2013augusztus

AZ ELNÖK VÉGVESZÉLYBEN I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin COMIC-CON 2013 BESZÁMOLÓ

KICKASS 2

2013. augusztus

VÉRT ISZNAK BYZANTIUM IZOMAGYAK PAIN & GAIN ZÁRT VILÁG ELYSIUM

CSAK ISTEN BOCSÁTHAT MEG I RED 2 I VONZÁSOK

KEDVES OLVASÓK! J

úlius végén a filmfanatikusok, a képregényrajongók és úgy általában az egész geek társadalom San Diego-ra figyelt, ahol ebben az évben is megrendezték a Comic-Con nevezetű fesztivált. Érdekesség volt bőséggel, egy dolog miatt fáj csak a szívünk: mi nem lehettünk ott. Nem baj, talán egyszer eljön ez a pillanat is… Aki viszont nem akar lemaradni az ezévi eseményekről, azoknak szíves figyelmébe ajánlom a CineStar idevágó aloldalát, ahol minden új kép, videó és lényeges információ megtalálható az eseményről. Kétoldalas írásunkban mi csak a felszínt kapargattuk, és csak a számunkra fontos morzsákat kapargattuk össze, így aki valamit hiányol az anyagból, az a CineStar-on megtalálja (még linket is mellékeltünk!)

Augusztus hónap két legjobban várt filmje egyértelműen a Kick-Ass 2 és az Elysium - Zárt világ. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy mi már mindkettőt láttuk, úgyhogy első kézből számolhatunk be Nektek a filmek minőségéről . Szerencsére akad még ezeken kívül is „finom falat” (hála a magyar forgalmazóknak), hiszen az akciórajongók

(RED 2, Pain & Gain) a romantikázni vágyók (Mielőtt éjfélt üt az óra), és a vámpírok szerelmesei (Byzantium) is megtalálhatják számításaikat az ehavi felhozatalban. Persze ez még nem minden, de mivel vészesen fogy a hely, rá kell térnem az extra cikkeinkre is, hiszen a Sorozat rovatban a Dexter befejező évadával foglalkozunk, filmklasszikusunk pedig minden idők egyik legmegdöbbentőbb életrajzi filmje, a Dühöngő bika lett. Azt hiszem egy ilyen tartalommal megtöltött magazin méltó lezárása az idei (amúgy filmeket tekintve elég gyengécske) nyárnak, reméljük Nektek is sok kellemes percet fog okozni az újság olvasgatása!

CÍMLAPSZTORI: „Amikor utoljára találkoztunk a kiskorú orgyilkossal, Hit Girllel, vagyis Mindyvel és az ifjú igazságosztóval, Kick-Asszel, azaz Dave-vel, még átlagos tinédzserekként akartak élni. Ám az érettségi közeledtével Dave úgy dönt, megalapítja a világ első szuperhős csapatát Mindyvel az oldalán. A lány azonban lebukik Hit Girlként, így arra kényszerül, hogy takarékra tegye magát, és egyedül próbáljon eligazodni a gimis csajok könyörtelen világában. Mivel nincs kihez fordulnia, Dave csatlakozik az Örök Igazság szuperhős-csapathoz, melyet az ex-maffiózó Csillagsáv ezredes vezet. ” >> 14. és 26.

KIEMELT KRITIKA: „Lehetetlen azonosulni a szerelmesekkel, akik utoljára kb. nyolc éves korukban látták egymást, mint erről a kissé kínos flashback-ekből értesülhetünk (pedig Alice Braga remek színésznő), és még ennél is nehezebb dolgunk van az amúgy kiváló, de itt messze nem megfelelően kihasznált Jodie Foster Gonosz Tervével…” >> 16.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2013. szeptember 15.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

AZ ELNÖK VÉGVESZÉLYBEN A White House Down, azaz Az elnök végveszélyben egy új, izgalmas amerikai akciófilm, melyben egy félkatonai csoport próbálja megtámadni a Fehér Házat. A rendszert csak egy ember mentheti meg, aki korábban pedig visszautasított bármiféle együttműködést vele. Írta: Veszják

O

bama veszélybe került? Az amerikai elnök életére törtek? Elképzelted már mi lenne, ha az amerikai elnöknek bármi baja lenne? Bármi, amit mondjuk terroristák okoztak? A White House Down pedig legrémisztőbb rémálmainkat hozza most elénk. Két ember bujkál a Fehér Házban. Árnyékként osonnak végig a folyosókon, liftaknában húzzák meg magukat, a medence körül lapulnak. Az elnök az (Jamie Foxx), akit a CIA utolsó talpon maradt ügynöke (Channing Tatum) véd.

A világ legjobban védett középületét elfoglalta egy terroristacsapat, ám jól kidolgozott tervük befejezéséhez az elnökre is szükségük van. Az épület fegyveresekkel van tele – egy paramilitáris egység min-

4 / FilmMagazin

denre elszánt tagjaival. Az ügynök azonban mindenre kész, hogy végrehajtsa azt a feladatot, amire felesküdött: meg akarja védeni az elnök életét. Az elnök életére törő terrorista banda az elnöki testőrség nemsokára leköszönő vezetőjének segítségével elfoglalja hát a Fehér Házat, hogy az elnökért váltságdíjat kérjenek és kirobbantsák mellesleg a 3. világháborút. Azzal azonban nem számoltak, hogy egy igazi harcos jár arra éppen. Az amerikai veterán John Cale (Channing Tatum) éppen azon ügyködik, hogy jobb kapcsolatot alakítson ki a lányával, akit nagyon érdekel a politika. Miközben egy főiskolai ismerőse segítségével próbál neki utat törni ebben az irányba, egy csapat zsoldos azon igyekszik, hogy az USA fegyverarzenálját

megszerezve törjenek világhatalomra. Limuzinos üldözés, „halott elnök” és rengeteg geg után természetesen az árulók elnyerik méltó jutalmukat… A filmben igazi sztárparádét vonultatnak elénk kezdve Maggie Gyllenhaallal, Channing Tatummal, folytatva Jamie Foxxszal.

A homoszexualitását nyíltan vállaló rendező, Roland Emmerich 1977 és 1981 között Münchenben tanult filmrendezést. Vizsgafilmjét, a Noé bárkája elv-et a Berlinalén is bemutatták. Már Németországban angol nyelvű filmeket kezdett forgatni, ennek eredményeképpen 1992-ben Amerikába hívták. Első komolyabb sikerét a Csillagkapu forgatókönyvírójaként érte el. Ezt követte minden idők egyik legnagyobb bevételt hozó filmje, A függetlenség napja. Követ-

A Jamie Foxx által alakított amerikai elnökről vajon kinek nem Barack Obama jut majd eszébe?

kező filmje, a Godzilla a nagy médiafigyelem ellenére nem igazán aratott sikert a nézők körében. Az amerikai függetlenségi háborút feldolgozó történelmi drámája (A hazafi) után visszatért a látványos akciófilmekhez, és megrendezte a Holnapután című filmet.

Az Oscar-díjas Jamie Foxx, aki pedig csak nemrég szabadult Django szerepéből, 1989-ben változtatta nevét Jamie Foxxra, Eric Marlon Bishopról. A Foxx nevet a híres amerikai komikus, John Elroy Sanford (ismertebb nevén: Redd Foxx) miatt választotta. 1992-ben, a Toy című vígjátékban kapta első filmes szerepét. 1999-ben Oliver Stone filmdrámájában, a Minden héten háborúban egy kíméletlen, pénz- és győzeleméhes amerikai

futball-játékost alakított. 2001-ben Will Smith mellett főszereplő volt a Muhammad Ali életét feldolgozó Ali című filmben. Smith kapta Muhammad Ali szerepét, Foxx pedig Ali trénerét, Drew Bundini Brownt alakította. 2004-ben két jelentősebb szerepe volt. A Collateral - A halál záloga nevű thrillerben egy taxisofőrt játszott, akit egy bérgyilkossal (Tom Cruise) hoz össze a sors; ezért Oscar-díjra jelölték, amit nem kapott meg. Ebben az évben készült a Ray Charles életét feldolgozó Ray is, melyben Jamie kapta a legendás vak zenész szerepét. A forgatás alatt speciális kontaktlencsét viselt, ami miatt valóban nem látott, jobban átérezve így a karaktert, valamint 15 kilogrammot hízott a szerepért, amit a forgatás alatt folyamatosan le kel-

lett adnia. Alakításáért Golden Globe-, BAFTA-, és Oscar-díjjal jutalmazták. Ezzel ő lett a második férfi színész Al Pacino után, akit egy évben két különböző filmért is Oscarra jelöltek.

Channing Tatum neve pedig talán azoknak cseng ismerősebben, akik szeretik a táncos filmeket. Tatum a floridai Orlandoban mutatkozott be táncosként Ricky Martin egyik klipjében. Volt Armani és Dolce & Gabbana modell. Szerepelt a Vogueban, modellkedett Olaszországban is.

2004-ben kezdte színészi karrierjét.

Epizódszerepet vállalt a CSI: Miami című sorozatban. 2005-ben Samuel L. Jacksonnal játszott együtt a Carter edző című filmdrámában. 2006ban megkapta a Step up című film főszerepét. A filmben egy lázadó hip -hop táncost alakít. 2008-ban mellékszerepet játszott a Step up folytatásában a Streetdance - Step Up 2.ben. 2009-ben három mozifilmben is feltűnik: Közellenségek, Bunyó, G. I. Joe: A kobra árnyéka, Kedves John.

Hogy mennyire hitelesek az elnök és az akcióhős szerepében mindenki maga döntse el. Remek időtöltésnek nézünk elébe. Mi mindenesetre fergeteges jókedvet kívánunk.

Stáblista Rendező: Roland Emmerich Főszereplők: Channing Tatum, Jamie Foxx, Jason Clarke Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 29.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

COMIC-CON 2013 Az évente megrendezett, San Diegóban tartandó Comic-Con joggal mondhatja magáról, hogy az egyik legnívósabb geek-összejövetel. Ezen a neves eseményen összegyűlik a képregény- illetve filmszakma színejava, hogy együtt ünnepeljék a két média iránti szerelmüket. Az idei felhozatal a szokásosnál is forróbbra és érdekesebbre sikeredett, ezért lássuk a legfontosabb eseményeket. Írta: Sanya08

A

kritikusokat és az egyéb nézőközönséget ugyan elég rendesen megosztotta Zack Snyder Acélember című Supermanmozija, a bevételi mutatók zöld utat jeleztek a folytatáshoz. A színész Harry Lennix lépett színpadra és olvasott fel egy kicsi részletet Frank Miller The Dark Knight Returns című képregényéből. A közönség vette a lapot, majd bejelentették, hogy a következő Superman-mozi már egybefonódik az új Batman-filmmel.

Innen már csak egy lépésre van a Justice League.

A Marvel sem volt rest, ők még több projektet tartanak a tűzön. Néhányból hosszabb-rövidebb részletet is látott a közönség. Többek kö-

6 / FilmMagazin

zött láthattak pár képkockát a készülő Guardians of the Galaxy-ből (mely állítólag nagyon jó és amiben most már hivatalosan is fog szerepelni a remek Glenn Close), az Amerika kapitány második részéből és egyfajta teasert is látott a szerencsés nép a Bosszúállók következő epizódjából, melyből kiderült, hogy a főellenség Ultron lesz és a címe pedig: Avengers: Age of Ultron. A geekek megbolydultak, Joss Whedon isteni státusza stagnál.

Habár az X-Men-filmek továbbra sincsenek a Marvel Studios égisze alatt, azért nem kell félteni őket. Az X-Men: Days of the Future Past az év egyik legambiciózusabb produkciójának tűnik innen messziről. A

Comic-Conon felsorakoztatták a fél stábot (vagy majdnem az egészet).

Jennifer Lawrence, Michael Fassbender, James McAvoy, valamint az új fiúnak számító Peter Dinklage Ha ez nem lett volna elég, még részletet is láthattak a félkész filmből. Kíváncsian várjuk, mikor kapunk mi is egy rendes ízelítőt.

Whedon nem csupán a Bosszúállók második részének a teaserével érkezett, hanem a szeptemberben induló sorozatának, az Agents of S.H.I.E.L.D. pilotját is volt oly kegyes és levetítette az ott lévőknek.

Madarak azt csiripelik, hogy abszolút rajta van Whedon keze nyoma (jobb is, hát ő a kreátora), tele humorral, fordulattal és remek karakte-

Még több hír, kép és videó megtalálható a http://cinestar.hu/cikk/ comiccon-2013-gigaszi-osszefoglalo oldalon!

rekkel. Várjuk nagyon.

Az egyik legviccesebb momentuma az volt a Comic-Connak, mikor maga Pókember (azaz Andrew Garfield kosztümben) is tiszteletét tette.

Egy darabig úgy ült ott a rendező és Jamie Foxx mellett, majd közölte, hogy el kell mennie. Kedves percek voltak, amik garantáltan mosolyt csalnak egy rajongó arcára. Később persze Garfield (Andrew, nem a macska) is megérkezett. Vetítettek egy négyperces trailert, melyből az derül ki, hogy végre nem teszik félre Pókember humorérzékét, ugyanakkor akcióból sem lesz hiány. „Gojira! Gojira!” – kiabálta valószínűleg néhány ember, mikor a nagy behemót új filmjéből levetítettek egy kis ízelítőt. Úgy tűnik, hogy a Monsters című darabbal komoly kritikai elismerést kiváltó Gareth Edwards nem vette félvállról a munkáját és egy igazi szörnyfilmet rak majd le az asztalra. Godzilla – ahogy az kiderült – nem lesz egyedül, nem ő lesz az egyedüli szörnyeteg. Ez pedig egyből a Tűzgyűrűt juttatja eszünkbe. Ez nem rossz jel.

A mozikban nagyot bukó de DVDn nagy rajongói tábort szerző Dredd című film egy ideig elég esélytelen

volt a folytatásra, de Karl Urban elhintette a lehetőségét, szerinte nincs kizárva, hogy mégiscsak lesz egy második rész, hiszen ő is szeretné nagyon. Azóta petíciót is indítottak a rajongók, hogy biztosan elkészüljön.

Zombirajongók sem maradhattak hoppon, a The Walking Dead immáron negyedik éve megy, ennek örömére ideje volt már annak, hogy lássunk egy előzetest. Ha pedig ez nem lett volna elég, hát Romero Holtak hajnalának a háromdés változatát is bejelentették. Ezt mondjuk nem igazán tudom a jó hírek közé sorolni, de mindegy, hírnek hír.

Befejezésül annyit, hogy a Family Guy a tizenkettedik évadában el fog veszíteni egy Griffin-családtagot.

Nem tudom, hogy csak ijesztgetnek minket vagy sem, de érdemes felkészülni a legrosszabbra.

Ennyi volt hát a helyzetjelentés.

Továbbra is lesújtó innen a távolból olvasni ezeket a hírmorzsákat és szívem megtöltődik irigységgel, mikor trailerekől olvasok, melyeket mi nem láthatunk, vagy ha mégis, hát az is kamerás (és annak is örülünk).

Mindenesetre a remény tovább él: egyszer úgyis eljutok San Diegóba és akkor a geekek közé csapok.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

KICK-ASS 2 Mark Millar és John S. Romita 2008-ban megjelent Kick-Ass című képregénye egyszerű, de égető kérdéssel tette próbára olvasóját: miért van az, hogy soha senki nem akart még szuperhős lenni? A két alkotó jókora adag erőszakkal, hihetetlen karakterekkel és jópofa dumákkal adott ütős választ saját kérdésére. Írta: Vampka

8 / FilmMagazin

A képregényben Csillagsáv ezredesnek van egy testvére is (Lieutenant Stripes), ám ő végül nem került bele a filmbe.

A

mikor Matthew Vaughn producer új projekt után kutatott, a Csillagpor egyik forgatókönyvírója, Jane Goldman és férje, Jonathan Ross összehozták Millarral, aki számos ötletét előadta a rendező-producernek. Vaughnnak a Kick-Ass tetszett közülük a legjobban. Elhatározta, hogy vászonra viszi az anarchista történetet, vállalva annak ódiumát is, hogy bemutatja, amint egy 11 éves kislány, Hit Girl halomra gyilkol egy csapat állig felfegyverzett embert, miközben úgy káromkodik, mint egy kocsis. A projekt egyetlen nagy hollywoodi stúdiónak sem tetszett, ezért Vaughn úgy döntött, független produkcióként

valósítja meg. Így került vászonra Dave Lizewski, az átlagos manhattani kamasz története, aki egy szép napon úgy dönt, hogy szuperhősként tesz rendet a világban. Magára ölti zöld-sárga kezeslábasát és a Kick-Ass művésznevet, s csakhamar közfigyelemnek örvend, továbbá rengetegszer kattintott internetes sztár lesz. Kisvártatva rájön, hogy nem ő az egyetlen szuperhős a környéken. Mély benyomást tesz rá egy igazságosztó apa-lánya duó: a köpönyeges Superman-imitátor Big Daddy és kislánya, Hit Girl, a nindzsa orgyilkos. Kick-Ass csatlakozik hozzájuk, hogy legyőzzék a helyi keresztapát, Frank D’Amicót.

Küldetése közben saját külön bejáratú ellenségre tesz szert Chris, a galád maffiózó kamaszfia személyében, aki Vörös Köd néven kezdi meg főgonoszi tevékenységét.

Kick-Ass, Hit Girl és Vörös Köd visszatér a folytatásban. Kick-Ass vakmerősége ezúttal egész sereg botcsinálta szuperhőst hoz lázba a nem is kicsit zizzent Csillagsáv ezredes vezetésével. Hősünk nem tehet mást, csatlakozik hozzájuk. Amikor az amatőr szuperhősöket levadászsza a Mutterbeverként újjászületett Vörös Köd, csak Hit Girl tudja megóvni őket a pusztulástól.

Amikor utoljára találkoztunk a kiskorú orgyilkossal, Hit Girllel, vagyis Mindyvel és az ifjú igazságosztóval, Kick-Asszel, azaz Dave-vel, még átlagos tinédzserekként akartak élni. Ám az érettségi közeledtével Dave úgy dönt, megalapítja a világ első szuperhős csapatát Mindyvel az oldalán. A lány azonban lebukik Hit Girlként, így arra kényszerül, hogy takarékra tegye magát, és egyedül próbáljon eligazodni a gimis csajok könyörtelen világában. Mivel nincs kihez fordulnia, Dave csatlakozik az Örök Igazság szuperhős-csapathoz, melyet az ex-maffiózó Csillagsáv ezredes vezet. Amikor már épp kezd látszatja lenni a munkájuknak az utcákon, a világ legfőbb szupergonosza, Mutterbever összehozza a maga gonosz csapatát, és beindítja bosszúakcióját, hogy Kick-Ass és Hit Girl megfizessenek azért, amit az apjával tettek.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR A Kick-Ass anno kiváló kritikákat kapott. A Time magazin ítésze, Richard Corliss például így áradozott róla: „Fékevesztett vágtázásra ragadja magával a nézőt, mert a szuperhős-kliséket a modern városi kamasznyomor savával maratja csillogóvá, miközben mindvégig légiesen laza tud maradni.” Bár a film néhány kritikus fanyalgását is kiváltotta, a nézők messzemenően értékelték, hogy Vaughn kísérletet tett a műfaj megújítására. A produkció csaknem százmillió dolláros összbevételt ért el, rendkívül sikeres volt DVD-n és Blu-rayen, ráadásul kultikus rajongótáborra tett szert. „A Kick Ass egy srácról szólt, aki szuperhős akart lenni, és másokat is arra buzdított, hogy álljanak ki az árvákért és megszomorítottakért – mondja Millar, a képregények szerzője. – A Kick-Ass 2 ezt a gondolatot viszi tovább. Kick-Ass hősiességét látva összeáll egy csapat, az Örök Igazság, akik az ő nyomdokain szeretnének haladni. Közben Chris, a korábban kiiktatott keresztapa fia ellenkező irányban fejlődik: úgy dönt, hogy szuper-főgonosz lesz, és saját hadsereget toboroz. Szóval fokozódik a helyzet, amit joggal elvárhatunk egy valamirevaló folytatástól.”

A Kick-Ass váratlan sikere nyomán biztos volt a folytatás, mégis beletelt egy kis időbe, amíg körvonalazódni kezdtek a dolgok. Matthew Vaughn 2011-ben arra készült, hogy Bloodshot címmel filmet rendez Jeff Wadlow forgatókönyvéből, de az események más fordulatot vettek. Vaughn egyéb elfoglaltságai miatt kénytelen volt lemondani a Bloodshotról, de továbbra is szeretett volna együtt dolgozni a tehetséges fiatal rendezővel. A forgatókönyv megírását és a rendezést

MEGVÉDI ERŐSZAKOS FILMJÉT A TINISZTÁR Három éve sok támadás érte a KickAss című filmet a túl sok erőszak miatt, most pedig már a folytatás, a Kick-Ass 2 előzetese láttán is felháborodtak néhányan. Az ugyanis hagyján, hogy a felnőttek aprítják egymást a filmben, de visszatér Hit Girl, a bájos kamaszlány, és útját megint hullahegyek szegélyezik. Ez

10 / FilmMagazin

természetesen elgondolkodtatta a karaktert játszó 16 éves színésznőt, Chloe Grace Moretzt is. "Gyakran eszembe jut, hogy az, amit csinálok, milyen hatással van a közönségre – mondja Chloe. – Tudom, nem tetszik mindenkinek, hogy a Kick-Assben mondjuk levágom valakinek a kezét, de nem szabad elfelejteni,

hogy ez egy szórakoztató mozi, és nem dokumentumfilm. Én sem magamat alakítom, hanem egy kitalált személyt. Chloe soha nem tenne olyat, mint Hit Girl. Ezt már az első rész készítésekor tisztáztam magamban, pedig még elég kicsi voltam. Azt is tudtam már akkor, hogy az ilyen filmek azért készülnek, mert

A Toxic Mega Cunts nevű gonosz kompánia megalkotásakor Mark Millar a Mechanikus narancs hasonszőrű bandájából merített ihletet.

átadta Wadlow-nak, miközben megtartotta a produceri feladatokat.

Ugyanazok a főhősök térnek viszsza, akiket korábban megismertünk, ezért Wadlow mélyebbre akart ásni, hogy feltárja kapcsolatuk lényegét. „Számomra a kiindulópont az volt, hogy Dave, Mindy és Chris még mindig nem tudják, kicsodák ők valójában – magyarázza a rendező. – Az előző filmben létrehozták alteregóikat, Kick-Asst, Hit Girlt és Vörös Ködöt, de a legfontosabb kérdésekre nem találták meg a választ. ’Ki vagyok én? Hol van a helyem a világban? Mihez kezdjek az életemmel?’ Továbbra is ilyen dolgok foglalkoztatják őket. Egy dolog, hogy valaki szuperhős akar lenni, de egész más meló, ha azon akarunk dolgozni, hogy rájöjjünk, igazából kicsodák vagyunk, és mit keresünk ezen a világon.”

Vaughn és producertársai jó ötletnek tartották, hogy Wadlow, miközben megőrizte az első film főbb jellemzőit, amerikai érzékenységet is csempészett a folytatásba. „A KickAssnek olyan bizarr angolos beütése volt, a folytatás viszont harsányabb, közvetlenebb, szóval amerikaibb ízlésű – magyarázza Tarquin Pack producer. – Továbbra is olyan helyzeteket mutat be, amilyeneket más filmek nem, de Jack jóval rámenősebben kezeli az anyagot. Nagyon erős vizuális érzéke van, és pontosan tudja, mit akar a filmből kihozni.” Négy év telt el azóta, hogy a főszereplők az első Kick-Asst elkészítették. A Kick-Asst alakító színész élete gyökeresen megváltozott azóta. Aaron Taylor-Johnson kétgyermekes családapa lett, dolgozott Oliver Stone-nal és Joe Wrighttal.

Az angliai születésű színész a Nowhere Boy című film főszere-

a nézők másfél órára ki akarnak szakadni abból a valóságból, amelyben élnek. És minél meredekebb egy film, a közönség annál meszszebbre kerülhet attól, amit egy kis időre el akar felejteni." A Kick-Ass 2 erőszakosságáról szóló vitát egyébként a film sztárja, Jim Carrey indította, aki a mikroblogjában határoló-

dott el a túlzott brutalitástól. Úgy érvelt, hogy a Sandy Hook iskolában történt ámokfutás után nem lenne szabad ilyesmit a mozikban mutogatni. Carrey egyébként egy megjavult maffiózót alakít a filmben, aki németjuhászával az oldalán szuperhősként tesz rendet az utcákon.

(UIP-Duna Film)

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

pében hívta fel magára először a figyelmet, akkor a kamasz John Lennont formálta meg, alakításáért számos díjra jelölték. Nem szűnt meg azonban érdeklődése első híres karaktere iránt, és készen állt arra, hogy ismét magára öltse a zöld -sárga szuperhős jelmezt, ha az alkotók olyan üdítően eredeti produkcióval képesek kirukkolni, amilyen az első film volt. Wadlow izgalmas forgatókönyve olvastán a színész csak igent tudott mondani. „Fura dolog lett volna, ha megismétlem, amit először csináltam, ezért arra volt szükség, hogy néhány szinttel feljebb lépjünk. Dave-ről tudtuk, hogy kicsoda, de most elkezdi fölfedezni magát, férfivá érik és felelősséget vállal azért, amit tesz. Neki kell viselnie az összes következményt mindenért, és ezzel tisztában is van.”

12 / FilmMagazin

Kick-Ass félkarú szuperhős lenne Hit Girl nélkül. Millar a legidősebb lánya tiszteletére találta ki a karaktert, és a közönség is azonnal beleszeretett a mininindzsába. A fiatal színésznő, Chloe Grace Moretz azóta sztár lett, játszott Scorsese A leleményes Hugójában és Tim Burton Éjsötét árnyékában, valamint ő lesz a címszereplője az új Carrie filmnek is. Nagy örömmel tért vissza a karakterhez, amely az első nagy sikert hozta el neki. A 16 éves színésznő nem is tudta, hogy látnoki képességekkel bír, amikor a Kick-Ass díszbemutatóján azt találta mondani, hogy bíborszínű Ducatin szeretne száguldozni: most a második részben Hit Girl tényleg ilyen motort kap. „Nagy élvezet volt még több dimenzióval gazdagítani a karaktert, és ha lehet így mondani, érettebb fejjel kihozni belőle, amit lehet” – mondja

Moretz. A Kick-Ass 2-ben immár kilencedikes a nemrég elárvult Mindy, aki jobban tart komisz osztálytársaitól, mint a gazfickóktól, akiket Big Daddyvel kiiktatott. „Ellógja az óráit, és továbbra is sokkal inkább Hit Girl, mint Mindy – magyarázza a színésznő. – Mivel Big Daddy nincs többé, a gyámja, Marcus pedig olyan, mint egy átlagos szülő, Mindy elkezd kérdéseket feltenni magának. Megígéri Marcusnak, hogy felhagy a szuperhősködéssel és összeszedi magát. Csakhogy Mindy nem tud megváltozni.”

A visszatérő trió harmadik tagja Chris D’Amico. A Kick-Ass végén Chris gonosz alteregója, Vörös Köd a kamera felé fordul, és így szól: „Ahogy egyszer egy nagy ember mondta: meglátjuk, hogy hozzám mit szólnak”. Vörös Köd ezzel azt sugallta, hogy szuper-főgonoszi ter-

A filmben szerepet kapott John Leguizamo is, ő Mutterbever legfőbb testőrét, Javier-t alakítja.

KICK-ASS 3?

Bár a nagyközönség még a második részt sem látta (mi szerencsés helyzetben vagyunk, mert jóval a premier előtt volt hozzá szerencsénk, kritikánkat elolvashatjátok a 26. oldalon), de máris megkezdődtek a találgatások a harmadik részről is. Mark Millar a képregényt eleve három részesre tervezte, a trilógia befejezése pedig 2 évvel fog a második rész vége után játszódni (ebből viszonylag könnyen kitalálható, sőt akik olvasták a képregényt, azok tisztában is lehetnek vele, hogy a második rész nem varrja el az összes szálat). Persze a filmes adaptáció annak a függvénye hogyan teljesít a Kick-Ass 2 a mozikban, ha viszont megtörténik az adaptálás, mindennél véresebb végre számíthatunk.

veket dédelget. Az alkotók nagy örömére a karaktert alakító színész, Christopher Mintz-Plasse azonnal leszerződött a folytatásra, aki Hollywood egyik legkeresettebb fiatal komikusa, amióta a 2007-es Superbad, avagy miért ciki a szex? című vígjátékban felfigyeltek rá. Mivel semmilyen szakmai tapasztalata nem volt, a mobiljával készített felvétellel állított be a szereplőválogatásra, azóta pedig számos más vígjátékban játszott. „Nagy élvezet viszszatérni ebbe a világba, bár sok minden változott – mondja a színész. – A történet szerint az apám halott, az anyám gyógyszerfüggő eszelős, Vörös Köd pedig áttért a sötét oldalra, és mindenképpen Kick Ass vérét akarja. Chris kezd rájönni, hogy lassan Mutterbeverré változik.

Mindenkit elveszített már, önmagát is beleértve, és egy ponton kiderül: nincs többé Chris D’Amico, csak Mutterbever.”

A Kick-Ass 2 forgatókönyvének megírásakor Wadlow arra törekedett, hogy a rajongók még jobban megismerhessék kedvenc karaktereiket, láthassák, hogyan fejlődnek és változnak. „Esetünkben nem arról van szó, hogy a folytatásban előadjuk ugyanazt kicsit másképp. Manapság a legtöbb folytatás ilyen, mi viszont fogjuk a hőseinket, és beletesszük a húsdarálóba. A néző már megismerte hőseinket az első részben, tehát a bemutatással nem kell veszkődnünk, rögtön a lovak közé csaphatunk, és olyan akciók jöhetnek, amilyenekről a rajongók álmodni sem mertek.”

Stáblista Rendező: Jeff Wadlow Főszereplők: Aaron-Taylor Johnson, Chloe Grace Moretz Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 22.

FilmMagazin / 13

EHAVI PREMIEREK AUGUSZTUS 1.

AUGUSZTUS 8.

Pain & Gain

Hupikék törpikék 2

Byzantium

Moliere két keréken Red 2

AUGUSZTUS 15.

Percy Jackson: Szörnyek tengere

Mielőtt éjfélt üt az óra

Repcsik

Előtted az élet

Csak Isten bocsáthat meg

Elysium - Zárt világ

14 / FilmMagazin

Bennfentes játék

AUGUSZTUS 22.

Családi üzelmek

Túl a csillogáson

Tékozló szív

A Hit paradicsoma

Kick-Ass 2

AUGUSZTUS 29.

Asztal két főre

Egy francia család szexuális krónikája

Cézárnak meg kell halnia

Blue Jasmine

A végzet ereklyéi: Csontváros

Az elnök végveszélyben

Kamatylista

FilmMagazin / 15

KRITIKA

ELYSIUM - ZÁRT VILÁG Én IMÁDTAM a District 9-t. Volt ugyebár az a nem különösebben eredeti alapgondolat, hogy lakva ismeri meg az ember a másikat, ennek alapján pedig az ismeretlenségből előpattanó Neill Blomkamp megcsinálta az évtized (ha nem az évszázad) sci-fijét, ami tökéletesen ellátta a feladatát, azaz az emberiséget kíméletlenül szembesítette – önmagával. Micsoda hülye alakok vagyunk mink rakásra, szegények, gazdagok, fehérek, négerek, mondta Blomkamp, és nem lehetett vele nem egyetérteni. Már alig vártam, hogyan fog minket ez a zseni a Homo sapiens csődjének egy újabb arculatával szembesíteni... Ehelyett sajnos emberünk a saját csődjével szembesített, két fájdalmasan hosszú órában. Hogy nem eszi meg őt is a rossebb. Írta: Kovácsné

KRITIKA

E

lysium a gazdagok mesterséges világa, valahol kényelmes magasságban a Föld felett, ahol tényleg mindig kék az ég és zöld a fű, minden betegség gyógyítható, és minden nőnek nagy a me... Szóval Elysium minden egészségügyi és egyéb igényt kielégít.

Max (Matt Damon) és még néhány milliárd ember gyerekkora óta nyálcsorgatva bámulja lentről a némileg a közismert kommunista önkényuralmi jelképre hajazó űrállomást (persze az is lehet, hogy Texas Ranger jelvény vagy a 2001: Űrodüsszeiában használt modell újrahasznosítása, tök mindegy), de minden hiába, a szegények feljutását vaskézzel akadályozza meg Elysium védelmi minisztere (Jodie Foster). Max egy ronda üzemi baleset kapcsán váratlanul kényszer-

18 / FilmMagazin

helyzetbe kerül: adatokat kell lopnia a kegyetlen menedzser (a 2000-es évek filmjeiből szemlátomást kihagyhatatlan William Fitchner) fejéből, melyekért cserébe Spider nevű haverja (Wagner Moura, Brazília egyik legnagyobb sztárja) megígéri, hogy bejuttatja az elysiumi SZTK-ba.

Maxra egy véres műtét keretében rácsavaroznak egy ún. exoskeletont (melynek kapcsán bennem azonnal felmerült a kérdés, hogy akkor ezek szerint a koma innentől élete végéig ugyanazt a pólót hordta...), összegyűjti néhány haverját (így például a karizmatikus, Mexikóban félisteneknek kijáró imádattal övezett Diego Lunát) aztán indulhat az akció. Természetesen semmi nem a tervek szerint alakul, így keveredik az ügybe Max gyerekkori szerelme (Alice Braga) és annak kislánya is.

MATT DAMON A ZÁRT VILÁGBAN Matt Damon nem féltékeny típus. Az elmúlt napokban a netet bejárta a hír, melyből kiderült, nem ő volt Neill Blomkamp rendező első jelöltje az új szuper sci -fi, az Elysium – Zárt világ főszerepére. A film hőse a lepusztult, szegény és kizsákmányolt Földön él egy olyan jövőben, melyben a gazdagok mind egy luxusműholdra költöztek. Damon különleges külső fém csontvázat, agyába épített chipet és sok fegyvert kap, hogy valamiképpen bejuthasson a szigorúan őrzött helyre. Ám a rendező – aki a District 9-nal lett világhírű – először nem a világsztárt, hanem egy dél-afrikai punk-rapbanda, a Die Antwoord énekesét, Ninját kérte fel, és amikor ő nemet mondott, Eminem lett a következő választottja. Amikor a film költségvetése 30 millió dollárról 100 millióra emelkedett, már Matt Damon volt a jelölt, aki azonnal igent is mondott a hívásra. Az Avatar-ból azért maradt ki, mert éppen egy másik filmre várt: úgy érezte, itt a következő nagy lehetőség, és másodszor nem akarta elkövetni ugyanezt a hibát. „Nem úgy gondolok Eminem-re mint a versenytársamra – nyugtatta meg Matt Damon a nála érdeklődő riportereket. – Szerintem a szerepeim 75%-a olyan, amit eredetileg másnak ajánlottak. A lényeg, hogy végül én játszom az Elysium-ban a tökös srácot, aki megpróbálja megmenteni a világot…” (InterCom)

Neill Blomkamp következő filmjét (Chappie) ismét a feleségével együtt írja (akárcsak anno a District 9-t), lehet bizakodni, hogy az majd jó lesz.

A filmmel a legalapvetőbb probléma az, hogy mást vártam: lövöldözős-szuperhősös-messianisztikus hülyeség helyett egy intelligens, fanyar humorú, ugyanakkor hibátlanul látványos és kíméletlenül erőszakos alkotást. Ebből sajnos csak a hibátlan látvány és a kíméletlen erőszak van meg. Az előbbi megalkotásában pl. a Blade Runner óta etalonnak számító Syd Mead is részt vett. Minden apró részleten hónapokig dolgoztak: Damon kb. nyolcvanszor újradefiniált exoskeleton jelmeze pl. tökéletes mozgásszabadságot biztosított, és mindössze kb. 12 kilót nyomott tokkal-vonóval-realisztikus hungarocell hidraulikával. A rendkívül életszerű androidok esetében még a motion capture technikát is túl mesterkéltnek tartották, helyette élő színészekkel játszatták el a robotokat,

majd az utómunkálatok során kockáról kockára szép, színes ábrákkal helyettesítették őket. A kaszkadőrmunkát szintén nagy név, mégpedig Mike Mitchell vezényelte.

A fentiek kapcsán felmerül a kérdés, hogy a filmiparban miért nem képesek valami gyógyírt találni a George Lucas-betegségre, ami akkor szállja meg az egyébként kiváló munkákkal induló filmeseket, mikor némi készpénzhez jutnak. Sokat tűnődtem már rajta, hogy ilyenkor maga az alkotó bolondul meg, és azt hiszi, hogy akinek pénze van, az mintegy varázsütésre megkérdőjelezhetetlen géniusszá válik, vagy a producerek teszik rá azt az alien mancsukat a kedves rendező vállára, hogy „Drága Bélám, mi odaadtuk a pénzt, de akkor mostantól nem mondhatod azt a filmben, hogy min-

denki hülye, mert ott van például az anyám is...”. Gyanítom, hogy mind a két tényező szerepet játszhat a dologban, mindenesetre szegény Elysium egy iszonyúan ostoba film lett, kár belé az a sok szép űrhajó, jópofa robot meg rettentő igényesen, Mad Max-kontra-áldokumentumfilm stílusban filmezett szegénynegyed. Nem akarnék most komplex szociológiai elemzést tartani róla, hogy hány helyen sántít a dolog, legyen elég annyi, hogy ha Blomkamp nem adja el a lelkét az ördögnek, akkor eszébe nem jut az a ZS-kategóriás hülyeség, hogy a gazdagok effektíve, kerítéssel kizárják a szegényeket a közgyógyból, és ez milyen rossz. (Erre a motívumra annyira komoly hangsúlyt fektettek a film készítése során, hogy a földi és az elysiumi részeket

FilmMagazin / 19

KRITIKA egymástól teljesen függetlenül, más stábbal és más helyszínen forgatták, a földi pokol helyszíneit Mexikóváros, míg az égi édent Vancouver szolgáltatta, ami már önmagában is megér egy misét. Mint ahogy az is, hogy Fitchner alakította Multinacionális Genya luxus űrsiklójához a Bugatti csinálta meg a designt...). A valóságban a gazdagok ennél sokkal, de sokkal cinikusabbak. Dehogy zárnak ki. Mindenkit tárt karokkal várnak – akinek persze van pénze.

(Emlékezzünk csak remélhetőleg hamar feledésbe merülő takaréklángelme politikusunk híres megnyilatkozására az ember értékéről). A szegénység maga a legnagyobb kerítés. Persze, vannak őrzött gazdag negyedek, helyes kis privát szigetek kókuszligettel, meg hasonlók, de a szegényeket a gazdagoktól akkor sem téglafalak választják el, hanem valami egészen más. Az egészen más miatt pedig nem működik a film nagyszabású ígérete sem, hogy elég egy varázsütés meg a Matt Damon teljes fegyverzetben,

20 / FilmMagazin

és hipp-hopp, hatvan csillió ember élete egyszerre megváltást nyer. A District 9 hiperérzékeny meglátásaihoz képest ez, már elnézést, de nagyon proli megközelítés. Nem mintha nem csípném a messiásokat magam is. Csak ne má' egy Blomkamp filmben... Komolyan, az is érdekesebb lett volna, ha Matt Damon megszórja a szegénynegyedeket valami bőrön át felszívódó instant fogamzásgátlóval. (Mondjuk az TÉNYLEG érdekes lett volna...) A film politikai üzenetei annyira szájbarágósak, hogy akár intelligensen is meg lehetett volna őket fogalmazni. Amikor pedig Jodie Foster karaktere megkérdezi, hogy mégis mi lenne, ha Elysiumra rázúdulnának a szegények, az ember akaratlanul eltűnődik, hogy valóban, mi lenne.

Sokkal, de sokkal több háttérinformációt kellett volna adnia a forgatókönyvírónak (tehát Blomkampnek, aki ezúttal a felesége nélkül írta a szkriptet) ahhoz, hogy ez a világ működni tudjon, olyan információkat, melyek messze túlmutatnak egy

Blomkamp a District 9-t 30 millió dollárból forgatta, pedig a filmet elnézve még egy nullát simán oda lehetne képzelni eme szám végére.

olyan film keretein, ahol az embereknek premier plánban repül szerteszét az arcuk.

Emiatt aztán az Elysium erőltetett: olyan lett, mint azok a rettenetes, komolykodó blockbusterek, melyeknél az alkotók úgy gondolták, hogy érdemes úgynevezett mélyebb tartalommal, divatosan sötét tónusokkal megcsiklandozni az általuk egyébként maximálisan lenézett közönség intellektusát. „Nem akartam tiszta popcorn mozit csinálni” – nyilatkozza a rendező, és én világosan látom az akaratot, de azon kívül mást nem nagyon. De hiába vonatkoztatunk el a nyilvánvaló hülyeségektől (mint ahogy pl. az Avatarnak is mindent megbocsátottunk – így például azt is, hogy ott ért véget, ahol egy igazán okos filmnek kezdődnie kellett volna, hehehe) az Elysium popcornnak se igazán jó.

Hiába gyűjtöttek össze remek színészekből álló, hangsúlyozottan nemzetközi gárdát, hogy a film országokon átívelő társadalmi üzenetét ezzel is hangsúlyozzák. Valahogy nagyon nehéz szurkolni Matt Damonnak, aki szemlátomást többet kibír, mint Stallone és Chuck Norris borzalmas mutáns gyermeke, és minimum négy halálos sebbel úgy

>> OLYAN

LETT, MINT AZOK A RETTENETES, KOMOLYKODÓ BLOCKBUSTEREK, MELYEKNÉL AZ ALKOTÓK ÚGY GONDOLTÁK, HOGY ÉRDEMES ÚGYNEVEZETT MÉLYEBB TARTALOMMAL, DIVATOSAN SÖTÉT TÓNUSOKKAL MEGCSIKLANDOZNI AZ ÁLTALUK EGYÉBKÉNT MAXIMÁLISAN LENÉZETT KÖZÖNSÉG INTELLEKTUSÁT. << ALTERON MÁSVÉLEMÉNYE Sajnos semmilyen érzelmi kötődést nem tudtam tanúsítani főszereplő iránt, pedig azt valljuk be: Matt Damon ezúttal is kitett magáért. Karakterfejlődésnek semmi nyoma nincs, azonkívül, hogy egy átlagos gyári munkás sugárfertőzést kap, majd egy Vasembert megszégyenítő pótgerincet építenek rá, ami amúgy képes egy USB csatlakozó segítségével más emberek agyából információkat kinyerni. Csak sajnos ez egyáltalán nem lett kihasználva. Az előzetesben jól nézett ki, de egyébként semmi különös "haszna" sincs ennek a gépezetnek.

Hogy ne csak a film negatív oldalait emeljem ki, érdemes megemlíteni, hogy a szereposztás szerintem nagyon pöpecre sikeredett. Matt Damon a karakter semmilyensége ellenére tudta hozni a szerepét, nem beszélve Jodie Foster, és Sharlto Copley-ról, akiknek alakítása mind-mind a film fénypontjai voltak.

Félre ne értsetek, nem beszélek én rossz filmről, sőt, így az augusztusi pangásban kifejezetten felüdítő lehet a megtekintése, egyszerűen csak fájó látni, hogy sokkal, de sokkal jobb is lehetett volna az alkotás. Aki szereti a műfajt, és bejött a District 9, vagy esetleg már elege van a zombikból és az alienekből, és csak egy jó, emészthető sci-fi-re vágyik, azoknak mindenképpen ajánlom az Elysium megtekintését. A többieknek csak fűszeres nachossal, sok jalepenjo paprikával! 80%

FilmMagazin / 21

KRITIKA

szaladgál, mint akit seggbe lőtt az ármány. Nem mondom, hogy nem csinálja jól, de mégiscsak furcsa. (Állítólag a rendező lerajzolta egy papírra, hogy milyennek képzeli el Max-et, Damon pedig a rajzzal besétált az edzőjéhez, hogy „Hát akkor ezt szeretném kérni....”) Lehetetlen azonosulni a szerelmesekkel, akik utoljára kb. nyolcéves korukban látták egymást, mint erről a kissé kínos flashback-ekből értesülhetünk (pedig Alice Braga remek színésznő), és még ennél is nehezebb dolgunk van az amúgy kiváló, de itt messze nem megfelelően kihasznált Jodie Foster Gonosz Tervével, vagy a forradalmárnak szánt Spiderrel, aki valahogy mégiscsak inkább egy huszadrangú autónepperre emlékeztet. Hogy a félautomata elmebeteg gyilkost (Sharlto Copley, Blomkamp gyerekkori haverja, a District 9 hőse) ne is említsem.

22 / FilmMagazin

Az ember ilyen körülmények közt nem állja meg – pedig az ember nagyon nem szereti az ilyesmit – hogy ne kezdjen el párhuzamokat keresni (meg találni) a Johnny Mnemoniccal, az Oblivionnal, a Crank-kel, meg azzal a filmmel, aminek az istennek nem jut az eszembe a címe, de az volt a lényeg, hogy az általános fizetőeszköz az ember élete volt, napokban, órákban, stb. mérve. (Valamint tömérdek szabadidejében az ember azon is elkezd tűnődni, hogy miért lett akkora divat mostanában szúrós szemű, szőke, középkorú menedzser csajokat beállítani főgonosznak. Férjem szerint azért, mert mindenki utálja a női főnököket, de ez persze csak az ő külön bejáratú hímsovén véleménye…) Nagyon hiányzik továbbá a filmből az egészséges fekete avagy fehér humor. A rendező egyik nyilatkozatában olvashatjuk, hogy iszonyú viccesnek találta azt az elképzelést, hogy a gazdagok pénzt és energiát nem kímélve golfpályákat meg palotácskákat építenek a világűrben. Hát... vicces, vicces, de anynyira azért nem fájt a rekeszizmom. Érdekes (kiküszöbölhetetlen) mellékprobléma, hogy az alkotók kiemelkedően sok munkát fektettek a különböző akcentusokba, Copley eredetileg hangsúlyozott dél-afrikai kiejtéssel beszél, a Jodie Foster által használt akcentusról pedig he-

tekig véres-belezős viták zajlottak a filmkritikusok és nyelvészek körében. Mindez a magyar szinkronban természetesen egyáltalán nem jön át. Jó kérdés, hogy elcseszerintsünk-e több ezer forintot arra, hogy vitorlavászon méretekben zuhanjon ránk az Elysium, vagy torre... várjuk meg szépen csendeskén, míg bemutatják a tévében. A látványcentrikus nyári blockbusterek kedvelőinek mindenképp a moziváltozatot ajánlom. Nem fognak csalódni, hiszen gyönyörűséges, egyéni vizuális világgal bíró, csodaszép munkával van dolgunk, amiben meggyőzően repkednek szerteszéjjel a felrobbantott népek. Ún. intelligens nézőknek a filmet semmilyen formában nem propagálnám, hacsak nem akarják egy-két órára szabadságra küldeni az agyukat ebben a nagy nyári melegben. Az agy is csak ember, megérdemel egy kis kikapcsolódást.

60% Stáblista Rendező: Neill Blomkamp Főszereplők: Matt Damon, Jodie Foster, Sharlto Copley Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 15.

KRITIKA

PERCY JACKSON: SZÖRNYEK TENGERE Ha valakire azt lehet mondani, hogy a Percy Jackson laikusság megtestesítője, akkor az én vagyok. A könyvekből eddig még egy sort nem olvastam, annak ellenére, hogy meglehetősen pozitív kritikákkal illetik őket. A film első részét habár láttam, egy momentum nem maradt meg belőle az emlékeim között, viszont arra sem emlékszek, hogy olyan kifejezetten borzasztó film lett volna. A Szörnyek tengerére ezt a jelzőt viszont minden bűntudat nélkül rá lehet aggatni. Írta: Török Tamás

F

igyelmeztetek minden elvetemült Percy Jackson rajongót, hogy az elkövetkezendő cikkben nem sok jót fognak olvasni a filmről... (fontos, hogy a következőkben leírt dolgok nem vonatkoznak a könyv változatra!)

Kritikáim többségét a film történetének ismertetésével szoktam kezdeni, azonban a Percy Jackson esetében ez teljesen felesleges, ugyanis arról nem lehet beszélni, ami

nincs. A Szörnyek tengere a "sablon történetek" polcról a legelső, már kismilliószor elkészített receptet emeli le és a filmben ezt minden változtatás nélkül adja elő. Nagyon röviden le lehet írni az egészet: adott egy főisten, kinek leányát egy küklopsz megöli az erdőben, majd a lány egy új élet gyanánt fává változik, így az erdő őrzőjévé válik és egyben a fiatal isten / félisten palánták védőszentjévé is. Ekkor vissza-

tér az első rész főgonosza, csak az Isten tudja miért (a filmben kiderül, hogy még az se...) és megmérgezi a falánykát, kinek halálát csak egy mágikus lepedővel lehet megfékezni. Ezután Percy Jackson és pár tanonctársa útnak ered és minden úgy fog történni, ahogy az összes ilyen történetben szokás.

Nem tudom eldönteni, hogy a Szörnyek tengere története most érdektelen, bugyuta, logikátlan, fel-

FilmMagazin / 23

KRITIKA >> NEM

EGY OLYAN TÍPUSÚ ROSSZ FILMRŐL VAN SZÓ, AMINEK SORÁN ÜVÖLTÜNK A FÁJDALOMTÓL, HOGY EZT MÉGIS HOGY GONDOLHATTÁK, HANEM EGYSZERŰEN EGY AMATŐR, MINDEN KREATIVITÁST ÉS ÖNÁLLÓ ÖTLETET NÉLKÜLÖZŐ PRODUKCIÓRÓL BESZÉLÜNK. IMDB-N MINDENESTERE MEGLEPŐEN JÓL ÁLL. <<

RICK RIORDAN A szóban forgó úriember nem más, mint a Percy Jackson regények írója. Az 5 kötetet számláló sorozat nem csak sok pénzt, de rengeteg díjat is hozott Riordannek: az első részért például megkapta Mark Twain díjat, a másodikért pedig többek között a Child Magazine és a Barnes & Noble könyváruház legjobb gyermekkönyvnek járó díját, 2007-ben pedig az Amerikai Könyvtárosok Szövetségétől a legjobb fiataloknak szóló olvasmánynak járó díjat is. A Percy Jackson sorozat 5 kötetet számlál (hazánkban is elérhető már az összes rész), de az írónak sok egyéb más projektjei is vannak. A Tres Navarre című misztikus sorozata például egy texasi magánnyomozóról szól, míg ő a szerzője a 39 kulcs sorozat első részének, A csontlabirintusnak is. A görög mitológiára építő Percy Jackson után írt egy hasonló történetet egyiptomi mitológiai háttérrel.

24 / FilmMagazin

építetlen vagy mindegyik egyszerre.

Nekem alapjáraton tetszik az a vonal, amit a Percy Jackson képvisel.

Az Istenek történetében rengeteg lehetőség rejlik és ennek a modern világba való átültetése egy olyan filmet ígér, amit nem felejtünk el két perc után... ám valamiért nem ezt kapjuk. Meggyőződésem, hogy a film azért ennyire kidolgozatlan és motivációban totál hiányos, mert a rajongóknak így is tetszeni fog. Nem akar más, új rétegeket megszólítani, hanem a már eddig is fanatikusok szeretetéből akar egy kicsit profitálni és ez nagyon nem szimpatikus. Bizonyára mindenki látta már azt a típusú filmet, amiben annyira nincs kreativitás és szufla, hogy egy teljesen gyermeteg történetet képes legyen végigvezetni másfél órán keresztül. Nos, ezekben a filmekben ez a bizonyos sztorivezetés annyiból áll, hogy az a pár főkarakter megállás nélkül kérdez, kérdez és csak kérdez, és minden egyes kérdésnél egy másik karakter elmagyarázza, hogy tulajdonképpen most minek is kéne történnie és hogy én miért is nézem ezt a filmet.

Azért vicces ez az egész, mert van egy sokkal nagyobb probléma annál, hogy a filmnek nincs egy vállalható története, mégpedig az, hogy nincsenek istenek. A Percy Jacksonnak elvileg arról kéne szólnia, hogy az istenek gyermekei milyen izgalmas kalandokba keverednek, ám ehelyett a film során azt látjuk, hogy pár magazinba illő tinédzser milyen jól érzi magát. Az isteneket olykor-olykor megemlítik és elsütik azokat a poénokat, amit a filmet készítő stáb tagjainak gyermekei írtak már a film elkészülése során. Majd ekkor jön még egy hatalmas lapáttal a "jóból", mégpedig Percy Jackson féltestvére, aki félig isten, félig küklopsz és kapunk ismét egy olyan karaktert, akinek semmi értelme nincs. Ott van, ismerik pár órája egymást Percyvel, de azért a film során megállás nélkül tesózza a srácot, meg hogy mennyire jó, hogy végre van egy testvére és erre próbálnak egy drámai szálat ráhúzni, amire még azt sem lehet mondani, hogy nevetséges lenne, inkább olyan, mint az egész film: szagtalan és íztelen.

Az 5. kötet után még nem ért véget a Percy Jackson-sorozat, tervbe van ugyanis a történet folytatása Az Olümposz hősei címmel.

Ha már szóba jöttek a "karakterek". Felesleges ilyeneket keresni a filmben, vagy esetleg jellemfejlődést az első részhez képest.

A karakterek egyetlen motivációja az – amit egyébként számos alkalommal hangoztatnak a film során –, hogy ne csak egykalandos hősként emlékezzenek rájuk. Olyanokat már meg sem említek, hogy senkit sem lehet megkedvelni a film során, vagy egy karakter egyénével sem lehetséges az azonosulás, mert ezt egy ilyen filmtől nem fair elvárni... a színészi alakításokat ebből adódóan nem lehet igazán jelzőkkel illetni, mert egyik sem lógott ki a film színvonalából. Leven Rambin és az ő harcias, amazon (azért ez erős túlzás, de a többiekhez képest nevezhető annak) szerepe volt az, aminek nézése során nem éreztem késztetést egy jó kis szundira.

A Szörnyek tengere technikai része nagyjából egy 2004-es film szintjén volt, már ami a vizuális megvalósítást illeti. A film látványvilága nem volt szép, de csúnya, hogy ilyen angolos szerkezettel éljek. Itt most nem a vizuális effektekre gondolok, amikről ordított a CGI, vagy nem is tudom, hogy ezt lehet-e CGInak nevezni, de az biztos, hogy mindenen látszott, hogy az utólag lett rámontírozva a filmre. Viszont ami súlyosabb probléma, hogy a film helyszínei is igen szegényesek, kb.

3-4 nagyobb tájat jártak be a film során, amiből az egyik egy tenger közepe volt, viszont még az is roszszul nézett ki. Szerintem ez egy elég nagy hiba, mert az istenek történetéhez dukál(na) a grandiózusság, ezen a téren is. Nem találtam pontos információt a film költségvetéséről, ám tételezzük fel, hogy alacsony

volt, akkor ezek a dolgok még úgyahogy megbocsáthatóak. De volt már rá példa, hogy 5.000 dollárból is lehet egy remek és a maga módján látványos filmet készíteni.

A Percy Jackson: Szörnyek tengerét tökéletesen jellemzi a film utolsó tíz perce, amiben egyszerűen minden benne volt. Legalább nem rossz szájízzel hagytam el a mozi termet, hanem nevettem egy jót a végén.

Természetesen nem egy olyan típusú rossz filmről van szó, aminek során üvöltünk a fájdalomtól, hogy ezt mégis hogy gondolhatták, hanem egyszerűen egy amatőr, minden kreativitást és önálló ötletet nélkülöző produkcióról beszélünk. Nem tudom, hogy a rajongóknak ez mennyire tetszik, IMDB-n mindenestre meglepően jól áll a film…

40% Stáblista Rendező: Thor Freudenthal Főszereplők: Logan Lerman, Nathan Fillion, Alexandra Daddario Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 15.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

KICK-ASS 2 A szegényember Bosszúállók-ja, avagy New York csóró szuperhősei egyesüljetek! Írta: Atee007

A

folytatások, főleg a második részek elég rizikósak szoktak lenni, mivel ha valamit tovább visznek, akkor az az esetek elég nagy részében nem azért van, mert eredetileg így tervezték, hanem a bevételek függvényében dönti el a stúdió, hogy le akarnak húzni még egy rókabőrt, avagy sem. A KickAss-szel (az egy piros pont a hazai forgalmazónak, hogy meghagyták az eredeti címet/nevet) kicsit más a helyzet, ugyanis egy képregényadaptációról beszélünk, és mint ilyen, amíg van alapanyag, addig lehet belőle filmet is csinálni. Lehet, de nem biztos, hogy kell is.

Az első filmhez képest ugye történt egy rendezőváltás is, Jeff Wadlow vette át a stafétát, és meg kell hagyni, remekül ráérzett a KickAss varázsára. Sokszor már-már Tarantinos hirtelenséggel fröccsent fel a vér két humoros jelenet között, ami egy sajátos hangulatot ad a

26 / FilmMagazin

filmnek: még az előző poénon nevetsz, amikor már épp valakinek a kezét vágják le előtted. Csakhogy ez már nem működik olyan felhőtlenül, mint elsőre.

A Kick-Assben az volt a sajátos, hogy nyíltan kifigurázta a tipikus szuperhős-kliséket (gyerekkori családi trauma, milliárdos playboy szuperhősök, stb.), a Kick-Ass 2 meg

A film készítésének kulisszatitkairól ehavi számunkban olvashatsz részletesebben, a 8. oldalra lapozva!

már maga is belefut ugyanezekbe. A két főszereplő, Hit-Girl/Mindy (Chloe Grace Moretz) és Kick-Ass/Dave (Aaron Taylor-Johnson) elpuffogtatnak néha egy-két facebookfilozófiát, amolyan „ez a te életed, neked kell élned” kaliberűeket. Ez nem csak azért tűnik röhejesnek, mert maximum Paulo Coelho nyomna rájuk egy „like”-ot, hanem mert két tizenéves gyerekről beszélünk, akik néhány utcai bunyó alapján próbálnak Ben bácsis életbölcsességeket megfogalmazni.

A karakterek néhol borzasztó egydimenziósak, sikerült leegyszerűsíteniük őket a jó/rossz, fekete/fehér alapokig, csak a legszembetűnőbb példa: a főgonosz Chris (Christopher Mintz-Plasse), akinek egyetlen célja, hogy megbosszulja apja halálát, és ezért az egész várost is képes lenne lángba borítani. Számomra még Mindy tűnt a legösszetettebb személyiségnek a filmben. Ennek ellenére, amikor például a Mindy-s szálat követjük, egyáltalán nem voltak zavaróak a sablonkarakterek, amik körbevették hőseinket, mint a Justin Bieberre sikongató, rózsaszínruhás lánytrió, a főszereplő szépen kivágta magát ebből köszönhetően az „erős” szóhasználatnak.

Mint említettem, pacsi a forgalmazónak, hogy nem Ha/verkodott, de elég következetlenül alkalmazták a

fordításokat is, valamelyik nevet lefordították (Mutterbever, Éjribanc), valamelyiket meghagyták (Kick-Ass, Hit-Girl). A „főgonosz” az első részből megismert, bosszúszomjas Chris D’Amico, aki Vörös Köd helyett most már Mutterbever néven szervezi saját elmebeteg csapatát, hogy kinyírja Kick-Asst. Az is érdekes volt, hogy minden bűnöző szó nélkül maszkot ölt, és tűzbe teszi a kezét Chris-ért, meg a pénzéért, pusztán a vérontás lehetőségéért. A hősök/gonoszok nevei is pazar paródiái a képregények szuperhőseinek, még ha egy kis túlzással is, de vannak olyan fantáziadúsak, mint (a létező!) Dr. Sors, Bűnölő, vagy Szögember. A Mutterbever pedig pontosan azt éri el, amit akartak a képregény/film készítői, hogy ne lehessen komolyan venni a főgonosz karaktert.

Persze Kick-Ass sem hagyja magát, mivel nyilvános „hősködései” több embert is inspiráltak a városban, csatlakozik a helyi maszkosokból álló bandához, akiket Csillagsáv Ezredes (Jim Carrey) vezet. Carrey annak ellenére, hogy nyomatékosan elítélte a filmben megjelenő erőszakot, fergetegesen hozza karakterét.

Amikor az ő vezénylete alatt KickAssék elkezdték lezúzni a rosszfiúkat, akaratlanul is a Bosszúállók férkőzött be az agyamba.

A kliséhalmok mellett azért kivillan a film igazi mondanivalója, vagyis inkább fölvetődik Dave-ben, hogy tényleg jobbá tették-e a világot azzal, hogy szuperhős-maskarában bohóckodnak, vagy csak a saját hétvégéiket tették színesebbé azáltal, hogy a számítógép billentyűzete helyett egymást püfölték? Mivel képregényben már megvolt ez a történet, nem tűnik „annyira” rókabőr szagúnak a folytatás, ráadásul elég alapot szolgáltatott (a rengeteg változtatás ellenére is), hogy egy korrekt második filmet ki lehessen hozni belőle, de ha ennél tovább mennek, akkor már tényleg megreped az a vékony jég amire Jeff Wadlow-ék rásétáltak.

Nehéz dolga van a Kick-Ass 2-nek – már az elsőnek is az volt –, ha a célközönség megtalálásáról van szó, ugyanis mint szuperhős-téma, egy rétegfilmről beszélünk, viszont azok között is egyedi, ugyanis a fiatalabbakat a kevesebb látványos effekt, és a több vér/káromkodás elriaszthatja. A film vége pedig nagyon nyitva hagyta a folytatás lehetőségét, és Hollywood törvényei szerint tudjuk, hogy aminek lehet folytatása, annak lesz is, Murphy törvénye alapján pedig azt, hogy amit el lehet rontani, azt el is fogják rontani. Akinek az első rész tetszett, azok mindenképp elégedettek lesznek ezzel is.

75% Stáblista Rendező: Jeff Wadlow Főszereplők: Aaron-Taylor Johnson, Chloe Grace Moretz Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 22.

FilmMagazin / 27

KRITIKA

BYZANTIUM Újra itt vannak, köztünk járnak, vért isznak, és… nem, nem gyilkolásznak halomra mindenkit, nem üldözi őket megvadult vérfarkas hadsereg, és nem ugrálnak bozótról bozótra, mint a majmok. Hát hol marad akkor a pikantéria? Írta: Holhós Linda

V

ámpírok. Volt már a Fényben Járó, majd a csillogó, érzelem gazdag, szerelemtől kótyagos, emós, világvége hangulatban leledző fajta, az emberi léthez mereven ragaszkodó, lelkizős típus, a tökös női harcos, aki a vérfarkasok irtására specializálódott, és ezen felül még ki tudja mi minden más… merthogy töltelékekből sem kevés fordult meg már a vásznon. És most íme a legfrissebb megközelítés. Történet egy szajháról, aki ellopta magának azt az életet, amit nem lett volna szabad, egy lányról, aki hűségesen menekül az édesanyjával évtizedeken keresztül, és egy sztoriról, amit sosem lett volna szabad elmondani… Mondjon bárki bármit, a vámpírok misztériuma egy olyan terület, amit sosem fogunk megunni.

28 / FilmMagazin

Bár a lelkesedésünk néha csappanhat, főleg amikor belép erre a piacra is a tinik mindent leigázó világnézete… de pont ezért jók, az olyan mozik, mint a mostani is. Aki arra számít, hogy ebben a filmben halomra fogják ölni az embereket, az ne nézze meg. Itt nem lesz semmiféle látványos átváltozás, és bivalyerős mellizom, amiről játszva pattannak vissza a kamionok. Ebben a verzióban kicsit andalgósra vették a tempót, és érzelgősre, ami kifejezetten üdítő volt, az elmúlt időszak terméseit figyelembe véve. Saoirse Ronan számára tökéletes volt a magába forduló, visszahúzódó vámpírlány szerepe. A hölgyikének valami bájosan szuggesztív, és elvont arcberendezése van. Olyan jelentőségteljesen tud nézni azokkal a hűvösen

kék szemeivel, hogy amikor nem mond semmit, akkor is lúdbőrzik az ember háta tőle. Annak ellenére hogy sem benne, sem a figurájában nincs semmi, ami riasztó volna. Van egy jelenet amikor az iskola pszichológusa behívja egy elbeszélgetésre, mert ugyan nem szabadna senkinek elmondania az igazságot magáról, Ő mégis megteszi, és emiatt láss csodát elkezdenek rá furcsán nézni. Ott bent az irodában, pár mondatban összefoglalja a pszichológusnak, hogyha pár évtized múlva visszatér hozzá, amikor már öreg vén satrafa lesz, Ő akkor is ugyanolyan fiatal lesz, mint most, nem fog változni semmit. Halkan beszél, testtartásában egy kicsit előrehajolva, de attól a monológtól nekem rögtön végighullámzott az alkaromon a hi-

Gemma Arterton már dolgozott együtt Moira Buffini forgatókönyvíróval, méghozzá a Tamara Drewe című filmen.

deg. Szóval a hölgyeménynek kijár a csillagos ötös. Az édesanyját alakító Gemma Arterton is bravúrosan szerepelt, pedig eleinte kicsit idegenkedtem Őt elfogadni egy szajha szerepében. Ez hamar fordult, amikor vadítóan hiányos szereléseiben elkezdett le-föl lejteni a vásznon.

Szerintem lesznek férfiak, akiket szintén megelégedéssel fog eltölteni

ez a látvány. Kettejük közül Ő az impulzívabb, a vehemensebb, amin nincs is mit csodálkozni, hisz egész életében egyedül kellett gondoskodnia magáról, majd később a lányáról is. Ellentéteket képviselnek ők, mégis bámulatba ejtő az az odaadás, amit egymás iránt tanúsítnak, főleg úgy hogy már több évszázada csak maguk vannak. Csinálja utánuk valaki! Bele sem merek gondolni, hogy én mit tennék, ha az anyámmal kellene menekülnöm hosszú éveken keresztül… mondom ezt úgy, hogy amúgy imádom az anyámat. De visszakanyarodva… sorsuk statikussága akkor törik meg, amikor visszajutnak abba a városkába, ahol a történetük kezdődött. Ronan belegabalyodik egy srácba, és ezzel a cselekmények olyan irányt vesznek, aminek a végén kénytelenek újraértékelni a helyzetüket. Ezzel párhuzamosan vissza-visszatekintgetünk a múltba, hogy lássuk mi miért van a jelenünkben úgy, ahogy van. A fil-

NEIL JORDAN Neil Jordan szereti a filmjeit kézben tartani, hiszen amelyik filmnek a rendezését elvállalja, annak többnyire a forgatókönyvét is ő írja. Ebbéli munkássága pedig eddig forgatókönyvírói BAFTAés Oscar-díjat (Egy kapcsolat vége, Síró játék), egy velencei Arany Oroszlánt (Michael Collins) és egy berlini rendezői fődíjat (A kis véreskezű) eredményezett.

Manapság a hétköznapjait a Borgiák című sorozat foglalja le, ám a mű elkaszálása után nem kizárt, hogy felhagy a TV-zéssel és ismét a vászon felé fordul.

met az a Neil Jordan rendezte, aki az Interjú a vámpírralt is, és az a Moira Buffini írta, akinek a 2011-es Jane Eyre-t köszönhetjük. Ez így irányadónak nem is rossz, és részemről kijelenthető, hogy eme két személy mostani munkássága is hozza az elvártat. Javier Navarrete (A faun labirintusa) most sem fogott mellé, olyan szépen megszerkesztette a sztori mögé a zenei keretet, hogy az előtt egyenesen emelem a kalapom. Beethoven egyik zongoraszonátájára építkezik, ráadásul az egyik kedvencemre. Ez a mű kiválóan illik ebbe a kontextusba, és amikor az egyik jelenetben Ronan leül a zongora elé, és elkezdi játszani, hát kis híján majdnem megkönnyeztem.

Mondjuk ez inkább volt betudható a felcsendülő muzsika iránti komplex érzelmeimnek, mint a történetnek, de akkor is hálás vagyok a pillanatért. Amúgy ha kiveszem a téma iránti megszállottságomat az egyenletből, és ezáltal megkísérlem az

objektív véleményalkotást, akkor azt kell mondjam, hogy a film egy erős közepes. Félre értés ne essék, én azt szeretném, ha minél több ember nézné meg, már csak az összehasonlítás kedvéért is… de akkor is hozzá kell tennem, hogy azért nem egy Interjú a vámpírral-ról van szó.

De kitekintésnek, érdekességnek megfelel, és figyelembe véve a filmpiac elmúlt években tapasztalható versenyszerű hanyatlását, bőven értelmesnek is mondható.

65% Stáblista Rendező: Neil Jordan Főszereplők: Gemma Arterton, Saoirse Ronan, Sam Riley Forgalmazó: Budapest Film Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 1.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

RED 2 Öregedés ellen erőszak a gyógymód. Írta: Sanya08

N

em arról van szó, hogy anynyira véres lenne ez a film, de a komikus hangnem és a PG-13 besorolás ellenére a RED 2 a nyár egyik legerőszakosabb blockbustere lett. Ne gondoljon senki rosszra, talán magam is túlzok kicsit, de az a helyzet, hogy ebben a filmben csak úgy hullanak az emberek. Halomra lövik őket, robbantják őket, késelik őket, mindezt úgy, hogy egy csepp vért se látunk, a főszereplőink pedig elütik az egészet néhány poénnal vagy pedig ügyet sem vetnek a körülöttük zajló dolgokra és inkább magánéleti problémáikat (pontosabban a Bruce Willis által alakított karakterét) beszélik ki. Az élet ugye nem áll meg akkor sem, ha akcióban vagyunk.

A 2010-es, Robert Schwentke által rendezett RED nem volt épp hibátlan, de kellőképp szórakoztatóan elegyítette az akciójeleneteket az aranyos romantikus/komikus szállal.

Plusz, John Malkovich, Morgan Fre-

30 / FilmMagazin

eman és Bruce Willis hármasa is kifejezetten kellemesnek bizonyult.

Mondom, nem sikerült az se emlékezetesre, de úgy emlékszek, hogy nagyon jól elvoltam vele. Dean Parisot dirigálta a második részt

(Schwentke inkább a borzalmas fogadtatásban részesült R.I.P.D.-et választotta), aki eddig a Galaxy Quest-tel illetve a Dick és Jane trükkjeivel lopta be magát a komédiák szerelmeseinek a szívébe. Nos,

A RED igazából egy mozaikszó, ami a Retired Extremely Dangerous rövidítése.

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK „Ennyi neves színésszel nyílván egyrészt óriási megtiszteltetés, másrészt elég kemény munka együtt dolgozni, de a rendező, Robert Schwentke remekül oldotta meg ezt a feladatot, és prezentált nekünk egy igencsak jól összerakott filmet, amely kisebbnagyobb hibái ellenére is bőven izgalmas, érdekes és szórakoztató.” (A teljes cikk megtalálható a 2010 / 12-es FilmMagazinban!)

ezúttal nem járt szerencsével. A sztárgárda és az előző rész ismerete ugyan alapból adná magát, hogy a végeredmény egy igazi önfeledt bohóckodás legyen, mégis sikerült kisiklatni. Ennek egyik legfőbb oka a fentebb említett erőszak-kérdés, mely igencsak frusztráló filmélménynyé teszi a RED 2-t. Nagy probléma, amikor egy film nem tudja eldönteni, hogy kinek készül. A forgatókönyv maga meglehetősen el van maszatolva, a történet inkább csak amolyan mondvacsinált, a szereplők egyik akcióból a másikba vergődnek, miközben Frank Moses és kedves élettársa igyekeznek helyrehozni fásulttá vált kapcsolatukat. Közben Malkovich figurája folyamatosan adja a néző szájába az információt, mintha direkt ezért írták volna meg a karakterét. Elvileg persze ő szolgáltatja a poénokat (vagy épp a poénosnak szánt megszólalásokat), de itt sem működik teljesen, karaktere feleslegesnek érződik és nem méltó Malkovich-hoz.

Azért nem teljesen menthetetlen vállalkozás volt ez, az utolsó harmadra erőre kapott a cucc és a lendület is kezdett sodróvá válni (míg addig vontatottnak éreztem és öszszecsapottnak, ergó sokkal hoszszabbnak a kelleténél). A színészek közül Helen Mirren és Anthony Hopkins azok, akiket kiemelnék, bár utóbbi a játékidő nagy részében hasonló kaliberű játékot adott, mint John Hurt az Indiana Jones negyedik epizódjában. Byung-hun Lee (aki a világ legprofibb bérgyilkosát játszsza) szintúgy szórakoztató volt, amikor akcióba lendült, megvillogtatta kicsit rendkívüli fizikumát, de jobban örültem volna, ha egy jobb filmbe teszik. Ami pedig Bruce Willist illeti, nos, nem hagyott bennem túl mély nyomot az alakítása. Tisztelem és szeretem a filmjeit, de tény, ami tény, hogy az utóbbi időkben az akciófilmes alakításai nem valami ihletettek. Talán ezért is érthető a nemrégiben tett nyilatkozata, miszerint unja a zsánert. Talán több olyan filmet kéne vállalnia, mint a Holdfény királyság, vagy a Looper. Azokban remek alakítást nyújtott. Itt ez nem mondható el róla. Mary-Louise Par-

ker is problémás, egy olyan lányt alakít, aki jobban érzi magát, ha pisztoly van a kezében, továbbá lépten-nyomon lesmárolja az ellenséget. Bár utóbbi még megmagyarázható, de az erőszakra való hajlamára nincs mentség. A kedves olvasó biztos azt hiszi, hogy borzalmasan prűd vagyok és utálom a filmes erőszakot, de erről szó sincs. Csupán úgy éreztem, hogy itt nincsen helyén egy-két dolog ilyen téren. Összességében tehát a RED 2 egy túlzottan hosszú, összedobált forgatókönyvből álló, arányokat és célközönségét eltévesztő unalmas bohóckodás lett. Inkább nézze mindenki újra az első részt.

40% Stáblista Rendező: Dean Parisot Főszereplők: Bruce Willis, MaryLouise Parker, John Malkovich Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 8.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

MIELŐTT ÉJFÉLT ÜT AZ ÓRA Úgy tűnik, hogy a világ legromantikusabb kapcsolatát is képes szétrágni az idő szennyessel és WC pucolással megterhelt vasfoga. Persze, mint Linklater hőseitől tudjuk, az olvasók nézők nem szomorú történetekre kíváncsiak, hanem a szerelemre… Írta: Paulkemp

M

ég valamikor az előző millennium utolsó évtizedében két huszonéves fiatal Bécsben találkozik egy feledhetetlen és utánozhatatlan estére, hogy ez örökre a fejükbe és szívükbe égve határozza meg életük következő dekádját. Tíz évvel később az új évezred hajnalán Párizsban találnak egymásra, hogy kiteljesedjen a mindent lehengerlő románc. Az újabb évtizedben pedig már Görögországban találjuk őket, hogy egy negyvenes „házaspár” gondokkal és problémákkal megterhelt kapcsolatán keresztül lássuk be, hogy Céline (Julie Delpy)

32 / FilmMagazin

és Jesse (Ethan Hawke) mégis emberek nem pedig a szerelem igaz fenoménjai.

Hiszen ki ne hitte el volna a két szerelmesnek ’95-ben, hogy a bécsi éjszaka a romantikus (vagy éppen szexuális) vágyak és képzetek egy tökéletes lecsapódása. Majd ki ne félt volna a kilenc évvel később érkező folytatástól, mely mindenkit meghazudtolva szinte tökéletesen vezette át a fiatalokat saját 30-as éveikbe, s tette őket egyszerre elkeseredetté, szomorúvá, hogy hagyták egymás nélkül elmúlni az osztrák főváros óta eltelt éveket. S rettegett

az előző fejezet végébe kódolt folytatástól, mely talán még ügyesebben folytatja a szerelmesek meséjét, szakítva a könnyen rásüthető tündér jelzővel. Nem csupán azért, mert sikeresen emeli ki a párt a saját maguknak megteremtett mikrokozmoszból és teszi őket egy baráti vacsoraasztal felett elköltött szinte lehetetlenbe hajló beszélgetés részeseivé, hanem először szembesülhetünk azzal, hogy egy ilyen „regénybe illően” induló kapcsolat is megszokássá és sérelmek sokaságával terhelté válik az évszakok örökös körforgása közben. Persze le-

Bármilyen hihetetlenül hangzik, de ettől még igaz: a trilógia összes része 2,7 millió dollárból készült.

A NAGY TALÁLKOZÁS A trilógia első részeként funkcionáló Mielőtt felkel a Nap igaz történet alapján született: Richard Lanklater 25 évvel ezelőtt, a filmben láthatóakhoz nagyon hasonlóan töltött el egy estét Amy Lehrhaupt-tal, akivel azután soha többé nem látták egymást.

Linklater abban bízott, hogy a nő elmegy majd a filmjeire és azok premierjén majd újra találkozhatnak, ám nagy csalódására ez sosem történt meg. Arról viszont csak nemrég szerzett tudomást, hogy a nő egy sajnálatos baleset következtében nem sokkal a találkozásuk után életét vesztette.

het, hogy eddig csupán a két rövidke beszélgetés alatt, mely a filmvásznon jutott nekik, ezek a problémák még nem domborodhattak ki, ám mégis furcsa a celluloid históriák egyik legidealizáltabb párját cinikus, viszálykodó „házasokként” viszontlátni, akiknek szembesülniük kell, hogy a mai fiatalok „már nem várnak” akár tíz évet is egy újabb találkozásra, hanem a modern kor titánjaiként skype-on keresztül alszanak együtt, s pillanatok alatt megtalálják egymást a közösségi hálók kevésbé kusza útvesztőiben. De azzal is, hogy az idő csak még rútabbul fog velük bánni, s minden a feledés homályába fog veszni pillanatok alatt, ha nem ragaszkodnak mindahhoz, mit ma még oly természetesnek vesznek. Még ha kicsit erőltetettnek hat is mindez, Delphy, Hawke és Linklater roppant érdekesen helyezik el karaktereiket egy társadalmi tablón, egy olyan kor gyermekeiként, akik még hisznek benne, hogy velük valami csodálatos dolog tör-

tént mikor találkoztak egymással. Átvezetésként a vacsoraasztaltól a csatatérré váló szállodai szobáig kapunk egy újabb pillanatot azért Céline és Jesse apró világából, s egy bő negyed órára újra a napfelkelte és a naplemente előtti időkből.

Mely után még nagyobb erővel vág gyomron egy (izgató, szexi csupasz mellek) rosszkor felvett telefon és az abba a legrosszabb időzítéssel kinyilatkoztatott mondatokból kirobbanó verbális háború (megszokott, otthonos fedetlen keblek), mely végén, ha nem is váratlanul, elhangzik, hogy már nem is szeretlek, mely még úgy is igazán szívszorongató, hogy sikeresen írják mindezt felül néhány képkockával később, meghagyva az illúziót, hogy semmi sem menthetetlen. (Abba, hogy a sorozat nem trilógia, hanem már négy részszel büszkélkedhet abba pedig csak így egy zárójel rejtekébe bonyolódjunk bele, s ejtsünk pár szót a Céline és Jesse elmesélt álmaiból és az utóbbi elkotyogott ötleteiből

megszőtt Waking Life-ról, mely ha nem is konkrétan az ők kapcsolatát boncolgatja, nem lehet nem e történet részeként kezelni.) Persze a hisztérika nőnek és a racionális karakterként elővezetett férfi történetének még mindig nem érkezett el ezzel a vége. Reméljük, hogy a kísérlet folytatódik s újabb évtized elmúlásával újra tükörbe nézhetünk, s képet kaphatunk egy „igazi kapcsolat” újabb állomásáról, mely rengeteg moziba zarándokló életének szinte már szerves része.

85% Stáblista Rendező: Richard Lanklater Főszereplők: Ethan Hawke, Julie Delpy, Seamus Davey-Fitzpatrick Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 8.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

VONZÁSOK Avagy hogyan is zajlanak a hétköznapi dolgok Elmebetegfalván. Írta: Holhós Linda

M

eghal apuci, és megjelenik a színen az eddig sosem látott nagybácsi. A tizenéves magába forduló enyhén antiszociális hajlamokat mutató lány nem találja a helyét, anyuci rámozdul az újdonsült rokonra, közben sejtelmes aláfestő zene, és a masszív kérdőjel: vajon apuci halála tényleg baleset volt? Ennyi elég is volna bőven egy thrillerhez, de mivel úgy néz ki hogy az alkotók manapság mindenben a maximumra igyekeznek törni (esetenként még a hülyeségben is), így kapunk még egy kis gondolkoznivalót. Nagybácsi nem anyucit szemeli ki vágyainak tárgyául, hanem a csitri, és néha félelmetesen üres tekintettel bambán néző lánykát. A lánykáról kiderül, hogy nem antiszociális, hanem egyenesen szociopata, és mivel eme tulajdonság jellemzi a kedves rokont is, így azt hihetnénk, hogy ez egy szépen

34 / FilmMagazin

megrakott terülj-terülj asztalkám lesz a véres (és enyhén vérfertőző) románc oltárán. Kérdés: mi legyen anyucival? Iszik is, meg olyan, mint aki teljesen egy másik univerzumban él. A megoldás azt hiszem kézenfekvő… A dilemma: mit tesz a lány? Az aberráltságot választja, vagy az anyját, akivel a viszonya enyhén szólva sem volt sosem rózsásnak mondható?

Húúú, de magasröptű, és sűrű ez így egyszerre. De szerencsénkre itt még nem akad el a filmgyártás kereke. A komplex sztorit megfejelik még nekünk hosszú, semmitmondó „na, most merüljünk el!” jelenetekkel – aminek mindig visszatérő kelléke egy pók, vagy egy cipő –, kapunk nagyon szép, harmonikus, előző évszázadból itt rekedt búskomor muzsikát, és az 50-es évek Amerikájára hajazó színösszeállításokat, és bútorokat. Ilyenektől szoktam én

kulturális görcsöt kapni. És habár a film témája érdekfeszítőnek mondható, sőt még a felépítésében is fellelhető valamennyi fokozatosság, és logika, maga a levezetés mégis magában hordoz annyi lassúságot, hogy ettől hanyatlásnak induljon az ember kedve. Normál hosszúságú filmről beszélünk, semmi rétestészta stílus, mégis úgy éreztem mintha hosszú végtelen órákon keresztül bámultam volna. Én kedvelem a beteg dolgokat, és nem nagyon tudok teljes átérzéssel rémüldözni ha vérfertőzés, vagy fiktív családon belüli mészárlás, és társai kerülnek a képbe. De ez a sztori mégis hagyott bennem némi epés szájízt.

Meg az igényt két liter tömény feketekávé iránt… Ha nagyon részletesen akarnám végiggondolni – amit nem akarok – hogy mi is volt az, ami elkedvtelenített, akkor valószínűleg azt tudnám megjelölni, hogy nem

Chan-wook Park számos Hitchcock utalást belerejtett a filmjébe, kíváncsiak vagyunk ki hányat fedez majd fel!

nagyon találtam meg benne az értelmet. Itt nincs pozitív szereplő. Itt vannak, akik örökölték az elmebajt, és vannak akik nem. Aki nem örökölte az Nicole Kidman, de mivel szerencsétlen asszonyka gyogyósok táborában éli mindennapjait, így az ivással, és az idegi leépüléssel kompenzál. Alakítása meggyőző, hozza a szokottat. Az abszolút pozitív figura apuci lenne, de mivel Ő sikeresen elpatkol még a főcím előtt, így nem sikerül közelebbi kapcsolatot kiépíteni vele. És marad még két rogygyant – a nagybácsi, és a lány –, és mi másfél órán keresztül tobzódhatunk abban, hogy ha valakinek nem egészen egészséges az elméje, akkor mekkora ökörségekre is képes. Illetve hogy a beteg elmét mi izgatja fel. Én szeretek elmerülni a beteg elmékben, érdekel a működésük, hogy mi motiválja őket. De itt nem nagyon találunk erre magyarázatot. A magyarázat kimerül annyiban, hogy valaki hozza ezt a felmenő rokonoktól, hajlama van rá, és ennyi. Pont. Persze a végén fény derül mindenre, hogy mi okozta apuci tényleges halálát, kapunk egy kisebb erkölcsi tanulságot is – miszerint egy anya, minden hibája ellenére szent és sérthetetlen. És nem maradunk le a bölcsességek terén sem: nem minden az, aminek elsőre

látszik. Lapos. Még ha tartalmaz is némi eredetiséget itt-ott, akkor sem adja át a teljesség érzetét. Amíg néztem, azon filóztam magamban, hogy vajon most mit is nézek: egy művészfilm jellegű, elvont, „ilyen is van” jellegű mozit, vagy egy nagyon elbarmolt thrillert. Attól hogy fellelhetők benne művészi eszközök, még nem művészfilm, és a thriller műfajában láttunk már ettől jóval hergelősebb mozit is. Az egyetlen, ami mellé hatalmas nagy piros pontot tudok tenni, hogy a karakterek mindegyike unszimpatikus. Próbál azonosulni velük az ember, de minden kísérlettől olyan érzése támad, mintha az agya visszapattanna egy betonfalról. Mindig ott a zsigeri érzés, hogy itt semmi nem normális.

Ezt én ugyan pozitív tulajdonságként értékelem, de az, aki nem leli gyönyörűségét az aberrációban, az nem feltétlenül fogja. A nagybácsi szerepében azt a Matthew Goode-t láthatjuk aki a Szökőhév c. romantikus vígjátéknak is a főszereplője. És

mivel ott is, és itt is hitelesen alakított, lassan el kell már ismernem a pasit, mint színészt. A lányt alakító Mia Wasikowskát a legfrissebb, Tim Burton-féle Alice Csodaországbanból találhatjuk ismerősnek. Nagyon eltérő karakterek ezek, de az arcán azzal a bájos ártatlansággal, a hölgyemény teljesítménye nemcsak hogy értékelhető, de még dicsérendő is. Mégis ha összességében nézzük, hangulat kell ehhez a filmhez, kitartás, és rugalmasság. ÉS SOK KÁVÉ!

60% Stáblista Rendező: Chan-wook Park Főszereplők: Mia Wasikowska, Nicole Kidman, Matthew Goode Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, augusztus 28-tól

FilmMagazin / 35

KRITIKA

CSAK ISTEN BOCSÁTHAT MEG Brutális és kompromisszumoktól mentes meditálás a bosszúról és a bűnhődésről. Írta: Sanya08

N

icolas Winding Refn új filmje valószínűleg sok mindenkit meg fog lepni. Leginkább azokat az embereket, akik a Drive kapcsán figyeltek fel a rendezőre, és akik Ryan Gosling szerepeltetéséből és a direktor személyéből kiindulva egy kvázi folytatást, vagy hasonló témájú/hangulatú/stílusú filmet várnak a Csak Isten bocsáthat meg-től.

Nos, ezek az emberek vagy kellemesen, vagy kellemetlenül, de csalódni fognak és nem fogja őket hidegen hagyni ez új produkció. Egyáltalán – szerény véleményem szerint – senkit az égvilágon nem fog hidegen hagyni ez a film, aki egy kicsit is vonzódik a mozgókép művészetéhez.

36 / FilmMagazin

Julian és Billy testvérek, akik kábítószerrel kereskednek. Egy nap Billy elindul a városba és egy fiatalkorú prostituáltat követel magának, akit aztán megerőszakol és végül meg is gyilkol. Előtte testvérének a következőket mondja: „Time to meet the devil.” Találkozik is aztán a gonoszszal(?) és ezzel elindul a bosszú és az igazságszolgáltatás ördögi körforgása, melyből nehéz kijutni. Nehezíti a helyzetet az anyuka jelenléte, aki minden áron el akarja érni, hogy halott legyen fia gyilkosa, bármi is volt az oka az ő halálának. Egy bangkoki rendőrfőnök közben magára vállalja a hóhér és bíró szerepét.

Először is – ahogy arra már céloztam – ez a film más, mint a Drive.

Ahogy annak idején Quentin Tarantinótól a Ponyvaregény után is hasonló témájú és cselekményű alkotást vártak (majd jött a Jackie Brown, mely rengeteg mindenben eltért a Ponyvaregénytől), úgy Refn filmje is más, mint az előző alkotása.

Bár a Drive nem volt nevezhető könnyűszerrel popcornmozinak vagy közönségbarát filmnek, mégis megnézve a Csak Isten bocsáthat meget, az mondható el, hogy amaz sokkal mainstreamebb vonalon haladt történetmesélés és téma szempontjából. Abban mondjuk van hasonlóság, hogy mindkét film egy B-film sztorijának a vázát használja fel és arra húzza rá Refn a rendezői stílusát és stilisztikai érzékét és Ryan

A rendező bevallása szerint az ominózus vacsorajelenet párbeszédének megalkotásában nagy segítségére volt Kristin Scott Thomas is.

TOMPOWELL MÁSVÉLEMÉNY Nem könnyű film (az első félórában csak négyen mentek ki a teremből), de nekem bejött. Még mindig gondolkodom, hogy mivel mit akart mondani Refn, és a művészieskedés nem egy helyen öncélú volt, de Gosling még mindig hihetetlenül cool. 75%

Gosling szótlanságát is sokan ismerősnek vélhetik, mégis egy teljesen más film született. Nem könnyen emészthető és sokan utálni fogják sok mindenért, de középút nem nagyon fog születni. Ilyen filmnél ez lehetetlen. Már csak azért is, mert sokan vagy öncélúnak és borzasztóan unalmasnak fogják találni, esetleg vontatottnak, a játékidőt (mely csupán röpke másfél óra) duplájának fogják érezni. Azok azonban, akik vevők a meditatív hangvételű és csendes, szótlan filmekre, valószínűleg megtalálják a maguknak való motívumokat. A bosszú tematikáját ugyan sokan feldolgozták már, de keveseknek sikerült ennyire egyedien. A színészeknek látszólag nincs sok szerepük, de ez legyen inkább csak látszat; faarccal érzelmeket kimutatni valószínűleg sokszor nehezebbnek bizonyul, mint az ellenkezője. Épp ezért tartom a Vithaya Pansringarm (Chang) alakítását az év egyik legjobbjának. Egyszerűen hihetetlen, mennyire tiszteletet parancsolóan néz ki, valóban el lehet hinni neki, hogy élet és halál ura minden esetben.

A Csak Isten bocsáthat meg egy masszív hangulatvilágú és meglehetősen méregerős atmoszférával rendelkező mű, melyben a dialógusok másodlagosak (bár nem nevezhetők kevésbé fontosnak) a képekkel, a kompozíciókkal szemben. Minden egyes képkocka gondosan kitervelt, szimmetrikusak a beállítások, kimértek és brutálisan delejes hangulatot teremtenek. Cliff Martinez muzsikája sem elhanyagolható, hasonlóan a Drive-hoz, itt is hozzáad elég rendesen a filmhez. Az alakítások ugyan egyeseknek elég faarcúnak tűnhetnek, de a stílushoz illeszkednek.

Refn megteremtett egy sajátos világot, melyben el lehet merülni, melynek van egy bizonyos szabályrendszere és melyben a szó nem jelent sokat, annál többet az éneklés. Ebben a világban a bűnösnek bűnhődnie kell és bűnhődni is fog. Az pedig, hogy eleinte kit hittél démoni figurának és főhősnek, könnyen felborulhat, ugyanis a rendező nem rest játszani a nézői igényekkel. Nincs hősi halál és nincs dicső bosszúállás. Vannak viszont szimbólumok, többféleképpen értelmezhető cse-

lekmény, meghintve egy kis anyakomplexussal és péniszirigységgel.

Vagy utálod, vagy imádod, de középút nincs. Tulajdonképpen ez idén az első film, amire könnyűszerrel rá tudom sütni, hogy MESTERMŰ.

Vitázni lehet, sőt kötelező.

100% Stáblista Rendező: Nicolas Winding Renf Főszereplők: Ryan Gosling, Kristin Scott Thomas, Tom Burke Forgalmazó: Vertigo Media Kft. Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 8.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

TÚL A FENYVESEN Gosling, Cooper, Liotta és Eva Mendes… Ráadásul Gosling tetőtől talpig tetoválásokkal díszítve. Mégse vesszen el senki a részletekben. Jelen filmünk dráma a javából, méghozzá a szépen nyúlós fajtából… Megtekintése előtt néhány jótékony feles elfogyasztása ajánlott. Írta: Holhós Linda

S

zóval a film erkölcsileg sulykolós. Ami nem is lenne nagy baj, ha nem lenne olyan veszettül hosszú. 140 percbe próbálták az alkotók belepasszírozni azt sok morális kérdést, ami feltételezésük szerint nem hagyja nyugodni a nagyérdeműt. Van itt minden, elfuserált rosszfiú, aki megkísérel a jó pályára lépni, mert kiderül, hogy van egy mellékágról fogant fia. Egy nő, aki megtesz mindent a gyermekéért.

A társadalmi helyzet, ami nem hagyja a rosszfiút jó útra térni. Egy rendőr, akiből hős lesz, pedig meg sem érdemli. Mocskos zsaruk, akik elnyomják a jó zsarut. És végezetül még megkapjuk nagy kedvencünket is: az apák bűnei kísérthetik a gyermekek életét is. Csak győzzünk figyelni ennyi mondanivalóra.

38 / FilmMagazin

A film három nagy részre osztható. Az elsőben Ryan Goslingot figyelhetjük, a tőle nem is olyan szokatlan csendes pszichopata szerepben, aki minden hibája ellenére, szeretne az elvártaknak megfelelően funkcionálni. Persze csúfos kudarcot vall, de ennek így is kell történnie, mert ha nem így történne, akkor sehogyan sem kerülhetne be a képbe Bradley Cooper. A srác itt egy rendőrt alakít, aki azzal vívja ki a társadalom tiszteletét, hogy lekapcsolja Goslingot. És míg mindenki hősként ünnepli, addig neki el kell fogadnia magában, hogy minden, csak nem hős, és még meg kellene békélnie a saját lelkiismeretével is.

Korrupt zsaruk célkeresztjébe kerül, amikor is merenghet a következő erkölcsi kérdésről: beálljon-e Ő is

a sorba, vagy nyissa ki a száját, felvállalva, hogy ezzel akár a saját életét is veszélyezteti. A harmadik epizód szereplői Cooper, és Gosling fiai, akik már középiskolások, és akiknek fogalmuk sincs az előzményekről. Akár barátok is lehetnének, de ekkor megjelenik a következő morális fordulat: attól hogy valakinek az apja bűnöző volt, még lehet rendes felnőtt, és fordítva. Majd minden kiderül, történik némi súrlódás a felek közt, és végül elkönyvelhetjük azt, amit eddig is nagyon jól tudtunk: az élet pocsék, és ritkán igazságos.

Színészi játékot tekintve semmi kifogásolnivalót nem tudok felmutatni. Nagy nevek, fiatalos attitűd, színészek, akik értenek a szakmájukhoz… ennek minden esetben így is kellene lennie. A történet maga ne-

A filmben Luke egyik pólóján a Metallica együttes Ride The Lightining című albumának borítója látható.

hezen emészthető, vontatott, lassú, és annyira sok benne a közvetlen vagy közvetett mély tartalmi megnyilvánulás, hogy attól jószerével pillanatok alatt lehet gyomorfekélyt kapni. Hangulat szükségeltetik hozzá, méghozzá olyan, amikor elég kipihentek vagyunk ahhoz, hogy ne akarjunk mindenen bealudni. Eva Mendes karaktere, amolyan átkötőként funkcionál. Ő az aki mindhárom részben benne van, így ott is van, illetve nincs is ott. Nem sok jelentőséggel bír a figurája, de fontos tényező ahhoz, hogy mégis kerek egészet tudjon alkotni a kép. A zenei hangulatok remekül harmonizálnak a film stílusával, elég melankolikusak ahhoz, hogy az ember seperc alatt akarjon magán ereket metszeni. Nem tehetek róla, de minden aspektust figyelembe véve, sem tudom leírni azt, hogy a filmnek sikerült volna meggyőznie. Ugyanezen alkotók akik ezt a történetet vászonra varázsolták felelősek a Blue Valentine c. moziért is. Aki látta a filmet, az érteni fogja miért nem kapott el most sem az őrült lelkesedés.

Azt hiszem ezek után leszögezhető, hogy a rendező / író Derek Cianfrance, és szintén író társa Ben Coccio remek érzékkel rendelkeznek a drámai vonulatokhoz, és ezzel párhuzamosan bámulatos érzékük

DEREK CIANFRANCE Derek Cianfrance 23 évesen készítette első filmjét, a Brother Tied-et, ami számos független filmes fesztivált megjárt. Az ezután következő Blue Valentine-ot kritikai siker és egy Sundance Zsűri Nagydíj-jelölés követte.

A Túl fenyvesen befejezése után neki is látott következő filmjének, melynek címe Metalhead, és egy megsüketült dobosról fog majd szólni.

van a depresszióra is. Nem tudom hogy vajon mit szedhetnek, vagy szívhatnak, de hogy én mindkét filmjük után eljutottam odáig, hogy kellene nekem is abból az anyagból, az is tuti. Művészi szempontból figyelve ezek a mozik nem kevés értéket cipelnek magukkal, de kérdem én: hányan vagyunk úgy, amikor leülünk megnézni egy filmet, hogy most a legutálatosabb realitást akarjuk figyelni? Nem a szélsőséget, mint például a II. Világháború haláltáborai, hanem a hétköznapi nyomor szemet gyönyörködtető szépségeit… Részemről, ha azt akarnám hogy a mindenki életében előforduló sorscsapások üssenek agyon, akkor azt nem egy vászon előtt kuporogva akarnám megélni… inkább telefonos konferenciabeszélgetést tartanék a családommal. Ők csak negyed óráig fárasztanának, bő két óra helyett, és akkor is eljutnék oda, ahová a film végén eljutottam. Vélhetőleg ennek a hozzáállásnak van köze ahhoz is,

hogy nehezen voltam képes azonosulni a történettel. Ettől függetlenül senkit nem vágyam lebeszélni a filmről. Inkább csak annyit javasolnék, hogy körültekintően, és a megfelelő hangulatban lássanak hozzá a megnézéséhez. Ha már az alkotók vették a fáradtságot, és beparancsolták az életszagúságot a vászonra, akkor azt kezeljük kellő tisztelettel – még akkor is, ha nem ez lesz életünk legfelejthetetlenebb filmélménye.

65% Stáblista Rendező: Derek Cianfrance Főszereplők: Ryan Gosling, Eva Mendes, Bradley Cooper Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, augusztus 7-től

FilmMagazin / 39

KRITIKA

PAIN & GAIN A Pain & Gain dióhéjban arról szól, mekkora baromság az amerikai álom, mint ezt a film alapjául szolgáló valós események is bizonyítják.

De választhatunk egy másik dióhéjat is: ez esetben a film lényege az, hogy a transzformeres Michael Bay megpróbált csinálni egy Guy Ritchie filmet. Vagy egy egyszemélyes Coen brádörzöt. Vagy egy Martin McDonagh-t. Vagy nem tudta eldönteni. Vagy véletlenül kettőt lapozott a Filmlexikonban. Írta: Kovácsné

E

zt az értekezést egy üzenetváltás felidézésével kezdeném, ami egy kiváló ismerősöm és köztem zajlott le. Kiváló ismerős: Olvastam az írásod, majd azt magyarázd el nekem, honnan lehet tudni hogy mikor rossz a rendezés vagy a forgatókönyv ?

Kovácsné: Amikor én azt mondom (: (: (: Amúgy a forgatókönyv akkor rossz, ha a történetben elvarratlan szálak, felesleges szereplők vagy érthetetlen vargabetűk vannak. Akkor is rossz, ha a filmben ordító logikai bakik vannak minden ötödik percben, de ezzel azért az ember egy kicsit megbocsátóbb, ha a való-

40 / FilmMagazin

ságot akarom nézni, akkor átmegyek anyámhoz (: Sokat számít, sikerül-e "megírni" a karaktereket (az már egy más kérdés, hogy a kedves színész a jól megírt karaktert el tudja-e játszani). Rossz a forgatókönyv akkor is, ha pl. egy nyári blockbuster röhejesen komolyan veszi magát, vagy egy komoly témát megcélzó alkotásban óvodás poénok vannak. Mármost a rendezés akkor rossz, ha a fenti hibák bármelyikét elkövetik, elvégre a rendező dolga, hogy mindenre odafigyeljen.

Rossz a rendezés akkor is, ha a filmen látszik, hogy koncepciótlan, azaz a stábban mindenki azt csinált,

csinált, amit akart, a színészek nem játszanak egymás alá, stb. meg akkor is rossz, ha a rendezői koncepció csak a rendezőnek tetszik (: ” Nem gondoltam volna, hogy ennek az egésznek ilyen hamar relevanciája lesz, de aztán megnéztem a Pain & Gaint. Mármost a Pain & Gain dióhéjban arról szól, mekkora baromság az amerikai álom mint ezt a film alapjául szolgáló valós események is bizonyítják. De választhatunk egy másik dióhéjat is: ez esetben a film lényege az, hogy a transzformeres Michael Bay megpróbált csinálni egy Guy Ritchie filmet. Vagy egy egyszemélyes Coen

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, ajánljuk figyelmedbe az előző számunkban közölt 2 oldalas háttércikkünket is!

brádörzöt. Vagy egy Martin McDonagh-t. Vagy nem tudta eldönteni. Vagy véletlenül kettőt lapozott a Filmlexikonban. Mindenesetre az érdemi kritika kezdetén hadd utaljak rögtön vissza a bevezetőben említettetekre: a film vagy bármely művészeti alkotás nem abszolútum, hanem az az amorf mentális izé, ami az én fejemben születik róla, azaz a Pain & Gain nem azért rossz film, mert az, hanem azért, mert én azt mondtam róla.

Lugo (Mark Wahlberg) személyi edző Miamiban, közepes fizetéssel, ún. álomszerű testtel, stb. Nincs is olyan rossz sora, gondolhatnók, de Lugo nagyra tör: meg akarja valósítani az Amerikai Álmot, ami az ő sajátos értelmezésében az, hogy ami másnak van, az neki is legyen ünstöllést. De minden, vazze, Porc...Porsh... menő sportautó, meg bikinis csajok, meg… minden.

Moziélményei alapján kidolgozott tuti tervéhez segítőket is talál, a szteroidoktól impotens Adrian (Anthony Mackie) és a drogtól félhülye Doug (Dwayne The Rock Johnson) személyében. Nincs is

>> AZ

ÉRDEMI KRITIKA KEZDETÉN HADD UTALJAK RÖGTÖN VISSZA A BEVEZETŐBEN EMLÍTETTETEKRE: A FILM VAGY BÁRMELY MŰVÉSZETI ALKOTÁS NEM ABSZOLÚTUM, HANEM AZ AZ AMORF MENTÁLIS IZÉ, AMI AZ ÉN FEJEMBEN SZÜLETIK RÓLA, AZAZ A PAIN & GAIN NEM AZÉRT ROSSZ FILM, MERT AZ, HANEM AZÉRT, MERT ÉN AZT MONDTAM RÓLA. << más hátra, mint elrabolni a gazdag Victort (Tony Shalhoub) és rávenni, hogy írassa rájuk a pénzét.

Az addig rendben, hogy a valóságban így történt a dolog (ezt fájdalmasan sokszor hangsúlyozzák), de könyörgöm, ez egy film. Persze lehetne csinálni az egészből dokumentumfilmet is, akkor viszont még véletlenül se válasszuk főszereplőnek a nem kimondottan hétköznapi arcú (amúgy remekül játszó) Mark Wahlberget, vagy a kimondottan nem hétköznapi Johnsont, főleg akkor, ha a film végén megmutatjuk az eredeti elkövetőket, akik még egy rendőrségi képhez képest is nagyon rusnyák, és ránézésre olyan 10-20 körüli IQ-val bírnak.

Lehet (biztos) hogy Johnson szerepeltetése külön viccnek volt szánva. Nem azért, mert egy kétméteres, másfél mázsás cirkuszi bohócból nem lehet színész. Johnson egy csomó dolgot el tud játszani (bosszúálló hős, meg... ööö ... boszszúálló hős). Itt azonban úgy kell karikíroznia az agyatlan testkultúrát és annak féldebil művelőit, hogy közben az egésznek ő az egyik leghíresebb reklámarca, aki ráadásul a Nép Bajnoka néven a ringbe lépve amerikaiak ezreinek adja meg az „Igen, én is meg tudom csinálni!” hamis reményét. Johnson egy csupaszív ripacs, félig-meddig önmagát adva a filmben talán az egyetlen szimpatikus karakter. Pe-

FilmMagazin / 41

KRITIKA

MÁSVÉLEMÉNY A Pain & Gain érzékeny lelkűeknek nem ajánlott. Mi is benne fogjuk érezni magunkat az egész történetben, és pontosan ez teszi indokolttá azt a 18-as karikát.

Ugyanis hogyha csak a felszínt nézzük, akkor valóban azt láthatjuk, hogy Bay-ék ezt az egészet úgy állítják be, mintha tök poén lenne és semmi probléma sincs az ilyesmivel, de szerencsére nem ez történt, a Pain & Gain nem esett át a ló túloldalára. A film egészen a végéig izgalmas és szórakoztató, nálam már most az év legnagyobb meglepetése és azt is megkockáztatom, hogy az egyik legjobbja. 80%

42 / FilmMagazin

dig ebben a filmben senki nem szimpatikus. Van a Pain & Gainnek egy amúgy igen jópofa „mindenki hülye” fílingje, nem csak a bűnösök hülyék, hanem az áldozat, a rendőrség, bővebben meg kivétel nélkül mindenki, aki a vásznon feltűnik (Tony Shalboub zseniális, nála undorítóbb görény túszt még nem láttunk). Ez lenne a dolog feketén humoros része. Ha az lenne. Épp a humor azonban az, ami nem akar átjönni, pedig nagyon, de NAGYON erőltetik. Nyilván azért, mert a humor lehetne az események értelmezésének eszköze, ahol a rendező és a forgatókönyvírók bátran elszakadhatnának a valóságtól, ahol megnyilvánulhatna a mondanivalójuk, egyáltalán, a véleményük a történtekről.

Itt azonban valami súlyos tévedést

vélek felfedezni: Bay és munkatársai azt hiszik, hogy ha valakit feldarabolnak egy baltával, akkor az így, ebben a formában vicces. Muszáj annak lennie, gondolhatták, hiszen a Steve Buscemi is vicces volt, mikor begyömködték a gallyaprítóba. De Bay meg mintha gyűlölné az összes karakterét, és ez kinyírja a humort, akkor is, ha egyébként ráadásul még igaza is van. Amit nem hogy elnézünk Coenéknek, Ritchie-nek vagy Tarantinónak (akik egyébként abszolúte más szemszögből közelítik meg az emberi állatot, hiába központi motívumuk az erőszak), de egyenesen dicsérjük őket érte, az Bay lelketlen tálalásában valahogy az istennek se ugyanaz. Amit nem hogy elnézünk Coenéknek, Ritchienek vagy Tarantinónak, de egyene-

A film forgatókönyvét egy 1999-ben megjelent Pete Collins cikk alapján írták.

sen dicsérjük őket érte, az Bay tálalásában valahogy az istennek se ugyanaz. Mintha Pacal Pistike nekilátna Picassot festeni. Hiába van minden a helyén, és még a neve is pével kezdődik, Pacalék kölke akkor sem lesz Picasso. Bay, Pistikéhez hasonlóan, mintha nem tudná, mit akar mondani, jóllehet rendelkezik a szükséges eszköztárral.

Jobb rendezők tökéletesen el tudják adni nekünk történeteiket anélkül, hogy a tanulságot külön, rézfúvósok kíséretében bejelentenék. „Mindenért elítélték őket, csak azért nem, amiért megérdemelték volna, vagyis azért, hogy éjsötét, ostoba faszok” – nyilatkozza az isteni Ed Harris valahol félúton feltűnő karaktere a film végén. Én meg utálom, ha megmondják nekem, mire kell

gondolnom. Legjobban akkor utálom, ha ráadásul narráció keretében mondják el. De szuperlatívuszos legfőképp akkor utálom, ha nem egyszer mondják el, hanem mondjuk száznegyvenszer. Ahányszor Mark Wahlberg monologizálni kezdett az amerikai álomról, nekem mindig eszembe jutott, hogy úristen, biztos égve hagytam otthon a kutyát. Lehet azon vitatkozni, hogy az extrém ritmus és hangvétel posztmodern zsenialitásra vagy totális inkompetenciára utal. Szerintem az utóbbi, de mindenki döntse el maga.

Az biztos, hogy filmről én még anynyira nem akartam kimenni, mint erről. Érdekes módon pont a láncfűrészes, ultraszürreális poénokkal dolgozó, de viszonylag filmszerű utolsó félóra tetszett, vagy azért,

mert maradi vagyok, vagy azért, mert az rendesen volt megcsinálva.

Nem tudom, a T. olvasónak is feltűnt-e, mennyi kigyúrt ember mászkál manapság az utcán. Egy kéretlenül őszinte ismerősöm szerint ez azért van, mert negyvenes háziaszszonyként reménytelenül bukom a megfelelő helyeken domborodó férfiakra, és csak az ilyeneket veszem észre, de ez nem így van (és bármily furcsa, még The Rock esetében sem a féldisznónyi felsőtest vonz, inkább a feltételezett intellektus, még akkor is, ha emberünknek a legiszonyatosabb műfogsor-alapú reklámmosolya van az egész posztkeresztyén kultúrkörben). A film helyesen ismeri fel, hogy az alapból buta, üzletkötői fogásokkal, tévéreklámokkal, önfejlesztő tanfolyamokkal, stb. fanatizált, zsigerileg irigy, de amúgy bármilyen munkához reménytelen lusta embereknek az egyetlen kitörési lehetőség, ha legalább a testükkel büszkélkedhetnek.

Kár, hogy ezt a mondanivalót olyan idegesítően adták elő, hogy az embernek még egyetérteni sincs kedve.

65% Stáblista Rendező: Michael Bay Főszereplők: Mark Wahlberg, Dwayne Johnson, Ed Harris Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 1.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

FARKAS Tartja a mondás, hogy ami (egyedül) nem megy, azt nem kell erőltetni, de úgy néz ki az adamantiumcsontozatú mutáns éltes kora ellenére sem hallotta még ezt a kifejezést. Írta: TomPowell

A

mutáns univerzumból nemhiába a legnépszerűbb karakter Farkas (tudom, hogy a karakter neve eredetileg mást jelent, és a képregényekben Rozsomáknak fordították, de 13 év alatt ezen már igazán túl lehetne lépni, mert ez már így marad). Állatias külseje egyfajta nyers férfiassággal párosul, ami a mai, egyre kifinomultabb világban vonzó a nőknek, és imponáló a férfi-

44 / FilmMagazin

aknak, pláne ha ez még egy kis cinizmussal is meg van fejelve. Viszont ahogy azt a legutóbbi különálló kaland is bizonyította, ez a fajta magányos hőstípus nem – pontosabban nem olyan mértékben – adható el, ahogy azt a dollárjel pupillájú mutációval rendelkező emberek (nevezzük őket producereknek) Hollywoodban látják. Másodjára sem.

„De hogy ez hogyan lehetséges, ha az X-Menekben is ő volt a legcoolabb karakter, és még Az elsőkben is az ő feltűnése volt a legemlékezetesebb pillanat?” – kérdezhetitek, a válaszra pedig van egy teóriám. Farkas attól volt egyrészt igazán szerethető figura a trilógiában, mert ott volt mellette egy tucat másik figura, saját problémákkal, akik szintén érdekesek voltak a különböző mentalitásuk vagy nézetük ellenére is. Azonban a másik lényeges szempont, amiről megfeledkeznek – elsősorban Hollywoodban – hogy Logan a kívülállók között is kívülálló. Ők teszik elsősorban őt különlegessé, és valamelyest igaz ez fordítva is. Azért csak valamelyest, mert az X-Men: Az elsők bizonyította, hogy nélküle is van működő mutáns mozi, amennyiben a középpontban a – Bryan Singer szerint

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, ajánljuk figyelmedbe az előző számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünket is!

mindig is – két igazi főszereplőnek számító mutánsvezér áll. Ezeket a figurákat mindig Xavier és Magneto éppen aktuális viszonya határozta meg, így Logant is (és innen üzenem Hollywoodnak, hogy a különálló Magneto mozi ezért is rossz ötlet, mert ha kivesszük mellőle Xaviert, akkor csak egy őrjöngő pszichopata marad hátra). És pár éve láttuk már, hogy mit kapunk, ha csak Farkast hagyjuk az egyenletben: egy – az XMen 2 fényében teljesen felesleges – mezei akciófilmet, teljesen sablon karakterekkel, mögöttes mondanivaló nélkül. Most lényegében ugyanazt az eredményt kaptuk, csak a képletben a változókat cserélték ki.

Pedig a projekt még kifejezetten ígéretesen indult, hiszen a gyeplőt kezdetben Darren Aronofsky (Rekviem egy álomért, A pankrátor, Fekete hattyú, A forrás) tartotta kézben, akinek ez lett volna az első nagy, hollywoodi stúdiófilmje, de aztán a hosszadalmas, Japánban zajló forgatás miatt, ami távol tartotta volna a családjától, inkább dobbantott. Viszont jött helyette egy James Mangold, akit bizonyos értelemben joggal lehetne nevezni a szegény ember Steven Soderberghjének, mivel ő sem rendez kétszer ugyanolyan filmet, csak talán ezek a mozik kevésbé mélyek és intelligen-

sek. De aki összehozott egy Észvesztőt, egy Börtönvonat Yumábant, vagy egy Azonosságot, az valamivel több, egy a Kezdeteket jegyző Gavin Hood féle iparosnál.

Ez a többlet pedig az ambíciókban mutatkozik meg, hiszen a főhős megint kívülálló lesz, csak ezúttal egy másik, nem csak számára idegen kultúrában, ráadásul egy szövevényes – vagy inkább annak szánt – yakuzás, nindzsás összeesküvésbe bonyolódik, miközben nem csak öngyógyító képessége mond ideiglenesen csődöt, hanem most a múlt fájdalmas emlékeivel is szembe kell néznie a minden 20. percben mellé befekvő Famke Janssen képében.

Hogy ezek alapján mégse lett az egyik legjobb mutáns mozi, a fent felvázolt okokon kívül sok egyéb másnak is köszönhető.

Az egyik, hogy hiába próbálnak a főhősnek egy jó karakterfejlődést írni, ennek a belső útnak az ígérete beváltatlan marad a keleti környezet és Hugh Jackman talán minden eddiginél jobb játéka ellenére is. A szövevényes történet – már amikor a készítőknek eszükbe jut azzal is foglalkozni – pedig hol átláthatatlan (amiben talán a nehezen megjegyezhető japán nevek is közrejátszanak), hol pedig tökéletesen kikövetkeztethető. A többnyire jellegtelen karakterek itt is adva vannak, csak itt a keleti értékrend ad nekik egyfajta sajátos ízt (Viperának még ez se adatott meg), de ettől még magyarázat nélküliek vagy érthetetlenek a cselekedeteik. Ezt pedig még megfejelik az akciójelenetek, amik közül a beharangozott vonatos hajcihőt – amit a majd 20 éves M:I hasonló jelenete még mindig röhögve aláz – már az első harmadban ellövik, és ez után csak esik a szín-

vonal, hogy végül egy hegy lábánál álljon meg, és nem csak képletesen szólva. Ebben pedig még közrejátszik, hogy az akciószekvenciák felvételénél valaki mindig kilophatta az állványt az operatőr kamerája alól, mert az csak nagy kínkeservek árán tudta egyensúlyban tartani, és ennek tetejébe valakik még feleslegesen 3D-be is konvertálták.

Mondhatnám ezek alapján, hogy a Farkas az eddigi leggyengébb rész, de ez nem igaz, mert egyrészt a már említett ambíciók miatt – ha csak egy adamantium karomnyival is – de jobb lett elődjénél. A készítők szerencsére mellőzték a manapság nagyobbat-látványosabbat elvét, a Japán környezet minden eddiginél jobb alapot ad a test-testelleni harcoknak, amik már sokszor a 18-as karikát súrolják (DVD-n legalább megkapjuk a plusz korhatárt), ennek tetejébe mellőzi a felesleges szuperhősös pózolást, ezzel pedig inkább egyfajta régi vágású thrillerre hajaz, ám az egészen érződik a görcsös igyekezet, hogy megpróbál több lenni, mint ami. Hogy mégsem lett az, az nem (csak) a hősén múlott, de a stáblistás jelenet legalább bizakodásra adhat okot, hogy a következő X-Men filmben a filmesek ambíciói talán nem lesznek hiábavalóak.

65% Stáblista Rendező: James Mangold Főszereplők: Hugh Jackman, Brian Tee, Will Yun Lee Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. július 25.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

A 42-ES Mégiscsak szuperember. Írta: Sanya08

A

42-es azzal nyit, hogy egy idősödő, zsörtölődős figurának ötlete támad. Ő bizony megváltoztatja a baseball-játékok menetét azzal, hogy profi ligába bejuttat egy fekete bőrű játékost. Soha nem szabad neki elmondani az esélyarányokat, hiszen őt nem más alakítja, mint Harrison Ford, aki igazán remek abban, hogy zsörtölődő fickókat játsszon. Már ebben az egy jelenetben jóváteszi az esetleges sérelmeket, melyeket a rajongóinak okozott (gondolok itt a negyedik Indiana Jones-ra és a Tűzfalra).

Annyira jó az alakítása és annyira eggyé vált ezzel az esélyek ellen játszó emberrel, hogy először fel se ismertem benne a színészt (tényleg nem), csak később bizonyosodtam meg arról, hogy ez bizony maga Han Solo személyesen.

Brian Helgeland Jackie Robinson történetét vitte vászonra, aki az első fekete bőrű baseball-játékos volt, akit a világ elismert. Aki fehér fiúkkal játszhatott nagypályán, az egész (vagy fél) világ szeme láttára. Jackie Robinson sok szempontból az első volt és éppen ez volt az, ami őt egyfajta hőssé tette. A feketéket büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy valaki közülük a csúcsra kerülhet (s került is), a fehérek pedig megosztva ki-ki gyűlölködve vagy rácsodálkozva szemlélte a fiú pályafutását.

46 / FilmMagazin

Az biztos, hogy ha ilyen téren az első valaki, annak nem árt felkötni a gatyáját és nem elég az, ha piszok jó játékos vagy, bizony meg kell tanulnod mikor kell visszafogni az öklödet és a nyelvedet. Robinson ezt a leckét egész hamar megtanulja, tisztában van azzal, hogy ha ezzel nem él, úgy nem fog tudni egyről a kettőre jutni ebben a fehérek uralta, bigott, rasszista társadalomban.

Chadwick Boseman alakításában pontosan ezt a Robinsont ismerhetjük meg. Akinek vissza kell magát fognia, nem visszaszólni, nem ökölharcot vívni, hanem – ha úgy tetszik – legyőzni a rosszakaróit hazai pályán. Ezzel is emberi arcot kölcsönözve a legendássá vált sportolónak. Ember, de mégiscsak egy hős, hiszen láthatjuk, hogy mennyi atrocitást kellett kibírnia.

A 42-es Robinson filmje, ez pedig azt jelenti, hogy főként Boseman fitogtatja színészi tehetségét, aki egyébként egész jó a szerepben.

Nem hivalkodó, nem ripacskodó, visszafogott, emberi alakítást nyújt.

Harrison Ford még az, aki kimutatja foga fehérét, a többiek azonban inkább mellékszereplőkké degradálódnak, akik csupán asszisztálnak a hihetetlen sportteljesítményekhez.

Nem nagyon ismerjük meg őket (egydimenzióságuk is mondjuk szépen mutatja a kényes szituációt), de

különösen zavaróvá nem válik, hiszen Helgeland így is képes volt egy átfogó képet rajzolni erről a korról. A korról, amelyben a zavarodott arcú, semmit-nem-értő kisfiú mellett az apukája ordítozik fajgyűlölködve, majd ugyanígy tesz ő maga is. Az ilyen apró mozzanatok sokat adnak hozzá ehhez a filmhez. Helgeland a rendezés frontján is teljesít, nem csak az íróin. Elegánsan megrendezett, a giccs határán ügyesen és határozottan lépdelő teljesítmény, melynek legtöbb motívumát láttuk már, de az ilyen „alulról-felfelétörekvő-ifjonc”-jellegű történetet az ember mindig szívesen nézi. Hiszen ezek azok a sztorik, melyek a leginkább tudnak emlékeztetni minket arra, hogy ha van elég bátorságunk és kitartásunk, bármi sikerülhet. Ehhez pedig a sportfilmek nyújtják a legtöbb alapot.

80% Stáblista Rendező: Brian Helgeland Főszereplők: Chadwick Boseman, Harrison Ford Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, augusztus 21-től

KRITIKA

R.I.P.D. - SZELLEMZSARUK Olyankor van bajban a kritikus, amikor egy olyan filmről kellene írnia, ami lényegében egy szóval összefoglalható: semmilyen. Írta: TomPowell

P

edig a tengerentúlon népszerű képregény alapján készült film sztorija tálcán kínálná egy fekete humorú film lehetőségét, csak hát a mai stúdióviszonyok között arra nem lehetne 130 milliót eltapsolni. Az erős MiB áthallású történet a hirtelen meghalt, majd túlvilági rendőregységbe beálló zsaruval, és annak „rangidős” társával eredményezhetett volna egy szórakoztató, nem túl eredeti filmet. Sajnos inkább csak az utóbbi maradt.

De, őszintén szólva, ezen a legkevésbé sem vagyok meglepődve. Ez volt az a film idén A magányos lovas mellett, amit mindenki a kezdetektől fogva temetett, és ezúttal is a vészmadaraknak lett igazuk. Egyrészt a történet már bántóan sok ismerős helyről van összelopkodva: itt egy kis MiB, ott egy kis Ghost, amott meg egy kis Szellemirtók némi Törjön ki a frász! beütéssel, amott pedig a gonosz (Kevin Bacon-t kár volt rejtegetni a reklámkampányban) már megint elfogatja magát, mert mindez a terv része.

De ezek egyvelege még így is egy sokkal jobb filmet eredményezhetett volna, mint amit kaptunk. Azonban a

rendező, Robert Schwentke (Légcsavar, Az időutazó felesége, RED) híján van a jól beazonosítható vizuális érzéknek, ami egy ilyen filmnél elengedhetetlen lenne. Másrészt a forgatókönyv egy rakás humorlabdacs leütését tenné lehetővé, de szinte egyikkel se él. Az egyik viszszatérő poénforrás, hogy Jeff Bridges rendre azon siránkozik, hogy hogyan halt meg, a másik pedig, hogy a világ miként látja hőseinket.

Persze ennyi lehetőség közül néhányat sikerül lecsapnia a készítőknek, a tempó is jó, és a Bridges-Reynolds páros is működik a béna forgatókönyv ellenére is – a 3D-ről persze ez most se mondható el – de az egész filmet körüllengi egy kihagyott ziccer lehetősége.

Az R.I.P.D. tipikus esete annak a filmnek, amelyiket amíg nézi az ember úgy ahogy leköti, sőt, időnként még akár jól is szórakozhat rajta, de a moziból kijövet már a szereplők nevére sem emlékszik. Azt említettem már, hogy a film semmilyen?

65% Stáblista Rendező: Robert Schwentke Főszereplők: Jeff Bridges, Ryan Reynolds, Kevin Bacon, Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. július 18.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

NAGYFIÚK 2 Mit lehet írni egy filmnek nehezen nevezhető celluloid förmedvényről, a teljesen nyilvánvalón kívül? Sajnos még így is túlságosan is sok mindent. Írta: TomPowell

A

zt le kell szögeznem, hogy Adam Sandlert és az ő tirpák humorát egyáltalán nem tartom ördögnek valónak, és azt az ellenszenvet, ami a kritikusok részéről körülveszi, enyhén túlzónak találom. Az olyan vígjátékai, mint az Apafej, Az 50 első randi, a Ki nevel a végén? vagy a néhol már meglepően drámai Távkapcs kifejezetten szórakoztatóak, sőt a Sátánka is a maga módján a bűnös élvezet kategória, még ha Sandler ugyanazt a figurát hozza mindegyikben is.

Azonban olyan 2008 környékén a sajátos, de még alapvetően vicces Ne szórakozz, Zohannal! című baromságával elindult a lejtőn (már ami a színvonalat illeti), és egyelőre kijelenthetjük: elérte az abszolút mélypontot.

48 / FilmMagazin

Már maga a Nagyfiúk első része is egy kifejezetten gyenge eresztése volt az egyébként sem túl csillogó életműnek, de volt egyfajta nosztalgikus bája, ahogy a régi jóbarátok újra összejönnek egy hétvégére. A csak minden második, harmadik betalált poén ellenére (és még lehet, hogy ezzel is sokat mondtam) a nézőre is átragadt a Sandler haveri társaság jókedve, amit vélhetően a legkevésbé se kellett megjátszaniuk, érezhető volt, hogy a forgatás jó hangulatban telt. Ha utóbbi most is adva volt, minden mást felejtsünk el, mert az egész olyan, mint egy másfél órásra nyújtott, gusztustalan vicc.

Az első rész laza történetét felejtsük el. Míg ott legalább volt egyfajta minimális íve az egésznek (amit általában egy rendes film meg is

követel), ez most már túlzott luxusnak minősült a készítők részéről.

Egyszerűen nincs történet. A viccesnek szánt jelenetek csak egymásra vannak hajigálva, mindenfajta felvezetés, vagy tálalás nélkül. Ha kiemelnénk egy részt, lényegében nem tudnánk, hogy a film mely részében foglal helyet, mert akárhova beilleszthető. A film első öt percében azon kellene nevetnünk, hogy egy szarvas telibe pisili „hősünk” arcát, az egyik visszatérő poénforrás pedig az, hogy az egyik szereplő hogyan tud egyszerre tüsszenteni, böfögni és fingani. És ha már a szereplőknél járok: ezek egytől egyig nem hogy irritáló kretének, hanem pszichiátriai esetek, korra és nemre való tekintet nélkül. Itt senki sem dolgozik egész

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, ajánljuk figyelmedbe az előző számunkban közölt 2 oldalas háttércikkünket is!

nap, de aki meg igen, az teljesen dilettáns módon. Rég éreztem olyat, hogy egy felnőtt színészt egy gyerekkel vertem volna a legszívesebben agyon, annyira irritáló volt mindkettő. Ha pedig a színészetet említettem: ilyenről még csak nem is beszélhetünk, mindenki kritikán aluli, bele értve Steve Buscemi-t és Salma Hayek-et is (utóbbinak most még az a mentsége sincs meg, hogy jól néz ki, még ha így is van).

De azt hiszem, mindent elárul a teljesítményükről, hogy a legelfogadhatóbbat az Alkonyat-széria egykori farkas fiúja nyújtja, de hát tőle senki se vár színészi mélységeket és Taylor Lautner továbbra sem jobb egy gyengécske tv-krimi nézőcsalogató csini pofijánál.

Ilyenkor jut eszembe, hogy a komédiát nem hiába szokták nevezni a legnehezebb műfajnak. Elvégre amellett, hogy a humor majdhogynem olyan, mint a zenei ízlés (nehéz mindenkit kielégíteni), a jó vígjáték nem csak egymásra hányt gegekből, meg egy esti sörözés közben felvetett ötletek elsütéséből áll. A jó vígjátékban elsősorban adva van egy jó – de nem feltétlenül eredeti – alapszituáció, emellett szerethető karakterek, remek dialógusok és ezzel együtt felvezetett poénok. Kérdem én, hol van egy Nagyfiúk 2. egy

Van aki forrón szeretihez, egy Furcsa párhoz, egy Vaklármához, vagy Meghívás egy gyilkos vacsorához képest. Még egy mondatba is szégyentelen, hogy leírjuk ezekkel a címekkel, ahogy Adam Sandler és kompániája se érdemli meg, hogy olyan nevekkel említsük egy lapon, mint Jack Lemmon, Walther Matthau, David Niven, Peter Sellers vagy mondjuk Gene Wilder és a Monthy Pyton társulat.

Mielőtt azonban rám égne a sznob kritikus vádja: semmi bajom nincs a toalett, vulgáris humorral, amennyiben az jól van használva. Ott van az elmúlt évekből a Trópusi vihar (habár az inkább szatíra), a Másnaposok (a folytatásokat felejtsük el), a Förtelmes főnökök, vagy tavalyról a Ted és az újra felszelt Amerika Pite, nem is beszélve Judd Apatow munkásságáról, de többé-kevésbé ez elmondható a Sandler életmű filmjeiről is 2008-ig bezárólag. Ezek olykor valóban explicitek, de van történetük, karaktereik, ritmusérzékük, és a humort nem (feltétlenül) öncélúan használják, csak azért mert a stáb jókat röhög azon, hogy egy meztelen férfi ráugrik egy másik arcára.

Azonban ami az egészben az elkeserítő, hogy a külföldi és hazai jegybevételeket elnézve erre van igény. Szomorúan konstatáltam azt

is, hogy amellett, hogy a terem félig tele volt, mögöttem anyuka és apuka cipelte el magával 8 és 10 éves csemetéiket kulturálódás címszó alatt (innen is fogadják szívből jövő „gratulációmat”), ezzel is igazolva azt az ilyenkor igencsak szimpatikus elméletet, hogy a neveléshez is szükséges lenne egyfajta jogosítványra. De persze kesereghetek én a világ igazságtalanságain, és a szülői alkalmatlanság megnyilvánulásain, ez a film így is, úgy is olyan, amilyen. Sosem tartottam magam szigorúnak a filmek megítélése terén, mindig igyekeztem a lehető legtöbb pozitívumot meglelni bennük, még ha ez sokszor igencsak nehezemre esett, de erre most képtelen voltam, mert ez a celluloidtemető egyszerűen minden téren MINŐSÍTHETETLEN.

5% Stáblista Rendező: Dennis Dugan Főszereplők: Adam Sandler, Salma Hayek, Kevin James Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. július 18.

FilmMagazin / 49

SOROZAT

DEXTER A vég kezdete. A Showtime hálózat ugyanis bejelentette, hogy a nyolcadik évad, egyben az utolsó is a szeretnivaló szörnyeteg számára. Persze a rajongók legnagyobb bánatára, hiszen a Dexter még mindig a legnézettebb sorozatok közé tartozik. Bár már nyolc éve van a képernyőn és a főszereplők szinte kivétel nélkül ugyanazok voltak mindvégig (kivéve a rosszfiúkat), mégsem vált unalmassá, vagy sablonossá. A sorozat készítői épp ezért döntöttek úgy, hogy itt fejezik be. Jobb a csúcson abbahagyni. Írta: Zaphier

A

merikában már a 7. részt is lejátszották a televízióban, így a rajongókat már csak pár epizód választja el a végkifejlettől. A forgatást magát, már be is fejezték.

Bár az utolsó forgatási nap nagyon nehéz volt, Michael C. Hall azt nyilatkozta: örül is, mert a Dexter mégiscsak nyolc év volt az életéből és most valami újjal tud foglalkozni.

Emlékül a sorozatban viselt óráját és rendőrigazolványát tette el.

A Dexter számtalan morális és etikai kérdést vetett fel az évek során, így nem csoda, hogy a vég is egy hatalmas kérdés. Ez az a story ahol bármilyen befejezés elképzelhető. Persze egészen biztos, hogy nem tudnak majd olyan véget öszszehozni, ami mindenkinek tetszene, de ez persze szinte minden sorozatra érvényes. Itt azonban a probléma, kissé összetettebb. Hiszen ne feledkezzünk, meg róla, hogy az, akit nyolc éve figyelünk, hallgatjuk a belső monológjait és szurkolunk neki, hogy minden jól jöjjön össze, tulajdonképpen egy sorozatgyilkos. Így bármilyen kimenetnek elfogadhatónak kell lennie, még annak is, ha Dextert esetleg börtönbe zárják. Bár erősen kétlem, hogy az alkotók ilyen véget választottak volna, még akkor is, ha az a logikus, hogy egy gyilkosnak a bör-

50 / FilmMagazin

>> A DEXTER ERKÖLCSRŐL,

EGY REMEK KIS ELMÉLKEDÉS VOLT AZ AZ EMBERI ÉRZELMEKRŐL, ARRÓL, HOGY MI HELYES ÉS MI HELYTELEN. ARRÓL, HOGY MINDEN ÉREMNEK KÉT OLDALA VAN. EZÉRT IS VOLT A MAGA NEMÉBEN PÁRATLAN SOROZAT. << tönben a helye. Jól tudjuk, hogy ő nem egy „hétköznapi” sorozatgyilkos. Dexter Morgan (Michael C. Hall) a Miami rendőrség nyomszakértőjeként dolgozik, azon is belül vérelemző. Nincs még egy ember Miamiban, sőt egyes FBI ügynökök szerint Amerikában, aki így értene a helyszínek kielemzéséhez. A vércseppek és foltok elhelyezkedéséből és a körülötte lévő nyomokból pontosan fel tudja vázolni, hogy mi történhetett. Általában az ő tudása a legnagyobb segítség a nyomozók számára, ami azt is bizonyítja, hogy az esetek nagy részében, sokkal hamarabb kideríti, hogy ki is a gyilkos, mint maga a rendőrség. Persze az eredményeket általában megtartja magának. Miért teszi ezt? Azért, hogy maga végezhessen a gyilkossal. Hisz a igazságügyi rendszer eléggé nehézkes és cseppet sem hatékony, így jól jön Miaminak egy sorozatgyilkos, aki eltakarítja a szemetet.

Dexter még egészen kicsi volt, mikor édesanyját a szeme láttára meggyilkolták. Egy rendőr, Harry (James Ramer) vette magához, hogy felnevelje, ám hamar rá kellett döbbennie, hogy a kisfiúnak különös hajlamai vannak. Minden arra utalt, hogy a fiú szeret gyilkolni. Persze valószínűleg nem tehet róla, bizonyára a múltjából adódik, de akkor is gyilkolási vágya van. Harry nem tudta mitévő legyen, végül megalkotta a szabályrendszert. Lassan és szisztematikusan tanította meg Dexternek, hogy ha egyszer ölni fog, hogyan teheti azt majd meg. Mire kell odafigyelni, hogy az ember ne hagyjon nyomokat, hogy ne keltsen feltűnést, hogy sose kapják el?! Megtanította, a fiát, hogy hogyan válhat belőle tökéletes sorozatgyilkos. Szigorú szabályok szerint kell élnie, hogy úgy tevékenykedhessen, hogy nehogy valaha is elkapják. Ami azonban az elsődleges és legfontosabb szabály: Nem ölhet ártatlant!!!

VIGYÁZA T SPOILER VESZÉLY

SOROZAT

Csak olyat, aki rászolgált a halálra.

Ezért van, hogy Dexter évadról évadra, veszélyesebbnél veszélyesebb sorozatgyilkosokat tesz lapátra. Tudja, hogy hogyan élnek és hogyan gondolkodnak. Ismeri a belső szörnyeteget, amely ezeket az embereket irányítja, így általában azt is, hogy mit, miért és hogyan tesznek. Így hamar rájön, hogy hogyan kaphatja és intézheti el őket.

Legalábbis hamarabb, mint a rendőrség. Dexter egész életében úgy tudta, hogy Harry soha senkinek nem beszélt róla, így nem csoda, hogy meglepődik, mikor a nyolcadik évad elején felbukkan egy idős nő, aki úgy tűnik, ismeri minden kis titkát. A férfinak szembesülnie kell vele, hogy az apja annak idején nem volt képes ezt a hatalmas terhet viselnie, így egy pszichiátertől kért tanácsot és segítséget. Dr. Evelyn Vogel (Charlotte Rampling) pedig, nem csak, hogy tanácsot adott, de cinkostárs is lett „a szörnyeteg” megalkotásában. Segített Harrynek létrehozni a szabályokat. A férfi tiltására, ő soha nem találkozott Dexterrel, csak Harry elbeszéléseiből tudta, hogy hogyan halad a fejlődésben. Egészen apja haláláig, mindent tudott a fiúról, és azután sem lépett kapcsolatba Dexterrel. Mostanáig.

52 / FilmMagazin

Dr. Vogel egy olyan problémával találta szembe magát, melynek megoldásához, Dextertől remélte a segítséget. Mindeközben pedig egy új sorozatgyilkos is felbukkan, hiszen mi is lenne Miamival, ha nem lenne folyamatosan egy ügyeletes pszichopata embervadász, a városban?! Ezúttal az a rosszfiú ismertetőjele, hogy megskalpolja áldozatait és kiváj egy darabot az agyukból.

Guszta mi? Ami azonban most a legfontosabb száll a sorozatban és kapcsolat Dexter életében, az a húgához, Debrához fűződő viszonya.

Kettejük kapcsolata, mindig is az egyik legfontosabb mozgatórugója volt a sorozatnak, ami a hatodik évad végén, hatalmas változáson ment át. A szeretetük soha sem volt megkérdőjelezhető egymás iránt.

Bár Dexternek mindig megvoltak a maga belső monológjai, hogy ő talán képtelen a szeretetre, hiszen egy szörnyeteg, de mi, tv-nézők persze tudjuk, hogy ez mennyre nem igaz. Hiszen láttuk, hogy mennyire aggódott a húgáért, minden veszélyhelyzetben, hogy milyen mély fájdalmat érzett mikor meghalt a felesége és hogy bármelyik pillanatban kész lenne meghalni a fiáért… Az évek során mindezzel a sok érzelemmel Dexternek is szembesülnie kellett.

Akkor azonban mikor Deb sok év „tudatlanság” után szembesült vele, hogy a bátya sorozatgyilkos, hatalmas változás következett be. Épp akkor, mikor arra készült, hogy bevallja Dexternek (aki nem vér szerinti testvére), hogy szerelmes belé.

Mérlegelnie kellett, hogy mi is a fontos igazán. Feladja-e Dextert? A 7. évadban sikerült túljutnia ezen a kérdésen, ám az utolsó epizód ismét nagy változást hozott, mikor Debra egy ártatlan életet oltott ki azért, hogy Dextert megmentse. Ez volt az igazi fordulópont kettejük kapcsolatában. A 8. évad elején Debra, az elhivatott nyomozó, a gyilkossági csoport hadnagya, már nem tagja többé a rendőrségnek. Kilépett és már nem az a jó kislány, aki volt.

Iszik, drogozik és mindent megtesz, hogy büntesse magát, azért amit elkövetett. Dexterrel sem hajlandó beszélni, sőt látni sem akarja, ám a férfi képtelen lemondani róla. Ez a

kiélezett kapcsolat, meglehetősen drámai lépésekre készteti a testvéreket. Debra végső kétségbeesésében még arra is kész lenne, hogy véget vessen saját és bátya életének, hogy befejeződjön ez a bűntudattal teli rémálom. Az, hogy még nem ment teljesen tönkre az önostorozásban, annak is köszönhető, hogy talált egy új állást. Egy magánkopó cégnél vállal munkát, ahol egy új barátot is talál a főnöke Jacob Elroy személyében. A férfit Sean Patrick Flanery személyesíti meg, akit mi Ifjú Indiana Jonesként ismerhettünk meg. A kettejük kapcsolata is kérdéses. Csak barátok, vagy lesz esetleg köztük romantikus szál?

Esetleg a fickó titkon rosszfiú?

Debránál, ez mindig benne van a pakliban…

Persze azok a régi szereplők is itt lesznek, akiket az évek során megszerettünk. Batista őrmester (David Zayas), aki immár hadnagyként ve-

zeti a gyilkossági csoportot. Joey Quinn (Desmond Harrington) aki mindig a kihágásairól volt ismert most mégis arra törekszik, hogy megfeleljen az őrmesteri vizsgán. A mindig móka kész Masuka (C.S. Lee), akinek most a magánéletében történik egy nagy változás. Ráadásul olyan régi szereplő is felbukkan, akire nem is számítanánk Hannah McKay személyében. Szerelemből tért-e vissza Dexter életébe, vagy bosszúból? Számtalan kérdés, mely válaszra vár.

Vajon lesz még valaha olyan szoros a testvérek kapcsolata, mint régen? Talán több is lehet annál?

Esetleg Dexter is rádöbben, hogy többet érez, mint testvéri szeretet?

Lehet, hogy mások oldalán találják meg a szerelmet? Talán végleg elköszönnek egymástól? Vagy talán együtt folytatják Dexter tevékenységét? Túlélik egyáltalán?

Amennyire várrom, hogy mi lesz a befejezés, annyira sajnálom, hogy vége a sorozatnak. A Dexter egy remek kis elmélkedés volt az erkölcsről, az emberi érzelmekről, arról, hogy mi helyes és mi helytelen.

Arról, hogy minden éremnek két oldala van. A maga nemében páratlan sorozat, hiszen az első volt, amely egy sorozatgyilkost tett főszereplőjévé. Ráadásul úgy, hogy nem lehetett kétséges, itt mindenki a rosszfiúnak szurkolt.

FilmMagazin / 53

FILMKLASSZIKUS

DÜHÖNGŐ BIKA Martin Scorsese kétségkívül a valaha élt egyik legnagyobb filmrendező. Ám ahhoz, hogy ezt valaki elmondhassa magáról, kockázatokat kell vállalni, és egy-egy film esetén el kell hagyni azt a bizonyos ösvényt.

Scorsese ezt megtette és ennek eredménye lett minden idők egyik legnyomasztóbb életrajzi filmje. Írta: Török Tamás

J

ake La Motta karrierje eleinte semmivel sem másabb, mint egy átlagos bokszolóé. Ő is, mint mindenki, elindul felfelé a ranglétrán és sorra veri el a jobbnál-jobb képességekkel rendelkező ökölvívókat, ám útját szép lassan saját maga fogja megnehezíteni. Ekkor jön képbe az a csavar, ami igazán naggyá teszi a rendezőt. Nem támaszkodik arra, hogy majd a pozitív karakter elviszi a hátán a filmet és vele azonosulva izguljuk végig a meneteket, hanem igenis el kell viselnünk a főkaraktert, ez esetben Jake La Mottát, aki annak ellenére, hogy alapjaiban nem rossz ember, enyhén szólva sem fog szimpatikussá válni számunkra, és erről személyesen ő maga gondoskodik.

54 / FilmMagazin

Essünk túl rajta, elkerülhetetlen a párhuzam… a Dühöngő Bika és a Rocky majdnem egy időben készült el, ám az alapkoncepciót tekintve a két film semmiben sem hasonlít egymásra, ez leginkább a két karakter közti különbségekben merül ki. Természetesen mindkettőjüknek ott van a barátja, vagy adott esetben testvére aki emellett még menedzserként is funkcionál és a két harcos leginkább az ő vállukra támaszkodva halad előre. Természetesen múzsákra is szükség van, ami Rocky esetében a visszahúzódó Adrianben teljesedett ki és talán pont ez a kapcsolat hozza felszínre a két jellembeli differenciát. Rocky egy végtelenül szerény, jólelkű srác, aki hirtelen nem is tud mihez kezdeni az egy-

szerre nyakába zúdult hírnévvel, és pontosan láthatjuk, hogy az ezzel járó előnyöket leszámítva teljesen szerényen kezeli a helyzetet és a szíve mélyén mindig az a kis edzőtermi bokszoló marad, aki él-hal ezért a sportért.

Jake La Motta Rockyval ellentétben inkább külső adottságai miatt szólította le jövendőbelijét, Vickie-t.

Kapcsolatukba mélyebb bepillantást is nyerni fogunk a film során és szerintem egyértelműen állíthatom, hogy a testi- és érdekbeli vonzalmon kívül nehezen beszélhetünk bármiféle lelki/társi kapcsolatról. Tény, hogy a lány rajongást mutat eleinte az ökölvívó irányában, ám Jake egyszerűen egy ugyanolyan trófeaként tekint a nőre, mint a bajnoki öveire.

La Motta féltékeny, rögeszmés, üldözési mániás és ami a legroszszabb, hihetetlenül agresszív ebben a kapcsolatban, pont úgy, mint ahogy minden másban is…

A Dühöngő Bika története rendkívül depresszív. Itt nem arról a tipikus siker sztoriról van szó, amiben a kis nevenincs öklöző végigbokszolja a világot, majd a filmvégén magasba emeli a világbajnoki övet. La Motta karrierje már a kezdeti sikerektől kezdve lefelé ível. Ez az állítás ellentmondásnak tűnhet, de itt arról van szó, hogy a srácnak megvannak a képességei ahhoz, hogy a világ legjobbja legyen, ám az alázat és a tisztelet teljes hiánya fedezhető fel benne mind a sportággal, mind szeretteivel szemben.

A film első harmadában még azt hihetjük, hogy legalább az ökölvívásért él-hal La Motta, ám ez a remény abban a pillanatban szertefoszlik, mikor egyik mérkőzését szándékosan vesztesként hozza le.

Persze, szorult helyzetben volt, de a jellemét ekkor legyőzték. Karrierje során környezetében mindenkit bántalmaz mind verbálisan, mind tettszerűen. A férfi egyre jobban kezd lecsúszni és ez akkor éri el mélypontját, mikor úgy akar menekülni a törvény elől, hogy középsúlyú bajnoki övét, amit kemény munkával nyert

el, hirtelen egy kalapáccsal tönkreveri, és az abból kiesett drágaköveket beváltatja, ami egy kis kenőpénz szerepében más véleményre sarkallhatja a törvény embereit.

A Dühöngő Bika technikai megvalósítása jelentősen megelőzte a korát. A régebbi filmeket elég rizikós kiadni Blu-rayben, mivel a magas képminőség olykor rávilágít a kor technikai hiányosságaira, ám erről itt szó sincs. A film fényképezése tökéletes, a fekete-fehér "színvilág" remekül illett a film nyomasztó hangulatához. A rendezést dicséri, hogy a mérkőzések egész egyszerűen látványosabbak voltak, mint ahogy azt pár mai filmben láthattuk. A szuperlassításoknak köszönhetően mármár az arcunkon érezhettük a bokszolók nyállal keveredett vérét, amit a saját fantáziám színezett ki vörösre a film során, olyannyira élethűen hatottak ezek a bunyók. Én kijelentem, hogy főként a színészi játék miatt rajongok a filmklasszikusokért. Robert de Niro ijesztően hitelesen mozgott La Motta karakterében, nagyobb dicséretet nem tudok mondani, mint hogy gyűlöltem a palit. Minden egyes dialógusából sugárzott az őszinteség és egy percre sem gondolja azt az ember, hogy ezek előre betanult sorok.

Na ez az, amit manapság nagyon

sokan nem tudnak utánozni és sajnos ez nem is tanítható.

Vickie szerepében tündökölt a még ma is gyönyörű Cathie Moriarty, én talán még egy kicsit több szerepet is rábíztam volna, egy kicsit úgy éreztem, mintha egy élő bokszzsákot alakítana, akibe Jake bármikor beleüthet (nyugodtan lehet a szó szoros értelemben venni) amikor éppen úgy tartja kedve. Ám ezektől a jelenetektől eltekintve Vickie karakteréből sugárzik az az elegancia, ami akkoriban jellemezte a nőket, kedvelhető karakter volt és talán vele lehetett leginkább együtt érezni a cselekmény során. E két fantasztikus alakítás fölé kerekedett azonban Joe Pesci játéka, aki számomra a mai napig az egyik legmenőbb olasz csávó, és még a gondoskodó öcs szerepe sem állt távol tőle. A Nagymenőkben is zseniális volt, de ő mindig hozza a tőle elvárt szintet, fantasztikus színész.

A Dühöngő Bika az a film, aminek nézése közben nem feltétlen fogjuk extázisban érezni magunkat, ám egyértelműen elutasítja magától azt a jól bevált sportoló-film receptet és bemutatja ennek az életnek a bűnös oldalát, ami egy igazi üdítő érzést nyújt manapság. Jake La Motta élete olyan, amit legalább egyszer meg kell nézetni mindenkivel, hogy még azelőtt tanulja meg értékelni a dolgokat, mielőtt elveszíti őket. Semmit sem szabad természetesnek venni, La Motta erre csak megvénülve, a tükör előtt állva jött rá, amikor már élete jelentős része a háta mögött volt, és már nem tudott változtatni a dolgokon.

FilmMagazin / 55

KÖV. HÓNAP 2 KALIBER Nem a rablók meg a zsaruk izgalmasak, hanem azok, akik köztük állnak valahol - akik már maguk sem tudnák megmondani, a jó vagy rossz oldalt szolgálják-e. Trench és Steadman ilyen emberek.

Trench (Denzel Washington) a kerületi ügyész zsaruja, Steadman (Mark Wahlberg) a tengerészetnél nyomozó. Mind a ketten úgy harcolnak a maffia ellen, hogy beépülnek a bűnözők közé - és már olyan mélyre jutottak az ellenséges szervezetben, hogy nem találják a kiutat.

HAJSZA A GYŐZELEMÉRT 1976 - a Forma 1 aranykora, a hihetetlenül izgalmas, és látványos száguldó cirkusz legendás szezonja, két felejthetetlen versenyző harcával: James Hunt, a vagány brit pilóta, a Forma 1 rocksztárja, és Niki Lauda, az osztrák fegyelmezett zseni, az 1975-ös világbajnok néz egymással farkasszemet a világ legveszélyesebb pályáin. Igazi ellenfelek, akik bármire képesek a győzelemért. Lauda a sporttörténelem egyik legemlékezetesebb teljesítményét viszi véghez: alig hat héttel balesete után újra volán mögé ül, hogy viszszaszerezze bajnoki címét, és bebizonyítsa, hogy ebben a hajszában mindenkinél gyorsabb. Mert minél közelebb vagy a halálhoz, annál jobban dübörög benned az élet.

56 / FilmMagazin