, ha egy költőnek azt mondod, hogy nem tetszik, amit írt – ezt soha meg nem bocsátja neked a dicsőségre vágyó. – Mit érnék el, ha a nagy hírű költőnek, Senecának a szemébe mondanám, hogy tragédiája rossz mű, és lebeszélném, hogy büszkélkedjék vele? Soha meg nem bocsátaná, ráadásul azt hirdetné világgá, hogy rossz ízlésem van, még arra is alkalmatlannak tartana, hogy mások könyveit másoltassam. És a drámát bemutatná a veszélyes császárnak, mert a legmagasabb körökben elhangzó szavak – akár kedvezőek, akár kedvezőtlenek – a hiúság számára többet érnek, mint egy hozzáértő, de színtelen magánember véleménye. Ha nekem nem tetszik ez az Oedipusdráma, akkor többé nem vagyok a barátja, akkor nem vagyok egyéb, mint a legcsúnyább, legsilányabb férfi, akit valaha is látott. De ha letagadom igazi véleményemet és azt mondom, szép és magasztos, amit írt, örülök, hogy a mi üzemünkben másolják, a mi üzletünkben árulják, hamarosan minden római hozzáértő el lesz ragadtatva tőle –, akkor ő úgy gondolja, hogy nemhiába pártfogó jó barátom, minden jót megérdemlek. Azt fogja gondolni vagy mondani is, ami oly jólesett Calpurniától, hogy többet érek, mint amit a külsőm mutat.

Most, három évtizeddel később, sokat tapasztalt, ötvenévesnél is idősebb, tudósnak tartott férfiként is büszke vagyok arra, hogy ifjan elérkeztem ahhoz a sivár kiábrándultsághoz, amely megkönnyíti a világ és benne az élet elviselését.

A drámát tehát átadtam a leíróknak, Senecának azt mondtam, hogy nagyon tetszett. Szónokiasságát nem hibának, hanem erénynek állítottam. Azután

kiszámítottuk, hogy meddig tarthat a másolás munkája, majd ha a szöveget odaadtuk Mnesternek, mennyi idő kell a színészek kiválogatására, az összeolvasás begyakorlására. A Palotával is meg kell állapodni, hogy melyik császári lakomán lehet egy ilyen felolvasást tartani. Úgy gondoltuk, hogy legföljebb három hónapon belül sor kerülhet az asztal melletti játékra. – Én azt hiszem, Seneca nagy szerencséje, hogy erre sohasem került sor. Illetve, amikor több mint nyolc évvel később mégis felolvasták az Oedipus rexet, az nem a császári palotában, hanem Seneca saját otthonában, írók, költők és filozófusok jelenlétében történt. Sok minden következett addig a világban is, Seneca életében is. Már hamarosan izgalmas cselekmények követték egymást.

Ezeknek elég közeli tanúja lehettem.

Az írástudó rabszolgák még a dráma lemásolásánál tartottak, tehát kevés nappal az imént elmondottak után, Seneca újra benézett hozzánk a könyvkereskedésbe. Egy eddig ismeretlen férfit hozott magával. Alacsony, sovány, nyírott ősz szakállú, tudós formájú volt. Hosszú fehér köntöse, bőrsaruja afféle jómódú görögre vallott. Nagyon udvarias főhajtással előzte meg, hogy én köszöntsem vendégként. De mielőtt megszólalt volna, Seneca bemutatta: – Rómába látogató barátunk neve Philón, alexandriai filozófus. Én meglepve néztem rá, hiszen a nevét a Platón-féle Akadémián is emlegették. Sőt egy Alexandriából jött tanítványnál láttam az egyik könyvét is. – Meghajoltam előtte, és ezt mondottam, méghozzá azonnal görögül: – Uram, te írtad a „Mózes élete” című elmélkedést arról, hogy a zsidók prófétája ugyanazt az egyetlen istent hirdette, mint Platón, amikor a legfőbb jó eszméjéről beszélt.

Hát én ősz hajú-szakállú idős férfiút így elpirulni még nem láttam. Úgy látszik, merőben váratlan volt a számára, hogy Rómában akad egy ember, aki legalábbis tudott az ő egyik művéről.

– Drága fiatal barátom, engedd, hogy idősebb testvérként megöleljelek – mondta, és két karral át is ölelt. Én pedig azonnal azt vettem tudomásul, hogy ilyen szép kiejtéssel görögül beszélni még Athénben is alig-alig hallottam.

Nem a görög városok utcai nyelvén szólt, hanem úgy, ahogy Platón dialógusaiban társalognak a bölcsek.

Seneca elégedetten mosolygott, és azt mondta, elég rossz görög kiejtéssel: – Ugye mondottam, Philón, hogy igazi, művelt férfihoz vezetlek? Mi tagadás, én csak azt tudtam, hogy te vagy az alexandriai görög zsidók elöljárója és még filozófusnak is híres ember, de Luciusunk tudja, hogy

valóban ki is vagy.

Az igazság az volt, hogy én éppen azt nem tudtam, hogy valójában ki ez a görög filozófus. Nem tudtam, hová soroljam. A zsidókról Athénben igen különböző híreket hallottam. A piacokon gyakran voltak láthatók a Júdeából jött zsidó kereskedők: hangos szavú, tarka ruhájú, nagy szakállú férfiak. Azt mesélték, hogy odahaza igen harcias emberek, akikkel a római hatóságoknak örökké bajuk van. A tudós csarnokokban azonban megfordultak alexandriai zsidók. Ezek általában művelt emberek voltak, görögül beszéltek, állítólag nem is értették őseik nyelvét. Csak a vallásuk volt közös: egyetlen istent tiszteltek, aki láthatatlan, képet vagy szobrot nem is lehet, nem is szabad készíteni róla. Annak idején magam is gondoltam arra, hogy ez az egyetlen és láthatatlan isten felettébb emlékeztet Platón legfőbb Eszméjére, azután hallottam Philónról, aki egynek tartja a zsidók fő prófétájának, annak a Mózesnek az istenét Platón legfőbb Eszméjével. Én ezt ugyanúgy tudomásul vettem és méltányolandó gondolatnak tartottam, mint a többi bölcselet tanítását. Pürrhon tanítása óta magam is úgy gondoltam, hogy semmi sem bizonyos, de minden lehetséges. Tehát ugyanúgy nem riadoztam a zsidók hitétől, mint bármely iskola vélekedésétől. Azt pedig hamar tudomásul vettem, hogy az egyik görög eszmékkel viaskodó bölcs, a másik görög ravasz hajós kereskedő. Ezért természetesnek tartottam, hogy az egyik zsidó elmélyed az egyetlen Istenben, a másik zsidó meg erőszakos kereskedő.

Beszélgetés közben ez szóba is került, és Philón hangosan felnevetett: – Okos fiú vagy, Luciusom. És milyen jól tudsz görögül. Pedig te, ugye, igazi római vagy?

– Az vagyok – vallottam. Erre ő meg latinra váltotta a szót. Meglepően jól, tisztán, jó kiejtéssel beszélt latinul is. Seneca szinte elbűvölve, felkiáltva fordult feléje: – Hát miért nem mondtad, hogy ilyen jól tudsz latinul is?

Philón rámosolygott: – Miért mondtam volna, amikor te velem az anyanyelvemen beszéltél? Én kérdően néztem rá: – Neked, Philón mester, görög az anyanyelved?

– Mi más lenne?

– Athénben úgy hallottam, hogy a ti anyanyelvetek valami egészen más.

Hébernek mondják.

– Az ősöké volt az, akik nagyon régen Júdeában éltek. De ma már Júdeában sem beszélnek igazi héberül. Ott arameusul tudnak, az valami más. Mi azonban már rég nem tudunk sem héberül, sem arameusul. Mi görögök vagyunk.

– Úgy, ahogy az athéniek? – kérdeztem.

– Nem egészen úgy – magyarázta. – De nem is úgy vagyok zsidó, mint ahogy Júdeában azok az ottani zsidók. Mi abban különbözünk a zsidóktól, hogy görögök vagyunk, és abban különbözünk a görögöktől, hogy zsidók vagyunk. A mi számunkra közös múlt Homérosz hősvilága, a nagy tragikus költők magasztossága, az Akropolisz szobrainak és oszlopainak szépsége, Platón Filozófiája az egyik oldalról, és szent könyveink hőseinek, Ábrahám, Izsák és Jákob történetének hagyománya, Mózes tanítása, Dávid király hőstettei és Salamon király bölcsessége. Mi ugyanúgy tartozunk Athénhez és hozzátok, Rómához, mint Júdeához és a jeruzsálemi templomunkhoz, amelynek már nem értjük a nyelvét. Közben pedig Alexandria is, Jeruzsálem is Róma alattvalója. És ez nem is baj, mert Róma lehetne a világ békéje. De a Rómából kiküldött tisztviselők úgy viselkednek, mint az ellenségeink.

Ellenünk lázítják a műveletlen tömegeket. És el akarnak tiltani szertartásainktól. Én most azért jöttem egy küldöttség élén, hogy meghajoljak császárotok előtt, és kérjem kegyességét: védjen meg bennünket saját tisztviselőitől. Engedjék vallásunk szabad gyakorlását, és intézkedjék, hogy ne legyünk szabad prédái a rabolni szándékozóknak. Holnapra ígérték, hogy a császár színe elé járulhatunk. Érdeklődésemre az is kiderült, hogy Philón Alexandriában hallotta: Rómában Seneca a legotthonosabb a görög filozófusok tanításaiban. Ezért ide érkezve, felkereste őt, és megismerkedve vendégbarátul fogadták egymást.

Seneca pedig úgy gondolta, hogy a leghelyesebb, ha elvezeti hozzám, hiszen jártas is vagyok a görög filozófusok tanításaiban, és nálunk olyan könyveket is találhat, amelyek talán érdeklik őt. Örültem az új ismeretségnek. Arra is gondoltam, hogy amíg az a híresen okos és művelt ember Rómában van, sok mindent megtudhatok tőle vallásuk tanításairól, arról a láthatatlan, egyetlen Istenről, aki – őszerinte – felettébb hasonlatos Platón legfőbb eszméjéhez, a Jóhoz. Arra is kíváncsi voltam, mit végez majd ő és a vele jött küldöttség Caligula császárnál. Meg is beszéltük, hogy ha végzett a kihallgatással, tehát másnap alkonyatkor együtt eljönnek hozzám vendégségbe. Philón mosolyogva vallotta, hogy ámbár mértéktartóan él, de azért egy kis bort szívesen megiszik. Nagyon keveset, de tisztán, mert az ő láthatatlan Istenük tiltja a tisztátalan ételeket és italokat, tehát nemhogy

különféle bort sem szabad összevegyíteni, de tisztátalan a víz is, ha bort kevernek bele, a bor is, ha vizet.

Seneca mosolyogva bólintott: – Ezt az Olümposzon is helyeselnék. A ti Istenetek Mnesternek is örömére válnék. És a Palota urainak is.

Philón arcvonásain ezekre a szavakra előbb a nemtetszés apró rángását vettem észre. De azután azonnal ő is elmosolyodott, és ezt mondta: – De a mi Istenünk parancsolatjai között az is olvasható, hogy „ne ölj” és „ne paráználkodj”.

– Erről ne is szólj, ha a színe elé bocsátanak. A mi élő istenünk kedveli is, gyakorolja is, parancsolja is, hogy öljünk és paráználkodjunk. Úgy látszik, azonnal látszott a tekintetemen, hogy nem értem, miért mondja ezeket a szavakat, mert azonnal magyarázta: – Philón barátunk egy alexandriai zsidó küldöttséget vezet. Napok óta várják, hogy isteni császárunk színe elé járulhassanak és elmondhassák panaszaikat. Náluk a tisztviselők nem csak méltánytalan adókkal terhelik a zsidókat, de azt parancsolják, hogy a templomaikba állítsák be Róma isteneinek szobrait is, különben nem imádkozhatnak saját Istenükhöz sem. Ezt ők sérelmesnek tartják. Ráadásul a hivatalok elnézik, ha gazdag zsidókat kirabolnak, és egyenest kedvelik, ha verekedni szerető ifjak válogatás nélkül megtámadják a gazdag és a szegény zsidókat. Hát most a legfőbb úrtól, a császártól kérnek védelmet, hiszen hűséges alattvalók és jó adófizetők. Én elgondolkoztam ezen a nyilvánvaló sérelmen. Azután megkérdeztem Philónt: – Nem gondoljátok, hogy ha mégis felállítanátok templomaitokban Róma isteneit, attól még imádkozhatnátok a ti egyetlen és láthatatlan Istenetekhez?

Hiszen a rómaiak is eltűrik, hogy idegen istenek – az egyiptomi Ízisz, a perzsa Mithrász, sőt egyes helyeken még a barbár pannóniai Silvanus is – odaálljanak Jupiter, Juno és Minerva mellé. És te, bölcs Philón, aki azt állítod, hogy Platón legfőbb eszméje azonos a ti Mózesetek Istenével, miért ne gondolhatnád, hogy a mi Jupiterünk, akit a görögök Zeusznak neveznek, szintúgy azonos azzal az egyetlen láthatatlannal?

A görög-zsidó bölcs mintha indulatosan akart volna válaszolni, de mégis türtőztette magát, és pontosan fogalmazott mondattal válaszolt: – Platón legfőbb eszméje, a Jó, ugyanolyan láthatatlan, egyetlen szellemi

lény, mint amilyennek Mózes tanította a mi Örökkévalónkat. De a ti szobraitok faragott képek. Én még azt is elhinném, hogy jelképek, de látványként elképzelhetőek. A mi parancsaink között a legfőbbik egyike, hogy „ne csinálj magadnak faragott képeket”. – A mi Istenünk kiválasztott bennünket, mi az ő népe vagyunk, de Ő féltékeny isten, nem tűrhet el maga mellett idegen isteneket. Mi nem sértjük a ti hitvallásotokat, mi betartjuk a ti törvényeiteket, mi földi urunknak tudjuk a ti császárotokat, mi megfizetjük a ti adótokat, és csak ezt kérjük, hogy a mi templomainkon belül úgy imádkozhassunk, ahogy a számunkra elrendeltetett. Tudjuk, Júdeában a héberül olvasó és arameusul beszélő zsidók idegen hódítóknak érzik a rómait, szakadatlan lázadoznak is. Ők visszasírják az egykori saját országot. Mi azonban görögök vagyunk, és a Római Birodalom hűséges alattvalói. Mi csupán azt kérjük, hogy nyelvünk szerint, iskoláink és olvasmányaink szerint maradhassunk görögök, és örökölt vallásunk szerint maradhassunk zsidók.

Ezt szeretnénk alázatosan elmondani Caius császár orcája előtt. És latinul fogok szólani hozzá, hogy lássa, tudja: Róma alattvalói vagyunk. Remélem, hamarosan kegyes lesz fogadni minket.

Mielőtt elment, még körülnézett a polcokon, nincs-e valami kedvére való könyv. Mintha gúnyolná magát, hümmögve mondta, hogy maradi az ízlése, jobban szereti a régi szerzőket, mint a mostaniakat. Talán azért – tette hozzá –, mert ő már hatvanéves, és idős korban már nehéz megszokni, hogy a fiatalabbak másként gondolkoznak, beszélnek, írnak, mint azok, akiket az olvasó ember lelkes fiatalságában megkedvelt. Ráadásul ő olyan ósdi szokások rabja, hogy jobban szereti az asztalon a maga elé teríthető tekercseket, mint azokat a Bibloszban kitalált hajtogatott könyvecskéket, amelyeket lapozni kell.

Görög könyveink között nem talált olyat, amely otthon ne volna meg neki.

Végre azonban rábukkant egy kedvérevalóra. A legrégebbi latin nyelvű olvasmány Homérosz Odüsszeiájának jó három évszázaddal ezelőtt készült legelső fordítása: az Odusia. A jó emlékezetű iskolamester, Livius Andronicus műve. Már nagyapáink idejében Horatius azt írta róla, hogy rendkívül unalmas olvasmány. Manapság régóta senki sem olvassa. Ez a régen másolt szöveg, az alaposan sárguló tekercseken, ki tudja, hány esztendeje hevert az egyik pult mélyén. Nem mi készítettük, valamikor régen apám vásárolta, de azóta sem kellett senkinek.

Amikor Philónnak éppen ez tetszett meg, oda akartam ajándékozni neki. Ő azonban komoly arccal nemet intett, de nagyon kedves hangon mondta: – Becsüld meg jobban, kedves fiam, a régi értékeket. Úgy látszik, nem is

tudod, hogy egy ilyen ritka másolat milyen drága jószág. Magam sem tudnám eléggé becsülni, ha ingyen jutnék hozzá.

– De magam sem tudom az árát, Philón atyám – mentegetőztem. – Talán nincs is még egy mostanában a római könyveseknél.

– Éppen ezért olyan értékes, már tudniillik annak, aki értékelni tudja. Én ugyan kevéshez értek, és még rokonaim szerint is járatlan vagyok a pénzügyekben, de éppen a könyvek világában otthonos vagyok.

Tehát ő mondta meg, mennyit ér az a régi tekercs, kifizette, és örömmel tűzte a leple alatt alsóruháját összefogó övébe. Így kezdődött ismeretségem a híres alexandriai filozófussal, akivel ugyan mindössze néhány hétig tarthattam a barátságot, s attól fogva, hogy visszautazott afrikai otthonába, többé nem láttam. Azt sem tudom, mikor halt meg; itt, Antiochiában úgy hallottam a filozófiában jártas tanítóktól, hogy már rég nem él. Igaz, akkor, harminc év előtt már hatvanéves, vagy még több volt.

Hanem ismeretségünk néhány hete alatt sokat bővült ismeretem a világról, kiterjedt megértésem a vélekedések számos, addig nem ismert lehetőségére.

De a bölcs Philón római tartózkodása igen ijesztően kezdődött.

Egy nappal azután, hogy bent járt az üzletünkben, feldúlt arccal lépett be az ajtónkon Seneca. Több vevő is tartózkodott a polcok között. Bátyám és sógorom is mutogatta a vásárolnivalókat. Seneca megragadta a kezemet, de suttogva mondta: – Gyerünk valahová hátra, ahol kettesben beszélhetünk.

Az üzlethelyiség mögött volt az írószoba, ahol a lektor diktált a rabszolgáknak. Azon át kellett haladnunk, onnét nyílt a könyvraktár, köröskörül magas polcokkal. Csak egy felső résen szűrődik be oda a napfény.

Asztalra, székre ott nincs szükség, csak egy létra támaszkodik a polchoz.

Tehát a félhomályban, állva érthettünk szót. Seneca elrekedt hangon suttogta: – Caligula maga elé bocsátotta az alexandriaiakat. Philón – így mondják, akik ott voltak – választékos szavakkal mondotta el a sérelmüket. Elmondta, hogy Egyiptomban körülbelül egymillió görögül beszélő zsidó él, hűséges állampolgárai a Római Birodalomnak, sok köztük az igen magas adókat fizető, de még több tanító van a soraikban. Semmivel sem indokolható, hogy sérelem sérelemre éri őket: gúnyolják, megtámadják, kirabolják a zsidókat, és a római hatóságok nemhogy nem adnak védelmet, de jogtalan adótöbblettel is terhelik a családokat. És a legfőbb sérelem, hogy templomaikba szobrokat akarnak állítani, holott az ő Istenük szigorúan tiltja ezt. – Amikor befejezte, Caligula rákiáltott: „Magad vallottad be, hogy lázadók vagytok. Aki Róma

isteneit nem engedi be a templomába, az Róma fennhatósága ellen lázad. Aki az én szobromat nem engedi felállítani, az énellenem lázad. Tehát vádlottak vagytok, várjatok az ítéletre. De nem kell sokáig várnotok!” – Intett a testőröknek, akik körülvették a küldöttséget, és Philónnal együtt börtönbe vetették őket. Mnester, aki bejáratos a Palotába, attól fél, hogy nem is következhet más, mint halálos ítélet.

Engem a verejték vert ki a rémülettől.

– Mit lehetne csinálni?

– Nekünk semmit – válaszolta. – De Mnesternek a lelkére beszéltem, ő talán segíthet, hiszen a császárné a szeretője. És Caligula hallgat az asszonyokra, talán még a feleségére is. Mnester elsietett. Tudja, hogy idevárom. De addig senkinek ne szóljunk, mi történt. Ilyesmiről még beszélgetni is életveszélyes.

Visszamentünk tehát a boltba, és úgy tettünk, mintha Seneca válogatná a könyveket. Közben vevők jöttek, vásároltak, elmentek, újabbak jöttek. Az idő pedig mintha nem is akarna múlni.

Végre belépett Mnester. Mintha a rossz hír hírnökét játszaná egy Szophoklész-tragédiában. A pultok előtt álldogálók mind feléje néztek, hiszen ki ne ismerte volna a nagy hírű színészt, ő pedig körbehajolt valamennyi felé, mint aki tudomásul veszi belépése gesztusának sikerét.

Seneca okosan indokolni akarta, miért hívjuk azonnal félre. Ő is nagy kézmozdulattal köszöntötte a híres férfit, és hangosan ezt mondta: – Vártunk már, nagy művész. De ha már megtanultad új tragédiád monológját, akkor arra kérlek, előbb nekem mondd el először, mielőtt mások hallanák. Beszéljük meg együtt, hol kell hangosabban, hol kell halkabban mondani a sorokat. Legföljebb Lucius barátunk jöjjön be velünk, mert ő ért a verstanhoz.

Ezzel szinte beráncigálta Mnestert a hátsó helyiségbe, én mentem utánuk. – Odakint a legtöbben ismerték Senecát is, így valószínűnek hangzott, hogy a költő saját szövegét akarja megbeszélni a szerep alakítójával.

Odabent a félhomályban azután Mnester gyászos hangon közölte, hogy a császárné most nem mer közeledni a férjéhez, mert éppen tegnap egy sokkal egyszerűbb kérelemre Caligula azt mondta neki, hogy ha beleavatkozik uralkodói szándékaiba, akkor egyszerűen hasba szúrja. Ezt pedig el is lehet hinni, mivel a múlt héten kardjával átdöfte egy régebbi szeretőjét, aki kegyelmet kért egy halálra ítélt szenátornak. A nő azonnal meghalt, és

Caligula odaszólt az ügyeletes testőrtisztnek, hogy azt az elítéltet azonnal végezzék ki. Ami pedig Philónékat illeti, a császár megüzente a Rómában élő zsidók vezetőinek, hogy holnap templomuk papjai és elöljárói valamennyien legyenek a Mars-mezőn, ott fogják kivégezni kötéllel a lázadó alexandriai zsidókat. Utána pedig a római zsidó templomban azonnal fel kell állítani Caligula szobrát, és ettől kezdve minden reggel áldozni kell előtte. Aki megszegi a parancsot, ugyanarra a sorsra jut, mint holnap az alexandriaiak.

Addig is tudtam, hogy rettenetes mindaz, ami a Palotában folyik és ami onnét jön. De ilyen közel még nem voltam a borzalmakhoz. Ettől kezdve éreztem magamat szemtanúnak, és feladatomnak, hogy elmondjam az elmondhatatlanokat.

Bizonyos voltam benne, hogy nincs menekvés az első látásra tisztelve megszeretett Philón számára. De hamarosan arról kellett meggyőződnöm, hogy mennyire igaz a legbölcsebb Pürrhon tanítása: „Minden lehetséges, de semmi sem bizonyos.” Az történt ugyanis, hogy ezen a napon, illetve a nap késő estéjén a Caligulának nevezett Caius császárt saját testőrtisztjei meggyilkolták. A halálra váró elítélteket pedig kieresztették, menjenek, amerre látnak.

Amikor másnap Philón belépett üzletünk ajtaján, ő maga sem tudta, mi történt és hogyan történt. Azt vette tudomásul, hogy láthatatlan Istenük kimentette őt és társait a biztosnak tartott halálból. A nemsokára megérkező Seneca is csak annyit tudott, hogy tegnap éjjel megölték a császárnét is, kisgyermeküket is, Caligula húgait is, és korábbi ágyasaitól származó valamennyi fiát és leányát. Voltak, akik a császár védelmére akartak kelni, ezek megölték a gyilkosok egy részét, de azután az életben maradottak megölték ezeket. Néhány szenátor a hírre a Palotába rohant, hogy bizonyos legyen, mi történt. Az általános öldöklésben ezek közül is leszúrtak néhányat.

Az utcákon pedig tolong a nép, és azt kiáltják, hogy nem kell többé császár, vissza kell állítani a régi köztársaságot úgy, ahogy Julius Caesar előtt volt.

De hogy valóban mi van most Rómában és a Birodalomban, arról fogalmam sem volt. Csak néhány nap múlva, amikor utcaszerte hírnökök közölték, hogy az új császár egy Claudius nevű férfi, akiről legtöbben azt sem tudták, hogy kicsoda – akkor került elő végre a mindenütt bennfentes Mnester és mondotta el, mi történt és hogyan történt.

Ez Seneca házában következett el: a költő a megnyugodott városban vacsorára hívott meg bennünket, Mnestert, Philónt és engem. Philón előre elnézést kért, hogy ő a felszolgált étel-ital finomságaiból csak azt a néhányat eszi, amelyet Mózes szabályai megengednek, bort igen keveset, de tisztán

iszik. És étkezés előtt kezet mos, mert ezt is megparancsolta nekik láthatatlan Istenük.

A költő háza jómódú és jó ízlésű emberre vallott, kis belső kertjét oszlopsor vette körül, az oszlopsorok mögött esős időben is lehetett sétálni. Az ágyásokat értő kertész különböző színű virágokkal formálta szemet gyönyörködtető látvánnyá. Esténként ilyen vendégeskedések idején fáklyák világították meg. Ide nyílt az ebédlő szélesre tárt ajtaja. A másik ajtó a ház tágas előcsarnokába, az átriumba vezetett, amelynek közepén vizesmedence verte vissza a körülötte égő lángok fényét. Az ebédlő két oldalfalát festmények díszítették. Az egyik azt a híres jelenetet ábrázolta, amikor Parisz, a pásztor-királyfi ítéletet mond, hogy melyik a legszebb a három istennő – Héra, Athéné és Aphrodité – között. A latin szerzők természetesen a három isteni hölgy nevét Junónak, Minervának és Venusnak írják. Szemközt a másik falon a zárt szobában őrzött Danaé látható, akit Zeusz – azaz latinul Jupiter isten – az ablakon beáradó napfény formájában látogat meg. A festmények ábrázolta történeteket természetesen mindnyájan ismertük, hiszen aki bármit is tanult, történelemnél és filozófiánál, költészetnél és színháznál is korábban ismerte meg azokat a hitregéket, amelyek ősidők óta hagyományozódtak a görögökre, és amelyeket a rómaiak is a magukénak fogadtak el. Én gyermekkoromban szó szerint hittem, hogy az a legigazibb igazság, amit hitünk regéi tanítanak, és habár azóta megtanultam mindenféle bölcseletet, megismertem a miénktől különböző vallásokat, de azért mégis el tudom képzelni, hogy a vallás tanításában is lehet valami igazság. A bölcs és tudós Seneca, bár eredetileg nem latin fiú volt, hanem hispanus, úgyszintén latin műveltségben nevelkedett, tehát ő is így valahogy lehetett a regékkel.

Alighanem úgy fogta fel, hogy a hitregék jelképek, amelyek a valóság lényegéről mondják el a legfontosabbakat. A görög műveltségű zsidó Philón bizonyára csupán meséknek tekintette az Olümposz isteneit, de olyan meséknek, amelyeket a művelt embernek ismerni, a jó ízlésűnek szeretni kell.

Hogy Mnester mit gondolt minderről, azt sohase tudtam meg. Mnester is művelt férfi volt, de színész akkor is, amikor nem alakított drámai szerepeket.

Ha ő Aiszkhülosz-tragédiát játszott, bizonyára ugyanígy szó szerint hitt az istenekben, mint a nagy költő. Ha Szophoklészt játszott, egyszerre hitt az istenekben és bírálta őket, mint halhatatlan szerzője. Ha Euripidészt tolmácsolt, akkor ő sem hitt semmiben, de bármit bizonyíthatónak vallott, mint a szofistákon nevelkedett drámaköltő. Mnester mindvégig rejtelem volt és maradt számomra. Egyszerre volt birtokában minden érzelem, és lelke mélyén érzelem nélküli lehetett. Nagyon szép férfi volt, bolondult a nőkért és a nők bolondultak érte. De azt hiszem, igazán a hatalmat szerette, amelyet a legbefolyásosabb asszonyok által szerelmi teljesítményeivel szerzett. Néha

meglepően szolgálatkésznek mutatkozott, máskor meg kíméletlennek, mintha képtelen lenne érzelmekre.

Amikor körülhevettük Seneca asztalát, és két igen formás rabszolgalány nagy tálcákon ételeket és italokat hordott elébünk, Mnester rámutatott Danaé és a napfény szerelmeskedését ábrázoló képre, és magyarázó hangon mondotta: – Nézzétek csak, ez a legvalódibb valóság. Danaét ostoba apja bezárta egy vastag kőfalú szobába, még az ablakon is vasrács van. Azt hitte, kifoghat a legnagyobb erőn, amely a férfit a nőhöz, a nőt a férfihoz kényszeríti. Csak a megfelelő formát kell megtalálni, az pedig mindig megtalálható. Ha másképp nem megy, akkor Jupiter napfénnyé változik, az pedig beáradhat a rácsok közt is a kitárt ablakon. Danaé pedig nemcsak az ablakot, hanem kívánatos testét is kitárta a fény aranyesője elé. Ez a mindennapi igazság: minden nő elérhető, minden férfi megkapható. A formát megtalálni pedig csupán lelemény kérdése.

Seneca bólintott e szavakra, de azt kérdezte: – Mondd, Mnesterem, téged nem borzasztott? Vagy nem szomorított? Vagy nem rémített el Caesonia szörnyűséges halála? Jól tudtuk, nem is titkoltad, sőt dicsekedtél is vele, hogy a császárné a szeretőd. Alig néhány napja ölik meg, és te értő szavakkal magyarázod Danaé regéjének igazságát. Éreztél te már valaha is gyászt?

Mnester a kancsóból bort töltött poharába, és ahogy szokta, tisztán végigitta, majd úgy tette le az ivóedényt, hogy odakoppant az asztal lapjához.

Csak ezután válaszolt: – Aki az istenektől vagy a náluk is hatalmasabb végzettől azt az ajándékot kapta, hogy a világ urainak feleségei befogadják az ágyukba, az eleve mindig el lehet készülve, hogy vagy a szeretőit, vagy őt ölik meg. Ha egy császár, vagy akár egy hadvezér, vagy főbíró olyan természetű, hogy felháborodik, ha felesége nemcsak őt részesíti testének örömeiben, akkor előbb-utóbb legalábbis gyanítja, kire legyen féltékeny. És már a gyanú is elegendő, hogy azzal a szerencsétlen férfival tőr, kard, méreg vagy koholt vád alapján hozott ítélet végezzen. De ilyen könnyen csak a legnagyobb urak tudnak végezni a vetélytársaikkal. És aki ilyen nagy úr, az mindig számíthat arra, hogy sokaknak van útjában, és ezek végeznek vele, mint most ezzel a tébolyodott Caligulával. És ha egy túl nagy úrral végeznek, tanácsos vele a családját is kiirtani, hiszen minden életben maradt rokon veszedelmes ellenség lehet. Az igazi nagyuraknak a saját rokonai veszedelmeket forralhatnak. Ezért irtotta ki

Caligula is mindazokat a családból, akiket elődje, Tiberius még életben hagyott. A dicsőséges és isteni Claudia-Julia nemzetségből egészen a legközelebbi napokig egyetlen férfi kivételével mindenkit megöltek. A család kiirtotta önmagát. Csak a derék Claudius maradt életben három császári nemzedéken át, mert róla mind a három nemzedék tudta, hogy hülye, tehát nem veszedelmes. De ha mindenki halott, akkor – ha nem akarták megszüntetni a császárságot – nem lehetett más a császár, csakis ő. Ezért emelte a szenátus őt a legmagasabb székbe.

Engem a hideg kerülgetett a szavak hallatára. Igaz, Mnester azt is kimondta, amit én oly gyakran gondoltam már, hogy nincs határ szerencse és szerencsétlenség között. Nekem újra meg újra szerencsétlenségem volt a szerencsém. Ez a felismerés bölcsebbé teszi az embert. De nincs az a bölcsesség, amely megérthetné, hogy valaki azért lesz a világ urává, mert mindenki hülyének tartja. Lehetséges, hogy Claudius nem is igazi hülye.

Talán csak annak tettette magát, hogy senki se féljen tőle, és életben maradjon. Ebben az esetben az is meglehet, hogy bölcs ember. De nem ezért lett császár, hanem mert hülyének tartják, ezért emelte maga fölé a szenátus.

Valami ilyesmin gondolkozhatott Philón is, mivel ő ezt kérdezte: – De ha senki sem tartotta alkalmasnak, akkor miért tették meg császárnak?

Hiszen a nép, az utca, a legtöbb ember Tiberius után, a még rettenetesebb Caligula tanulságaiból azt a kívánságot fogalmazta meg, hogy ne legyen több császár, állítsák vissza a régi köztársaságot.

Erre Seneca is tudott egy magyarázatot: – Éppen azért, mert a nép, a többség ezt kívánta.

A szenátus urai közül ugyan sokat megöltek a császárok, de akik mégis élnek közülük, azoké minden befolyás, azoké a nagy vállalkozások haszna, azok közül kerülnek ki a hadvezérek és a provinciák kormányzói, akik a legtöbbet harácsolhatják maguknak. Ezeknek semmi kedvük, hogy népgyűléseken döntsék el, kik legyenek a főtisztviselők, kik kaphassák olcsó bérletbe a közföldeket. A császárok számos gazdagot és befolyásosat megölhetnek, elvehetik a vagyonukat, de akiket nem öltek meg, azok a birodalom igazi urai.

Mnester fejezte be a magyarázatot: – Tehát Caligula halála után a szenátusban nagyon gyorsan, mielőtt népgyűlést hívhatott volna össze bárki, megállapították, hogy nincs más jogos örökös. Talán maga Claudius is meglepődött, amikor mentek érte és vállára borították a piros palástot. Ezzel én ott folytatom, ahol a múlt héten

elhagytam. Tudniillik, és ti tudhatjátok is, hogy Claudius feleségének, a híresen szép Messalinának már legalább három hónapja a szeretője vagyok.

Mert azt én is kiszámítottam, hogy ha a testőrtisztek és akik mögöttük állnak, megölik Caligulát, akkor nem lehet más az utódja, csak Claudius, tehát okos dolog eleve a feleségének a szeretőjévé válni. És azt hiszem, kedves Senecám, te tudod közöttünk a legjobban, hogy nem rossz a szerelem Messalinával.

Mindannyian kérdően néztünk Senecára, az pedig csodálkozva kérdezte: – Ezt honnét tudod? Hiszen én sohase mondtam senkinek. Akkor, régen, Messalina még nem is Claudius felesége volt. Nem is Rómában történt…

Honnét tudod?

Mnester megint végigivott egy pohár bort, azután magyarázta: – A legilletékesebbtől tudom. Tőle. Amikor először feküdtem az ágyában, és kellemesnek találta velem a szerelmet, azonnal elmesélte egész múltját, szüzessége elvesztésétől két eddigi férjén át valamennyi szeretőjéig. Tehát tudom, hogy egy régi nyáron, fürdőidényben, Baiaében történt, ő a férje nélkül nyaralt ott, te akkor két házasság közt voltál, ő szép volt, te már neves költő. Mi mást csinálhattatok volna? Csak te nem olyan voltál, mint ahogy elvárná egy férfitól…

– Nem olyan emlékezett Seneca. – Hűséget vártam. Azt mondtam neki, hogy ha elválik a férjétől, feleségül veszem, ő áltatott, hogy erre is sor kerülhet. Ehelyett azonban egymás után két másik férfival is megcsalt.

– Téged? – nevetett a színész. – A férjét csalta meg veled is meg a többiekkel is.

– Én azonban úgy éreztem, hogy engem…

– Tudom – bólintott mosolyogva Mnester. – Ezt is elmondta. Te indulatosan pofon ütötted, megfordultál, és hazajöttél Rómába.

– De sokáig nem felejtettem el. Azt hiszem, tényleg szerelmes voltam bele.

– Ő sem felejtette el, máig is gyűlöl. Mondotta, hogy te voltál az egyetlen, aki megaláztad őt. Azt ajánlom, hogy legalábbis egyelőre ne keresd a császári udvart, mert Messalina most császárné, és ha meglát, talán az is eszébe jut, hogy végre bosszút állhat. Csak akkor közeledj hozzá, ha én mondom majd, hogy most már nincs veszély. És most már végre ti is igyatok, nehogy én egyedül igyam itt ki minden borodat.

Töltöttünk, Seneca meg én vízzel vegyítve. Mnester már a harmadik

pohárral, tisztán. Philón is tisztán, de csak a pohár aljára öntött egy keveset.

Ettünk is egy-két falatot. Majd Mnester a Danaével szemközti képre mutatott.

Arról is volt mondanivalója: – Látjátok, ez a nők másik fajta cselszövése. Danaé és a szeretője leleményesen megtalálja, hogy a zárt falak és a rácsos ablakok sem jelentenek akadályt a szerelem előtt. Ott az a három istennő a férfi megvesztegetésével akarja elérni, hogy őt tartsák a legszebbnek. Szépség és szerelem ügyében minden nő hajlandó elkövetni olyasmit, amit a törvények bűnnek mondanak.

Vesztegetni bűn. – És itt három istennő példaadóan veszteget.

Seneca így folytatta: – Ez azonban nemcsak a szerelmi cselszövényekre jellemző. Ez az ősi rege a bizonyíték arra, hogy a legrégebbi emberek is tudták, ahol döntés van, ott vesztegetni lehet. És mivel vesztegették az istennők a döntőbírót? Juno hatalmat ígért, Minerva tudást, hírnevet, dicsőséget, Venus sikeres szerelmet.

Máig is ez a három lehetőség kínálkozik: a vesztegető nagy pénzt vagy jó hivatalt, esetleg magas rangot kínál, vagy azt, hogy a tudósnak, művésznek, költőnek a művét nagy dobra veri, díjakat szerez számára, könyveit sok példányban kiadatja, a versenyeken megszerzi számára a legtöbb szavazatot, vagy a kívánatos nő magát kínálja, esetleg a vesztegető kerítőként szerzi meg a csábos asszonyt. Pariszt is ezzel a három lehetőséggel kísértették meg. És ő ugyanúgy nem tudott ellenállni, mint a legtöbb ember, aki fontos ügyben dönthet.

Mnester egyetértően bólintott: – Tulajdonképpen Parisz dicséretére vall, hogy a hatalom és a dicsőség helyett a szerelmet választotta.

Most végre megszólalt Philón is: – Mert még túl fiatal volt. Néhány évvel később a dicsőséget választotta volna, érett fővel pedig a hatalmat.

Erre már feltettem én is a kérdést: – De mi lett volna, ha megvesztegethetetlen, és egyik csábítás sem hat rá?

Mnester a szemembe nevetett: – Akkor semmi sem lett volna belőle. A tisztesség tiszteletre méltó, de nincsen haszna. Figyelj csak a világban, amelyben élsz.

Hát én azóta is nyitott szemmel figyelek, és most is azt mondom el, amit a múló évek alatt tapasztaltam.

Caligula császár korának csak utolsó heteit élhettem át. De ennyi is elegendő tanulságot adott. Ez a korszak az én számomra ezzel a Senecánál átbeszélgetett vacsorával végződött. Onnét már úgy léptem ki az esti utcára, hogy Claudius császár korszaka kezdődik.

III Claudius császár tizenhárom esztendeig uralkodott. E hosszú idő alatt én csaknem kezdettől mindvégig a Palota szolgálatában állottam, címem szerint „Az isteni dicsőséges felséges úr írnoka”, aki tehát közelről láthatta, sőt áttekinthette mindazt a gyalázatot, amely a világ fölött uralkodó Városban és a Városból igazgatott Világban történt. Alig-alig hiheti el, aki olvassa vagy hallja, hogy közben én, e hosszú idő alatt, a rettegett és kinevetett császárt csak nagy néha, tőle távoli teremsarokból láttam. Ő, ha a szeme véletlenül felém fordult, akkor se vett észre. Ott éltem közvetlen közelében, de nyilván még csak nem is hallott rólam. És a leghatalmasabb férfiak, meg a cselszövő asszonyok, akiknek szolgálatában leírtam a leírnivalókat, azt sem tudták, ki vagyok, sőt legtöbbjük azt sem tudta, hogy vagyok. Nem csak termetemre, de létemre is észrevehetetlen kisember maradtam mindvégig. Életben is maradtam, míg körülöttem kavargott a világ, a közelemben lévők felemelkedtek, ragyogtak, lehulltak, addig éltek, míg el nem pusztultak. A sokat emlegetett szerencse a számomra nem volt kedvező. Ez volt a szerencsém. Gondtalanul élhettem, félelmeim és szorongásaim csak enyhén kínoztak. Legfeljebb néha bosszantott láthatatlan voltom, de mindvégig megvédett a nálam valamivel nagyobbakat lesújtó veszedelmek elől. És egyre jobban tudtam élvezni, hogy másoknál műveltebb, talán okosabb is vagyok, tehát egyre többet értek abból, amit tapasztalok.

Ott kell folytatnom tehát, hogy tudomásul vettem: Claudius a császár, és a felesége, a paráznaságáról hírhedett Messalina a császárné.

Messalina kicsapongó életéről már azelőtt is sok mindent mesélgettek Róma-szerte. Most azonban legelőször azt vehettem tudomásul, hogy bosszúálló. Régóta hidegen tartotta gyűlöletét hajdani szeretője, Seneca iránt.

A mindig mindenki fölött uralkodni akaró asszony nem tudta sok évvel később se megbocsátani, hogy akadt egy férfi, aki nem hódolt meg csapongó szeszélyei előtt, sőt megalázással viszonozta a hűtlenséget. A költő bizonnyal már alig-alig emlékezett volna, hogy egy nyáron gyorsan múlónak bizonyult szerelmes napokat élt az azóta egyre magasabb körökbe emelkedő szépasszonnyal, ha nem tudja, hogy csak szerelme múlandó, de gyűlölete nem. Mnester is figyelmeztette a veszélyre. Gondolt is rá, hogy egy időre talán elhúzódik Rómától, akár vidékre, akár egy távolabbi, kellemes éghajlatú

provinciába. De nem hitte, hogy a visszacsapásra olyan hamar kerül sor, ahogy bekövetkezett.

Caligula nagyon várt, mégis váratlan halála után, az ártalmatlannak vélt Claudius császárrá emeltetése után, egész Rómában érezhető volt a megkönnyebbülés. Úgy gondolták, most már végre nem kell félni, hogy a tekintélyes vagy módos házak kapuján naplemente után vagy napfelkelte előtt fegyveres poroszlók kopogtatnak, vagy egyszerűen betörik a kaput, a házigazdát, esetleg az egész háznépet elviszik. És még az is ritkaság, hogy az eltűntek egyszer újra előkerüljenek, és megússzák vagyonuk elvesztésével a császár gyanakvását. Most az volt a közhiedelem, hogy este bárki nyugodtan térhet aludni.

De alig néhány héttel azután, hogy Claudius volt a császár, éjjel kopogtató palotai testőrök zörgettek Senecánál. Nem voltak gorombák, sőt udvarias hangon szólították fel, hogy öltözködjék, még kényelmét szolgáló holmikat is vihet utána az egyik rabszolgája. De házanépe ennél többet nem tudott: Senecát csukott gyaloghintóba ültették és elmentek vele. Azóta még az a rabszolga se tért vissza, aki a holmiját vitte.

Ezt Philóntól tudtam meg, aki feldúlt arccal sietett hozzánk az üzletbe. Arra gondolt, hogy meg kellene keresnünk Mnestert, hiszen a színész bizalmas kapcsolatban van a császárnéval, ő többet tudhatna meg, sőt talán segíteni is tudna. Philón ugyanis csak általunk ismerte Mnestert, fogalma sem volt, hol találhatja. Az öreg filozófus nem járt mimusszínházba, és különben is tájékozatlan volt Rómában. Csodálatos szabadulása után úgy remélte, hogy pillanatnyilag a veszedelem is elmúlt nemcsak felőlük, de az egész alexandriai görög zsidóság feje fölül. Ezért csak kényelmesen készülődött hazafelé. Úgy tervezte, hogy még néhány hétig elnézelődik a köreinkben.

Találkozni akart a római zsidók különböző, gyakran egymással is vitatkozó csoportjával, végig akarta nézni a Város nevezetességeit, mert már azt is tervezte, hogy hazaérve könyvet ír római utazásáról, az itt látható érdekességekről, a római életről, követségük eseményeiről, a közbejött életveszedelemről és valóban csodálatos megszabadulásukról. Közben napról napra találkozott Senecával, akit a legjobb római barátjának tudott.

Elképzelhető hát rémülete, amikor délelőtt éppen be akart nyitni a költő házába, s ott a szolganép ezzel a hírrel fogadja. Nem is siethetett máshoz, mint énhozzám, minthogy ismerősei között Senecán kívül csak én tudom, hol találhatnók meg Mnestert.

Ez nem is volt egyszerű, mert – hamarosan kiderült – amióta Messalina császárnévá emelkedett, a színészből egyszeriben valami főember lett, akinek

intézni- és intézkednivalói vannak. Mégis eljutott hozzá az üzenetünk, és késő délután már felkeresett. Philón is várta, együtt aggódtunk a tisztelve szeretett barátunkért. Akkor már zártuk az üzletet. Hármasban együtt mentünk hátra az én kis hálószobámba. Akkor még jó ideig ott laktam az apai házban, együtt étkeztem a családdal, lakrészem a ház oszlopokkal körített kertjéből nyílt. Két támlátlan szék is volt a kis asztal mellett. Arra ültek vendégeim, én a fekvőhely szélén is elülhettem. – Mnester itt elmondotta, hogy Seneca alighanem nagy veszélyben volt, mert Messalina főbenjáró pert akart rázúdítani. Hajlandó lett volna akár személyesen tanúskodni, hogy a költő ellensége minden császárnak, még a rég halott isteni Augustusról is csak gyalázkodó szavakat tud mondani. Bármikor lázítani kész a régi köztársaság felújítása érdekében. Nem is Claudius, hanem ő küldte a testőröket Seneca elfogatására. Császári férje csak tőle tudta meg, hogy a tudós költő már a börtönben várja, hogy akár a bíróság, akár a legfőbb császári szó mondjon ítéletet felette.

Claudius pedig semelyik nőnek nem tud ellentmondani, Messalinának a legkevésbé. De szerencsére ez az uralkodásra egyáltalán nem való, ütődött ember közben sokat olvasó, irodalmat és történelmet kedvelő férfi. Olvasta Seneca néhány drámáját, és amilyen rossz ízlésű, még tetszett is neki.

Ráadásul nem szeret halálos ítéleteket hozni. Engem is kedvel, gyakran látott különböző tragédiákban. Most éppen én vagyok a színházak és a látványosságok rendezésének legfőbb ellenőre. Tehát a lelkére beszélhettem.

Ez azonban nem volt elég. Sokkal nehezebb volt rábeszélni Messalinát, hogy ne kívánja Seneca halálát. Előbb igen nagy érvelő, azután még nagyobb szerelmi teljesítményre volt szükség, hogy kiegyezzék a száműzetéssel: legyen Seneca messze, de igazán jó messze a Várostól. Végül a császár és a császárné együtt – de az én jelenlétemben – alig egy órával ezelőtt kimondta az ítéletet: Seneca távozzék Corsica szigetére. Írjon drámákat és költeményeket. Vásárolhat magának Corsicán földet, rabszolgákat. Gondjai tehát nem lesznek, a sziget kormányzója és katonasága tisztelt férfiúként bánik vele, de vigyáz, hogy száműzetése helyét el ne hagyhassa, amíg Rómában meg nem szüntetik ezt a határozatot. Az elítéltet még csak nem is vezették a császár elé. Írásban adták át neki a száműző rendelkezést, és azonnal ki is engedték, hogy hazamehessen. Tíz napot kapott, hogy elintézze ügyeit. Tíz napon túl Róma falain kívül, harminc napon belül Corsicán kell lennie, különbeni halálos következmény terhével. Így azután volt még alkalmunk elbúcsúzni tőle. Bölcshöz méltó érzéketlenséggel viselte a csapást. Róma fényeitől és kavargásától távol, Corsica sivár hegyvidékén keserves a számkivettetés, talán még annál is

keservesebb, mint amilyet annak idején Ovidiusnak kellett végigszenvednie a távoli Pontus tengerpartján. De Ovidius ott is halt meg, soha többé nem látta Rómát. Mi azonban Senecával együtt reméltük, hogy ez a száműzetés előbbutóbb véget ér. Mindenesetre jó, hogy élve úszta meg az asszonyi gyűlöletet. Úgy váltunk el egymástól, hogy viszontlátást reméltünk és kívántunk. Nem gondoltuk, hogy a visszatérésre csak nyolc év múlva kerülhet sor. Akkorra már Mnester nem élt, Philón soha többé nem került Rómába. Közülük csak én lehettem tanúja élete késői évtizedének, amikor a népszerű költő igazi nagy filozófussá emelkedett.

Egyelőre tehát úgy festett, hogy Claudius lett a császár, de a hatalom, a birodalom igazi hatalmassága Messalina. Ő rendelkezett a testőrséggel, ő parancsolgatott a szenátoroknak, ő beszélte meg a birodalom és a Palota pénzügyeit.

Ennek következtében egyre fontosabb személy lett a közéletben Mnester. A színészi mesterséget ugyan nem hagyta el, de ritkábban lépett fel, sokkal többet törődött a színházak ügyeivel. Ő volt ez időben a színházak, a cirkuszok, az amfiteátrum, a mimusszínházak legfőbb hatósága, de ő gondoskodott a Palota szórakozásairól is. Hamar kiismerte, hogy Claudiust igazán csak a könyvek és a nők érdeklik. Sokat olvas és mindenfélét, ő maga eléggé használható történelmi műveket is szokott írni, szeret jókat enni és inni is, de mindehhez szakadatlan szerelmi játékokra van szüksége. Amikor császár lett, már ötvenéves volt. Messalina előtt már négyszer házasodott. A telhetetlen Messalina elragadtatta, de ő sem volt elegendő neki. Mnester azonnal felismerte, hogy ha ő zavartalanul akar a császárné szeretője lenni, akkor biztosítani kell, hogy Claudiusnak mindig legyen kéznél megfelelő ágyas. Közéleti teendői közt a legelsők közé tartozott, hogy alkalmas nőket szerezzen a császárnak. Minthogy mindenkinél jártasabb volt a nők világában, azonnal két állandó ágyast szervezett a császár számára. Az első, a legfőbb Calpurnia volt, az a nagy termetű, kívánatos és okos színészasszony, aki a pénzemért engem is elviselt. Ennek én nemigen örültem, hiszen attól kezdve, hogy a Palotában lakó császári ágyas lett, már nem is képzelhettem, hogy élvezhetem gyönyörű teste jótéteményeit. Egyszeriben messze fölöttem állt: ő volt a világ urának első ágyasa. Mnester azonban ismerte császárát, felismerte, hogy ha ő nyugodtan akarja gyakorolni a császárné szeretőjének elvárt feladatát, akkor olyan helyzetet kell teremtenie, hogy a császár válogathasson a más ágyban más testalkattal várakozó nők között. Calpurnia nagy testű, rózsaszín bőrű, lusta mozgású szerető volt, aki kezével készségesen és ügyesen segítette a férfi testmozdulatait. Őmellé helyesnek bizonyult egy merőben más jellegű ágyas beszervezése. A színésznők között

talált is egy egyiptomi, enyhén barna bőrű, fekete hajú, kecsesen vékony nőt, aki elvárta, hogy a férfi maga találja meg a szerelmi tevékenység megfelelő mozdulatait, de közben sokkal frissebb testmozgásokkal ingerelte a vágyat.

Ezt a művésznőt a színházban Cleopatrának nevezték. Claudius császár életét felettébb változatossá tette feleségének, Messalinának telhetetlensége, Calpurniának okos lagymatagsága és Cleopatrának izgatott felszólító módszere. Ezt Mnester, ismerve a gyönyörre vágyó lélek rejtelmeit, okosan kiszámította. Közben elbeszélgetett a császárral az írandó történelmi művekről, elérte, hogy jó ideig minden fontos dolog maradjon Messalinára, és ezeket a fontos dolgokat ő beszélte meg a császárnéval az ágyban, így az első években valójában Mnester uralkodott a Római Birodalom városában és provinciáiban. Nem tagadom, néha arra kellett gondolnom, hogy habár a híres színész mindig is jó barátjának mondotta a száműzött Senecát, ő maga sem bánta, hogy távol van, elviselhető száműzetésben. Hiszen ha a költő hazatérhetne és a túlontúl szeszélyes Messalina egyszeriben újra érte lángolna fel, akkor színészuralom helyett esetleg drámaíró-uralom következnék Rómában.

Mnester közben megmaradt számomra is jó barátnak. Én szakadatlanul éreztem, hogy az én létem egyenest jó neki. Ő a sikeres, a daliás, a szép férfi.

Mellettem ő még daliásabb, még szebb. És még azt is készséggel elismeri, hogy én többet tudok, többet olvastam, talán még okosabb is vagyok, mégsem lehetek sehol a vetélytársa. Már javasolta is, hogy legyek végre önálló: hagyjam a családi üzletet és a boltot rokonaimra, az én ismereteimet és írni tudásomat kitűnően lehetne hasznosítani a császári Palota írnokainak irodáiban. Könyvtár is van a Palotában, annak élére nem is tudna alkalmasabb szakértőt énnálam. Engem csábított is, riasztott is ez a lehetőség.

Egyelőre még szerettem volna újabb ismereteket gyűjteni a filozófiák és a különböző vallások világában. Azt is ki akartam használni, hogy Philón még Rómában van. Szerettem volna vele és általa valamivel többet tudni azokról a szigorúan egy istent imádó zsidóknak az eszméiről. Philón maga is lelkesen pártolta ezt az érdeklődésemet. Tudta már, hogy sokféle bölcseletet összetanulva, nem riadok vissza egyetlen újabb világmagyarázat elől sem.

Philóntól tudtam meg, hogy a Rómában élő számos zsidó nem egyetlen vallási közösséget alkot, sőt igen hevesen vitatkoznak egymással. Számomra érdekes volt az a felismerés, hogy a héberül vagy arameusul rég nem tudó alexandriai görög zsidók meg a Rómában nagy számban élő arameus nyelvű júdeai zsidók egymást is csak latinul értik meg. Latinul természetesen a birodalom minden valamelyest művelt polgára beszél.

Philón szívesen vitt el zsidó közösségekbe. Ezek felettébb különböztek egymástól. A közös az egyetlen, láthatatlan Isten volt, de nagymértékben különböztek egymástól a magukat farizeusoknak nevező, szent könyveiket a szofistákra emlékeztető csűrés-csavarással magyarázó, hol tanító, hol jogászlelkű, általában fekete ruhában járó férfiak, meg a saduceus névre hallgató, javarészt jómódú, vallásuk parancsát könnyedén vevő, gyakran elhanyagoló világfiak, akik közel álltak Epikurosz életélvező bölcseihez, azután a komor, durván szőtt ruhában áhítatot kergető esszénusok, akik engem hol a görög misztériumok beavatottjaira, hol meg a cinikusok piszkos egyszerűségben élő útszéli filozófusaira emlékeztettek. Velük, de főleg Philónnal beszélgetve megértettem, hogy aki szereti Platónt olvasni, vagy éppen nyugalmat talál Platón tanításaiban, az örök eszmékben és fölöttük a legmagasabb eszmében – az könnyen tarthatja lehetőségnek a zsidók egyetlen, láthatatlan istenét. A szkeptikus elme szerint ez is lehetséges, bár ez sem bizonyos. De semmiképpen sem riasztó, noha hívőit sokan nem kedvelik.

Nem egy üzletfelünk mondott rosszakat a zsidókról. Egyesek megrögzött lázadozóknak tartották őket, akiket júdeiai hazájukban alig tudnak hatóságaink és katonáink féken tartani. Mások a zsidó kereskedőket hazugoknak és csalóknak állították, akik ráadásul nem tisztelik sem az isteneket, sem a császárt. Egyesek túl piszkosaknak, mások túl sokat mosakodóknak vádolták őket. Én Philón társaságában jó néhánnyal beszélgettem, de azok, úgy látszik, másfélék voltak, ezeket főleg saját könyveik tanításai és a különböző tudományok érdekelték. Engem pedig nem is ők, hanem a tanításuk – az egyetlen láthatatlan Isten – érdekelt. Sajnáltam, hogy nem értem Szent Könyvük nyelvét, még különös betűiket sem tudom elolvasni. Philón azonban többször is elmagyarázta, hogy ezt a nyelvet már Júdeában sem beszélik, legföljebb az ottani papok és tanítók tudják olvasni.

Az alexandriai görög zsidók már rég elfelejtették azt a hébernek nevezett nyelvet és írást. Maga Philón sem tanulta. De nincs is szükségük rá, mivel régi idők óta van görög fordítása. – Szerettem volna egy ilyen görög nyelvű zsidó Szent Könyvet szerezni, de egész Rómában egyetlenegyet láttam, az itteni zsidó főpapnál. – Az, Philón ajánlatára, meg is mutatta, bele is olvashattam, de hát egy belepillantással nem lehet még csak fogalmat sem alkotni arról, mi minden van benne.

Ez a találkozás a zsidókkal nemcsak azért volt értékes a számomra, mert felismertem – amit Philón tanított – Platón legfőbb Eszméje és az egyetlen Isten tanítása közti hasonlatosságot, hanem azért is, mert a zsidók közt találkoztam egy olyan újabb igével, amelyről azóta egyre gyakrabban esik szó, hol lelkesedés, hol gyűlölet közepette. Ki nem hallott volna az utóbbi évtizedekben a keresztényekről?

Mint sokan mások is, kezdetben azt hittem, hogy ezek ugyanolyan zsidók, mint a többiek, akik az egyetlen Istent vallják. Jó részük zsidó is volt, de a többi zsidó haragosan elkülönült tőlük.

Philón és társai már készülődtek, hogy hazautazzanak. Mi is már búcsúzkodtunk egymástól. Én örültem, hogy alkalmam volt megismerni az alexandriai bölcset, le tudtam mérni, hogy sokat tanultam tőle, és barátnak is éreztem. Érezhető volt, nem is tagadta, hogy ő is a barátjának tud. Önbizalmamat nagyban erősítette, hogy ez a nagyon sokat tudó, híresen okos férfi engem értelmes és művelt elméjű embernek tud. Én már Pürrhon ismerete óta türelmes érdeklődéssel vettem tudomásul, milyen sokféleképpen lehet gondolkozni, de Philón arra is rászoktatott, hogy a különböző tanításokban is felismerjem a hasonlóságot, sőt néha az azonosságot. Igen jó példa volt ő az én számomra, aki elmélyült híve öröklött vallásának, rendületlen vallója Platón bölcseletének, nem tartja idegennek a sztoikusok erkölcstanát. És ha nem hajlandó is áldozni a mi istenszobraink előtt, nemegyszer magyarázta, hogy lehet úgy is imádni görögül Zeuszt, latinul Jupitert, hogy a mennyeket dörgető legfőbb istenatya lényegében azonos a legfőbb platóni eszmével is, a zsidók egyetlen Istenével. – Az ilyenfajta felismerés kiszélesíti az ember gondolkodását és megkönnyíti mások megértését.

Nos, azt is Philóntól hallottam, hogy a zsidóknak van egy sajátos közössége, amely úgy tanítja az egyetlen, láthatatlan Istent, hogy volt neki egy földi asszonytól született fia. Ez a Fiú azonos is mennyei atyjával, de földi ember is volt, aki az emberiség érdekében feláldozta magát. Körülbelül tíz évvel azelőtt, hogy mi Rómában hallottunk felőle, hazájában, a júdeai Jeruzsálemben halálra ítélték és kivégezték. Tanítványai azóta egyre szaporodnak, már Rómában is van közösségük, főleg a szegények, még rabszolga is akad köztük, sőt a rabszolgákat ugyanolyan embereknek tartják, mint a szabadokat. Philón kíváncsi volt rájuk, szavai nyomán engem is érdekelni kezdtek. Más érdeklődő zsidók révén meg is találtuk a lehetőséget, hogy ellátogassunk közéjük. Két évtizeddel később ez életveszélyes lett volna, mert akkor, főleg Neró császár korában, halálos bűnnek mondották a kereszténységet, és akit rajtakaptak a kereszténységen, annak nem volt kegyelem: hol megfeszítették, hol élve megégették őket, még jól jártak, akik csak cirkuszban kerültek az oroszlánok elé, mert viszonylag könnyebb halállal haltak. De Claudius első éveiben még kevesen tudták, hogy léteznek, tehát veszélytelen volt felkeresni őket.

Egy sarukészítő mester otthonában, a külvárosban gyülekeztek este tájban, amikor már végeztek a napi munkával. A legtöbbjük ugyanis kézműves vagy

piaci árus, vagy hivatali kézbesítő, tehát napközben munkálkodó ember volt.

A tágas műhelyben gyülekeztek, a földre kuporodva hallgatták a hirdetett szavakat. A falaknál néhány mécses lángja adott derengő világosságot.

Belépve közéjük, örültem a félhomálynak, mert azonnal felmértem, hogy módosabb emberekre valló öltözékünk nagyobb fényben zavaróan kirívott volna a kopott, itt-ott szakadt ruházatok közül.

Néhány jelenlévő kopasz fejéről fel lehetett ismerni, hogy ezek rabszolgák, de amikor ilyen belépett az ajtón, a legközelebbiek felálltak, átölelték, megcsókolták őket is, mint minden újonnan érkezettet. Bennünket is így fogadtak. A legtöbbjük lehajolt hozzám, hiszen alacsonyabb voltam, mint azok a nagy termetű kézművesek. Érezni lehetett, hogy semmi riasztót nem találtak se túl nagy orromban, sem ferde vállamban, de még sokkal finomabb ruhámban sem. Számomra ennél is feltűnőbb volt, hogy nők is voltak a gyülekezetben, és ezek is megcsókoltak. Ezekben a csókokban azonban nyoma sem volt a nők férfi iránti vágyának: testvéri üdvözlet volt. A gyülekezet vezetőjének látszó házigazda – a sarukészítő mester – kedves vendégként köszöntött bennünket. Azonnal elmondta, hogy van mirajtunk kívül is vendégük, egy Júdeából érkezett férfi, aki személyesen ismerte az új igét hirdető Mestert, a kereszthalállal kivégzettet. Róla hozott hírt közéjük.

Oda is vezetett hozzá, ott kuporgott ő is, közel a falnál kis zsámolyon pislákoló mécseshez. Jöttünkre felemelkedett, és átölelve előbb Philónt csókolta meg, azután engem. Erősen kellett figyelnem a szavaira, mert igen különös kiejtéssel beszélt latinul, egy távoli provincia torzult hanglejtésével.

Azt azonban azonnal tudomásul vettem, hogy az őszülő szakállú férfit Péternek hívták. Ez a Péter – latinul Petrus – szokatlan név volt. A szó „kősziklát” jelent. Azt hittem, igen izmos – bár nem magas – termete miatt kapta ezt a nevet. Hamarosan azt is megtudtam, hogy hazájában halászmesterséget folytat. A homályban is értelmes arcúnak látszott. Kíváncsi voltam, mit fog mesélni a Mesterről, akinek a hírét elhozta a gyülekezetnek.

Ez az este azért feledhetetlen a számomra, mert ettől kezdve érdekeltek a keresztények titokban terjesztett iratai is, és ezekből vettem igazán tudomásul, hogy a körülöttem kavargó élet legfőbb hajtóereje a bűn. A keresztények pedig azt hirdetik, hogy az eláradó bűnökből az ő Mesterük mutatja a kivezető utat, ő magamagát áldozta fel, hogy megváltson bennünket a bűntől. Hát én azóta sem tudom, igazuk van-e, de egyre többen hiszik, noha felettébb veszedelmes vállalni ezt a kereszténységet. Én sem vállalnám, de nem tagadom, titokban terjesztett írásaik ugyanúgy érdekelnek, mint Platón eszméi, a szofisták tanításai az emberről, aki mindennek a mértéke, Epikurosz törekvése a kellemes életre, Mózes egyetlen, láthatatlan Istene. Később

találkoztam a perzsa Mithrász vallásával is. Mithrász hívei azt tanítják, hogy két isten van: nem egy és nem sok, hanem kettő. Az egyik a jóság, szépség, igazság, világosság, a másik a rossz, a rút, a hazug, a sötét. Örök harcot vívnak egymással. Gyakorta úgy tűnik, hogy ezeknek van igazuk, vagy ezeknek is igazuk van. És ha valaki Pürrhontól megtanulta a legfőbb igazságot, hogy „minden lehetséges, de semmi se bizonyos” – hát nem idegenkedhet egyik bölcselettől és egyik vallástól sem, még az Olümposz derűs és mégis veszedelmes isteneit sem kell megtagadnia. Sok tapasztalat után úgy gondolom, hogy a sokféle, egymással ellentmondó vélekedés együtt jobban megközelíti a végtelen valóságot, és nagyobb nyugalmat ad a léleknek, mint ha elkötelezzük magunkat egyetlen bölcs vagy mester, vagy Isten igazsága mellett, és vakon tagadjuk az összes többit. Én minden újabban megismert tanításból tanultam. Nem riadozom tehát az olyan veszélyes nevű kereszténységtől sem, bár az ő igéiket sem mindig értem. Már akkor kezdtem érteni is és nem egészen érteni, amikor ott, a sarukészítő műhelyben attól a Péter nevű ősz szakállú halásztól először hallottam a Mesterükről.

Amikor felállt és szembefordult a földön kuporgó gyülekezettel, meglepett, hogy halász létére, felettébb szegényes külsejével milyen kitűnően, képzett szónokokkal vetélkedően tud beszélni. Már említettem, hogy igen rossz latinsággal, idegenes kiejtéssel mondotta szavait, ezekbe görög fordulatokat is kevert, még a latinnál is rosszabb hangsúlyozással. Mégis tűz és lendület volt előadásában, és ahogy figyelmesen követtem gondolatait, egyre jobban értettem. Már amit megértettem belőle. Előbb azt hittem, hogy két emberről mesél. Az egyik egy Jézus nevű egykori ácslegény, ő az, aki feláldozta magát, akit Jeruzsálemben a római hatóságok halálra ítéltek és kereszthalállal kivégeztek. De közben-közben újra szó esett egy Chresztosz vagy latinosan Krisztus nevű földöntúli lényről, valami istenféléről. Csak lassan jöttem rá, hogy ez a halandó, megölt Jézus és az isteni Krisztus – azonos. Később kibontakozott előttem a története, hogy földi anyától született, de az apja a zsidók láthatatlan Istene. Ez az istentől fogantatás földi asszony méhében nagyon ismerős volt a számomra. Hiszen Dionüszosz is, Héraklész is földi, halandó nőnek és az Istenatyának a gyermeke. Mindkettő kezdetben a földön járt, idővel felemeltetett az Olümposzra, ahol mind a ketten elfoglalták helyüket, maguk is istenként istenatyjuk trónusa közelében.

Sok egyebet is megtudtam akkor annak a Jézusnak hírét elhozó Pétertől.

Magukról is beszélt, a júdeai szegény emberekről, akik először gyülekeztek tanítójuk köré. Azt is említette, hogy őt eredetileg Simonnak hívták. Jézus adta neki ezt a kősziklát jelentő Péter nevet. Úgy látszik, felettébb kemény legénynek bizonyult. Ámbár töredelmesen bevallotta, hogy amikor

elkezdődött az üldözés, Mesterüket elfogták, akkor ő is ijedten megtagadta, még azt is letagadta, hogy egyáltalán ismeri.

Annyi bizonyos, hogy találkozásom a keresztényekkel és közöttük ezzel a Péterrel, kitágította tapasztalataimat. Később egyre többet hallottam felőlük, de egyre veszélyesebb lett a hírük. Claudius halála után a mindenben túlzó Nero császár esztelenül üldözte őket, sok ezrével pusztultak el az öldöklésben. Csak Nero halála után, amikor már itt, Antiochiában megint merészeltem néha találkozni a keresztényekkel, hallottam, hogy az a Péter nevű egykori halász továbbra is Rómában élt, ő volt a vezetője az ottani keresztény gyülekezetnek, és ő is áldozata lett Nero vérengzésének. Neve azóta még tiszteltebb az üldözöttek között. Nemrégen, amikor a sok szörnyűséggel együtt már tudomásul vettem Péter halálát is, szereztem meg a keresztények egyik új titkos könyvét. Görögül írták, a címe Apokalipszis. Egy Patmoszon élő János nevű látnok írta. Olyan látomásokról van szó ebben a nagyon érdekes könyvben, amelyek – ha jól értem – jelképesen a mi korunk szörnyűségeiről vallanak. Ez a János a mi Rómánkat Babilonnak, a bűnök városának nevezi, és irtózatos buja asszonynak, a Nagy Paráznának ábrázolja.

Ijesztő kép. És nagyon igaz. Azóta gondolom újra meg újra, hogy ennek a Nagy Paráznának vagyok a szemtanúja. És azokat a legparáznább asszonyokat, akiket közelebbről megismerhettem – Messalinát, Agrippinát –, a mi fertelmes bűneink megtestesítőinek ismertem fel. Ezek gyönyörű szép, csábító testű, féktelen szerelmi vágyú, gyilkos indulatú, gonosz lények voltak.

A következőkben róluk szándékozom mesélgetni. Ők példázzák múlhatatlanul, hogy milyen eszeveszett volt a mi világunk mindig, amíg végre a mi istenien józan Flavius-császáraink rendet, békességet és nyugodalmas életet teremtettek a Városban és a világban.

Ehhez azonban még el kell mondanom, hogyan is kerültem a közelükbe, hogyan lettem a császári Palota észrevétlen írástudó írnoka.

Amikor négy év után hazaérkeztem Athénből, egy ideig nézelődhettem, mit kellene csinálnom, illetve hogyan is éljek. Apánk már nem élt, anyánk hamarosan követte őt. Az üzlet és a műhely valójában a bátyámé és a sógoromé volt, de ők nem akartak engem megrövidíteni. Másik fivéremnek is tisztességgel kiadták az atyai örökség őt illető részét. Azt szerették volna, ha én is a magam útját keresem. Igaz, otthon voltam a könyvek világában, náluk is jártasabb a költészetben, filozófiákban, történelemben, vagy mindabban, amivel a könyvmásolás és árusítás foglalkozik – de elszoktam az üzleti élettől. A vásárlás, intézkedés, eladás, a vásárlók keresése nem is lett volna kedvemre való. Ebbe még beleszokhattam volna, de úgy látszott, hogy a családi ház hamarosan szűk lesz a számunkra. Nővéremnek és sógoromnak

már két gyermeke is volt, bátyám nősülni akart, már ismertem is a jövendő sógornőmet. Énnekem egyelőre ugyan elegendő volt az az egyetlen hálószoba, de nyilvánvaló, hogy idővel többet is igényelnék. Nősülni ugyan nem akartam. Aki hozzám jönne, azért vállalná a mindennapi találkozást, hogy jól éljen a pénzemből. Ezt őszintén meg is beszéltük családi körön belül.

Természetesnek tartották, hogy szerencsétlen sorsom ellenére sem akarok lemondani az élet kellemes lehetőségeiről, tehát előbb-utóbb egy, esetleg több, szerelemre alkalmas rabszolgalányt vásárolok. Ezek természetesen ugyanúgy a házunkban laknának, mint a többi rabszolgánk, és rabszolgálónk.

Ez azonnal aggodalommal töltötte el nővéremet. Egy reggel félre is hívott, s leült velem. Elmondotta aggodalmát. Ő ugyan természetesnek tartja, hogy férfiaknak nem elegendő egyetlen asszony, de azért egyetlen feleség számára se jó érzés, ha állandó kísértés van a házban. Nemsokára itt él majd velünk új sógornőnk is. Ő sem örülne, ha a házban olyan szemrevaló leányt találna, akinek éppen az a feladata, hogy szerelemmel szolgálja urát. Tehát – javasolta –, amíg át nem veszem az apai örökséget és külön nem költözöm tőlük, elégedjem meg azzal, hogy bordélyházakban találhatok kedvemet töltő leányokra. Ha lesz saját otthonom, akkor majd berendezkedhetem úgy, hogy legyen mindig kéznél nőszemély, akit lefekvéskor behívhatok az ágyamba.

Ez méltánylandó beszéd volt. Meg is ígértem neki. Ő örömmel fogadta azzal, hogy tüstént elmondja leendő sógornőnknek, akivel már beszélgetett erről az aggodalmukról. Nekem tehát körül kellett néznem, hogyan tovább.

Első otthon talált idősebb, tisztelt barátom, Seneca sajnos akkor a számomra és egész Róma számára évekig elveszett. Hamarosan Philón is hazautazott. Rövid ideig ismerhettem, de egész életemre jó hatású volt az alexandriai bölcs ismerete. Ez a két férfiú igen kevés hét alatt bővíthette értelmemet, ők azonban már nem voltak jelen. Egyetlen olyan ismerősre támaszkodhattam, aki tájékozott és járatos volt a római élet zegzugaiban: Mnester, a híres színész, aki most – a császárné szeretője lévén – a legbefolyásosabb férfiak közé került. Ez a tulajdonképpen mindenre elszánt, de kétségtelenül okos ember maga előtt is tetszelgett abban, hogy művelt férfiak a barátai. Lehet, hogy Seneca és Philón elismerése folytán, énbennem elsősorban nem a ferde vállú torzat, hanem a filozófusok és költők ismerőjét látta. Egyenest tiszteletet ébresztett benne, hogy otthonos vagyok a görög tragikus költők drámáiban is. Azt hiszem, elismerést is várt tőlem, hogy milyen sokat tud idézni, nemhogy a gyakran játszott és olvasott Szophoklésztől és Euripidésztől, de a súlyos eszméket görgető Aiszkhülosztól és Platón kedvenc drámaírójától, Agathóntól is.

Mnestert nem volt könnyű megtalálni. A mimusszínházba ez időben nem

járt be, ott azt mondták, hogy ideje nagy részét a császári Palotában tölti. Oda igazán nem mehettem utána. Azt ugyan megtudtam, hol lakik, de házában csak egy ajtónállóval találkoztam, meg egy idős szakácsnéval. Ezeknél volt néhány írótábla, hogy akik keresik, karcolják fel neveiket és esetleges üzeneteiket. Ha késő este hazatér, mindig megnézi, kik jártak nála. Én udvarias szavakkal kértem, hogy ha teheti, keressen fel, mert a tanácsát várom számomra fontos teendőkben. Alig hittem, hogy az annyira elfoglalt és igazán csak magával törődő Mnester számára eléggé érdekes lehetnék. Annál jobban meglepett, hogy másnap a reggeli órákban belépett az üzlethelyiségünkbe.

– Jó, hogy eszembe juttattad magadat – ezzel kezdte. – Éppen egy olyan férfira van szükségem, mint amilyen te vagy. Szükségem van egy írni és olvasni biztonságosan tudó emberre, akit senki sem irigyel, akire a nők sem tartanak azonnal igényt, a férfiak sem lesznek féltékenyek rá. Szerencsére te nem vagy olyan nevetséges törpe, aki nem lehet hivatalnok a Palotában, de nem is vagy olyan mutatós ember, aki feltűnik. Téged egyszerűen nem is vesznek majd észre, de ha bármit el kell olvasni, vagy meg kell fogalmazni, azonnal megteheted. Veszélytelen és színtelen életet élhetsz veszélyek és túl tarka színek között. És gondtalan életed lehet, míg körülötted feltűnnek és eltűnnek az érdekesebb életet élők.

El nem tudtam képzelni, hogy miféle teendőt kínál. De mielőtt még kérdezhettem volna, már mondotta is. A császári Palotában – a Palatínuson – néhány szoba az írnokoké. Ezek nemcsak leírják, de a leghatalmasabbak rendelkezése alapján általában ők is fogalmazzák a rendeleteket, az ítéleteket, az üzeneteket az alsóbb hivatalokhoz és a távoli provinciák kormányzóihoz.

Kezük ügyében gazdag jogi könyvtár van, hogy a császári törvényekből és a még régebbi jogszabályokból idézhessenek megfelelő rendelkezéseket. Nos, az írnokok valamennyien magának az isteni császárnak a hivatalnokai, de odafent mindenki tudja, hogy az egyik valójában a pretoriánusoknak nevezett testőrök parancsnokságának az embere, a másik a kincstárnoké, van, aki a hadsereg imperator című főparancsnokáé. És van még néhány befolyásos férfi, aki megfizeti valamelyik császári írnokot, így a leggazdagabb bankárok, a közföldek felügyelői és ki tudja, ki még. Ezek a fogalmazásnál is nagyon ügyelnek, hogy ha lehet, megbízóik érdekeit szolgálják a megfelelő mondatok beszúrásával. És ami nem kevésbé fontos, minden érdekes hírről tájékoztatják tényleges uraikat. Az írnokok szobáiba ugyanis különféle utakon eljutnak a legkülönfélébb értesülések. Hát egy ilyen megbízható és okos írnokra van szüksége a császárnénak…

Nevetve mondta ezek után Mnester:

– Igazán senki sem gondolhatja, hogy Messalinának, akinél szebb asszonyt el sem lehet képzelni, de akiről mindenki tudja, hogy csak a legpompásabb testű férfiakat tűri a maga közelében, sőt igényt is tart szerelmi szolgálatukra – éppen te vagy a bizalmas írnoka. Én nem a veszélyekre gondoltam, amelyek a kínált helyzetben várhatnak.

Hittem Mnestenek, hogy észrevétlen maradhatok. Engem az aggasztott, hogy ez az ép, sőt szép férfiakra vadászó asszony mit szól, ha meglát.

Mnester hangosan nevetett: – Hogy mit szól? Vagy a szemedbe nevet, kigúnyol, de mégis a szolgálatába fogad, mert belátja, hogy pontosan reád van szüksége. Vagy nem is tekint élő embernek, hanem egy testetlen, észrevehetetlen, személytelen lénynek, akinek jó hasznát veheti. Te pedig a rokonaid és ismerőseid szemében tekintélyes leszel mint császári írnok.

Mindaddig nagyon messzire voltam a közélettől és a hivataloktól.

Fogalmam sem volt a hatalom körüli ármányokról és cselszövésekről.

Mnester szavai nyomán valahogy rendjén valónak tartottam, hogy a nagy tekintélyűeknek bizalmas emberei vannak mindenütt, ahol a Város és a Birodalom ügyeit intézik. A kínált lehetőségből tehát én csak azt vettem tudomásul, hogy tanult emberhez méltó tevékenységgel gondtalan életem lehet, apai örökségemből otthonul szolgáló házat vásárolhatok, ahol egy-két rabszolga és főleg egy-két rabszolgalány kényelmessé, sőt, Epikurosz ízlése szerint kellemessé teheti napjaimat. Ráadásul értékes tevékenység lesz a teendőm. És ami úgyszintén nem mellékes: úgy hagyhatom el az eddigi közös családi otthont, hogy rokonaimnak tisztelettel kell látniok, hogy fölfelé lépek, tekintélyes hivatalba kerülök. Ha néha hazalátogatok, szívélyesen fogadnak, és az ismerősök előtt is eldicsekedhetnek, valahogy így: „Itthon volt a fivérünk, a sógorunk, a császár jegyzője… vagy titkára…” Abban az időben a különféle hivatalok írnokait egyre inkább mondották hol jegyzőnek, hol titkárnak. Ezek Rómában manapság is igen jól hangzó címek.

Kész voltam tehát, hogy amikor Mnester helyesnek tartja, beálljak a Palota írnokai közé. Ő meg már aznap el akarta intézni ügyemet. Természetesen nem a császárhoz vagy a császárnéhoz kell mennem. A palotai hivatalok feje, a császár legfőbb titkára, Narcissus úr intézi a felvételeket a bizalmas állásokra.

Ez a Narcissus úr már várja is, hogy Mnester hoz valakit, aki alkalmas lesz az írnoki teendőkre. A főrangú színész már amikor ezt megbeszélte a császárnéval és Narcissusszal, remélte, hogy előbb-utóbb engem is megnyer. Éppen kapóra jött, hogy én magam kerestem őt.

Ettől a naptól kezdve a címem: „Az isteni felség írnoka” volt, de a hivatalban megfordulók hol jegyző úrnak, hol titkár úrnak, később a palotabeliek is könyvtáros úrnak szólítottak, mert csakhamar én ismertem ki legjobban magamat a Palota könyvtárának könyvei, tekercsei és különféle iratai között. Később emelkedtem a hivatali rangban, és akkor már előbb questor úrnak, azután aedilis úrnak neveztek.

IV Életem a Palotában úgy kezdődött, hogy mielőtt elmentünk volna a nagy hatalmú Narcissushoz, aki a császári hivatalok legfőbb elöljárója volt, Mnester leült velem, hogy közölje a szerinte legfontosabb tudnivalókat. – Saját házába hívott kora délelőtti beszélgetésre. Úgy gondolta, ott senki se hallgathatja ki szavainkat, amelyek senki másra nem tartoznak. Ott házi rabszolgáin – a kertet is gondozó kapuson és a két nőcseléden: a szakácsnőn és az öltözködésnél segédkező takarítólányon – kívül senki sem lakik, s ha nem hívják őket, kellő távolságban vannak az ebédlőtől. Az ilyen korai vendégeskedésnél pedig fölösleges az eszem-iszom, elegendő, ha előre odakészítenek némi édességet, egy kancsó bort és két poharat. Figyelmes vendéglátó lévén, vizestálat is tétetett a bor mellé, noha közismert, hogy ő tisztán issza, de tudta, hogy én ifjan is mértékletes voltam, általában úgy vegyítettem az italt, hogy több volt benne a víz, mint a részegítő bor.

Manapság, idős korban sem igénylem a bódulatot, akkor, ifjan sem igényeltem.

A heverőn nem feküdtünk végig, mint étkezésekkor szokták, Mnesternek az volt a véleménye, hogy ha komoly ügyekről van szó, ülve jobban lehet egymásra figyelni, mint heverve.

Amikor előbb Bacchus istenre, majd egymásra köszöntöttük az első poharat, a nagy befolyású és a palotai erőviszonyokat jól ismerő színész igen megfontoltan végiggondolt mondatokkal összefoglalta, amit nélkülözhetetlen mondanivalónak tartott. Amit mondott, olyan felejthetetlen a számomra, hogy azt hiszem, szó szerint – vagy csaknem szó szerint – tudom idézni: – Amit mondok, azt természetesen soha el ne mondd másnak, a rokonaidnak se, szeretőidnek se. Mert ha elmondod, és én letagadom, akkor téged fognak rágalmazásért súlyosan megbüntetni, és még jól jársz, ha csak egy bányába küldenek rabszolgának és nem ítélnek halálra. De azért ne ijedj meg, megijedni sohasem kell, csak éppen jelezni kívántam, hogy a titkokat meg kell őrizni. Tehát jól figyelj. Isteni császárunk, ahogy ezt már nemegyszer mondtam, ütődött alak, akár hülyének is mondható. Akik

császárrá tették, tudták és tudják ezt, sőt éppen ezért tették császárrá. Caligula őrült volt, és sokkal jobb a legmagasabb székben egy hülye, mint egy őrült.

Messalina, a felesége, a legszebb férfiakra legéhesebb asszonyok egyike azonban igen okos. Ő éppen azért lett Claudius felesége, mert kiszámította, hogy ha minden császári rokont megölnek, akkor az lesz az új császár, akit mégsem öltek meg, mert nem alkalmas arra, hogy császár legyen. De ha mégis az lesz, akkor az az úr, aki rajta uralkodik. Claudius pedig nem szabályos hülye. Ha magánember volna, akkor sokan csak különcnek, de egyes dolgokban okos embernek mondanák. Ez a lúdtalpas, rengeteget evő, nagyokat ivó, rendkívül szórakozott férfi most, ötvenéves korára lett a világ ura. Az elmúlt hosszú évek alatt evésen és iváson kívül csak a könyvek és a nők érdekelték. Valójában most is csak ezek érdeklik. Rengeteg sok könyvet összeolvasott, és bár a világra alig tud figyelni, igen jó emlékezete van: amit olvas, megjegyzi. És nagyon szereti az embereket elhalmozni azzal, amit tud.

Talán még jó tanító is lehetne belőle. Ezért írt néhány eléggé olvasható könyvet, hogy történelmet, irodalmat, művészeteket ismertessen. Szereti a költeményeket, képeket, szobrokat is. Ilyesmivel traktálja a nőket is. Ezek a nők mindennél fontosabbak a számára. Nem telhet el nap a számára asszony nélkül. A felesége feltétlenül uralkodik felette, de a legszebb nő sem elegendő neki. Az okos Messalina pedig egyenest örül, hogy kimeríthetetlen férje minden nőt megkíván. És most, császár lévén, nincs is asszony vagy leány, akit kívánsága szerint azonnal meg ne kaphatna. Én mindenesetre azonnal szereztem urunknak két kívánatos ágyast. Mert hát az is jó helyzet, ha a császárné – mások mellett – engem is szívesen beenged, sőt behív az ágyába, de biztosítani akarom több oldalról is magamat, tehát legyenek olyan megfelelő szerelmi mesterasszonyok a császár ágyasai, akik hallgatnak rám, akik nekem köszönhetik felemelkedésüket, tehát ha fontos tudnivalók birtokába jutnak, közlik velem. Te ismered Calpurniát, tapasztalatból tudod, milyen kívánatos és milyen értője a szerelem művészetének, ő az egyik. A másikat még nem ismered. Olyat választottam, aki merőben különbözik Messalinától is, Calpurniától is, mert helyes, ha másféle hangulatban másféle nőt hívunk magunkhoz. Ilyen másféle Cleopatra. Őt egy másik mimusszínházból szereztem. Egyiptomi származású, ezért ragadt rá a Cleopatra név. Alacsony, barna bőrű, kígyómozgású táncosnő. Lelke mélyén kellőképpen utálja Calpurniát, Calpurnia is őt, tehát nem fognak összebeszélni, hogy valami fontosat ne mondjanak el nekem. Ha az egyik eltitkolja, akkor elmondja a másik. Különben most nagyon jó barátnők.

Együtt kerültek a Palotába, ott laknak, külön-külön több szobájuk van, mindegyiküknek rabszolgalányok állnak a rendelkezésére. Hiszen amikor Claudius meglátta, majd kipróbálta külön-külön mindkettőjüket, azonnal el is

rendelte, hogy a Palotában tudomásul vett ágyasai legyenek. Ezek pedig tudják, hogy kell viselkedni. Amikor Messalina kíváncsian benézett előbb Calpurniához, azután Cleopatrához, az istennői termetű római leány úgy hajolt meg előtte, mint az áldozatvivő asszonyok Juno templomában az istennő szobra előtt. És himnuszba illő szavakkal köszöntötte. Az egyiptomi táncosnő felemelt karokkal hullott térdre, azután úgy hajolt a földig, hogy két kezének ujjai a császárné saruját érintették. Messalinának tetszett az ágyasok hódolata, mondta is nekem, hogy azt hiszi, jól választottam. Hát női oldalról ezek befolyásolják most a saját akarat nélküli Claudiust. Őket pedig, remélem, eléggé befolyásolom én. Gondolnunk kell azonban a másik oldalra is, azokra a férfiakra, akikre nemcsak hallgat a császár, hanem akik helyette igyekeznek gondolkozni, cselekedni, uralkodni a világon. – Claudius világéletében nemcsak rokonaitól félt, hanem minden valamennyire is tekintélyes római polgártól. Régi idő óta azokban az egykori rabszolgákban bízik, akiket ő szabadított fel. Figyeld majd meg: a legbefolyásosabb emberek a Palotában a szabadosok, vagyis felszabadított rabszolgák. Jó házból való ember nem is hívná őket a házába, ha nem volnának olyan nagyurak, mint amilyenek most lettek, amióta Claudius a császár. Igaz, már sok évvel ezelőtt felszabadította őket Claudius, mert felismerte, milyen tevékeny emberek.

Mert az emberek megítélésében ugyan ügyefogyott, de az igazán okosaknak és erős akaratúaknak nem tud ellenállni. Ezeket a rabszolgák közt is felismeri.

Bebizonyosodott, hogy akit ő szabadított fel, az, ha csakhamar nem követett el olyan bűnöket, hogy halállal lakolt, vagy gazdag, vagy tekintélyes, vagy éppen hatalmas lett. Egyszer régen egy Félix nevű rabszolgának adta vissza a szabadságát. Ez katona volt, és fosztogatásért ítélték el, taszították rabszolgasorba. Felszabadulása után újra katona lett, a provinciákban kitüntette magát, egyre magasabb rangot kapott, azután Júdeába küldték az ottani légió főparancsnokának, ott pedig feleségül vette a királyi család egyik leányát, akit meghódított. Most ott keleten, mint a Heródes királyok sógora és római imperátor, korlátlanul fosztogató nagyúr. Egy görög írástudó rabszolgát, akit Polübiosznak hívnak, mint azt a híres történetírót, műveltségéért szabadított fel. Ez ma könyvtáraink egyik tudós felügyelője, akit a császár barátjának mondanak. A mi számunkra azonban nem ezek a fontosak, hanem azok, akik gazdagságukkal kitűntek már akkor is, amikor Claudius még nem volt a világ ura. Ők azonban már régóta készültek, hogy végül jótevőjükből lesz az élő isten. Az egyik az a Narcissus, akihez holnap együtt megyünk. Ez, amint felszabadult, merész vállalkozásokba kezdett, építkezéseken és hajós szállítmányozásokon töméntelen pénzt szerzett.

Kitűnően ért a szervezéshez. Claudius tulajdonképpen jól választott, hogy őt állította a Palota élére. Három napja a szenátustól már meg is kapta a praetor

címet, amit eddig szabados nem érhetett el. Te az ő rendelkezése alá fogsz tartozni, de ne feledd el, hogy Messalinának kell mindent tudnia, ami a Palotában történik. Narcissus látszólag alázatos híve Messalinának. De mindent el akar követni, nehogy az történjék, amit Messalina akar. Jól tudja, hogy a császárné hatalma korlátozza az ő hatalmát, és bizonyos benne, hogy a császárné énrám is hallgat. És azt se felejtsd el, hogy Messalina is, Narcissus is van olyan hatalmas, hogy akit az ellenségüknek tudnak, annak az élete nem sokat ér. – A másik fontos szabados Pallas. Ő, amióta szabad lett, bankár, illetve bankár volt néhány héttel ezelőttig. Pénzüzletekből, kölcsönökből, kamatszedésből óriási vagyont gyűjtött, de nincs az a pénz, amely elég lehetne neki. Most, amióta Claudius a császár, ő a kincstár főnöke. Nála jobban senki sem ért a pénz titkaihoz. Narcissus és Pallas szövetségesei egymásnak, mert tudják, hogy együtt befolyásolhatják a császárt, de természetesen éppen ezért ármánykodnak is egymás ellen. Hiszen ha az egyik kiesnék a hatalomból, a másik egyedül maradna. – Ennyit kell tudnod, amikor holnap megállsz Narcissus előtt. Én ott leszek, de azután elköszönök, és te befolyásos úr leszel a palotában. Bizonyára sejteni fogják sokan, hogy akit én ajánlottam, az Messalinát szolgálja, neked tehát úgy kell viselkedned, mintha hajlandó lennél Messalina titkait kiszolgáltatni Narcissusnak. Ezek után mondd meg, nem félsz-e belépni a Palotába? Én a hallottak után nagyon féltem. Mégis arra gondoltam, hogy ha nem ezt az utat választom, akkor – eltávolodva a családtól, a könyvkereskedéstől és a könyvműhelytől – nem csekély, de mégsem gazdag örökségemmel egy nevetséges, csapott vállú, megvetett ember, család nélküli csúnya kis ember vagyok és leszek. Az egyetlen út a számomra, hogy megszerzett tudásommal valamiféle emberi tekintélyt szerezzek, ha megindulok az úgy látszik, veszedelmes hivatali tisztségben. Mnester kérdésére tehát őszintén válaszoltam: – Félek, de mégis vállalom. Ő bólintott, és ezt mondta: – Helyes. Akkor neked úgyis megvan a lehetőséged, hogy ott, ahol mindenki mindenkit gyanakodva figyel, észre se vegyenek. A nálad magasabbak egyszerűen keresztülnéznek feletted, és mégsem vagy annyira törpe, hogy elég furcsának tartsanak és rád figyeljenek. Indulj el, Lucius, láthatatlannak.

Olyan izgatott lettem, hogy a bort mégis tisztán ittam. Igaz, csak egy fél pohárral. Amúgy is kerengett körülöttem a világ.

És másnap délelőtt Mnesterrel együtt megjelentünk és meghajoltunk Narcissus, a praetor előtt. Asztala mellett állva fogadott. Olyan volt, mint aki a saját szobrának akar látszani. A daliás megjelenésű Mnesternél is magasabb, keményen férfias arcú ember volt. Ilyennek ábrázolják a hadvezéreket, amikor fegyver nélkül, polgári öltözékben jelennek meg a népgyűlések emelvényén. Tógáját mesteri tudású öltöztetőnő rakta látványos redőkbe.

Méltóságos kézmozdulattal fogadta a mi üdvözlő mozdulatainkat. Ahogy ő és a híres színész beszélgetett egymással, nekem úgy tűnt, mintha színházban előadott párbeszéd volna egy tragédiából, de ezt a dialógust embervásárnak kellett éreznem: én voltam az áru, akit az egyik saját érdekében ajánlott a másiknak, a másik pedig latolgatta, vajon megéri-e neki a vásár. Mnester elmondotta, hogy milyen sokat összetanultam, miközben eleve otthonos vagyok a papirusz és a könyv kézművességében is, kereskedelmi tudnivalóiban is. Még arról is beszélt, hogy ismerem és bölcsen felmérem testi hátrányaimat, ezért óvakodom feltűnni, nehogy nevetségessé váljak.

Fegyelmezett emberré neveltem magamat.

Kínosan éreztem magam, szégyenkeztem, noha azt is megállapítottam, hogy Mnester elég jól megismert, találónak éreztem a jellemzését. – A szavak nyomán Narcissus hosszan nézett. Különösen hatott, hogy ehhez az éles vonású tekintethez a szemei kék színűek, sőt világoskékek. Rövidre vágott haja is csillogóan szőke. Sima arca pedig csaknem márványfehérségű. Jó ideig nézett rám szótlanul. Azután egyszerre azt kérdezte: – Hát mondd csak, te sokat tanult fiatalember: ha magadban ábrándozol jövendő életed folyásáról, hogyan szeretnéd eltölteni a rád váró esztendőket?

Milyen életet kívánnál magadnak a sorstól?

Minthogy ilyenféle kérdéseket én magam is nemegyszer föltettem magamnak, habozás nélkül tudtam válaszolni: – Szeretnék békében élni magammal és a külvilággal. Szeretnék olyan feladatokat, amelyeket tudásom alapján el tudok végezni, ha körülöttem meg lennének elégedve a magatartásommal, maradna időm olvasáshoz és a szép látványok öröméhez. Nem kívánnék gondokkal járó nagy vagyont, csak szerény kényelmet adó biztonságot, egy kis otthont egy kis kerttel, ahol derűt adnak a mértéktartó, de magamtól meg nem tagadott testi gyönyörűségek.

Narcissus arca egyetértő mosolyra derült, Mnester pedig olyan büszkén nézett rám, mintha ő tanított volna a sikert kiváltó feleletre. A praetor rákérdezett: – Epikurosz iskolájának a tanítványa voltál?

– Az is. De a többieké is. Tisztelem Platónt, Arisztotelészt, a sztoikusokat, Pürrhont is.

Narcissus egyre jobbkedvűen bólintott: – Ez jó. Így nagyon egyiket sem hiszed. – Mnesterhez fordult: – Köszönöm a javaslatodat. Magam is úgy gondolom, hogy Lucius Papirius Stilót kipróbálhatjuk, remélem, használható írnok lesz a questurán. – Értettem, tudtam, a Palotában a közigazgatási hivatalokat nevezik questurának. Ettől kezdve ott volt a hivatali helyem. A nagyúr kézmozdulattal jelezte, hogy a színész mehet, én maradjak. De még utánaszólt Mnesternek: – Este alighanem találkozunk a legfényesebb asztalnál.

Hanem amikor kettesben maradtunk, Narcissus egész testtartása megváltozott. A szobor beszélgető emberré egyszerűsödött. Nevetve mondta: – No, elment a színész, nem kell komédiázni. – És leült az asztal mellett álló két karfás, támlátlan székre: – Te se állj olyan feszesen, mintha magasabbnak akarnád mutatni magadat, mint amilyen vagy. Azt hiszem, tényleg okos fiú lehetsz. Tudod a testi hátrányaidat, és úgy akarsz élni, ahogy sorsod szerint mégis a legjobban élhetsz.

Ezek a szavak felbátorítottak, mertem beszélni, ki is mondtam: – Sok bánatot kellett végigélnem, amíg beletörődtem, hogy olyan vagyok, amilyen. De remélem, hogy ésszel és szorgalommal egyet-mást ki lehet pótolni a sors rendelte hiányosságokból.

– Én is így gondolom – értett egyet Narcissus, de magyarázó hangon folytatta is: – Te nem vagy egészen nyomorék, nem vagy igazán púpos és nem is vagy igazán törpe, csak majdnem púpos és majdnem törpe. Nagyon jól kell ismerned saját magadat. Mert a púposok és a törpék a természet parancsa folytán gonoszok, gyűlölik a sikerült alkatúakat, ez természetes is. Ha valami nagyon nagy aljasságot kell elkövetni, a legalkalmasabb végrehajtók az eléggé okos púposok és a legtorzabb törpék. De aki csak majdnem púpos vagy majdnem törpe, az általában nagyon derék, nagyon becsületes, nagyon erényes akar lenni, hogy ezzel bizonyítsa magamagának, mennyire nem púpos vagy törpe. Te a lelked békéjét kívánod, ahogy Epikurosz tanította. Bizonyára fontos a számodra az erény és az önfegyelmet kívánó érzéketlenség, a sztoikusok igéje szerint. Tehát úgy kívánsz a Palota birodalmi gondjai közt élni, hogy aki elválja szolgálataidat, meg legyen elégedve veled.

– Jól látod, praetor uram – bólintottam, igen halk hangon mondva ezeket a szavakat.

– Úgy gondolom, valóban nem vagy fecsegő – folytatta Narcissus. – De légy nagyon óvatos. Azt nyugodtan hirdetheted, hogy jártas vagy Platón eszméi közt és kedveled a sztoikusokat. De ne emlegesd, hogy barátságban voltál Senecával, még azt sem, hogy szívélyes ismeretségben voltál az alexandriai zsidó Philónnal.

Nagyon elcsodálkozva nézhettem rá, mert elnevette magát.

– Hogy én ezt honnét tudom? Hát nem tűnt fel, hogy első látásra pontosan mondottam a nevedet is: Lucius Papirius Stilo… Erre úgy látszik, nem tanított meg Mnester, hogy mi itt a Palotában jól körülnézünk, kivel beszélünk.

Amikor komédiásunk téged ajánlott fel ide írnoknak, megkérdeztem a nevedet, meg is jegyeztem, és mielőtt hívattalak volna benneteket, megkérdeztem a testőrség nyomozó hivatalát, mit lehet tudni felőled, ők többet szoktak tudni bárkiről, mint azok legjobb barátai. Irattárukban mindenféle név megtalálható, aki kapcsolatban volt valaha is megfigyelt személyekkel. Rómában nem történhet semmi, hogy szemek ne lássák, fülek ne hallják, halk hangok be ne súgnák. Senecát éppen eléggé gyűlöli régóta a császárné. Hogyne figyelnők hát régóta? A róla szóló feljegyzéseknek már az elején olvasható, hogy a könyveit Papirius Stilóék másolják. Mielőtt száműzetésbe ment, gyakran volt veled. És az is nyilvánvaló, hogy Philónt, az alexandriai filozófust, akit kísérőivel együtt Caligula halálra szánt, miután mégis kiszabadult és még egy ideig itt tartózkodott Rómában, szakadatlanul figyelték, kikkel van együtt. Nagyon gyanús alakokkal találkozott. Nem csak azokkal a zsidókkal, akik igyekeztek betartani a törvényeinket, hanem azokkal a keresztényeknek nevezett zsidókkal is, akik lázítanak a törvényeink ellen. Tehát tudjuk, hogy ő is gyakran volt a te társaságodban, sőt egy ízben együtt mentetek el keresztények közé is.

Ezekre a szavakra dermedt szorongás szállt a mellemre. Azt hiszem, lihegve lélegezhettem. Ugyanakkor azt is tudomásul vettem, ha nem jöttem volna el a Palotába és nem is kívántam volna hivatalt, akkor is gyanús vagyok, titkos megfigyelők súgják be, mikor, kikkel, miről beszélgetek. Pedig hátravolt még a legmeglepőbb, amit Narcissus tudhatott felőlem. Úgy látszik, a nagy hatalmú praetor már eldöntötte, hogy megfelelő ember vagyok azon a helyen, ahová állít.

Egy ideig hallgatott. Mintha várná, hogy gondoljam át alaposan, vegyem tudomásul, mennyire kiszolgáltatott vagyok. Csak nézett, figyelt és megfigyelt kék szemeivel. Azután folytatta:

– Te igazán alkalmas vagy megérteni, amit látsz, és titokban közölni, amit megtudtál. Téged a férfiak nem irigyelnek. Az asszonyok észre sem vesznek.

Ha valamivel magasabb volnál, látnának, ha még alacsonyabb vagy még púposabb volnál, akkor észrevennének. Így azonban te mindent észreveszel, téged pedig nem vesznek észre. Veled a legbujább nő sem akar lefeküdni, téged a legizgágább férfi sem akar felpofozni. Mnester okosan eszelte ki, hogy a legalkalmasabb fül leszel Messalina számára.

Erre önkéntelenül egy lépést tettem hátra. Narcissus mosolygott: – Hát erre egyáltalán nem gondoltál, amikor elmondtam, hogy mi mindenkiről mindent tudunk? Vagy nem akarod természetesnek tartani, hogy ezt a kígyó ravaszságú komédiást szakadatlanul figyeljük? De figyeljük Messalinát is azóta, hogy Claudius felesége lett. Akkor választotta el Claudiust előbbi feleségétől és ment hozzá, amikor a mindentől elhúzódó császári rokon az egyedüli élő császári rokon maradt. Vajon egy minden férfira éhes asszony miért választja férjéül a lúdtalpas, könyvek között élő, ostoba hírű és már nem fiatal férfit? Claudiust gyanússá tette, hogy Messalina alkalmasnak találta a maga számára férjnek. De jól számított, mert Caligulának már nem volt alkalma, hogy az ő gyanúját is felébressze, őt ölték meg ahelyett, hogy ő ölette volna meg utolsó rokonát is. Mi pedig, akik a császár főemberei lettünk, ügyelünk, hogy ne azok uralkodjanak a Birodalom felett, akik esetleg Messalina felett uralkodnak. Szerencsére császárnénknak nem elegendő egyetlen férfi. És ha több férfi váltogatja egymást Messalina ágyában, akkor ezek egymásnak is ellenségei. De ezek közt van Mnester is, aki nem vetélytársa a többinek, hanem segítőtársa a nagy hatalmú asszonynak, ő tanácsadó, és ha kell, kerítő is: férfiakat kerít a császárnénak és nőket a császárnak. Mi tehát azt is tudjuk, amit Mnester és Messalina suttogva mond egymásnak. Tudjuk, hogy kellett neki egy észrevehetetlen írnok a questurán, aki mindent elmond Messalinának, amit itt megtudott.

Remegtem egész testemben. Végre halkan kérdeztem: – Hogyan léphetek vissza?

– Sehogy. De nem is várja el senki. Te, amit hallasz, azt elmondod Messalinának. Bizalmasa leszel. És amit tőle megtudsz, azt elmondod nekem.

Téged nem érhet baj. Téged senki sem vesz észre. Benned méltán megbízik Messalina és méltán megbízom én. Elhiheted, hogy senki sem fogja megtudni, amit nekem ebben a szobában elmondasz. Ezen a szobán kívül Messalina bizalmasa vagy. Csak Mnesternek ne mondd el, mert én azt azonnal megtudom, és akkor téged holtan találnak az egyik sikátorban. És még azt sem állapítják meg, hogy ki volt az az alacsony termetű férfi, akit

ismeretlen tettesek megöltek. Te azonban tudsz titkot tartani, tehát magaddal békében, nyugodt életet élhetsz abban a kis kertes házban, amelyet hamarosan meg fogsz vásárolni magadnak. Bennünket, engem, Mnestert, Messalinát, talán a császárt is régen megölték, amikor te észrevétlenül még mindig nyugodtan élsz virágaid, könyveid, terített asztalod, egy-két kellemes rabszolgalányod körében, ahogy Epikurosz tanácsolja az okos embereknek.

Most, olyan sok év után, ha visszagondolok Narcissus szavaira, újra csak azt mondhatom, amit nemegyszer kellett magamban megállapítanom, hogy okossága jósszellemmel ért fel: megnézett, és áttekintette sorsomat. Én még mindig élek, és tanúként elmondhatom, hogyan éltek azok, akik már oly régóta nem élnek.

Akkor azonban tagadhatatlan rémülettel indultam el választott utamon.

Még huszonegy éves se voltam.

Igaz, a kezdetektől hozott szomorúságok és a korán kezdődő sok tanulás talán bölcsebbé tett, mint az akkor hozzám hasonlatos ifjakat. De mégis fiatal voltam, férfitestem követelődzőbb volt, mint amennyit külsőm engedélyezett.

Kíváncsi voltam, noha tudomásul kellett vennem, hogy minden újabb ismeret életveszéllyel fenyeget. Akarva, nem akarva két ellentétes érdek bizalmasa lettem: a császárnét még nem is láttam, de tudtam, hogy az ő hírvivője vagyok a császár köre ellen, és a császár legfőbb bizalmasának hírvivője a császárné ellen. Utálkoztam a „besúgó” névtől, de nem tagadtam, hogy az vagyok, méghozzá kétfelé. De bizonyos voltam, hogy most már nincs visszaút. Aki megsejti, mi folyik a Palotában és ki akar lépni onnét, annak az életét nem tűrhetik azok a hatalmak, amelyeknek akár csak egy pillanatra is beleláthatott az életébe. Én tehát ettől a naptól kezdve Claudius császár palotai hivatalának írnoka voltam. Bemutattak a többi ott tevékenykedőnek, külön kis szobát kaptam kényelmes székkel, előtte íróállvánnyal. Tekercsekben állt ott a papirusz, cserépedényekben a tinta, ólomtálakon a tollak és írónádak. Két rabszolga is a rendelkezésemre állt, ha küldöncre volt szükségem, vagy valami enni-inni valót akartam hozatni a questura konyhájáról. Tehát olyan palotabeli, hivatalos férfi lettem, akit a rokonaimhoz hasonlatos kereskedőemberek, mint náluk magasabbra jutottat, tisztelnek, és büszkék, ha ilyen akad az atyafiságban. Hiszen amikor alkonyattájban hazamentem, hivatali hordszékben ültem, amelyet a két rendelkezésemre álló rabszolga vitt az atyai házig, ahonnét jöttömre bátyám, nővérem és a sógorom elámulva jött elém.

Kétségtelen volt: valami elmúlt és valami más kezdődik az életemben.

V Tizenhárom évig szolgáltam a császárt. E hosszú idő alatt látni is alig néhányszor láttam, akkor is a császári fogadóterem legtávolabbi sarkából. A színe elé egyetlenegy alkalommal kerültem, nyilván utolsó napjáig sem tudta, hogy létezem. Ünnepségek alkalmából mindig én voltam, aki a hivatalban maradtam, hogy legyen ott valaki, ha valahonnét híradás érkezik, legyen, aki átvegye. Úgy gondolták, hogy nevetséges volnék az írnokok között. Külsőm rontaná a tisztelt hivatal tekintélyét. Az óriási, zegzugos Palotában pedig nagyon távol voltak a mi szobáink és a császár termei is, a fogadások és ünnepségek oszlopos csarnokai is. Maga a questura a Palota oldalszárnyában számos helyiség zegzuga volt. Itt telt az életem java része, innét figyelhettem a világot. De bejáratos lehettem a császárné bizalmas fogadószobájába, sőt pompás fürdőtermébe is, és olykor egyenest a hálószobába hívott, hogy ágya mellett ülve súgjam a fülébe értesüléseimet. Így azután ismertek a császárné rabszolgalányai. Ezeken a palotai tájakon kívül hamarosan ismerős lettem a császár ágyasai számára berendezett szobákban is, mert hamarosan felfedeztük Calpurniával, hogy hasznosak lehetünk egymás számára. Sajnos, Calpurniának attól fogva, hogy első császári ágyas lett, semmi kedve nem volt ahhoz, hogy ágyába engedjen. A színésznőt még nem is olyan régen meg lehetett fizetni, a császár mindennel ellátott szeretőjét nem, legfeljebb azzal feküdt le, akinek az öleléséhez kedve volt. Tudtam, hogy a Palotában otthonos Mnestert mindig szívesen fogadta, és ő maga mesélte nekem, hogy Narcissus is szívesen elszórakozik vele, ő is a daliás termetű és nagy hatalmú praetorral.

Bizonyára akadt még más is, de ezekkel én nem vehettem fel a versenyt.

Viszont az is igaz, hogy a császárné egyik-másik bájos arcú és szép testű rabszolgalánya maga csábított, hogy ha elfelé megyek az úrnőtől, surranjak be a szolgálók alagsori kamrájába egy sietős kis ölelésre. Ezt nem csak a végezetül kezükbe nyomott pénzért tették, hanem azért is, mert egy rabszolgalánynak a társai előtt tekintélyt adott, hogy palotai írnokkal is…

Az életem azonban a Palotán kívül is megváltozott.

A bátyám megnősült, és én elköltöztem.

Semmi rosszat nem mondhatok a családomról. Ők elismerték, hogy náluk műveltebb vagyok. Örökségem kiadásánál nem akartak kijátszani. – A családi ebédlőben összeültünk: bátyám és nővérem, sógorom és új sógornőm körülvett a nagy asztalnál. Nővérem egy kancsó bort, vegyítéshez való vizet és mindegyikünk elé cseréppoharat hozott, hogy hagyományosan itallal pecsételjük meg egyezségünket. Bátyám kereskedő módra rendszerető ember:

pontos kimutatást készített az apai örökségről, beleszámítva a családi ház és a városon kívüli kis birtok, valamint az üzletben és a raktárban felhalmozott könyvek, továbbá a tulajdonunkban lévő valamennyi rabszolga értékét, gondosan ügyelve, hogy merőben más egy írástudó, egy földművelő, és egy házi munkát végző rabszolga piaci napi ára. A végösszegből levonta, amit kielégítés végett a családunkból régebben kiváló fivérünknek kifizettek, a maradékot elosztotta hárommal. Két része az otthon maradt fiút és leányt illette, ők maradnak a ház urai, az üzlet és a műhely tulajdonosai, a rabszolgák gazdái. A fennmaradt egyharmad illet engem. Ezt kifizetik készpénzben, illetve utasítják a bankárt, akinél a családi pénzvagyont kezelik, hogy ennyit írjon át az én nevemre, rendelkezzem felette tetszésem szerint.

Nem is a bátyám, hanem a pénzügyekben igen jártas sógorom javasolta, hogy ha vágyam szerint kis, kertes házat vásárolok, és ahogy régóta tervezem, hozzá egy kertészkedéshez is értő kapus rabszolgát és két rabszolganőt – az egyiket, hogy főzzön és ügyeljen a ház rendjére, a másikat, hogy takarítson, de főleg segítsen az öltözködésnél, a tóga feladásánál, és ha kedvem tartja, otthoni szerelmi szolgálatra is kellően tetszetős legyen –, akkor a nagyapánk óta halmozódó és apánk szorgalma folytán megtöbbszöröződő örökségből még mindig marad nem is kevés pénz a bankárnál, és ezt ne is vegyem ki.

Mert tekintélyes új hivatalomban bizonnyal lesz annyi jövedelmem, amit – ha nem élek tékozlóan – nem fogok elkölteni. Helyes, ha ami a fizetésből megmarad, azt is a bankárnál helyezem el. Elmagyarázta, amit én még nem tudtam, hogy az ősi törvény ugyan évi 12% kamatot engedélyez, de manapság a kereskedők, a nagy iparosműhelyek tulajdonosai és főleg a hajós vállalkozók olyan sok pénzt igényelnek, hogy felettébb drága a kölcsön. Ha bankár ad nagyobb kölcsönt, eléri a 60%-ot is, főleg a nagy kockázatú hajósoktól. Ezért ugyanezek a bankárok néha 45-50%-ot is fizetnek a náluk kamatozó tőkéért. A mi bankárunk igen szolid és tőkeerős pénzember, ő 40%ot fizet a családunk nála kezelt vagyona után. Tehát ha én a palotai jövedelmem mellett otthagyom a berendezkedés után fennmaradó pénzemet, olyan gondtalanul élhetek, ahogy egy Epikurosz életelvei szerint élni kívánó embernek megfelelő.

Ez okos beszéd volt. Meg is fogadtam.

A gyakorlati életben otthonos sógorom és nővérem együtt segített megfelelő házat találni. De a berendezkedésnél és a szolganép beszerzésénél Mnester jött velem a bútorkészítőkhöz, azután meg a rabszolgapiacra.

Legfőbb felettesem, Narcissus, megtudván, hogy berendezkedem, készségesen engedélyezte, hogy végső hivatalba állásom előtt néhány napig saját ügyeim után nézzek.

Merthogy akkor már egész életemre elhatároztam, hogy nem akarok megnősülni – nem volt szükségem családot befogadó, sokszobás házra. De nem is akartam szegényebb emberek módjára bérházba vagy éppen többemeletes bérházba költözni. Semmi szükségét nem éreztem szomszédoknak. Magányos embernek eléggé módos voltam, hogy otthonomban a magam ura legyek.

Sógorom túl a Tiberisen, ahol olcsóbbak a telkek, de mégis közel a hídhoz, hogy ne lakjam túl távol sem a Fórumtól, sem a Palatínustól, ahol egész napomat eltöltöm, talált egy megürült, eléggé kis házat. Egy nemrég meghalt agglegény ügyvédé volt, örökösei eladásra kínálták. Bejárata után tágas átrium, nyitott tetővel, a tetőablak alatt kis medence, amely magába fogta az esővizet is. Azon túl egymás mellett egy eléggé kis ebédlő, és egy könyvektekercsek elhelyezésére is alkalmas, írástudó számára megfelelő dolgozószoba. Mind a kettő tovább nyílt a kis, belső kertre, amelyet oszlopok körítettek, tehát esőben is körül lehetett sétálni. Ennek a végén nyílott a hálószoba, és mellette kis kamrák a szolgaszemélyzet számára. Azokon túl pedig két vizes szoba: a konyha és kis medencével a tisztálkodóhelyiség, amelyből függönnyel elkerített fülke nyílt a szükségletek láthatatlan elvégzésére. Ennyi éppen elég volt és maradt is nekem. Amíg Rómában éltem, tehát két évtizeden keresztül, ez volt a menedékem. Olyan feltűnés nélküli, befelé világos, kifelé ablaktalan otthon volt, amilyen észrevétlen tudtam lenni én magam is.

A ház szinte egészen be volt rendezve. Minden fényűzés nélküli, de minden mértéktartó kényelemmel ellátott bútorzata volt, csak a dolgozószobában kellett kibővíteni a könyvállványt és a tekercsek kosarait, mert Athénből sok olvasnivalót hoztam magammal, és hazulról is elvihettem kedvemre való könyveimet. És a hálószobát kellett ágyneművel, a konyhát asztali holmikkal felszerelni. Néhány többlyukú mécsest is vásároltam, hogy kellő fény világítson az esti olvasáshoz vagy esetleg íráshoz.

Ezek után már csak a cselédséget kellett beszereznünk.

Nővérem és új sógorom együtt aggódott, hogy majd nem tudok kellően vigyázni, és a cselédség azt lopja el tőlem, amit csak lopni akar. Én nevetve nyugtattam őket azzal, hogy az írni-olvasni nem tudó rabszolga aligha lop könyveket. Egy szakácsnénak pedig amúgy sem lehet a körmére nézni. Nem is helyes, mert ha a gazda folyton azt nézi, mi történik a konyhában, akkor nem lesz eléggé finom az ennivaló. Ezt már eleve az élet kockázatai közé kell számítani. Ruhám nincs több, mint amennyi a legszükségesebb. Ezeken kívül pedig az én házamban nincs is lopnivaló. – És ha a rabszolgával egy háznál

jól bánnak, ha kedvesek hozzá, vagyis ha a szofisták tanítása szerint embernek tekintik, akkor a rabszolga igyekszik is úgy viselkedni, hogy gazdája ne akarjon túladni rajta, mert hátha rosszabb házba kerül. Nekem pedig kedvem sem volt rosszul bánni a rabszolgákkal, akik megkönnyítik az életemet. De megfelelőeket akartam beszerezni.

Mnesterrel ki is mentünk egy reggeli órában a rabszolgapiacra, és hosszan nézegettük a kínálatot.

Előbb a férfiak között néztünk szét. Mi tagadás, engem riasztottak az óriás termetű, csupa izom, torzonborz óriások. Úgy gondoltam, hogy amelyik felülről néz rám, az okvetlenül gyűlöl, hogy én, akit szinte elfújhat, az ő ura vagyok. Azt is szerettem volna, ha tisztességesen tud latinul vagy görögül, hogy pontosan értse, amit mondok, holott a legtöbb germán, gallus, britannus vagy szír hadifogoly volt, alig-alig értettek valamit azokon a nyelveken, amelyekben otthonos vagyok. Ezek szántóföldön vagy nagy kézművesüzemekben, esetleg evezőpadon megfelelőek, de nem egy kis városi házban. Egyszerre azonban az egyik sátor mélyén megláttam egy bús képű, alacsony férfit, aki púpos volt. Kis púpja volt, de az vitathatatlanul púp volt. A feje természetesen kopasz, mert a rabszolgának mindig kopaszon kell tartania a fejét. Mezítelen lába is kellően piszkos. Darócruhája szakadozott.

Odaszóltam hozzá: – Tudsz latinul?

Igen jó kiejtéssel válaszolt: – Hogyne tudnék, uram. Római vagyok.

A sátor előtt álló, termetes rabszolga-kereskedő rám mosolygott: – Ez itteni születésű. És nagyon olcsó áru. Nyomorék is, nagy izma sincs, csak a legalantasabb házi munkákra alkalmas. De pontosan megérti, amit mondanak neki. Én is csak azért vettem meg, mert öt másikat csak akkor adtak el, ha ezt is velük vásárolom.

– Hogy lett egy római rabszolga? – kérdeztem.

– Úgy, hogy annak született. Az volt az apja is, az anyja is. A nagyapját valami bűntettért elítélték, eladták rabszolgának. Tehát már a fia is rabszolgának született. És ennek a fia ez a rosszul sikerült. Szántáshoz, aratáshoz gyenge volt. Legföljebb virágokat tudott ültetni. Én felfigyeltem. Megint hozzá fordultam: – Értesz a kertészkedéshez?

– Csak ahhoz ért – válaszolta helyette a kereskedő. Én pedig éppen olyan kapus szolgát kerestem, aki kertészkedik.

– Hogy hívnak? – fordultam feléje.

– Nekem, uram, sohasem adtak nevet. Az anyám, szomorú hangon, mindig Gibbernek nevezett. És ezt mindenki hallván, így hívtak.

Gibber latinul „púpos”-t jelent. Én mindig féltem, hogy ezt mondhatják rám is. A név hallatára már el is határoztam, hogy őt veszem meg.

Rámosolyogtam, és ezt mondtam neki: – Hát, te sem vagy szebb nálam. Én sem vagyok szebb nálad. Így azután én is embernek tekintelek téged, te is embernek tarthatsz engem.

Azonnal észrevettem, hogy Mnester, aki mellettem állt és ügyelte, hogyan habozom a kínálkozó vételi lehetőségek között, mintha felháborodottan nézett volna rám, amiért ilyen egyenrangúan beszélek a torzonborz púpos rabszolgával. A szabad ember tekintélye nevében sértődöttnek látszott.

Szemben a rabszolga-kereskedő arcán elámulás jelent meg. Úgy látszik, még sohasem hallott emberi szót vásárló és vásárolt között. Gibber pedig úgy mozdult, mintha magasra akart volna emelkedni, és ugyanakkor átölelni engem. A hangjában mintha valami rekedtes és mégis költeményt szavaló, vagy egy istenhez himnuszt mormoló lett volna, úgy mondotta: – Uram, nagyon jó szolgád leszek.

Hihetetlenül olcsó árat fizettem érte. És tudtam, hogy nagyon jó vásárt csináltam.

Csuklóján kötél volt, hogy azon vezessem. Én azonban azt mondtam neki: – Dobd le ezt a madzagot, és gyere utánam.

Bizonyos volt, hogy nem szökik el, hiszen kopasz fejével azonnal elfognák mint szökevényt. És tudja, hogy nálam jobbat nem talál gazdának.

Mire mentünk tovább, Mnester is lehiggadt. Rájött, hogy helyesen mondtam, amit mondtam. Egyszerre mosolygott és hümmögött, majd suttogta, hogy a hátunk mögött már ne lehessen hallani: – Te alighanem valóban filozófus vagy, és úgy látszik, filozófiával is lehet uralkodni a lelkeken. De a nők, akiket megvásárolsz, legyenek ennél valamivel szebbek.

Voltak sátrak, ahol kizárólag nőket árultak. Oda tartottunk. Mnester vezetett. Járatos volt a leánypiacon. Mondotta is, hogy majd ő válogat, még azt is hozzátette:

– Éppen elég egy madárijesztő a házban. – Láthatóan nem tetszett neki Gibber. De magam is olyan nőszemélyeket kívántam otthonomba, akikre nem riasztó ránézni.

A színész egyenest egy tágas sátor felé vezetett. Széttárt főbejárata előtt állt a kufár: zömök, sötét arcú, tarka köntösű, hegyes, fekete szakállú férfi.

Jobbjában, mint mesterségének jelvénye, fanyelű bőrkorbács. Első szavára nyilvánvaló volt, hogy latin az anyanyelve. A barna bőre és a tiszta, parasztos latinsága észak-afrikaira vallott. Hiszen a numidák és a mauretánok jó része már régen elfelejtette hajdani nyelvét: amióta Karthágó elbukott Rómával szemben – és ennek már közel háromszáz éve –, az afrikai provinciák lakosságának egy része, még ha gyűlölt is bennünket, és olykor lázadozott ellenünk, alaposan ellatinosodott. És sokan kerültek közülük Szicíliába és Itáliába mint kereskedők, kézművesek, hajósok. Ez a rabszolgakufár is – vagy még régebbi elődje – onnét érkezhetett. Mnestert mint régi ismerősét vagy üzletfelét köszöntötte. Tudomásul véve, hogy két nőt is akarunk vásárolni, egy szakácsnőnek valót és egy öltözködésnél is segédkező, tehát a tógaráncokat értően elrendezni tudó házilányt, javasolta, lépjünk be a sátorba és nézzünk körül.

Ez tisztább helyiség volt, mint a legtöbb efféle áruhely. A napfény is bőven áradt be a szétnyitott ponyván. És szokatlan módon, körös-körül padok húzódtak, ezeken ültek a vásárolni való nők. Természetesen mind mezítláb; rabszolganő otthon esetleg húzhat papucsot, de mások szeme láttára ugyanúgy kötelező – számukra a mezítláb, mint a férfi rabszolgának a kopasz fej.

A kufár tudta már, hogy én vagyok a vevő, tehát felém nézett, és így ajánlotta áruját: – Előbb keressünk egy szakácsnőt. A kövérebbek közt válogass, uram. Aki sovány, annak nincs igazán szíve a jó ételekhez.

Elmentünk néhány kövérebb vagy egészen kövér asszonyság mellett. Az egyiknél megálltam: ahogy ránéztem és ahogy ő rám nézett, egyszeriben kedvem támadt, hogy ez tevékenykedjék a konyhámban. Még nem mondtam meg a kufárnak, hogy ez érdekel, de nem is mentem tovább. Valamit azonban mégis kellett mondanom: – Olyan nőre van szükségem, aki a bevásárlásokat is elvégzi, tehát a rábízott pénzt nem lopja el.

A sötét bőrű kalmár felnevetett: – Szabad emberben is ritka az olyan, aki a rábízott pénzből nem vesz el

annyit, amennyit el mer venni. A rabszolgának pedig még jobban a körmére kell nézni. Csak a keresztény rabszolga nem lop, mert az ő istenük a túlvilágon megbünteti a tolvajt. De a keresztények varázslók: nem lopnak, nem csalnak és nem gyilkolnak, azonban varázsigékkel szamárrá változtatják az embereket, és lidércnyomást küldenek a gazdáik mellére. Nem is tartok keresztény árut. De látom, hogy te egyre Bonát nézed. – A Bonának nevezett nőhöz fordult, akit kiszemeltem. – Állj csak fel. Ez bizonyára jól főz: apuliai parasztasszony volt, mielőtt elárverezték.

Bona a felszólításra felállt. És én már tudtam, miért is akadt meg rajta a szemem. Nemcsak kerekded arca és a szeme tűnt fel. Ez a szem egyszerre volt szomorú és mégis mosolygós. A fő okom, hogy észrevegyem, az volt, hogy a többiekhez képest feltűnően tiszta volt a lába, és szegényes ruhája is olyan rendben tartott, mintha tegnap mosták volna ki. Megértettem, hogy szabadnak született, csak valamiért elárverezték.

– Hogy lettél te rabszolga, Bona? – kérdeztem tőle. Jó ízű dél-itáliai hanglejtéssel válaszolt: – Szegény leány voltam, uram. Kicsi kis birtokunk volt. Heten születtünk: két fiú, öt leány. A két fiút, amint felcseperedett, elvitték katonának, mind a kettő elesett a provinciákban. Ott volt öt leány, én voltam a legkisebb. Örültek, hogy akad, aki feleségül kér. Megtetszettem egy idős szomszédnak, aki elözvegyült, és fiatal nőre támadt kedve. A férjem az apámmal volt egyidős, de saját háza és a miénknél nagyobb földje volt. Sokat kellett dolgoznom a házában, de nem volt rossz dolgom. Szültem is két szép fiúgyermeket. Az uram azt hitte, kedveli a szerencse. Még több földet kívánt, rabszolgákat is vásárolt, mert ketten nem voltunk elegendőek a munkához.

Ehhez azonban sok pénzre volt szükség, és kölcsönt vett fel, sokat, egy nápolyi bankártól. Erre megharagudtak ránk az istenek… vagy a szerencse fordult el tőlünk. Előbb egymás után a két gyermekünket veszítettük el, elvitte őket a járvány. Azután jött három aszályos esztendő. A kölcsönt nem tudtuk törleszteni. A bankár még várt is egy évig, de amikor még mindig nem jutott a pénzéhez, előbb a földet, a házat és a rabszolgáinkat árvereztette el, és ez még mindig kevés volt az adósság meg a három év alatt óriásira nőtt kamat kiegyenlítésére. Akkor miránk is sor került: elárverezték az uramat is, engem is. Szegény férjemnek úgyis volt elég baja, még nagyobb sérelemnek érezte, hogy énértem többet adtak, mint őérte, hiszen már törődött öreg ember volt.

Együtt kerültünk egy nagy rabszolgahodályba, hogy megvásárlónk másnap vigyen a nápolyi rabszolgapiacra. Szegény öreg uram, kötelet hozott magával a köntöse alatt, és éjszaka, amikor mindenki aludt, felakasztotta magát a hodály gerendájára. Engem pedig hamarosan jó áron eladtak egy római

kalmárnak, aki idehozott, itt derék házaspárhoz kerültem. Tudtam főzni, hát alkalmas voltam szakácsnénak. Tíz évig dolgoztam náluk. Előbb az úr halt meg, és nemrég az asszony is. Akkor a rokonság eladta a házukat és a cselédséget is. Azóta várom, ki lesz az új gazdám.

Ez az értelmesen elmondott történet, az áttekinthető szomorú sors, a nyugalom, ahogy a bánatáról beszámolt, és az a tapasztalattal teljes múlt, hogy gyakorlott szakácsnő, máris alkalmassá tette, hogy megvásároljam. De tisztasága és külső rendessége, kövérkés, de mégsem túl kövér alakja, arcának sima, pirospozsgás bőre tetszetős volt számomra. Olyan negyven év körüli asszony lehetett. Nekem persze – húsz évem táján – akkor idős nőnek hatott, de egy szakácsnőtől szinte el is várjuk, hogy kellő tapasztalatú, tehát legalábbis érett asszony legyen.

Bonával Mnester is elégedett volt, ő is úgy találta, hogy szakácsnénak való, értelmesnek és tapasztaltnak látszik.

Az öltöztetésre is alkalmas, takarításhoz se lusta, testi szolgáltatásokra is alkalmas leányt azonban ő akarta kiválogatni. Én is úgy gondoltam, hogy ebben olyan szakértő, akiben megbízhatom. – Több ízben is körbejárt az egymás mellett ülő élő árusor mellett. A kereskedő elismerően figyelte, ahogy láthatólag gyakorlott szemmel mérte fel a lehetőségeket. Olykor megállt, mutatóujjával intett a kiszemeltnek, hogy álljon fel. Azután egy-egy szóval vagy tenyerének mozdulatával szólította fel a leányt, hogy bújjék ki öltözékéből, álljon meztelenül elébe, forduljon meg, hajoljon le.

Megtapogatta a vizsgált áru mellét, tomporát, felső combját. Volt úgy, hogy benézett a lábai közé is. Ha eggyel végzett, intett, hogy felöltözhet, visszaülhet.

Magam is érdeklődve néztem a szakértő mérlegelést, a kufáron is látszott, hogy elismerően figyeli a híres színész hozzáértését. Talán már az ötödiknél tartott, ennek a fogait is megnézte, felemeltette a lábát és megcsiklandozta a talpát. A lány csengő hangon nevetett fel, és nagyon kecsesen rúgta hátra térdben meghajlított fél lábát. – Fekete hajú, fekete szemű, fehér bőrű leány volt. Termete karcsú és olyan arányos, mint egy görög, tengerből kiemelkedő Aphrodité-szobor. Nekem az jutott az eszembe, hogy ilyen lehetett Phrüné, az egykori híres athéni hetéra, aki más nevezetes férfiak közt Praxitelésznek, a halhatatlan szobrásznak, és Apellesznek, a leghíresebb festőnek a szeretője volt, és akiről hódoló szerelmesei a legszebb istennőket mintázták. Előbb magam is Mnesterrel együtt testformájának és mozdulatainak szépségét értékeltem, de amikor felcsendült a nevetése, és lábának kirúgása mintha az én testem bensőjét rendezte volna át, és úgy éreztem, testem és lelkem egésze

megmerevedik a kívánkozástól – egyszerre bosszantani kezdett, hogy ezt a látványt mások is látják. Ha ezt a leányt megvásárolom, akkor alakja, mozgása, hangja, még arcvonásainak és szemei játékának látványa is kizárólag az enyém. Most már választhat Mnester akárkit, én ezt a leányt veszem meg, még ha nem ért is a tógák redőzetéhez.

De a szakember is őt találta a legalkalmasabbnak. Csak még megkérdezte: – Honnét származol?

Igen tiszta, nemhogy városi, de szinte irodalmi latinsággal felelte: – Rómában születtem, uram, de az anyám lemnoszi görög. A nagyanyámat az ázsiai Ioniából, Halikarnasszoszból vitték Lemnoszba. Egy kicsit tudok görögül is.

– És ki az apád?

A leány egész aprócskát nevetett: – Ezt az anyám se tudta. Egy pireusi kocsmában volt előbb mosogatólány, aztán inkább felszolgáló, de főleg a vendégeket szórakoztatta. Hanem amit a szolgálatért kapott, az nem az övé volt, hanem a kocsmárosé, hiszen annak volt a rabszolgája. Nem volt rossz dolga, mert a kocsmáros is szívesen eljátszott vele. Lehet, hogy a kocsmáros az apám, de lehet, hogy valamelyik vendég. Nem is érdekelte, ő sem tudta, ki volt az apja, hiszen a nagyanyám a lemnoszi lupanarban volt a hajósok kedvelt lupája.

Engem nem is az lepett meg, hogy a választékosan beszélő leány nagyanyjára emlékezve nem is bordélyházat, hanem lupanart mondott, ami sokkal közönségesebben hangzik latinul, mint a bordélyház, hanem az, hogy nagyanyját nem az illedelmesen hangzó hetérának mondotta. A „lupa” a közönséges, az utcai vagy csapszéki szajhát jelenti, körülbelül azt, amit mi kurvának vagy lotyónak mondunk. Talán érdekes, hogy én nem éreztem bántóan közönségesnek, hogy a vevő kívánságára meztelenül forgolódik előttünk, de fülemet bántotta, hogy nagyanyját lupának mondja.

Mnester még tovább kérdezgette: – Anyádat szoktad látni?

– Tavaly meghalt. Azt hiszem, a kocsmáros felesége mérgezte meg. Mindig féltékeny volt rá. Talán tizenhat vagy tizenhét évig gyűlölte, de amíg a kocsmáros hol vele aludt, hol az anyámmal, addig elviselte. De amikor megöregedett, és a férje már csak anyámmal törődött, és a vendégek még mindig kedvelték, akkor megétette. Nekem is kínálta a maga készítette

süteményét, de én kiszaladtam, és ami már a számban volt, kiköptem. Mire visszamentem, anyám már görcsök közt fetrengett, és nemsokára meg is halt.

A kocsmáros átkozódott, de nem akarta rossz hírbe keverni a kocsmáját, eltitkolta a halál okát, csak véresre verte a feleségét, a halottat pedig gyorsan eltemették. Engem azonban a kocsmáros felesége eladott egy fodrásznak.

Nagyon kedves ember volt, feleség se kellett neki, én elegendő voltam a számára. Megtanított a férfihaj és szakáll rendben tartására, beretválni is tudok, értek a kéz és a láb körmeinek levágásához is. A fodrász azt ígérte, hogy felszabadít és feleségül vesz, de sajnos egy gazdag vendég zacskójából ki akart emelni néhány aranydenáriust, az észrevette és ököllel támadt rá, ő pedig a kezében lévő beretvával védekezett, és olyan szerencsétlenül vágta át a nyakát, hogy azonnal belehalt. A fodrász római állampolgár volt, ezért nem keresztre, nem is megfojtásra ítélték, de mégsem úszta meg élve: lefejezték szegényt. A vagyonát és a rabszolgáit elárverezték, így kerültem ide.

Mnesternek még mindig volt kérdeznivalója: – Mielőtt az anyád meghalt, a kocsmáros téged nem kívánt a szeretőjének?

– Nem. Sőt azt sem engedte, hogy a vendégek közé menjek. Az az anyám dolga volt. Hozzám nagyon kedves volt mindig. Ezért gondolom néha, hogy mégis ő lehetett az apám. De nemrég hallottam, hogy ő is meghalt. Bizonyára ezt is a felesége tette, hogy mindent örököljön tőle.

– És még egy kérdés: értesz a tóga redőinek rendben tartásához?

– Hogyne értenék, a fodrászműhelyben a hajvágás meg beretválás után csaknem mindig fel kellett adni a tógát, amely a fogason függ, amíg a fodrász dolgozik.

Mnester felém fordult: – Ezt vedd meg. Én örömmel bólintottam, hiszen már a kérdezősködés előtt ezt határoztam el. De megkérdeztem: – Miért nem kérdezted meg a nevét? Hiszen annyi mindent kérdeztél.

Vállát vonta: – Nem mindegy? Te majd megkérdezed, hogy valamiképp szólíthassad.

A leány, mintha hozzá intéztem volna a kérdő szavakat, maga mondotta: – Circének hívnak.

Ez a Circe latinos kiejtése a görög Kirkének. Az Odüsszeusz társait

disznókká változtató varázslónőnek a neve. Kissé megborzongtam. Végzetes név ez. Vajon nem lesz a közelében disznó minden férfi?

– Kinek jutott eszébe így nevezni?

– Nem tudom. Mindig így neveztek. Anyám mesélte, hogy akit Circének hívnak, az felismeri, hogy a legtöbb férfi disznó, és csak disznóságokat akar.

De aki erős és becsületes, az Circe mellett is ember marad.

Ez a magyarázat tetszett nekem. Ez a Circe, ha igazi Circe, majd bennem is felismerheti, hogy nem vagyok disznó… Ámbár – jutott az is azonnal az eszembe –, talán az én arcommal, termetemmel, vállammal még egy értő varázslóasszony sem veszi észre, hogy nem vagyok disznó.

A két nő nem volt olyan olcsó áru, mint Gibber. Egy tanult szakácsnénak megkérik az árát. Egy fodrászmesterséghez és tóga elrendezéséhez értő, ráadásul hibátlan testű fiatal leány pedig semmivel sem olcsóbb, mint egy filozófiát és grammatikát tanult tanító rabszolga. Úgy gondoltuk azonban, hogy megérik az értük adott aranypénzt.

A házam tehát hamarosan berendezetten várt haza. A két magára adó nőnek nem kellett magyaráznom, de a hálás Gibber is megértette azt a kívánságomat, hogy minden reggel meg kell fürödniök, és este, lefekvés előtt legalábbis lábat kell mosniok. A ruháikat is rendben kellett tartaniok, erre nem sajnáltam a pénzt: az ócskapiacon tisztességes öltözékeket lehet kapni, de Gibberen sem tűrök rongyokat. Bonának pedig már az első este adtam néhány sestertiust, hogy ennivalót és a konyhán szükséges ízesítő fűszereket vásároljon. Megbíztam benne, megbíztam bennük, jól éreztem, hogy örülnek új helyüknek. Kaphattak volna sokkal rosszabb gazdát is. Azt meg hamarosan észrevettem, hogy Bona sokkal jobban ismeri a piaci árakat, mint én. Így azután reggelenként indulhattam napi teendőim elvégzésére a Palotába.

Otthonomban otthonosan éreztem magamat. Ámbár nem minden pontosan úgy következett, ahogy eleve elképzeltem.

Természetesen új formájú életem azzal kezdődött, hogy miután Bona elkészített egy hevenyészett vacsorát az egész háznép számára, a közeli boltokban összevásárolva a szükséges húst, zöldségfélét, s hozzá némi bort is – szóltam Circének, hogy vesse meg az ágyamat és feküdjék bele. Majd megyek én is, ha megmondtam Gibbernek a teendőit, és Bonával megbeszéltem a másnapi beszereznivalókat. Ezt a rendelkezést Circe is, a többiek is rendjén valónak tarthatták, hiszen nyilvánvaló volt az ifjú és formás rabszolgalány feladatköre.

Miután tehát Gibberrel együtt bezártuk a ház kapuját, és a kapu mögött

kijelöltem az ő fekhelyét – minthogy a kapus szolgának ott kell aludnia, még ha a házban van is külön kamrája és Bonát is aludni küldtem, én, kezemben egy ötlikú mécsessel, végigmentem az elsötétedett belső kerten, s beléptem a hálószobába. Amikor a lámpást a kis asztalra tettem, az ágyban végignyúló Circe, pontosan és fegyelmezetten tudva teendőjét – kitakarózott. A derengőlebegő fényben mozdulatlanul feküdt a már látványával gyönyörűséget adó test. Nagyon örültem, hogy megvettem. Nagyon nagy hálát éreztem annak az ember és világ feletti hatalomnak, amelyről csak annyit tudtam, hogy van, de igazában fogalmam sincs, vajon olümposzi isten-e, vagy mindent átható örök eszme, vagy láthatatlan egyetlen Isten, vagy valami egészen más, amelyet értelmünk elgondolni, képzelni se képes, de hálásnak kell lennem iránta azért, hogy lehetőségem volt megvásárolni magamnak ezt a látványt az ágyamon, és mindazt, ami kívül érzékeim, belül lelkem számára következik.

Leültem az ágy szélére, néztem, egész lassan ujjaim hegyével nagyon finoman megérintettem, ő néha pislogott, de inkább csukott szemmel, hangtalanul, orrán keresztül lélegzett és meg sem mozdult. Néztem és alig simogattam. Nagyon kívántam azonnal levetkőzni és melléje feküdni, de riasztott a gondolat, hogy az én gyatra testem mezítelenül nevetséges is, visszariasztó is. Akármilyen alázatos és fegyelmezett ez a rabszolgalány, ha már hozzá is szoktatta magát arcom csúfságához, testem láttán önkéntelenül, visszatarthatatlanul meg kell hogy jelenjék az undor vagy a rémület.

Akármennyire szerettem volna nézni, mialatt ölelem, felálltam az ágy széléről, és egymás után elfújtam a mécses öt lángját. Becsuktam a kis szoba kertre nyíló ajtaját is, nehogy az igen halovány holdfényből akár csak egy kis sugár is belopakodjék, és az így reánk szálló vasfekete sötétségben oldottam le saruimat, bújtam ki a ruhámból, s odatapogatózva az ágyhoz feküdtem Circe kitárt teste mellé.

Nem volt benne semmi ellenkezés, mozdulhattam, ahogy akartam, tehettem, ahogy kívántam: engedelmeskedett, csak éppen nem vett részt az együtthullámzásban. Átöleltem, ő karjait sem mozgatta.

– Ölelj át – suttogtam. Azonnal átölelt.

– A lábaiddal is. – Lábaival is átölelt.

Megcsókoltam. Hagyta, de ő nem csókolt.

– Csókolj. – Csókolt.

Attól féltem, hogy testének kapuja görcsösen összezárul előlem. De ennyi tiltakozás sem volt magát megadó húsában. Diadalmasan törhettem előre, de izma se rándult, pihegése se gyorsult, ritmikus mozgásomból semmit sem vett

át. Ura voltam, ő szolgált.

Amikor már ernyedetten elnyúltam mellette, eszembe jutott Calpurnia, a színésznő, aki azóta büszkén viseli a császári ágyas címét és rangját. Egészen bizonyos, hogy annak a pompás testű asszonynak semmivel sem voltam kedvesebb vagy éppen vonzóbb, mint Circének. Az ő számára üzlet volt az én ölelésem, pontosan kialkudott árért. Mégis, ő kereskedői szakszerűséggel szavakat szavakkal, mozdulatokat mozdulatokkal viszonozott, sőt az összefonódás hullámzásában mozdulatokat kezdeményezett, hogy szerződésszerű lelkiismeretességgel a lehető legizgalmasabbá fokozza a vállalt perceket. – De visszaemlékeztem a bordélyházak hetéráira, sőt a lebujok rézpénzért futó percekre bérelhető lupáira – azok nemegyszer láthatóan undorodtak tőlem, olykor kicsúfoltak, de a beteljesülés pillanatában mégis valamelyest részt vettek a közös gyönyörben.

Circére jobban vágyódtam, mint bármelyikükre. Circe az enyém, minden ellenállás nélkül teszi, amit mondok, hogy tegye. De még egy sóhajnyi hanggal sincsen jelen. Jobb kezemmel bal mellét fogtam, úgy kérdeztem: – Miért nem szólsz egy szót sem?

Nagyon halkan, nagyon szelíden visszakérdezett: – Mit mondjak, uram?

– Legalább azt, hogy neked rossz volt.

– Nem volt rossz, uram.

– Ha megköszönted volna…

– Köszönöm, uram.

– Mondd, Circe, mi lenne a jobb neked? Ha itt aludnánk együtt, vagy ha elmehetnél a saját kamrádba, egyedül aludni?

– Ahogy te kívánod, uram.

– Jó az neked, ha simogatlak, ha egymást ölelve alszunk el és egymás mellett ébredünk?

– Jó az nekem, uram.

– És az is jó, ha elmégy a saját ágyadba és egyedül alszol, egyedül ébredsz?

– Az is jó, uram.

Ajkamon volt, de nem mertem megkérdezni, hogy előbbi ura, a fodrász ágyában is ilyen engedékenyen mozdulatlan volt-e. Inkább hallgattam. Hiszen ha megkérdezem, akkor sem mond olyat, amivel szomorúságot okoz nekem, vagy éppen haragos indulatot vált ki belőlem. És miért hazudjon?

Egy ideig arra gondoltam, hogy kivárom az időt, amíg újra tettre biztat az elevenedő vágy. De bizonyos voltam, hogy ő nem kívánja. Talán megértő tapintatként veszi tudomásul, ha elküldöm, és rokonszenv csírázik benne irántam. És akkor, talán holnap este, közelebb kerülhetünk egymáshoz, és még közelebb holnapután. Igazán tapintatos akartam lenni: ez a vágy saját rabszolganőm iránt már-már hasonlatos volt ahhoz, amit a költők szerelemnek neveznek, és amit – annyiféle nő után vágyódva – eddig még nem éreztem.

Súgva mondtam: – Bújj az ingedbe, Circe, és menj nyugodtan aludni az ágyadba. Reggel majd találkozunk. A hajamat is meg kell nyírnod, és szépen kell rendbe hoznod a tógám ráncait. Korán gyere, és ha alszom, ébressz fel, idejében akarom kezdeni a napot.

Engedelmesen lelépett az ágyról, kinyitotta az ajtót, így a hold annyira megvilágította a szobát, hogy láttam, amint a székre dobott ingébe bújik, hangtalanul elindul, de az ajtónál mégis megállt, visszafordult, odajött, letérdelt mellém és váratlanul ajkon csókolt, majd alig hallhatóan kérdezte: – Nem haragszol rám, uram? Én pedig akkor azt hittem, hogy soha életemben még nem voltam ilyen boldog. Egyszerre csak azt reméltem, hogy holnap már másképpen lesz.

Magamhoz húztam a fejét, és visszacsókoltam, azután válaszoltam: – Dehogy haragszom, Circe, örülök neked, várlak, menj nyugodtan, aludj békességgel.

Ahogy kilépett a holdfényes kertbe, olyan volt, mint egy félálomban elénk lebbenő, majd gyorsan ellebbenő látomás.

Otthoni életem azonban másképpen alakult, mint ahogy elképzeltem. És minthogy ez az otthoni élet szakadatlanul egymásra következő éjjeleimet és nappalaimat követte, mialatt szinte láthatatlanul, de sokat látva éltem a palotai írnok hivatali mindennapjait – úgy hiszem, helyesebb, ha a nagy cselszövések és nagy paráznaságok előtt ennek a színtelen magánéletnek a színeiről, ízeiről, meghitt hangulatairól beszélek.

Circe szép volt, szelíden engedelmes, csak az esték annyira vágyott eggyé válásában nem következett el sohasem az, amit kívántam. Lelkiismeretesen

szolgálta kívánságaimat, csak éppen nem volt jelen. A testem megkapta, amit óhajtott, de az ő engedelmes teste lelketlen maradt. Utána mindig szelíden visszaküldtem a saját ágyába. Még azt is érezhettem, hogy lelkifurdalása van azért, mert képtelen olyannak lenni, mint amilyennek szeretném. Amikor elment, utólag mindig még egyszer visszafordult, és ajkon csókolt. Nem tudtam haragudni rá, bizonyos lehettem, hogy ő is szeretné, ha másmilyen lenne, csak képtelen rá. Ezért hamarosan volt olyan este, amikor nem is hívtam az ágyamba. Ilyenkor lefekvés előtt néha a bezárt kertkapu mögött elbeszélgettem Gibberrel. Amióta naponként fürdött és a lábai is tiszták voltak, ruhadarabjai sem lógtak rongyosan, sőt Circe rendbe hozta a haját és a szakállát is, eléggé emberi formája lett, még púpja sem taszított annyira otrombán, mint amikor felettébb olcsó áron megvettem. Rájöhettem, hogy ha nem tanult is soha írni-olvasni, nem hallott semmi költészetről, sem filozófiáról, okos ember volt, akit a sok keserűség sok mindent megértő emberré formált. Mesélgetett arról a paraszti életről, amelyet alulról nézett, hiszen alacsonyabb volt másoknál, és a legostobább részeges, verekedő, de épkézláb ember is lenézte, hiszen púpos lévén jóformán nyomoréknak számított. Gibber úgy vette tudomásul élete változását, hogy házamban ugyan rabszolga maradt, de mégis – először életében – embernek tekintik. Mintha szomjasan inná szavaimat, úgy figyelt, mikor elmondtam neki, hogy Protagorász, a bölcs szofista azt tanította, hogy a jogrend szerint ugyan a rabszolga szerszámnak, tulajdonban tartott, tartandó dolognak tekinthető, de a természet szerint a rabszolga is ember, a természet törvényei pedig ember alkotta szabályok fölött állnak. – Gibber visszakérdezett, nem akarta elfelejteni azokat, akik őt is embernek tartják. Ismételgette a „szofista” szót, és úgy idézte újra meg újra Protagorász nevét, mintha az egykori görög filozófiatanár az olümposzi istenek egyike volna. Idővel, ha valamit nyomatékosan akart mondani, vagy ígéretére meg akart esküdni a szokásos „Herkulesre mondom”, vagy „Mercuriusra…”, vagy éppen Jupiterre fogadom” helyett „Protagorász” nevére esküdött. Hogy nevetett volna ezen az istenek létét kétségbe vonó Protagorász!

Gibberrel azért is volt jó el-elbeszélgetni, mert jól éreztem, hogy ez a torz testében is ép lelkű férfi igazán hálás nekem. Amióta a kapusom és kertészem lett, úgy érzi, hogy emberi tartalma van létének.

Kellemesebb volt azonban naplemente után, ha nem Circét ölelni siettem a hálószobámba, benézni a konyhába, ahol Bona tett-vett, előkészítette a másnapi főznivalót. Ha beléptem, a mindig mosolygósnak látszó asszony elém futott, kedvesen falusi hanglejtéssel „Édes uram-lelkem!”-mel köszöntött, átölelt és arcon csókolt, a maga képét is csókra nyújtva a szám elé.

Mindig gondosan beszámolt, mennyit adott ki aznap, mennyi pénz maradt nála, mit kellene másnapra bevásárolni. Ő sem tanult írni-olvasni, de olyan volt a feje, mint egy kereskedő feljegyzéstáblája. Emlékezetből jobban tudott összeadni és szorozni, sőt még kivonni is, mint egy piaci árus írótáblával és íróvesszővel.

Ismertem korábbi életének szomorúságait, ezeknek az emléke visszavisszatért hozzá, semmit sem felejtett, mégis derűs lény volt. Ahogy Circe tekintetén, még a testén is örökké ott ült a bánat, szomorúság volt a mosolyában is – Bona egész lénye derűs volt. Ha néha gyászos emlékeit idézte, gyermekkorukban meghalt kisfiairól vagy kétségbeesésében magát elpusztító férjéről beszélt, akkor kitört belőle a sírás, hangja elfulladt, könnyei potyogtak, de hamarosan mélyet lélegzett, és kerek arca újra mosolygósra derült. Úgy tűnt, mintha még meztelen felsőkarja is mosolyogna. Valami kicsattanó egészség áradt el rajta. Pedig az én számomra akkor nem volt fiatalnak mondható. Ma már, több mint harminc évvel később, amikor már az ötven és a hatvan között tartok, nagyon jól tudom, hogy az asszonyok negyvenéves koruk körül a legvonzóbbak: az érett, de még nem öregedő nő olyan, mint a piros rózsa, amely már teljes pompájában kinyílt anélkül, hogy hervadásának jelei bágyasztanák. Ma itt, Antiochiában, ahol visszaemlékszem a rossz emlékű császárok esztendeire, ahol nyugalmas életű, tekintélyes szónoklattantanár vagyok, túl az ötvenedik évemen, itteni házam cselédei között szép és ápolt testű, kedves arcú negyvenéves asszony teszi derűssé esti óráimat. Most már az ő negyven éve számomra a fiatalságot jelenti. De akkor, húszéves fővel, akármilyen tapasztalt és tanult voltam, egy negyvenéves nőt akár öregasszonynak tekinthettem. Bonát is ennek láttam, amikor megvettem tapasztalt szakácsnénak. Ámde amikor talán harmadszor beszélgettünk meghitt kettesben, kis széken ülve a konyhaasztal mellett, vagy az ő lénye, vagy az én szemem változott meg. Rég halott fiairól beszélt: fiatalon szülte, fiatalon vesztette el őket, van annak már húsz éve is talán, hogy az a járvány egymás után vitte el mind a kettőt. Emléküket idézve sírt egy kicsikét, azután újra mosolyra derült, sóhajtott egy nagyot, és ezt mondta: – Olyan felnőtt férfiak volnának, mint te vagy most, édes uram-lelkem.

Bizony, sokkal szebbek lennének, mint te vagy, gazdám-édesem, mégis ők jutnak az eszembe, ha rád nézek vagy rád gondolok. Ugyanúgy kívánnák a nőket, ahogy te kívánod.

Azt hiszem, én is nagyot sóhajthattam erre, mert jól emlékszem, hogy szó szerint így válaszoltam:

– És őket kívánnák is a nők, őket szeretnék, őket lehetne szeretni, hiszen ők szépek volnának.

Kerek arca úgy elkomolyodott, mintha belém látna és részvéttel töltené el az, amit lát. Kezével az asztalon nyugvó jobb kezem után nyúlt, egy kis mozdulattal még simogatta is, szemembe nézett, és ezt mondta: – Bizony, csúnyácskára sikerültél, édes uram-lelkem, de odabent, ahol a szíved van, te nagyon szép vagy. Nem az arcod szép, nem a termeted szép, hanem a jóságod és az okosságod. A közeledben nagyon jó rabszolgának is lenni, mert a te szívednek a rabszolga nem lábasjószág. Mi szeretünk téged, nagyon hamar megszerettünk, a szíved szépségét szeretjük.

Szavai kezénél is gyöngédebben simogattak. Nemcsak kitáruló érzelme lepett meg, hanem okossága is, ahogyan kifejezte gondolatait. Szavai nyomán ugyan első gondolatom Circe volt. Lehet, hogy ő is szereti a szívemet, a lelkemet, hiszen érezhető, hogy lelkifurdalásosan bántja, amiért teste nem képes szeretni a testemet, ő azonban mégsem mondott ilyen egyszerre megnyugtató és felizgató szavakat. Mert a negyvenéves, kövérkés asszony részvéte egyszerre lázba hozta húszéves testemet. De még tétováztam. Hiszen nyilvánvaló, egy mozdulattal sem tiltakoznék, ha kezemmel azonnal inge alá nyúlnék vagy megfogom domborodó melleit: a rabszolgám, tehetem. De akármilyen szépnek mondja a szívemet, nem fogná el az undor a testtől, amelyet olyan kertelés nélkül mondott csúnyának? Egyelőre tehát csak két kezemmel a két kezét fogtam meg, de nem néztem a szemébe, magam elé kérdeztem: – Akármilyen szépnek mondod a lelkemet, akárhogy is tartasz jónak és okosnak, nem fogna el az utálat, ha ez a csúnya arc az arcodhoz hajolna, ez a ferde váll a vállaidhoz érne, és ez a száj a szádat csókolná meg?

Felnevetett és felkiáltott: – Te édes, csúnya ember, lelkecském-gazdám, hát nem mindent megtennék, hogy te jól érezd magadat? Ő adta azonnal az első csókot, ő ölelt át engem előbb. Azután jobbjába fogta az asztalon lobogó mécsest, bal kezével megfogta a kezemet, és szótlanul rám mosolyogva vezetett, a holdvilágos, tavasz végi virágoktól illatos kertbe, onnan az ő kamrájába, amely közvetlen a konyha mellől nyílt.

Az apró szobában a fekhelyen, egy egészen kicsi asztalon és egyetlen támlátlan széken kívül semmi sem volt. A falba vert szögön lógott egyetlen felsőruhája, a konyhában egyetlen ingen kívül másra nem volt szüksége. Az ajtót becsukva, az asztalkára tett egylukú mécses az ablaktalan helyiségben

éppen csak annyi fényt adott, hogy egymás körvonalait láthattuk. És Bona előtt nem szégyelltem a testemet, de nem is kellett magamnak vetkőzni, mert ő azonnal levetkőztetett. Jóval magasabb volt nálam: úgy oldotta le elém térdelve a saruimat, utána olyan mozdulattal húzta le fejemen át a ruhámat, ahogy gondos anya vetkőzteti kisgyermekét. Azután gyorsan kibújt ingéből, és úgy feküdt le az alacsony fekhelyre, hogy kézen fogva húzott magához.

Nagyon kedvesen suttogta: – Gyere. Hunyjuk le a szemünket. Én is szép vagyok, te is szép vagy.

Ugye?

Ha én Circétől megkaphattam volna, amit Bonától kaptam, talán elértem volna azt az állapotot, amit a filozófiák boldogságnak neveznek. De nem akarok hálátlan lenni a rám mindig különös formákban vigyázó végzetnek: Bona ruganyos teste, szerelemhez értő, szerelmet élvező mozgása, jósága, okossága egy bőséges évtizedre tette nemcsak elviselhetővé, hanem meghitten kellemessé is a veszélyes izgalmakkal teli életet. Bona szolgálatkészségét fokozta, és jellemezte is, hogy árnyalata sem volt benne a féltékenységnek vagy az irigységnek. Természetesnek tartotta, hogy ha a gazdájának más nő is akad, azt is kipróbálja. Mindenképpen azt akarta, hogy én érezzem a lehető legjobban magamat. És az az igazság, hogy ha olykor mégis befogadott egyegy asszonyi ágy, mindig vagy pénzért, vagy más előnyökért, az csak elkalandozás volt, hogy tüstént visszatérjek Bona izgató-megnyugtató meghittségéhez. És ezt hamarosan ő is tudta.

Egy ideig azonban Circét is akartam. Ha alkonyattájban a Palotából visszatértem, és együtt, egymás mellett láttam két rabszolganőmet, nem kerülhettem el az összehasonlítást. Bonát a szívembe zártam, de mégis igazi szakácsnéforma testes asszonyság. Circe pedig szépségben és kecsességben az istennőszobrokkal veheti fel a versenyt. Mnester, aki néha a vendégem volt, elégedetten nézegette, mintha irigyelné tőlem. Eszébe sem jutott, hogy ha egy házban, ahol Circe áll az úr rendelkezésére, ott a derék Bona asszony nőként számba jöhet. Én természetesen soha erről nem is beszéltem. Hadd higgye a színész, milyen jó estéim lehetnek otthonomban.

Szó sincs róla, nem hagytam fel a próbálkozással, újra meg újra reménykedve hívtam ágyamba Circét, és újra meg újra azt a feltétlen odaadásra kész élettelenséget találtam. A vége mindig az a búcsúcsók volt, mintha utólag ajkával akarna bocsánatot kérni testének akaratlan közömbössége miatt. Mnester azonban városszerte azt híresztelte, hogy irigylésre méltó ember vagyok, nekem van messzi ismeretségi körén belül a legkívánatosabb rabszolganőm.

Akkor már jó ideje tevékenykedtem a Palotában. Már bejáratos voltam a császárnénál is, időről időre be kellett mennem Narcissushoz, akadt különféle beszámolnivalóm is. Azt hiszem, a mindenkinél befolyásosabb nagyúr elismerő véleménnyel volt fogalmazványaimról is, jelentéseimről is, azt pedig nemcsak nekem, hanem példaadásul másoknak is emlegette, hogy rendkívül szép, tiszta, áttekinthető az írásom. Magánügyeimről sokáig nem beszélt, nem érdeklődött. Hanem amikor már hónapokban lehetett számítani ottlétemet, egy beszámolóm meghallgatása után, váratlanul ezt mondta: – Mnester azt mondta, hogy páratlan szép és kívánatos szolgálód van. Azt is tudom, hogy Circének hívják. Csábos név. Lehet, hogy disznóvá varázsolja az embert, de néha az se rossz.

Zavartan válaszoltam: – Igazán jó vásár volt, örülök, hogy megvettem.

– Add kölcsön néhány napra.

Igazán váratlan felszólítás volt. És nemet mondani semmiképpen sem lehetett volna. Ha Narcissus akár egy szenátornak mondja, hogy adja kölcsön a feleségét, az sem mondhat nemet élete kockáztatása nélkül. Hát még ha egy alantas írnoktól kéri kölcsön a rabszolganőjét. De nem tudom, hogyan is viselkedtem, vagy mit éreztem volna, ha Circében azt találom, amit keresek nála. Narcissus bizonyára azt hiszi, nem is hihet mást, mint hogy boldog szerelmi gyönyörökben élek a szép leánnyal. Azzal azonban tisztában voltam, hogy a nagy hatalmú urat nem befolyásolják mások érzései. Majd meglátjuk, mit szól akkor, ha ő is érzéketlen bábut talál a látásra annyira élőnek tűnő testben. – Én tehát a felszólításra meghajoltam, és kérdeztem: – Hogyan küldjem hozzád, uram?

– Alkonyatkor zárt gyalogszéket küldök érte. Menj haza korábban, és készítsd elő. Mondd meg neki, hogy mielőtt elindul, fürödjék meg.

Kora délután, mint akit a praetor elküldött valahová, hazasiettem, és behívtam Circét a dolgozószobámba. Elmondtam, hogy Narcissus, aki a legnagyobb úr a császár után, hírét hallotta a szépségének. A parancsot teljesíteni kell. Nekem is, hogy küldöm Circét, Circének is, hogy megy. Ez kölcsön. Nem tudom, milyen időre. Alkonyatkor elegáns csukott hordszéken viszik Narcissus úr palotájába, amely ugyanazon a Palatinus-hegyen volt, mint a császári otthon. – Azt hiszem, mosolyogva tettem hozzá az üzenetet, hogy elindulás előtt fürödjék meg.

Komoly arccal hallgatta, amit mondok. Csak ennyit válaszolt:

– Neked, uram, Narcissus úr parancsol, nekem te parancsolsz, uram. Senki sem ura magamagának.

– Senki sem – hagytam rá. – Narcissusnak is parancsol a császár, csak a császárnak nem parancsol senki. – Erre a mindig szomorkás tekintetre egy apró mosoly ült: – Bizonyára neki is parancsol valaki. Vagy egy isten, vagy egy asszony, vagy valaki, akiről azt hiszik, hogy a császár parancsol neki, holott ő parancsol a császárnak.

Csodálkoztam a válaszon. Honnan tud ennyit ez a lány a magasságok titkairól?

– Kitől hallottad azt, hogy a császárnak is parancsolhatnak?

– A kocsmárostól, aki talán az apám volt. Akit megöltek. Én nem mondtam ki, ami azonnal eszembe jutott. Hogy azt a kocsmárost talán nem is a bosszúálló, kapzsi felesége mérgezte meg, hanem azért kellett meghalnia, mert többet tudott a legfelsőbb körökben élők kapcsolatairól, amennyit egy alant élő tudhat. S minthogy erről még beszélt is, helyesebbnek látszott, ha nem él.

Alkonyat előtt Circe megfürdött. Alkonyatkor megjött a csukott gyaloghintó, két markos rabszolga hozta, mögöttük fegyveres testőr. És átvette, mint Narcissus úrnak szóló küldeményt a rabszolgalányt, aki beült a járműbe. Ennek ajtaját a testőr kívülről becsukta, és elindultak az egyre jobban sötétedő estébe.

Utána nemcsak lefeküdtem Bona mellé, hanem mellette is aludtam. Nem volt kedvem Circére gondolni.

Azután elmúlt két nap, elmúlt három nap, Circének híre sem jött. Nekem se jelentenivalóm, sem egyéb okom nem volt bemenni legfőbb felettesünkhöz.

De ha be is juthattam volna, akkor sem kérdezősködhettem, hogy meddig tart a kölcsön. A negyedik napon azonban küldönc jött azzal, hogy sürgősen hívat a praetor úr.

Narcissus mosolyogva fogadott. Asztalánál ült, előtte különféle tekercsek: jelentések a Városból és a Birodalom távoli tájairól. Úgy látszik, ezek ráérnek, most hozzám volt mondanivalója.

– Húzd be az ajtó függönyét. Felesleges, hogy hallgatózzanak és a magánügyeinkről pletykáljanak.

Behúztam a függönyt, és feléje fordultam. Mosolya egyre vidámabbnak

látszott.

– Köszönöm a varázslónődet. Megérdemli a nevét. A kisujja mozgatásától is igazi disznóvá válik a férfiember. Nem is gondoltam, hogy ilyen jól tudsz választani. Eddig csak becsültem a szép írásodat és az okos fogalmazásaidat.

Most már tisztelem az ízlésedet. – Erre az elismerésre egyszerre jó és rossz érzés fogott el. Hiszen örül az ember, ha dicsérik, és ha legfőbb felettese dicséri, az mindenképpen előnyös. Ugyanakkor Narcissus szavaiból arra kellett következtetnem, hogy igen jól érezte magát Circével. Vagyis az ő engedelmes élettelensége nem a természetéből következik. Egy férfibb formájú férfi felébreszti benne a nőtől elvárható életteljességet. Narcissus mozdulataira ő is az elvárt mozdulatokkal válaszolt. Nem azért, mert Narcissus nagyúr, én pedig rangban utolsó írnoka, hanem azért, mert Narcissus szép férfi, én pedig riasztóan csúnya vagyok. Egyszeriben bizonyos voltam, hogy neki is igen jó volt a praetor ágyában, és nagyon szomorúan fog visszajönni hozzám.

Narcissus azonban a megtisztelő szavak után olyan hangon, amely nem a felettes parancsa, hanem egy jó ismerős szívességet kérő ajánlata, ezt mondta: – Luciusom, örülnék, ha nem utasítanál vissza. Add el nekem Circét. Kérj érte, amennyit akarsz.

Erre a kérő hanglejtéssel mondott rendelkezésre én semmiképpen nem mondhattam nemet. Igazán elegánsnak kellett tartanom, hogy úgy beszél velem, mintha egyenrangú felek volnánk egy adásvételi ügyben. És megint egyszerre éreztem két ellentétes indulatot: szinte fájt, hogy elvesztem Circét, és szinte örültem, hogy nem jön vissza hozzám a kényszerű szolgálat szomorúságába. Narcissus udvariasságára pedig én is udvariasan akartam válaszolni. Meghajoltam előtte, és mondottam: – Ha ennyire megkedvelted, amit nagyon jól megértek, engedd meg, hogy Circét neked ajándékozzam. Ne legyen a szépség üzleti alku tárgya. Egy Venus-szobor vagy egy Ovidius-költemény szépségét is úgy élvezzük, hogy közben a pénz vagy egyéb ellenérték eszünkbe sem jut.

Válaszomra a nagyúr váratlanul felállt, megkerülte a nagy asztalt, elém lépett, én alig értem a melléig, ő jobb kezét csapott vállamra tette, és nem azt mondta, hogy „köszönöm”, hanem ezt az ünnepélyes kifejezést: – Hálás vagyok neked. – Ez latinul így hangzik: „Gratias ago”, templomban szokták mondani egyes istenek szobrai előtt, ha valami jó érte az embert, és köszönetet mond ezért a magasságbelieknek. – Majd így folytatta: – Mondották már nekem, nem csak Mnester, hanem írnok-kartársaid is a

questurán, hogy valójában filozófus vagy. Meg azt is, hogy úgy értesz a szavak művészetéhez, mint a legjobb szónokok. Kár, hogy ilyen rossz formájúnak születtél, de jó, hogy ezt magad is tudod és bölcsen viseled.

Mondd, van valami kívánságod?

– Nincs, uram. Szeretem a teendőt, amit el kell végeznem. Nincsenek fényűző igényeim. Szeretek olvasni, és ehhez mindig van könyvem. A szerény élethez pedig van annyi jövedelmem itt, és egy kevéske örökölt vagyonom egy megbízható bankárnál, hogy gondtalanul, sőt kényelmesen éljek.

Narcissus most már úgy nézett a szemembe, mintha baráti szeretetet váltottak volna ki a szavaim. Ezzel búcsúzott: – Irigylésre méltó ember volnál, ha nem lennél annyira sajnálatra méltó. De hidd el, most már azt is tudom, hogy tiszteletre méltó vagy. Hadd mondom még egyszer: hálás vagyok neked.

Nem sok nap telt el ezután. A szenátus irodájából küldönc érkezett, hivatalos iratot adott a kezembe, amelyben közlik, hogy a legfelsőbb tanácsadó testület – ez volt a szenátus – engem, kitűnő írnoki teljesítményem elismeréseképpen a „questor” címmel tisztel meg. Az okmányt, mint a szenátus örökös elnöke, maga a császár írta alá.

A „questor” valamikor régen, a köztársaság idején, az állam pénzügyi főhatóságát jelentette, később a császári hivatalnak, a „questurának” a vezetőjét. De az mostanában Narcissus volt, a praetor. A „questor” hivatali megtisztelő címmé változott, de olyanná, amely nagy tekintélyt jelentett a polgárok körében. Kimagasló hivatali tevékenykedésért a szenátus adományozta. És akinek írnokként ez volt a címe, az nagyobb fizetést is kapott palotai tevékenységéért. Értettem: az én elegáns ajándékomra Narcissus ilyen elegánsan fizetett.

Tehát nem pénzben, hanem tekintélyben mérte fel Circe vételárát. Amikor legközelebb hivatalos ügyben hívatott, én ezzel kezdtem: – Hálás vagyok neked. – Nem mondtam, miért, ő sem kérdezte, csak ennyit válaszolt: – Most már mind a ketten hálásak lehetünk egymásnak. – De azután rátért azonnal a hivatalos megbeszélnivalókra.

A családomhoz azonban másnap délután ellátogattam. Természetes, hogy addigra eljutott hozzájuk tekintélyes címem. A questori méltóság a rokonok tekintélyét is növelte. A könyvkereskedés forgalmának is előnyös, ha a

boltosról tudják, hogy questor a fivére vagy questor a sógora.

Látogatásomnak tehát igen nagyon örültek: körülvettek, vacsoráztattak, érdeklődtek a palotai életről. Elborozgattunk késő estig. Utána a sötét utcákon bátyám és sógorom a házamig kísért. Három rabszolga is jött velünk fáklyákkal, és mindenesetre kis, vasfejű bunkókkal, hiszen besötétedés után mindig lehetett fosztogatókra számítani.

Mi tagadás – az ember hiú – én nagyon élveztem, hogy legközelebbi rokonaim ennyire tisztelnek. Sokkal alacsonyabb vagyok náluk, mégis kiemelkedtem közülük.

Később elgondolkoztam azon, mivel is emelkedtem ki az enyéim közül.

Amiért elismerik, milyen sokat tanultam? Vagy mert valóban valamivel jobban fogalmazok és szebben írok, mint a legtöbb írnok? Vagy mert filozófusi hírbe kerültem, holott csak ismertem a filozófusokat, és valójában nem tudom, melyiküknek is van igaza? Vagy azért, mert egy nagyúr felettébb jól érzi magát egy szép rabszolgalánnyal az ágyban? Vagy azért, mert ezt a leányt egyszerűen elvehette volna, de ajándékba kapta, és ez tiszteletreméltóbbá teszi az ajándékozót is, az ajándékozottat is, de még az ajándékot is?

Bizony, nehéz eldönteni, hogy igazából mi miért is történik. Annyi bizonyos, akármiért vagy akármikért történt, én nem sokkal a huszonegyedik születésnapom után questor, tehát tekintélyes római polgár voltam.

Circe helyett nem vásároltam új rabszolgaleányt. A nőkre tartozó házimunkát Bona egyedül is el tudta végezni. Ügyes kezével még a tógát is kellő ráncolással körítette rám. A férfimunkákhoz elegendő volt Gibber.

Estéimet általában olvasással töltöttem, és legtöbbször Bonával fejeztem be.

Jó ideig úgy éreztem, nem is igényelek többet az élettől.

Circére egyre kevesebbet gondoltam. Elmúlt az esztendő is. Nem volt hideg a tél, Rómában ritkán van hideg, de azért januárban és februárban Gibber beállította a szobákba az izzó faszénnel telített vaskosarakat, ezek mellett mégis kellemesebb volt elüldögélni. Bona bevitte fekhelyét a konyhába, ahol a tűzhely éjszakára sem hűlt ki. Legtöbbször magam is ott aludtam vele. Így jött el február 15-én Lupercalia ünnepe. Ilyenkor szünetel minden munka, még az írnokok se mennek be a Palotába. A domboldalakon és az utcákon ünneplő fiatalok rohangálnak, sokan kecskebőr be öltözve, így köszöntik a félig kecsketestű Faunus istent. Még a jó házból való leányok is felettébb hiányos öltözetben futkároznak. A fiatalok az ilyen ünnepi játékokon észre sem veszik, hogy a februári levegő enyhe télen is csípős. Szerintük a hideg csak az öregeket csípi. Az én házam körül is el-elfutott nem egy csoport.

Kiáltoztak és sikongattak. A fiúk faunöltözékben, kezükben selyemkorbács, ezzel ütötték a nimfáknak öltözött, illetve alig öltözött leányokat, akiknek sikoltozni illett, noha a korbács éppen azért volt selyemből, hogy ne fájjon.

Valamikor nagyon régen – úgy mondják – ezen az ünnepen a férfiak valódi korbáccsal verték a nőket, amit azok el is vártak, mert az ősök hite szerint, akit Lupercalia ünnepén a férje vagy a szerelmese megver, annak békességes lesz a családi élete, és egészséges, sőt könnyű lesz a szülés. Mostanában az ifjak már csak jó játéknak tekintik ezt a selyemmel ütögető, sikongató, rohangáló ünneplést.

Nekem természetesen eszembe sem jutott Faunnak öltözni, utcán szaladgálni. A velem egyidősek még általában kedvelték az efféle mulatságokat, de én korábbi sorsom és most már tekintélyes címem folytán nem éreztem ifjúnak magamat. Úgy gondoltam, legméltóbban úgy ünnepelhetem meg Faunus isten ünnepét, a Lupercaliát, ha délelőtt beülök könyves szobámba az olvasóasztalhoz, a szenelőkosár mellé, magam elé teszem Ovidius műveit, és újra elolvasom, amit dallamos nyelvén, gördülő verssoraival ő írt Faunusról és a Lupercaliáról. Szeretek így magányosan verseket olvasni, néha félig hangosan, saját fülem gyönyörködtetésére skandálom a hexametereket és disztichonokat. Megtörténik, hogy önkéntelenül a testemet is ringatom a verssorok hullámzására. Talán azok a boldog emberek, akiknek megadatott, hogy táncoljanak, így ringatják magukat zeneszóra, mint én a versek dallamot rejtő ritmusára.

Ebben a versmámorban ültem az asztal mellett, amikor a kapu felől sietve jött Gibber, és közli, hogy előkelő gyaloghintó érkezett a házhoz. Nem hordszék, hanem elfüggönyzött úti pamlag. Két szolga hozza, de még egy szolgálattevő is megy utánuk. Valami nagyon tekintélyes úr lehet a vendég.

Mentem is azonnal Gibberrel. A hordozók már letették a gyaloghintót, a szolgálattevő elhúzta a függönyt, és mögüle kilépett és hozzám futott Circe. Ő volt. De alig hihettem, hogy ő az. Káprázatosan szép, gazdag hölgyhöz illő öltözékben, a lábán úri saru, a vállán drága prémköpenyke, haja úrhölgyhöz méltóan feltornyozva. Hozzám futott, lehajolt, és ajkon csókolt.

– Lucius! Édes Luciusom! – így szólított, nem „uram”-nak, nem „Papirius úr”-nak, hanem egyenrangúként, „Lucius”-nak. Aztán így folytatta: – Most már el kellett jönnöm hozzád, hogy mindent megköszönjek neked.

Ugye, már nem haragszol rám?

Megpróbálom szó szerint felidézni, amit azután odabent, az ebédlőszobában együtt ülve elmondott nekem. De még ez előtt megcsókolta

Gibbert is, aki az ámulattól megszólalni se tudott. És azt se tudta, hová is tegye azt a palack bort, amit Circe kivett a gyaloghintóból és a kezébe nyomott. Azután Bonát kereste, őt is átölelte, összevissza csókolta, neki egy elefántcsontból készített nyakláncot adott. És amikor végre bementünk az ebédlőbe, egy arany nyakláncot akasztott a nyakamba, amelyen egy vésett drágakő volt, rajta Fortuna, a szerencse istenasszonya. – Olyan valószínűtlen volt egész látogatása, mint egy álombéli jelenés, amely minden pillanatban eltűnhet. De éppen azért jött, hogy elmesélje, mi történt vele azóta, hogy én elajándékoztam őt. Azt hiszem, szó szerint tudom idézni szavait.

– Neked köszönhetek mindent, Lucius. Én soha, soha nem fogom elfelejteni, hogy olyan emberséges voltál. És nagyon szomorú vagyok, amiért nem lehettem hozzád olyan, mint ahogy megérdemelted volna. Te, Lucius, tudom, hogy igazán szerelmes voltál belém, olyan szerelmes, ahogy a költők írják a szerelmet. Azóta nagyon sokszor gondolok rád, és azt is tudom, hogy ha képes lettem volna viszontszeretni téged, amit magam is nagyon akartam, akkor te szabadítottál volna fel engem, feleségül vettél volna, és én tisztelt questorné asszony lehetnék melletted. De, emlékszel-e még? Mondtam neked, amit a kocsmárostól tanultam, a kocsmárostól, aki talán az apám volt: hogy nem vagyunk a magunk urai. Te az én uram voltál, Narcissus a te urad, Narcissusé a császár, és ki tudja, ki a császár ura. Senki se ura magamagának. Én sem voltam a saját testemnek az ura. Szerettelek volna nagyon viszontszeretni, mert nagyon szeretetre méltó vagy. De nem ment. Nem voltam ura a saját testemnek sem. Amikor kölcsönadtál Narcissusnak, előbb nagyon szomorú voltam, csak azt éreztem, mennyire kiszolgáltatott vagyok, és azt is, hogy te is mennyire kiszolgáltatott vagy, hiszen érezhettem, mennyire szeretsz. Én sem vagyok a magam ura, te sem. Amikor Narcissus az ágyába fektetett, elhatároztam, hogy olyan leszek, mint veled. De – ne haragudj – amint levetkőzött előttem, egyszerre fellángolt bennem minden.

Nem a hatalmas nagyúr volt, hanem gyönyörű testű férfi. És nem vagyok ura magamnak, a testemnek sem. Hol volt már a fodrász, akinek adtam, amennyit tudtam? Hol voltál te, akinek szerettem volna adni, de képtelennek bizonyultam. Nem tudom, hol tanultam a szerelmet adó test művészetét, de nekem kurva volt az anyám is, a nagyanyám is. Talán tőlük örököltem a képességet, amelyről eddig fogalmam sem volt. Narcissus férfiszépsége és testi művészete engem is művésszé tett. Nekem is nagyon jó volt, neki is nagyon jó volt. Nagyon szorongtam, mit fogsz szólni, amikor megmondta nekem, hogy megvásárol tőled. És azután nagyon büszke voltam rád, amikor elmesélte, hogyan ajándékoztál neki. Azóta is Narcissusszal együtt nagyon tisztelünk és szeretünk téged. – De hadd meséljem tovább. Narcissus már nagyon unta a feleségét. Ez már a harmadik felesége volt. Mindig

patríciuslányt vagy éppen szenátor lányát vette feleségül. Neki nem lehet alacsonyabb rangú hitvestársa, mert – talán tudod – ő is rabszolgának született. Claudius, a mostani császár szabadította fel, hogy hasznát vegye okosságának. Ő még felszabadított rabszolganőt sem vehet feleségül, sőt még szabad szegény leányt sem, mert akkor veszélyben van a hivatali tekintélye.

Ezt jól megértem. Ő igazán szeret engem, én igazán szeretem őt. Annyira becsül, hogy még azt se kívánta, hogy az ágyasa legyek. Helyesebb, ha római úrinő leszek, és úri körökben szokásosan, ő, a nagyúr egy úrhölgy szeretője.

Hamarosan elvált a feleségétől, én egy rövid ideig az ágyasa, a házában az egyetlen ágyasa voltam. Nem rabszolganője, hanem ágyasa. Már egy héttel azután, hogy neki ajándékoztál, a jogi szabályoknak megfelelően felszabadított. A hagyományos hivatali eljárással, amely azzal végződik, hogy a felszabadított pergamenre írt, pecsétes okiratot kap arról, hogy szabad ember, és felvették Róma lakóinak névjegyzékébe. El se tudod képzelni, milyen volt az, amikor a kezembe vettem azt a tekercset… Te jutottál az eszembe, te beszéltél azokról a bölcsekről, akik szerint a rabszolga csak jog szerint eszköz, szerszám, de a természet szerint ő is ember. Hát ettől kezdve jog szerint is ember vagyok, olyan mint te, olyan, mint Narcissus. Ő is velem volt, ott is kellett lennie, mert a felszabadítási eljárásban a tulajdonosnak személyesen kell nyilatkoznia, hogy szabadon bocsátja a tulajdonában lévő rabszolgát. Ott volt mellettem. Az iratot a bíró nem is nekem, hanem neki adta át, és ő adta tovább az én kezembe. Ez így szabályos, így hagyományos. És mielőtt indultunk volna, Narcissus mutatott, hogy üljek le a falnál húzódó kis székek egyikére. Azt hiszem, szédültem, remegve és ingadozva mentem oda, leültem. És akkor a teremben nézelődők közül előlépett egy szolga, kezében egy pár saruval, letérdelt elém, és a lábaimra kötözte. Akkor sírtam el magamat. Előbb ülve zokogtam, azután felálltam, és Narcissus vállára borultam, és ott zokogtam tovább. Csak amikor kisírtam magamat és körülnéztem, láttam, hogy mindenki, Narcissus, a bíró, a körülállók mosolyognak rám. Így indultam, saruban, ahogy szabad asszonyhoz illik, Narcissus oldalán. Ne nevess ki, először nagyon kényelmetlen volt a saru. Én soha eddig nem ismertem semmiféle lábbelit, papucs sem volt még a lábamon. De büszkén viseltem a kényelmetlenséget. Nem tartott sokáig, már a harmadik napon otthon is felkötöttem a sarut. – És még mindig nincs vége a mesének, hihetetlen mesének érzem mindazt, ami velem történt. – Narcissus igazi római hölgy szeretője akar lenni. És amit ő akar, az előtt nincs akadály.

Minden este együtt voltunk, a Palotából alkonyat után érkezett haza, én vártam, együtt vacsoráztunk, ő érdekesen beszélt a palotai eseményekről.

Azután lefeküdtünk, és azóta is minden éjjel együtt alszunk. Ez nagyon jó, és tudom, hogy neki is nagyon jó. Egy este azzal jött haza, hogy férjhez megyek.

Megijedtem, de megnyugtatott, hogy ez csak a külvilág előtt férjhez menés, nem változik semmi sem, csak nekem lesz egy szép nevem, és egy férjem, aki eleve nem tart rám igényt, de ha kívánom, olykor találkozhatom vele, mert érdekes, öreg férfi. Narcissus már meg is beszélte, és ő bele is egyezett. Most nagyon fogsz csodálkozni, mert nagyon előkelő neve van: Terentius Varro. Én valóban nagyon csodálkoztam. A Varro család már a köztársaság évszázadaiban a legelőkelőbb patríciusok közé tartozott. Nem egy Terentius Varró volt hadvezér vagy magas rangú államférfi, akadt köztük tudós is, sőt egyikük a legnagyobb római nyelvtudósok és irodalomszakértők közé tartozott. A családnak számos ága élt és él ma is Rómában. Circe elbeszéléséből kiderült, hogy egy igen öreg, régóta özvegy Terentius Varro, akit világéletében csak a könyvek érdekeltek, valamikor számos tanítványa volt, de most már magányosan él szűkös viszonyok között. Könyvtára kincseket ér, de egyetlen tekercstől sem válnék meg. Egy vele öregedett rabszolga meg egy hasonlóképpen öreg szakácsnő tartja rendben az otthonát, de ehhez a szerény élethez is módos rokonainak a támogatása kell. És sanyarú sors a rokonokra hagyatkozni. Én látásból ismertem, hiszen az öreg tudósember napközben néha benéz a Palota könyvtárába, ahol az érdeklődő igen ritka könyveket találhat. Még egyiptomi írott köveket és mezopotámiai vésett cseréptáblákat is. Terentius Varro ezeket is el tudja olvasni, de néha annyi pénze sincs, hogy húsételre teljék. Narcissus is ismerte a Palotába bebenéző, igen előkelő öreget. Őt találta megfelelő férjnek Circe számára.

Nemcsak nagy összegű pénzt, hanem haláláig fizetendő járadékot ígért neki, ha Circét feleségül veszi, de nem akarja férji jogait gyakorolni. Az öreg örömmel kapott ajánlatán. Circe így folytatta mesés történetét: – Narcissus szavaira az öreg felnevetett, és azzal kezdte, hogy ő már régóta nem kíván sem férji, sem egyéb férfit illető jogokat gyakorolni. De ha Narcissus szép nevet kíván adni egy számára kedves asszonynak, szíves-örömest veszi feleségül, és még szívesebben veszi a felajánlott pénzt és járadékot. – Még aznap mesélte el Narcissus a tervet, másnap Terentius eljött hozzánk. Én azonnal megkedveltem a botra támaszkodva járó, kopasz, sovány, de igen tiszta öreget. Nagyon értelmesen, szép hanglejtéssel beszél. Kora szerint nem is az apám, hanem a nagyapám lehetne, ő is megkedvelt, kedvesen mondta, mennyire örül, hogy az egész világ előtt büszkélkedhet: aggastyán korára ilyen szép feleséget kapott. Ha a felesége leszek, szívesen látna néha az otthonában, amely jog szerint a közös otthonunk. Nagyon érdekes könyveket, régi szobrokat, értékes bútorokat láthatok ott. Én szívesen ígértem meg, hogy el fogok járni hozzá, de bevallottam, hogy nem ismerem a betűket, sohasem tanultam írni-olvasni. Mire ezt válaszolta: „Majd megtanítlak, leánykám. Az olvasás a legjobb játékok közé tartozik.” – Képzeld el, Lucius, azóta is tanít,

két-három naponként elmegyek hozzá, néha ő jön hozzánk. És tanulok. Ennek Narcissus is örül. Szorgalmas vagyok, nem csak a nevemet tudom leírni, de lassanként a feliratokat elolvasom, és már próbálok könyvekből is olvasni. Ez mind nem sokkal azután történt, hogy te elajándékoztál. A nevem azóta: Circeia Terentia Varro. Ugye, milyen előkelő? Köszönöm, Lucius, mindent neked köszönhetek. És ugye már egyáltalán nem haragszol rám? – Megint átölelt, megint megcsókolt. Én meg azt mondtam: – Most már nagyon örülök, Circe, hogy így történt. Az lett a szerencséd, hogy nem volt jó énvelem, és jó volt, ma is jó Narcissusszal. Így, ezért nem is kellett visszavágyakoznod hozzám.

Most megint majdnem elsírta magát, de azután mégis inkább mosolygott: – Nagyon szerettem volna akkor, hogy nekem is jó legyen veled. De tudjuk már – te is tudod, én is tudom – hogy nem vagyunk a magunk urai. Még a testünknek sem vagyunk az urai. Én nagyon szerettem volna, hogy gyönyörűséget találj bennem, és amikor megérkeztem Narcissushoz, azt akartam, hogy ne találjon gyönyörűséget bennem. De akármit is akartam, nem én uralkodtam a saját testem fölött, hanem ő énfelettem. És végül jó, hogy így történt.

– Fortuna istenasszony őrködjék tovább is feletted – kívántam búcsúzóul.

Elment. Jólesett, hogy eljött hozzám, de ezzel be is fejeződött Circe története az életemben. Tudtam róla, hogy Narcissusszal úgy élnek, mint férj és feleség. Évekkel később voltam is néhányszor Narcissus otthonában, találkoztam is vele, régi kedves ismerősként köszöntöttük mindig egymást, de annak a kényes ízlésű, költőket is olvasó, nagy társasági életet élő, idővel kissé kövéredő úrasszonynak már semmi köze sem volt az én hajdani édes, szomorú emlékű rabszolgalánykámhoz.

VI Sehogyan se tudom elképzelni, hogy az eljövendő – közeli vagy távoli – időkben a történetírók és a költők hogyan írhatják meg Claudius császár történetét, miképpen rajzolhatják meg a jellemét. Hiszen akik majd róla írnak, beszélnek, tanítanak, csak hallomás útján vehetik tudomásul mindazt, amit mondottak felőle. Akik pedig a közelében éltünk, magunk sem tudnók elmondani, milyen ember és uralkodó volt. Én, aki két évtizeden át voltam szem- és fültanúja oly sok mindennek, ami a világ középpontjában, a római császári Palotában történt, magam sem tudom, mit láttam helyesen, és mit nem értettem meg abból sem, amit láttam.

Hogy csak egyetlen példát említsek saját életemből. Itt van Narcissus: csaknem másfél évtizeden keresztül úgyszólván napról napra láttam, intézkedéseinek gyakran megfogalmazója voltam, a későbbi években engem tartottak a legbizalmasabb írnokának. Már korán questor címen, később aedilisi rangra emelkedve némiképpen még részese is voltam az egész birodalomra kiterjedő irányító hatalomnak. Magánemberként is úgy tűnhetett, hogy bizalmasabb viszonyban voltam vele, mint a legtöbb hivatalnok. Hiszen az én rableány szeretőmet emelte maga mellé. És ha bizonyos társasági megítélés mérlegelése miatt a családjog szabályai szerint nem vette is feleségül, de ágyasnál magasabb méltóságú társként élt vele asztali és hálószoba-közösségben mindhalálig. Otthonukban néha én is vendégeskedhettem, amilyen bizalmas megtiszteltetés nem járt ki az alárendelt írnokoknak. Tehát ha valaki hitelesen elmondhatná, milyen volt ez a nagyúr, aki sokkal inkább kormányozta Claudius korában a Birodalmat, mint maga a császár – ez én lehetnék. És habár azóta nem egy történetíró, sőt egy-két költő is faggatott, miféle ember volt Narcissus, nem mertem vállalni jellemzését. Hiszen amíg élt, senki sem mert róla egyetlen rossz szót se szólni, holott eléggé nyilvánvaló volt, hogy intézkedéseibe senkit sem hagyott beleszólni, a pénzt nem csak szerette, de oly mohón kívánta, mint a kiéhezett ember a kenyeret vagy a sivatag elepedett vándora a forrásvizet. Pénzért bármikor gondtalanul kijátszotta a gazdag embereket és a Kincstárat.

Arcrezzenés nélkül tudott hazudni. Játékosan kedvelte a rágalmazó pletykákat. – Mindezt azonban haláláig suttogni se merték. De bezzeg a halála után többé senki egyetlen jó szót sem ejtett róla. Az ő bűnének mondtak minden méltatlanságot, kegyetlenséget, emberek megöletését, ami csak abban az időben kiindult a Palotából. Még gorombának, indulatosnak, műveletlennek is mondották olyanok, akik személyesen sohase látták.

Mindebből én, ott élve közvetlen közelében, csak azt tapasztaltam, hogy nagyon kedves modorú volt. Nemhogy alantasaival, de még a rabszolgákkal sem viselkedett ridegen. Szeretett mosolygó arcokat látni maga körül.

Gyakran megérezte mások bánatát, és sok mindent megtett, hogy enyhítse a szomorúságot. Az sem igaz, hogy műveletlen volt. Annak ellenére, hogy rabszolgának született, későn kezdhetett tanulni és igen kevés iskolát járt, érdeklődéssel és szorgalommal sok mindent pótolt. Némiképp még görögül is megtanult: tanulmányozta Arisztotelész Politikáját és Cicero politikai tárgyú műveit. Élvezni tudta a verseket, gyönyörűségét lelte a képekben és főleg a szobrokban. Pompás házában bőségesen voltak művészeti alkotások. Arról pedig alig-alig tudok, hogy személyesen intézkedett volna emberek megöletésében.

Hát ha ennyi jót tudok felőle és közben azt is tudom, hogy a róla szóló rágalmak egy része igaz, vagy igaz lehet – akkor hogyan is formálhatnék olyan képet róla, amelyről azt merhetném állítani, hogy ez volt ő, ilyen volt ő.

Legföljebb annyit mondhatok, hogy egy rossz emlékű ember, akiről nekem igen jó emlékem van.

De ha Narcissust sem merném jellemezni, hogyan merhetném Claudius császárt? És hogyan meri vagy fogja merni egy tudós vagy egy költő, aki nem is élt a közelében, csak ellentétes mendemondákat hallhatott felőle?

Sokkal később, amikor Claudius már nem élt, alkalmam volt személyesen megismerni Lucanust, a szomorú sorsú költőt, aki hőskölteményt írt Pompeius és Julius Caesar küzdelméről. Már készülőben részleteket ismerhettem a műből. Fel is tettem a kérdést a költőnek, hogy aki csak hallhatott a régi halott hősökről, méghozzá felettébb ellentétes híreket hallhatott Pompeiusról is, Caesarról is, tudja-e valóban, mi történt, hogyan történt és milyenek voltak valójában a hősök? – Lucanus merész fiatalember volt, nem rettent vissza az őszinteségtől. Azt vallotta, hogy a költőnek az a legjobb, ha a legkülönbözőbb híradásokat veheti tudomásul, ezekből ihlete megsúgja neki az egykori valóságot, amelyet már úgysem ellenőrizhet senki sem. De őszerinte az az igazság, amit a költők elképzelnek. – Nem tudom, mit mondjak erre, de az bizonyos, hogy ha ilyesmit mondhat is egy költő, semmiképpen sem mondhat egy történetíró, akinek a múlt valódi eseményeit és valódi cselekvő embereit kell úgy felidézni, hogy a jövendő időkben az emberek tanulhassanak belőle. És ha én, aki ott éltem, nem tudnám jellemezni Claudius császárt – hogyan tehetné ezt egy később vagy éppen sokkal később született ember, aki olyan ellentétes ítéleteket vehetett tudomásul erről a császárról, hogy azokból semmiképpen sem alakulhat ki egy hihető vagy akár valószínű emberi arculat? Én tizenhárom évig szolgáltam igen közelben Claudiust. De látni magam is csak egészen ritkán, és ahogy ismétlem, általában távolból, a fogadócsarnok egyik sarkából láttam. Ha néha szembekerültem, mélyen meghajoltam, ő – azt hiszem – észre sem vett. Szemtől szembe, úgy hogy szót is váltottunk, bár igen röpke szót, egyetlenegyszer álltam vele. Amikor oly váratlanul megkaptam a „questor” címet, úgy véltem, illenék a császár elé állnom, és megköszönni az érdemtelenül elért elismerést, amelyet személyesen ő írt alá.

Narcissus azonban azt mondta, hogy a császár egyáltalán nem tart igényt ilyen személyes hálálkodásra, hiszen még a nevemre sem emlékeznék. A szenátus ilyen kinevező határozatait úgy írja alá, hogy el sem olvassa. De közel tíz évvel később, amikor már túl voltam harmincadik életévemen is, egyszeriben a szenátus az „aedilis” címet adományozta nekem. Ez már

birodalmi főtisztviselői rang volt. Családom nem győzött ünnepelni.

Rokonaim is elvárták, hogy személyesen beszéljek az isteni császárral, hiszen ezzel még felnövekedő unokaöcséim és unokahúgaim is elbüszkélkedhetnek iskolatársaik körében. Akkor hát nem is szóltam Narcissusnak, tisztelgésre jelentkeztem a császár elé. És egy aedilist illett is fogadni. Hamarosan megkaptam az értesítést, hogy az „isteni felség” kegyesen várja megjelenésemet.

Bona nem győzte rendbe rakni tógám ráncait, hogy illően álljak a császár elé. Úgy is léptem a fogadóterembe, mint ahogy Jupiter templomába járul az Istenatya elé az áldozatvivő.

Claudiust ugyan láttam már trónusán ülni, láttam már, ahogy nehézkesen végigmegy a Palota folyosóin. Tudtam, hogy lúdtalpas, nagy testű, lomhán járó ember. De a császári trónuson ülő uralkodó nem az esendő földi lény, hanem isten, akit majd a magasságokban is trónus illet meg.

Elébe léptem, és mélyen meghajoltam. Ő rekedtes hangon kérdezte: – Hát te ki vagy? És mit kívánsz? Én mondtam a mondandót: – Isteni Császár! Lucius Papirius Stilo vagyok, akit – bár méltatlan vagyok rá – kegyeskedtél aedilis méltóságra emelni. Bátorkodom eléd állni, hogy hálás szívvel megköszönjem eddig végzett írnoki tevékenységem nem is remélt nagy jutalmát.

Rám nézett, fejét csóválta, egy kis mosoly is megjelent széles arcán, és hümmögve ennyit mondott: – Na, még ilyen alacsony aedilist sem láttam életemben. És mi vagy te? Írnok?

– Írnok vagyok a questurán. Eddig questori rangban, mostantól kegyességed folytán aedilis.

– Hát csak írj sokat jó egészséggel. Ki a következő kérelmező? – Ezt már a mellette álló jegyzőtől kérdezte. A tisztelgés véget ért. Meghajoltam, és távoztam. Most már elmesélhettem rokonaimnak, hogy személyesen beszélgettem a császárral. Tizenhárom évi szolgálat alatt ez volt az egyetlen találkozásunk. De én mégis ott éltem a közelében. Mit mondhat róla az, aki még csak ott sem élt?

De hát legfőbb emberét, Narcissust mégis ismertem. A másik hatalmasság, Pallas, a kincstárnok is sok mindent mondott felőle. Amolyan baráti

kapcsolatban voltam legkedvesebb ágyasával, Calpurniával. Elbeszélgettem a másikkal, Cleopatrával is. Azután a mindenhová bejáratos, minden mendemondát tudó Mnester talán még jó barátomnak is mondható. És ami a legfontosabb, egészen közel juthattam a császárnéhoz, Messalinához. Tehát amit mégis tudok Claudiusról, felettébb hiteles. Csak éppen magam sem tudom, hogy mit tudok róla. Sehogyan sem akar összefüggő és hihető kép kialakulni, akárhogyan is kívánom jellemezni őt.

Mnester egyszerűen és egyértelműen hülyének tartotta. Még azt is mondta, hogy dadog, és nem tud végigmondani egy ép mondatot sem. Én távolból néhányszor hallottam beszélni, ilyenkor nagyon is összefüggően, értelmesen és választékosan beszélt. De mások szerint is ilyenkor előre megírta és betanulta a szöveget. A hangja rekedtes és krákogó volt, de ettől még lehetett okos ember is. Narcissus szerint valójában okos és igen művelt férfi, akit azonban az egész uralkodás nem érdekel. Történettudósnak kellene lennie.

Erre a jellemzésre vall, hogy egyforma biztonsággal írt latinul és görögül. Ötvenéves volt már, mire uralkodó lett. Addigra megírta görögül Karthágó történetét, és latinul néhány részletet Róma történetéből. Császár korában írt egy önéletrajzot, sok újabb fejezetet Róma történetéhez, és számos beszédet, amelyeket különböző alkalmakkor elmondott. Én végigolvastam valamennyit.

Ezek értelmes összefoglalásai ismereteinek, de sem ékesszólásban, sem tanítóerőben össze sem hasonlíthatók sem a görög, sem a latin történetírókkal.

Aki ismeri Hérodotosz mesélőkedvét, Thuküdidész okosságát, Livius láttató erejét, Sallustius emberismeretét, vagy akár Caesar szemléletességét, az legföljebb iskolásoknak való adatközléseknek tekintheti Claudius történelmi műveit. És Cicero ismeretében igen halaványak az ő szónoki szövegei. De hülyének mégsem mondható egy ilyen tudós szándékú, értelmesen fogalmazó történetíró. – Azután, mióta meghalt, őt is odasorozzák a vérszomjas, oktalanul öldöklő császárok közé. Ez – tapasztalatom szerint – nem igaz.

Claudius éveiben sokkal kevesebb embert öltek meg, mint Caligula és Nero rendelkezései folytán. Lesznek, akik azt fogják mondani, hogy ez a kevés is sok, hiszen jól emlékeznek, mesélik, örökítik majd nemzedékről nemzedékre, hogy ártatlanok százait – férfiakat, nőket, katonákat, polgárokat – gyilkolták meg azokban az években. Ez igaz, de amióta Klió, a történetírás múzsája nyilvántartja a múló időt, minden korban vegyesen ölték a bűnösöket és az ártatlanokat. Hol többet, hol kevesebbet. Azok voltak a békés korszakok, amikor kevesebbet öltek. És Claudius uralkodásának erőszakos halállal halt áldozatai felettébb keveseknek tűnnek, ha csak arra gondolunk, hogy előtte Caligula, utána Nero rémületes uralma hogyan irtotta Róma városának, a Római Birodalomnak és a Birodalmon kívüli ellenségeknek lakóit. Olyan írástudó nem akadhatott, aki szám szerint vagy éppen név szerint feljegyezze

az ember ölte embereket, de annyi bizonyos, hogy Claudius százai elenyésznek Caligula ezrei és Nero tízezrei mellett. Manapság, amikor az áldott, isteni Flavius császárok, az oly jó emlékezetű Vespasianus és a most dicsőségesen uralkodó felséges Titus olyan békességet teremtett, amilyen a világformáló Augustus aranykora óta nem volt, ebben a nyugodalmas világban, amikor visszatért az oly sokáig ismeretlen nyugalom a Városba és a világba, és csak a katonának háború idején kell életveszélyben éreznie magát – borzalommal gondolunk vissza az Augustus után, Vespasianus előtt eltelt több mint fél évszázad szakadatlan rettegésére, a mindent elárasztó bűn és paráznaság orgiájára, amikor a magasságokban élő tekintélyesek és az alant élő névtelenek együtt rettegtek a kiszámíthatatlan következő perc életveszélyétől. Ezért írom felszólításodra, királyom, ezt az emlékezést oly módon, hogy ha a végzet szeszélye úgy hozza és későbbi időkre is fennmarad, amire emlékszem, gondolkoztassa el az olvasót, és ha történetesen nem él életveszélyben, becsülje meg a jó kormányzás adta nyugalmat és biztonságot. És gondoljon arra, amire én gyakorta gondolok, hogy talán az áttekinthetetlen isteni hatalmak rendelkeztek úgy: egy rend elmúlása után szörnyű kavargásoknak, pusztító viharoknak kell következniök, hogy egy okos erő végre megint nyugalmat és biztonságot teremthessen.

Ebben a viharban, kavargásban azonban Claudius uralma a korábbihoz és a későbbihez képest kevesebb emberéletet követelt. Már csak azért is, mert Claudius – és ezt is javára kell írni – nem háborúzott. Leszámítva egyetlen, nem is hódító célú, hanem rendcsináló provinciai hadjáratot Britanniában, megakadályozott minden háborúzást, noha a hadvezérek és azok a nagyon gazdagok, akik még a sikertelen hadjáratokból is sokat tudnak harácsolni, a győzelmekből pedig megsokszorozzák vagyonukat, újra meg újra szorgalmazták a Birodalom határainak kiterjesztését. Az oly tehetetlennek és akaratlannak mondott császár ilyenkor az asztalra ütött és megakadályozta a háborúzást. – Máskor azonban halált elrendelő utasítások egész sorát úgy írta alá, hogy meg se nézte, kikről van szó, miért is kell megölni őket.

Akikben megbízott, vakon bízott meg. Két legfőbb embere, Narcissus és Pallas, a kincstárnok nemcsak ellenőrzés nélkül dézsmálhatta a befolyó adókat, vámokat, közföldek bérleti jövedelmeit, de tetszésük szerint távolíthatták el, akik nem voltak kedvükre. Ezeket jobb esetben száműzték, mint például Messalina szeszélye folytán Senecát, de sokakra bizonytalan idejű börtön, még rosszabb esetben rabszolgaság és elárvereztetés, gyakran bányamunka várt mindhalálig. És valóban számos indokolhatatlan kivégzés tette bizonytalanná azoknak a létét, akiket valami oknál fogva észre lehetett venni. Én már akkor gyakran áldottam végzetemet, amely elhalványította a

határt szerencse és szerencsétlenség között. Hamar rá kellett jönnöm, hogy engem nem vesznek észre. Tizenhárom évig szolgáltam Claudius császárt, méghozzá bizonyára használhatóan, hiszen szép címeket, tekintélyt adó rangokat is kaptam, ott voltam folyton a császár közelében, egy ízben még szemtől szemben szót is váltottunk, de közben azt sem tudta, hogy létezem.

Emberek közt, nagy társaságban lehettem, elnéztek fölöttem. A nők számára nem voltam kívánatos, de annyira mégsem undorodtak, hogy a pénzért kaphatók pénzemért ne lettek volna hajlandók. És aki ezek közül oly magasra emelkedett, hogy császári ágyas legyen, mint Calpurnia, az is elbeszélgetett velem mint meghitt ismerőssel.

A császárné pedig, a vérszomjas legfőbb parázna, aki beleavatkozhatott a Birodalom és az emberiség sorsába, aki addig volt fenevadként vérengző, amíg meg nem ölték – ez az istennői külsőben megjelenő szörnyeteg olyan gondtalanul mondta el nekem a titkait, mintha a szélnek vagy egy pataknak beszélne. Annyira sem tartott élőlénynek, mint a visszhangot, amely mégis továbbadja, amit mondottak neki. Az sem zavarta őt, ha fürdés közben léptem melléje, és láthattam meztelenségét. Messalina, miközben egyet-mást megbeszélt velem, úgy vetkőzött le szemem láttára, mintha senki se volna a szobában. Még csak nem is kacérul, nem úgy, mint más előtt, amikor úgy vetkőzött, hogy izgassa, ingerelje a férfit, vagy teste pompájával irigységet élesszen a nőkben. Előttem úgy volt meztelen, hogy eszébe sem jutott, lehet énbennem is férfitermészet. Akkor se vett észre, ha meztelen volt, és tudta, hogy nézem. Ezért szinte láthatatlanul lehettem nemhogy a közelében, hanem közvetlenül mellette. Ezért lehetek tanú arra, hogy a császárnék testesítették meg leghitelesebben azt az általános paráznaságot, amely Augustus után és Vespasianus előtt jellemző volt az egész római világra. A parázna asszonyok nélkül nem is lehet felidézni Claudius korát és alakját. Ez a lúdtalpas, nagy testű, tohonya férfi, akit lehetett hülyének is, lehetett művelt tudósnak is mondani, élete minden napján az asszonyok bűvöletében élt. Túl ötvenedik évén egészen hatvannégy éves korában bekövetkezett haláláig, tehát amolyan idősödő férfiként is hiába telt napnak tekintette, amelyen véletlenül legalább egyszer nem feküdt nővel valamilyen fekhelyre. Minthogy velem az asszonyok úgy beszéltek, mintha maguknak szólnának, mintha ott se volnék, nekem császárné, ágyasok, rabszolgalányok, császári ágyba parancsolt úrhölgyek, berendelt hetérák és a Palotába is besettenkedő lupák egyaránt beszéltek a császár férfi voltáról. Hitelesen tudom tehát, hogy ez az eléggé imbolyogva járó, nehézkes testű Claudius hihetetlen férfiképességű volt. Mint Priapus isten, akiről tudjuk, hogy sohase lankad felajzottsága, állandóan szerelemre kész volt. Felesége után azonnal másik nőre, futó ölelkezés után

feleségére, kényes úrhölgy után trágár lupára vágyott. És amit egy nő kért, azt nem tudta megtagadni. Messalina és később Agrippina gyilkos szeszélye számos ártatlan ember halálát okozta. Közben néhány rabszolganő szabadságát rendelte el egy-egy jóízű ölelés után. Calpurnia mesélte egy ízben nevetve, hogy a palotai konyha egyik rabszolga szakácsnéja, egy alaposan termetes asszonyság, egy este, amikor Claudius éppen Cleopatrát, Calpurnia mellett a másik ágyasát várta, besettenkedett a császári hálószobába. Térdre hullt előtte, és átölelve lábait, imádságos hangon mondotta: – Ó, isten, légy kegyes hozzám, fogadj ágyadba, mint Jupiter a boldog földi asszonyokat.

Nem kellett kétszer mondania. Amikor Cleopatra nem sokkal később belépett, azt látta, hogy uruk lobogó fáklyafénynél egy felettébb kövér nővel gyakorolja az isteni kegyet. Alighanem bosszúsan felkiáltott, mert Claudius felnézett, és azt mondta neki: – Várj. Előbb ezt… – És folytatta az isteni kegyet. Cleopatra kénytelen volt kimenni a szobából, és odakint várakozni. De hallotta, hogy odabent a szertartás végeztével Claudius megkérdi: – Tulajdonképpen ki vagy te?

A szakácsné pedig megmondta a nevét, azt is, hogy rabszolga szakácsné a konyhán. Van egy kőműves szeretője, szabad ember, aki feleségül venné, ha nem volna rabszolga. Alázatosan kérte a császárt, hogy ha jólesett neki az együttlét, szabadítsa fel. Claudius harsányan felnevetett, még egy cuppanós csókot nyomott a kövér arcra, hangosan hívta az ügyeletes írnokot, és lediktálta parancsát az illetékes bíróságra, hogy végezzék el a felszabadító eljárást. Majd egy másik iratban utasította a kincstárat, hogy tisztes nászajándékot adjanak a most már szabad polgárnőnek, amennyiben udvarlója feleségül veszi. Ezután átment a szomszédos úszómedencéhez, de kiszólt Cleopatrának, hogy feküdjék addig nyugodtan az ágyába. Hamarosan vissza is tért, és Cleopatra elbeszélése szerint egy óra múlva neki is bizonyította kimeríthetetlen férfierejét.

Ha ez a császár nem lett volna császár, hanem kellő számú asszony körében kizárólag olvasással és hasznos történelmi művek írásával foglalkozhatott volna, talán tiszteletre méltó emlékű alakja a római birodalomnak. Így azonban egyike a rossz hírű császárok sorának. Ámbár én azt hiszem, a nagyon rossz hírűek közül ő a legkevésbé rossz. És ez is sajátos hely a történelemben.

Amikor azonban Claudius császár történetére emlékezünk, a történet igazi

főalakjai a Birodalmat valóban kormányzó férfiak és a világ sorsába beleármánykodó asszonyok: Narcissus, Pallas, Messalina és Agrippina.

Narcissusról már eddig is elegendő szó esett. Főleg azért, mert a Birodalom nagyjai közül őt ismerhettem a legközelebbről, és akármilyen is volt, ő kedvelt engem és én kedveltem őt. Természetesen úgy, ahogy egy végtelen magasságban élő és egy szép címeivel is alárendelt, észrevehetetlen ember kedvelhetik egymást. Bizonyos azonban, hogy sokat tudok róla. Például azt is tudom, hogy a róla keringő rossz hírek közül tévedés, vagy hazugság, hogy ő is részese volt Messalina hírhedt kicsapongásainak. Ezeken a tobzódásokon nem is vett részt. Azt nem állítom, hogy soha ágyba nem feküdt a császárnéval. A Messalina körébe került férfi nem is állhatta meg, hogy ha úrnője ágyába parancsolja, akkor nemet mondjon. Narcissus kifejezetten szép férfi volt, Messalina legalábbis pillanatokra okvetlenül megkívánta. Messalina istennői idomú, nagyon szép arcú, macska- vagy inkább tigrismozgású nő volt, minden férfi férfibb erejű lett a közelében. És Narcissus szerette az élet örömeit. De azok közé tartozott, akik ha megtalálták a vágyaiknak megfelelő asszonyt, akkor legjobban kedvelték az otthoni szerelmet. Korábban volt néhány felesége: könnyen házasodott és könnyen vált el. Hanem amikor Circében felismerte a vele tökéletesen együtt hullámzó testet és az életet vele játszó lelket, már nem is érezte szükségét másik asszonynak. Ő maga mesélte nekem, hogy amióta Circe együtt él vele, fél év is elmúlik anélkül, hogy más nővel futó szórakozásra lefeküdjék. Igaz, ha Messalina olykor egyenest felszólítja, akkor már politikai meggondolásokból sem mondhat nemet, de valójában gyűlölte Messalinát, és létét veszedelmesnek tartotta az állami életben. Később ő volt a legfőbb szorgalmazója Messalina megöletésének.

Messalina pedig elég pontosan tudta, hogy Narcissus, akivel nagyon szívesen feküdt le, és mámorosan élvezte szerelmi művészetét, a legveszedelmesebb ellensége. Én azért is voltam fontos a számára, mert – ahogy Mnesterrel eleve tervezték – beszámoltam neki mindarról, amit Narcissustól hallottam. Arra azonban nem gondolt, éppen azért, mert észre sem vett, hogy amit tőle hallottam, arról pontosan beszámoltam Narcissusnak. Én azt is elmeséltem Messalinának, hogy Narcissus nagy néha melyik nővel töri meg a Circéhez kötő hűséget. Ez ellen Narcissusnak semmi kifogása sem volt, Messalina pedig örömmel hallotta. De azt Narcissusnak mondtam el időről időre, hogy Messalinának ki az új szeretője, ez pedig végül a császárné bukását és halálát okozta.

De Narcissus után hadd szólok a korszak másik főalakjáról, Pallas kincstárnokról. Őt is hamar ismertem meg, minthogy a questurának állandó kapcsolata volt a császári kincstárral. Ez a hivatal úgyszintén a zegzugos

Palotában volt. Narcissus megbízásából kellett meghajolnom Pallas úr előtt, hogy közöljem, mennyi pénzt igényel az udvartartás a szolgálattevők fizetésére és a rabszolgák élelmezésére. – Amikor a nagy úrnak jelentették, hogy a questura egyik írnoka jelentkezik Narcissus üzenetével, és én beléptem a szobájába, a kincstárnok egyszerűen nem vett észre, azután rám nézett, és ezt kérdezte: – No mikor jön már az az írnok?

– Az én vagyok, uram – mondottam halkan.

– Ne mondd! – álmélkodott Pallas. – Te írnok vagy a questurán?

– Az vagyok, uram.

Megkérdezte a nevemet, azt is, hol tanultam írni és olvasni, hogyan kerültem a questurára. Amikor elmondtam, hogy négy évig Athénban tanultam filozófiát, nyelvtant és szónoklattant, családom könyvkereskedéssel foglalkozik, üzletünkben ismertem meg Mnestert, a színészt, és ő ajánlott be Narcissus úrhoz, akkor az úgy látszik, áttekinthető beszámolóra fejét bólintotta.

– Az üzleteteket ismerem, magam is szoktam ott vásárolni. Mnestert nem kedvelem: jó színész, de cselszövő, bajkeverő. Ha barátja vagy, megmondhatod neki, hogy ez a véleményem. Azt is meghallgatom, ha más a véleményed.

– Nekem nincs véleményem róla. Hozzám mindig szívélyes volt.

Pallas összehúzott szemmel mosolygott: – Aki olyan alacsony, mint te vagy, az a leghelyesebben teszi, ha nincs véleménye. Ha pedig valaki szívélyes hozzád, azt fogadd el. És most mondd, mit üzen Narcissus? Így kezdődött ismeretségem a másik nagyúrral. Jól megnéztem. Fekete hajú, fekete szemű, karcsú, sovány férfi volt. Tudtam róla, hogy ő is rabszolgafiúnak született, mint Narcissus. Nagyapja görög volt, egy Róma ellen fellázadó város polgára, fegyverrel a kezében került fogságba. Ezeket a legyőzötteket rabszolgáknak adták el, így került a Claudius család tulajdonába. A későbbi császár, amikor még magánember volt, a birtokukon dolgozók közül néhány értelmesnek látszó fiút felszabadított. Ezek közé tartozott annak idején Narcissus is, az azóta nevezetes hadvezér, Félix is, meg a Polübiusz nevű írástudó is. Ezek azóta tartoznak Claudius bizalmasai közé.

Valamennyien személy szerint hálásak neki szabadságukért, felívelő pályafutásukért. Claudius még jobban bízik bennük, mint az előkelő

családokban, akiket ellenségeinek gyanít. Ezt Narcissustól tudtam már. Ő mondta azt is, hogy Pallas rendkívül jó szakembere a pénzügyeknek, és szakértelmét igyekszik a maga javára kihasználni. Narcissus közismerten sokat harácsolt a közjövedelmekből, de az írnokok azt beszélték, hogy a praetor törvénytelen jövedelme elenyésző ahhoz, amit Pallas tudott és tud magának szerezni. Mégis: olyan kitűnő pénzteremtő, hogy így is több jut a kincstárnak, mintha más állna az élén.

Ahogy először is éreztem, majd idővel kialakult véleményem volt, Pallas nem olyan kedves modorú ember, mint Narcissus, hangjában, modorában van valami gunyoros. Szeret másokról rosszakat mondani, akár szembe is.

Nemhiába mondta, hogy visszamondhatom Mnesternek lesújtó véleményét.

Olyan biztonságban érzi magát helyzetében, hogy senkitől se fél. Azt már Mnestertól is hallottam, hogy Messalina egyik állandó szeretője. Felesége, családja nincs. Napjait a kincstár főnöki szobájában éli, alaposan körmére néz a pénzkezelőknek és a könyvelőknek. Estéit vagy a császárnéval, vagy a Város különböző bordélyházaiban tölti. Ünnepekkor szívesen jár színházba, cirkuszba, gladiátor- és állatviadalokra. Néha fegyveres őrök kíséretében külvárosi kocsmákban is megfordul, és nagyokat iszik a katonákkal együtt.

Narcissus szerint több gyermeke is van, különböző hetéráktól. Ezeket nem ismerte el, de anyjaikat nagy pénzekkel segélyezi.

Nemegyszer jól megfigyeltem alakját, mozdulatait.

Kifejezetten jóképű férfi, magas, karcsú, kemény mozdulatú. Mégsem ébredt bennem soha a ki nem mondott vágy, hogy bár ilyen lehetnék. Nagyon szerettem volna daliás férfi lenni, de olyan, mint Narcissus: kedves mosolyú, szívélyes hangú, lágyabb mozdulatú. Úgy gondoltam, Circe ezt a Pallast nem tudná úgy szeretni, mint Narcissust. Én az előkelő megjelenésű kincstárnokban durva lelkű férfit gyanítottam. Részvétlen, kíméletlen ember lehet. Azt azonban tüstént elhittem, hogy okos. – Ezután elég gyakran volt dolgom vele, anélkül hogy hivatalos ügyeken kívül akár egyetlen szót váltottunk volna. Azt hiszem, ő is úgy volt velem, mint sokan mások: tudta, ki vagyok, de valójában észre sem vette, hogy vagyok. Ha valakiről akár jót, akár rosszat akart mondani, én az eszébe se jutottam.

Minden hivatali teendőm közepette jól tudtam, hogy az én kettős, egymással ellentétes fő teendőm a Palotában: Messalina császárnőt titokban értesíteni mindenről, amit megtudok, és Narcissust értesíteni nem kevésbé titokban mindenről, amit mint Messalina bizalmasa megtudok. Tehát a legfontosabb dolgom volt Messalina mellett lenni.

A császárNeról már attól kezdve, hogy a férje császár lett, Róma-szerte

beszélték, hogy minden férfira éhes, és ezt a férje eltűri. Mnestertől tudtam, hogy ő is a szeretője. A Palotában már az első napon hallhattam, hogy Narcissus is, Pallas is otthonos Messalina ágyában. Csak később ismertem fel, hogy ez nem két egyforma kapcsolat. Narcissus olykor enged az úrnő kívánságának. Miért is ne tenné? Pallas azonban a császárné gyakori orgiáinak ivótársa. Ezeken a tivornyákon – így hírlett az írnokok között – nagyurak, katonatisztek, meghívott színészek, előkelő úrhölgyek, színésznők, hetérák, néha behívott, különösen csinos cselédek együtt részegednek le, az asztal melletti heverőkön, sőt az asztalon is együtt henteregnek, férfiak és nők egymást cserélgetik, mialatt a terem végén hárfások, lantosok, fuvolások, dobosok zenekara kíséri a tobzódást, míg mindenki kimerül. A fiatal írnokok vágyakoztak is, bárcsak részesei lehetnének ilyen mulatozásnak, de oda csak a legelőkelőbbeknek és a legzüllöttebbeknek volt lehetőségük bejutni. Én, amikor kezdetben hallottam az ilyen mulatozásokról, nem is hittem el, vagy pontosabban azt hittem, hogy a képzelődő fiatalemberek alaposan túloztak.

Akkor kezdett gyanús lenni, hogy mégis lehet valami igazság a hírverésben, amikor egy ízben megkérdeztem Narcissust, ott lesz-e a császárné vacsoráján, mert Mnestertől hallottam, hogy ő is a meghívottak közt van. Narcissus akkor szokott mosolyával ezt mondta: – Tudod, Lucius, ami kettesben a világ legszebb dolga, az nagyon csúnya, sőt émelyítő társaságban. A legszebbhez már harmadik személyre sincs szükség. Hát még ha sokan vannak.

Később már azt is tudtam, hogy Narcissus ugyan olykor szívesen elszórakozik Messalinával, de mulatságaira sem jár el. Ez is megkülönböztette a sok mindenben rossz hírű preatort az udvar többi hatalmasságától.

Engem természetesen sohase hívtak a tivornyákra. Annál többet magához a császárnéhoz. Már ottlétem harmadik vagy negyedik napján öreg szolga jött át az úrnő lakrészéből, és hangos szóval tudatta, hogy az isteni felséges asszony hívatja Lucius Papirius Stilo írnokot. A többiek meglepetten néztek rám. Elég fura figurának tartottak, amikor közéjük kerültem, de nyilván gondolták, hogy műveltségem folytán használható leíró-fogalmazó lehetek.

Azt már nehéz volt elképzelni, hogy a császárné, akinek akármilyen rossz a híre, elérhetetlen messzeségben van a questura szürke írnokaitól, mit akarhat az észrevehetetlen, csapott vállú és a beretvált fiúk közt görögösen szakállas, csúnya kartárstól. Magam is úgy tettem, mint akit meglep a túl magasból érkező hívás. Igyekeztem, hogy arcomra kiüljön a csodálkozás. És mentem az öreg szolgával.

Délelőtt volt. Egy kis belső kerten mentünk át. Tiszta kék égből verőfényes nap áradt. A kert végén kis ajtó vezetett tovább. Előtte a falnak dőlve két teljesen meztelen fiatal lány ült. Napoztak. Meg se rezzentek a jöttünkre.

Csak amikor egészen közelükbe értünk, kérdezte az egyik: – Hát te mit akarsz itt, Priapus papa?

Priapus – ezt Rómában mindenki tudja – a termőföldek csúf kis istene, általában sovány törpének ábrázolják férfi voltának óriási jelével. Azon nem is lepődtem meg, hogy engem Priapusnak mondanak. De „papa”? Huszonegy éves korban az ember, még ha szakállas is, a legifjabbak körében sem érzi magát papának. De ezek nyilván kapuőrfélék, akiknek a kérdésére válaszolni kell. Mielőtt én szólhattam volna, kísérőm magyarázta: – Ez Papirius Stilo írnok úr. Az isteni felséges asszony hívatta.

Csodálkozva szólalt meg erre a másik meztelen lány: – Jé, te ilyen vagy? Azt hittük, egy fiatal írnok jön. Te igazi írnok vagy?

Zavaromban csak a fejemmel bólintottam.

– Kár – mondta erre az első kérdező lány. – De ha ilyen vagy, hát ilyen vagy. Menj be. De csak te – és kezével intett a szolgának, hogy az elmehet. Én meg benyitottam.

Odabent fürdőhelyiség volt. Felül nyitott, a közepén csillogó medence, körülötte márványpadok, az egyik végén lépcső vezetett a vízbe. Két meztelen nő úszkált a szelíd hullámok között, a lépcső tetején egy szőke hajkoronás asszony úgy ült, mintha fürdőző istennőszobor volna. Bizonyára nagyon zavartan néztem körül. Láttam, hogy a vízben úszkálók is rám néznek, az ülő istenasszony is. Ő szólalt meg: – Te vagy a Mnester félbemaradt filozófusa?

Erre a két úszkáló vízilény csengő hangon fölkacagott. Én nyilván nagyon halkan mondottam, hogy az isteni úrnőt keresem, mert hívatni méltóztatott.

– Még sohase láttál, hogy meg sem ismersz? Ő volt az. Messalina.

Felállt. Én szédülni kezdtem. Ilyen szép nőt, ilyen csodálatosan arányos termetet, ilyen aranycsillogású hajat, ilyen égszínkék szemet sem azelőtt, sem azóta nem láttam. Lábai összefutásánál is aranycsillogású volt a szőre.

Praxitelésznek az a legszebb Aphrodité-szobra, amelyet Phrünéről, a legszebb hetéráról mintázott, az sem ilyen tökéletes ábrázolása a női gyönyört ígérő szépségnek, mint amilyen Messalina volt. Fájt, hogy nem takarja el magát,

hogy eszébe sem jut szégyenkezni férfiszemeim előtt. Én vagyok Mnester félbemaradt filozófusa, de nem vagyok, nem lehetek férfinak tekinthető lény az ő szemében.

– Na gyere, beszédem van veled – mondta, és megfordult, indult a további ajtó felé. Hátulról nézve a tökéletesség másik felét láthattam. És a járása is a mozdulatok addig még nem látott szépségével kábított. Szédültem, bizonytalanul mentem utána. Kinyitotta a kis ajtót, és belépett. Én a nyomában. Odabent kis márványfalú szobácska, amolyan öltöző volt. A fal felső részén nyílt az ablak, a fal mellett puha holmival letakart heverő. A közelben kis kétkarú, támlátlan székek. Messalina végigdőlt a heverőn, egész meztelensége elém tárult. Kezével az egyik székre mutatott: – Ülj le. Nem egészen ilyennek képzeltelek, de így is jó. Mnester azt mondta, hogy okos vagy, sokat tudsz, sokat olvastál. És érted, amit látsz. Én végre leültem, kissé enyhült szédülő remegésem.

– Ugye tudod, mi a dolgod?

Csak a fejemmel intettem igent. Még mindig képtelen voltam akár csak nyögni is valamit. Ámbár nemcsak azt tudtam, amit Mnester mondott a feladatomról, hanem Narcissus is kitanított, hogy meséljem el, mintha titkot mondanék, mindazt a rosszat, amit ő mondott a császárNeról. Messalina amúgy is tudja, miket terjeszt róla a praetor. Még azt is elsuttoghatom, hogy Narcissus elvárja, árulkodjam neki Messalina titkairól. Így a cselszövő asszony bízni fog bennem. Átláttam, hogy Narcissus Messalinánál is felkészültebb cselszövő. De azt is tudtam, hogy ebben a kettős árulkodásban nekem nagyon fegyelmezetten óvatosnak kell lennem.

Messalina kérdően nézett rám. Úgy látszik, tudni akart rólam egyet-mást.

Nem utolsósorban bizonyára szavahihetőségemet kívánta felmérni, mivel talán sok mindent tőlem fog megtudni a közeli jövőben. Ezzel a kérdéssel kezdte: – Mit szeretsz jobban? A pénzt, sok pénzt? Vagy rangokat, dicsőséget, hírnevet? Vagy a nők szerelmét?

Nekem, ahogy ezt hallottam, azonnal az a falikép ütött az eszembe Seneca házában. Parisz, a pásztor, és a három vetélkedő istenasszony, akik másmásféle módon igyekeznek megvesztegetni. Kis híja ki is mondottam, de szerencsére Seneca nevével együtt az is emlékezetembe emelkedett, hogy Messalina gyűlöli Senecát: ő volt az a férfi, aki megalázta csapodárságáért.

Ezért kellett a költő-tudósnak száműzetésbe menni, amint a bosszút forraló asszony császárnévá emelkedett. Nem mondottam hát ki Seneca nevét, még

azt sem, hogy miféle képre gondolok, hátha annak idején Messalina látta ezt a festményt. Parisz történetével azonban példálózhattam: ezt Homérosztól nemzedékek egymás után ismerik. Tehát így válaszoltam: – Isteni felséges asszony, tudjuk, hogy a trójai háború egy pásztor megvesztegetésével kezdődött. Pariszt három istennő igyekezett megvesztegetni a bajt hozó aranyalmáért, amely a legszebb nőnek járt. Juno tekintélyt, vagyont ígért, Minerva hírnevet és dicsőséget. Venus szép asszony szerelmét. Te azt kérdezed, ezek közül engemet melyik csábít? Miért kívánnék én sok pénzt? Van annyim, és palotai szolgálatomért kapok annyit, hogy van annyi kényelmem, amennyit kívánok magamnak. Ha ennél több jutna, gyűlölködő irigyeim támadnának, kedvet adnék a vagyonomra éheseknek, hogy kijátsszanak, vagy éppen veszedelmes hazugságokkal megrágalmazzanak, és még nagyobb kedvet a rablóknak, hogy kifosszanak.

De miért kívánnék hírnevet és tekintélyt, amely nem illet meg? Palotai írnokként így is kiemelkedtem kereskedő rokonaim közül. És ha az én ferde vállammal, csúnya képemmel magasabbra emelkedném, mint a nálam szebbek, daliásabbak, akiknek mellükig sem érek, előbb nevetségessé tennének, azután egyszerűen elsöpörnének. Így azonban szerencsére észre sem vesznek. És kívánhatok én szerelmet kívánatos asszonytól? Megvetném azt a nőt, akinek oly rossz ízlése van, hogy engemet szeret. Örülök, hogy nem túl nagy, de mégis tűrhető életet biztosító vagyonkám és jövedelmem lehetővé teszi a pénzért magukat áruló nők megfizetését és testi jólétet adó rabszolganők megvásárolását.

Ahogy beszéltem, az úrnő arca mondatról mondatra álmélkodóbbá vált.

Fektéből felült, szembenézett velem: – Mnesternek igaza volt, te valóban filozófus vagy. De én még a filozófusokról sem hittem el soha, hogy őket nem lehet megvesztegetni. De ha ilyen megvesztegethetetlen vagy, akkor miért szolgálnál engem? Miért árulnád el azokat a titkokat, amelyeket megtudsz, ha nem is kívánsz ellenszolgálatot?

Volt merszem válaszolni: – Amiért az áldozatvivő ember eljár az istennők szentélyébe. Saját lelkét emeli fel az áldozattal. Te, isteni úrnőm, szép vagy, mint azok az istennők, akik Parisz előtt versengtek. A magam lelkét emelem fel, ha a te szépségedet szolgálom.

Láthatólag meg volt elégedve. De vallatott: – Narcissus urat miért szolgálod?

– Én írnok vagyok, ő minden írnok legfőbb elöljárója. Az a kötelességem, hogy szolgáljam.

– Szereted is őt? Hiszen nagyon kedves ember. Minden alantasa lelkesedik érte.

– Hozzám is igen méltányos.

– De azt kérdeztem, hogy szereted-e?

Kérdésre kérdéssel válaszoltam: – Csúnya ember szerethet-e szép embert? Csapott vállú, csenevész szerethet-e daliást? Megvetendő érzelem az irigység, de az erények mellett minden emberben vagy látványosan, vagy meghúzódva, jelen vannak a hibák is.

Különös módon kimondtam Messalinának, amit tulajdonképpen szakadatlanul éreztem, de egyben meg is vetettem magamban, hogy éppen jóakaróm iránt lappang bennem keserű irigység is. Mint ahogy a szépség elragadtatása mellett lappangott egy Messalina iránti gyűlölet is, amiért a magát annyi férfira könnyedén pazarló pompás asszony soha nem fog lehajolni hozzám. Tulajdonképpen élveztem, hogy olyan különös helyzetbe kerültem, amelyben mind a kettőnek árulója leszek a másik előtt.

Messalina akkor már rákérdezett Narcissusra, mondott-e eddig valami rosszat őfelőle. Én pedig úgy válaszoltam, ahogy a praetor kitanított. Tetszett is a válasz. Gyaníthattam már, hogy a két nagy felkészültségű cselszövő – aki olykor szívesen igényli egymástól és adja meg egymásnak a gyönyörűséget – egyformán használható eszközt tud bennem a másikuk ellen.

A következő években a mindennapos írnoki teendő lehetővé tette, hogy fogalmam legyen a Város és a tartományok ügyeiről és ügyviteléről. Arra is maradt időm, hogy igényeim szerint eleget olvassak otthonomban. Minthogy közel kerültem a közélethez, a filozófusok és a költők mellett egyre jobban érdekeltek a történetírók és a fontos ügyeket feltáró szónokok. Ezekben az esztendőkben kezdett halmozódni elmémben a szónoklattan ismeretköre, aminek az utóbbi időkben élethivatás szerinti tanára vagyok.

Otthoni életemben megszoktam a megelégedett egyformaságot. Amióta Circe fölébünk emelkedett, előkelő nevű és lassanként előkelő viselkedésű úrhölgy lett, Circeia Terentia Varro, a császár után leghatalmasabb úr köztudomás szerinti és ezért tisztelt szeretője – én magamnak újra meg újra elmagyaráztam és magamnak el is hittem, hogy meg kell azzal elégednem, ami végzetem szerint kijár nekem. Örülnöm kell annak, hogy Bona jóságos,

hogy ad nekem annyi örömet, amennyit Circe nem nekem, hanem Narcissusnak ad. De Narcissus nagyúr, szép és daliás férfi. Egy alantas írnoknak, még ha kegyesen adatott is néki egy questor cím, aki csúnya, bandzsi nézésű, felettébb alacsony és csapott vállú – valójában nem is jár gyönyörűség. Ha Bona mégis ad, ezt nemcsak meg kell becsülni, de mint ágyának jó örömét kell estéről estére átélni. És ha mégis valamiféle változatosságot igényeltem, hát ott volt a színház. Valamikor Calpurnia egyegy csókja sok pénzbe került, de elérhető volt. Amióta Calpurnia császári ágyas lett, Mnester, ha kértem, készségesen kerített össze egy másik olyan komédiásasszonnyal, akinek a pénztárnál a neve mellett olvasható volt, hány sestertiusba – vagy ha még kívánatosabb volt, hány denariusba – kerül a szórakoztató képessége. Máskor a bordélyházak hetérái, de néha a külvárosi lupanarok kis lupái győztek meg, hogy ezeknél jobb otthon, esti olvasás, egykét pohár vizes bor után a megszokott Bonával lefeküdni, és békésen aludni reggelig. Az ilyen nyugodt életet megszokja az ember. Annál is inkább, mert napközben a Palotában gyakran volt izgalmas minden.

Mindezek mellett ugyanis az évek folyamán legfontosabb teendőm a szakadatlan kettős megfigyelés volt: Messalina várta beszámolóimat Narcissusról, Narcissus várta a titkokat Messalináról. És mind a kettő meg volt elégedve velem.

Arra már a kezdeteknél rájöttem, hogy ha ezek ketten, akár hivatalos okból is együtt voltak, és szolgáló rabszolgákon kívül más nem volt a közelben, akkor okvetlenül azonnal lefeküdtek az első alkalmas fekhelyre. Ha más nem akadt a szobában, jó volt nekik a szőnyeg is. De a legbizalmasabb pillanatban sem voltak őszinték egymáshoz. Pontosabban: mindig hazudtak egymásnak.

Ezért azután Messalina élvezettel hallgatta, amikor valami új nőről számoltam be, aki legalább futó perceket töltött a nagyúrral. Ez nem is volt gyakran, amióta Narcissus igazán megszerette Circét. És ha akadt új nő, az mindig futó játék volt. Nyilván még Circének is elmesélte, de a császárnénak soha, hadd legyen csak kíváncsi. Nekem azonban elmondta, hogy legyen kellő érdekes történetem a beszámolóimhoz. Messalina meg egyáltalán nem titkolta, kiket kívánt meg, kiket parancsolt az ágyába. Egyáltalán nem törődött, vajon férje, a császár megtudja-e. Claudiusról megvető hangon beszélt, noha csaknem mindennap vele is lefeküdt. Azt elismerte, hogy a múló évek mit sem gyengítettek férfiúi képességén. Csak mindig hozzátette, milyen kár, hogy ostoba és nincs saját akarata. Úgy hírlett a Palotában, hogy nemcsak Messalina tartja természetesnek férje ágyasait és az ágyasokon kívül is válogatás nélkül élvezett nőket, hanem Claudius is közömbösen veszi tudomásul feleségének korlátlan férfiéhségét. Narcissus mesélte, hogy egy

ízben Vibidia, a legidősebb Vesta-szűz – az egyetlen nő a felsőbb körökben, akiről az a hír járta, hogy valóban szűz –, bízva főpapnői sérthetetlenségében, felháborodottan közölte Claudiusszal, hogy Mnester, a színész – ahogy ő mondta – „illetni merészkedett” a császárnét. Erre Claudius vállat vont, és ezt mondta: „Hát ez a foglalkozása.” Messalina tehát igazán hihette, hogy azt tehet, amit akar, és nincs az a paráznaság, amely veszedelmet hozhatna rá.

Holott tudta, többek közt éntőlem is tudta, hogy nemcsak a Palotában, de szerte a városban, az alantasabb nép körében is felháborodottan beszélnek tivornyáiról. Úgy vettem észre, hogy egyenest élvezetet talál rossz hírében.

Nekem tehát igazán nem volt nehéz időről időre beszámolnom Narcissusnak arról, hogy Messalina az előző napokon melyik urakra, hivatalnokokra vagy szolgálattevőkre tartott igényt. Tudniillik még egy-egy rabszolgát is megkívánt magának. Megtörtént, hogy éppen ott ültem hálószobájában, ő ágyában feküdt, én mellette egy kis széken kuporogtam, és válaszoltam kérdéseire, amikor egy nyurga rabszolgafiú behozott egy elefántcsont széket, amelyet a császárné előző napon a Városban nézelődve vásárolt, megparancsolva, hogy küldjék el hozzá. Messalina azonnal kíváncsi érdeklődéssel vizsgálgatta a mezítlábas, kopasz, de igen jó termetű fiút, mosolyogva rendelkezett: – Azt a széket tedd oda a sarokba, azután állj ide elém. – És amikor így történt, már rám se nézve parancsolta: – Vetkőzz le!

A rabszolga zavartan állt. Ő egyszerre nevetett és kiáltott: – Mit parancsoltam!? Azonnal vetkőzz le! Mindent. Ne forgolódj! Szembe velem!

A fiú halálos sápadtan dobta le ruháját. Mi tagadás, nagyon irigyeltem hibátlan termetét. Messalina elismerően nézte, és már parancsolt is: – Na, feküdj ide mellém. Én zavartan félrenéztem, ő meg gúnyosan nézett rám, felnevetett, és ezt mondta: – Hát ha nem akarod látni, menj el. Ámbár, ha én olyan csúnya volnék, mint te, legalább nézni szeretném, amikor mások, a nálad szebbek megmutatják, milyen az. Na, elmehetsz, nem haragszom. Én elkotródtam, háborogva magamban. És tulajdonképpen már bántam is, hogy nem néztem végig. De ennyire szemérmetlen nem tudtam lenni.

Másnap elmondtam ezt is Narcissusnak. Nem értettem, hogy miért mondja a történet hallatán, hogy „szegény fiú”. – De másnap a császárné egyik rableánya, akinek gyakran adtam néhány sestertiust és ezért mesélgetett egyet-mást az isteni hálószoba éjszakai rejtelmeiről, elmondta, hogy amikor az a rabszolga elhagyta az ágyat, amelyhez igazán nem volt joga, Messalina hívatta fegyveres őrsége parancsnokát, és utasította, hogy a szerencsétlen ifjút, mielőtt kilépne a császári kertekből, üssék agyon, és holttestét dobják a Tiberisbe. Messalina ugyanis nem kedveli, ha rabszolgák olyasmit mesélhetnek, hogy részesülhettek az istennő szerelmében.

Egyszeriben örülni kezdtem, hogy minden szemérmetlensége és paráznasága ellenére sem kíván meg egy olyan riasztó külsejű férfit, mint amilyen én vagyok. Hiszen utána nem is tehetne mást, mint hogy megölessen, nehogy eláruljam rossz ízlését. Én tehát közvetlen tapasztalatból, szolgálók elbeszéléséből, de főleg a saját elbeszéléseiből szinte férfiról férfira tudtam Messalina napjainak történetét.

Ha történetíró volnék, név szerint beszámolhatnék azokról az előkelőkről, a híres családok leszármazottairól is, a felemelkedett lentről érkezettekről is, akik egymást követték Messalina ágyában. De azt hiszem, azok számára, akik tanúságomat olvasni fogják, felettébb ismeretlen nevek lesznek már az egykor híresek. Ezért rátérek arra a végzetes kapcsolatra, amely Messalina vesztét okozta.

Már elég régóta szolgáltam a császárt, voltam bejáratos a császárnéhoz is, Narcissushoz is. Egy időtől fogva Narcissus azzal is megbízott, hogy próbáljam kitudni, egy-egy férfi mennyi pénzt vagy egyéb értéket, ékszert, drágaköveket, értékes bútorokat kap szerelmi szolgálata jutalmául. Messalina még csak nem is csodálkozott, hogy ez érdekel engem. Minthogy én soha nem kértem semmit, szinte játszottam a megelégedett filozófust, akinek nincs szüksége javakra, úgy gondolta, azért érdekel engem a szerelem anyagi jutalma vagy ellenszolgáltatása, mert ezzel is többet tudok meg az emberi gyarlóságokról. Már játszott is azzal, hogy elmesélje, hány aranydenariust kapott ez a fiú vagy hogy egy egész birtokot adott egy másiknak. Én pedig mindezt pontosan elmondtam Narcissusnak, aki gondosan feljegyezte. Úgy látszik, kérdően nézhettem rá, mert magyarázta is: – Ez nem nekem kell, hanem Pallasnak. Az ő könyvelése nyilvántartja Messalina herdálásait. Tudjuk, ki mennyit keresett ékszerek közvetítésért, ki mennyit kapott szerelmi teljesítményért, kit hogyan fizetett gyilkosságok végrehajtásáért. Hátha egyszer valami megváltozik, akkor ezt a teméntelen pénzt a kincstár visszaperelheti. A gyilkosokat és a csalókat meg lehet

büntetni. Hogy mi lesz azokkal, akik megismerték Messalina ágyát? Hát azt hiszem, hogy az egyik részük majd megöli a másik részüket. Ma még nehéz megjósolni, melyik lesz az egyik rész és melyik a másik. De jó lesz vigyázni, hogy inkább az ítélkezők, mint az elítéltek közt legyünk.

Narcissus ezt fölényes mosollyal mondta, de én belereszkettem. Úgy éreztem, mintha láthatatlan szárnyak suhognának körülöttem. Narcissus rám nézett. Megértette. Még mindig mosolygott.

– Neked nem kell félned, Lucius. Nem azért, mert semmit sem csináltál.

Ezért még bűnhődhetnél. Azért ne félj, mert téged senki sem vesz észre. És ezért akár bűnöket is elkövethetnél.

Nem is emlékszem, hogy megnyugtattak-e ezek a szavak. Egyre fenyegetőbben hallottam a végzet láthatatlan szárnyainak suhogását.

A végzet fiát pedig Caius Siliusnak hívták. Igen nagy hírű család fia volt.

Az ősei ugyan plebejusok, vagyis harcias parasztok voltak, de háborús vitézségük folytán a szenátori előkelőek közé emelkedtek már kétszáz évvel ezelőtt. Ennek a Caiusnak az apját is Caiusnak hívták, Tiberius császár korában ama kor nagy hadvezérének, Germanicusnak híve, barátja, háborúiban helyettese volt. Nemcsak hadvezető tehetségével vált ki, hanem az volt a híre, hogy a legönzetlenebb, a legtisztességesebb ember. A mindenkire gyanakodó Tiberius gyűlölte jó híréért is, de még inkább azért, mert az irigyelt Germanicus barátja volt. Mint tudjuk, Germanicust látványos győzelmei után megölték, barátait üldözték. Az idősebbik Siliust, hogy megszégyenítsék közismert becsületessége miatt, közpénzek elsikkasztásával vádolták meg. Hamis tanúk vallottak ellene, mire ő öngyilkos lett. Fia, az ifjabbik Caius igyekezett is távol maradni a közügyektől és a Palotától. Távoli provinciákban emelkedett egyre magasabb katonai rangokra. Jó híre támadt a Városban, és a következő évre a legmagasabb polgári rangra, consulnak jelölték. Így tért vissza Rómába és állt Claudius császár elé.

Hát én ilyen szép férfit azóta se láttam. Magas volt, karcsú termetű, merész arcélű. Mozgása kecses, mint egy mimusjáték színészéé, a hangja akár egy középmélységű énekesé.

Amikor tisztelgésre megjelent a császár előtt, Messalina ott ült a férje melletti trónuson, és azonnal beleszeretett.

Silius nőtlen volt, azelőtt sem volt felesége. Nem volt gyermeke, még házasságon kívül se született. Messalina azonnal elmondta nekem, hogy ő ettől a Siliustól okvetlenül gyermeket akar. Tudni való, hogy a császárnőnek Claudiustól két gyermeke is volt: egy leány és egy fiú. A fiút az apja, a

császár egyetlen viselt britanniai háborúja után Britannicusnak nevezte el, és örökösének tekintette. Messalina azonban sohase törődött gyermekeivel, rabszolga nevelőnők és rabszolga tanítók gondoskodtak felőlük. Az asszony megvetette férjét, nem törődött a két tőle született gyermekkel. Ő most Siliustól akart gyermeket, hogy Claudius után az legyen a császár. Sőt, ahogy csakhamar tudomásul vehettem, azonnal az volt a vágya, hogy Claudius mihamarabb haljon meg, Silius vegye őt feleségül, és üljön a Birodalom trónjára. Én előbb csak gyanakodtam erre, de hamarosan Messalina el is mondotta nekem, hogy Silius lesz a férje. Jósolgatta, hogy Claudius hamarosan meg fog halni.

Narcissus azonnal gyanút fogott, de tőlem hallhatta is, hogy mire vágyódik Messalina. És a leggyanúsabb az volt, hogy amint az apja emléke nyomán és a maga vitézsége folytán máris igen népszerű fiatal consuljelölt megjelent, attól kezdve a császárnénak más férfi nem kellett. Én pedig láttam Messalinát meztelenül. Ennek az istennői testnek férfiember nem állhatott ellent. Messalina pedig csillogó szemekkel, lángot vetett arccal elmondotta nekem, hogy neki ugyan igen nagy tapasztalata van a férfiemberek látványában, de olyan isteni szép férfitermettel még nem találkozott, mint amilyen a meztelen Silius. Szó szerint ezt mondta nekem: – A mi jogunk, hogy a világ urai legyünk, mert mi ketten vagyunk a világ legszebb szerelmespárja.

Silius azonban megrettent az asszony tervétől. Nem akart császárgyilkos lenni. Legszívesebben visszament volna a távoli provinciákba katonának. De Rómában sokan kívánták, hogy consul legyen, és ez is csábította. És azt is tudomásul kellett vennie, hogy sokan, akik Claudiust nem találták alkalmas császárnak, szívesen látták volna őt az isteni székben.

Narcissus és Pallas együtt vették tudomásul a veszélyt. Ha megölik Claudiust, vége az ő korlátlan uralmuknak. Narcissustól tudom, hogy a józan, rideg Pallas elment Siliushoz, és a szemébe mondta, hogy ha császár kíván lenni, akkor minden főtisztviselő, akinek nem áll érdekében Claudius halála, előbb öli meg őt, mielőtt Messalina megölhetné Claudiust. Remélte, hogy a népszerű fiatalember lesz olyan okos, és egyszerűen megfut: azonnal visszakéri magát a provinciai hadsereghez. Ez lett volna a legokosabb. Silius azonban a veszélyt elmondta Messalinának. Én pedig ezt megtudva elmondtam Narcissusnak. Így azután némiképpen nekem is részem van Messalina halálában. Ezért azonban nem érzek lelkifurdalást. Paráznasága és

esztelensége együtt olyan bűn volt, amiért el kellett pusztulnia.

Narcissus és Pallas felkészült az ellencsapásra: Messalinának meg kell halnia. Az okot ő maga kínálta. Attól félt, hogy Silius szívesen lenne császár, de nélküle. Azt gyanította, hogy a férfi ugyan elfogadta szerelmét, de mégis megveti őt. Alighanem valóban így is volt. Tehát hogy biztosítsa a maga hatalmát, felajánlotta, hogy már eleve házassági szerződést ír alá, vagyis még Claudius életében házasságot köt Siliusszal. És testének varázsa győzött.

Tanúk előtt házassági szerződést kötöttek, amiben még az is benne volt, hogy születendő közös gyermekük lesz utódjuk a császári trónon.

Narcissus és Pallas azonnal visszaütött. Narcissus a teendőkbe belevonta a két ágyast, Calpurniát és Cleopatrát, akik természetesen eleve gyűlölték Messalinát. Claudius pedig mindig hallgatott a nőkre. Ha nem a felesége volt mellette, akkor az ágyasaira.

Ami történt, azt később Calpurniától hallottam, tehát ugyanolyan hiteles, mint amiket saját szemeimmel láttam.

Azt magam is tudtam, hogy Siliustól Narcissus is, Pallas is félt. Attól tartottak, hogy ha Messalina valamiképpen megöleti Claudiust, és egy jól előkészített fordulattal a hadsereg egy részénél nagyon is népszerű Silius lesz a császár, ennek első dolga lesz a maga híveit tenni a főhivatalokba, és nemcsak eltaszítja Claudius nagy hatalmú szabadosait, de még felelősségre is vonja őket mértéktelen és nagyon is kifogásolható gazdagodásukért. Tehát a két főember és még néhányan, akik féltették befolyásukat, elhatározták, hogy védekezés helyett ők támadnak. Ezt azonban egyenest Messalina ellen kellett tenniök. Kapóra jött nekik a császárné és a consuljelölt házassági szerződése: ez olyan sérelem a császár ellen, amelyre Claudiusnak megtorlással kell válaszolnia.

Azt azután már Calpurnia mesélte el, hogy Narcissus felkereste őt palotai szobáiban, félrehívta, és elmondotta neki, hogy itt az idő Messalina megsemmisítésére. Azt jól tudta, hogy a két császári ágyas kellőképpen gyűlöli a császárnét. A kettő közül pedig kétségtelenül Calpurnia volt a sokkal okosabb, a terv végrehajtására alkalmasabb, ámbár Cleopatrát is bevonták később a nagy jelenetbe. Calpurnia ezt a „nagy jelenet” kifejezést használta, mert valóban olyan volt, mint egy jól megrendezett színpadi látvány.

Claudius néhány nappal azelőtt kikocsizott az ostiai kikötőbe. Szemlét tartott a hajók fölött, azután ott maradt a tengerparti pihenő palotájában.

Rómába azt üzente, hogy egy ideig nyugalmat akar, a hivatalnokok intézzék csak az ügyeket. Ne is zavarják, hacsak valami nagyon fontos ügy nem

adódnék. Narcissus úgy gondolta, elég fontos ügy, hogy a császárné éppen egy másik férfinak ígért házasságot. – Egy egész kocsisorral siettek Ostiába.

Narcissus mellett volt Lusius Geta, a testőrség parancsnoka, aki a legjobban tartott Siliustól, féltette magas katonai rangját. Velük ment Turranius, a gabonaraktárak főfelügyelője, akinek anyagi ügyei régóta összekapcsolódtak Pallas harácsoló üzelmeivel. A második kocsin vitték a két császári ágyast.

Nyomukban egy század testőrség lovon. De a testőrség egész alakulata Rómában a Palotában és a Palota körül fegyverkészültségben várta, hogy jöjjön a császár és intézkedjék.

Ostiába érve a hintóról leszálló Calpurnia – akit ott természetesen mindenki ismert – odaszólt az őrség parancsnokának, hogy a császár élete veszélyben forog, azonnal jelentse be őt az isteni felségnek.

Claudius könyvesszobájának asztala előtt ült. Azért akart távol maradni a közügyektől, hogy végre visszatérhessen az íráshoz. Akkor kezdte tervezni régebben elkezdett „Etruszk történelem” tárgyú művének folytatását.

Nemcsak sokat olvasott ehhez, de személyesen is járt azon a vidéken, ahol valaha régen az etruszkok országa volt, keresve megmaradt romokat vagy viszonylag ép emlékeket. Azt hitte, hogy Ostiában lesz egy kis ideje megfogalmazni, amit már tudott. Ez az idő azonban nem adatott meg neki.

Lehetséges, hogy Claudius egyben-másban valóban okos volt, de sohase tudta kellőképpen kifejteni okosságát, és gyakrabban került előtérbe ostobasága vagy legalábbis tehetetlensége. – Hanem ami most történt, ott akárhogy is szeretett volna tehetetlen lenni, kénytelen volt megtenni mindazt, amihez valójában semmi , kedve sem volt.

Calpurnia berontott, a széken ülő Claudius térde elé borult, és sírva-zihálva, mégis kiáltva mondotta: – Isten urunk, vigyázz az életedre. Messalina feleségül ment Siliushoz, mintha máris halott volnál.

Claudius felugrott, megtántorodott, egy szót se tudott kinyögni, csak a térdeplő Calpurnia vállát rázta, mintegy biztatva, hogy beszéljen tovább, mi is történt. Az pedig átölelte a császár térdeit, jajongott: – Mindenki tudja, Cleopatra is tudja, ő is itt van. – És kiáltozni kezdte az egyiptomi ágyas nevét. Erre Cleopatra is belépett, Calpumia mellé térdelt, úgy mondotta: – Tanúk előtt írták alá a házassági szerződést. Gyermeket akarnak, aki utóduk legyen a te fiad helyett.

Ilyen előkészítés után állt a császár elé Narcissus, mögötte a

testőrparancsnok és a gabonaraktárak felügyelője. Narcissus kézmondulattal parancsolta el a jajongó, térdeplő nőket, akik az ajtóhoz húzódtak, de ott maradtak és mindent hallottak.

Claudius kérdően nézett rájuk, még mindig nem beszélt, csak dúlt arcvonásain lehetett látni, hogy kezdi sejteni, valami nagyon felháborítóról van szó. Narcissus meggondoltan, összefüggően magyarázott: – A te isteni felséged eddig is tudott mindent Messalina züllöttségéről.

Felesleges lett volna tetézni rossz kedvedet, hogy időről időre beszámoljak akár a házasságtörésekről, akár arról a herdálásról, amellyel a császárné szegényítette a kincstárat. Bizonnyal tudtad azt is, hogy mérhetetlen pénzekkel jutalmazza azokat a férfiakat, akikkel házasságtörő mulatozásait átszórakozza. A kincstár azonban minderről pontos kimutatást vezetett. Ezt bármikor bemutathatom. Most azonban nem erről akarok beszélni, ezekre a visszaperelhető vagyonokra idővel rátérhetünk. Ennél fontosabb a Silius-ügy.

Mondd, isteni felség, elváltál te törvényesen Messalinától? Vagy ha nem váltál el, lehetséges, hogy már meghaltál, és csak isteni csodatévő erőddel mutatod úgy magadat, mintha élnél? Mert ha nem váltál el és nem is haltál meg, akkor a legpéldátlanabb sérelem ért: a feleséged és Silius házassági szerződést kötött, ígéretet tettek közös gyermek nemzésére, a te fiad kizárására az örökségből. Ha azonnal nem ütsz vissza, talán holnapra már nem élsz. Siliusnak hívei vannak a katonák közt. Ha ő támad, nem tudhatjuk, mi lesz. De itt vannak testőreid, a lovasok. A gyalogság fegyverkészültségben vár Rómában. Azonnal indulnunk kell, azonnal ítélkezni kell a bűnösök fölött.

Ez a Birodalom érdeke.

Ezalatt már indulásra készítették a császár hintóját. Hamarosan száguldva tartottak a Város felé.

Messalina és Silius nem gondolta, hogy közeleg a végveszély. Tudták, hogy Claudius Ostiában akar jó néhány napig maradni. Úgy gondolták, hogy a népszerű és jól beszélő Silius majd a fórumon szólni fog a néphez, felszólítja a katonaságot és a néptömeget, hogy taszítsák le trónusáról az uralkodásra alkalmatlan Claudiust, és válasszanak maguknak olyan császárt, akit megfelelőnek tartanak a Birodalom élére.

Igaz, Claudius valóban nem volt kedves az alattvalók szemében, és ki tudja, mi történik, ha Silius időben cselekszik. De nem érezték a veszélyt, és nagy társaságban gondtalanul mulatoztak a szórakozások számára mindig alkalmas Lucullus-féle kertekben. Ezek a virágokkal, oszlopokkal, szobrokkal ékes, márványpadok és -asztalok kényelmével berendezett parkok valamikor a nagy hírű, dúsgazdag, életszerető Lucullus otthonához tartoztak. Valamikor ott

tartották a lucullusi lakomákat. A gyönyörök közé visszavonult egykori hadvezér és államférfi végrendeletében Róma népére hagyományozta szórakozóhelynek ezt a kertvidéket. A későbbi időben azonban a császári Palotában élők kizárták onnét a köznépet, és úri mulatságok számára tartották fenn a Lucullus-kerteket. Itt énekeltek, ittak, táncoltak Messalina és Silius vendégei, amikor hirtelen híre jött, hogy Claudius erős sereg élén indult a bűnök megtorlására. Lett is erre riadalom. Silius elsietett a fórumra, remélve, hogy pótolhatja az elmulasztottat, és fellázíthatja Róma népét a császár ellen.

A vendégek szétfutottak. Messalina pedig gyorsan elküldött gyermekeiért, akiket vajmi ritkán szokott látni. Most azonban a két gyermeket kézen fogva akart férje, a gyermekek apja elé állni. Bízott abban, hogy testi varázsa most is hatni fog. Claudius, ha meglátja őt mint a gyermekei anyját, szokása szerint ellágyul, és megbocsátóan öleli magához.

Narcissus azonban gyorsabb volt. Amikor Messalina a két odaérkezett gyermeket kézen fogta és gyalog megindult Claudius elé, amint kiléptek a Lucullus-kertekből, rájuk csapott néhány testőr, felkapták a gyermekeket, és futottak velük. A praetor parancsára Vibidiára, a legidősebb Vesta-szűzre bízták a két császárgyermeket. Az átvette őket, de azonnal sürgősen Claudius elé vitette magát, hogy ott legyen Messalina kihallgatásán, ő maga régóta lesújtó véleménnyel volt a császárNeról, de igen rossz hatásúnak tartotta volna, ha kihallgatás nélkül ölik meg. Rá akarta beszélni Claudiust, hogy tartasson felette annak jogi rendje és módja szerint bírósági tárgyalást. A bírák ítélkezzenek a törvények alapján.

A császár ott ült már a Palota fogadótermének trónszékében. A testőrök egymás után állították elő azokat a férfiakat, akik rajta voltak Pallas kincstári kimutatásán mint Messalina szeretői. Ezeket most, Pallas javaslatára mint felségsértőket és a kincstár megkárosítóit vonták felelősségre. A Tarpeji sziklán – a kivégzések hagyományos színhelyén – pedig már felállították a vérpadot.

Narcissus, Pallas és Lusius Geta, a testőrparacsnok ott álltak a császár mellett mint tanácsadók az ítélkezéshez. Vibidia, az idős Vesta-szűz előbb érkezett meg, mint Messalina. Ő rangjánál és tekintélyénél fogva bejelentés nélkül is a császár elé állhatott. Méltóságos szavakkal figyelmeztette a legfőbb ítélet kimondóját, hogy a bűnös császárné felett az igazság és ne az indulat ítélkezzék. Utaltassák ügye tárgyilagos bíróság elé.

Az általában igen közömbös Claudius azonban túlontúl izgatott volt.

Rákiáltott a méltóságteljes főpapnőre, hogy törődjék a templomi dolgokkal, menjen és őrizze Vesta istennő szent tüzét, a bűnök büntetését pedig hagyja a

férfiakra. – Vibidia méltóságteljes sértődéssel el is távozott.

Ezt én onnét tudom, hogy Calpurnia, akinek a palotában volt otthona, amikor Claudius kíséretével együtt visszatért, besettenkedett a nagyterembe, és egy oszlop mögül végigfigyelhette a nagy ítélkezést. Tőle hallottam az egymás után halálra ítélt és azonnal vérpadra vitt férfiakról, akiknek végzete lett, hogy megismerhették Messalina szerelmét.

Silius volt a legfőbb vádlott, őt a Fórumon fogták el. Csalódott a rómaiakban, akik egyáltalán nem voltak hajlandóak fellázadni a császár ellen.

Meghallgatták, amit a szószékről Silius mondott, még kiáltoztak is hozzá, azután végignézték, hogy a testőrök leráncigálják a szószékről, ehhez is kiáltoztak, de senki se sietett a segítségére. Amikor pedig a daliás vádlott az ítélkező császár előtt állott, gőgösen a szemébe nézett, és ezt mondta: – Ne húzzuk-halasszuk. Római polgár vagyok, jogom van igényelni a gyors halált.

– Úgy legyen – bólintott Claudius. Ennél rövidebb tárgyalás aligha volt valaha is. Az elítélt már ment is a fegyveresek közt a kivégzőhely felé.

Az egymás után következő halálos ítéletek közt a legkülönösebb Traulus Montanus, gazdag római fiatalember ügye volt. A testőrök Pallas névjegyzéke alapján keresték fel otthonában, és vitték az ítélkező császár elé. Ott elmondotta, hogy egy mulatozáson történetesen meghívott vendég volt a Palotában. A császárnénak úgy látszik, megtetszett, mert behívta hálószobájába, azonnal lefeküdt vele. Utána sürgette, hogy ismételje meg szerelme bizonyítását. De az első után sehogy sem akart visszatérni a férfierő, és amikor a homokóra azt jelezte, hogy már csaknem egy egész óra is elmúlt, de Traulus Montanus még nem alkalmas az újabb bizonyságtételre, Messalina egyszerűen kirúgta az ágyából, kinevette, és rákiáltott, hogy mutatkozni se merjen többé a Palotában. Így megszégyenítve ment haza, azóta is szégyelli kudarcát, a császárnénak közelébe sem mert menni.

A komoran ülő Claudius váratlanul felnevetett a történet hallatán. Látszott, hogy egy kézmozdulattal el akarja küldeni a rosszul járt szeretőt. Pallas azonban azt mondta: – Egyszeri felségsértés is felségsértés. Kinek lehet joga élve maradni ugyanazért, amiért a többi halállal lakolt? – Erre Claudius beleegyezően bólintott, és a szerencsétlent a többi után vitték. – Arra közben senki sem gondolt, hogy az ítéletekben részt vevő Narcissus és Pallas úgyszintén bármikor élvezhette a bűnös császárné adta gyönyörűségeket.

Mnester kis híján megúszta. Természetesen őt is Claudius elé hurcolták.

Közismert volt kapcsolata Messalinával. A színész ellenkezett, viaskodott, mire a trónus elé vitték, már ruhája rongyokban lógott. A testőrök láthatólag személy szerint utálkoztak tőle. Láttára Claudius megint legyintett, és hozzátette: – Ez nem bíráskodás dolga. A színész nem ember, hanem élvezeti cikk. A bort se büntetjük, amiért részegíti az embert.

Ezt hallva, Mnester szenvedélyes szónoklatba kezdett. Előadta, hogy amit ő tett, azt mindig parancsra tette. Ha az a feladata, hogy hőst alakítson, azt alakítja, ha az a feladat, hogy megkorbácsolják, akkor tartja a hátát a korbács elé, ha az a feladata, hogy nőnek gyönyörűséget adjon az ágyban, hát azt cselekszi, ott is remélve a sikert.

Claudius végighallgatta, azután ítélő társaihoz fordult: – Ezt ne küldjük vérpadra.

– Nem megy a vérpadra – bólintott Narcissus, de egy kézjellel utasította a testőröket, amit azok megértettek. Mnestert elvezették, és nem jutott a vérpadig: kilépve a terem ajtaján, egyetlen karddöféssel megölték.

Messalina nem jutott soha az ítélkezők elé. Narcissus és Pallas attól féltek, hogy az asszonyi varázs megbabonázza a női szépségnek ellenállni képtelen Claudiust. – Amikor a két gyermeket elragadták az anya mellől, ő gyalog indult a Palota felé, de elfáradt. Egy kerti hulladékot szállító szemeteskocsi ment el mellette, arra felkéredzkedett, azon érkezett a Palotához. Egy testőr jelentette, hogy ott várakozik. Narcissus és Pallas összenézett, értették egymást. Narcissus kiment a palota elé. Ott állt a császárné a fegyveres testőrök között. Narcissus odaszólt: – A császár parancsára! Azonnal! Ne szenvedjen. Öten is egyszerre szúrtak, az egyik kard azonnal a szívébe döfött. Nem szenvedett. Narcissus visszament, és ezt mondta: – Már nem él.

Claudius bólintott, és halkan mormogta: – Így is jó.

Ezzel fejeződött be Claudius korának az a korszaka, amelynek fő alakja Messalina volt. Szeretői közül Narcissus és Pallas túlélte a mindenkinél szebb parázna asszonyt, ők az ítélkezők közt voltak, mert ők előbb ütöttek, mint az elítéltek.

VII Akárcsak a római otthonok nagy részében, a Palota írnokainak körében is az volt a beszélgetések és találgatások legfőbb tárgya, hogy kit vesz ezután Claudius feleségül. Az mindenki előtt kétségtelen volt, hogy a császár nem tud és nem akar asszony nélkül élni, illetve nem elegendő neki az ágyasok készséges szerelme, neki olyan feleségre van szüksége, aki gyönyörűség az ágyban és társa az uralkodásban, tanácsadó a döntésekben. Ámbár közeledett a hatvanadik életéve felé, férfiúi képességei továbbra is kimeríthetetlennek bizonyultak, és idős kora ellenére sem érezte biztonságosnak saját véleményeit. Legbelsőbb tanácsadói is jól tudták, hogy az a leghatásosabb, ha nőkön keresztül gyakorolják befolyásukat.

A hivatásos ágyasok – Calpurnia és Cleopatra – jól tudták, hogy ők nem számíthatnak felemelkedésre a császári trónusig. A szenátusnak ugyan már régóta igen-igen csekély volt a befolyása a közügyekbe, arra azonban okvetlenül szükség volt, hogy az ott ülő legelőkelőbbek elfogadják császárnénak, akit a császár maga mellé emel. Egy színésznőből vagy akár hetérából a palotai hálószobáig feljutott ágyas lehetett igen nagy befolyású, de a császárné címhez előkelő ősök kellettek. Ha ezek az ősök megvoltak, a nő lehetett olyan parázna, mint amilyen Messalina volt, családneve mégis megfelelő tekintélyt adott neki. Abban nyilván a szenátus minden tagja biztos volt, hogy a számba jöhető úrhölgyek erkölcsök dolgában semmivel sincsenek a bordélyházak hetérái fölött, de akinek apja vagy nagyapja consul, nevezetes szónok, esetleg híres hadvezér volt, az mégis méltónak látszott a Birodalom úrnőjének rangjára és címére.

Messalina megöletése látszólag nem rendítette meg Claudiust. Ahogy a hír elhozta az írnokok közé, legföljebb annyit lehetett tudomásul venni, hogy a császár esténként a szokásosnál is többet iszik, és még nem ül vissza íróállványához, hogy folytassa az etruszkok régiségeiről szóló elmélkedéseit. Én beszélgettem Calpurniával is. Ő azt mesélte, hogy Claudius egyelőre nem kíván újranősülni, azt állítgatja, hogy éppen eleget csalódott a házaséletben.

Ezt azonban az okos Calpurnia sem hitte el neki, még félt is, hogy egy újabb feleség nem tekinti majd olyan természetesnek, hogy férjének ágyasai vannak.

Akkor pedig ő mehet vissza a színházhoz, ahol már minden másképpen van, mint akkor, amikor ő volt ott az ünnepelt színésznő. Hiszen a kedves pártfogó barát, Mnester is áldozata lett a Messalina körüli vérengzésnek. Calpurniával együtt sajnáltuk Mnestert. Akármilyen volt, mégis hozzánk jóakaratú, kedves barát volt. Halála óta nekem sem volt kedvem eljárni a mimusszínházba. Én azonban a várható eseményeket nemcsak Calpurniától tudtam, hanem

még hitelesebben Narcissustól. A nagyúr ebben az időben már engem tekintett legbizalmasabb írnokának. Már sejtettem, hogy előbb-utóbb a megtisztelő aedilis cím vár rám. Messalina halálával ugyan már nem az volt a feladatom, hogy a császárné titkait súgjam be neki, de talán szép írásom vagy megfelelő fogalmazókészségem elég fontossá tett a számára. Így azután tőle tudtam meg, hogy az előkelő asszonyok és még inkább pártfogóik között megindult a vetélkedés, ki legyen Claudius felesége. A császár talán még észre se vette, milyen versenyfutás van körülötte, illetve érte, de három nő alaposan készülődött, és három magas rangú úr állt mögöttük, mind a három a maga hatalmát akarta erősíteni a pártfogolt asszony célbavitelével.

Narcissus Aelia Paetinát támogatta. Ez a nagyon régi, nagyon előkelő családból származó hölgy régen, még Messalina előtt egy rövid ideig Claudius felesége volt, de hamar elváltak. Akkor még szó sem volt arról, hogy a tudományok iránt érdeklődő férfiból császár is lehet. A ruhák, társaság, mulatozás iránt vidám szenvedélyességgel érdeklődő, akkor még igen fiatal asszony ugyanolyan unalmasnak tartotta férjét, mint az őt. Alig volt beszélnivalójuk egymással. Közösen megegyeztek, hogy békésen elhagyják egymást. Paetina most már közeledett a negyvenedik évéhez, vagy talán már túl is lépett rajta, de Claudius is hamarosan eléri a hatvanadikat.

Közben azonban a régi férj császár lett, akit érdemes meghódítani, a hajdani feleség meg látványosan elegáns asszony. Paetina közben egy ideig Narcissusnak is szeretője volt, és azóta is jól megértik egymást. A praetor hihette, hogy ha ő lesz a császárné, akkor általa zavartalanul folytatódik befolyása Claudiusra.

A másik esélyes nő Lollia Paulina volt, híres consulok leszármazottja, akit a hivatal nélküli, de mégis befolyásos Callistus pártfogolt. Ez a Callistus valamikor Caligula hadvezére volt, egyik kitervelője a már őrültnek tetsző Caligula meggyilkolásának. A szenátusban és a testőrségen belül is egyik javaslója Claudius császárrá emelésének. Ettől kezdve nem volt semmi kedve közhivatalt vállalni, életveszélyesnek találta a közéletet. Nagy birtoka gondtalan életet biztosított a számára, visszavonultan élt Ostiában, tengerparti kertes házában. Olykor azonban bekocsizott a Városba. Claudius nemegyszer hallgatott a szavára, igen okos embernek tartotta. Mostanában éppen azért kereste fel újra meg újra a császárt, hogy rábeszélje, vegye feleségül Lollia Paulinát. Ezt az asszonyt egyébként csak néha és távolból láttam. Sok szó esett róla, de a vetélkedésben végül alulmaradt. Lehetséges, hogy ő sem volt kevésbé vonzó, mint a másik kettő, de pártfogója végül is nem volt olyan fontos a palotában, mint Narcissus vagy mint Pallas. Pallasnak pedig Agrippina volt a jelöltje.

Erről a versengésről Róma minden valamirevaló házában, de még inkább a Fórumon, színházban, versenypályákon tudtak. Az Amphiteátrum bejáratai előtt, ahol általában a gladiátormérkőzések eredményeire szoktak fogadni, magánvállalkozók ütötték fel asztalaikat, előttük hosszú sorban álltak, akik kisebb-nagyobb tételekkel tippeltek a császárnéverseny győztesére. A Palotában a főhivatalnokok is, de még inkább az írnokok szakadatlanul kapták az értesüléseket, melyik nőre esik a legtöbb fogadás. Narcissus szerint semmi másból nem lehet jobban lemérni Róma közvéleményét. Néhány napon belül ki is derült, hogy a legkevesebb tét Aelia Paetinára esik. Bizonyára azért, mert ő egyszer már Claudius felesége volt, és úgy gondolták, értelmes ember nem veszi el kétszer ugyanazt a nőt. Igaz, Claudius császárt az utca embere sem tartotta értelmes embernek, de az ostobaságnak is vannak határai. Mégis akadtak, akik megkockáztatták Paetina nevére váltani fogadócédulát, a kocsiversenyekről ismerve a gyakorlatot, hogy ha mégis az jön be, akire a legkevesebben tippeltek, akkor igen busás a nyeremény. Narcissus azonban közéletben, versenypályán, kockavetésben, házasságszerzésben egyaránt gyakorlott játékos volt. Amikor tudomásul vette, hogy a közvélemény szerint az ő jelöltje nem esélyes, maga beszélte rá az asszonyt, hogy lépjen vissza, ne haragítsa magára azt, aki hamarosan császárné lesz. Ha magától kilép a vetélkedők sorából, mind a két másik szeretettel fog rágondolni. Az eljövendő császárné kegyes barátsága pedig nagyon is fontos lehet egy már fiatalnak nem mondható szépasszony számára, aki még megöregedése előtt előnyös házasságot akar kötni. Így a nagy vetélkedésben ketten maradtak főesélyesnek: Lollia Paulina és Agrippina.

Lollia Paulina nagy házat vivő, gazdag asszony volt. A Lolliusok tekintélyes régi családjának utolsó leszármazottja és örökösnője. Kiterjedt birtokain rabszolgák ezrei munkálkodtak. Az úrnőnek egyéb dolga sem volt, mint elherdálni jövedelmét. Eddig már kétszer is férjnél volt, másodízben Caligula vette feleségül, még mielőtt császárrá emelkedett volna. Az asszony szerencséjére az életveszélyesen szeszélyes férj néhány heti házasság után kidobta, és szabályosan elvált tőle. Amikor később valaki megkérdezte az asszonyt, hogy miért vált el tőle Caligula, nevetve ezt válaszolta: – Azt se tudom, hogy előbb miért vett el.

Fiatalnak már ő sem volt mondható, de fiatalos, szép mozgású, izgalmas arcú, és olyan gazdag, hogy ez még egy császárnak sem lehetett közömbös. Én is láttam néhányszor sétálgatni a Lucullus-kertekben, egy ízben a Palotában is, amikor vendégségbe érkezett egy császári lakomához. Körötte

szépet tevő férfiakkal, mögötte asszonykísérettel olyan volt, mint egy magát népének megmutató uralkodónő. Fogalmam sincs, okos volt-e vagy sem, kedvelte-e a könyveket, verseket, szobrokat, vagy jobban izgatta-e a kocsiverseny és a gladiátorok mérkőzése, de mindenképpen olyannak láttam, akit nagyon is megkívánhat egy olyan mindennap asszonnyal élő férfi, amilyen Claudius császár volt. És pártfogója, Callistus ugyan régóta visszavonult, de köztudomású, hogy a császár hallgatni szokott rá, nem felejti el azt sem, hogy nem kis részben neki köszönheti császári trónusát. Rómában az az ellenőrizhetetlen hír járta, hogy Lollia Paulina valami hihetetlen nagy összeget – a suttogók szerint egymillió aranydenariust – ígért Callistusnak, ha Claudius őt választja újabb feleségnek.

Utóbb azonban bebizonyosodott, hogy a tippelők többségének jó orra volt.

A legtöbb tét ugyanis Agrippina nevére szólt. Lehetséges, hogy már eleve is előnyt jelentett a számára, hogy Pallas pártfogolta.

Ha soha nem is esett szó Narcissus és Pallas hatalmi vetélkedéséről, kezdettől fogva éreztem, hogy a Birodalom két legnagyobb hatalmú hivatalnoka csak részben szövetséges, érdekeik csak részben közösek.

Egymást támogatták a korlátlan harácsolásban, de féltékenyen figyeltek egymásra, nehogy a másik fölébe kerüljön. Messalina idejében úgy tűnt, hogy Narcissus előnyben van, mégis elérkezett egy olyan pillanat, amikor már Narcissus is helyesebbnek tartotta, ha a császárné nem él. Ebben akkor teljesen egyetértettek Pallasszal, bár Messalina megölésekor a kincstárnok visszavonult a cselekvéstől. Most Narcissus jó okkal tartott Pallas hatalmának növekedésétől. Ha Agrippina fut be a császárnéi vetélkedőn – ez a kincstárnok győzelmét jelenti. Pallas szeretője is volt Agrippinának, tanácsadója a pénzügyi és közéleti ármányokban. Ráadásul Agrippina nem is tagadja, hogy nem kedveli Narcissust, már csak azért sem, mert őt sokáig Messalina kegyencének tartották. Agrippina pedig gyűlölte Messalinát és egész körét. Igaz, az utcákon és olykor a Palotában úgy suttogták, hogy Agrippina asszony maga is szívesen elszórakozott Mnesterrel, a szegény rosszul járt színésszel. Ezt azonban csak mendemondaként hallottam, Mnester legalábbis nekem sohase beszélt erről, noha igazán nem volt titoktartó az efféle kalandok történeteiben.

Narcissus szerint Agrippina veszedelmesebb nő, mint amilyen Messalina világéletében volt. A megölt császárné csak telhetetlenül férfiéhes volt.

Agrippina azonban hataloméhes. Narcissus megfogalmazása szerint ennek az asszonynak az ágyában elfogyasztott férfi csak étvágygerjesztő előétel a telhetetlen uraloméhség kielégítéséhez.

Származása mindenki másénál előnyösebb ahhoz, hogy a Birodalom úrnője legyen. Az Agrippa család a legeslegrégebbi, a városalapító patríciusok közé tartozik. A hajdani köztársaság idején nemzedékről nemzedékre consulok, cenzorok, hadvezérek követték egymást. Az isteni Augustus mellett a nagy Agrippa volt a császárság második embere. A család többszörösen összerokonult az uralkodó Julia-Claudia nemzetséggel. Agrippina apja, akit germániai hadi győzelme után Germanicusnak neveztek, az évszázad legnagyobb római hadvezére volt. Túlságos sok győzelme, híres szókimondó becsületessége kihívta ellene Tiberius császár irigységét. Köztudomású, hogy megmérgeztette Germanicust, de emlékét tiszteletben tartatta. Az ő leánya Agrippina, aki anyai ágon Claudius unokahúga volt. A féktelen hatalom- és dicsőségvágyó leány észre sem vette ügyefogyottnak tartott rokonát, amíg az császár nem lett. Egész fiatalon férjhez ment egy nem kevésbé előkelő, nagyon gazdag és hirtelen híressé vált hadvezérhez, Domitius Aenobarbushoz, akitől egy Nero nevű fia született. Férjének korai halála után Claudius már császár volt, ő pedig nem akarta alább adni. Bizonyos volt benne, hogy Messalina rosszul végzi. Pallas régóta tudta, hogy várja és kívánja Messalina bukását. Azt is lehetett tudni, hogy még férje életében egy ideig Seneca, a költő-tudós a szeretője volt. Narcissus nemegyszer mondotta is, ha a szó véletlenül Senecára fordult, hogy Agrippinának első dolga lesz jóvátenni Messalina bosszúját és a korzikai száműzetésből visszahívatni Senecát.

Ez hamarosan bekövetkezett. Agrippina nem várta be, amíg Pallas szívós rábeszélésére Claudius elszánja magát. Az egész Palota tudta, hogy egy este, amikor Claudius már lepihenni készült, gyaloghintóján, fáklyás rabszolgák és egy kísérőasszony körében ellátogatott a császárhoz. Kíséretét az előcsarnokban hagyta, és belépett az ebédlőterembe, ahol Claudius az egyiptomi Cleopatrával nem is bort, hanem afrikai datolyapálinkát iszogatott.

Nyilván a fekete hajú ágyassal kívánt hamarosan ágyba térni. A vendég azonban megzavarta a kettőst. Claudius mindig minden nőnek örülni tudott.

Jöttére Cleopatra is felállt és meghajolt, hiszen ő csak táncosnő ágyas, a vendég pedig a Birodalom legelőkelőbb hölgyeinek egyike. Agrippina azonban főbólintással se viszonozta a köszöntést, csak annyit mondott Claudiusnak: – Küldd el a cselédlányt, veled akarok beszélni.

A császár pedig kézmozdulattal jelezte, hogy Cleopatra elmehet. Ezt a sértést az egyiptomi leány soha el nem felejtette. Azonnal elmondta Calpurniának, másnap Calpurnia elmesélte nekem, én beszámoltam róla

Narcissusnak, aki ebből megértette, hogy Agrippina nem várja ki Pallas ajánló szavainak eredményét, maga is harcba szállt: elment a császárhoz, hogy teste varázsával ébresszen kedvet a házassághoz. Nyilván kellemesen is töltötték az éjszakát. A császári parancs már a következő napon feloldotta Seneca száműzetését. A rendelkezést a questurán éppen nekem kellett leírnom: Seneca teljes jogú polgárként hazatérhet korzikai száműzetéséből.

Ennek nagyon örültem, hiszen a drámaköltőt igazán jó barátomnak tudtam.

Gondoskodtam is, hogy a leírt rendeletet azonnal gyorsfutár vigye Korzikára, és még egy levelet is írtam hozzá, hogy milyen örömmel várom visszatértét.

Pallas rábeszélése és Agrippina személyes igyekezete gyors eredményre vezetett. Pompás nászünnepséggel vette feleségül Claudius császár Agrippinát. A díszvacsora a Palota nagy lakomatermében volt. Ezen megjelentek a questura írnokai is. A terem végén húzódó asztalnál ültünk, jól megnéztem Agrippinát, ott ült az asztalfőn Claudius mellett. Jobbra-balra tőlük a két fiú: Claudiusé és Agrippináé – Britannicus és Nero. Két körülbelül egyidős serdülő fiatalember, valamivel túl a kamaszkoron, innét a férfiéveken.

Ezek közül az egyik lesz a következő császár. De vajon melyik? Másnap kiderült, hogy Narcissus, aki a közelükben ült, ugyanarra gondolt, amire én a legalsó asztalnál: ez a két fiatalember okvetlenül gyűlöli egymást, és az egyiknek el kell pusztítania a másikat. – Én közben Agrippinát is figyeltem.

Nem is volt idős asszony, fiatalabb, mint legyőzött vetélytársnői, még innét lehet a negyvenen. Kétségtelen, hogy ő is szép, kitűnő megjelenésű, meztelenül az ágyban bizonnyal nagyon izgalmas. De merőben más, mint Messalina volt. Messalina Venus istenasszony földi mását játszotta, és tehette is, mert hasonlatos volt hozzá. Agrippina kifelé az erényes Junót alakítja.

Csak sejteni lehet ruháján keresztül melleinek jó formájú domborodását és csípőjének tökéletes arányait. Mozdulatai méltóságteljesek. Első látásra bizonyos voltam benne, hogy ámbár ugyanúgy észre sem vesz, mint Messalina, de ez a nő mégsem heverne előttem meztelenül. Ez a nő csak kivételes ajándékként tárja fel a kiválasztottak előtt meztelenségét. No persze Mnesterrel ő is szívesen elszórakozott, de igaza lehetett Claudiusnak, amikor azt mondta, hogy a színész nem ember, hanem élvezeti cikk. Pallasnak azonban nem egyszerűen kellemes, hanem megtisztelően magasztos órákat szerezhetett. Másokról nem is tudtam. Megéreztem azonban, hogy ez a gőgös asszony semmivel sem kevésbé parázna, mint amilyen Messalina volt, csak másképpen parázna, valahogy úgy mondhatnám, hogy szertartásosan parázna.

Idővel egyre jobban igazolódott, hogy első látásra jól sejtettem.

Tudomásul vettük tehát, hogy Agrippina az úrnőnk.

Nemsokára megérkezett Seneca is. Az egyik első útja családi

könyvesboltunkba vezetett, ott értesült, hogy engem a Palotában, a questurán talál. Oda is sietett. Örömmel átöleltük egymást. Aznap este nálam vendégeskedett, ő még nem rendezkedett be, visszakapott házát rendbe kellett hozni, új cselédséget fog majd beszerezni, még jó időbe telik, amíg újra otthonos lesz itthon. Örömmel jött el hozzám egy kis eszem-iszomra és főleg bőséges beszélgetésre. Még mindig egyenes tartású, arányos testű volt, de a száműzetés csaknem nyolc éve alatt sokat öregedett. Haja, elegánsan nyírott szakálla megőszült. Arca talán ráncosabb is volt a kelleténél, hiszen még sok évvel innét volt a hatvanon. De nyolc évvel előbb nagyobb volt köztünk a korkülönbség. Akkor én alig múltam húsz, ő már közeledett az ötvenhez. Az újratalálkozáskor én már harminc körül, és mögöttem sok tapasztalat, ő meg csaknem egy évtizedig kiesett a római életből. Érdekes volt a kölcsönös beszámoló.

A korzikai száműzetést – ahogy elmesélte – egyáltalán nem lehetett elviselhetetlennek mondani. De közel nyolc év a távoli, látványnak ugyan szép, de vad és fő helyein is vidékies tájon – hát ez nem való a társasági élethez szokott római költőnek. A provinciai hatóságok mindvégig tisztelettel bántak vele, a főtisztviselők és a helyőrség parancsnokai gyakran hívták meg magukhoz. Kérelmére még az újabb könyveket is meghozatták Rómából. Azt is megemlítette, hogy kedves, eléggé művelt asszonyok is akadtak, akik igyekeztek megkönnyíteni magányát. Legfőbb vigasza az elmélkedés és gondolatainak megfogalmazása volt. Egy egész kötegnyi verset is hozott haza, ezeknek nagy része a számkivetettségről, a barátok távollétéről, a visszavágyakozásról szólt. Meg is mutatta nekem a már sorrendbe rakott költeményeket, amelyeket hamarosan be fog vinni bátyámhoz a könyvesboltba. Nyilvánvaló, hogy megint nálunk – vagyis a mi családi könyvkészítőműhelyünkben – másolják a Seneca-műveket. Remélte, hogy hamarosan nemcsak ezt a versgyűjteményt. Elmondotta, hogy a száműzetés elmélkedései közt egyre inkább filozófussá érett. Mindig is filozófiai műveltségű és bölcselkedésre hajlamos elme volt. Nekem régóta az volt a véleményem, hogy szépen fogalmazott tragédiái azért nem igazán jó drámák, mert többet elmélkednek, mint cselekszenek bennük. Költeményei is olyanok néha, mint versbe foglalt elmélkedések. El kellett jutnia végre odáig, hogy valódi filozófus legyen. Így is történt, hiszen már Korzikán kezdett művei, majd a következő években gondosan felépített elmélkedései jelentékeny filozófusra vallanak.

Erkölcsi fejtegetéseiben és az élet elviselésére lelki erőt adó „vigasztalásai”val a hajdani görögök óta a sztoikus filozófia újra legmagasabb színvonalára emelkedett. Az első hosszabb beszélgetés alkalmával megállapíthattam, hogy

– habár sajnálatos volt a méltatlanul elszenvedett számkivetettség – javára szolgált a végtére is nem kínos, csak kellemetlen megpróbáltatás. Okos embernek tudtam akkor is, amikor el kellett válnunk, de most, hogy újra összetalálkozhattunk, úgy tűnt, hogy korunknak ő a legbölcsebb tudós embere. Meg is mondtam neki, hogy mindnyájan tanulhatunk tőle. Erre fölnevetett: – Hiszen azért hívtak haza, hogy tanítsak – magyarázta vidámságát. – Agrippina első dolga volt, hogy megszüntesse száműzetésemet. Talán azért is, mert régóta jó barátságban vagyunk. De főleg azért, hogy a fiának tanítója legyek. Az első utam hozzá vezetett. Azonnal tudtomra adta, hogy fia, aki Domitius Aenobarbustól született, már serdülő korú, hamarosan már felserdültnek mondható. Állítólag okos ifjú, eddigi tanítói meg voltak elégedve vele, de Agrippina azt szeretné, hogy nagyra termett fiúgyermeke otthonos legyen a filozófiában, a költészetben és a művészetekben, tehát vegyem át én a további nevelését, formáljam erkölcsös és jó ízlésű, művelt férfivá. Nem is rossz feladat ez. A fiút Nerónak hívják, holnap már elkezdem lelkének formálását.

Szegény Seneca, most, mintegy húsz évvel ezután már jól tudjuk, hogy az eljövendő fenevadat kellett volna szelíd báránnyá nevelnie. Ki gondolta volna akkor, hogy másnap saját majdani gyilkosát kezdi el mindenféle szépre és jóra oktatni. Mintha egy növendék tigrist kellett volna arra szoktatni, hogy gyenge füvet legeljen a réten. De hát jobb is, ha mit sem sejtünk saját jövőnkről.

Gondolhattam akkor, hogy mindezt elmondom, amikor már rég nem él se Seneca, se Claudius, se Agrippina, és nem él már a fenevad se, mindannyiuk halálának oka: Nero?

De hát én élek, és mondhatom tovább, ami és ahogy történt. – Természetesen ugyanakkor beszámoltam Senecának arról, hogy mit csinálok, hogyan éltem Messalina évei alatt, hogyan alakult az én házam tája. Még azt is elmeséltem, hogyan lett Circéből, az én rabszolgalányomból előkelő nevű római úrhölgy. De azt is, hogy hajdani közös ismerősünk, Mnester hogyan végezte az életét. Én féltem Agrippina most kezdődött hatalmától, minthogy Narcissus is aggódott. Seneca viszont reménykedett, mert neki régenről jó emlékei voltak Aenobarbus özvegyéről, és most is neki köszönhette, hogy hazatérhetett a száműzetésből, sőt még egy megtisztelő és nagy jövedelmet jelentő feladatot is kapott Nero nevelésével.

Ezzel váltunk el egymástól. És barátságunk a következő, mintegy évtizednyi idő alatt megmaradt, egészen Seneca oly szomorú haláláig.

Nem sokkal ezek után következett el az az újabb emelkedésem, hogy megkaptam az aedilis címet, és elkövetkezett az az egyetlen futó alkalom, hogy személyesen álltam Claudius császár előtt. Majd tudomásul véve, hogy azután se fog soha észrevenni, visszamentem írnoki szobámba, hogy most már magasabb címmel és nagyobb tekintéllyel folytassam ugyanazt, amit évek óta csinálok és még évekig fogok csinálni.

Körülbelül abban az időben, amikor aedilis lettem, otthoni életem mindennapjaiban változás következett be. Azzal kezdődött, hogy rég megszokott púpos kertész-kapusom, Gibber egy kora tavaszi napon köhögni kezdett, majd kiverte a hideg, úgy elgyengült, hogy lábra se tudott állni.

Rabszolgákhoz ugyan nem szoktak orvost hívni, hacsak nem különösen nagy értékű írástudó vagy éppen tanító rabszolga – én azonban az enyéimet családtagjaimnak éreztem. Nem is Bonát küldtem, hanem magam mentem át a közelben lakó, perzsa származású Meherdates nevű orvoshoz. Sürgettem, hogy azonnal jöjjön velem, nem sajnálom a pénzt a soron kívüli segítségért.

Meherdates idegen kiejtéssel beszélt latinul, ezért inkább görögre váltottam a szót, görögül tökéletesen tudott. Mire hazaérkeztünk, Gibber félig önkívületben volt, teste tűzforró, lihegett. Az orvos alaposan megvizsgálta, kopogtatta, nyomogatta, fülével is ráhajolt. A mellettünk aggodalmasan várakozó Bonától hideg vízbe mártott vászonneműt és meleg gyapjútakarót kért. Amikor ezek előkerültek, előbb Gibber púpos, vézna testét beletekerte a vizes holmiba, azt pedig átcsavarta a száraz meleg takaróval. A magával hozott kis faládából tégelyt vett elő, fedelét levette. Víz és pohár volt a kis asztalon. A tégelyből az orvos egy kevéske port öntött a cseréppohárba, arra vizet öntött és fapálcikával – az is a ládában volt – felkavarta, majd az egészet megitatta a beteggel. Egy ideig némán néztük Gibbert, akinek mintha megnyugodott volna a hörgése, talán elaludt az orvos italától. Akkor kimentünk a kamrából a kertbe. Megkérdeztem, először is mivel tartozom, de azt is, hogy ezek után mi a teendőnk. Meherdates mintha vállát vonogatta volna, hangjában valami csodálkozásféle is volt: – Hát tudod, uram, amióta én Rómában élek, és ennek már több mint tíz éve, még nem fordult elő, hogy egy házigazda vagy családfő rabszolgájához hívott volna, méghozzá úgy, hogy személyesen jön át értem. Ha Alexandriában vagy Antiochiában volnánk, azt hinném, hogy keresztény vagy esszénus zsidó vagy, ámbár a keresztények meg az esszénusok nem szoktak háztulajdonosok lenni. Itt Rómában pedig legföljebb a külvárosi kézművesek és rabszolgák közt akadnak keresztények.

De ha római polgár vagy, amire öltözéked vall, akkor nagyon derék férfi lehetsz, talán filozófus. Jó görög kiejtésed is azt a gyanút ébreszti, hogy görög iskolába járhattál. Én is görög iskolában tanultam, amit tudni remélek. Tehát semmi kedvem sincs pénzt kérni azért, mert segíteni igyekeztem

rabszolgádon.

– Köszönöm a tisztességedet, Meherdates úr, de nem vagyok filozófus, ámbár valóban Athénben tanultam. Írnok vagyok a Palotában, és megfizetnek azért, amit tudásom alapján végzek. Én sem hagyom megfizetetlenül, amit egy másik tanult ember a maga tudása alapján kérelmemre végzett. Mondd meg tehát, mit kérnél, ha egy szabad embernek vagy családtagjának elvégezted volna, amit végeztél. Megvizsgáltad a beteget, magad végezted el bebugyolálását, orvosságot adtál a magadéból.

Végre megmondta: – Ha szegény emberhez hívnak, hat sestertiust kérek ugyanezért, ha háztulajdonos családfő hív, egy denariust. Övemen függő pénzeszacskómból kivettem az aranydenariust és átnyújtottam: – Köszönöm. És most mondd meg, mire várhatunk és mi a teendőnk.

Meherdates keblébe rejtette a pénzt, és egy mélyet sóhajtott: – Nehéz jósolni, uram. Még a következő órákat sem tudjuk, hát még a holnapot. Szolgád testében a nyál elhatalmasodott a többi nedv fölött. És talán azoknak a régifajta mágusoknak is igazuk van, akik azt gyanítják, hogy a lázat démonok okozzák, akiket Ahrimán küld az élet pusztítására. De a hidegnek és a melegnek ez a keveréke, ahogyan a vizes ruha és a vastag pokróc egymásra borul, riasztó lehet a démonok számára, és rendbe hozhatja a nedvek arányát. A gyógyító por pedig már segített az ilyen betegségen. De nem akarok olyan reményeket ébreszteni, amelyekben talán csalódnunk kell.

Ez a betegség súlyos. Az éjszaka közepén még egyszer tekerjétek át hideg vászonnal és burkoljátok meleg pokrócba. Ha teste akkor is ugyanolyan forró, mint amilyen most, gyere vagy küldj át hozzám, álmomból is fölkelek és sietek, hátha még van segítség. De ha éjszaka már nincs láza, akkor remélhető, hogy a fényesség megsegített, és túléli a bajt.

Ahogy előbb Ahrimánnak, a gonosz istennek a nevét, majd most a segítő fényességet mondotta, tudtam már, hová tegyem. Rá is kérdeztem: – Te ugye Mithrász hívője vagy?

– Az vagyok, uram – bólintott. – Csak nem háborít fel?

– Dehogyis háborít, Meherdates úr. Engem még a zsidók láthatatlan istene sem háborít fel, sőt találkoztam már, itt Rómában, keresztényekkel is, és az sem háborított fel. Én ugyan nem hiszek el mindent, amit mondanak, de

semmiről sem merem állítani, hogy nem lehetséges.

– Akkor mégis filozófus vagy – mondta most már mosolyogva az orvos. – Áldjon meg Mithrász napfénye. És ha szükség van rám, siessetek át hozzám – szólt és elment.

Sajnos, nem volt szükség rá. Amikor éjszaka Bonával meg akartuk újítani a hideg-meleg átkötözést, Gibber már halott volt.

Hamarosan el is hamvasztottuk. Nem lévén családja, hogy bárki is eljárjon urnájához, porait régi szokás szerint szétszórtuk a szélben. A szertartáshoz kijött Meherdates, az orvos is. Mondta, hogy ha egy betege meghal, a végső útra mindig elkíséri. És akiért annyit fizettek, mint egy háztulajdonosért, azt akkor is betegének kell tekintenie, ha életében rabszolga volt.

Minthogy kertész-kapusra szükségem volt, ki kellett menni a rabszolgapiacra. Nem hittem, hogy egy annyira alkalmas és hozzám ragaszkodó utódot találok, mint amilyen Gibber volt. Bonát kértem, hogy jöjjön velem válogatni. Akkor a régi cselédasszony leült velem a konyhában, ahol a fontos házi dolgokat meg szoktuk beszélni, és komoly hangon ezt mondta: – Édes uram-lelkem, kellene ide még valaki.

– Ugyan, kicsoda? – kérdeztem én. Mire ő: – Ide figyelj, gazdám-drága, te férfiember vagy, méghozzá nem is öreg férfiember. Több mint tíz esztendeje jó vagyok én neked, te még jobb vagy énnekem. De akkor te húszéves voltál, én meg negyven. Most te harminc vagy, ami nem sok, én pedig több mint ötven, és ez sok egy harmincévesnek.

Soha nem mondtad, mert nálad jobb lelkű és szeretnivalóbb férfi nincs is, de én tudom is, érzem is, természetes is, hogy fiatalabb nőre van szükséged.

Ahogy mondta, úgy merült fel bennem, hogy bizony erre néha én is gondolok, de soha ki nem mondtam, nehogy fájdalmat vagy akár csak rossz érzést okozzak Bonának, aki mindig jó volt hozzám, és aki nélkül nem is akartam elképzelni az életemet. Ezzel is kezdtem: – Csak nem képzeled, Bona, hogy nélküled éljek?

– Dehogy kell nélkülem élned, uram-lelkem. Itt maradok, főzni is én fogok továbbra is, az én gondom, hogy rendben legyen a ház, és te rendesen vedd föl a tógádat. És ha közbe-közbe kedvet kapsz, és bármilyen öreg vagyok, mégis bejössz hozzám, akkor még nagyobb örömmel várlak, mert tudom, hogy máshoz, ifjabbhoz is mehetnél, mégis visszalátogatsz hozzám. De azt az ifjabbat vásároljuk meg. Ne olyan kényes úri jószágot, mint amilyen Circe

volt, hanem egy olyan derék, sokat tapasztalt, bánatokat megért, de mégis kívánatos asszonyt, amilyen én voltam. Hidd el, nem fogunk veszekedni egymással, jól tudom, hogyan kell békében meglenni a közelünkben élőkkel.

Hiszen te is jól tudod ezt, édes jó gazdám.

Másnap délelőtt a rabszolgapiacon három sátrat is végignézelődtünk, amíg kiválasztottuk és megvásároltuk, akiket alkalmasaknak találtunk a házi feladatokra. A férficselédnél az volt a fontos, hogy értsen a kertészkedéshez.

Nemcsak azért, mert a kapuőrzésen, favágáson, nehéz terhek hordozásán kívül a fő teendője a belső kert rendben tartása, a növények ápolása volt, hanem azért is, mert hitem és tapasztalatom szerint, aki kedvtelve foglalkozik virágokkal, az általában szelíd ember, nem kötekedő, nem iszik többet, mint amennyire szomjas, és általában nem is lop, hacsak az alkalom nem kísérti túlságosan. – Már a második sátorban találtunk egy ilyenfélét. Nagy termetű, nagy izmú, gyér és rövid világos szőke szakállú, kék szemű férfi volt.

Azonnal feltűnt, hogy erőteljes alakja ellenére halk hangon beszélt. Falusi nagybirtokról került a római piacra. Ott főleg kertészkedett. Azért adták el, mert azt a birtokot is eladták, és az új gazda úgy tartotta, hogy túl sok a rabszolga, sok szájat kell etetni, a munkát kevesebb is el tudja végezni. A munkaerő felét tehát eladták. – Amikor tovább kérdezgettem, elmondotta, hogy az apja germán hadifogoly volt, anyja helybéli földműves rabszolgák gyermeke, bizonyára nemzedékről nemzedékre a nagybirtokon szolgáló rabszolgacsaládok leszármazottja. Apjáról semmi többet nem tudott, mert még az ő kisgyermek korában megszökött, azóta híre sincs. Talán elfogták és kivégezték, talán sikerült ellopózkodnia a keleti határokig és visszaszökni a népéhez. Az anyja azután más férfitól szült több gyermeket is, azok otthon maradtak rabszolgáknak. Rég nem is látta őket: amióta a kisebbek megszülettek, az anyja nemigen törődött mástól és korábban szült, legénysorba növekedő fiával. Később más faluban is éltek. Azon a nagybirtokon több rabszolgalakta falu van, a kertészkedő nagy fiú, a pásztorkodó fiatalabbak meg a konyhán dolgozó anya másféle munkája más lakhelyet is jelentett. Nagy termetű germánunk tehát magányos volt otthon is, magányosnak került Rómába is. Kérdésemre úgy vallott, hogy senkihez se vágyódik vissza. Bona arról is érdeklődött, nem hagyott-e otthon szerelmet, akitől elszakították. Erre tagadóan rázta a fejét. Majd hümmögve jelezte a reményét, hogy azon a vidéken, ahová kerül, akad talán a szomszédságban olyan cselédlány, akihez nem tilos munka után átjárogatni. Ez ellen igazán nem volt kifogásom. Szegény Gibber ugyan ilyesmivel nem is próbálkozott, de azt természetesnek tartom, hogy egy egészséges férfiember egészségesen éljen. Meg is vásároltam a szőke germánt, aki egyébként egy szót sem tudott germánul. Latinunkat is azzal a vidéki tájszólással beszélte, ahonnét jött.

Ismeretlen apjának germán volta azonban ráragadt, Germanusnak neveztük, nem is tudtam soha, milyen nevet adtak neki születésekor. Nálam szolgált mindaddig, amíg Rómában éltem. Ahogy eleve gondoltam, igen szelíd, nagy erejű, kifogástalanul dolgozó, kevés beszédű ember volt. Sohase tudtam vele úgy elbeszélgetni, mint az oly jó emlékezetű Gibberrel, nem ismertem gondolatait, vágyait, de jó okkal gondolhattam, hogy megelégedett a házzal, ahová került.

Gondosabban kellett kiválasztani a cselédasszonyt. Semmiképpen sem akartam afféle mutatós fiatal leányt. Valami olyanformát szerettem volna, amilyen Bona volt akkor, amikor hozzám került. Maga Bona is így javasolta, helyesebb is, ha ő választja ki. Öregedő cselédem egyre inkább olyan volt, mintha gondos anyám volna. Végre a harmadik sátorban együtt megtaláltuk Ancillát. Aki tud valamelyest latinul, érti, hogy az ancilla szó cselédlányt jelent. Cselédek lánya, cselédek unokája volt, születésekor cselédnek nevezték, kezdettől cselédnek nevelték. Vidéki volt, de úri nagyházban szolgáló belső cselédek leszármazottja. Kissé kövérkés, de jó formájú, mosolygós kerek képű asszony volt, harmincévesnél több lehetett, de még innét a negyvenen. Több mint tíz évig volt feleség. A férje ügyes ácsmester, aki az úriház gerendamunkáit végezte. Túlságosan bízott az ügyességében, meg se kötötte magát, ha a háztetőn dolgozott. Így történt, hogy egyszer megcsúszott és lezuhant, azonnal meghalt. Volt egy kislányuk, eleven jószág, úszni is hamar megtanult, a többi szolgagyermekkel együtt fickándozott az Arnusban, merthogy azon az etruszk vidéken éltek, ahol az Arnus folyik. Az pedig örvényes folyó, a kislány belekerült a forgásba, és vízbe fulladt. Ez a sok szomorúság már régen volt, jó néhány évvel előbb. Ha Ancilla rájuk gondol, elkomorul, a könnye is kicsordul, de a természete szerint mosolygós asszony. Bona megkérdezte, hogy miért adták el. Hiszen dolgosnak és munkabírónak látszik.

– Az új úrnő nem kedvelt – hangzott a válasz. A rabszolgaárus többet tudott, és mint mulatságos történetet mondotta el, hogy annak a vidéki nagyháznak az ura elözvegyült, később megint megházasodott. Az új asszony körülnézett, hogy a szolgálónők közt nincs-e olyan, aki vagy már eddig is kedvet ébresztett az úrban, vagy ha eddig még nem, esetleg a jövőben kedvet ébreszthet. És a ház öt legformásabb cselédlányát és cselédasszonyát mihamarabb eladta. Az úr pedig a családi béke kedvéért egyetértett feleségével.

Ancilla a történet végén hozzátette: – Pedig Venus istennő a tanúm, hogy az úr rám se nézett. Az egész

cselédség tudta, hogy az úr a vincellér feleségéhez jár ki, tudta ezt a vincellér is, hiszen ezért volt neki is olyan jó dolga. De éppen a vincellérnét az új úrnő észre se vette.

Ezen Bona is, a kufár is jót nevetett. Én meg azt kérdeztem: – És ha az urad rád nézett volna?

Ancilla kertelés nélkül válaszolt: – Hát mindig nagy tisztesség a szolgálóra, ha az urának éppen ő kell.

Nekem tetszett, amit mondott. És Bona is úgy intett felém a fejével, hogy javasolja, ezt az asszonyt vegyem meg.

Tehát Germanusszal és Ancillával mentünk haza. Nem is volt semmi baj velük. Tették a teendőjüket. Ancilla dolgos és derűs szolgáló volt. A magam ügyeit sohase beszéltem meg vele úgy, mint Bonával, de Bona ott volt, övé maradt a konyha, és valójában rabszolganőként is a ház úrnőjének tekintette a többi, tulajdonképpen én is. Gondjaimat vele osztottam meg esti beszélgetéseinkkor. Évekkel később, amikor helyesebbnek tartottam hátat fordítani Rómának, minél távolabb lenni a Parázna Várostól, és pénzzé téve házamat is, készültem az útra, közöltem hűséges cselédeimmel, hogy felszabadítom őket, sőt adok nekik annyi pénzt is, hogy elkezdhessék a szabad életet. Germanus és Ancilla természetesen nagy örömmel vette tudomásul ezt a legnagyobb ajándékot, amit rabszolga kaphat. Bona azonban nemet intett: – Ugyan gazdám-lelkem, mit csináljak én a szabadsággal? Megöregedtem melletted, mit csinálnék én nélküled? De te sem vagy már fiatal. Akárhová mégy, ki fogja neked az új házadat berendezni? Ki tudja, miket szeretsz enni?

Ki válogatja ki újabb cselédeidet? Elég gondod lesz akkor, ha én már nem leszek, hiszen húsz évvel vagyok öregebb, előbb fogok meghalni.

Igaza volt. Vele is jöttem el Rómából, vele érkeztem ide, Antiochiába.

Igazán olyan volt már, mintha anyám volna. Alig két éve halt meg, túl a hetvenedik évén. Az ő porait nem szórattam a szélbe. Eltemettettem. Szüleim halála óta az ő temetésén sírtam először igazi könnyekkel. Még faragott követ is állítottam a sírjára: „Bona, a hűséges szolgáló” – felirattal, méghozzá latinul, mert sohase tanult meg görögül, legföljebb annyit, hogy itt Antiochiában is alkudni tudjon a piacon.

Rómában tehát velük éltem át azokat az éveket, amikor Messalina ledér korszaka után Agrippina dermesztő éveinek voltam a tanúja.

VIII Narcissusról sok minden rosszat is el lehet mondani. Közismert, hogy mértéktelen harácsoló volt. Nem aggályoskodott, ha útjában álló embert meg kellett öletnie. Mestere volt a hazudozásnak is. De közben tagadhatatlan kedvesség, szívélyes jó modor is jellemző volt rá. Mintha áradt volna körülötte a derű. És tudott nagyon jóindulatú lenni. Szinte magát szórakoztatva szeretett jót tenni. Hozzám nemcsak kedves volt, de segítőkész is. Nem tagadom, örültem, hogy a közelében élhetek. Ahogy pedig múltak az évek, emberi kapcsolatunk egyre bizalmasabb lett, gondjait is elmondta nekem. Jólesett, hogy okos embernek tart, méltányolja olvasottságomat, műveltségemet, sőt olykor véleményemet is kikéri, néha meghallgatja.

Agrippina császárnévá emelkedése után Narcissus fokozódó elkomorodásán mértem le, hogy milyen veszedelmek közt élünk. Agrippina jól érezhetően nem szerette Narcissust. Tudta, mennyire ellenezte, hogy Claudius őt válassza. És amikor a Palotában és a legtekintélyesebb családokban egymás után rejtélyes halálesetek döbbentették meg az embereket, a nagy hatalmú praetor elmondta nekem, hogy legszívesebben elhagyná hivatalát, elmenne Rómából is, hogy egy távoli vidéken biztonságosan éljen. Már enni is csak akkor mert, ha előtte kóstoló kipróbálta, nincs-e méreg az ételben vagy italban. Ez nem is volt fölösleges. Két ízben is megtörtént, hogy a kóstoló lenyelve a falatot, összeesett és hamarosan meghalt. A konyhán és a felszolgálók közt nyomozó méregszakértők újra meg újra arra figyeltek fel, hogy az úri világ nevezetes étkezési tanácsadója, a fűszerek és sütési módok szakértője, Locusta asszony gyakran fordul meg a Palota konyhájában, ötleteket ad a felszolgálóknak, milyen italokkal kedveskedjenek a lakomára meghívottaknak. Narcissus bizonyosra vette, hogy Locusta méregkeverő. De olyan kedvence volt a császárnak is, a császárnénak is, hogy amikor az orvos feljelentette méregkeverésért – a vádlót rágalmazásért elítélték és kivégezték. Locusta emellett nemcsak a Palotában volt otthonos, hanem a legnagyobb itáliai földbirtok úrnőjénél, Lepidánál is. Ez a Lepida Nero apjának, a híres Domitius Aenobarbusnak a húga. A határtalanul nagy Domitius-földeket a hadvezér halála után – minthogy őseikről szállt rájuk – Lepida örökölte. Az özvegynek csak a nem csekély, de a földbirtoknál kisebb értékű pénz és ékszervagyon maradt.

Agrippina pereskedni próbált, de földbirtoktulajdon-ügyben a római bíráskodás nem ismerte a tréfát, de még a megvesztegetést és a hatalmi beavatkozást sem. Az a teméntelen föld az ősi törvény alapján Domitia Lepidát illette meg a rajta dolgozó rabszolgák tízezreivel együtt. – Ettől kezdve Agrippina azt híresztelte, hogy a Domitius-birtok rabszolgái fegyveres

rémuralmat tartanak Itália egész déli részén, kétségbe vonják a császár és a hadsereg hatalmát, tehát Lepida meg akarja dönteni a Birodalmat. És amikor a császárnévá emelkedett Agrippina rá akarta bírni Claudiust, hogy sújtson le a lázadó asszonyra, akkor a vakmerő Lepida egyszerre hintóján Rómába érkezett, egyenest a Palotához, és látogató rokonként lépett Claudius elé.

Valóban rokonok is voltak, mert Aenobarbus özvegye az isteni Augustus császár nővérének dédunokája, tehát Claudius másodunokahúga volt. Én láttam Agrippinát is, láttam Lepidát is. Annyi bizonyos, hogy Agrippina is jó alakú, szép asszony volt, komoly arcéle Juno istennőre emlékeztetett. Jól el tudtam képzelni, hogy testének varázsával hódította meg a császárt. De Lepida még szebb volt, látványosabban öltözködött, ő engem Minerva istennőre, a határozottan mozgó, harcra kész asszonyra emlékeztetett.

Claudius pedig ettől kezdve semmit sem volt hajlandó tenni ellene. Agrippina azt híresztelte, hogy titkos varázslattal befolyásolja a császárt, és félő, hogy meg is akarja mérgeztetni. Narcissus igen halkan azt mondta nekem, hogy nagyon kíváncsi, a két vetélkedő asszonyi szörnyeteg közül melyik mérgezteti meg a másikat. Láthatóan Claudiusért folyt a küzdelem. Narcissus szerint addig van biztonságban a császár élete, amíg ez a titkos harc valahogyan véget nem ér, minthogy ahhoz egy élő Claudius kell, hogy aki győz, az császárné legyen. – Nekem pedig újra meg újra a már halott, a vetélkedésből kiesett Messalina jutott az eszembe, meg az a festmény Seneca házában: a három istennő vetélkedése, az ítélkező férfi megvesztegetése. Messalina volt itt Venus, Agrippina Juno és Lepida Minerva. Csakhogy azok az istennők a nagy erények – a szépség, a családi tisztaság, a tudás – eszméit testesítik meg, míg földi képmásaik a bűnökét. És az öregedő, lúdtalpas, hol okos, hol ostoba császár igazán nem emlékeztet az Ida-hegyi szép ifjú pásztorra.

Lepida pedig a látogatás után nem utazott vissza dél-itáliai birtokára, hanem vendégként beköltözött a Palotába. A folytatást Senecától hallhattam.

Ebben az időben ő is mindennapos volt a császári otthonban, mert igen tekintélyes – szenátori – címmel az ifjú Neró nevelője volt. Mesélte, hogy a serdülő nagyúr néha egészen a vadságig szeszélyes, de érdekli a költészet, a zene, a szobrászok és festők művészete, alighanem tehetséges színész válnék belőle, ha nem kellene idővel istennek lennie. De nagyon is szeretne mindenki ura lenni, és gyűlöli mostohatestvérét, Britannicust, mert attól tart, hogy idővel az lesz a császár, és ő csak alattvalója. Britannicus Claudius igazi fia volt Messalinától, Nero Agrippina fia volt Aenobarbustól. A szülők házassága mostohatestvérré tette őket. Agrippina mindenáron azt akarta, hogy Nero legyen az utód, holott törvény szerint az utódlás joga Britannicusé volt.

Seneca elmesélte, hogy Lepida azonnal felkereste Nerót, aki az unokaöccse,

hiszen a fiú apja és a nagy hatalmú hölgy testvérek voltak. Lepida azonnal beférkőzött Nero szívébe is. Olyan kedves volt hozzá, amilyet a fiú anyjától sohase tapasztalt. Meglepő ajándékokkal kedveskedett neki. Birtokáról magával hozott, jól idomított lovat vezettetett hozzá, Afrikából származó beszélő papagájt és majmot adott a meglepett fiúnak. Nero azt is elmondta Senecának, ő pedig nekem, hogy a nagynéni arról beszélt, a fiú ne anyjától várja, hogy császár legyen, mert ezt aligha tudja elérni, de ha elérné is, azt nem a fiú, hanem a saját hatalma érdekében tenné. Lepida szerint Agrippinának a saját fia is csak eszköz a korlátlan uralomhoz. Ellenben ő, a nagynéni, meg tudja győzni Claudiust, hogy helyesebb, ha nem Britannicus, hanem Nero az utódja.

Ez a csábítás természetesen eljutott Agrippinához is, aki most már úgy híresztelte, hogy Lepida gonosz varázserővel elkábította Claudiust is, Nerót is, sőt azt a pletykát is terjesztette, hogy a minden bűnre hajlamos nagynéni a saját serdülő unokaöccsével paráználkodik, hogy a főhatalom végül is az övé legyen. Narcissusnak az volt a véleménye, hogy ez a két asszony nem terjeszthet olyan rágalmat, amely esetleg ne lehetne igaz.

A Palotában az volt a suttogott vélemény, hogy a két félelmetesen hatalmas asszony nem is tehet mást, mint hogy egymás életére tör. A questura írnokai is találgatták, melyiknek és milyen módon sikerül elpusztítania a másikat.

Kétségtelen, hogy a Palota fegyveres őrsége – vagy legalábbis nagy része – vakon szolgálja Agrippinát, és a császári otthon zegzugában már császárt is öltek, s nem egy előkelő vendég holttestét találták valamelyik elhagyott folyosón, szívében ismeretlen kézzel döfött tőrrel. De többen azt is tudni vélték, hogy Lepida jó néhány testőrtisztnek kedveskedett nagy értékű ajándékokkal. Vajon melyik gyilkos igény irányítja azt a kezet, amelyik előbb szúr, mint a másik indulatot szolgáló kéz? – De Narcissusnak az volt a véleménye, hogy a méreg alkalmasabb, mint a tőr vagy a kard. És mint hol látható, hol láthatatlan kísértet jelent meg újra meg újra a Palotában Locusta.

Róla pedig az volt az általános vélemény, hogy Agrippina hűséges eszköze.

Narcissus egy ízben azt mondta, hogy Locusta léte felér egy veszedelmes járvánnyal: ahol megjelenik, ott halál terem. Az lenne az igazi orvos, aki megölné. Ennél a beszélgetésnél nemcsak én voltam jelen, hanem egy Aulus Lusus nevű írnok is, aki éppen leszolgálta katonaidejét. Magas rangú katonatisztek voltak a rokonai, azok ajánlották be a questurára. A perzsiai határvidéken teljesített szolgálatot, ahol béke idején is állandó határvillongások, szakadatlan öldöklések voltak. Aulus Lususnak az volt a híre, hogy egyenest szereti a veszélyes kalandokat, önként vállalkozott éjszakai őrségekre is. Amikor Narcissus orvosnak, az emberek jótevőjének

nevezte, aki megölné Locustát, olyan mozdulatot tett, mintha tőr volna az övében, és azt ragadná meg. Önként vállalkozott: – Praetor úr, én tudom, hol lakik a járvány. Éjszaka szokott hazajárni. Ha helyesnek tartod, holnapra nem él. És mi nem fogunk beszélni.

– Ezer denarius a jutalmad – mormogta Narcissus.

– Pénzért nem teszem. Római katona vagyok. Akkor is szolgálatodban tudom magam, ha éppen írnok a címem.

– Derék fiú vagy. Hogyan?

– Van egy olyan tőröm, amelyet egy perzsa kezéből csavartam ki. Ő engem akart megölni vele, én öltem meg őt vele. Akkor is Rómáért harcoltam. Most is.

Amikor elment, némán néztünk össze Narcissusszal. Tiszteltem és irigyeltem Aulust. Ilyennek kell lennie egy férfinak.

Másnap délelőtt türelmetlenül vártam, hogy jöjjön már. Hol késik?…

Hamarosan egy testőrtiszt kereste Narcissust, és jelentette, hogy hajnalban az utcán holtan találták Aulus Lusus írnokot. Kezében egy perzsa tőrt szorongatott. Hátulról szúrták le, de a fejét is karddal hasították szét.

Ebből kétségtelen volt, hogy Locustát útjain fegyveres őrök kísérik, vigyáznak rá, mert a hatalmas erőknek szükségük van rá. – Azt ugyan senki se tudja, hogy Aulus Lususnak mi köze lehetett Locustához, de Pallas bizonnyal tudni fogja, hogy a tekintélyes rokonságú, hadviselt fiatalember a questurán volt írnok, ott, ahol Narcissus a legfőbb főnök.

Két nappal később maga Pallas jött át Narcissushoz. A praetor elébe ment. Úgy köszöntötték egymást, mint a régi jó barátok, közös célokat szolgáló legfőbb hivatalnokok. Kettesben vonultak vissza a praetor szobájába. Sokáig tanácskoztak odabent. Később engem hívattak. A két úr szemben ült egymással egy kis asztal mellett. Narcissus felém fordult: – Lucius, te tudsz itt a legokosabban fogalmazni. Címezd Lepida úrnőnek, de úgy, hogy aki írja, nem közli vele a nevét, mert úgy érzi, életveszélybe kerülne, ha kiderül, ki figyelmezteti őt. Az úrnő úgy gyaníthassa, hogy egy palotai körökben tájékozott régi jóakaró ismerőstől jön a levél. Ilyen bevezetés után következzék a figyelmeztetés, hogy isteni császárunk tudomására jutott, milyen kedveskedésekkel idegeníti el az ifjú Nerót édesanyjától, és táplálja benne az igényt, hogy a hatalom örököse ne Britannicus, hanem ő legyen. Az isteni császár növekvő indulata miatt Domitia Lepida élete itt Rómában egyáltalán nem biztonságos. Ezért a

jóindulatú levélíró azt tanácsolja az úrnőnek, hogy sürgősen utazzék vissza birtokára, ahol hűséges cselédsége meg tudja védeni az esetleges orgyilkosok ellen is. Ha nem így cselekszik, kétséges, hogy holnapután él-e még.

Pallas némán hallgatta, és fejével többször is bólintott hozzá. Végül Narcissus felszólított, hogy siessek írószobámba, azonnal készítsem el a levelet. Pallas úr megvárja, viszi magával, és megfelelő módon Lepida kezébe juttatja.

A parancsot hamarosan teljesítettem, bevittem az urakhoz. Külön-külön átolvasták. Pallas ezt mormogta: – Talán sikerül. Akkor jó. – És elment. Amikor magunkra maradtunk, kérdően néztem Narcissusra, aki egyre inkább beavatott titkaiba is.

Megmagyarázta: – Remélem, ezzel megmentem Lepidát. Agrippina a halálát akarja, és Pallas készségesen hajlandó szolgálni őt. Hosszan kellett rábeszélnem, hogy inkább riasszuk el Rómától, menjen haza, ne avatkozzék Agrippina mesterkedéseibe, mert a császárné az erősebb. Remélem, eléggé megijed és elmenekül, mert valóban veszélyben az élete. Remélem, Pallas Locustának is megtiltotta, hogy sürgősen megmérgezze Lepidát.

Nekem egyszerre verejtékezett a hátam és émelygett a gyomrom. Egyre gyakrabban éreztem, hogy egész belsőmet szorongás fogja el. Számomra egyformán rémületes asszonyi lény volt Agrippina is, Lepida is. Egyiket sem tudtam volna sajnálni, de borzasztott az a felismerés, hogy a halál itt settenkedik a Palotában, közvetlen a közelemben. És még közelebb is volt, mint ahogy gondoltam. Egy szolgálattevő, aki a Palota főkapujánál át szokta venni a questurához vagy a kincstárhoz írásban beküldött kérelmeket, belépést kért Lepida úrnőhöz azzal, hogy egy levelet küld neki egy ismeretlen. Az ajtó közelében várakozó rabszolganő átvette a lepecsételt iratot azzal, hogy ő majd beviszi. Be is lépett, és máris hallható volt a sikoltása. Lepida véresen, holtan feküdt a földön. Teste átszúrva, feje széthasítva, legalább két gyilkos hatolt be hozzá óvatlanul, és olyan gyorsan szúrtak és vágtak, hogy kiáltásra sem volt ideje. A közeli rabszolganők semmit sem láttak. De a császárné meg is tiltotta, hogy tüzetesen faggatózzanak a történtekről.

Nekem, amikor megtudtam, először az jutott az eszembe, hogy az egyszerre szúrás és fejszéthasítás pontosan ugyanaz a módszer, ahogy Aulus Lusust ölték meg az éjszakai utcán. Nem Locusta mérge okozta a halált, mégis valami köze van a gyilkosoknak Locustához.

Néhány nappal később Seneca mesélte, hogy Néro üvöltött a hír hallatán.

Berohant anyjához, gyilkosnak nevezte, rárontott, mintha meg akarná fojtani.

Testőrök fogták le, és a szorosan fogott fiút az anyja felpofozta. De különös módon már másnap mintha el is felejtették volna indulataikat.

Lepidát azonban ünnepélyesen temették el. A császár és a császárné ment a gyászmenet élén, utánuk Néro és Britannicus. Szó sem esett a halál módjáról.

Távolból mi, a palotai írnokok is végignéztük a szertartást. Senki se szólt egy szót sem. Mindenki úgy érezte, hogy nem tanácsos bármit is mondani.

Otthon azután, esti magányomban a könyveim közt megpróbáltam átgondolni, miért és hogyan történt. Ma is úgy hiszem, ámbár erre semmiféle bizonyítékom nincs, hogy Agrippina bizonyára Locustától tudta meg, hogy Pallas ellenzi Lepida halálát. Ezért ő maga intézkedett. Amióta császárné lett, fegyveres őrség állt a rendelkezésére. Ezek közül kerültek ki azok a kipróbált emberek, akik láthatatlanul követték Locustát, hogy biztosítsák e veszélyek ellen, de figyeljék is, mikor merre jár. Valószínűnek tartottam, hogy ugyanaz a két gyilkos végzett Lepidával, aki előzőleg Aulus Lususszal. A módszer túlságosan azonos volt. Az is lehetséges, hogy a császárné parancsolta a Lepida rendelkezésére bocsátott rabnőknek, hogy semmit sem szabad látniok. Életével játszik, aki bármit tud. Nem is derült soha fény erre a gyilkosságra sem.

Néhány nappal a temetés után Dél-Itáliában egy egész légiónyi katona vette körül a Domitius-birtokot. A szolgák addigra már tudták, hogy úrnőjük nem él. Az intézők nem tehettek mást: meghajlással fogadták a légió parancsnokát és főtisztjeit. Hamarosan Rómában a bíróság működésbe lépett, megállapította, hogy Domitia Lepida halála után a néhai Domitius Aenobarbusnak több élő testvére nem lévén, földbirtokainak törvényes örököse özvegye, Agrippina Germanica, azaz a császárné. Ennek halála után a tulajdonjog Aenobarbus és Agrippina közös gyermekére, Neróra lesz szállandó. Ezzel a császárné lett a Birodalom leggazdagabb földbirtokosa, és Néro a legnagyobb földvagyon várományosa. A császári Julia-Claudia családnak sem volt ekkora magánbirtoka.

Nemsokára, Senecával beszélgetve, a filozófus elmondta, hogy tizenhatodik éve felé közeledő tanítványa arról beszélt, hogy ha történetesen mostohafivére, Britannicus valamilyen baleset folytán meghalna, akkor Claudius birtokainak is ő lenne az örököse, minthogy a császár fiaként örökbe fogadta. De ez a vagyon is növelhető, és ha majd császár lesz, akkor alaposan utánanéz, hogy a közhivatalnokok közül ki mennyit sikkasztott a kincstári vagyonból. Ez szerinte óriási összeg, amit el lehet koboztatni a császár

kiadásainak fedezésére. Éreztem, hogy Senecának egyre kevésbé tetszik tanítványának határtalan önzése. Talán még kevésbé tetszik kiszámíthatatlansága, indokolatlan dühöngései. Még akkor a legelviselhetőbb, ha nők szórakoztatják, vagy ha az amfiteátrum véres játékait – a gladiátormérkőzéseket vagy az állatviadalokat – élvezheti. Az öregedő mester azt tervezgette, hogy beszél Agrippinával, Néro eléggé serdült, abbahagyhatnák a tanítást, amit a fiú is jól érezhetően un már. – Azt is megtudtam később, hogy Agrippina arra kérte Senecát, akivel mindig szívélyes hangú volt, hogy egy ideig legyen még türelemmel. Neróra ráfér a tanulás. Jó lenne, ha a legszelídebb filozófusok emberséges eszméiről beszélgetnének. Agrippina ismerte Seneca Vígasztalásait, amelyek oly okosan szóltak a szomorúságokról, a lélek önfegyelméről, az emberek közti kölcsönös megértés szépségéről és magasztosságáról. Különös módon ez a kíméletlen, ridegen gonosz asszony kedvelte a részvét érzelmeinek ezeket az igazán költői megfogalmazásait. Igaz, viharos életének korábbi idejében Seneca is a szeretője volt. Seneca tehát személy szerint nem félt Agrippinától, és Neróban is csak az önfegyelem nélküli ifjút látta, de azt el sem tudta volna képzelni, hogy idővel anyjának is, tanítójának is gyilkosa lesz.

Egyelőre azonban még mindig Claudius uralkodott. És a következő rövid években a Birodalom világhatalmának ügyeivel akart foglalkozni. Ilyenkor előtérbe lépett a legnagyobb távlatokat áttekintő okos uralkodó. Békességet akart a határvillongásoktól mindig izgatott keleti provinciákban.

Tárgyalásokat kezdeményezett a szomszédos birodalmakkal. Gyakori volt Rómában a perzsa, örmény, szír követség. A határ menti kis királyságokkal meg tudott úgy is egyezni, hogy alávetették magukat Róma főhatóságának, miközben megmaradtak szövetséges királyságoknak is.

Talán a legfontosabb Commagene volt.

Te tudod, királyom, Philipposz úr, hogy feledhetetlen bölcs atyád, Antiochosz király úgy biztosította országát és utódainak biztonságos uralmát a szakadatlan perzsa veszedelem ellenében, hogy megegyezett Claudius császárral: Commagene lakói, főként fővárosotok, Antiochia görög polgárai adót fizetnek Rómának, ezért Róma megvéd benneteket minden külső ellenség ellen. Így lett a ti boldog kis országotok egyszerre római provincia is, önálló, saját törvényei szerint élő királyság is. Te ennek köszönheted nyugodt hatalmadat, én ennek köszönhetem, hogy otthont találtam, amikor jobbnak láttam hátat fordítani a világ parázna és túl veszélyes Fővárosának.

Hanem, amíg menekülésem elkövetkezett, még tanúja lehettem számos rémületességnek. És ha személyesen nem voltam is jelen Claudius császár

halálánál, eléggé a közelemben történt, hogy mindent tudjak róla.

Agrippina egyre több hatalmat kaparintott magához. A nagyhatalmi testőrség nagy része már nem a császár, hanem a császárné parancsaira figyelt. Narcissus fokozódó aggodalommal vette tudomásul, hogy Pallas mindenben az ő szövetségese, a kincstár ügyeit csakis Agrippinával beszélte meg, Claudiusnak mindig csak panaszkodott, hogy kevés a pénz, az adók nehezen folynak be, holott a beszedett közpénzek nagy részén egyszerűen osztozkodtak. Ebből a hűtlen kezelésből azelőtt Narcissus is részesült, de ezt Agrippina megszüntette. Közben az asszony igen nagy személyes hatással volt férjére. Rá tudta beszélni, hogy hivatalosan nyilvánítsa ki, Néro alkalmasabb a hatalom öröklésére, mint Britannicus, aki Messalina fiaként anyjának emberi gyöngeségeit örökölte. Amikor ezt Claudius bejelentette a szenátusban, a szenátorok nagyobbik része ellentmondott volna, de észre kellett venniök, hogy a testőrök körülállták a tanácstermet, és Agrippina – mint ismeretlen eredetű hírverést – elterjesztette a legtekintélyesebbek tanácsában, hogy aki ellentmondana vagy akár kifogásolná a császár rendelkezését, azt ott a helyszínen azonnal lekaszabolják. Senki se mert mukkanni. Erre az örökössé emelkedett Néro odalépett a császári karosszék mellé, és megköszönte a szenátus bizalmát. Ezzel a fiúnak mint jövendő császárnak kijárt a caesari cím; és a testőrök kórusban kiáltották: – Éljen Nero Caesar!

Ezen a napon Nero maga közölte anyjával is, Senecával is, hogy nincs szüksége több tanulásra. Britannicust pedig átölelte, és ezt mondta neki: – Úgy fogok bánni veled, mint császár a legszeretettebb rokonával.

Senecának is eszébe jutott, és amikor elmesélte, nekem is az jutott az eszembe, hogy Tiberius is, Caligula is sorra megölte a rokonait. Claudius igazán véletlenül maradt életben. – De most már nem sokáig. Fölösleges volt Agrippina számára, aki azt hitte, hogy ha Nero lesz a császár, akkor valójában ő lesz az egyeduralkodó a Birodalomban. Nero pedig most már mihamarabb császár akart lenni, hogy ő legyen az egyeduralkodó.

Alkalmat adott a cselekvésre, hogy Claudius nem érezte jól magát. Talán a szokásosnál is többet evett, de fájni kezdett a gyomra, zavarok támadtak az emésztésében. Görög orvosa, Xenophón azt ajánlotta, utazzék el Sinuessába, annak az üdülőhelynek a gyógyvize hamarosan segíteni fog. – Ez a Xenophón sokáig hűségesen szolgálta a császárt, de Agrippina magához hívatta és megfenyegette, hogy ha Claudius hamarosan meg nem hal, akkor ő gondoskodik az orvos haláláról. De ha engedelmeskedik, akkor káprázatos

pénzjutalmat ígért. Xenophón – nehéz lélekkel ugyan – belátta, hogy kénytelen engedelmeskedni. De közölte, hogy ő világéletében lelkiismeretes orvos volt, nem is ismeri az olyan mérgeket, amelyeket azonnal fel ne lehetne fedezni, akár a beálló görcsökről, akár a habzó szájról. Agrippina megnyugtatta, hogy a méreggel ne legyen gondja, és az orvost összehozta Locustával.

Mindezt onnét tudom, hogy Xenophón, miután Claudius meghalt és ő megkapta a valóban óriási összegű pénzjutalmat, úgy eltűnt Rómából, hogy soha senki se tudta meg, hová ment. Alighanem Ostiában hajóra ült, elvitorlázott Athén felé, onnét azután a számos görög sziget egyikére, ahol elélhetett vagyonából élete végéig. De mielőtt eltűnt volna, leírta, hogyan kényszerítette Agrippina őt a császárgyilkosságra. Egy rabszolgára bízta a levelet, hogy az ő eltűnése után juttassa el Narcissushoz. Narcissus pedig megmutatta nekem. A praetor akkor már készülődött, hogy maga is hajóra rakatva vagyonát, valahova messzire meneküljön. Úgy tervezte, hogy Circével együtt megy. És ha valahol ismeretlenül élhetnek, akkor a közben elözvegyült Circét végre feleségül is fogja venni. A végzet ezt is másképpen akarta.

Claudius végzete pedig úgy telt be, hogy hintókon elindultak Sinuessába.

Agrippina és Nero a császárral ment. Britannicus is készülődött, de ezt Agrippina nem akarta. Azt mondta Claudius fiának, hogy amikor az egész császári család távol van, kell a Palotában valaki, akinek császári a tekintélye, tehát ha valamiféle gyors döntés kell, uralkodói hatalommal döntsön. Még Claudiusnak is tetszett, hogy Agrippina mégis részesíti a császári család tekintélyében az ő igazi fiát. Így Britannicus otthon maradt.

Sinuessában azután Agrippina és Nero azt javasolta, hogy Claudius üljön nyugodtan asztalhoz, és mindenekelőtt igyék néhány pohár bort. Az mindig jót szokott tenni neki. A császárt pedig mindig rá lehetett beszélni a borivásra, lakomák idején bárki másnál többet ivott. Most lehetséges, hogy valamit bele is tettek az italába, mert néhány pohár után olyan volt, mint aki berúgott. De éhes is lett. Egyébként ivás közben máskor is szeretett sokat enni. Xenophón helyeselte, ha eszik az italhoz, és maga sietett ki a konyhára, saját kezével hozta a nagy tányér gombát: ez kedves eledele volt Claudiusnak. Közben azonban az orvos ráöntötte az ételre a magával hozott, teljesen ízetlen, gyorsan ölő mérget.

Nemsokára Nero látszólag sírva rohant ki az ebédlőszobából, kiáltozva, hogy „Meghalt a császár!” – A betóduló házbeliek azt láthatták, hogy a császárné zokogva borul a heverőn elterülve fekvő császárra. Az orvos pedig

komoran közölte, hogy Claudius császárt az istenek váratlan, gyors, fájdalom nélküli halállal szólították magukhoz az Olümposzra.

A hír másnap érkezett a Palotába. Britannicus azonnal kocsira szállt, sietett apja holttestéhez. De indult az egész szenátus, indult a testőrség jó része. Az új császár köszöntése ott történt, ahol a halott már kiterítve feküdt.

Narcissusnak is mennie kellett. Mi írnokok a Palotában vártuk, mi következik.

Harmadnap Nero ünnepélyesen vonult be a Palota kapuján. Szép, langyos őszi nap volt: október 13-a.

Hogy a császárrá emeltetés Sinuessában hogyan történt, ezt Narcissus nem mesélte el. Nem volt kedve beszélni. Amikor néhány nappal később megérkezett az eltűnt orvos levele, azt is némán adta a kezembe, olvassam én is. Azután úgy búcsúztunk el, hogy valami olyasmit mondott, talán még bejön másnap, de ha nem, akkor ne várjam, csak kívánjak szerencsés utazást neki és Circének.

Gyaloghintóján vitette magát otthonába. Be azonban már nem léphetett.

Háza előtt testőrök várták. Amikor kilépett a gyaloghintóból, rárontottak, megölték. Holttestét ott hagyták az utcán.

A hírre azonnal siettem az árván maradt Narcissus-palotához. Circét ritkán láttam, és ekkor már rég nem láttam, de úgy gondoltam, szüksége lehet rám.

Komor szolgák, zokogó szolgálók fogadtak. A hálószobában, a pompás ágyon halva feküdt Circe. Belső szolgálólányától tudtam meg, hogy az úrnő, a kedves úrnő régóta gyorsan ölő mérget tartott magánál, hogy ha urukat elpusztítják, ő se élje túl. Amint megtudta, mi történt a ház előtt, kifutott, dermedten állt a véres holttest mellett, aztán némán bement hálószobájukba.

Megtiltotta, bárki bejöjjön vigasztalni.

Ott álltam mellette. Nem tudom felidézni, mi minden jutott az eszembe.

Csak amikor végre megfordultam, mentem és még egyszer visszanéztem, akkor valami olyan érzéssel, amelyet tiszteletnek lehet mondani, arra gondoltam, hogy helyesen tette. A felszabadított rabszolgalány így vált igazán egyenrangúvá a nagyúrral, aki a magasságokba emelte.

Rövidesen a bíróság hivatalosan megállapította, hogy Narcissus bűnös úton, a kincstárat megrövidítve harácsolta vagyonát, amelyet most elkoboznak, megállapítva, hogy mint örökség, a császárt illeti meg.

IX Egyre gyakrabban gondoltam arra, hogy ha Narcissus valamivel előbb szánja el magát a menekülésre, akkor már Circével együtt a biztonságos

messzeségben lehetne. Igaz, én észrevétlen írnok voltam, még az aedilisi cím se olyan, hogy veszélyben érezhettem volna magam. De nem volt kedvem a teendőimhez, és féltem a Palotától, amely egyre inkább a rémület otthonává lett.

Claudius temetési szertartására az egész Palota kivonult. Felsorakozott természetesen a szenátus is. Csillogó fegyverzetben ott sorakozott a testőrség, élén új főparancsnokával – ennek latinul „prefectus pretorio” a címe akinek akkor hallottuk először a nevét: Tigellinusnak hívták. Ennek a névnek hallatára nemsokára mindenki vagy megdermedt, vagy megremegett, a most következő korszak rémtetteinek ő volt az irányítója. A hátsóbb sorokban álltunk mi, írnokok, mögöttünk már az összegyülekezett néptömeg következett. A gyászbeszédet bíborszínű császári díszben Nero mondotta. Ékes szavakkal magasztalta az elhunyt bölcsességét, jóságát, még józanságát és előrelátó képességét is. Jól éreztem, hogy körülöttem az írástudó és a Palota dolgait belülről ismerő írnokok szinte kínlódnak, hogy visszafojtsák a mosolyt, vagy éppen a feltörni akaró nevetést. Hiszen ki ne tudta volna, hogy Claudiust – bár voltak igazán tiszteletreméltó tulajdonságai is – környezete és főleg rokonsága hol hülyének, hol részegesnek, de mindenekfölött a világ dolgaiban tájékozatlannak tartotta.

A temetés utáni napon a szenátus gyászülést tartott. Egymás mellett két karosszékben elnökölt Nero és Agrippina, mintha ketten együtt volnának a Birodalom uralkodói. Az ülésre meghívták az istenek főpapjait is. Együtt kellett szavazniok, mivel Nero előterjesztésére Claudiust istenné nyilvánították, elrendelték aranyszobrának felállítását az istenek csarnokában, a Pantheonban, amelyet még Augustus idejében építettek valamennyi isten közös tiszteletére.

A szenátus ülésén az írnokoknak már nem volt keresnivalójuk, a questura olyan volt, mintha zavartalanul folytatódnék a megszokott napi tevékenység.

Csak éppen senki sem csinált semmit, a híreket vártuk. Ugyanis már a szenátus gyászülése alatt kezdtek gyülekezni a meghökkentő jelentések előbb a Városban, majd a környéken történtekről. Két nappal később már a távolabbi vidékekről is hol rejtélyes halálesetekről tudósították a Palotát, hol meg elrendelt kivégzések végrehajtásáról küldtek jelentéseket. Legelőször azt tudtuk meg, hogy Junius Silanus, az ázsiai provincia kormányzója, aki a temetésre érkezett Rómába, reggel – amikor a szenátus ülésére készülődött – reggelizés közben hátrahanyatlott és meghalt, nyilván megmérgezték. Ezt a gazdag, költekező életmódot folytató, de közismerten szelíd, minden erőszakot kerülő államférfit a Palotában már Caligula ideje óta „Arany barom”-nak nevezték, igen ártalmatlan jószágnak tartották. Nemsokára a

hagyatéki eljárás folytán kiderült, hogy valamilyen szálon Agrippina rokona, és nemrég a fivérét, Lucius Silanust Agrippina hamis váddal elítéltette és kivégeztette, így most az anyacsászárné lett a Silanus-vagyon örököse is. Ki sem kellett mondani, mindenki Locusta mérgeire gondolt. – Ezután pedig egyre-másra következtek a gyilkosságok, Narcissus halála is ebbe a sorozatba tartozott.

Mi pedig a questurán nagyon indokolt aggodalommal vettük tudomásul, hogy a palotai írnokok ezentúl a testőrség parancsnoksága alá tartoznak, vagyis legfőbb főnökünk Tigellinus.

Senecával akartam megbeszélni, mit tegyek. Nála okosabb embert nem ismertem, jó barátomnak tudtam, és ha valaki áttekinti a körülöttünk kavargó zűrzavart, hát az mindenekelőtt ő. Át is küldtem hozzá Germanust, kérdezze meg, alkalmas-e, ha késő délután meglátogatom. Seneca rövid levélben válaszolt: közölte, hogy örömmel lát, értelmes társaság is lesz nála.

Alighanem ez volt a legutolsó igazán kellemes emlékű vendégeskedésem.

Olyan érdekes emberekkel találkoztam, akikről idővel ide, Antiochiába gyászos hírek érkeztek, de akiknek a nevét azóta dicsőség övezi.

Amikor beléptem az oszlopokkal körített belső kertbe, a házigazdával együtt egy nagyon szemrevaló fiatal nő jött elém. Seneca mosolyogva közölte velem, hogy volt mersze és idős korára megnősült. Felesége, Lucilia, kora szerint nemhogy a leánya, de akár az unokája lehetne, mégis jókedvvel vállalkozott, hogy egy szépséget szerető férfi alkonyéveit még szebbé tegye.

Lucilia csengő hangon belenevetett férje szavaiba, és kiegészítette: – Seneca pedig vállalkozott, hogy izgalmas bölcsességével széppé tegye az élet megismerését. Ugye nevezhetlek én is Luciusnak? Az én férjem kevés emberről mondja, hogy igazi okos és művelt ember. Rólad mindig így beszél.

Tudom, hogy ismered valamennyi filozófus tanítását, mindegyiket tiszteled, és igazán egyiket sem hiszed. Örülnék, ha én is jó barátomnak mondhatnálak, és néha engem is tanítanál. – Ezzel lehajolt hozzám, és arcon csókolt.

Kezdtem nagyon jól érezni magamat Senecáéknál. Akkor el is felejtettem aggodalmaimat, őszintén örültem, hogy Seneca egy ilyen szép, okos, fiatal feleséget talált. Így érdemes idős férfinak lenni.

Az asztal körül három férfi dőlt végig a heverőkön. Jöttömre felemelkedtek. A legérdekesebb egy feltűnően jó megjelenésű, kemény, de mégis derűs ember. Amint Seneca megmondta a nevét, máris tudtam, kicsoda, Petronius Arbiter. Kitűnő író, szellemes epigrammák költője. Egy kalandos regényét is olvastam. Mulatságosan gúnyolja benne a rossz ízlésű, hivalkodó

újgazdagokat. Azt is tudtam felőle, hogy egészen szokatlanul tisztakezű államférfi, nemrég Bithünia kormányzója volt, és az a provincia mint a lakossághoz méltányos, a bűnözőkkel és főleg a harácsolókkal erőskezű proconsult emlegeti. Tudtam, hogy hivatali ideje lejárt, hazatért Rómába, és most már csak irodalommal akar foglalkozni. – Bár Senecánál jóval fiatalabb volt, olyan negyven és ötven év közöttinek tűnt, hamarosan kiderült, hogy régi ismerősök, valamikor gyakran voltak ugyanegy társaságban, de azóta hol Seneca volt száműzött, hol Petronius távoli provincia kormányzója, és így hosszú évek után most először voltak újra együtt, remélve, hogy a barátságot ott folytathatják, ahol egykor abbahagyták.

A másik vendég fiatalabb volt Petroniusnál, de a neve nagyon is ismerős.

Olyan név volt ez, amely évszázadok óta jól csengett. A Piso család számos nevezetes államférfit, jogtudóst, hadvezért adott a római közéletnek. A császári családhoz is volt valamelyest közük, hiszen a legdicsőségesebb elődnek, Julius Caesarnak a felesége, majd özvegye Piso leány volt. Ennek ellenére a híres nemzetség nem dörgölőzött az uralkodó famíliához, ennek a mostani fiatal Pisónak az apja Tiberius és Caligula idején a szenátusba se járt el, noha a legtekintélyesebb szenátorok közé tartozott: beteg embernek mondotta magát, akinek botra támaszkodva is megerőltető elmenni a gyűlésekre, és ha felszólalna, köhögés fogná el. Az hírlett felőle, hogy a régi köztársaságot áhítja vissza, és ezért okosabbnak tartotta nyilvánosan nem közölni a véleményeit. Addig nem hallottam, hogy Seneca ismeretségben van Pisóékkal. Hamarosan ki is derült, hogy a magas, sovány fiatalember mint a harmadik vendég barátja került vendégként a házba.

A harmadikról is már sokat hallottam: Seneca unokaöccse, húgának a fia, Lucanus. Tudtam, hogy ő is a hispániai Cordovában született, akárcsak nagybátyja, őseik hispanusok voltak, de már nemzedékek óta latin az anyanyelvük. Seneca szinte apai szeretettel pártfogolta az irodalmi érvényesülés vágyával Rómába jött fiút. Az volt a véleménye, hogy már egész fiatalon jelentékeny költő, akire nagy sikerek várhatnak. Úgy látszott hamarosan, hogy ugyanilyen jó véleménnyel van róla Petronius is, Piso is. – Ő volt itt a legfiatalabb, alig több húszévesnél. Én jól tudtam, hogy húszéves fővel az ember már érett elméjű lehet, én is ennyi voltam, amikor már nem csekély filozófiai műveltséggel hazaérkeztem Athénből. Nekem azonban egyéb teendőm sem volt serdülőkoromban, mint tanulni. Ezt a vonzóan szép ifjú férfit azonban minden bizonnyal körülveszik az asszonyok, és szívesen várják a társaságok. Igaz, aki lelke szerint költőnek született, az minden kísértés közepette is a múzsák igézetében él. Ez csakhamar ki is derült.

Amikor már körülültük-feküdtük az asztalt, és Lucilia kedves szavakkal

biztatott, hogy kóstolgassuk a tálcákra rakott édességeket meg a sós harapnivalókat, és tetszés szerint keverjük magunknak a bort és a vizet – akkor Seneca elmondta, hogy Lucanus példátlan próbálkozásba kezdett: olyan hőskölteményt ír, amelyben nincsenek csodák. Magát a történelmet akarja megragadni, az egymásnak ütköző ellentétes szándékokat. Julius Caesar és Pompeius küzdelme a hatalomért, két nagy egyéniség ellenségeskedése két ellentétes eszme nevében egészen Pompeius bukásáig. Az első három éneket már megírta. Seneca arra kérte unokaöccsét, hozza magával az elkészült részeket, és olvasson fel belőlük. Reméli, minket is érdekel.

Hogyne érdekelt volna.

Minthogy alkonyodni kezdett, Lucilia fáklyákat hozatott, amelyeket vasállványokba tűztek, és körénk állítottak. Egyelőre azonban csak azt az egyet gyújtották meg, amely Lucanus mögött volt, hogy a költő jól lássa az olvasandó szöveget.

Nagyon szép hangja volt, és kitűnően, enyhén ritmizálva, hullámoztatva a szöveget, olvasta a fület simogatóan hibátlan hexametereket. Én eleve elismeréssel adóztam a fiatalembernek, hogy Vergilius tökéletes Aeneis-e után egyáltalán merészkedik eposzban múltat idézni. Majd már az első sorok után tudomásul kellett vennem, hogy mesteri módon versel.

Minthogy csak részleteket hallottam a műből, nem állapíthattam meg, hogy vajon elbeszélőkészsége és főleg a hangulatok, a lélekállapotok megragadása versenyre kelhet-é Vergiliusszal. Hamarosan nem is erre figyeltem, hanem arra az egyértelmű kicsengésre, hogy ez a költemény a köztársaságot dicsőíti, és kárhoztatja az emberi lelkeket megalázó egyeduralmat. Egyszerre aggódni kezdtem Lucanusért. Ezeket a szép verssorokat akár lázításnak is lehet olvasni a császárság egész intézményrendszere ellen.

Körülnéztem. A többiek arcán a helyeslés, a lelkesedés, sőt az elragadtatottság jeleit véltem felfedezni. És amikor a költő abbahagyta, mosolyogva így zárva le a felolvasást: – Talán ennyit elviselt kegyes türelmetek – akkor Lucilia, férje mellett heverve kezével csókot intett feléje, Petronius poharát emelte Lucanusra, Piso felállt, hozzálépett és átölelte ezekkel a szavakkal: – Barátom! Amit te írsz, az ugyanúgy fejezi ki az eszméinket, mint az isteni Vergilius az isteni Augustusét.

Nekem nagyon rokonszenves volt az is, amit Lucanus felolvasott, az is, ahogyan a többiek fogadták, de mégis szorongó bensővel arra kellett gondolnom, hogy egyenest életveszélyes ilyet írni és főleg másoknak

felolvasni. Amikor kérdően néztek rám, vajon nekem hogy tetszett, nem is tagadhattam: – Nem féltek, hogy Nero vagy Agrippina ezt a császárság elleni lázadásnak ítélheti? És ha ők nem olvassák is, egészen bizonyos, hogy lesz, aki Tigellinusnak besúgja.

Petronius mosolyogva vágott a szavaimba: – Igazad lenne, Papirius barátunk, ha mostanában könyvben olvashatnák Lucanus művét. De hol van az a könyvmásoló, hol az a könyvkereskedő, aki most könyvben kiadná? Még nincs is kész, ki tudja, meddig kell írni.

Vergilius tíz évig írta az Aeneis-t. Remélem, Lucanusunk ennél gyorsabb, de azért még eltart egy ideig, amíg befejezi.

Piso meg így folytatta: – És hol lesz addigra Nero? Hol lesz Agrippina? És már rég nem fogjuk tudni, hova lett Tigellinus.

Lehetséges, hogy akkor még nem is kezdődött el az a készülődés, amelyet később „Piso-féle összeesküvésének neveztek, de lelkem legmélyén azt éreztem, hogy nagyon nagy veszedelmek következnek. Kezdtem nagyon félteni Pisót és Lucanust, és velük idős barátomat, Senecát is, aki a megtalált új boldogságban talán észre sem veszi, hogy körülötte halálos vihart idéznek.

Csak egészen halkan utaltam a készülő eposz tárgyára: – Lucanus, te ott állsz Pompeius oldalán. Igazad van: az igazság, a tisztesség, az emberek emelt fejű élete Pompeius hívévé szólítja a magára adó lelket. De éppen te fogod megírni, hogy ez a Pompeius elbukott Caesarral szemben, mert Caesar volt a nagyobb erő. És mindenki, aki Pompeius pártján volt vagy elpusztult, vagy nagy veszélybe került, vagy keserű szívvel megalkudott.

– Mi nem fogunk megalkudni! – szinte rám kiáltotta ezeket a szavakat Piso.

Ettől kezdve tudtam, hogy menekülni kell Rómából. Habár eddig engem sohase vettek észre. Nemhogy Agrippina és Nero nem tudja, hogy egyáltalán létezem, de még Tigellinus, aki néhányszor benézett hozzám, ő sem vett észre. Mégis: ha Piso oly indokolt vágyából cselekvő szándék lesz, akkor mindenki elvérzik, aki csak személyes ismerőse volt neki vagy barátainak.

Csak sokára, már itt Antiochiában értesültem, hogy mennyire igaz volt az előérzetem. De akkor már tudtam, hogy Seneca, Lucanus és Petronius is áldozatául esett a fenevad válaszának.

Nem is került sor arra a beszélgetésre, amiért fel akartam keresni Senecát.

Nagyon jól éreztem magamat a körükben, de aggodalmasan mentem haza.

Tudtam már, hogy a teendőmet nem filozófussal, hanem az élet ügyeiben járatos emberrel kell megtanácskoznom. Hiszen amióta hazatértem és megkaptam apai örökségemet, volt nekem egy bankárom, aki pénzvagyonomat kezelte. Nem volt sok dolgom vele, rokonaimtól hallottam, hogy okos és megbízható üzletember. Én tulajdonképpen nem is tudtam, mennyi halmozódott fel évek óta nála. Annak idején, ami házam vétele és berendezése után fennmaradt, azt elhelyeztem bankjában. Azóta növekedő írnoki fizetésemnek a felét sem költöttem el, a fölösleg szakadatlanul táplálta a tőkét. A hozzám hasonló palotai írnokokhoz képest igen szerényen éltem.

Nőtlen voltam, igen kis háztartással, vendégeskedések vagy éppen lakomák nem voltak nálam. Hát ha kiderül, hogy elegendő pénzem van, akkor nyugodtan elvonulhatok Rómából, egy távolabbi vidéki városba. Talán még arra is lehetőségem lesz, hogy az érdeklődő ifjúságnak akár filozófiát, akár szónoklattant tanítsak. Mindenesetre sürgősen utána kell néznem, mennyi pénzem van.

Sextus Pignarius, a bankár idős, sovány férfi volt. Pénzváltó-, letéti és kölcsönüzletében hosszú asztalok mellett számos írnok, könyvelő, iratkezelő tevékenykedett. Ő maga egy belső szobában várta az ügyfeleket. Jöttömre felállt, fejét meghajtva köszöntött, székkel kínált, és amikor már szemben velem ő is visszaült karosszékébe, kérdezte, mi járatban vagyok. Hiszen amikor időnként újabb pénzösszeget tettem a náluk kezelt vagyonhoz, nem volt szükséges magával a bankárral beszélnem. Most elmondtam, hogy elég régóta vagyok hivatalnok a Palotában, szeretnék visszavonulni és elmenni Rómából valahová, ahol elég olcsón élhet az ember. Ehhez tudnom kell, mennyi pénzem van, mert az üzletember bizonyára nem tart komoly felnőtt férfinak, de nem tudom, mennyire növekedett hosszú esztendők alatt a vagyonom.

Sextus Pignarius mosolyogva nézett rám. Úgy beszélt, mintha meg akarná magyarázni, miféle ember is vagyok: – Aedilis uram, te tudós férfi vagy, téged másféle dolgok érdekelnek, mint a mi üzletfeleink nagy részét. Te a tudásoddal több pénzt gyűjtöttél össze, mint amennyit szerény életviteleddel elköltöttél. Nem azért halmoztál fel vagyont, mert fukar takarékossággal gazdagodni akartál, hanem azért, mert nem volt igényed a mulatozásra, a látványos életre. Te megelégedtél volna egy hordóval is, amilyenben Diogenész lakott, csak éppen sokkal több volt a jövedelmed, mint az igénytelen Diogenésznek. És észre sem vetted, hogy ezzel a szerény élettel gazdag ember lettél. Nézzük csak meg, milyen gazdag

vagy.

Egy írnokkal behozatta azokat az iratokat, amelyek pontosan jelezték, hogy évről évre mennyit tettem hozzá az apai örökségből a bankba adott összeghez, a növekvő vagyon kamatai mennyire szaporodtak. Kiderült, hogy ha többé nem is teszek hozzá a felhalmozódott tőkéhez, van annyi pénzem, hogy – ha továbbra is oly mértéktartóan élek, mint eddig – egy hosszúnak remélt életet nyugalomban végigélhetek belőle.

Megismételtem, hogy ezt valahol távol szeretném leélni. Sextus Pignarius értően bólintott: – Bölcs ember vagy, aedilis uram. Jobb mostanában távol lenni a Palotától, az is helyes, hogy Rómánkban sem akarsz élni. Magam is gondoltam már arra, hogy egy gazdagnak tudott embernek nemhogy Róma, de egész Itália egyre veszedelmesebb. A mi I családunknak távoli provinciákban is vannak üzletei. Talán helyesebb is lenne, ha Alexandriába teszem át üzletünk központját és családommal együtt oda költözünk. De ha te is így akarsz cselekedni, akkor idejében add el a házadat is, tedd pénzzé értékeidet, hogy új lakóhelyeden berendezkedhess. Tudod-e már, hogyan szeretnél élni ott, ahol élni fogsz?

– Tanítani szeretnék – vallottam be. – Talán eléggé értek a filozófiához is, a szónoklattanhoz is, hogy akadjanak tanítványaim. Szeretek is magyarázni, oktatni. A könyveimet okvetlenül magammal viszem. Ezeken kívül csak a legszükségesebb ruhákat és egyéb holmikat. Ami egy új háztartáshoz kell, azt megvásárolhatom. Fizesd ki nekem azt a pénzt, amely nálad felhalmozódott.

De adj tanácsot, hogy ha elutazom valahová, hogyan vigyem magammal azt a sok pénzt, amely aranyban bizonyára igen súlyos, és attól is félhetek, hogy ennyi pénzt a rablók is megneszelnek.

A bankár a fejét csóválta: – Ugyan, aedilis uram, csak nem képzeled, hogy utazó emberek ilyen vagyonokat visznek magukkal? Hová szándékozol?

– Magam sem tudom. Jó lenne városban élni, ahol esetleg tanítványokat is találok. De Rómától messze legyen. És ne kelljen félni a hatalmasoktól. Már gondoltam Athénre, ahol évekig éltem és jól is éreztem magamat. Csak attól tartok, hogy ott a művelt görögök nem szeretik a római tisztviselőket, és minden rómait tisztviselőnek vagy a tisztviselők besúgóinak tartanak. A római hivatalnokok és katonák pedig nem szeretik a görög filozófusokat, tanárokat, de még a kereskedőket sem, mert minden görögben lázadó indulatokat gyanítanak. És aki filozófiatanár, az akkor is görögnek számít a szemükben,

ha történetesen latin anyanyelvű római. Tehát mégis jobb lenne máshol.

Gondoltam Alexandriára is. Sohase jártam ott, de tudom, hogy igazi nagyváros, gazdag város, lakóinak nagy része görögül beszél. Híres könyvtára is csábít. De valójában semmit sem tudok a közéletéről.

Sextus Pignarius tudta, hogy Alexandriában az egymás ellen háborgó szenvedélyek hasonlatosak a római indulatokhoz. Talán még Rómánál is hangosabb nagyváros az. Akinek elege volt a léhaságokból, sötét üzelmekből, erőszakoskodásokból, az ne az afrikai világvárost keresse.

– Én azt hiszem, aedilis úr, hogy tudom már, mit kívánsz. Hidd el, valamelyest járatos vagyok a Birodalom tájain. Én a te helyedben Commagenébe költözném.

– Commagenébe?

– Oda, azaz Commagene fővárosába, Antiochiába. Commagene a Birodalomhoz tartozik, és mégse tartozik. Királya és lakossága adózik nekünk, de ügyeiket maguk intézik. Ha háborúzunk, Commagene királya szövetséges sereggel segíti a császárt, mi pedig megvédjük Commagenét, ha veszély fenyegetné, közben mégis külön ország, nyugodt ország, ahol egy római, aki nem is szegény ember, tisztelt vendégnek számít. Antiochia nagyváros, de Rómához képest csöndes vidéki város. Lakói görögül beszélnek, jogászaiknak szükségük van szónoklattanárra. És a számodra az sem mellékes, hogy a mi bankunknak ott is van telepe. Antiochiában unokaöcsém vezeti a Pignarius-bankot. Tehát nála könnyen juthatsz a pénzedhez, amelyet nem kell nehéz aranyban elszállítanod. Én kiszámítom, mennyi a vagyonod, ezt átveszem tőled, utalványt adok, amelyet nyakadban hordott zacskóba rejthetsz, és Antiochiában a mi bankunk kifizeti neked aranyban, vagy ha akarod, attól kezdve ottani bankunkban őrizteted a pénzedet.

Az ajánlat olyan volt, hogy azonnal kedvem támadt mihamarabb futni Rómából, és meg sem állni a nagyon távoli, a nyugodalmas, görög lakosságú Antiochiában. – Hiszen tudtam én, hogy nem is sok éve Antiochosz király Rómában járt, és megegyezett Claudius császárral. És azóta Commagene provincia is, külön ország is. Éppen nekem való. Úgy éreztem, Rómához már semmi se köt, és nincs okom máshová indulni.

Amikor ezt megmondtam Sextus Pignariusnak, azzal, hogy most már csak a házamat kellene jó áron eladni, a berendezésével együtt, hiszen könyveimen kívül mindent beszerezhetek majd Antiochiában, ő azt is felajánlotta, hogy ügynökei révén gondoskodik a ház eladásáról, természetesen a törvényes

jutalék mellett. Ezt is kedvezőnek találtam. Remélhettem, hogy hamarosan Ostiában hajóra szállhatok Bonával és becsomagolt könyveimmel, és ha a felső hatalmak segítenek, előbb-utóbb meg is érkezünk Antiochiába.

Tulajdonképpen így is történt, csak azt nem gondoltam, hogy az alig néhány hét alatt, amíg előkészületeim lebonyolódtak, milyen sok ijesztő esemény fog sürgetni: fussak már a példátlan bűnök színteréről.

Még bejártam ugyan a palotai questurára, de már nagyon mondogattam, hogy betegnek érzem magamat, orvosokhoz járok, lehetséges, hogy egy időre valami gyógyhelyre kell mennem. Azt nem akartam senkivel közölni, hogy minél messzebb szeretnék lenni. Hátha megkérdezik, miért. Erre pedig a Palotában nem lehetett válaszolni. Úgy gondoltam, elegendő, ha akkor veszik tudomásul végleges eltávozásomat, amikor én már kint hajózom a nyílt tengeren. Még a hajósokkal sem fogom közölni, hová utazom. Ostiából Athénbe megyek. Majd ott egy másik hajón indulok tovább, talán nem is egyenesen Commagene felé, előbb talán Krétára, és ott újra átszállok. Amikor Senecától elbúcsúztam, neki is azt mondtam, hogy huzamosabb időre Athénbe megyek. Ezt helyeselte is, hozzátéve, hogy Athén mindig menedéke a művelt embereknek. Csak Sextus Pignarius, a bankár tudta, valójában hova utazom.

Egy reggel a Palotában olyan hangulat fogadott, mintha minden és mindenki megdermedt volna. A kapuőrök nem válaszoltak a kérdéseimre. A questura felé vezető folyosó üres volt, pedig ott mindig írnokok, ügyfelek, szolgák szoktak nyüzsögni. Azután odabent, az írószobában az első írnoktárs mondta el, hogy előző estén Agrippinát a hálószobájában megölték. Nem titokban, úgy is lehet mondani, hogy hivatalosan. Egy egész testőrszakasz vonult be, parancsnokuk rákiáltott a rémült cselédségre: – A császár nevében.

Feltépte az ajtót. Agrippina még ébren volt, ágya mellett fáklya égett. A cselédek mindent láttak, mindent hallottak. A kivont kardú katonák láttán Agrippina, mintha tudta volna, hogy ez következik, elképzelhetetlen nyugalommal kitakarózott, felhúzta ingét és gőgös, parancsoló hangon mondta a legelöl álló testőrnek: – Ide szúrj! Ez szülte Nerót.

Ott is érte az első szúrás, de hat kard is egyszerre döfte halálra.

Ezt már mindenki tudta. De senki se mert egy szót se hozzátenni. Én azt mondtam, hogy rosszul érzem magam, azonnal orvoshoz megyek. El is mentem. Valóban olyan testi rosszullétet éreztem, mintha beteg volnék, pedig

csak a rémülettől borzongtam. Ettől kezdve nem mentem be a Palotába. Azt hiszem, észre sem vették.

Hamarosan Sextus Pignarius ügynöke eladta a házamat. A vevő eljött, megnézte, meg volt elégedve, a bútorok is tetszettek neki. Megkérdezte, mikor költözhet be. Már válaszolni is tudtam, mert Ostiában megegyeztem egy hajógazdával, tudtam tehát, mikor indulok Athénbe.

A könyveimet is csomagoltam már, hogy holmimat szekéren vitessem az ostiai kikötőbe, amikor váratlanul felkeresett az a közelben lakó perzsa orvos, akit annak idején Gibberhez hívattam. Emlékeztem, hogy Meherdatesnek hívják. Ha néha az utcán szembejöttünk egymással, üdvözlő szavakat váltottunk, egyéb dolgunk azóta sem volt. Nagyon halk hangon ezt mondta: – Aedilis úr, lehet, hogy oktalanul kereslek, de mindenesetre figyelmeztetni akarlak. Te sok minden iránt érdeklődő ember vagy, bizonyára olyan könyveid is vannak, amelyek most nagy veszélyt hozhatnak. Hamarosan az olvasni szerető emberek házait felforgatják, nincsenek-e ott keresztény könyvek vagy keresztény jelek, például rajzolt, festett vagy cserépbe vésett halak, esetleg keresztek. A bárányképek is gyanúsak. Akinél ilyesmit találnak, az gyanúba kerülhet, hogy keresztény, és hamarosan halál vár minden keresztényre: vagy a vadállatok elé dobják őket, vagy keresztre feszítik, esetleg szurokkal leöntik és elevenen elégetik.

– De hát miért? – kérdeztem, bár alig tudtam ennyit is kimondani. Mit róhatnak azokra a külvárosi szegényemberekre, akik abban reménykednek, hogy a földi szenvedés után kárpótlásul túlvilági boldogságot kapnak? Hiszen az még érthető, ha gonosz igények hamis vádakkal gazdagokat pusztítanak, hogy megszerezzék a vagyonukat. De amit eddig egyáltalán tudni lehetett a keresztényekről, az elsősorban az, hogy szegény emberek. Még az értelmes rablók és útonállók sem a szegényekre törnek.

Meherdates is csak hümmögve keresett magyarázatot: – Talán attól félnek, hogy aki szegény, és a véleménye különbözik a papok hagyományos véleményeitől, az máris lázadó, és esetleg felháborodott tettekkel is szembefordulhat a renddel. De az is lehet, hogy jó az a hatalmasoknak, ha a szegények egyik része gyűlöli a szegények másik részét.

Ha meghirdetik, hogy a keresztényeket szabad gyilkolni, szabad kirabolni, ezért nem jár büntetés, akkor a gyilkolás mámorában nem gondolnak az egyéb bajokra, a nagy bűnökre. Most a keresztényeken van a sor, de nem tudhatom, holnap nem ugyanígy fogják-e üldözni Mithrász híveit. Annyi bizonyos, hogy a gazdag zsidók menekülnek Rómából.

– A gazdag zsidók? – ámuldoztam. – De hiszen a gazdag zsidók nem szegény keresztények.

– Ezt tudják ők meg a keresztények. De a legtöbb ember annyit tud, hogy a keresztények zsidók, hiszen a hitük a zsidók országából, Júdeából jött. És ha összetévesztik a zsidókat a keresztényekkel, akkor mégis csábítóbb egy gazdag zsidó házát kifosztani, mint egy szegény keresztényét. Tehát óvatosnak kell lenni. Én – tudod – Mithrász hitét vallom, de könyveim közt volt egy görög nyelvű, amely a Krisztusnak nevezett Jézus életéről, csodáiról és haláláról szólt. Érdekelt, ezért is vettem meg annak idején. De most elégettem, nehogy esetleg bajt hozzon rám. És figyelmeztetem olvasni szerető ismerőseimet, hogy ők is legyenek óvatosak.

Megköszöntem a figyelmeztetést, ő elment, én pedig végignéztem a polcokról már lerakott könyveket és tekercseket, nincs-e véletlenül valami ilyenféle veszedelmes olvasmány közöttük. Nehogy az történjék, hogy egy hirtelen kutatás gyanúsnak talál egy papiruszt vagy pergament, és még azt is megakadályozhatják, hogy elutazzam. Keresztény iratot nem találtam, de ott volt Philón könyve a zsidó vallás prófétájának, Mózesnek az életéről. És a derék orvos világosan elmagyarázta, hogy a legtöbben nem tudják, mi a különbség zsidók és keresztények között.

A szívem szorult el a bánattól, mégis elégettem ezt a régen kapott, értékes, emléknek is drága könyvet. A nagy hírű alexandriai görög zsidó tudós már rég nem él. Jó emlékezetű az a néhány nap, amikor együtt lehettünk. Kedves tulajdontárgyam volt ez a könyv, mégsem kockáztathattam már semmit. Ha eddig nem vettek észre, igazán nem kockáztathatom, hogy mint kereszténygyanúsat vegyenek észre.

Később kiderült, hogy felesleges volt ez az óvatosság. A nagy könyvcsomagokat a szekeres úgy szállította a hajóra, hogy senki sem érdeklődött, mit visz.

Az indulás napja itt volt már. Két rabszolgámat szabályos eljárással felszabadítottam. Hálásan fogadták a pénzt, amellyel szabad életüket elkezdhetik. Azt is tudtam, hogy Germanus egy külvárosi kocsmát akar nyitni, Ancilla pedig a piacon állít fel zöldségárus sátrat. Már ott volt a lovas kocsi, hogy engem és Bonát kivigyen Ostiába, amikor – szinte búcsúztatóként – egy végső rémhír ösztönzött, hogy most már fussunk a szörnyűséges Városból. A kocsis, aki kézipoggyászunkat felrakta az ülés mögé, olyan közömbös hangon, mint aki már hozzászokott, hogy semmin nem kell csodálkozni, ezt kérdezte:

– Hallottátok már? Britannicust megmérgezték. Azonnal meghalt. Azt mondják, hogy ez még előbb történt, mint Agrippina halála, csak eltitkolták.

Hát én se szeretnék mostanában nagyúr lenni.

Alig győztem a kocsi lassú baktatását. Már akkor fellélegeztem, amikor túl voltunk Róma határán. Ostiában egyenest a kikötőbe hajtottunk. És a szívem dobogása akkor kezdett lassan csendesedni, amikor eloldották a köteleket, fejünk fölött kibomlott a vitorla, és hajónk kisiklott a nyílt tengerre.

X Arra szólítottál fel, kegyes királyom, hogy idézzem fel neked és azoknak, akik talán olvasni fogják emlékezésemet, mindazt, amire tanú lehettem a rossz emlékű császárok éveiben. Idáig tartanak személyes emlékeim.

Befejezésül azonban azt is elmondanivalónak tartom, miféle hírek érkeztek idővel Antiochiába a fokozódó rémületről, mert így nyerhetünk maradandó képet arról az időszakról, amely az isteni Augustus békességes évei után és a most uralkodó isteni Flaviusok békességes évei előtt, olyan volt, hogy sokan úgy érezhették és úgy is hitték, itt van a világvége. Most tehát igen röviden azokról az évekről szólok, amelyeket mind a mai napig itt töltöttem országodnak, Commagenének fővárosában, Antiochiában.

A nagy veszélyeket magunk mögött hagyva utunk a tengeren is, majd szárazföldi úton kalandok nélkül telt el. Sextus Pignariustól, a bankártól tudtam, hogy itt könnyen találok vendégfogadót, ahol lakhatunk, enniinnivalót is kaphatunk, amíg lesz saját otthonom. A fogadós azt is tudta, hogy a nagyvárosban merre van Pignariusék bankja. Másnap délelőtt már fel is kerestem Marcus Pignariust, a római bankár unokaöccsét, aki a nagy pénzváltó üzlet ázsiai ügyeit intézte. Templomra emlékeztető oszlopcsarnokos palotában székel itt a pénz: pompásabb épület, mint Rómában a főüzlet. Belső szobájában Marcus Pignarius készségesen, csaknem alázatos hajlongással fogadott. Mozdulataiból értettem meg leghamarabb, hogy Antiochia nagy város, csaknem olyan nagy, mint Róma, és görög város, ahol csaknem ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Athénben, de mégis Rómánál és Athénnél keletibb világ ez. Hajlongásai, hivatalos ügyvitelének ünnepélyessége érzékeltette, hogy közel van ide Perzsia, és nem múltak el a ninivei és babiloni hagyományok sem. De a keleti emlékekkel vegyült görög nagyvárosban a bankár kifogástalan, szabatos latinsággal beszélt.

Természetesen görögül ugyanúgy tudott, idővel kiderült, hogy perzsául és örményül is beszél, de a római ügyféllel a latin volt a természetes beszélgetés.

Az antiochiai Pignarius, habár sokkal fiatalabb volt, termetre is, arcra is

hasonlított nagybátyjához: magas, sovány képű férfi. Az utalványom bemutatásakor közölte, hogy tudott már jövetelemről. A római központ levele gyorsabb volt nálunk, Pignariusék elő is készítették az elszámolást. Akár azonnal állhatnak rendelkezésemre. Még azt is megkérdezte, nincs-e szükségem az ő segítségükre itteni életem kezdeteihez. Erre nagyon is szükségem volt. Bankárom segítségével találtam megfelelő házat. Ennek nagyobbnak kellett lennie, mint római otthonomnak, minthogy iskolát akartam berendezni. A bankár és a bankbéli tanult írnokok nagyon is helyeselték a szónokiskola tervét, erre főleg a jogászoknak, de tanítóknak is, egyes köztéren szereplő államférfiaknak is szükségük van. És ha híre megy, hogy egy Athénben tanult iskolamester oktat szónoklattant, hamarosan gyülekezni fognak a tanítványok, akik nem sajnálják a pénzt nemcsak azért, mert tanulhatnak, hanem azért sem, hogy minél többen tudják: Rómából jött, Athénban tanult mestertől tanulták az élőbeszéd művészetét.

A telek és a ház Antiochiában sokkal olcsóbb, mint Róma belterületén, az itteni tágasabb, több helyiségből álló épületet, hozzá a kertet olcsóbban vettem, mint amennyiért a római házamat eladtam. A kertre okvetlenül szükségem volt, mert úgy terveztem, hogy egyes tantárgyakat a kerti utakon sétálgatva magyarázok, mint Arisztotelész tudós-tanító utódai. Más tárgyakat, például a költészetről, szépségről, erényről szólókat a virágok közt párnás karosszékekben ülve, csevegő hangon ismertetek, mint Epikurosz bölcs utódai a maguk tudományát. A szónoklat tudnivalói mellett azonban főleg a szofisták eszméi alapján kívántam magyarázni a meggyőzés és rábeszélés módszereit.

Ezeket az elképzeléseket meg is tudtam valósítani. Már a következő év tavaszán megkezdhettem a tanítást, évről évre jönnek új tanítványok is. Őrizkedem, hogy ne legyenek túl sokan, így jobban tudok külön-külön is foglalkozni velük. Kellő gyakorlattal tanítva tanultam meg, hogy annyit tevékenykedjem, amennyi az inaknak is hasznos, engem is gyönyörködtet.

Vigyázva osztom be időmet, hogy jussanak napi órák a magányos olvasáshoz, a társasági élethez és az otthon otthonosságának élvezetére is. Ehhez feledhetetlen segítőtársam volt két évvel ezelőtti haláláig az édes Bona, aki úgy volt rabszolgacselédem, hogy korábban szeretőm, idővel gondozó anyám, valójában háztartásom úrnője volt. Ő tudta, hogy az antiochiai iskolához több rabszolga kell, mint a római írnok házához. Ő gondoskodott, hogy mindig olyan korú, termetű és viselkedésű vásárolt cselédasszonyom legyen, aki derűssé teszi az ágyba térés utáni órákat vagy perceket, ahogy ezt az időt éppen igényelem. Otthonra találtam tehát országodban és városodban, királyom. Kezdettől fogva találkozhattam tanult emberekkel, jó ízlésű

családokkal, akik olykor-olykor szívesen töltik velem idejüket. Ilyen körből jutott el hozzád is a hír, hogy tanúja vagyok azoknak a római éveknek. Ezért kegyeskedtél magadhoz hívatni, és ezért szólítottál fel az emlékezésre, amelynek sorát most már a következőkben befejezem.

Rómát akkor hagytam el, amikor Nero meggyilkoltatta anyját, Agrippinát és méreggel megölette mostohatestvérét, Britannicust. Minthogy Rómából hivatalos küldöttek is, üzletet kutató kereskedők is állandóan megfordulnak Antiochiában, időről időre újabb hírek borzasztották az itteni füleket.

Az első híradás, amely közelről érintett, Pallas halála volt. Ezt a rabszolgából a Birodalom legfőbb hivataláig emelkedett mérhetetlenül kincsvágyó és harácsoló férfit, Claudius kincstárnokát, habár sohase tudtam kedvelni, de személyesen ismerhettem. Előbb azt hittem, hogy a nem kevésbé harácsoló, de mégis vonzóan rokonszenves Narcissus szövetségese, később egyre inkább tudtam, hogy vetélytársa és ellensége. Pallas életre-halálra bűntársa volt Agrippinának. Igazából ő beszélte rá Claudiust, hogy Agrippinát vegye feleségül. Azután ő intézte el, hogy ne Britannicus, hanem Nero legyen a császári utód. Bizonyos, hogy valamiképpen részes volt Claudius meggyilkolásában, és ha nincs is rá bizonyítékom, bizonyosnak tartom, hogy Narcissus megöletését is együtt határozták el Agrippinával. Azt már Antiochiában tudtam meg, hogy Nero anyja megöletése után elküldte a kincstár éléről Pallast, akinek pedig császárságát köszönhette. Pallas mérhetetlen vagyonával visszavonult fényűző palotájába. De nem sokáig élvezhette összeharácsolt kincseit. Sextus Pignarius levélben írta meg unokaöccsének, hogy egy éjszaka felfegyverzett álarcos rablók vették körül Pallas házát. Betörték a kaput, aki elébük került, megölték, behatoltak a gazdag úr hálószobájába és baltacsapásokkal agyonverték. Azután a megrettent háziak szeme láttára fáklyákkal világítva kirámolták az utolsó szegig a fényűző berendezést. Tudták, hol van a kincseskamra: minden pénzt, minden értéktárgyat elvittek. A ház előtt nagy szekerek álltak, a rablók ezekkel jöttek. A zsákmányt felrakták, és elhajtattak. Különös módon a közelben semmiféle fegyveres őrség nem volt, illetve csak akkor érkeztek oda, amikor a rablók már eltűntek. – Hogy kik voltak? Hova mentek? – Senki se tudja. De annyi bizonyos, hogy egy nehéz arany nyaklánc, amelyen igen nagy vésett rubinkő csillog, és amelyet Pallas gyakran mutogatott kincseire kíváncsi vendégeinek, néhány nappal a rablás után Nero új feleségének, Poppaeának a nyakában függött. És azt a smaragdköves gyűrűt, amelyet Pallas mindig jobb keze középső ujján hordott, egyszerre csak Nero jobb kezének középső ujján vették észre.

Ez a hír megrendített, de azt mégsem mondhatom, hogy Pallast sajnáltam

vagy éppen meggyászoltam volna. Narcissusra és Circére kellett gondolnom, és úgy éreztem, bűn bűnhődött meg ezzel a bűnnel.

Igazi, mélységes gyász volt azonban az én számomra is, amikor sokkal később híre jött a „Piso-féle összeesküvés” leleplezésének. Elmondottam már, hogy eleve féltem a derék Pisót köztársasági vágyai és indulatai miatt.

Tudtam, hogy nemcsak értelmes és becsületes, de valóban nagy tehetségű férfiak társaságához tartozik. Tudomásul vehettem, hogy hajtóvadászat indult mindenki ellen, akinek köze lehetett Pisóhoz. Nero különös halált talált ki ezek számára. Házukat körülvették a katonák, és mindegyiket saját otthonában szólították fel, hogy azonnal legyen öngyilkos, vagy ha nem, akkor ők ölik meg. A legderekabbak inkább saját kezüktől vállalták a halált, illetve a mindig oly elegáns Petronius kitalált egy fájdalommentes halálnemet: langyos vízbe ülni és képzett orvossal felvágatni az ereit. Így halt meg Lucanus is. Így végezte Seneca is. Nagyon meghatott a hír, hogy az idős bölcs ifjú felesége, Lucilia maga követelte, hogy együtt haljon, ugyanúgy a férjével.

Ez a hír sokáig komor gyásszal feküdt a lelkemre. Közben el is kellett gondolkoznom azon, hogy korunk latin irodalmának három kétségtelenül legkiválóbb tehetsége, a filozófus-drámaíró Seneca, az epikus költészet új utakra vivője, Lucanus és a választékos stílusú szatirikus regényíró Petronius csaknem egyszerre, ugyanannak a hajtóvadászatnak áldozataként töröltetett ki a földi világból. Jól tudtam, hogy az a Nero, aki ezt parancsolta, folytonosan költői babérokra áhítozott. A nála jobbaknak gyakran megtiltotta, hogy írjanak, illetve a könyvárusoknak tiltotta meg, hogy ezeknek a könyveit terjesszék. Úgy látszik, ez sem volt elegendő neki: nem bírta elviselni, hogy a nála sokkal jobbak, az igazi írók, költők életben vannak. Én csakis ezzel tudom magyarázni, hogy Piso köztársasági ábrándozását arra használta fel: tűnjenek el ezek egyszerre és azonnal.

Mielőtt rátérnék a tömeggyilkosság őrületig fokozására, a keresztényüldözésre, egy véletlenül jól végződő és ezért mulatságos történettel próbálom bevezetni a gonosz császárok utáni békekorszakot.

Vagyis hogyan jelent meg történelmünkben a jövendőt hordozó Flaviuscsalád.

A questurán töltött éveim alatt magam is láttam egyszer-kétszer Flavius Vespasianust. Nagy üzleti vállalkozásai folytán hivatalos kapcsolatban volt a Pallas vezette kincstárral is, intézkedéseket várt Narcissustól is. Megtörtént, hogy meghívták császári lakomákra, ámbár közismert volt, milyen mértéktartóan eszik, és a legvizesebb borból is csak kortyolgat.

Ráncos arcú, kopaszodó, sovány férfi volt. Az ilyen ember már ifjan idősnek látszik, és magas korban sem hat öregnek. Tudtuk, hogy már felnőtt fiai vannak, az idősebbik, Titus már egész fiatalon kitűnt hadvezéri képességével, a provinciák katonái lelkesedtek érte. Vespasianusnak az volt a híre, hogy messze földön a legjózanabb, legokosabb nagykereskedő. Elődei nemzedékeken keresztül uzsorások voltak, de mellette mézzel kereskedtek.

Vespasianus már igen nagy vagyont örökölt, ezt megsokszorozta a legkülönbözőbb üzletekkel. A hagyományos mézkereskedelem, majd gabonaszállítások mellett öszvértenyésztéssel és öszvéreladással foglalkozott.

Ismert alak volt, mégsem gondolta akkor senki, hogy ő a jövő nagy embere. Én azonban látásból ismertem, tehát én is jót nevettem azon a történeten, amelynek a híre Antiochiáig szállt el. Egy este ő is meghívott volt a Palotába, amikor Nero felállt az asztalfőn, lantot vett a kezébe, és énekelve előadta egy új szerzeményét. A vendégek természetesen némán figyeltek, már készültek, hogy ha a császár befejezi, akkor hangos tapsba törjenek ki. De még javában tartott az énekelt versmondás, amikor horkoló hang hallatszott. Nero riadtan elhallgatott, mindenki rémülten nézett arrafelé: Flavius Vespasianus az asztal mellett elaludt. Úgy elaludt, hogy még horkolt is. Nero olyat üvöltött, hogy erre felébredt. Zavartan nézett körül, de hamarosan felmérte a helyzetet és ezt mondta: – Isteni császár, az ostoba állatok is elaludtak, amikor Orpheusz gyönyörű dalát énekelte nekik. Úgy látszik, én is eléggé ostoba állat vagyok, engem is elaltat Orpheusz éneke.

Nerót azonban nem békítette ki az öszvérmilliomos magyarázkodása.

Rákiáltott: – Menj az öszvéreid közé! Rómában nincs többé helyed!

Szerencséje volt Vespasianusnak, hiszen ismerve Nerót, inthetett volna az

első testőrnek, hogy szúrja le. Úgy látszik, az üzletembert nem tudta olyan komolyan venni, mint a nagy költőket és írókat, megelégedett, hogy száműzze.

Vespasianus akkor ment el a távoli provinciába, hogy kivárja, amíg az őrület kitombolja magát, és elkövetkezik az ő ideje.

Ezen a történeten még lehetett nevetni. Hanem mindaz, ami utána következett, már egyre ijesztőbb és egyre érthetetlenebb lett. Jött a hír, hogy Róma kigyulladt, egész kerületek égtek. A császár pedig palotája előtt lantszóval énekelt Trója pusztulásáról. – Majd rövidesen itt is arról beszéltek, hogy a császár szerint Rómát a keresztények gyújtották fel. És azután hamarosan kezdődött az az általános hajsza a keresztények után, amelyet nem sokkal elutazásom előtt perzsa orvos szomszédom jósolt. Rómából menekülők érkeztek Antiochiába, köztük olyanok is, akikről gyanítani lehetett, hogy keresztények, vagy legalábbis rokonszenveznek a keresztényekkel. Jöttek zsidók is, akik azért futottak el, mert sokan nem tudják, mi a különbség keresztény és zsidó közt, és ha szabad keresztényt ölni, akkor ezt a zsidókon kezdik. Ezektől a menekülőktől hallottam az arénák véres játékairól, az oroszlánok és tigrisek elé százával terelt áldozatokról. A karókhoz kötött, szurokkal leöntött és meggyújtott eleven fáklyákról. Egy bizonyára keresztény asztalos, aki egész családjával érkezett, mesélt a júdeai Jézusról beszélgető öreg Péter nevű halászról, akit egy ízben magam is láttam.

Ez a szentnek mondott ember úgy látszik, azóta is Rómában élt, a külvárosok népszerű mesélgetője volt. Őt is ezekben a szörnyűséges hetekben ölték meg.

Közben azt is hallhattam, hogy különböző provinciákban a légióknak elegük volt Nero esztelenségeiből. Egyes parancsnokok lázadásra készülődnek. Többen is tervezgetik, hogy Róma ellen vonuljanak, megdöntsék a császár uralmát és ki-ki bizonyára azt képzeli, hogy maga ülhet az isteni címet és hatalmat adó trónusra. Kezdeni azonban egy olyan népszerű hadvezér kezdte, aki nem akart császár lenni. Talán ő is a hajdani köztársaságot áhította vissza, mint nem is oly rég Piso. Ez Vindex volt, a galliai légiók főparancsnoka. Galliából indult ki az általános zendülés, amely hamarosan átterjedt a különböző, egymástól távoli provinciákba. Már azt is hallottam, hogy Vindex, aki előkelő gallus családból származott, tulajdonképpen egy szabad, független Galliát szeretett volna elkülöníteni a Birodalomtól, ezért is csatlakozott hozzá oly sok gallus harcos. Amikor azután az ő példájára a hispániai légiók főparancsnoka, Galba is megindult Róma ellen, Vindex felajánlotta Galbának, hogy legyen ő a császár, az egész Gallia mellé áll, ha ő is pártolja a gallusok kívánságát. Az egyezség után újabb légiók parancsnokai csatlakoztak hozzájuk: Otho Lusitaniában és

Vitellius egy afrikai tartományban. A seregek tehát mindenfelől áradtak Róma ellen. A Neróhoz, illetve a császársághoz egyetlen hűséges főparancsnok, a germániai Rufus ugyan egész haderejével felvonult a lázadók ellen, Vindex gallusait megverte, maga Vindex elesett, de az általános felkelést már ez sem akadályozhatta meg. Nero a hírektől egyre eszeveszettebb parancsokat adott ki. Rómában senki sem érezhette magát biztonságban. Nero felesége, Poppaea maga is megelégelte az elszabadult gyilkos szenvedélyeket. Én Poppaeát sohase láttam. Hallomásból tudom, hogy szépsége vetekedett Messalináéval is, Agrippináéval is, de paráznaságban sem maradt mögöttük. Róla azonban tanúként semmit sem mondhatok, mert amikor császárné lett, én már messze voltam Rómától. Az azonban köztudomású, hogy merészelte Nerót felszólítani, hogy meneküljenek, mert áldozatául eshetnek a közharagnak. Áldott állapotban volt, várták, hogy gyermekük megszülessék. Nerót azonban úgy felháborította feleségének józan figyelmeztetése, hogy hasba rúgta Poppaeát, aki összeesett, és hamarosan nagy kínok közt meghalt.

Közeledett a vég: a halottak ezrei bosszút követeltek, az élők százezrei bosszulni akartak. Galba légiói már közel voltak a fővároshoz, más irányokból más légiók közeledtek. És végre feltámadt a római utca, megrohanták a Palotát. Nero tőrrel akart öngyilkos lenni, de úgy remegett a keze, hogy képtelen volt magába szúrni. Egy felszabadított rabszolgája megkönyörült rajta: amikor a tömeg már behatolt a belső szobákba, hogy agyonverjék a szörnyeteget, ez az Epaphroditus nevű szabados kivette a tőrt a kezéből, és ő szúrta agyon.

De még mindig öt esztendő kellett ahhoz, hogy az általános zűrzavarból, öldöklésből kilábaljon a Város és a Birodalom. A Nerót legyőző és környezetét elsöprő fővezéreknek, Galbának, Othónak, Vitelliusnak egymást kellett kiirtaniok, hogy az óvatosan várakozó Flavius Vespasianus rendet teremthessen. Galba is, Otho is, Vitellius is viselte a császári címet, mindegyiküknek mindenki gyanús volt, ezért egyik vérengzőbb volt, mint a másik: a közrettegés még folytatódott. Otho megölette Galbát, Vitellius megölette Othót, Vitelliust végül a római utcán a feldühödött tömeg verte agyon, amikor már Róma és az egész Birodalom nemcsak várta, hanem elvárta, hogy a csöndben várakozó Vespanianus vegye kezébe a megbolydult világ ügyeit.

Vespasianus még csak távoli rokonságban sem volt az Augustustól Claudiusig uralkodó császári családdal, Julius Caesar utódaival, de katona sem volt, mint Galba, Otho és Vitellius. Alacsony származású kereskedő volt, de nagyon gazdag kereskedő. Gazdagsága folytán katonai hatalomra is szüksége volt, ezért már Narcissusszal – kellő pénz ellenében – elintézte,

hogy egy légiónak ő legyen a parancsnoka. A hadi ügyeket természetesen nem ő intézte, hanem ifjúkorától fogva kitűnő vezérnek bizonyuló Titus fia.

Titus volt a légióval a különböző provinciákban, de amikor az a mulatságos baleset történt, hogy Vespasianus Nero éneke mellett elaludt, és ezért őt elparancsolták még Róma közeléből is – elutazott légiójához, és várakozott.

Közismerten nagyon okos, halk beszédű, bár gyakran igen szellemes embernek ismerték, aki kesernyés vagy savanyúnak is mondható arccal nézett maga köré. Volt, aki úgy jellemezte, hogy olyan a tekintete, mintha folyton valami nagyon savanyút szagolna. Pedig éberen figyelt és várakozott.

Bizonyos volt, hogy az általános őrjöngés, a gyilkosságok áradata, a szenvedélyek tombolása, a mindenki szeme láttára eláradó paráznaság egyszer kifárad, belefullad önnön szennyébe – és akkor felülkerekedhet az üzletemberek és a kézművesek józan életvitele. Ebben előbb fia, főtisztjei és üzletfelei értettek vele egyet. Terjedt is egyre szélesebb körökben a kijózanodás vágya, de nem verték nagydobra. Vespasianus nem akart kockáztatni, nem akart belső háborút sem. Várt. Azt várta, hogy ha már mindenki gyilkos indulattal tör mindenkire, akkor a rémültek, a szorongók, a következő pillanatoktól rettegők majd őt fogják hívni, hogy az ártatlanok és a bűnösök holttestei fölött teremtse meg a békét, a nyugalmat, a biztonságot. Én mindezt már innét, a nagy kavargásoktól távoli Antiochiában figyeltem. És amikor annak is híre jött, hogy Róma népe ünnepelve fogadja Flavius Vespasianust, aki nem diadalmenetben, de még csak nem is lóháton, hanem utazókocsin érkezett, és páncélt, sisakot sem viselt, még kevésbé kardot vagy egyéb fegyvert, hanem az út pora ellen védő szürke utazóköpenybe burkolózva rázatta magát a kocsival – akkor nyilván egész Róma azt érezte, amit én itt oly távol Rómától: hogy végre valami más következik.

Mindannyian tudjuk, kegyes királyom, hogy a józanság jelenkora következett. Úgy tudom, te is ott voltál ezen a bevonuláson, a sereg élén vezénylő Titus mellett lovagoltál, hiszen közismert, hogy ifjú korotok óta vagytok jó barátok, és Titus háborúiban az alvezérei közé tartoztál. Tehát énnálam sokkal jobban tudod, hogy Vespasianus császárrá emeltetése után lázongó provinciákat csendesítettetek le. Ezek között igazi háború volt az örökké lázongó zsidók legyőzése, amelynek során elpusztult a jeruzsálemi nagytemplom is. Ez Titus híres diadala volt, és te ott voltál mellette ebben az időben is.

Mi azt vehettük észre, hogy Jeruzsálem bukása után számos menekült zsidó érkezett Commagenébe is. Köztük olyan zsidók, akik keresztények voltak, sőt olyan keresztények is, akik nem voltak zsidók, hanem a mi régi isteneinket tagadták meg a Krisztusnak mondott Jézus hitéért.

Habár Vespasianus és utána most a dicsőségesen uralkodó isteni Titus nem

engedélyezte a keresztény vallást, de megszűnt az az esztelen vérengzés, amely Nero koráról nyilván örök emlék marad. Itt pedig, országodban és fővárosodban a te türelmed és bölcsességed senkit sem üldöz csupán azért, mert az amúgy is megismerhetetlen dolgokról más a véleménye, mint tiszteletre méltó hagyományokat őrző papjainknak. Itt tehát nemhogy Philón görögül írt, zsidó bölcsességeket magyarázó könyveit tarthatnám félelem nélkül polcaimon, de a keresztények iratait is megszerezhetem, olvashatom. És a közelmúltban, már édes Bonám halála után, a reám és körém borult magányban, amelyet enyhíthet, de nem mulaszthat el sem okos férfiak társasága, sem vonzó testű rabszolganők kedvessége, egy ideköltözött görög nyelvű zsidó orvostól, aki egyre nagyobb érdeklődéssel olvassa a keresztények iratait, megkaptam – illetve megvásároltam – azt az Apokalipszis című könyvet, amelyet egy-két szóval már korábban említettem.

A könyvet egy János nevű, Patmosz szigetén élt vagy még ma is ott élő görög nyelvű költő írta. Ő maga nem mondja művét költeménynek. Levélnek nevezi, amelyet hét keresztény közösségnek küld, hogy tudósítsa a Jézus Krisztusban hívőket látomásáról. Ilyen bevezetés után következik maga a látomás, amelynek túlvilági képe, akárcsak a mű gazdag nyelvezete, igazi költőre vall. Amikor este, mécsvilág mellett olvasni kezdtem, előbb alig-alig értettem, miről is szól. Mintha híradás volna a világ végéről, mindennek pusztulásáról. Hanem ahogy előre haladtam, egyre inkább úgy hihettem, hogy az a patmoszi János otthonos a görög filozófusok eszméinek körében. A hetes szám folytonos visszatérése s emellett a tízes felbukkanása Püthagorasz jelképeire emlékeztetett. Közben azonban különféle tárgyak és csodaállatok eszméket testesítettek meg. Ez Platónra vallott. Mégis azt éreztem, hogy a varázsos látomás nem filozófiai elmélkedés, de nem is a világvégéről szóló jelentés. Csak amikor elérkeztem az egyre nagyobb izgalommal olvasott könyv 17-ik fejezetéhez, akkor jöttem rá, hogy a patmoszi János a maga jelképes nyelvén ugyanazokról a borzalmakról beszél, amelyekről én az előbbiekben elmondottam tanúvallomásomat. Ebben a 17-ik fejezetben feltűnik a Nagy Parázna, egy skarlátvörös fenevad hátán ülő szemérmetlen asszony. Homlokára titokzatos név írva: „A nagy Babilon, a föld utálatra méltó kicsapongásainak anyja”. Én azelőtt zsidóktól hallottam, talán annak idején Philón is mondta nekem, hogy irataikban néha Rómát nevezik Babilonnak, mert emlékeikben Babilon volt a legbűnösebb város. Kezdtem tehát gyanítani, hogy János látomásai azokról a kicsapongásokról, vérengzésekről, gyalázatosságokról szólnak, amelyek Rómában történtek. Végül is bizonyossá lettem, hogy helyesen olvasom az Apokalipszist, minthogy a fejezet végén egy angyal – vagyis egy

isteni küldött – megmagyarázza Jánosnak: „Az asszony, akit láttál, az a nagy város, amely a föld királyain uralkodik.” – Ez nem is lehet más, csakis Róma, hiszen nem illik a föld egyetlen más városára sem.

Azóta is, több ízben olvasva ezt a könyvet, igen helytállónak érzem Rómát, azt a Rómát, ahol én szemtanú voltam, Nagy Paráznának nevezni.

Ugyanakkor a számomra nemcsak a Város testesítette meg a paráznaságot, hanem parázna asszonyok testesítik meg magát Rómát. Én láttam a férfiéhségében vérengző, tivornyákon tobzódó Messalinát és a hataloméhségében tömeggyilkos, szemérmet hazudva szemérmetlen Agrippinát. Őkörülöttük látom a vérző és vérengző, tömegszerelem mámorában és émelygésében kavargó császári Rómát.

Most, a Flaviusok nyugodalmas idején talán arra is gondolhatunk, hogy a végzet folytán orkánok kellenek ahhoz, hogy elkövetkezzék a szélcsend, de úgy is mondhatjuk, hogy az orkánok pusztítanak, de végül is elcsendesülnek, és a Caligulák, Claudiusok, Nerók után a végső széllökések a felgyűlt szemetet is elviszik, odafent kiderül az ég, idelent a Flaviusok szélcsendje következik.

A Nagy Parázna azonban olyan közös emlékünk, amelyről nem volna helyes megfeledkezni. Arról a Rómáról, ostoba vagy őrjöngő zsarnokairól, telhetetlen asszonyairól beszélnie kell annak, aki szemtanú volt. Ezért írtam meg készségesen felszólításodra, királyom, személyes emlékeimet neked és mindazoknak, akik akár mostanában, akár a jövendőkben történetesen elolvassák tanúságtételemet.