Miért válnak zsarnokká gyerekeink? by Bazing Susanne

Michael Winterhoff

Miért válnak

zsarnokká

a gyerekeink?

Avagy: a gyermekkor elrablása

Tartalomjegyzék 1. fejezet

Nevelési szükségállapot szuperanyukákkal – avagy: amikor gyerekeinkből zsarnokok lesznek . . . . . . . . . . . . . . . 11 Rögtön egy példa: Márk, avagy egy szokványos nap az alsó tagozatban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 2. fejezet Mi történt a gyerekeinkkel? Muffinokról és meg nem írt házi feladatokról. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Adjuk át a hatalmat a gyerekeknek! Adjuk át a hatalmat a gyerekeknek?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 29 Sára. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 A gyerekekkel való normális bánásmódról és a gyerekek normális fejlődéséről. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Ahogy a gyerek látja a világot: világképek. . . . . . . . . . . . . . . . 34 Klaudia. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 42 Nem egyedi eset. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 47 A birodalom visszavág . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 51 Az egészségestől a kórosig – avagy: miért téves az éppen aktuális nevelési viták kiindulópontja?. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 Interjú egy érintettel – a tanárok ma ilyennek élik meg az iskolát . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60 Fülöp. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Néhány eset a praxisomból. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68 3. fejezet

Miért játszik a psziché olyan fontos szerepet?. . . . . . . . . . . . 71 Egy egészséges lélek szilánkjai. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 75 Gyakorlat teszi a mestert – avagy: a lelki funkciók csak folyamatos gyakorlással alakulnak ki. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 78 Adrián . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 81 5

4. fejezet

A hanyatlás lépcsőfokai – az intuitív neveléstől a szimbiózisig. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 83 Az iskolák lépnek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 Mit jelent ez a gyermek szülőről alkotott képe szemszögéből? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85 Klasszikus nevelés – az emberi intuíció értékéről. . . . . . . . . . 87 Példa: a tanárnő beszámolója egy átlagos napról . . . . . . . . . . 90 5. fejezet

Az első kapcsolati zavar: partneri viszony – avagy: a gyerekek kényszerű felszabadítása az alárendeltségből. . . 91 A kínálat a gyerekek szükségleteihez igazodik – partnerségi koncepciók az óvodában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 94 Nincs valami egyszerűbb? A partneri viszony koncepciói az iskolában. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 103 Példa: az alsó tagozatos tanár beszámolója Bencéről aki nem akar hallani. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 109 6. fejezet A második kapcsolati zavar: projekció – avagy: a szülők alárendelik magukat a gyereknek . . . . . . . . . . . . . 111 A gyerek mint mérce (a szülők projekciója). . . . . . . . . . . . . . 115 A gyerek azért van, hogy engem szeretni lehessen. . . . . . . . 116 Ugyan, hagyja már azt a gyereket!. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 A családon kívüli környezet nyomása. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 122 A nagyszülők azért vannak, hogy kényeztessék a gyereket – nyomás a családon belül. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 125 Példa: Márton és a kis laborkészlet. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 128

7. fejezet

A harmadik kapcsolati zavar: szimbiózis – avagy: amikor a szülő pszichéje egybeolvad a gyermekével. . . . . . 131 Az ember-idegsejt. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 134 Marci. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 135 Ahogy a szimbiózisban a gyerek a felnőtt testrészévé válik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 137 A gyerek impulzusainak saját ingerekként való feldolgozása . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 139 A gyerek semmit nem csinál „direkt”. . . . . . . . . . . . . . . . . . . 141 A felnőtt reflexszerűen reagál a gyerek kapcsolatfelvételére – ahogy a szimbiózis a gyerekkel szembeni erőszakká alakulhat. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 143 A gyerek lelki fejlődésére gyakorolt hatások. . . . . . . . . . . . . 145 Útban egy olyan világ felé, ahol gyűlölni fogják a gyerekeket. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 149 Tanár a virtuális pellengéren – terrorizálás a cybertérben. . 157 Kitérő: kitekintés a jövőbe – a japán hikikomorik példája. . 160 Példák. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 163 8. fejezet

A megzavart társadalom. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 167 9. fejezet

Ahová el kell jutnunk: helyre kell állítanunk a kapcsolatteremtési képességet – avagy: újra gyereknek kell tekintenünk a gyereket. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 181 Óvoda és alsó tagozat: ahol sürgős változtatások kellenek.184 A nagyszülők új feladatai. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 187 A fordulat feltétele: a megoldást meg kell előznie a felismerésnek. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 188

2. fejezet

Mi történt a gyerekeinkkel? Muffinokról és meg nem írt házi feladatokról Több mint húsz éve dolgozom gyermek‑ és ifjúsági pszichiáterként. Ez azt jelenti, hogy bonni rendelőmbe naponta érkeznek olyan gyerekek és fiatalkorúak, akiknek a szülei, többnyire gondos mérlegelést követően, arra jutottak, hogy csemetéjük viselkedése aggasztó, és magatartásproblémái kezelést igényelnek. E családok többsége nem él nehéz szociális körülmények között, hanem a polgári közép‑ és felső rétegbe sorolható. A hozzám érkező gyerekek szüleiről egyáltalán nem mondható el, hogy ne törődnének csemetéikkel, ellenkezőleg: gondoskodóak, igyekeznek, és saját értelmezésük szerint mindent megtesznek azért, hogy gyerekeik boldogok és elégedettek legyenek. Annak szemléltetésére, hogy praxisomban hogyan zajlik egy tipikus megbeszélés a szülőkkel, álljon itt a tízéves Roland példája. Anyja az interjúban beszámol egy a fogadóórán folytatott beszélgetéséről is, amikor több tanár is felhívta a figyelmét arra, hogy a fiának aggodalomra okot adó, sürgősen pótlandó tanulási hiányosságai vannak.

Asszonyom, ön arról számolt be, hogy a múlt héten a fogadóórán járt Roland iskolájában. Miről tájékoztatták a tanárok? Voltak, akik fiam feltűnő tanulási hiányosságairól számoltak be. Azt mondták, nem figyel, nehézséget jelent számára a tanár utasításainak teljesítése, és általában lepereg róla, ha értelmesen próbálnak beszélni vele. De ez nem új, és nem is szokatlan. Az ön számára tehát már ismertek ezek a jelenségek? Igen, Rolandnak már egy ideje gondot jelent lépést tartani az iskolában. Azt is többször hallottam már tőle, hogy őt nem érdeklik a tanárok utasításai. Ez megnyugtató az ön számára? Hát, tudja, természetesen jobban örülnék, ha mindenben jól teljesítene. De mivel a fiam, azt is tudom, hogy a maga módján tanul, az iskolai gondok pedig elsősorban abból erednek, hogy a tanárok ezt nem veszik kellőképpen figyelembe. Pontosan hogy érti ezt? Rolandnál semmiképpen nem szabad kényszert vagy nyomást alkalmazni; egyszerűen hagyni kell, hogy a saját útját járja. Olyan a személyisége, hogy nehezen tudja elfogadni, ha valaki, például egy tanár, szinte rákényszerít egy feladatot. De az iskolában meg kell tanulnia, hogy osztályközösségben dolgozzon, és lépést tartson a többiekkel. ön ezt nem tartja fontosnak? 26

Számomra fontosabb, hogy a lehető legnagyobb mértékben élvezze, amit csinál, és akkor a tanuláshoz is lesz kedve. Az iskolai kényszer és a tanár által előre meghatározott tananyag nem tetszik neki, nem csoda, hogy nem vesz részt rendesen az órákon. Mi a véleménye arról, hogy a tanárok fiánál tanulmányi lemaradásról beszélnek? Roland sok mindent tud, én tudom, csak nem mutatja ki igazán, mert nem boldogul a klasszikus iskolai helyzetekkel. Inkább úgy látom, hogy a tanárok nem úgy magyarázzák el az anyagot, hogy megértse. Talán osztálytársai is belejátszanak ebbe, akik sokszor zavarják őt. De a tanulmányi lemaradás kétségtelen tény. Ezzel kapcsolatban mit szándékozik tenni? Természetesen szeretnék segíteni Rolandnak abban, hogy jobb osztályzatokat szerezzen. Nemrég beírattam egy délutáni foglalkozásra, ahol játékosan tanítják a gyerekeknek a tanulást. Ez szerintem pont neki való, mert ott a munka élvezetességén van a hangsúly.

Roland anyjának szavaiból kitűnik, hogy igyekszik segíteni a fiának, elgondolkodik azon, hogy hogyan lehetne felszámolni fia tanulási nehézségeit, és egyáltalán nem közömbös számára, hogy mi történik vele az iskolában. Még a délutáni foglalkozással járó számottevő pénzügyi és időbeli ráfordítást sem sajnálja, csak Rolandnak legyen jó.

Válaszai több szempontból is jellemzőek az ilyen szülői beszélgetésekre: – A gyerek nehézségeiért a tanárok felelősek. – A gyerek valójában egészen másmilyen, csak ezt nem mutatja ki. – A gyerek nem élvezi, amit el kell végeznie, és ezért nem tudja megmutatni, mire képes. – Megkísérli, hogy „hozzáértő” segítséget biztosítson a különórákkal fiának, és így szerinte felszámolhatók a gyerek lemaradásai. Más, Roland anyjáéhoz hasonló helyzetben lévő szülők is kétségbeesetten keresik gyerekeik problémás viselkedésének magyarázatát, és minden igyekezetükkel azon vannak, hogy megfeleljenek szülői feladataiknak, kötelezettségeiknek. Ezek a családok előbb-utóbb mégis megjelennek a rendelőmben. A legtöbb esetben azért, mert a korábbi pedagógiai terápiás próbálkozásaik nem vezettek eredményre, s így a pszichiátriai kezelésben látják a végső kiutat. Azonban az emberi, jelen esetben a gyermeki pszichével való foglalkozás nem az utolsó lehetőség, hanem ellenkezőleg: az első, azaz minden további terápia kiindulópontja kell, hogy legyen. Sokéves gyakorlatom során szerzett tapasztalataim ugyanis arra engednek következtetni, hogy társadalmi problémáink nagy részének a kulcsa éppen e deficiteket felhalmozó személyeknek a kezében keresendő.

Adjuk át a hatalmat a gyerekeknek! Adjuk át a hatalmat a gyerekeknek? Herbert Grönemeyer német énekes 1986‑ban egyik dalában arra szólított fel, hogy adjuk át a hatalmat a gyerekeknek, mert őket nem hajtja a felnőttekre jellemző hatalomvágy és gátlástalanság. Ezt a csernobili katasztrófa fényében fel lehet ugyan fogni a szülők nemzedéke által elkövetett hibák elleni jelképes tiltakozásként, de egyszersmind egy olyan ember‑, pontosabban gyerekképet is tükrözött, amely mára groteszk módon egyfajta társadalmi szemléletmóddá lépett elő. Első látásra úgy tűnik, hogy a mai felvilágosult nyugati társadalmakban minden eddiginél nagyobb rendben van a gyerekek világa. Már nincsenek olyan tízévesek, akiknek a bányában kell robotolniuk, hogy a népes családnak legyen mit ennie. Az 1900 körüli években még külön műfajt alkotott a tanárt zsarnokként ábrázoló iskolaregény, mint például Frank Wedekind A tavasz ébredése és Robert Musil Törless iskolaévei című műve, vagy Rainer Maria Rilke hasonló témájú elbeszélései. Ma már sok-sok könyvoldalt töltenek meg azok a különböző pedagógiai koncepciók, oktatáselméleti írások, amelyeknek egyetlen céljuk: minél jobban megkönnyíteni a tanuló számára, hogy magasabb műveltségi fokot érjen el, és sikeres, önmaga által meghatározott és kiteljesedett életet éljen. Kétségtelenül fontos téma a gyerekjogok kérdése. A helyi politikában például bevett gyakorlattá vált a gyerekparlamentek létrehozása, amelyekben a felnőttekhez hasonló keretek között alakíthatják ki álláspontjukat a közügyekről, és ezt figyelembe veszi majd az önkormányzati döntéshozatal. 29

A gyerek mint olyan ma egyenesen üdvözítőként jelenik meg. Ezt csak erősíti a modern társadalmak gyerekhiánya. Azáltal, hogy évtizedek óta egyre csökkennek a születésszámok, a gyerekek szinte piacgazdasági tényezőkké váltak, ritka és ezért értékes, kitüntetett figyelmet érdemlő javaknak számítanak. A gyereket ily módon olyan szerepbe kényszerítik, amelyre nem alkalmas, mivel híján van még e szerep betöltéséhez szükséges valamennyi lelki tulajdonságnak. A szerep, amelybe kényszerítik, nem más, mint az, hogy partnere legyen a felnőtteknek. Óvodás‑ vagy kisiskolás-korú gyerekekről beszélgető szülőktől gyakran hallani ilyen kijelentéseket: „A gyerekem erős akaratú, eléri a célját, mert tudja, mit akar”. Az ilyen megfogalmazások már saját személyiséget tulajdonítanak a gyereknek, pedig ezzel ilyen fiatal korban még nem is rendelkezhet, hiszen a személyiségfejlődés csak nyolc‑ vagy kilencéves korban kezdődik. Ez a személyiségfejlődés pedig egyaránt függ a szülőktől örökölt genetikai jellemzőktől és a személyiség egyes tulajdonságainak egyénre szabott fejlesztésétől. Az idézett szülők tévesen már egy kész személyiség megnyilvánulásainak tartják az olyan általános gyermeki magatartásformákat, amelyek ebben a korban minden gyereknél megvannak. A kisgyerekek mindig „erős akaratú”‑nak látszanak, mivel lelki szempontból még abban a hitben élnek, hogy egyedül vannak a világon, és kedvük szerint érvényesíthetik akaratukat. Ezek a gyerekek még nem tanulták meg saját énjük korlátozását, azt, hogy alkalmazkodniuk kell az őket körülvevő világhoz, és benne a többi emberhez. 30

A probléma ott kezdődik, hogy sok szülőnek, továbbá sok nevelőnek és tanárnak már nincs meg az érzéke ahhoz, hogy ezt a korlátozást éreztesse a gyerekekkel. Személyiségnek gondolják ezt a még csak látszólagos személyiséget, így fogadják el a gyereket, és még erősítik is ezeket a kialakulatlan személyiségjegyeket. Ezzel megakadályozzák a gyerek korának megfelelő fejlődését, aki így megreked a lelki fejlődés kisgyermekkori fokán, és ennek következtében mindig is nehézséget fog jelenteni számára a hétköznapi élet, melyben folyamatosan jelennek meg korlátok, és szükség is van e határok elfogadására. Hogy mindez hogyan nyilvánul meg a gyakorlatban, a hétéves Sára példáján láthatjuk.

Sára Sára Keller Lujza lánya, anyja szeme fénye. Kellerné már a kislány csecsemőkorában elhatározta, hogy Sára legyen mindig önálló, saját személyiséggel bíró ember, aki ne hagyja, hogy mások írják elő neki, hogy mit tegyen és mit ne. Ennek megfelelően mindig is autonómiára ösztönözte Sárát, aki már óvodásként maga döntötte el, milyen ruhát vesz fel, mikor étkezik, és mi kerüljön az asztalra. Játszótársait is mindig maga választotta meg; aki nem felelt meg neki, azt többé nem hívta. Amikor esetenként mégis elvárták tőle, hogy otthon betartsa az együttélés szabályait, ezeket a házi szabályokat a kislánnyal közösen dolgozták ki, együtt állították fel, és részletesen meg is vitatták. 31

3. fejezet

Miért játszik a psziché olyan fontos szerepet? Psziché gyönyörű királylány volt, aki annyira magába bolondította Erószt, hogy az csapot-papot otthagyott, hogy vele élhessen. Jóllehet, anyja utasítása szerint azt kellett volna elérnie, hogy Psziché egy csúnya öregemberbe szeressen bele, hogy többé ne lehessen Aphrodité vetélytársa. Így mesél a görög mitológia arról a fiatalról, aki névadója lett a jelenségnek, amellyel a modern világban a pszichológia és a pszichiátria is foglalkozik. A psziché, a lélek fogalmát máig titokzatosság övezi. A psziché bizonyos szempontból a test ellenpólusának számít, tehát a megfogható (a test) és a megfoghatatlan (a psziché) különbségéről van szó. A görög eredetű „pszükhé” szó leheletet, lélegzést jelent. Később elvontabbá vált a jelentése, és mivel az ember csak akkor képes élni, ha lélegzik, az élet elvét jelölte. Életelv, ami megfoghatatlan. Ez az ellentét jellemzi a pszichéről alkotott definíciónkat. Egyszerűbben fogalmazva: a psziché nem látható, nem tudjuk megérinteni, nem lehet laboratóriumban darabokra szedni, felboncolni és elemezni. Ezt a nehézséget kell szem előtt tartanunk, amikor a pszichében látjuk mindazoknak a problémáknak az alap71

ját, amelyek a gyerekek és fiatalok körében ma jelentkeznek, és amelyek a társadalmi fejlődését negatív irányba befolyásolják. Az egyik probléma, amivel szemben találjuk magunkat, tehát az, hogy a test külső kóros elváltozásával ellentétben a psziché nem látható. A külső sérülések véreznek, látható sebek, és nyilvánvalóvá teszik a sérült ember korlátozott „működőképességét”. A pszichés elváltozások ezzel szemben nem kézzelfoghatóak, és ezeket egy olyan világban, amelyben csak azt hisszük el, amit látunk, nem fogadjuk el valós „sérülés”‑nek. A fentiekhez társul az a felfogás, miszerint a psziché szinte magától fejlődik. Minden embernek van pszichéje, és így mindenki – életkorának megfelelően – magától értetődően rendelkezik bizonyos lelki funkciókkal. Ez azonban téves megközelítés, mivel azok a pozitív pszichés funkciók, amelyekről én beszélek, csak a gyermekkor folyamán alakulnak ki. Méghozzá egyáltalán nem automatikusan és a környezettől függetlenül, hanem – épp ellenkezőleg – elsősorban azáltal, hogy a gyermeki lélek egy felnőttet, egy másik embert él meg saját egyénisége korlátjaként. Ez igen fontos szempont, ez alapján alakítottam ki többek között az „ember-idegsejt” elképzelését, amire a harmadik viselkedési zavarról, a szimbiózisról szóló fejezetben térek majd ki részletesebben. Az életkor előrehaladtával aztán egyre fontosabbá válik, hogy a korlátozás helyébe a példakép lépjen, vagyis hogy a gyerekek például szüleiknél felismerjék ezeket a pszichés funkciókat, és azok az állandó gyakorlás révén bennük is készséggé váljanak. 72

Ezeknek a pszichés funkcióknak a kialakulását neurológiai szempontból idegsejtek irányítják, mint ahogy az emberi szervezetben zajló összes folyamatot is meghatározott idegsejtek működtetik. Az idegsejtek működése egyszerű elvet követ: egy meghatározott ingernek kitett idegsejt csak arról dönthet, hogy „ismerem” vagy „nem ismerem”. Tehát egy egyszerű duális elv szerint reagál. Ha az idegsejt a „nem ismerem” állapotában van, meghatározott ingerrel aktiválható, és ettől kezdve nagyon pontosan körülírt feladatot kap. Szemléltetésképpen vizsgáljuk meg az agy olvasóközpontját. Itt az egyes idegsejtekhez véletlenszerűen rendelődik hozzá az egyes betűkért való felelősség. Egy idegsejtnek, amelyet így aktivizálunk, a következendő években nagymértékben specializálódnia kell annak érdekében, hogy mindenkor felismerje „az ő saját” betűjét nyomtatott formában, de a legkülönbözőbb kézírásokban is. Így az adott egyén felnőtt korban már tudatosulás nélkül és automatikusan tudja olvasni a betűket. Döntő, hogy az idegsejt teljesítőképessége az adott funkció gyakorlásának ismétlésétől, számától függ. Minél több a gyakorlás, annál inkább automatizálódnak a sejt által végzendő feladatok. Ez korlátozás nélkül igaz a pszichés funkciót ellátó idegsejtekre is. Csakis ugyanannak a folyamatnak az állandó gyakorlásával, folyamatos ismétlésével érhető el, hogy felnőtt korunkra elsajátítsuk azokat a funkciókat, amelyek nélkülözhetetlenek ahhoz, hogy létezhessünk társadalmi folyamatokhoz kötődő lényként, normálisan. Pszichés funkciókon itt alapvetően csak azokat értem, amelyek a felnőtteknek a gyerekekkel való érintkezése 73

során alakulhatnak ki. A pszichének van egy sor veleszületett és örökölt individuális része is, de ezek számomra mint pszichiáter számára csekély jelentőséggel bírnak, mivel megváltoztathatatlanok, és a munkám középpontjában álló zavaroknál nincs szerepük. A gyerekek csak a szüleikhez fűződő érzelmi kapcsolat és megfelelő kötődés esetén tudnak optimálisan fejlődni. Kapcsolatokra képes gyerekek ezért kezdetben szinte a szüleikért fejlesztik ezeket a készségeiket. Ez konkrétan azt jelenti, hogy az az ötéves, aki segít megteríteni az asztalt, ezt nem funkcionálisan teszi, tehát nem azért, hogy majd le lehessen ülni az ebédhez, hanem kizárólag a szülei kedvéért. Ugyanő az iskolában is a tanár miatt tanul, nem pedig az életre készül a tanulással. (Az utóbbira csak későbbi korban kerül sor.) A gyermek tükrözése szempontjából fontos, hogy a szülők azt a megfelelő érzelmekkel kísérjék. A tükrözés a pszichoanalitikai gyakorlat fontos munkaeszköze, alkalmazása során a felek úgy taglalják az egyik beszélgetőpartner magatartását, hogy a másik az ő szemszögéből nézi azt. Ezáltal az, akinek a problémája az elemzés tárgyát képezi, szinte kívülről láthatja önmagát, és így képes felismerni saját hibáit. A mi esetünkben ez nem mást jelent, mint annak fontosságát, hogy a gyerek viselkedésére reagáljunk pozitív vagy negatív formában. Ez konkrétan annyit tesz, hogy a gyerekem pozitív viselkedésének jól látható módon örülök, vagy egy negatív lépésére éppen ilyen felismerhető módon kimutatom haragomat, mondjuk azzal, hogy megemelem a hangomat. Ennek során mindig be kell tartani azt az elvet, hogy a gyerek referenciaszemélye lehetőleg azonos módon és egyértel74

műen reagáljon, mert akkor a gyerek gyorsabban tanul a tükrözésből. Egy – szinte automatikusan jelentkező – pozitív mellékhatás, hogy gyerekem számára így biztonságérzetet közvetítek, hiszen őt a folyton változó reakciók olyannyira irritálhatják, hogy azok a megfelelő lelki funkciók aktiválásának elmaradását eredményezhetik. Az első években különösen fontos, hogy a gyereknek lehetősége legyen a másik fél érzelmeinek megítélésére, és ezek alapján a sajátjait is a megfelelő helyre tudja tenni. Ehhez nélkülözhetetlen, hogy a felnőtt spontán és adekvát módon fejezze ki érzelmeit a gyerekkel szemben. Ha konfliktushelyzetbe kerülünk a gyerekkel, a felnőtti reakciót mindig megfelelő érzelemmel kell megjeleníteni. Kisgyerekeknél ezeket az érzelmeket minden esetben szavaknak is kell kísérniük, azaz a szülőknek szóban is meg kell fogalmazniuk, hogy az adott pillanatban mérgesek vagy örülnek. Ugyanígy szavakkal kell kísérni a gyerek érzelmi megnyilvánulásait is. A fentiek szemléltetésére kis kitérőt kell tennünk. Nagyon hasznos ugyanis, ha mindig a szem előtt tartjuk, hogy mit is jelent fiatal felnőttként egészséges pszichével élni. Ehhez nézzünk meg egy kitalált, de példaszerű esetet. A példában szereplő fiatal párt nevezzük Márknak és Erikának; akik bárhol élhetnék teljesen mindennapi életüket.

Egy egészséges lélek szilánkjai Márk 19 éves, szakközépiskolát végzett, jelenleg autószerelőnek tanul egy kis műhelyben. Két éve vannak együtt Erikával, és nemrég költöztek első saját lakásukba. 75

5. fejezet

Az első kapcsolati zavar:

partneri viszony –

avagy: a gyerekek kényszerű felszabadítása az alárendeltségből A következő eset egy mindennaposnak mondható helyzet leírása: Mánuel anyja levelet kapott a gyámügyi hivataltól. A levél kibontva hever az ebédlőasztalon. Az anya egy ismerősével beszélget, aki átjött kávéra. Mánuel köszönés nélkül bejön a szobába és közli az anyjával, hogy elmegy. Anyja barátnőjéről tudomást sem vesz. Elveszi a hivatalos levelet az asztalról, hogy elolvassa. Anyja tudni szeretné, hogy Mánuel hova megy, és rákérdez. A fiú nem is válaszol a kérdésre, ehelyett megjegyzéseket fűz a levél tartalmához. Mielőtt kilépne a szobából válasz nélkül, anyja megismétli a kérdést. A fiú láthatóan ingerülten válaszol, majd dühösen kimegy a szobából, anélkül, hogy becsukná az ajtót. Az anya ismerőse a jelenet alatt végig ott ült a szobában, de Mánuel átnézett rajta. Amikor a fiú édesanyját kérdezem, hogy ítéli meg a fia magatartását, elég érdekesen reagál. Nem is vette észre, mondja, hogy a fia elolvasta a neki szóló levelet, anélkül, hogy erre engedélyt kért volna. Hogy a fiú felbontja és elolvassa anyja leveleit, és kommentálja is azokat, ez máskor is gyakran előfordul. Ő sokszor beszél meg fontos dolgo91

kat Mánuellel, mondja. Szerinte a fia „eszes”, és gyakran rátapint a dolgok lényegére. Nem bosszankodik azon sem, ahogy a fiú udvariatlanul, elutasítóan elhagyta a szobát, és azt sem tartja furcsának, ahogy Mánuel a kérdésére reagált. Ugyanakkor aggódik a gyerek egyre romló iskolai eredményei miatt, és elpanaszolja, hogy nem figyel rá, amikor a házi feladatok elvégzéséről kérdezi. Arra a kérdésre, hogy hogyan jellemezné a fiához való viszonyát, gyakorlatilag a modellem első lépcsőfokának kulcsfogalmát használja, mondván, „partnerként” kezeli Mánuelt. Mánuel az anyja partnere. Ez a rövid mondat mérhetetlenül tragikus. Mánuel anyja már lemondott nevelői szerepének nagy részéről. Még ő az illetékes fia nevelését illetően, de már alig képes rá. Bizonyára fontos szerepe van ebben annak, hogy egyedül neveli a fiút, hogy nagy teher számára a kéttagú család fenntartása. Teljesen túlterhelt, és ez igencsak megnehezíti számára, hogy megfeleljen anyai szerepének. Normális esetben a Mánuel és anyja közötti viszony hierarchikus lenne. Mánuelnek tisztában kellene lennie a levéltitokkal, és azt tiszteletben kellene tartania. Tudnia kellene, hogy egy normális hangon feltett kérdésre normálisan kell válaszolni. És észre kellene vennie, hogy anyja éppen beszélget, amikor belép a szobába, a társalgás megszakítása pedig udvariatlanság és helytelen. Mánuelnél nyilvánvalóan hiányoznak olyan lelki funkciók, mint az udvariasság (a beszélgetés megszakítása) vagy az enyém és a tiéd közötti különbségtétel (a másnak szóló levél elolvasása). Normális helyzetben az anyja lenne az 92

a referenciaszemély, akinek gondoskodnia kellene e lelki funkciók kialakításáról. Fel kellene ismernie fia viselkedésének helytelenségét, szóvá kellene tennie, végül pedig szankcionálnia, ha a fia nem tanúsít megfelelő belátást. Vagyis a alkalmazni a klasszikus tükrözést. Mindezeknek nyoma sincs, mivel már azonos szintre helyezte magát a fiával, és ezzel megszüntette a hierarchikus struktúrákat. Kiskorú gyerekét partnereként fogadja el, mert már nem képes arra, hogy intuitív módon betöltse nevelői pozícióját, inkább racionális alapon olyan érettséget tulajdonít a fiának, amilyennel az az ő korában még semmiképpen sem rendelkezhet. Mánuel példája jól mutatja, hogy a probléma a szintek eltolódásában van. Ha a felnőtt és a gyerek egy szinten van, egyenlőként kezelik egymást, akkor egyikük sem szabhatja meg a helyes irányt a másik számára. Ez a „modern nevelési mód” ma teljesen elfogadottnak, normálisnak tűnik. Ritka kivételnek számít például, ha kizárják a gyerekeket a felnőttek beszélgetéseiből. Szinte magától értetődően minden élethelyzetben jelen vannak, mindent hallhatnak, amit a felnőttek megbeszélnek. Miközben régebben estére hagyták az ilyen megbeszéléseket, manapság az ilyen külső körülményekre nincsenek tekintettel, a gyerekek előtt szinte mindent megtárgyalnak, mert a felnőttek egyre inkább képtelenek megbirkózni a hétköznapok kihívásaival. Segítséget várnak ebben a partnerként kezelt gyerektől: kifejezetten komolyan veszik a véleményét, legyen szó a szülőt érintő partnerkapcsolati problémákról, pénzügyi kérdésekről vagy olyan egyéb ügyekről, amelyeknek eleve a gyerek érdekkörén kívül lenne a helye. Az ilyen helyzetekben megszólaló gyereket már nem figyelmeztetik, hogy 93

Hisztiző, zsarnok kisgyerekek, a szülők és tanárok iránti tiszteletet nem ismerő tizenévesek, munkába állni képtelen, erőszakos fiatalok… A társadalmi fejlődés sok tekintetben rossz irányba fordult, a szülők saját problémáikkal küzdenek. A felnőttek már nem tudnak gyerekeikkel szemben határokat szabó, tőlük a társadalmi szabályokat, közösségi rendet megkövetelő szülőkként, óvónőkként, tanárokként viselkedni. Meglepő és egyben megdöbbentő elemzésében a könyv pszichiáter szerzője rámutat arra, hogy a modern – különösen az úgynevezett 68-as, a tekintélyelvvel szembeforduló – nevelési elvek milyen érzelmi visszaélésekhez vezetnek gyermekeinkkel szemben, és ezt praxisából vett szemléletes példákkal, esetekkel illusztrálja. Szakvéleménye egyértelmű: gyerekeink csak akkor válhatnak érett felnőttekké, ha nem raboljuk el gyermekkorukat, azaz nem „kis felnőttként”, hanem ismét nevelendő gyermekként bánunk velük. Ez a könyv azoknak szól, akik a szerzővel együtt meg kívánják akadályozni azt, hogy társadalmunk egyszer csak gyűlölni kezdje saját, félrenevelt gyermekeit és szembeforduljon velük.