Biesinger: Gyermekeink és a hit c. könyv olvasópróba

Albert Biesinger

Gyermekeink és a hit Miért olyan fontos a vallásos nevelés?

Dialóg Campus Kiadó  Budapest–Pécs

Előszó „Miért nem meséltél a lépte dobbanásáról?”

Lisa templomba megy a nagypapával. Hároméves. A Mária-oltárnál együtt gyújtanak gyertyát. Egy szálat a fivéreiért, egy szálat a mamáért, egy szálat a papáért és egyet a nagyszülőkért. A kislányt lenyűgözi a Mária-oltár. Kisvártatva odaszól a Jézuskának, aki Máriának, az édesanyjának a karjában ül: „Jézus, most már lejöhetsz hozzám.” Hívogató mozdulatokat tesz, és a fantáziája segítségével odavarázsolja Jézust a bal kezecskéjébe. „Hazajöhetsz velem.” Gyors pillantást vet a nagypapára, hogy nincs-e ellenvetése, és a Jézuskát a jobb nadrágzsebébe dugja. Útban hazafelé kezét a nadrágzseben tartja, nehogy a Jézuska kiessen. Otthon rögtön a szobájába megy, kiveszi a Jézuskát a nadrágzsebéből: „Jézus, most már itt alhatsz, velem.”

Lisának nem tetszett, hogy a Jézuskának a hideg templomban, félmeztelenül kellett az édesanyja karjában ülni. Most már jó meleg helyen van, az ő ágyában.

Négy hét múlva azt kérdezi tőle a nagypapa: „Na, Lisa, mit csinál most a Jézuska?” Erre ő azt mondja: „Gyere velem!”, és megmutatja a nagypapának, milyen jó kuckója van Jézuskának a fal mellett. „És most már eljött az anyukája is.”

Kis idő elteltével, ha megkérdezik, mi van a Jézuskával, azt mondja: „Nem lehet az, hogy ott van az ágyamban is, és a templomban is?” Nagypapája elmagyarázza neki: „De igen, Jézus lakhat a szívünkben, és egyszersmind ott van a templomban is.” Aztán egy idő múlva a nagypapa megint kíváncsivá válik. „És most mi van Jézussal?” – „Most megint hazament a templomba!”, véli Lisa. „Akkor majd hamarosan 8

újra meglátogatjuk a templomban”, mondja neki a nagypapa, „mert akkor is mehetünk a templomba, ha nincs istentisztelet, beszélhetünk Jézussal, és imádkozhatunk hozzá. A gyertyák, amelyeket meggyújtunk, velünk imádkoznak Istenhez.”

Kedves Olvasóim, én voltam az, aki az előbbi történetet átéltem Lisával, az unokámmal. Nagyon mélyen megérintett a gyerekek vallásos gondolkodásának és szükségleteinek ez a példája. És egy további történet: Még tisztán emlékszem arra a nyáréjszakára, amikor apám kivitt a kertbe, hogy megmutassa a Tejutat és néhány csillagképet. Így szólt hozzám: „Ezt az összes csillagot Isten teremtette, ezek ugyanúgy Isten alkotásai, mint a Nap, a Hold és a Föld, mindazzal együtt, amit látsz.” Így lépett Isten első ízben gyermek-életembe, akkori értelmem számára felfogható módon… Apám megmutatta nekem a mindenható Teremtőt, Istent, a végtelen Szellemet, akinek megvan az ereje és a hatalma, hogy a semmiből megalkossa a világmindenséget. Egész valómat átjárta, hogy ezen a módon ismertem meg Istent… Ezután a nyári éjszaka után napokig mintegy kábulatban jöttem-mentem a kis világomban, ami olyan nagynak tűnt:„Isten gondolta el, Isten teremtette mindezt.” Micsoda újfajta öröm! Ez az egész számomra Isten kezének műve volt.

(Bernhard Grom)1

Időutazás saját vallásos gyerekkorunkba Az előbbi két példából kiindulva, meghívom önöket, tegyenek utazást saját vallásos gyerekkorukba, hogy lássák, milyen módon tapasztalható meg a vallásos gyerekkor. A következő 9

1. rész

Mit kapnak a gyerekek a vallásos képzéstől?

15

1. A gyerekeknek több kell, mint a minden Belénk van kódolva annak reménye, hogy létezik a „mindennél több”, csak nem szabad megfeledkezni róla. Istenkeresésünk ezen a reménységen nyugszik. A gyerekek nem csak olyat kérdeznek, amit kérdezniük szabadna; ők bensőjükben nyilvánvalóan vallásos lények, egyébként hogy is tudnák kérdéseikkel és kijelentéseikkel gondolkodásunk és képzeletünk határait feszegetni.

XXMiért jön az ember egyáltalán a világra, ha úgyis meg kell halnia?

XXHogy létezik az, hogy tudom, hogy vagyok?

XXNem lennék a világon, ha a szüleim nem találkoztak volna?

XXAzt hiszi a cica, hogy Isten úgy néz ki, mint egy cica?

XXKi csinálja a napokat, és mikor fogynak el? Valaki biztos ott volt a kezdetnél. De ki?

XXPapa, tudod, mi az, amit tulajdonképpen egyáltalán nem tudok elképzelni? – Na, mit? – Hogy van Isten.

XXMama, egyáltalán nem találom jó ötletnek, hogy megszülettem, és talán sokáig élek.

XXMiért betegednek meg az emberek?

XXMiért jön néhány ember fogyatékossággal a világra?

XXHa meghalok, akkor vagyok-e még egészen?

XXIsten férfi, vagy nő, esetleg mindkettő?

XXHa Isten mindent tud, miért nem mond el nekünk mindent?

XXEgyáltalán nem tudom, miért van a világ.

XXTulajdonképpen mi célból vannak az emberek? Minek?2 Az efféle – sokszor különös – kérdéseket a gyerekek nem tanulják, nem úgy tanítják nekik. Ezek olyan alapkérdések, amelyek a gyerekeket foglalkoztatják, és amelyek a hagyományos kereteket szétfeszítik.

16

Elismert pedagógusok, mint például Heinrich Roth3 azt tekintik kiindulópontnak, hogy az embervallásos lény, és elképzelhetetlennek tartják, hogy ne legyen jelen az életében a vallásos világértelmezés is. A jóság és szépség nem elég.

Már a kis gyerekek is az okokat, az összefüggéseket és az életükre gyakorolt hatást firtatják. Max Scheler és Arnold Gehlen filozófusok a „világra való nyitottság” és a „plaszticitás” fogalmával próbálták meg kifejezni, hogy az ember nyitott a fejlődésre, olyan lény, amely állandóan kérdéseket tesz fel, amely minden meglévőt képes meghaladni és előre látni a jövőt.

Az a kívánság, hogy „Ne vegyük el Istent a gyermekeinktől!”, a jelenlegi társadalmi helyzetbe való „bekiabálás”.

A szülők a legjobbat akarják gyerekeik számára, megpróbálják a gyerekeiket a lehető legoptimálisabban felkészíteni az életre. Megtesznek a gyerekeikért minden elképzelhető jót, vagy legalábbis azt, amit az adott pillanatban jónak tartanak.

A fiatal szülőkben mindig ott tükröződnek az elvárások annak a teljesítménynek és tökéletességnek a vonatkozásában, amelyeket velük szemben is támasztanak. Nagyon is jól tudják, hogy gyermekeik számára egy társadalmilag elismert és anyagilag jól jövedelmező pozíció csak teljesítmény és társadalmi elismerés árán érhető el. Legalábbis ez az okok egyike, amiért a szülők már óvodáskorú gyerekeiket sokoldalúan teszik próbára, vele nem egyszer tönkre: balett-óra, korai zenei nevelés, sport, rajz szakkör stb. bizonyos körökben ezek a társadalmi elismerés alapfeltételei. Sok szülőnek, főleg anyának mesélik be, hogy még sokkal többet tehetnének a gyerekeikért, ha ilyen meg olyan tanfolyamokra járatnák őket.

Ez a könyvecske nem akarja a lelkiismeret-furdalást még tovább fokozni: A „Neveljük hitben gyerekeinket!”-felszólítás nem ró újabb feladatokat a szülőkre, oázis akar lenni, azt akarja elmondani, hogy minden teljesítményközpontú 17

igényünk ellenére gyerekeinket a legfontosabb élményektől és tapasztalásoktól foszthatjuk meg: nevezetesen attól, hogy Isten szeret bennünket, átölel bennünket és hordoz bennünket, hogy ebben a világban az a feladatunk, hogy fényt vigyünk egymás életébe.

Az érték és az emberi méltóság teljesítményközpontú megítélése alapvetően túl felületes: a gyerekeknek azt kell átélni, hogy ott találhatók a gyökereik, aki teremtette és magához veszi őket, hogy életük minden fenyegetettség és mélység ellenére Istenben végül megnyugodhat.

A vallásos nevelés többletértéke – az értelmi hozadék A vallásos nevelésnek komoly értelmi hozadéka is van. Nem arról van szó, hogy a gyerekeket már előzetesen toborozzuk, hogy a későbbiekben elkötelezett egyháztagokká váljanak, vagy, hogy a hit ideológiája áthassa őket – épp ellenkezőleg: a meghatározó középpont az egyes ember szabadsága marad.

Senkinek nem kötelező hinni abban, hogy Istentől jövünk, és Istenhez megyünk. Senkinek nem kötelező hinni abban, hogy Isten minden embernek jót akar. Én ezt csak hihetem.

Egy napon minden ember találkozik Istennel: egyesek csak haláluk óráján, mert előbb nem vették észre, vagy nem tudták meglátni Őt. Annál jobb, minél hamarabb, már e földi életben megismerem Istent, és a Vele való kapcsolatban élhetem az életem, tehát ha az életem Isten- kapcsolatként alakíthatom, akkor már most részesülök Őbelőle.

A szeretetteljes vallásos nevelés célja abban áll, hogy azt mondhassam a gyerekemnek: meg akarunk erősíteni, hogy együttérzéssel és tapintatosan tudd járni az életutadat, de hogy öntudatos is légy, ne ülj fel minden hamis prófétának, 18

2. rész

Hogyan fejlődik a hit megértése

35

4. A hit fokozatai „Hogyan válik az ember kereszténnyé?” – A hit ajándék, a hitet nem lehet legyártani, de a hit tanulás eredménye is.

A hit tanulásának folyamata alighanem az emberi élet szabályai szerint zajlik, mert hinni tanulni emberi dolog. Miközben a gyerekek, a kisgyerekek is a környező világ szimbólum-rendszerébe belenőnek és kapcsolatba lépnek vele, ebből jelentések mintázatait és mozaik-darabkáit szívják magukba, természetesen a vallásos jelentéseket is.

Friedrich Schweitzer evangélikus valláspedagógus foglalta össze a gyerekek és fiatalok vallásosságával foglalkozó fejlődés-lélektani vitát.9 James W. Fowler kutatásaira támaszkodva a hitértelmezés fejlődésének első fokozatából, egy intuitív-projektív hitértelmezésből kell kiindulni.

A csecsemő- és kisgyermekkorban a hit beszéd-előtti szakaszban van. Mivel a tudat ekkor jön létre, mindenekelőtt az a legfontosabb, hogy ki tudjon alakulni az a bizalom, amellyel a gyerek a környezete és a többi ember felé fordul. Emiatt azt vehetjük kiindulópontnak, hogy a bizalmi hit későbbi vallásos fejlődésének bázisa ebben az időszakban alapozódik meg.

A hároméves Betty gondolkodási folyamata jól meg tudja ezt világítani: Autózás közben, anélkül, hogy különösebb oka lett volna rá, így szólt a hároméves Betty: „Te már tudtad, hogy Isten feje anyában van?” A kísérője ügyet sem vet a megjegyzésre. Csak amikor Betty kisvártatva így szól: „Nem hallottad, mit mondtam: anyának megvan Isten feje”, akkor látja szükségét, hogy a kislány közlésére reagáljon. Mivel fogalma sincs, hogy miről lehet szó, találomra feltesz egy kérdést: „És mije van apádnak?” Megtudja, hogy neki „egy lába” van. A folytatásban rákérdez Betty mind az öt 36

testvérére és saját magára is. Miután a fej, a karok és a lábak kiosztásra kerültek, az utolsó két hozzátartozónak már csak egy-egy „láb-darab” jutott. A tájékoztatás után Betty hátradől és folytatja az éneklést.

Ez az elképzelés – Isten testének szétdarabolása a családja javára – teljes mértékben megfelel a kisgyerekek konkrét és egocentrikus szemléletének. Betty ugyanis azt kísérli meg, hogy Isten mindenütt jelenvalóságának problémáját a saját maga számára érthető módon oldja meg.

Nyilván a néhány nappal korábbi, anyukájával folytatott beszélgetés indította arra, hogy ezzel a problémával foglalkozzon. Anyukája azt mondta, Isten mindenütt ott van.

Betty kérdések özönével árasztotta el az anyukáját, mint hogy: ott van-e Isten a szobában is, az anyukájában is, őbenne is, és az anyukája mindenre „igen”-nel felelt. Tudott arról, hogy nemrég született húgocskája az anyukájában nőtt meg, ez egyesült az isteni mindenütt jelenvalóság elképzelésével.

(Friedrich Schweitzer)10 Ez a példa mutatja, hogy a gyerekek a felnőttek kijelentéseit fantáziájuk segítségével továbbfejlesztik, és saját versikét fabrikálnak belőle: „Isten mindenütt ott van, csak a kezünkben nincs.”

Következő példánk az intuitív-projektív hitértelmezés szakaszában történő szimbólumképzés folyamatát mutatja be.

Akkor négyéves David fiunk azt kérdezte tőlem, miért nem tudok segíteni a halott madárnak, amelyet az óvodába vezető út szélén lát. Válaszomra, hogy a halott madárnak az emberek közül már senki, hanem csak a „Jóisten” tud segíteni, azt kérdezi David, mennyire nagy és erős a „Jóisten”, és miért nem én vagyok a Jóisten. Megpróbálom neki elma37

6. Saját vallásos neveltetésünk meghatározza gyerekeink sorsát

Mi akadályozza meg a szülőket abban, hogy gyerekeiket vallásosan neveljék?

Sok fiatal szülő érzi úgy, hogy nincsenek már hitbéli gyökerei, nem szocializálódott vallásosan. Azoknál a fiatal felnőtteknél, akiknek a hitértelmezésében Isten és a világ különválik, az értékek rangsorában nagyon hátul kullog a vallásosság.

Ezeknek a szülőknek elsősorban az a nevelési cél lebeg a szemük előtt, hogy gyermekeik önállóak legyenek, és vállalják magukért a felelősséget, nem pedig a vallásos nevelés, mint azon szülők esetében, akik számára Isten az ő világukban jelenvaló.

Más szülők a vallásosság, és az Istennel való kapcsolatuk tekintetében magukra hagyottnak és bizonytalannak érzik magukat. Ritkán nyílik alkalmuk arra, hogy vallási kérdéseken elgondolkodjanak, illetve azokról eszmét cseréljenek.

Megint más szülők negatív isten-képpel rendelkeznek, illetve saját vallásos neveltetésükről olyan rossz emlékeik vannak, hogy ezt szeretnék a gyerekeiknek megspórolni. És akadnak olyan szülők is, akiknek az egyházzal van problémájuk, úgyhogy nem szeretnék gyerekeiket ennek a hívő közösségnek a gondolkodásmódja szerint nevelni.

Mások a vallásos nevelés kérdéseiben nem érzik magukat kompetensnek, úgyhogy inkább nem is foglalkoznak vele, inkább átengedik ezt a „szakértőknek”, akik ezt tanulták. Ezek a szülők inkább lemondanak a vallásos nevelésről, mintsem hogy hibát kövessenek el.

48

Fontos leszögeznünk, hogy hogy természetesen valláspedagógiai tanulmányok nélkül is megnyithatjuk gyerekeinknek Isten felé a kapcsolatot. Jól tesszük, ha a hitről való diskurzus görcsét oldjuk, és örömmel, lelkesen keressük saját családunkban az Istennel való kapcsolat szimbólumait, történeteit és érzéseit.

Az én vallásos neveltetésem Hogy is áll a dolog az én esetemben? Milyen tapasztalatokat gyűjtöttem én? A következő kérdések (Buschbeck/Failing) jó szolgálatot tehetnek a visszaemlékezésnél, mi segítette, és mi hátráltatta a hit megismerését: XXMely személyek tettek rám gyerek- és ifjúkoromban tar-

tós benyomást vallási szempontból?

XXMelyek voltak a meghatározó szituációk, amelyekre vissza tudok emlékezni?

XXHogyan keletkezett a hitem, és mit szeretnék abból a gyerekeimnek továbbadni – és mit nem?

XXMiben áll a hitem lényege? Milyen érveket és ellenérveket ismerek kisgyerekek vallásos nevelése ellen?

XXMely vallási témákban vagyok különösen bizonytalan?

XXMilyen témákról beszélek a legszívesebben a gyerekeimnek?

XXMi jut eszembe a hit szó hallatán?

Ezek a kérdések segítenek abban, hogy saját vallásos élettörténetemet végiggondoljam, de abban is, hogy Istennel való kapcsolatunkat gyerekeinkkel együtt saját javunkra és épülésünkre tudjuk megélni.

49

7. Meddig terjed szülői befolyásunk a vallási meggyőződések terén?

A könyv olvasásakor talán már régóta foglalkoztatja önt a kérdés: miért vagyok én olyan fontos a gyerekeim Istennel való kapcsolatában?

Nem fordul elő túl gyakran, hogy a gyerekek a családi vallásos nevelés híján megismerkednének az Istennel való kapcsolattal, és az valósággá válna az életükben. Ennek ellenére nem lesz automatikusan hívő az, aki vallásos környezetben nőtt fel. Ez már abban is megmutatkozik, hogy sok gyerek, ifjú és fiatal felnőtt nem veszi fel a szülei hitét. A szülőknek mégis kettős kulcspozíciójuk van: „Egyrészt, mint a nevelésben elsődleges személyek (…) egyengethetik, vagy éppenséggel megakadályozhatják a gyerek útját az egyházi – vallásos életbe, és ezen túlmenően ők azok, akik a családon kívüli másodlagos nevelőknek (mint a barátok, az iskola, a nyilvánosság) a vallásos, vagy az ezekkel ellentétes befolyásait támogathatják vagy tompítják (…)” (B. Grom).24 A szülői ház elsődlegesen alakító hatása döntő befolyással bír a vallásosság fejlődésének további alakulására, mert a vallásosság a legtöbb esetben a származási családban kapja meg az alapozást. Az óvoda, az iskola, a hívők közössége már csak befolyásolják ezt az alapot.25 Bár nem elhanyagolható hatást gyakorolnak a vallásosságra az ifjúsági csoportok, az ismerősi és baráti kör, mégis csak a szülői befolyás nyom legtöbbet a latban.26 A következő eredmények azt mutatják, mennyire fontos az, hogy a szülők gyerekeikkel együtt részt vegyenek a hívő közösség életében. Vannak emberek, akik azt állítják magukról, hogy „hisznek Istenben”, és ennek a hitnek jelentőséget 52

is tulajdonítanak, de a vallási közösség istentiszteleteit nem látogatják. Az élet fokozódó individualizálódásával számuk tovább növekedhet. Az USA-ban, Angliában és Németországban elvégzett pontos vizsgálatok alapján azonban ez csak egy kisebbségre igaz: „A túlnyomó többség esetében a kifejezett vallásosság nagymértékben együtt jár a hívő közösség életében való aktív részvétellel.”27 A környezet vallásossága különböző módokon válhat belsővé. Először is átvehető reflektálatlanul. A hit így családi hagyománnyá válik, amely a tradíció egyéb részeihez hasonlóan hagyományozódik tovább. Ennek a tradíciónak nincs személyes-egzisztenciális jelentősége. A másik lehetőség a reflektált vallásosság, amely az Istennel való kapcsolatot egyedileg más-más fényben láttatja, és a személy számára jelentőséggel tölti fel.

A vallásosság a külső hatások és az önismeret eredménye.

Alapul vehetjük, hogy egyed mivoltunknál fogva rá vagyunk szorulva a kapcsolatra, és ki vagyunk téve a külső hatásoknak, de nem kizárólag ezeknek a befolyásoló tényezőknek a produktuma vagyunk.

Az egyed és környezete sokszoros kölcsönhatásban és interakcióban áll egymással. Ezen az általánosan érvényes talajon alakul a vallásosság, mindig a külső és a belső szocializáció feszültségmezőjében.28 A gyerekek a későbbiekben akkor kötődnek inkább a vallásos attitűdhöz, ha a hitet és a vallásgyakorlást a szülői házban fontosnak élték meg.

53

Démonikus istenképek Néhány szülőnek, és koruknál fogva különösen a nagyszülőknek a vallásos nevelés során gonosz, néha kegyetlen isten-képeket közvetítettek. K. Frielingsdorf felosztása alapján ezek a következők lehettek:39 XXA

bíráskodó büntető Isten A kérlelhetetlen Isten képe, aki nem tűr ellentmondást és nem ismer irgalmat. Minden vétséget – a legkisebbet is beleértve – (durván) megtorol.

XXA

halál démonikus Istene Ez az Isten nem az életet, hanem a halált hozza el. Ez a démonikus isten-kép a gyerek tapasztalati világában keletkezik, miszerint a szülei döntenek sorsáról, életéről és haláláról – mégpedig fogantatása pillanatától.

Egy ilyen Istennel szemben az emberek a tökéletességre való törekvéssel vagy önmaguk büntetésével próbálják magukat bebiztosítani.

XXA

Könyvelő-Isten, avagy a Törvények Istene Ez a kép egy szívtelen Istent közvetít a gyerek számára, aki az ember minden vétkét érzéketlenül nyilvántartja, és az Utolsó Ítélet nagy végleszámolására feljegyzi.

Gyakran hozzák kapcsolatba a kérlelhetetlen bíráskodó Istennel. A mondással, miszerint „Van egy olyan szem, ami mindent lát, azt is, ami sötét éjszaka történik” vagy „Isten szeme mindent lát”, fokozták a gyerekekben a bűntől való rettegést, és bűntudatra nevelték őket.

XXA

62

túlkövetelő Teljesítmény – Isten

Ennek a képnek nagy a veszélye: miközben ez a látszólag jóságos Isten az embereket arra buzdítja, hogy a jó teljesítményt a végtelenségig fokozzák, belehajtja őket abba a dilemmába is, hogy semmiképpen nem teljesítettek elég jól. És ehhez kapcsolódik az a félreértés, hogy az embernek rá kell szolgálni Isten szeretetére.

Az ilyen képeket a szülőknek belülről el kellene fojtaniuk, nehogy tudattalanul továbbadják őket a gyerekeiknek. Ehhez hozzásegíthet bennünket a Biblia jézusi istenképeinek felidézése, az ezekről való elmélkedés és belsővé tétel.

Bátorító isten-képzetek Ezek után joggal kérdezhetik most: melyek hát azok a konstruktív isten-képek, amelyeket gyerekemnek közvetíteni szeretnék? Ilyen isten-képzetek a következőek: Isten, aki minden embert a saját képére teremtett, és neki ajándékozza az élet teljességét: XXIsten,

aki az ember életét „jó pásztorként” vezérli és óvja; XXIsten, aki „anyáskodó” atyaként gondoskodik az emberekről; XXIsten, aki együtt szenved az emberrel, és őt a szenvedése és a halála által felszabadítja az örök életre.

Ezekkel a bibliai alapozású isten-képekkel gyerekeink vallásos nevelésében „új világ” tárul fel. Megtapasztalhatják a „befogadás élményét”, ahogyan azt egyszer Martin Buber zsidó vallásfilozófus megfogalmazta, amely az „Isten országa” fogalmában rejlik. Ezt az országot Jézus sok hasonlattal 63

és képpel, színesen és életvidáman festette le, mint a ránk, emberekre váró nagyszerű jövőt: „Isten területén” vagyunk.

Ha tehát Istenről beszélünk, megtehetjük ezt pozitív-igenlő kijelentésekkel, például a szeretetéről: „Isten legyőzi a halált”, „Most a nagymama egész közel van Istenhez”, vagy képszerűen leíró szavakkal: „Isten mindenütt jelenvaló”, „Isten végtelen”.

Teológiai és filozófiai nézőpontból leszögezhetjük: Isten képe a maga teljességében és egész mivoltában az ember számára érthetetlen és felfoghatatlan marad. Ugyanakkor a gyermeki isten-kép megszületése és kibontakozása szempontjából a szülők befolyását nem lehet eléggé hangsúlyozni. A gyerek kezdetben a szülő-gyerek viszonyt ülteti át az Istennel való kapcsolatába. A családban gyökerezik a gyerek, illetve a kamasz önértékelése is, és jelentősen kihat az Istennel való kapcsolatra.

A szülők mellett nagy szerepet játszanak a gyerekek más, fontos vonatkoztatási személyekhez és csoportokhoz fűződő kapcsolatai is. Az isten-kép kialakulását a szűkebb és tágabb környezet Istenre tett utalásai is formálják. Általánosságban véve igaz: ha nem tudatosan foglalkozunk vele – történhet ez beszélgetésekkel vagy a vallásgyakorlást megélve –, fennáll a veszélye annak, hogy reflektálatlanul veszünk át és utánozunk hitet és annak isten képeit; így nem tud kialakulni a saját kapcsolatunk Istennel.40

Keresztanyák és keresztapák, mint út menti őrangyalok A keresztelő alkalmával megkérdezik a keresztszülőket, hogy készek-e teljesíteni azt a megbízatást, amit a szülők felkérésére vállaltak, azaz támogatják-e a keresztelendő gyereket az Is64

tennel való érintkezés útján. Keresztszülőnek lenni többet jelent annál, mint a születésnapi vagy karácsonyi ajándékot vásárolni. Mindenekelőtt arról van szó, hogy a keresztszülő a saját életéből, a saját tapasztalataiból és a saját hitéből átad valamit a gyereknek, és kíséri az útján.

A keresztszülőkkel igazán jól járhatnak a családok – mert az alapötlet az, hogy a keresztszülőkkel a családi kapcsolatok rendszerét bővítjük. Ennek tudatában akkor járunk el helyesen, ha olyan személyt választunk keresztanyának vagy keresztapának, aki vállalását belső meggyőződésből tudja végezni és azt meg is teszi.

A keresztszülői intézménnyel kapcsolatban különféle tapasztalatokat gyűjtögettem a környezetemben. Nagyon sok múlik a keresztszülő kiválasztásán és a kommunikáció intenzitásán. Nem ajánlatos a keresztszülőt azzal a felkiáltással kiválasztani, hogy kerüljön már sorra ez a nagynéni vagy az a nagybácsi. Vagy, hogy ezt a nagynénit vagy nagybácsit nem szabad mellőzni. Rendszerint nem szolgálja a gyerek fejlődését, ha efféle érzékenységekre vagyunk tekintettel. Rituális feladat vállalásáról van szó, amire nem mindenki képes, és amire senki nem kényszeríthető. Aki számára már az is kihívás, hogy saját életében Istennek helyet találjon, annak nem kellene keresztszülői kötelezettséget vállalni – mert különben önkéntelenül is túlvállalja magát.

Elég sok példát látunk arra, hogy a keresztszülő és a keresztgyerek között a kereszteléssel egy életre szóló barátság alakul ki, amelyet mindkét fél intenzív közösségként él meg.

Ha a „keresztgyerek” felnő, gyakran támad köztük kölcsönös szolidaritás, ami azt jelenti, hogy a keresztszülő is számíthat a keresztgyerekére.

Nehéz helyzetekben olyanok a keresztszülők, mint az őrangyalok. Válságos időszakokban, vagy amikor a kamaszkor 65

beköszöntével a szülők kifogynak az ötletekből, különösen fontosak a keresztszülők szavai, tanácsai, kapcsolatteremtési ajánlatai – és ily módon ők az egész család számára nemcsak tehermentesítést, hanem gazdagodást is jelentenek -, mert a problémára külső szemlélőként tekintenek, hozzátéve saját látószögüket is.

Ez a könyv a keresztszülőknek is íródott, mert az Istenkapcsolathoz való eljutás nagy kalandjában ők „keresztgyerekük” személyes szövetségesei, és felelősséget viselnek azért, hogy ezen az úton elkísérjék őket.

Amikor a nagyszülők részt vesznek a vallásos nevelésben Sok gyerek rajong a nagyszüleiért. Ha a szülők és a nagyszülők között a kommunikáció zavartalan, akkor a gyerekek egy kibővített kapcsolati – érintkezési hálózattal rendelkeznek.

A nagyszülőknek gyakran több az ideje és a türelme a gyerekekhez, és nem nyomasztja őket az az általános felelősségérzet, amit a saját gyerekeik esetében éreztek. A nagyszülők népszerűségéhez az is hozzájárul, hogy általában igen nagyvonalúak, elkényeztetik unokáikat, és olyan dolgokba mennek bele, amelyeket anya és apa nem engednének meg.

Ha a gyerekek a nagyszülők közelében laknak, időről-időre adódhatnak olyan vallási szituációk, mint az evés előtti közös imádkozás, a Karácsony együttes megünneplése, vagy a templomba járás.

Ha a távolság miatt a gyerekek csak ritkán vannak együtt a nagyszülőkkel, az is jelenthet esélyt a nagyszülőknek arra, hogy unokáiknak felolvassanak a Bibliából, meggyújtsanak a templomban egy szál gyertyát, vagy, hogy elbeszélgessenek velük Istenről és a világ dolgairól.

66

13. A szexualitás, mint ajándék és feladat Mint teológus, nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy a teremtő Isten nemiséggel rendelkező lényeknek alkotott meg bennünket. Ajándéka számunkra feladat. Már a gyerekeknek is vannak ösztönös szexuális impulzusaik. Minden jel arra mutat, hogy létezik gyermeki szexualitás. A gyerek többé-kevésbé ki van téve ösztönkésztetéseinek.

Az ösztönökhöz, amelyekkel a gyereknek „meg kell verekednie”, kétségkívül a szexualitás is odatartozik, amely természetesen egy teljesen másféle, inkább infantilis (gyermeki) formát ölt, mint a felnőtteknél, nem utolsósorban amiatt, hogy még nem a szaporodás szolgálatában áll. Így a gyerek a szopási tevékenység kezdetétől fogva azt az élvezetet éli meg, hogy a tejsugár a szájnyálkahártyát stimulálja, és ezt olyan intenzitással, hogy ezt az élvezetet minden lehetséges másféle tárgy szopogatásával megpróbálja reprodukálni. (Erwin Ringel)56 Az orális szakaszból (a szájüregi élvezetek megtapasztalása) az anális szakaszba való átmenetkor a végbél területét fedezi fel, mint erogén zónát. Székletük visszatartásával, vagy „elengedésével”, a szülőkkel szembeni autonómia egyik első formáját élik át, akik ezt a szobatisztaságra való neveléskor pontosan érzik. A következő szakaszban a gyerek a nemi szervek területe felé fordul, és megérintésével élvezetet szerez magának. Mindhárom szakasznak megvannak a maga kéjes érzései.

A szülők feladata abban áll, hogy ezeket a sokrétű, ösztönös viselkedési módokat megfelelő neveléssel úgy alakítsák, hogy 98

a gyerekek ezeket a késztetéseket személyiségükbe tudják integrálni. Ezek tehát nem tekinthetők „illetlenségnek”, amelyekről a gyereket durván, kellő határozottsággal le kellene szoktatni. Semmi értelme az orális óhajokat „mohóságnak”, az anális játékokat „tisztátalanságnak”, a szexuális kíváncsiságot „szemérmetlenségnek” interpretálni, és arra figyelni, hogy minél hamarabb megszűnjenek.

Hogyan viselkedjenek a szülők?

A gyerekeknek ezen a téren óvatos, empatikus, természetes-nyitott támogatásra van szükségük, nehogy beleragadjanak az adott fejlődési szakaszokba. Ezért fontos, hogy azokat a konfliktusokat, amelyek minden fejlődési szakasszal kapcsolatosak, félelemmentesen élhessek meg, azért, hogy az élvezeti elvtől a realitás elvéig továbbfejlődhessenek.

Erwin Ringel döntően két viselkedési módot szorgalmaz: a türelmet és a szeretetet.57 Nem szerencsés, ha a gyerekeknek a továbbfejlődés nehézségeit úgy akarjuk megspórolni, hogy elkényeztetjük őket, és nem akadályozzuk meg ösztöneik kiélését. Másfelől viszont nem kényszeríthetjük és sürgethetjük őket, hogy ezeket az alkalmazkodási folyamatokat gyorsítsuk. Fő a türelem: ahhoz, hogy a gyerek az ösztönkésztetéseit végül képes legyen integrálni, először meg kell neki engedni, hogy valameddig megtapasztalja és kiélje őket.58 A szeretet különösen azért döntő, mert a gyerekeknek korlátozni és adaptálni kell ösztönkésztetéseiket. Minél inkább érzik ebben a szakaszban szüleik szeretetét, annál kön�nyebben dolgozzák fel vágyaik és ösztöneik realitáshoz való igazítását. Nagyon hasznos, amit Anna Freud ír erről a problémáról: 99

A gyerek sok korai örömét – mint az ürülékkel való játékot és annak szétkenését – a meztelen test mutogatását, szexuális titkok kitalálását – olyan területekre irányíthatjuk át, amelyek hasonlóak az eredetiekhez, viszont a külvilág számára elfogadhatóak. A festésben és a gyurmázásban újra feltámadhat a régi szétkenési kedv; a ruhák, a testi vagy szellemi teljesítmények felvonultatása aligha kevésbé kielégítő, mint a színtiszta exhibicionizmus; a szexuális titkok iránti kíváncsiságot át lehet fordítani általános tudásszomjba, és az élvezeti minőségének egy jó részét a tanulásba konvertálni.”59 Ha a szülők (és ezáltal a gyerekek is) el tudják fogadni ezeket a kora gyermekkori ösztönirányultságokat, akkor attól a gyerek kreatív képességei még fejlődnek is. Ezeknek a korai irányultságoknak az elfojtása viszont egy életen át érezteti korlátozó hatását. Ott, ahol az ösztön rezdüléseit nem nyomják el, hanem azok energiává alakulva szociális hajtóerővé és társadalmi aktivitássá válnak, amelyet az egyén szükségesnek, örömet adónak és kielégítőnek érez, ott az ösztönrezdülésekben lévő energia nem képez blokkot a tudattalanban, hanem további felhasználásra készen áramlásban marad.

Türelmetlenkedni nem tanácsos. Ami itt és most történik, fontos, és a nyomás, amivel a gyerek fejlődését akarjuk meggyorsítani, éppen ezt a fejlődést akadályozza. Végül is a gyerekkor nem csak egy előkészítő szakasz, egy átmeneti stádium, hanem „önmagáért való érték”.60 Nincs értelme nap, mint nap azt lesni: „Mi újat tanul holnap remélhetőleg a gyerekem?” Néhány szülő nem is látja a mát, és így boldog pillanatokat rabol el magától és a gyerekétől.

A szexualitással szembeni elfogódottságnak sincs jó vége.

Mint keresztény ember, azt veszem alapul, hogy mi, emberek 100

a Teremtőtől a szexualitást ajándékba kaptuk. Emiatt teológiai megokolásból világosan ki lehet jelenteni, hogy a szexualitás pozitív, Isten akaratán nyugvó, az emberekbe oltott kapcsolati dinamika. A saját magunkhoz való pozitív viszony feltételezi a testünk örömteli felfedezését is. Ezt a tapasztalatot az emberek először gyerekként szerzik meg! Nem az a feladatunk, hogy elrontsuk ezt a tapasztalatszerzést, hanem hogy segítsük őket abban, hogy ne fixálódjanak saját testükre. Ha a gyerekeknek megtiltjuk a nemi szervük simogatását, az odavezet, hogy az ilyen tiltásokat különleges ingerként értelmezik, és pontosan erre fognak koncentrálni – azzal a tragikus mellékhatással, hogy ez a tiltás egyidejűleg a nemi terület tabuvá válását is előidézi. Fiatal szülők élettörténeteiben nagyon is sokszor bukkannak fel azok a jelenetek, amelyeket a szüleik rendeztek, ha nekik, gyerekként a paplan alatt volt a kezük.

Mi értelme lenne az effajta nevelési intézkedéseknek? A már gyerekeknél is megfigyelt önkielégítés a szülők természetes és elfogulatlan hozzáállását igényli.

Nem teszünk jót gyerekeinkkel, ha a szexualitás isteni adományáról elhallgatjuk, hogy az egyúttal feladatot is jelent.

Napjainkban sok szülő nem zárkóznak el az elől, hogy erotikus és szexuális kérdésekről nyitottan, és ugyanolyan természetességgel beszéljenek, mint egyéb témákról. Mi a feleségemmel a legkülönfélébb helyzetekben beszélgettünk a gyerekeinkkel, és mindig nyíltan és egyszerűen válaszoltunk olyan kérdéseikre, mint: „Miért nincs a lányoknak fütyije?” – „Hogyan születik a gyerek?” – „Hogyan kerül a gyerek az anya hasába?” stb. Néhány percen belül csillapítottuk a gyerek információszükségletét, és mindenki ment a dolgára.

A szexualitás témájánál nagyon hamar lelkiismereti kérdésekbe ütközünk. Ismerek olyan embereket, akiknek nagyon szűken értelmezett a lelkiismerete. Még mindig sok 101

olyan ember akad, akik számára a lelkiismeret túlnyomórészt a szexualitás területére korlátozódik, és akik az összes szexuális ösztöntörekvésüket elnyomják, vagy az abból eredő konfliktust elfojtják, és ezzel magukat és más embereket is megbetegítenek.

Másfelől viszont megdöbbentő, ahogy egy egyre növekvő embercsoport a szexualitás területén úgy tesz, mintha nem létezne lelkiismeret. Tartós kapcsolatokat tesznek kockára, pusztán a szexuális ösztön-kielégülés szempontját figyelembe véve használják egymást, anélkül, hogy személyükben elfogadnák és támogatnák egymást. Tehát a szexualitás életterületén nagyon differenciáltan kell megvalósítani a lelkiismereti nevelést. A gyerekeknek megvan a joguk ahhoz, hogy fejlődéspszichológiailag harmonikusan alakítsák ki bennük a szexualitáshoz való viszonyt – bűntudat nélkül, ami később lehet, hogy pszichésen megterhelő lenne, vagy agres�szív cselekedetekbe torkollna. Másfelől a lelkiismereti nevelésnek a szexuális partner kicserélhetőségének tendenciája ellen kell irányulnia. A fiatalok körében végzett felmérések meglepő módon azt mutatják, hogy legtöbbjükben erősen él a vágy a hűségre, a biztonságra, és hogy a barát vagy barátnő ne tartsa őket kicserélhetőnek.61 A feltétel nélküli elfogadás és megbecsülés mélységes emberi alapélmény és ugyanilyen mély alapszükséglet. Ennek szétrombolása már mostanra is szörnyű következményeket és pusztító folyamatok beindulását okozta, és ezt fogja tenni a jövőben is. Ha a média különféle fajtáiban a szerelem és a szexualitás területeit és az ezeken alapuló fontos emberi szükségleteket a lehető legprimitívebben és együgyűbben adják el – aminek a „liberalizmushoz” semmi köze – az egyáltalán nem segíti és támogatja gyerekeinket azon az úton, hogy megtanuljanak szeretni, és a saját szexualitásukkal felelősen bánni.

102