Concerto Budapest 2013.11.01.
2013. november 1. (péntek) // 1 November 2013 (Friday) 19.30 Nagyterem // Grand Hall
Concerto Budapest J. S. Bach: Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit (BWV 106) – Actus tragicus R. Strauss: Halál és megdicsőülés // Death and Transfiguration, op. 24 szünet // break Mozart: Requiem (K. 626) ROST Andrea (szoprán // soprano); HEITER Melinda (mezzoszoprán // mezzosoprano); MEGYESI Zoltán (tenor); BRETZ Gábor (basszus) Új Liszt Ferenc Kamarakórus // New Liszt Ferenc Chamber Choir (karigazgató // choir master: ERDEI Péter) Vezényel // Conductor: KELLER András
„…és az örök világosság fényeskedjék nekik” A Concerto Budapest Mindenszentek estéjén rendezett hangversenyének műsorában három, a halálhoz való viszony tekintetében - s persze számos egyéb téren is – markánsan eltérő zeneszerző kerül egymás mellé. A lutheránus egyházi muzsikus ifjúkori gyászzenéje, a salzburgi zseni utolsó műve, a befejezetlenül maradt katolikus gyászmise-megzenésítés és a kései romantika individuális halálértelmezését nyújtó, koncertdarabnak szánt szimfonikus költemény. A „Gottes Zeit ist der allerbeste Zeit” (Isten ideje a legjobb idő) kezdetű kantáta Johann Sebastian Bach (1785–1750) legkorábbi fennmaradt művei közé tartozik. Minden valószínűség szerint 1707-ben született, amikor Bach orgonistaként működött Mühlhausenben. Egy 22 éves szerző darabjáról van tehát szó, ezért is meglepő a zenei anyag sűrűsége. Nem technikai értelemben, sokkal inkább érzelmi és filozófiai szempontból. Ahogy a Bach-kutató Alfred Dürr fogalmaz: „meglehet, hogy Bach művészete a későbbiek folyamán érettebb lett, de aligha hatolt valaha is mélyebbre”. Az eredetileg rendkívül kis apparátust foglalkoztató darab a „Stille Musik”, a csöndes zene kategóriájába tartozik, ezt tükrözi a visszafogott, gyászszertartáshoz illő apparátus: két furulya, két viola da gamba, continuo és négy énekes (ma természetesen nagyobb együttesek is játsszák, s a négy énekszólamot megosztják a kórus és a szólisták között). A szövegét kizárólag bibliai idézetekből és lutheránus korálokból állította össze Bach, bár az összeállítás jelentős részét egy az egyben vette át egy 1668-as imakönyvből. Az egyes szövegrészek mintha a gyászszertartás prédikációjának bibliai megerősítését szolgáló szentenciák volnának. A kantáta azzal a gondolattal indul, hogy az idő egyes egyedül Isten birtokában van, csak ő a megmondhatója annak, hogy halálunk órája mikor jön el. Ezt követően a tenor szólista arra inti a híveket, hogy
a halál fényében tanulják meg helyesen vezetni életüket, a basszus szólista pedig felszólítja a hallgatóságot, hogy készüljön fel a halálra. A szoprán és az alt ezt követően emlékeztet rá, hogy az életnek a Krisztusban való hit adhat csak értelmet és tartalmat, az utolsó szakasz pedig ízelítőt nyújt a mennyei élet boldogságából. A szöveg valójában két részre oszlik: az első részben az ótestamentumi halálfogalomról van szó, az elkerülhetetlen elmúlásról, míg a darab második felében az újszövetségi halálfogalom jelenik meg, amely a Jézusban való üdvözülés lehetőségét hordozza magában. Az ifjú Bach lenyűgöző szellemi konstrukciót hozott létre a teológiai tartalom zenei ábrázolására. A tételekre nem, csupán jól érzékelhető szakaszokra elkülönülő, szinte egybefüggő hangfolyam kórussal kezdődik és kórussal végződik, a mű mértani közepére helyezett kórusfúgát pedig két szólószakasz előzi meg és ugyanennyi követi. A szimmetrikus struktúra centrumában hallható az ótestamentumi világképből az újtestamentumiba való átfordulást bemutató fúgatétel, amelyben az alsó három szólam az „Ősi törvény mondja: Ember, meg kell halnod!” ószövetségi szöveget énekli, míg a szoprán a „Bizony jövel, Uram Jézus!” szavakkal az újtestamentumot idézi. Amíg a lutheránus gyászzenék az itt maradottakat szólítják meg, a katolikus gyászmise az elhunytról és az elhunytnak beszél: nem kivétel ez alól a klasszikus zenei hagyomány egyik legrejtélyesebbnek tartott műve sem, Wolgang Amadeus Mozart (1756–1791) Requiemje. A zenetörténet egyik legnagyobb zsenijének hirtelen bekövetkezett halála, s hogy e halál éppen e zseni egyetlen gyászmiséjének komponálása közben történt, valamint a tény, hogy a gyászmisét titokzatos körülmények között rendelte meg egy ismeretlen, a legendákat kedvelő utókor számára végtelen távlatokat nyitott, s a legkülönbözőbb hipotéziseket hívta életre.
Ami a Requiem oly rejtélyesnek tűnő keletkezéstörténetét illeti, a megrendelés valóban nem volt mindennapi: 1791 nyarán egy ismeretlen küldönc névtelen levelet hozott Mozartnak, amelyben azt kérdezik tőle, hogy elvállalná-e egy halotti mise megírását azzal a feltétellel, hogy a megrendelő személye után nem érdeklődik. Mozart igent mondott a jól fizető felkérésre, mivel azonban a nyár második felében két operán dolgozott párhuzamosan (a Varázsfuvolán és a Titus kegyelmén), csak szeptember végén kezdett hozzá a Requiem komponálásához. Végül a darabot hirtelen jött halála miatt nem tudta befejezni, de a mű nagy része vázlatokban – és a fejében – feltehetőleg már készen állt. Mozart halála után Konstanze a legközelebbi tanítványt, Franz Xaver Süssmayrt (1766–1803) bízta meg a gyászmise befejezésével. A megrendelő kilétére csak 1964-ben derült fény: Otto Erich Deutsch (1883–1967) osztrák zenetörténész bukkant rá egy dokumentumra a Bécs melletti kisváros, Wiener Neustadt levéltárában, amelyből az derül ki, hogy a művet egy bizonyos Walsegg gróf rendelte meg, 1791 februárjában elhunyt felesége emlékére. A zenekedvelő gróf, aki maga is aktívan zenélt, gyakran rendelt műveket neves zeneszerzőktől, amelyeket aztán maga lemásolt, hogy zenészeinek saját alkotásként adja tovább azokat. Ezt a gyakorlatot szerette volna a gyászmise megrendelésekor is folytatni, vagyis felesége halálának első évfordulóján, 1792 februárjában a saját neve alatt mutatta volna be Mozart Requiemjét. Mozart özvegye a Süssmayr által befejezett változatot az ismeretlen megrendelő – vagyis Walsegg gróf – mellett elküldte Lipcsébe is a Breitkopf & Härtel kiadónak. A gróf végül 1793 decemberében mutatta be a művet, a Walsegg-féle bemutatót azonban 11 hónappal megelőzte Mozart Requiemjének ősbemutatója: 1793. január 2-án egy Van Swieten báró által az özvegy és az árvák javára szervezett jótékonysági koncerten hallhatta a bécsi közönség Mozart utolsó művét.
Bach és Mozart gyászzenéje között hangzik el Richard Strauss (1864–1949) ifjúkori remekműve, a Halál és megdicsőülés (op. 24) című, 1889-es szimfonikus költemény. A huszonöt éves szerző egyik levele szerint már évekkel korábban eltervezte, hogy liszti modorban ír egy nagyzenekari darabot a halálról, bár negyven évvel később Strauss úgy nyilatkozott, hogy a kompozíciót „tiszta zenei igény hívta életre, hogy olyan darabot írjak, amely c-mollban kezdőik és C-dúrban végződik”. A sötétségből a fénybe való átmenet modellje – amit Beethoven 5. szimfóniája teremtett meg – a szimfonikus költemény műfaját megalkotó Liszt számára is rendkívül fontos volt. A Halál és megdicsőülés keletkezése idején persze ennél konkrétabb elképzelései is voltak Straussnak arról, hogy a darab mit jelenít meg. 1895-ben így írt a darabról zeneszerző kollégájának Friedrich von Hauseggernek: „Szimfonikus költeményem egy személy halálát ábrázolja, aki a legmagasabb eszményeket tűzte ki céljául, következésképp valószínűleg művész volt. A beteg férfi ágyban fekszik, alszik, nehezen, szabálytalanul lélegzik; kellemes álmok mosolyt varázsolnak az arcára, szenvedése ellenére; álma megkönnyebbül; felébred; megint szörnyű fájdalmak gyötrik; tagjai lázban reszketnek, majd megjelenik előtte élete útjának gyümölcse, az eszme, az Eszmény, amelyet megvalósítani igyekezett.” Bár a zene rendkívül képszerűen jeleníti meg a haldoklót – Strauss a halálos ágyán, hatvan évvel később azt mondta lányának, hogy meghalni éppen olyan, ahogyan a Halál és megdicsőülésben megírta –, számos korai és későbbi kritikusa szerint a mű sokkal inkább szól az életről, mint a halálról. Strauss talán csak azt a gondolatot előlegezte meg zenéjében, amit harminc évvel a mű keletkezése után így fogalmazott meg Ludwig Wittgenstein: „Ha az örökkévalóságon nem végtelen időtartamot értünk, úgy örökké él az, aki a jelenben él. Életünk éppúgy vég nélküli, ahogy látóterünk határ nélküli.”
All Saints’ Day. Not the festival of mourning but rather one of remembrance and devotion. András Keller has compiled a programme for the concert of the Liszt Academy’s resident orchestra, Concerto Budapest, that represents three possible ways of approaching death. The concepts of death from the Old and New Testaments clash in a unique Baroque vision in the cantata Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit, the non plus ultra of requiem music by 22-year-old Bach. Requiem, one of the most mysterious pieces of not only Mozart’s oeuvre but music literature as a whole, is a dialogue on the impenetrable nature of death spoken in the refined language of Viennese classicism. On the other hand, the romantic vision of Richard Strauss talks in the overflowing prose of symphonic programme music about what awaits us at the moment of death, and what follows.
A koncert rendezője // The concert was organized by: Concerto Budapest A Concerto Budapest a Zeneakadémia rezidens zenekara // Concerto Budapest is the resident orhcestra of the Liszt Academy
Felelős kiadó // Publisher: Dr. BATTA András, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Szöveg // Written by: FAZEKAS Gergely Layout: ALLISON Advertising Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2013. október 25. // Finalized: 25 October 2013 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes. 100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper
Emberi Erőforrások Minisztériuma