243 20170209 london sinfonietta liszt academy leaflet

Itt ĂŠs most // Here and Now London Sinfonietta 2017.02.09.

2017. február 9. (csütörtök) // Thursday 9 February 2017, 19.30 Nagyterem // Grand Hall Michael Nyman: In C Interlude Tansy Davies: Neon Steve Reich: 2 x 5 1. Fast 2. Slow 3. Fast szünet // intermission Simon Bainbridge: Concertante in Moto Perpetuo Gareth HULSE (oboa // oboe) Edmund Finnis: in situ Steve Reich: Radio Rewrite 1. Fast 2. Slow 3. Fast 4. Slow 5. Fast Vezényel // Conductor: Garry WALKER London Sinfonietta: Ileana RUHEMANN (fuvola, altfuvola // flute, alto flute); Mark van de WIEL (klarinét, basszusklarinét // clarinet, bass clarinet); Simon HARAM (szoprán szaxofon // soprano saxophone); Michael THOMPSON (kürt // horn); Jonathan MORTON (1. hegedű // violin 1); Joan ATHERTON (2. hegedű // violin 2); Paul SILVERTHORNE (brácsa // viola); Lionel HANDY (cselló // cello); Lynda HOUGHTON (nagybőgő // double bass); David HOCKINGS, Oliver LOWE (ütőhangszerek // percussion); John CONSTABLE (zongora, billentyűs hangszerek // piano, keyboard); Pete WILSON (basszusgitár // bass guitar); Huw DAVIES, Steve SMITH (elektromos gitár // electric guitar) Sound Intermedia (hangosítás // sound projections) A koncert után Kóda című pódiumbeszélgetés-sorozatunk keretében Jonathan Morton hegedűs, John Constable zongorista, valamint Mona Dániel moderátor és Czinege Ádám tolmács várja az érdeklődőket.

Az 1950-es években forradalmi változáson ment keresztül az amerikai jazz. Ebben az évtizedben tűntek fel azok a muzsikusok – például Art Blakey, Miles Davis, John Coltrane, Horace Silver –, akik a zenélést nem a puszta szórakoztatás, hanem a kísérletezés terepének tekintették. A zene ritmikai és harmóniai profilja, az egyes számok formastratégiája, az improvizáció szellemisége mind jobban eltávolodott a jazz tradicionális gyökereitől. Az új hangzásideál immár nem annyira a populáris zenéből ismerős mintázatokra hivatkozott: mind több ponton az avantgárd kortárs zenével érint­kezett. Amikor Steve Reich (1936) erre az időszakra vissza­ emlékezve interjúiban felelevenítette, hogy milyen jellegű zenék (korai reneszánsz, barokk, 20. századi modern) és alkotók (például Bach, Stravinsky, Bartók) hatottak formálódó zenei világképére, akkor a lehető legtermészetesebb módon, a zenetörténeti kánonhoz tartozó szerzőkkel egyenrangúnak gondolva hivatkozott a jazz progresszív szellemiségű egyéniségeire.

Szemben az európai kortársakkal, az amerikai szerzők számára mindig is természetes volt, hogy a komponált új zene virulens, közvetlen kapcsolatban áll a mindennapi használati zenével. Bár a 20. századi európai avantgárd is az akusztikus környezet részének tekintette a populáris zenét, sarkosan fogalmazva jobbára mégis úgy kezelte, mintha az a háttérzaj egyik komponense volna. Vagy egész egyszerűen „áldozatként mutatta be” a posztmodern irónia „oltárán”. A populáris kultúra zenéjének elfogulatlan integrációja csak az utóbbi egy-két évtizedben vált természetessé. Ez az „elfogu­ latlanság” Steve Reich esetében mintaszerűen valósult meg, ugyanakkor érdemes megjegyezni, hogy a 2012-ben komponált Radio Rewrite az első olyan Reich-darab, mely közvetlen módon kapcsolódik a rockzenéhez.

Reich egy lengyelországi fesztiválon figyelt fel a Radiohead frontemberére és zeneszerzőjére, Jonny Greenwoodra, aki gitáron szólaltatta meg Reich egyik „klasszikusát” (Electric Counterpoint).

A zeneszerzőt mélyen megérintette az előadás, és kíváncsi lett

Greenwood zeneszerzői munkásságára is. Előbb egy filmzenéjével ismerkedett meg (There Will Be Blood), majd az együttes dalaival is. A Radio Rewrite megírásakor a Radiohead két dalát vette alapul (a három gyors tételben a Jigsaw Falling into Place, a két lassúban az Everything in Its Right Place című számokat). Reich szerint „a Jigshaw csodálatos; harmóniamenete összetett”, az Everything pedig „végtelenül egyszerű, ugyanakkor rendkívül komplex”.

A dal hangneme f-moll, s mindösszesen három akkord szólal meg benne, de maga az f-moll hármashangzat egyszer sem.

A művet a London Sinfonietta mutatta be 2013-ban.

Michael Nyman (1944) 2005-ben, tetszőleges hangszerösszeállítású kvartettre (egy ötödik hangszercsoport, az ütők használata opcionális) írt darabja felépítésében és lejegyzésmód­ jában egy populáris dal jellegzetességeit mutatja. Nyman dallam­ sorok, egyszerű képletek ismétlődéséből alakította ki a hangzó felületet. A kompozíció alapkarakterét a mindösszesen négy akkordra (C, D7, F és G7) szorítkozó harmóniamenet és az egységes pulzálás teremti meg. A darab ugyanakkor hommage is, Nyman Terry Riley 1964-ben írt kultikus darabjára (In C) utal, mely a maga idejében nemcsak az avantgárd zenei színtéren keltett feltűnést: a hippi-nemzedék számára is hivatkozott kompozícióvá vált.

A brit Simon Bainbridge (1952) világa is többféle zeneiség felé nyitott, egyik népszerű művét (For Miles, 1994) például a nagyszerű trombitás és zeneszerző, Miles Davis játéka inspirálta, a közelmúlt­ ban pedig Eddie Gomez jazz-bőgős számára írt versenyművet.

De nemcsak a kortárs akusztikai, hanem az épített környezet is inspirálja, legyen szó gótikus vagy hipermodern terekről. Az 1983ban oboaszólistára és együttesre írt műve (Concertante in Moto Perpetuo) érintkezik az amerikai minimalizmussal, Steve Reich vagy John Adams zenei világával.

Tansy Davies (1973) zenei pályája kezdetén énekes-gitárosként egy rock bandában játszott, de tinédzserként a zeneszerzés iránt is érdeklődött. Egyik tanára Simon Bainbridge volt. Első nagy sikerét

1996-ban aratta, amikor megnyerte a BBC Fiatal Zeneszerzők Versenyét, azóta jelentős brit együttesek rendeltek tőle kompozíciót.

A 2004-ben, héttagú együttesre írt Neonban „előre gyártott” grooveokból, jellegzetes és pregnáns ritmikájú elemekből építkezik, a hangszerelés (például a dobszerelés, az elektromos zongora vagy a szaxofon szerepeltetése) és az erősített hangzás a rockzene energiájával tölti fel a darabot. A komponista által megfogalmazott költői program szerint a Neon a lüktető, villódzó városi életre reflektál, illetve arra a „dialógusra”, mely az ember és az embert körülvevő gépek között zajlik.

A London Sinfonietta estjének legfiatalabb komponistája Edmund Finnis (1984). Az együttes és a zeneszerző között igen szoros a kapcsolat, a zenekar immár hat Finnis-művet játszott koncerten, illetve rögzített lemezre, ezek közül három kifejezetten a London Sinfonietta felkérésére keletkezett. A kompozíciókat értékelő kritikák gyakran visszatérő fordulata, hogy Finnis kevés elemből építkező darabjait cizellált tónus, elegancia, valamiféle mágikus kisugárzás és magától értődő szépség jellemzi.

A legegyszerűbben a Birmingham Post kritikusa fogalmazott, éppen az in situ (2013) ürügyén: cool.

A tizennyolc állandó taggal működő, 1968-ban alapított London Sinfonietta az új zene egyik leginnovatívabb együttese. Fennállása óta több mint 300 művet rendelt, és további darabok százait mutatta be, az első időszakban olyan szerzőktől, mint Iannis Xenakis vagy Luciano Berio, az utóbbi évtizedben pedig Thomas Adès, George Benjamin vagy Steve Reich komponált a zenekar számára. A kétezres évek elején a London Sinfonietta több olyan koncertet szervezett, melyen a pop illetve az elektronikus zene jelentékeny alkotóival működött közre. Az utóbbi években a társművészetekkel való közös projektekre koncentrálva újszerű előadási formákkal kísérletezik.

“In the nearly 50 years since being formed they have written music history”. Stating this about an ensemble specialized in contemporary music may appear gimmicky but in the case of the London Sinfonietta it is an everyday fact. Their concert in the Liszt Academy paints a nuanced picture of who is writing 21st century music history in Britain today, and through which works. Among the artists of the new generation are pieces by Tansy Davies and Edmund Finnis, two totally original composers. The latter is almost considered to be the ‘in-house composer’ for the London Sinfonietta (over the past few years the orchestra have featured six new compositions by Finnis). Many position the music of Tansy Davies in the hinterland of avant-garde and experimental rock, with one critic suggesting that pieces by Davies lie halfway between Xenakis and Prince.

The premiere in London by the ensemble in 2013 aroused intense interest. The London Sinfonietta debuted the first composition by Steve Reich (Radio Rewrite) written to two rock songs (Radiohead: Jigsaw Falling into Place, Everything in Its Right Place). Critics received the several-movement work with ecstatic enthusiasm.

Az Itt és most bérlet következő koncertjei // Upcoming Concerts of Here and Now Series 2017.03.03. | 19.30 B achtól Frank Martinig – Dobozy Borbála zenekari estje // From Bach to Frank Martin – Borbála Dobozy Orchestral Recital 2017.04.02. | 19.30 Rácz Zoltán és vendégei // Zoltán Rácz & His Guests

ZENEAKADÉMIA NAGYTEREM

LESZEK MOŻDŻER ÉS A HOLLAND BAROQUE 2017.02.16.

Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Felelős szerkesztő // Managing editor: RÁKAI Zsuzsanna Kiadványmenedzser // Publication manager: KÖNYVES-TÓTH Zsuzsanna Szöveg // Written by MOLNÁR Szabolcs Layout: ALLISON Advertising Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2017. január 20. // Finalized: 20 January 2017 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes.

100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper