2013. márciusi FilmMagazin

SZÜLETETT GENGSZTEREK I PARKER I A SZAKASZ

FilmMagazin 2013. március

DALOLNI TUDNI KELL TÖKÉLETES HANG A MESÉK VILÁGA ÓZ, A HATALMAS LEGYŐZHETŐ?

AZ ÓRIÁSÖLŐ OLTÁRI BETLI DŐL A MONÉ AZ ŐSEINK CROODÉK TRÓNOK HARCA HARMADIK ÉVAD KEDVCSINÁLÓ

A BUROK + FÓKUSZBAN AZ OSCAR-DÍJAS ZSENI: ALAN ARKIN

KEDVES OLVASÓK! A

mit eddig a márciusi filmfelhozatalból láttunk, az finoman szólva is elszomorító, elég csak az ehavi kritikákhoz odalapozni, mindenki érteni fogja miről beszélek. Arra például nincsenek is szavak, hogy az új Óz mekkora csalódás lett (ez mondjuk így nem teljesen igaz, hiszen elég részletesen kielemeztük, tessék csak a 20. oldalra lapozni!), de arra viszont végképp nem számítottunk, hogy egy, a Coen-testvérek nevével fémjelzett alkotás alig üti meg a nézhető szinKERESS MINKET FACEBOOKON IS, HOGY IDEJÉBEN ÉRTESÜLJ MINDENRŐL!

tet, vagy hogy az Al Pacino - Alan Arkin - Christopher Walken hármas már nem képes arra, hogy kiemeljen a középszerből egy rájuk bízott filmet. Annyi vigaszunk talán lehet, hogy a hónap nagyágyúit (Croodék, Az óriásölő, A burok) még nem láttuk – ám ez közel sem akadályozott meg bennünket abban, hogy minden fontosabb infót megosszunk róluk veletek. Extra cikkeink közül érdemes elmerülni a Trónok harca kedvcsinálónkban, hiszen nyakunkon az új évad, addig pedig érdemes feleleveníteni az eddig történteket, valamint megéri elolvasni A szakasz írásunkat is, mely olyan jól sikerült, hogy utána garantáltan kedvet kaptok magához a filmhez is. A nagy sztárok mellett Alan Arkin neve olykor-olykor elsikkad, úgyhogy arra vállalkoztunk, hogy bemutatjuk Nektek az idős színész teljes életútját – azt például szerintem kevesen hitték róla, hogy a filmezés mellett a zeneiparban is ért el sikereket, ráadásul nem egy regénye megjelent már nyomtatásban is. A gyengyécske felhozatal ellenére tehát van mit olvasni dögivel, a következő hónapban pedig végre ismét a jobbnál jobb filmekből csemegézhetünk!

CÍMLAPSZTORI: „A Burok, ami kapásból 26 hétig vezette Amerikában a könyveladási listákat, nem tini, hanem „felnőtt” könyv, de ez nem azt jelenti, hogy a hősök a testi kapcsolat orális említésétől eljutnának az orális testi kapcsolatig.

Igazság szerint a legtöbb könyvkritikus nem is igazán érti, mi az a tényező, ami miatt az alkotás egy polccal odébb sorolódott, hacsak nem az, hogy a kedves felnőtt társadalom nem néz ki annyit a kamaszokból, hogy egy bonyolultabb filozófiai problémát agyilag felfogjanak.” >> 12

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabados Melinda (Veszják) Munkatársak: Csernák Ákos, Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Horváth Krisztián (Kóczy), Kovács Bea (Zaphier), Kónya Sándor (Sanya08), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film), Csánki Kata (Mokép) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.filmmagazin.web4.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2013. április 15.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

CROODÉK

Mit csináljon az a család, akinek otthona egyszerre csak megsemmisül? És mit csináljanak azok az emberek, akik ennek kapcsán merőben új élethelyzetben találják magukat? És, ha mindez az őskorban van? Ismerd meg Croodékat a FilmMagazinnal! Írta: Veszják

Az alkotók között nem egy szerepelt az Így neveld a sárkányodat stábjában is, ergo van miért bizakodni.

A

barlang, amely otthont adott a világ első embercsaládjának, egy végzetes napon megsemmisül. A biztonságos sziklalak, mely – az alig néhány évtizedes emberemlékezet óta – a világot jelentette Croodék számára, a földdel vált egyenlővé. S mégsem dőlt öszsze a világ? A barlanglakók nagy meglepetésére maradt még belőle, sőt! Egész tágas, újszerű, káprázatosan színes és hátborzongatóan izgalmas. Sokkalta, de sokkalta érdekesebb és veszélyesebb annál, mint amit eddig világnak hittek!

A Croodék 3D-s kaland-vígjáték, maradi elveket valló ősemberekről és lázadó őstinikről, valamint az ő nagy utazásukról egy fantasztikus lényekkel teli, ismeretlen világban.

Miután a sziklafalak leomlottak, a Crood családnak új otthont kell keresnie. Kezdetét veszi hát az emberiség történelmének első honfoglaló vándorlása. A földönfutóvá lett ősembercsalád előtt hosszú és göröngyös út áll. Ráadásul hamar kiderül, hogy az emberi természet még az anyater-

mészetnél is nagyobb csapás lehet!

Mert mi is egy földrengés a generációs konfliktusok keltette érzelmi megrázkódtatásokhoz képest? Croodék nemigen különböznek napjaink famíliáitól. Szerep- és pozícióharcaik lényegében megegyeznek saját rokonainkkal folytatott mindennapi küzdelmeinkkel. Családi problémáik éppolyan maiak, mint amilyen egyetemesek: az együtt élő, egymásra utalt generációk ősi és örök nézeteltérései. Mint minden valamirevaló családfő, Crood-papa, Grug is éjtnappallá téve őrködik övéi bizton-

HÁTTÉR

AZON

TÚL, HOGY TUDTUKON KÍVÜL MEGALAPÍTJÁK A CSALÁD INTÉZMÉNYÉT, CROODÉK FELFEDEZIK A TÜZET, FELTALÁLJÁK A LÁBBELIT ÉS A TELEFONKAGYLÓT (NOHA AZ INKÁBB KAGYLÓ, MINT TELEFON), ELSŐKÉNT TARTANAK HÁZIÁLLATOT, ELSŐKÉNT GYÁRTANAK VICCET, VISELNEK NAPSZEMÜVEGET ÉS IDENTITÁSZAVARRAL IS ŐK SZEMBESÜLNEK ELŐSZÖR.

sága felett, és napra-nap erején felül teljesít, mindent megtesz értük. Mindent, ami fizikailag lehetséges. Talán egy kissé túlságosan is éber, túlságosan is törődő… Mit szépítsük? Rémségesen és szuperfárasztóan védelmező. Szeretett oldalbordája, Ugga minden amazonok és ősanyák, egyúttal a hű és szelíden odaadó feleségek mintaszobra. Soha egyetlenegyszer sem kérdőjelezi meg ura tetteinek helyességét és életelvét, mely röviden így foglalható össze: a félelem jó, a változás pedig nagyon rossz.

Kettejük nevelésének gyümölcse az egyhangú életével elégedett Dung, a behemót kilencéves, akiből szülei sikerrel öltek ki minden kíváncsiságot. Nyany, a bátor ősanyós és találékony túlélőnagyi fáradhatatlan Grug bosszantásában, ami nem ritkán egész a tettlegességig fajul.

Croodék legifjabb sarja a szelídíthetetlen Sandy, egy nehézsúlyú totyogós, akire bizony ráférne a bölcsi – ha történetünk idején már feltalálták volna.

6 / FilmMagazin

Mi más rengethetné meg a szeizmikus hullámoknál is jobban a talajt a szülő lába alatt, mint egy lázadó kamasz? Eep, az izgalmakra vágyó, önfejű és nagyszájú tinilány sok főfájást okoz Grugnak, aki – mint az rövid leírásunkból már kiderülhetett – amúgy sem fejben a legerősebb.

Maradi nézeteket valló apjával ellentétben Eep nem csupán túlélni, de élni akar. Fel szeretné fedezni a barlangon túli világot. Ő a kívülálló a klánban: míg a többiek összebújva, közös „fészekben” szundítanak, Eep a barlang egyik sziklaerkélyén ágyaz meg magának. Egyedül ő sejti, hogy létezik élet a sziklafalakon túl is. Eep azonban nem elég ahhoz, hogy szülei sziklaszilárd meggyőződését megingassa. Ahhoz természeti katasztrófára van szükség. A csapás be is következik, így Croodék kénytelenek kimerészkedni a nagyvilágba, és kénytelenek újragondolni az életről alkotott felfogásukat. Útjuk során találkoznak a jóképű Guy-jal, aki merész, kíváncsi, hemzseg az eredeti ötletektől, és megismerteti a

döbbent Croodékat találmányaival: a tűzzel és a cipővel… A család, kiváltképp Eep, lenyűgözve bámulja Guy-t, és szájtátva hallgatja, amint a fiú ismerteti velük látomását az általa Holnapnak nevezett szép új világról. Csakhogy Grugnak nem tetszik Guy víziója, és kivált nincs ínyére az a mámoros tekintet, amellyel Eep pillantgat a felforgató szellemű suhancra. Mielőtt azonban a különböző indulatok felbugyoghatnának, Croodéknak rá kell döbbenniük, hogy ha rögvest nem ugranak egy nagyot a fejlődéstörténetben, akkor vége az életüknek… és püff neki, ők voltak az emberiség. Minden nagy utazás nagy felfedezésekkel jár, hát még, ha a világ első családjának első nagy utazásáról van szó! Azon túl, hogy tudtukon kívül megalapítják a család intézményét, Croodék felfedezik a tüzet, feltalálják a lábbelit és a telefonkagylót (noha az inkább kagyló, mint telefon), elsőként tartanak háziállatot, elsőként gyártanak viccet, viselnek napszemüveget és identitászavarral is ők szembesülnek először a világon. „A DreamWorks Animation korábbi produkcióinak főhősei állatok és képzeletbeli lények voltak (hangyák, ogrék, vadállatok, űrlények és sárkányok), ez az első alkalom, hogy a stúdió egy embercsaládot választott filmje főszereplőjéül – mondja Chris Sanders rendező. – A Croodék a családi kötelékekről szól, melyek, lássuk be, olykor mindnyájunknak a nyaka köré vagy a bokájára tekerednek, hatalmas pofára eséseket okozva… és mégis, a legősibb kötelékek, amiket még a legeslegújabb kori civilizációnak sem sikerült el-

A filmet beválogatták a Berlinale versenyprogramjába is, ez különösen nagy megtiszteltetés, főleg egy animációs filmnek!

EGY ŐSHŐSNŐ Amióta világ a világ, bármilyen különbözőek is legyenek a mozihősnők, a sziluettjük nagyjából egyforma. Egyformán tökéletes homokóra. A DreamWorks Animation – több más közt a Shrek alkotója – sok bátor újítással rukkolt már elő a filmjeiben, és most ezügyben is forradalmat kezdett. Új filmje, a Croodék kamaszlány főszereplőjének olyan válla van, mint egy olimpiai bajnok úszónőnek és olyan vádlija, mint egy atlétának. Olyan gyors és erős, hogy akár a világvégét is túlélné.

Nem véletlenül: a kitalált őskorban játszódó digitális animációs vígjáték őslánya ugyanis vulkánkitörések, földrengések közepette, különösnél különösebb lények elől menekülve kénytelen kényelmes barlangot keresni. A világ első családja hihetetlen környezetben játszódó mókás kalandjainak szereplői megmutatják, hogy az őskor is jó buli volt – csak mindig készen kellett állni a meglepetésekre.

– A főhősnőnk nem éppen Barbie-baba – mondta az LA Times újságírójának a már két Oscarra is jelölt társrendező, Chris Sanders, aki többek közt az Így neveld a sárkányodat elkészítését is irányította. – Tényleg más, mint eddig bármelyik animációs hősnő volt. De ahhoz képest, hogy ősember, mégis egész csinos. (InterCom)

vágnia. A szereplők jelleme és egymáshoz való viszonya azért is lett olyan finoman árnyalt, mert miközben a film készült, a stáb szinte minden tagja alakított egy kicsit a figurákon saját élményei alapján – meséli a rendező. – Munka közben rendre ilyeneket hallottam: »Aha, az én bátyám is ugyanezt csinálta velem!« vagy: »Apám nemcsak azt tiltotta meg, hogy rövid szoknyában menjek el otthonról, akkor is visszazavart a szobámba, amikor túl hosszút vettem föl!«” Kristine Belson producer úgy látja, hogy bár Croodék sok-sok emberöltővel ezelőtt éltek, ellentéteik hangyányit sem különböznek a mai családi viszályoktól. „Aki szokott olvasni, az tudja, hogy röpke száz, ezer, húszezer év mit sem számít: ezek a konfliktusok nem változtak.

Pszichológiai értelemben még mindig a kőkorszakban vagyunk. Ennyit a fejlődésről…”

A történet helyszíne meglehetősen különös: bár a Föld bolygón járunk, és bizonyos fokig minden ismerős, a táj valahogy egzotikusnak, sosem látottnak, meseszerűnek tűnik. Hiszünk is a szemünknek, meg nem is, akárcsak magának az alapkoncepciónak, miszerint az első embercsalád hirtelen nagyot ugrik az

egyedfejlődésben… A látványtervet az Utah állambeli Zion Nemzeti Park látképe inspirálta. A Virgin-folyó vájta huszonnégy kilométer hosszú kanyon vörös homokkő szikláit vízesések és vízfolyások szabdalják, melyek vadul burjánzó növényzet táplálnak. Az egész vidék mesésen gyönyörű, ugyanakkor meglepően valóságos. Ez a táj szolgált alapul az őscsalád lakóhelyének és vándorútjának megtervezéséhez. „Croodék lélegzetelállítóan szép tájakra jutnak el útjuk során – meséli Guy hangja, azaz Ryan Reynolds. – A film alaposan megdolgoztatja a néző szemét. Szinte minden kockán felfedezni valami újat.”

Minden filmnek története van, no nemcsak sztorija, hanem elő- és utóélete, a kettő között pedig fejlődéstörténete. A Croodék elkészítése nem kevesebb mint nyolc évet vett igénybe. Az alapötlet a zseniális színész és forgatókönyvíró, John Cleese fejében született meg. 2005ben Kirk De Micco és a Monty Python ikonikus figurája forgatókönyvet írt a történetből, majd néhány év múlva csatlakozott hozzájuk Chris Sanders is, aki ötleteivel tovább gazdagította az amúgy is lélegzetelállítóan fantáziadús mesét.

DeMicco és Sanders azt szerették volna, ha a közönség Croodék szemszögéből látná az eseményeket. „Az ősemberek számára ezen az utazáson minden vadonatúj, egyszerre izgalmas és egyszerre félelmes. Igyekeztünk elérni – meséli Sanders –, hogy a néző saját élményként élje át a történetet. Ennek érdekében olyan pozícióból mutattuk meg a tájat és mindazt, amivel a szereplők szembekerülnek, ahogyan ők látnák. A kézikamerás felvételek imitálásával azt az érzést lehet kelteni, hogy magunk is ott sétálunk, botladozunk a szereplők közt, és bármi megtörténhet velünk. Utánoztuk egy operatőr mozdulatait, aki olykor terv nélkül, ide-oda mozgatja a vállán tartott kamerát, például megrántja, ha az egyik szereplő hirtelen hasra vágódik vagy kiugrik a képből. Azt akartuk, hogy minden spontánnak és nagyon kiszámíthatatlannak tűnjön, mint odakint, a természetben, a kanyon bestiáival körülvéve.”

Stáblista Rendező: Chris Sanders Eredeti hangok: Nicolas Cage, Emma Stone, Ryan Reynolds Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. március 21.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

AZ ÓRIÁSÖLŐ A huszonegyedik század elejétől kezdve a szuperhősök és mesefigurák mondhatni átvették az uralmat a mozi termekben, és mind a mai napig szinte garantált kasszasikert jelent egy-egy régi mese újszerű feldolgozása. Ám nem csak pénzügyileg jó dolog a filmvilágban manapság ilyesmibe belevágni, de érdekes feladat is. Írta: Vampka

A

legendák és tündérmesék reneszánszát éljük. Olyan mesék kerülnek megfilmesítésre, jóval komolyabb vagy épp komolytalanabb előadásban, amiket egykor az ágyunk mellett olvastak fel nekünk. Ahogy mindenki, Bryan Singer rendező is izgalmas és ka-

8 / FilmMagazin

landos históriákon nőtt fel, melyek a jó és a rossz harcáról, nagy utazásokról, a boldogság kereséséről szóltak. Egyik ilyen kedvence volt a fiatal Jack története, akinek ijesztő óriásokkal kellett megküzdenie. „Mindig is az tetszett ebben a mesében, hogy rendkívül egyszerű, mé-

gis rengeteg lehetőség rejlik benne” – mondja. Ezt a történetet nemzedékek őrizték meg emlékezetükben a 12. század óta, számtalan variációja létezik a különböző kultúrákban, de a vonzereje mindig és mindenhol a hősök iránti szeretetünkben és a legmélyebb félelmeinkben rejlik.

Erről a talajról nőtt ki a történet moziváltozata, az új dimenziókba emelt ismerős mese, hogy egy látványos, ám veszélyes világba ragadja el a közönséget.

Singer verziója a klasszikus meséhez hűen kezdődik, az egyszerű parasztfiúval, aki a lovát elcseréli egy marék babra, melyből hamarosan hatalmas babszár nő, egészen az égig, és összeköti a földet az óriások birodalmával. Bár a fiú nem készült fel a rá váró veszélyekre, sikerül felnőnie a feladathoz, és helytáll az emberevő óriásokkal szemben, nemcsak az erejére, hanem a leleményességére és a bátorságára is támaszkodva. „Fontos, hogy Jack olyan figura, akivel a közönség azonosulni tud” – mondja David Dobkin producer, aki forgatókönyvíróként is közreműködött és nagyon tetszik neki, hogy a történet Dávid és Góliát archetipikus történetére hasonlít.

„Az volt a célom, hogy érzékletesen keltsek életre egy legendát – mondja Singer. – A gyerekkori elképzeléseket és a mesekönyvek illusztrációit akartam valóságossá tenni; nagy léptékben, akciókkal és drámával, és egy öt mérföld magasba nyúló babszárral. Történetünk lazán kapcsolódik olyan mesékhez, mint Az égig érő paszuly (Jack and the Beanstalk), valamint a régebbi és sötétebb Jack the Giant Killer, mely Arthur király legendájához tartozik. E kettő elemeit kombináljuk a saját ötleteinkkel, hogy új köntösben, új történettel és szereplőkkel keltsük életre a karaktereket és a világukat, méghozzá egyfajta hangsúlyozott realizmussal.”

De kicsoda Jack, honnan jön és milyen jövő vár rá? Egy elképzelt falu, Cloister az otthona. Itt hozza össze a sors a tűzrőlpattant Isabelle hercegnővel (Eleanor Tomlinson), aki az egyik újonnan kitalált szereplő

a mesében. Rögtön erős kötelék lakul ki közöttünk, így amikor a lány az óriások világába kerül, Jack (Nicholas Hoult) nem habozik, hogy csatlakozzon a mentőcsapathoz, melyet a vitéz Elmont lovag (Ewan McGregor) vezet.

Singer olyan óriásokat álmodott meg, amilyenekkel ritkán találkozhatunk. Ezek ugyanis nem a megszokott lassú észjárású, ügyetlen mamlaszok, hanem fürge és ravasz lények, akik ugyanúgy hajlamosak a rivalizálásra, a hiúságra és az erőszakra, mint az emberi halandók, akiket mellesleg szeretnek felfalni.

Jacknek ilyen körülmények között kell teljesítenie küldetését, melynek nemcsak egy nő szerelme a tétje, hanem a királyság alattvalóinak élete, és valószínűleg az egész világ sorsa. A történet meghatározhatatlan helyen és időben játszódik, jóllehet első pillantásra a középkori Angliában járunk. Ám a középkori kulisz-

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR egyik dolog, ami annyira tetszett a forgatókönyvben: őrült dolgok történnek, mégis emberi dolgokról és kapcsolatokról szól.”

De nem csak emberekről van itt szó, sőt. Nagy szerepet kapnak a történetben a „rosszfiúk”, azaz az óriások is. Ők Gantua lakosai, ám nem önszántukból élnek ott, hanem mert száműzték őket a Földről, és a világokat összekötő átjárót lerombolták. Ennek már ezer éve, de ők még mindig dühösek miatta. Most azonban elérkezettnek látszik az idő számukra. Bár a számítógépes munka alapvető volt a koncepcióhoz, Neal H. Moritz producer szerint „fontos volt, hogy ne csak CGI-óriásaink legyenek. Kellett, hogy tükröződjön a személyiségük, a gondolataik és az érzelmeik, hogy igazi karakterek MINDIG TUDJA, MI LESZ ÓRIÁS Egy színésznek sokféle tehetségre van szüksége. Nicholas Hoult, mindössze 23 éves, de már a legnagyobb költségvetésű, legmenőbb filmek sztárja. És ehhez nemcsak az kell, hogy a férfias határozottságába bőven vegyül kisfiús báj, hogy minden akciójelenetbe élvezettel veti bele magát, és hogy van humorérzéke. Az is fontos, hogy mindig ráérez, miből lesz a siker: ezért szerepel vagy négy franchise-filmben – olyan produkcióban, aminek szinte biztosan lesz folytatása.

Nemcsak az X-Men sorozat ilyen, melyben ő volt Hank McCoy, vagyis Bestia. 2010-ben már A titánok harcaban is felbukkant, ott Eusebiost alakította, és legalább ilyen izgalmas, hogy a 26 évnyi szünet után folytatódó Mad Max-sorozat új részében a Tom Hardy által megformált Max legjobb barátját keltheti életre. Ezek után nem csoda, hogy Nicholas Hoult Bryan Singer családi fantasyjében, Az óriásölőben is szívesen vállalta el a főszerepet: biztosra veszi, hogy ennek a filmnek is lesz még folytatása. – Ez a film tuti siker, a főszereplői nagyon jó fejek, és a fantáziavilág, ahol játszódik még nagyon sok történet helyszíne lehet – nyilatkozta Hoult az újságíróknak, amikor a film kedd esti, hollywoodi gálapremierjére érkezett. – Amikor a forgatás végén kezet ráztam Ewan McGregor-ral, azt mondtuk egymásnak: felesleges nagyon búcsúzkodni, hamarosan úgyis folytatjuk. (InterCom) szák és kellékek keverednek a szereplők modernizált öltözékével, beszédstílusával, így Cloister nyilvánvalóan a fantázia birodalmába tartozik. Mint minden jó mese, ez is örök értékekről szól: állhatatosságról, önfeláldozásról, és mindazokról a dolgokról, melyeket a szerelemért teszünk. Dan Studney forgatókönyvíró szerint „a felnőtté válásról is szól, és a babszár tökéletes metaforája ennek. Felmászni rajta annyit tesz, mint szembenézni a félelemmel, a nagy ismeretlennel, és aztán tapasztalatokkal telve visszatérni.” „Olyan erős és karizmatikus főszereplőre volt szükségünk, aki meg tudja mutatni a fiú ártatlanságát is – magyarázza a rendező. – Nick tehetséges, és nagyon vicces színész.

Képes volt a félénk, sebezhető fiúból végül azt a győztest formálni, akivé válnia kellett.”

10 / FilmMagazin

„A dolgok sosem úgy alakulnak Jack számára, ahogy tervezi, de mindig a talpára esik – teszi hozzá az őt játszó Hoult, akit ismerhetünk az X-Men: Az elsők és a Meleg testek című filmekből is. – Jó ember, megpróbálja kihozni magából a legjobbat, és igazából ez a lényeg.”

Amennyire idegen Jack számára eleinte a hősies szerep, annyira kényelmetlen Isabelle-nek a származása, és főleg a vele járó korlátozások. „Semmi esetre sem átlagos hercegnő – meséli Eleanor Tomlinson. – Erős akaratú és nonkonformista. Nem érdekli a pompa és a protokoll, és mindaz, ami egy király lánya számára adatott. Csak a kőfalak mögül tapasztalhatja meg az életet, ezért inkább átlagos lány szeretne lenni. Szereti az apját és megérti az érzéseit, mivel évekkel korábban elvesztette a feleségét. Ez az

legyenek az interakciók során. Ezért nagyszerű színészeket szerződtettünk ezekhez a figurákhoz is.”

Az óriások kétfejű vezérét, a boszszúra és emberhúsra vágyó Fallon tábornokot Billy Nighy alakítja. Számára újdonság volt a digitális mozgásrögzítés (motion capture). „Realitást és hitelességet adott a figurának, ugyanakkor lehetővé tette, hogy extrém és hatalmas legyen.

Nehéz a színész szemszögéből elmagyarázni a motion capture élményét, de úgy érzem, felszabadítóan hat, ezt másképp nem élheted át.

Lehetővé teszi, hogy egy kicsit repülj.” – meséli.

Nighy a hangjával és kiejtésével is sokat hozzátett a karakteréhez. „Bryan azt akarta, hogy az óriások ne csak fizikailag legyenek különbözőek mindenki mástól, hanem a hangjuk is legyen egyedülálló, egy

Eredetileg D.J. Carusót akarták a rendezői posztra, őt váltotta nem sokkal később Singer, aki hozta magával a Közönséges bűnözők íróját is.

>> A TÉT

EZÚTTAL NEM CSAK EGY NŐ SZERELME, HANEM A KIRÁLYSÁG ALATTVALÓINAK ÉLETE ÉS VALÓSZÍNŰLEG AZ EGÉSZ VILÁG SORSA. << olyan fajé, mely másoktól elkülönülve élt. Ezért javasoltam az észak-ír akcentust.” Ehhez még kitalálta a Fallont jellemző reszelős hangot. „Ahhoz, hogy ezt elérje, reggelenként, a forgatás előtt beült a kocsijába, felhúzta az ablakot és 20 perc alatt rekedtre ordibálta magát, aztán bejött a díszletbe az érdes hangjával, és egyszerre ott volt velünk Fallon. Amikor először hallottam, azt hittem, beteg, de elmondta, mit művelt a kocsiban, és hogy a próbán tesztelni akarja, mit szólok hozzá” – tudjuk meg a rendezőtől.

A filmbeli Cloister bukolikus tájai és Gantua ijesztő vidéke éles kontrasztot alkotnak, de mindkettő valós helyszíneken alapul. „Azt akartam, hogy ezek a világok – bármennyire stilizáltak – a valóságban gyökerezzenek, ezért kihasználtam a valós helyszínek adta látványt és történel-

mi hangulatot. Mindig próbáltunk létező, természetes terekhez kapcsolódni” – teszi hozzá.

VIII. Henrik hamptoni rezidenciájának dús földje lett a cloisteri vidék, ahol a stáb elhelyezte a babszár díszletét, az udvar pedig a nyüzsgő piactér színteréül szolgált. Az 1100as években épült Norwich katedrális jól illett Brahmwell király trónterméhez. És bár a képzeletbeli cloisteri palota javarészét a Longcross stúdióban építették fel Surreyben, a rendező a gótikus Wells katedrálist használta néhány külső felvételhez, ahol a világ legjelentősebb középkori festettüveg-gyűjteménye található.

A Cheddar-hegyszoros, a gloucesteri erdőségek és Surrey dombvidéke tökéletes háttérként szolgált Gantua vadregényes tájaihoz. Utóbbi jelenítette meg Gantua bejáratát, ahol baljós kinézetű vízköpők sze-

gélyezik a kaput a ködben, mintha ez a világ tényleg a felhők fölött létezne. Ezeket a képeket később beillesztették a zöld háttér előtt felvett jelenetekbe.

A bab, mely egyszerre szimbólum és díszlet a filmben, a történet kritikus pontja, és a film egyik látványos darabja. Egyúttal művészi teljesítmény is volt összeállítani falemezből, műanyaghabból, gipszből, gumiból, és persze vizuális effektusok segítségével. „Amikor Jack és Elmont egyik ágáról a másikra ugrálnak, azt valóban a színészek hajtják végre, természetesen be vannak kábelezve.” A színészek gyakorolták a mászást, méghozzá egy nekik épített mászófalon. „Kábelekkel dolgoztunk, és megmutatták mit kell csinálni egy-egy jelenetben – mondja Stanley Tucci, aki Lord Roderick szerepébe bújik. – Nem volt benne semmi gyötrelmes dolog, kivéve, hogy ott dekkoltál fent egy jó darabig, és reményed sem volt, hogy hamar lejuthatsz onnan.” Vajon a nálunk Az óriásölő címmel bemutatott film bevétele és népszerűsége is megközelíti majd az eget? Március végén kiderül!

Stáblista Rendező: Bryan Singer Főszereplők: Nicholas Hoult, Ian McShane, Eleanor Tomlinson Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. március 28.

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

A BUROK Lehet-e élvezhető filmet csinálni Stephenie Meyer könyvéből? Az Alkonyatnál nem sikerült, A Burok viszont még javíthat az arányon. Írta: Kovácsné

M

int az már oly sokszor előfordult az eddigiekben, most sem olvastam a méltatandó filmalkotás alapjául szolgáló sikerkönyvet. A különbség mindöszsze annyi, hogy pl. a Vakság és au Úton előzetesének megírása után olyannyira kedvet kaptam az olvasgatáshoz, hogy a férjemnek rögtön sikerült két idegesítő ajándékozási problémát (karácsony, szülinap) is megoldania a releváns irodalmi alkotásokkal, míg A Burok esetében minél mélyebbre vájtam magamat a

12 / FilmMagazin

különböző háttéranyagokba, annál biztosabb lettem, hogy az áruházban még az emeletet is el fogom kerülni, ahol a könyvet árulják.

Stephenie Meyer viszont attól még nem lesz jó vagy rossz szerző, hogy Kovácsné miket mond róla, a hölgy nyilván nem en bloc az egész emberiségnek ír, hanem csak egy bizonyos rétegnek – melybe én történetesen nem tartozom bele. A Meyer rajongók nem feltétlenül ostoba emberek – itt van pl. a nővérem, aki még ógörögül is tud, és kb. ezer

>> Feltételezve (de nem állítva) azt, hogy az alapkönyv egy filozófiai remekmű, a filmet nyilván nem az ötletes üldözéses jelenetek vagy a csápos alienek fogják eladni, hanem az érzékeny színészi játék, melynek a főhősnő esetében nyilván némi skizofrén bukét is tükröznie kell. <<

százalékkal műveltebb, mint amilyen én valaha is leszek. Még csak azt se mondanám, hogy lelkileg olyan távol állnék a célcsoporttól, elvégre én is szeretem a meséket, meg ők is szeretik. A különbséget ott vélem felfedezni, hogy utóbbiak mintha el is hinnék, amit olvasnak. Semmi problémám nincs a romantikus szerelemmel, csak közben nem árt tisztában lenni vele, hogy a kezünkre vagy egyéb testrészeinkre pályázók közt valószínűleg több lesz az átlagember, mint a nemes vámpír, bodybuilder farkasember, vagy épp az emberi testbe költözött idegen.

A Burok elképzelt világa kellemes, posztapokaliptikus nihil, ahol húsvér burkunkat idegen lények, a találóan elnevezett Lelkek szállták meg.

A Lelkek törlik az eredeti tulaj tudatát, és onnantól vígan használják földi porhüvelyét. (Mivel nem olvastam a könyvet, fel nem foghatom, hogy ezek a csillagközi utazás szintjét megugró csodás idegen elmék ugyan mi örömüket lelnék pl. a szomszéd néni korpuszában – még ha ki is gyógyítják az isiászból).

Amúgy a Lelkek galaktikus hódítók, már több bolygót leigáztak, és gazdatestről gazdatestre vándorolnak.)

Ám a Lelkek élete sem fenékig tejfel. Egyes emberek képesek ellenállni nekik, mint pl. Melanie (Saoirse Ronan), aki kénytelenkelletlen egy Vándor nevű nőstény lélekkel osztja meg a testét. Vándor egy váratlan fordulattal maga is szeretni kezdi a lány szeretteit, pl. szerelmét, Jaredet (Max Irons) és öcscsét, Jamie-t (Chandler Canterbury).

Kettecskén egy testben el is jutnak az ellenállók egyik sivatagi rejtekhelyére, ahol meg nem szálltak érthető okokból erős kétkedéssel fogadják a szellemi parazitát hordozó Melanie felbukkanását, kivéve nagybácsiká-

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

ját, Jebet (William Hurt). A problematika ott kulminál, hogy Vándor szerelmes lesz a menekültek egyikébe, Ian-be (Jake Abel) és innentől kissé zavaros, hogy kinek a lelke kinek a testében melyik faszihoz is tartozik. Időközben pedig Melanie-t üldözőbe veszi egy erre szakosodott, áramvonalas fejvadász Lélek (Diane Kruger).

A Burok, ami kapásból 26 hétig vezette Amerikában a könyveladási listákat, nem tini, hanem „felnőtt” könyv, de ez nem azt jelenti, hogy a hősök a testi kapcsolat orális említésétől eljutnának az orális testi kapcsolatig. Igazság szerint a legtöbb könyvkritikus nem is igazán érti, mi az a tényező, ami miatt az alkotás egy polccal odébb sorolódott, hacsak nem az, hogy a kedves felnőtt társadalom nem néz ki annyit a kamaszokból, hogy egy bonyolultabb filozófiai problémát agyilag felfogjanak. Ahogy egyébként az internetet elnézegettem, az olvasók mégiscsak a tizenévesek és a tinilelkületűek közül kerülhettek ki elsősorban, a film szereposztása kapcsán pl. vérre menő viták folytak

14 / FilmMagazin

arról, hogy csakis és kizárólag milyen szemszínű és hajtípusú emberek játszhatják el az adott szerepeket, Jared vagy Ian az igazi, szexi, cukorfalatka férfi főszereplő, és még sorolhatnám. A Burok alapszerkezete egyébként – így olvasatlanul – tökéletes másolata az Alkonyatnak (ohne vámpír meg vérfarkas, viszont

egzotikus ufóval): két szuper pasi hajt ugyanarra a nagyon frusztrált nőre, annyi változtatással, hogy a nő jelen esetben teljes joggal frusztrált, mert voltaképp kettő van belőle. Aki kételkedik a szavaimban, kukkantson rá a plakátra, a tökéletes arcú csajjal meg a tökéletes arcú srácokkal. A vadromantikus háttértörténet

Melanie belső monológjait előre felvették és Ronan fülébe lejátszották az adott jelenetekkor, így könnyítve meg a színésznő dolgát.

szerint egyébként a vadromantikus történet Meyernek akkor jutott eszébe, mikor átvezetett a Phoenix és Salk Lake City közti vadromantikus sivatagon.

Meyer maga azt nyilatkozta, hogy az Alkonyattal azokat célozta meg, akik a szellemi fejlődésnek abban a fázisában rekedtek... Vannak, ahol a szerelmen kívül semmi nem számít, míg A Burok már változatos morális dilemmákat feszeget. A morális dilemmák közt központi szerepet kap az a régóta sokakat foglalkoztató kérdés, hogy ha jönnek az ufók, és az emberiség minden problémáját megoldják (háború, éhínség, betegségek, stb.), túl nagy ár lesz-e érte, hogy közben az ember, mint individuum, nem lesz többé.

Nincs kétségem afelől, hogy maga az alapötlet zseniális, és egy jobb sci-fi író ebből minimum Nebula díjas anyagot tudna kihozni. A kérdés jelen esetben nem csak az, hogy az általában kissé túlzottan szemkápráztató rózsaszínben és feketében gondolkodó Meyernek ez sikerült-e (a könyv recenziói feltűnően pozitívak, bár az is igaz, hogy megfigyeléseim szerint a kritikák többsége az ún. gyengébbik nem tollából születhetett), hanem az is, hogyan tudtak filmre vinni egy olyan sci-fit, ahol az alien puppet master body snatcher species: 1. végig láthatatlan, 2. érző, mi több, szerethető, mi több, nőnemű, mi több, gyengéden szerelmes és 3. nincs sok lehetőség a látványos csatajelenetekre a hős Will Smith meg a ménkű nagy csészealj között. Az eredeti könyvben még voltak puskák meg ilyesmi, de a forgatókönyvben a fegyvereket egy spray-jel helyettesítették: a lefújt ellenfél látványos külső sérülések elszenvedése helyett csendeskén magába roskad. Mivel az idegenek megjelenésével az emberiség kulturális és technikai fejlődése gyakorlatilag leáll, nincsenek rafinált gépek, és egyéb sci-fi cuccosok, az egyetlen rikító dolog a filmben Diane Kruger full krómborítású Lotus Evora márkájú sportkocsija és mocija, melyek „gyönyörűen tükrözik vissza a sivatag és az ég színeit”.

Sokat nyom viszont Kovácsné latjában, hogy a forgatókönyvet az az Andrew Niccol írta, aki a Truman Showval, a Gattacával, a SimOnenal, de legfőképp titkos személyes

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

kedvencemmel, a Fegyvernepperrel tonnákat rakott le az asztalra.

(Mondjuk úgy 2005-ig. Azóta viszont valahogy mintha eltűnt volna.) Egy ilyen kaliberű embernek csak sikerült kihozni valamit a 600 oldalas alapanyagból (ha van valami, amit szinte minden kritikus Meyer szemére hány, az a szófo... az, hogy száznegyven sorban fejt ki mindent, amit két szóval el lehetne intézni.) „Amikor egy könyvből forgatókönyvet írunk, az 95%-nyi kompromiszszum, és 5%-nyi keserű frusztráció” – nyilatkozta Meyer, ami egy meglepően őszinte gondolat, viszont azt is hozzátette, hogy őket aztán abszolút nem érdekelték a célközönség elvárásai, meg a várható bevétel, csakis a Művészet, amitől nekem iszonyúan röhögnöm kellett. A producerek közt Nick Wechsler neve is szerepel, aki a legendás Szex, hazugság, videó, a lehengerlő (bár a könyvet érthető okokból meg sem közelítő) Az út és a szórakoztató Sade márki játékai mellett olyan relatíve emészthető romantikus/sci-fi izék elkészítésében is részt vett, mint Az időutazó felesége.

16 / FilmMagazin

Feltételezve (de nem állítva) azt, hogy az alapkönyv egy filozófiai remekmű, a filmet nyilván nem a pazar lézersó, az ötletes üldözéses jelenetek vagy a csápos alienek fogják eladni, hanem az érzékeny színészi játék, melynek a főhősnő esetében nyilván némi skizofrén bukét is tükröznie kell. Saoirse Ronanra Wechsler a Hanna vetítésén figyelt fel, és azonnal tudta, hogy ő az az egyetlen, aki el tudja majd játszani az egy testbe zárt két lelket.

(Gonosz Kovácsné szerint meg az alkotók tudták, hogy az Alkonyaton kondicionált tiniközönség nem lesz hajlandó befogadni a könyvben eredetileg szereplő harmincas hősnőt, a fiatal színésznők közt pedig tényleg Ronan az egyetlen, aki nem mellplasztikai hanem intellektuális alapon közelít meg a szerepeit. A forgatás idején egyébként mindöszsze 17 éves volt.) Ronan állítólag remekül oldotta meg a komplikált feladatot, ír létére kétféle amerikai akcentussal beszél, attól függően, hogy épp Wanda vagy Melanie hangján szólal meg, és két teljesen különböző testmozgás-rendszert is

is kidolgozott, hogy a néző mindig pontosan tisztában legyen vele, épp melyik karaktert látja. Kíváncsian várjuk az eredményt.

Irons-ot eddig csak a feledhető Lány és farkasban, egy nem kevésbé feledhető mellékszerepben láthattuk, és annyit lehet róla tudni, hogy ő az, akit mindig cool félprofilból fényképeznek, ahogy a semmibe mered, márpedig ez férfiszínészeknél sok jót nem szokott jelenteni.

Igen, igen, ő valóban a felülmúlhatatlan Jeremy Irons fia. Az alma nem esik messze a fájától, amennyiben apuka időnként valami egészen velőtrázóan hihetetlenül ótvaros filmekben is feltűnik, viszont apuka kisugárzása és tehetsége azért a „legenda” kategóriába esik. Jake Abel valamivel több (borzalmas) filmben szerepelt, és a „nyílt tekintettel mosolygok a kamerába, mint egy ártatlan gyermek” típust képviseli. Valahogy mintha veszítenék az eredetileg sem túltengő lelkesedésemből, ahogy ezeket a sorokat írom. William Hurt szerintem azért került bele a filmbe, hogy legyen benne egy értékelhető férfiszínész

A könyv történetét E/1-es nézőpontból, egy tinilány által ismerhetjük meg – akárcsak az Alkonyat esetében

AMIT A KÖNYVRŐL TUDNI ÉRDEMES Stephenie Meyer nagysikerű regénye 2008. április 2-án jelent meg az Egyesült Királyságban, majd nem sokkal később, május 6-án az USA-ban is, az égig szökő eladási számoknak köszönhetően pedig lefordították már cseh, dán, héber, holland, kínai, magyar, német, olasz, portugál, román, spanyol, svéd és szerb nyelvre is. A mű keletkezése hasonló a Harry Potteréhez: az írónő egy hosszú út során különböző történeteket talált ki önmaga szórakoztatására. A könyv egy rövidke verssel kezdődik, mely May Swenson Kérdés című költeménye. A regény hazánkban az Agave kiadó gondozásában jelent meg, idén pedig egy új, a film plakátjához igazított borítót is kapott a kiadás. A magyar cím egyébként úgy született, hogy a kiadó pályázatot hirdetett, amin a burok győzedelmeskedett.

Az írónő nem zárkózik el attól a gondolattól, hogy idővel trilógiává bővítse Melanie történetét, sőt egy interjúban azt is kijelentette, hogy az új részek A Lélek és A Hajtó címen fognak futni. Persze az Alkonyatkötetetek közbeszóltak, de azok lezárásával van ideje mással is foglalkozni. Epekedve várjuk az új történeteket (?)

>> PÉNZ ÉS ERŐFESZÍTÉS NEM SZÁMÍTOTT: AZ

ÉJSZAKAI JELENETEK KÜLÖNLEGES MEGVILÁGÍTÁSÁHOZ ÚJZÉLANDRÓL IMPORTÁLTAK VILÁGÍTÓ ROVAROKAT. << is. (Azt pedig tényleg nem a gonosz Kovácsné mondta, hanem maguk az alkotók, hogy az idősebb karakterekkel az idősebb nézőkre próbálnak hatni, nehogy még a végén mindenki azt higgye, hogy ez csak afféle fiataloknak való mozi. No ilyenkor szoktam én rádöbbenni, hogy bakker, már idősebbnek számítok...)

A filmet Új-Mexikó csodaszép helyszínei mellett két gigászi díszletben forgatták, ahol a sivatagi hatást háromféle eredeti sivatagi homokkal és homokkő-gyanús építőanyagokkal, a ménkű nagy vízeséseket pedig egy 150 000 liternyi víz folyamatos áramoltatására képes leleményes szivattyúrendszerrel hozták létre. A filmben látható impresszív búzamező szintén csak a stúdióban létezett, az elmebet... a türelmes alkotók mintegy 100 000 szálnyi búzát döfködtek le gondos munkával egyenként a padlóba. Pénz és erőfeszítés nem számított: az éjszakai jelenetek különleges megvilágításához például Új-Zélandról importáltak világító rovarokat.

Nem, még csak érintőlegesen sem tudom megjósolni, hogy A Burok jó film lesz-e vagy pocsék (pedig mindkét oldal érveit átvettük az elmúlt oldalakon). Fogalmam sincs, és mint említettem, bizonyosan nem is én vagyok a megcélzott közönség.

Annyit tudok így előre megmondani, hogy én pénzt biztosan nem fogok kiadni érte, míg ellenben a nővérem már éjfélkor a moziajtót fogja kaparni az unokahúgommal együtt. A Burok valószínűleg meg fogja osztani a moziba járókat és talán még a kritikusokat is. Az egyik csoportnak jó szórakozást, a másik csoportnak meg azt ajánlom, hogy jöjjön el velem egyet sörözni.

Stáblista Rendező: Andrew Niccol Főszereplők: Saoirse Ronan, Diane Kruger, Jake Abel Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. március 28.

FilmMagazin / 17

EHAVI PREMIEREK MÁRCIUS 7.

Csapda

Post Tenebras Lux - Felhők felett

Óz, a hatalmas

Nekem Budapest

Született gengszterek

MÁRCIUS 14.

Képszakadás

Halálhegy - A Dyatlov-rejtély

Megtalált emlékek

Dől a moné

No

18 / FilmMagazin

A házban

Holy Motors

MÁRCIUS 21.

Croodék

Tango Libre - Szabad a tánc

Dombokon túl

Spring Breakers - Csajok szabadon

MÁRCIUS 28.

A csodacsapat

Az óriásölő

Tökéletes hang

Szeretők, utazók

A Burok

FilmMagazin / 19

KRITIKA

ÓZ, A HATALMAS Azt reméltem, hogy ez a film, egy hamisítatlan utazás lesz majd a mesék világába. Hogy – mint a meséknél általában – tanulsággal, mondanivalóval nyugtázhatom az élményt. Nos, legközelebb részletesebben el fogom magyarázni az illetékeseknek, milyen tanulságra is vágyom, mert amit kaptam, az rémisztő: az álomgyár teljesen ostobának tartja a célközönségét… Írta: Holhós Linda

K

ezdjük az elején! - harsogják a bölcsek, és ez után a film után, úgy határoztam, most bölcs leszek. Felvezetésként halkan elárulnék annyit magamról, hogy nem úgy szoktam leülni filmet nézni (az esetek többségében) hogy meg vagyok győződve arról: na, ez most pocsék lesz. Nem. Naivitásom, és személyiségemmel szöges ellentétben álló, állandóan reménykedő picike kis lelkem, a legtöbb filmhez úgy viszonyul, hogy „tessék engem meggyőzni!”. Így volt ez most is.

Lehuppantam a mozi förtelmesen kényelmetlen székére, hallgattam az emberek csámcsogó moraját ma-

20 / FilmMagazin

gam körül, és hagytam, hogy a varázslat elkezdődjön. Az alig néhányszáz előzetes és reklámblokk után, halkan sóhajtottam, mondván „na végre”. Ekkor még nem tudtam, hogy az estém csúcspontja a trailerek sokasága lesz. A film egy alig tízperces stáblistával indul, fekete-fehér 3D-ben mozgó kütyükkel, meg figurákkal, meg mit tudom én már mikkel (őszintén bevallom, nem volt ingerenciám három perc után is feszült figyelemmel kísérni a film alkotóinak nevét, bár igyekezetem).

Itt már azon tűnődtem, hogy ha én unom 3D-ben ezt a felvezetést, akkor mi lesz azokkal a kíváncsiskodó

filmnézőkkel, akik csak az otthon kényelmében fognak ennek a csodának nekiállni… Na de hagyjuk is.

Ha csak ez lett volna a film problémája, akkor lazán legyintek egyet, és kész. De hányattatásaim hosszú sora is csak akkor kezdődött. Gondolom mindenki emlékszik az előzményre: arra az 1939-ben született, apró kis filmtörténelmi szempontból is jelentőségteljes filmre, ahol egy kislány, a kutyájával, végigbaktat a sárgaköves úton, mert szeretne hazatalálni. Útközben találkozik a bádogemberrel, az oroszlánnal, a madárijesztővel, az egyik gyáva, a másiknak nincs szíve, és így tovább, és

Victor Fleming nem csak az Ózzal vált ismertté, hiszen ő csinálta az Elfújta a szél című örökbecsű klasszikust is.

így tovább… Generációk nőttek fel azon a mesén, készült belőle színdarab, és a mai napig tudjuk miről van szó, ha valaki azt kezdi dúdolni, hogy „somewhere over the rainbow”.

1939-ben az alkotók képesek voltak arra, mindenféle háromdimenziós, és térhatású technika nélkül, hogy maradandót alkossanak. Miért sikerült ez nekik? Pofon egyszerű: a mesének volt tanulsága: Mindenütt jó, de legjobb otthon! Nézz szembe a félelmeiddel! Légy jobb! Ha valamit igazán akarsz, akkor tegyél érte! Üres frázisok? Közhelyek? Lehet, de hát minden mese ilyen egyértelmű dolgokat fogalmaz meg, nem?

Erkölcsi példamutatás, létfilozófiai bölcsességek tömege, éles határvonal a jó, és a rossz közt – egy meséhez nem kell ettől több. És hiába hasonló majd mindenhol a konklúzió, nem lehet megunni őket, mert a sok rohanásban, a hétköznapi mókuskerékben, mi felnőttek is hajlamosak vagyunk megfeledkezni az

FilmMagazin / 21

KRITIKA >> KEDVES

ISMERŐSÖM, AKIVEL VÉGIGKÍNLÓDTAM EZT A KUDARCOT, KÖNNYŰSZERREL ÖSSZEGEZTE A VÉLEMÉNYÉT AZ EST VÉGÉN: „EZ A FILM NEHEZEN ÉRTÉKELHETŐ…” << ilyen fennkölt gondolatokról. De ha jön egy szép mese, és emlékeztet minket erre, vagy kacagtató, vagy megható formában, akkor még mi, megrögzött felnőttek is képesek vagyunk ellágyulni, és még élvezzük is a folyamatot. Ezért volt nagy siker az Óz, a csodák csodája! Ezt fémjelzi a legtöbb esetben Walt Disney neve, és sajnos ez az, amit most a legkisebb mértékig sem sikerült elérni az alkotóknak.

Bevallom nem egyedül mentem el megnézni a filmet. Nem szeretek magányosan ücsörögni a nézőtéren, kényelmetlenül érzem magam nagy tömegben, meg amúgy is… Kedves ismerősöm, akivel végigkínlódtam ezt a kudarcot, könnyűszerrel öszszegezte a véleményét az est végén: „ez a film nehezen értékelhető…” Ezt magam sem sűríthettem volna jobban össze. Ha pocsék volna, az rendben volna, ha jó lett volna, azzal sem lenne bajom, de ez a film, egy katyvasz. Képzavar a javából, és kritikus legyen a talpán, aki képes kihámozni belőle bármit is.

Első komoly probléma a mozival: nem tudni kinek szól. A komolytalan, helyenként otrombán túlzó színészi teljesítmény nem feltétlenül lenne negatívum, ha tudatos volna. És ha a film célközönsége az óvodások köre volna. Ezt el is fogadtam volna (nem kötünk bele olyasmibe, ami nyilvánvaló), de ennek az elméletnek szögesen ellentmondanak a

dialógusok. Nem hiszem, hogy egy óvodás képes lenne értelmezni a „sztereotípia” kifejezést, és nem hiszem, hogy egy ovis képes volna kellő humorral lekezelni, hogy jelenkorunk varázslója a pálcáját (normál esetben) nem a kezében tartja, hanem a nadrágjában, és konkrétan mindenre rámozdul, amin lukat sejt.

Bizony, bizony. Óz ebben a feldolgozásban meglehetősen kanos. Ez volt az egyik legnagyobb hibája a történetnek. Mert miért is kellett ez ide? Ez által lett a varázsló karaktere erkölcsileg kikezdhető? Megsúgnék az alkotóknak valamit: egy gyerek morális rendszere fekete-fehér.

Elég lett volna annyi is, hogy Óz mondjuk sokat hazudik, vagy átver másokat, vagy önző… Ja, kérem szépen, hogy ezek is benne voltak a filmben! Akkor nem értem… Miért is kellett a nagy varázslóból bagzó macskát csinálni?

Szóval ezek lennének az alapok…

Gyerekek számára túl sok olyan információt tartalmaz, amit képtelenek lesznek értelmezni, felnőttek számára pedig olyan, mint egy komoly fejes az alkotók egójáról az emberiség átlagintelligenciájára.

Vagy ha hatásosabb akarnék lenni, akkor, mint egy közúti tömegbaleset.

Fájdalmas. Katasztrofális. Na de lépjünk tovább… (nem, még nincs vége az élménybeszámolónak, az még bizony négy oldalon keresztül folytatódni fog).

BRUCE WILLIS A BOSZORKÁNYVADÁSZOK ELŐTT A film 1939-ben készült, Judy Garland, Ray Bolger, Bert Larh és Jack Haley főszereplésével. Victor Fleming alkotása az Óz-könyv legsikeresebb filmváltozata. A két Oscar-díjjal jutalmazott film világhírűvé tette az akkor még csak 17 éves Judy Garlandot. A film sok mindenben eltér a könyvtől, sok benne az újítás.

Dorothyt egy forgószél Óz birodalmába repíti, ahol Glinda, a Jó Boszorkány adja tudtára, hogy elpusztította a Gonosz Keleti Boszorkányt. Dorothy a Jó Boszorkánytól megkapja a Gonosz Boszorkány Piros Cipellőjét, ám a Nyugati Boszorkány (A Keleti Boszorkány húga) megharagszik a lányra, s meg akarja szerezni tőle a varázscipőket. A Sárgaköves Úton Dorothy elindul Smaragdvárosba, hogy Óz, a nagy varázsló hazarepítse a fekete-fehér Kansasba. Útközben találkozik a Madárijesztővel, a Bádogemberrel és a Gyáva Oroszlánnal, akiknek ész, szív és bátorság kell. Ők is Dorothyval mennek. Útközben a Nyugati Boszorkány elrabolja a lányt, de ő a barátai segítségével legyőzi a gonosz boszorkányt, aki elolvad. A nagy Ózról pedig kiderül, hogy csak egy közönséges szélhámos, de Glinda segítségével mindenki megkapja, amit akar, Dorothy pedig végre hazajut, azaz felébred.

A filmhez az idők folyamán 4 szinkron is készült, az első 1960-ban, a második 1976-ban, a harmadik 1992-ben, a negyedik pedig 2000-ben. (Készült a Wikipédia alapján)

22 / FilmMagazin

Óz a csodák csodája még emberi kézzel készített díszletekben játszódott, míg most a színészek legfőképp green box előtt mozogtak.

Továbbperegnek a képkockák, a fekete-fehér 4:3-as arányból, berepülünk a csiriviri, szép színes szélesvásznú, és dalolászó képsorokba. Nem voltam lehengerelve… Aki látta Tim Burton Alice Csodaországban-ját, és élvezte, az ne üljön be erre a filmre, mert epés szájízzel fog távozni. Lett volna lehetőség bőven a látványban, csak nem aknázták ki. De sebaj, helyette láthatjuk Mila Kunis óriásira elnyílt ártatlan szemeit, és lilásvörösre pingált érzéki száját… Ez így összevegyítve a korábban tapasztaltakkal, helyre kis békebeli pornós hangulatot eredményezett nálam seperc alatt. Halvá-

nyan átfutott az agyamon a gondolat: ez bizony félrement… Méghozzá nem is kicsit, de letudtam annyival, hogy a fantáziám túl élénk. Majd megismétlődött a dolog még egyszer a film végén, amikor is Óz betessékeli a jó boszit egy függöny mögé, hogy „mutat neki valamit”.

Nekem elég volt ennyi ahhoz, hogy gondolatban egymás hegyén-hátán lássam Michelle Williamst, és James Francot. Asszociációm pikáns mivoltától (immár második alkalommal), kényelmetlenül is feszenghettem volna, de nem tettem. Az viszont akaratlanul is felmerült bennem, hogy most én tényleg ennyire szűklátókörű vagyok? Vagy annyira frusztrált (ki van zárva!), hogy már erről is AZ jut eszembe? Hisz könyörgöm, épp egy mesét nézek!

Oké, sokak szerint el van borulva az agyam, de hogy ennyire… Nem hagyott békén ez a dolog, ezért a film vége után ránéztem a partneremre, és nekiszegeztem a kérdést: „Neked nem volt olyan érzésed helyenként, hogy pillanatokon belül átlépünk egy olyan síkra, ahol a főszereplők minden gátlásukat levetkőzve, egymásnak esnek?” (ezt persze nem így kérdeztem meg, de az eredeti kérdés tele volt pejoratív kifejezésekkel, amit jelen körülmények közt nem

FilmMagazin / 23

KRITIKA

>> EZ

A MŰ, CSAK ÉS KIZÁRÓLAG EGY HELYZETBEN ÁLLNÁ MEG A HELYÉT. HA AZ ALKOTÓK AZ EREDETI FILMEN FELBUZDULVA, ÚGY DÖNTÖTTEK VOLNA, HOGY KIFIGURÁZZÁK AZT. HOGY EGY KOMOLYTALAN GÚNYFILMET KÉSZÍTENEK HOZZÁ ELŐZMÉNYKÉNT. << ismételnék meg) Partnerem rám vigyorgott. Na, gondoltam, hülye kérdés volt ez! Most majd záporozni fognak rám a sziporkák, személyiségem ütődött részeire vonatkozóan, de nem ez történt. Partnerem nemes egyszerűséggel, csak annyit mondott: „Mila Kunis arcának extra közeli snittjénél, én is arra számítottam, hogy… (és akkor mindenki gondolja oda, amit kell)” Így megnyugodtam. Ha rajtam kívül másnak is voltak ilyen benyomásai, akkor nem velem van a baj. Személyes megjegyzés: ha ilyen irányú fordulatot vett volna a történet, az ugyan megrázó lett volna, de legalább hatásos. Felébresztett volna abból a rémálomból, amit jelenleg filmnek csúfolunk.

24 / FilmMagazin

És akkor ami még betette a kaput… Szóval Óz megérkezik Óz Birodalmába, ott találkozik ezzel a magenta színű ruházatot viselő boszival. Becserkészi, mert miért is ne… Nem ígér semmit, ahogy az néha előfordul. Nem vall szerelmet, amin én – a közel harminc éves fejemmel – nem, a boszi viszont annál inkább csodálkozik… Hogy miért fontos ez? Mert ez a konfliktus. Ez a komoly mélységű probléma a kulcs, a központ, a mindenség, amire a film univerzuma épül. Merthogy, a boszi képtelen túltenni magát azon a csalódáson, hogy Óz nem akarja őt. És emiatt bibírcsókos, zöld rondasággá vedlik. Tiszta sor. Nem is értem miért akadok fenn ezen is! Hisz minden szerelmi bánattól szenvedő

James Franco előtt Robert Downey Jr. és Johnny Depp neve is felmerült a főszerepre.

SAM RAIMI NEM FOLYTATJA Bár a film pénzügyileg sikeres, a rendező mégsem akarja elvállalni a második rész készítését.

nő, egy banya. Egy kiábrándult, keserű, banya, aki már nem képes érezni a jóságot. És igen, ahhoz hogy teljesen kivetkőzz magadból, elég egy darab pasi is, aki jön, gyönyörrel ajándékoz meg (?), majd rálép a tyúkszemedre azzal, hogy nem szeret! Ez ám aztán az erkölcsi mélység! Van itt bőven konklúzió, és tanulság! Figyeljetek kislányok! Ne adjátok oda magatokat minden jöttmentnek, mert a végén még seprűn fogtok lovagolni! És akkor még ott volt az az alig elhanyagolható kis apróság is, hogy a rossz boszik, nem tudják hogy a kastélyuk körüli mákmező bárkit elaltat aki rálép. Fogják, és kivezénylik oda a szárnyas páviánokból álló elit egységüket! De mindenkit, az utolsó szálig! Nem hiszem el, hogy egyik boszi sem kiáltott fel a parancs elkiabálása előtt, hogy: te marha, ha leszállnak ott, akkor fuccs a legütőképesebb kártyánknak! Másik konklúzió: a rossz bosziknak nincs érzékük a stratégiához… És a film vége, nos az is méltán nevezhető páratlannak. Óz, a történet folyamán immáron vagy századik alkalommal fickós szerelmes lesz, belehabarodik a jó bosziba (most hiszünk neki, hiába egy csapodár tuskó! – na persze), és mivel az igaz szerelemmel együtt jár az instant moralitás is, a kezdetben önző

szemfényvesztő, maga lesz a kikezdhetetlen szavahihetőség, és igazságosság… Smaragdváros felszabadul, és mindenki nagyon kielégült boldog.

Volt egy szösszenet még így a végén, amikor Óz azt mondja a gonosz boszinak, aki ugyebár részben az Ő jóvoltából vált gonosz boszivá, hogy bármikor visszajöhet közéjük, ha elhagyja gonosz mivoltát. Mert Óz tudja hogy az Ő lelkében van még jóság! Na, itt úgy szemen köptem volna Ózt! És úgy elhajtottam volna a bús fenébe… Nem kellett volna vele hálnod, te idióta, és akkor nincs ez az egész! Legközelebb köss csomót a szerszámodra! Csóri pára, nem elég hogy bezöldül miattad, a történet végén még egy ház is ráesik!

Egyetlen jó jelenet volt a filmben, ami értékelhető. Amikor elmennek a teáskannák falujába, a porcelánbabákhoz. Az hangulatilag is, látványilag is, és minden más szempontból is megfelelően lett kialakítva. Porcelány figurája szimpatikus is volt, teljesen addig, míg át nem megy hisztiző, buta, gyermeteg, üresfejű (és még tudnám sorolni) teremtésbe. A londiner ruhás majomról, állandóan az a cintányérozós játék jutott eszembe… És amikor a törpe szabók elkezdtek táncolni, és énekelni, majdnem sírva fakadtam kínomban.

Ez volt a film abszolút mélypontja.

Ez a mű, csak és kizárólag egy helyzetben állná meg a helyét. Ha az alkotók az eredeti filmen felbuzdulva, úgy döntöttek volna, hogy kifigurázzák azt. Hogy egy komolytalan gúnyfilmet készítenek hozzá előzményként. Még a „szatíra” kifejezés sem való ide, mert egy jó szatírában a gúny alatt, ott rejlik a mondanivaló. Itt nincs ilyen. Ezzel a mozival sajnos azt kell mondjam, meggyalázták Dorothy és Toto emlékét.

35% Stáblista Rendező: Sam Raimi Főszereplők: James Franco, Michelle Williams, Rachel Weisz Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2013. március 7.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

DŐL A MONÉ A Coen fivérek neve szinte minden esetben garantál egy minimumot, mely miatt érdemes beülni a mozik elsötétített soraiba. Bár a testvérpár alkotásai általában jobban ütnek, ha saját anyagból dolgoznak, s a rendező széket is ők foglalják el. Legújabb nevükhöz köthető alkotásról sajnos egyik sem mondható el, hiszen Michael Caine 1966-os klasszikus rablós mozijának újrájához szállították a forgatókönyvet. Írta: Paulkemp

A

heist mozikhoz nélkülözhetetlen a csavaros történet, mely ebben az esetben is adott, hiszen ki ne hallott volna már olyat, hogy egy a második világháborúban eltűnt műalkotás szokatlan körülmények között kerül elő. Főhősünk Harry Deane (Colin Firth) is erre alapozza átverését, mikor megpróbálja főnökének, Lord Lionel Shabandar számára egy régen áhított Monet festmény replikáját hitelesen eladni. A kép történetében valahol szerepel egy Puznowski nevű katona, aki ha hihetünk a legendának Göring bunkeréből tért haza az alkotással Texasba.

Az ő unokáját, a csinos texasi rodeo királynőt, PJ-t (Cameron Diaz) szervezi be Harry, hogy szép kis summa ellenében győzze meg a Lordot, hogy nagyapja Németországból haza térve a nappali falára akasztotta az értékes festményt. A jól átgondolt terv pedig akár működhetne is, mint a karikacsapás, de saját gyarlóságukkal, s a képletben feltűnő német eredetiségvizsgálóval (Stanley Tucci) sem számol.

A Betörő az albérlőmhöz hasonlóan itt is egy szeretnivaló, ám bűnözőnek csapnivaló bagázs életének egy apró szakaszát követhetjük nyomon a fentiek szerint. S csak mint annál a remakenél itt sem lehetünk teljesen elégedettek a szűk a másfél óra után. Talán az elnagyolt ecsetvonásokkal felfestett karakterek miatt, melyek még nem is állnak olyan messze Coenéktől, ám most hiányzik az apró mozdulatokkal oda bigygyesztett tónusok sokasága. Talán a kiszámítható, nyárspolgári viccek végett, melyek olcsó és elcsépelt poénocskákkal keverednek. De az is

26 / FilmMagazin

lehet, hogy csupán az eredeti Gambit árnyéka miatt állunk fel csalódottan a végén.

Pedig minden remekül indul, a zseniális főcím után a Harry fejében végig futó tökéletes átverés még igazán megragadóra sikerült, de azután elveszti a film a varázsát, s hiába a remekül megkoreografált utolsó csavar, csak nem talál újra magára. Persze lehet nem az egyébként zseniális Ethant és Joelt kellene hibáztatni, hanem a többnyire ripacskodó színészeket és az ezt engedő rendezőt, Michael Hoffmant. Összességében persze lehet nem ennyire lehangoló a kép, hisz ha el tudunk vonatkoztatni az elvárásoktól melyek egy Coen-film (még ha nem is teljesen az övék) megnézése előtt

természetesek, akár szórakozhatunk is jól, hiszen a csetlő-botló szereplők okozhatnak egy kellemes vasárnap délutánt, amikor úgy sem vágyunk szinte semmi maradandóra és emlékezetesre, csak egy picit szórakoznánk.

35% Stáblista Rendező: Michael Hoffman Főszereplők: Colin Firth, Cameron Diaz, Alan Rickman Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. március 14.

Coen-ék legkedveltebb színésze egyértelműen John Goodman, aki a legtöbb filmjükben látható kisebb-nagyobb szerepekben.

AMIT COEN-ÉKTŐL LÁTNI ÉRDEMES Arizóniai ördögfióka

Hollywoodi lidércnyomás

Fargo

A nagy Lebowski

.

Ó testvér, merre visz az utad?

Nem vénnek való vidék

Egy komoly ember

A félszemű

FilmMagazin / 27

KRITIKA

SZÜLETETT GENGSZTEREK Adott egy régivágású, 70 év feletti gengszter, aki 28 évnyi fegyházban töltött év után szabadul… Adott egy gengszter, aki a fent említett legjobb barátja, és akit felbéreltek arra, hogy egyben a fent említett hóhérja is legyen… És adott régi társuk, aki tüdőtágulással egy öregek otthonában fekszik… És lesz itt még Viagra dobozostul, autós rodeó a rendőrséggel, gyógyszertár és ruhaüzlet kirablás, járműeltulajdonítás, majd csak a stílusosság kedvéért belibbenünk a sürgősségire is (ezen talán már nem is illik csodálkozni). Szóval miről is van szó? Írta: Holhós Linda

N

yugdíjazott, szakmájukból kiöregedett bűnözők, olyan komoly problémákkal, mint a szürke hályog, a fekély, és a magas vérnyomás. Még mielőtt legyintenénk, és ezek alapján leírnánk a filmet, mondván: nincs ebben semmi új, valószínűleg idióta vígjáték ez is, mint a többi… javaslom álljunk meg egy percre. Nos, igen, ezek a

28 / FilmMagazin

„vissza a fiatalságba” és „üldözzük ami elveszett” szlogenek, alig pár milliószor lettek már feldolgozva hollywoodi körökben, de erre az alkotásra talán mégis érdemes odafigyelni. Először is azért, mert a fenti gyorstalpaló tartalomsűrítés ellenére, jelen filmünk nem vígjáték. Nem a megszokott értelemben véve az.

Másodszor pedig, a mozi alappillére

egy verhetetlen páros, két klasszikus, és már sokat teljesített színész: Al Pacino és Christopher Walken.

Bevallom, nem tudtam előre, mire számíthatok a filmtől. Az előzetes nem túlpörgő mivolta, és eleve a történet, nem sok lelkesedést keltettek bennem. Taták, remegő kezükben stukkert szorongatva, nyakukig felhúzott nadrágban lövöldöznek…

A film betétdalát igazi nagyágyú szerezte, aki nem más, mint Jon Bon Jovi, a címe pedig: Not Running Anymore.

vagy ami még ettől is rémisztőbb: csajoznak. Na nem! Szóval volt bennem némi fenntartás. Ettől függetlenül talán tiszteletből, talán azért mert az vagyok aki, és megnézek szinten mindent, amit elém raknak (nem röhög), rászántam magam a filmre. Így a film után pedig a konklúzió röviden: a mérleg nyelvének a pozitív irányba történő billenéséhez, leginkább színészeink kimagasló tehetsége adta meg a löketet.

A történet színvonalas, mégis elbagatellizáltnak érződött a sok kényszeres fapoén miatt. Nem azt mondom, hogy csak fájdalmas, elmét kínzó viccek fordulnak elő a moziban, hanem azt, hogy százalékos megosztásban a rossz komikum magas fölénnyel győz. Emiatt még a csekélyszámban megmaradt élvezhető szóvirágokra is csak bárgyún vigyorog az ember. Nem beszélve az általam egyenesen gyűlölt, erőltetett helyzetfricskákról… Ennek köszönhetően a film egynegyede után ott tartottam, hogy ennyi volt, feladom, és kész. Aztán mindenki kiteregeti a kártyáit, és képbe lép a dramaturgia. A haranggörbe felszálló ágába kergetve ezzel a hangulatomat. Mégis adjunk esélyt neki alapon, továbbnéztem a filmet. A szabadulás okozta eufória átcsap az „élvezzük az életet, mert holnap vé-

>> FÉLELMETES LÁTNI, AHOGY AZ EGYKOR (ÉS MIND A MAI NAPIG) MEGHATÁROZÓ KARIZMÁVAL RENDELKEZŐ SZÍNÉSZEKET IS MENNYIRE NEM KÍMÉLI AZ IDŐ. NÉHA KOMOLYAN LEDÖBBENEK, ÉS ELSZOMORODOM AZON, HOGY EZEK A SZÍNÉSZEK LASSAN, DE BIZTOSAN KIÖREGEDNEK A SZAKMÁBÓL. << ge a dalnak” fázisba, újabb – most már joggal – viccesnek nevezhető helyzeteket generálva. A film felénél már a kíváncsiságom állt nyerésre.

Minden kezdeti nehézség ellenére, szereplőink szimpatikussá váltak számomra, és hajtani kezdett a tudni akarás, hogy vajon gyászos, vagy boldog befejezése lesz-e a mesének. A végjátékról annyit: számíthattam volna erre a megoldásra. Az álomgyár olykor, a művésziesség égisze alatt, előszeretettel jár tangót az idegeimmel.

Nagy bajom az ilyen mozikkal, hogy megfoghatatlannak érzem őket. Két végletet kapcsol össze: a drámát, és a komédiát. De nem ám részekre osztva, mint mondjuk ahogy Shakespeare tette a műveiben – a történet feléig ez, majd a történet fele után amaz… Nem. Ez a film fogja a két ellenpólust, és jól összekavarja. Egy jeleneten belül kellene átérezni a bánatot, a gúnyt,

NEM OLYAN SÖTÉT A JÖVŐ Bár a cikkben felmerül Alan Arkin, Christopher Walken és Al Pacino kiöregedése, ez azonban még korántsem jelenti azt, hogy ne halmoznák el őket szerepajánlatokkal. Walken például már forgatja Gods Behaving Badly című filmjét, amely arról szól hogyan próbálnak beleavatkozni ókori görög istenek egy, a mai New Yorkban élő fiatal pár életébe. Előkészület alatt van a Pinocchio is, ahol szinkronhangként számítanak rá. A szinkronmunkát Al Pacino sem veti meg, nemsokára a Gru 2 című animációs filmben lesz hallható nem mindennapi orgánuma, élőszereplős filmjei közül pedig talán a Lear király a legvártabb alkotás.

Alan Arkinról pedig olvassátok el 6 oldalas portrénkat!

FilmMagazin / 29

KRITIKA

FISHER STEVENS Fisher Stevens színészként leginkább sorozatokból (Különleges ügyosztály, Esküdt ellenségek) lehet ismerős, de kisebb szerepekben a mozikban is feltűnik.

Rendezőként a Született gengszterek volt az első jelentősebb munkája.

és nevetni a helyzeten. Nekem ez jobban megy a saját életemben. A kínomban röhögés sokszor segített már át kényelmesnek alig nevezhető szituációkon, de a filmeknél ez más.

Ott zavarosnak érzem, ha nincs megfelelően kombinálva. Ebben a moziban voltak zseniálisan kivitelezett jelenetek, és voltak kritikán aluliak is. Olyanok, amik túl harsányra, helyenként ízléstelenre sikeredtek, és ezzel túltompították a drámai feszültséget.

30 / FilmMagazin

Miért írtam mégis azt a kritikám elején, hogy érdemes figyelni erre a filmre? A hangulata miatt. Ha elrugaszkodunk a kivitelezés kissé zagyva mivoltától, és csak hagyjuk sodortatni magunkat az árral, akkor a film gond nélkül magával ránt bennünket. Hol szánjuk a szereplőket, hol szimpatizálunk velük, hol nem, hol kinevetjük őket, vagy éppen velük nevetünk… A történet életszagúsága miatt, könnyű mindegyik szereplővel azonosulni. De ez az élmény szigorúan csak a film egynegyede után kezd el érződni. Addig egy egyszerű vígjáték képsorai peregnek le előttünk, nem túl meggyőzően. De az aki hagyja lefutni ezt a kevés időt, és továbbmerészkedik a történetben, annak a végére szép kerekké válik az egész. Kerekké válna, ha úgy lenne lezárva… A befejezésért mindenki nézze meg a filmet, aztán értelmezze, ahogy neki kényelmes.

Részemről „egyszer érdemes…” mozinak lett nyilvánítva ez az alkotás. Egy szubjektív megjegyzés így a végére: félelmetes látni, ahogy az egykor (és mind a mai napig) meghatározó karizmával rendelkező színészeket is mennyire nem kíméli az idő. Néha komolyan ledöbbenek, és elszomorodom azon, hogy azok a színészek, akiknek a filmjein felnőttem, lassan, de biztosan kiöregednek a szakmából. Vagy átlényegülnek, és átlépnek a „korosodó” kategóriába. Persze ez az élet rendje, nem vitatom, de akkor is felmerül halkan bennem a kérdés: hol maradnak az ifjú titánok? Merre fog vetődni figyelő szemünk, ha ez a generáció leköszön? Valamiért nem szeretnék még komolyan belegondolni ebbe…

65% Stáblista Rendező: Fisher Stevens Főszereplők: Al Pacino, Alan Arkin, Chritopher Walken Forgalmazó: ADS Sevice Kft. Hazai premier időpontja: 2013. március 7.

PORTRÉ

ALAN ARKIN Bemutatjuk az Oscar- és BAFTA-díjas színészt, aki a kamera másik oldalán is kipróbálta már magát, ráadásul remek zenész és énekes is egyben. Írta: Spike

1

934. március 26-án született New York öt városrészének legnépesebbjében, Brooklynban. Édesanyja, Beatrice (szül: Wortis) tanár volt, míg édesapja, az 1980. október 8-án elhunyt Alan I. Arkin, festő, író és dalszövegíróként dolgozott, de főleg tanári munkakörben foglalatoskodott. Arkin zsidó családban nevelkedett; nagyszülei bevándorlók voltak, Németországból, az Ukrajnabeli Odesszából és Oroszországból. Amikor Arkin betöltötte 11. életévét, a család Brooklynból Los Angelesbe költözött. A kezdeti ott tartózkodásuk során egy nyolc hónapos hollywoodi sztrájk robbant ki, melynek során Arkin apja díszlettervezői munkát akart vállalni.

Az 1950-es években a Red Scare, azaz a radikális anti-baloldal hívei kommunistának bélyegezték Arkin szüleit. Davidet, édesapját hazaárulással vádolták, elveszítette állását, amikor egy kihallgatás során politikai hovatartozásáról kérdezték, de ő megtagadta a válaszokat, mivel nem kívánt másokra terhelően tanúskodni. Az apa elfogadta a felmondást, bár igazát csak halála után igazolták vissza hivatalosan. Ez idő tájt a kis Arkin a privát és koedukált Bennington Főiskolán tanult Vermont államban az Egyesült Államokban.

Arkin 10 éves kora óta vett színjátszásleckéket, a különböző színi akadémiákon ösztöndíjakat is szerzett, és többek között a megboldogult orosz talentum, Constantin Sergeyevich Stanislavski diákjától, Benjamin Zemachtől is sajátított el pszichológia megközelítésű színjátszást.

1951-től egészen 1953-ig a Los Angeles City College nevű intézmény hallgatója volt, de tanult a Bennington Főiskolán is, ahol két jó barátra tett szert, akikkel egy népzenecsoportot, a The Tarrierst alapították

32 / FilmMagazin

meg 1956-ban, amelyben Arkin énekelt és gitározott. A kicsiny együttes átdolgozta a klasszikus jamaicai, „Day–O (The Banana Boat Song” című mento stílusban fogant alkotást, majd kibővítették és új dalszöveget írtak a jamaicai, tradicionális népdalhoz, immáron calypso elemekkel kibővítve azt, létrehozva ezzel egy alternatív változatát, „Hill and Gully Rider” címmel. A Billboard, világhírű zenei heti magazin igen előkelő, negyedik pozícióját foglalhatta el a szerzemény, amely egy lépcsőfokkal még magasabb honorálásban is részesült, mint a dal eredeti előadója, Harold George Belafonte, Jr., amerikai énekes, dalszövegíró, színész és társadalmi aktivista. A csoport 1957-ben szerepelt a The Calypso Heat Wave című musicalben is, ahol a híres slágerüket és egy 19. századi „Choucoune” című haiti dalt énekelték.

Ebben az időben Arkin fiatal színészként nyúlfarknyi televíziós és színpadi szereplési lehetőségeket kapott csupán. A megélhetésért kifutófiúként, szerelőként, mosogatóként és bébicsőszként is munkát kellett vállalnia. Az 50-es évek végén elsőként távozott az együttesből, hogy vágyott színészkarrierjét befuthassa.

1958 és 1968 között segédkezett a The Baby Sitters nevű gyermek népzenei együttes munkálataiban.

Dr. Pangaloss szerepét is eljátszotta a megboldogult Leonard Bernstein, amerikai zeneszerző Candide vagy az optimizmus című operettjében, a néha Medaline Kahn, amerikai származású színésznő, komikus és énekes partnereként, amely darab a francia felvilágosodás egyik legnagyobb hatású írójának, történészének és filozófusának, FrancoisMarie Arouet-nak (Voltaire) 1759-

PORTRÉ

>> ALAN

ARKIN A CSALÁD KICSI KINCSE CÍMŰ FILMRŐL: „ENGEM MINDENNÉL JOBBAN MEGÉRINTETT AZ A NYÍLTSZÍVŰ ELISMERÉS, AMELYET KAPOTT EZ A KIS FILM, AMELY NYÍLTAN BESZÉL AZ ÁRTATLANSÁGRÓL, A NÖVEKEDÉSRŐL ÉS A KAPCSOLATOK LEHETŐSÉGEIRŐL” << ben megjelent szatíráján alapult. Az 1960-as években tagja volt a The Second City nevű komikus csoportnak is. Második feleségével, Barbara Danával 1970-71 között együtt szerepeltek a vásznon a népszerű, hosszú ideig futó gyermeksorozatban, a Sesame Streetben, amelyben egy mulatságos párt alakítottak, Larryt és Phillyst, akik próbálták megoldani a konfliktusokat és együttműködni a vicces szituációk közepette. 1985-ben a néha színházi zenész és producer, Ben Bagley impozáns művészeket felvonultató, Contemporary Broadway Revisited című albumán is hallhattuk két szám erejéig énekelni.

34 / FilmMagazin

Arkin azon hat színész közé tartozik, akit már első egészestés filmes debütálásakor Oscar-díjra jelöltek a Legjobb Színész kategóriában, az 1966-os Jönnek az oroszok! Jönnek az oroszok! című vígjátékban nyújtott alakításáért. Két esztendővel később ismételten jelölést kapott az Akadémiától az 1968-as Magányos vadász a szív c. drámájáért, amely a 60-as évek végén elhunyt amerikai származású írónő, novellista és költő, Carson McCullers 1940-ben publikált azonos című novelláján alapult.

1968-ban főszerepet kapott a Clouseao felügyelő című vígjátékban, amely a néhai Blake Edwards, amerikai származású rendező, for-

gatókönyvíró és producer, világhírű fiktív szériájának, a Rózsaszín párduc univerzumnak volt egy újabb epizódja, amely viszont csak mérsékelt sikert aratott.

Leghíresebb és legelismertebb filmszerepei még csak ezután következtek művészi pályáján. Az Oscardíjas (Római vakáció – 1953), megboldogult ikon, Audrey Hepburn partnereként egy gyilkost, Harry Roat, Jr.-t alakította a Várj, míg sötét lesz! című thrillerben; a megboldogult Joseph Heller, népszerű amerikai író, 1961-ben publikált háborús szatírájában, a 22-es csapdájának filmes adaptációjában (1970) a főszereplő John Yossarian kapi-

tányt alakította; az 1976-os krimiben, a Hétszázalékos megoldásban Dr. Sigmund Freud karakterét keltette életre igazi sztárparádé közepette, amely film az amerikai származású Nicholas Meyer, író, producer, szerző és rendező 1974-es novelláján alapult; a Little Murders című 1971-es fekete komédiában – amely pályájának egyben legsikeresebb rendezése is – Practice hadnagy szerepét öltötte magára; játszott az 1979-es Apósok akcióban című vígjátékban, mint Sheldon „Shelly” Kornpett, a néhai Peter Michael Folk oldalán; az 1992-es Glengarry Glenn Gross című drámában szintén nívós művésztársak mellett formálta meg George Aaronow szerepét, amelynek fundamentumát az azonos című, David Alan Mamet, amerikai drámaíró, esszéista, forgatókönyvíró és rendező 1984-ben írt Pulitzer- és Tony-díjas műve szolgáltatta; valamint pályája legfénye-

sebb glóriájában, A család kicsi kincsében, amely vígjátékban nyújtott alakításáért és egyben filmbéli karaktere, Edwin Hoover, nyugalmazott háborús veterán lehengerlő megformálásáért elnyerte a Legjobb férfi mellékszereplőnek járó nívós Aranyszobrocskát (2007. február 25), és egy BAFTA-díjjal (2007. február 11) is honorálták. „Engem mindennél jobban megérintett az a nyíltszívű elismerés, amelyet kapott ez a kis film, amely nyíltan beszél az ártatlanságról, a növekedésről és a kapcsolatok lehetőségeiről” – nyilatkozta. Az otthon, véres otthon című 1997-es komédiában Dr. Oatman, egy ijedt és érzelmileg zavart terapeuta alteregóját öltötte magára.

Arkin a hatodik legidősebb színész, aki 72 éves korában nyerte el a hőn áhított legrangosabb elismerést. 2006-2007 között olyan produktumokban tűnt fel a vásznon, mint a Kiadatás című dráma, vagy a

Télapu 3: A szánbitorló c. családi vígjáték. A tavalyi esztendőben két alkotásban is láthattuk: a három Oscar-díjjal kitüntetett Az Argoakcióban, és a Született gengszterek című krimi-vígjátékban. Jövőbeni filmtervei közül eddig négy projektje van bejelentve: az In Security c. akciófilm, a Grudge Match című sportfilm, egy vígjáték, a The Locals, valamint egy dráma, a Wild Oats.

A RENDEZŐ Első rendezői debütálása az 1969es People Soup című 12 perces gyermekfilm volt, fiai, Adam és Matthew főszereplésével. A mű azon történeten alapult, amelyet az 1950-es években tettek közzé a Magazine of Fantasy & Science Fiction egyik számában azonos címmel. Egy fantasy alkotás volt, amelyben két kisfiú konyhai összetevőkből próbál elegyet létrehozni, amely a későbbiekben egy titokzatos, va-

FilmMagazin / 35

PORTRÉ

>> A CSALÁD KICSI KINCSÉBEN NYÚJTOTT ALAKÍTÁSÁÉRT ÉS EGYBEN FILMBÉLI KARAKTERE, EDWIN HOOVER, NYUGALMAZOTT HÁBORÚS VETERÁN LEHENGERLŐ MEGFORMÁLÁSÁÉRT ELNYERTE A LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐNEK JÁRÓ NÍVÓS ARANYSZOBROCSKÁT. <<

AZ ÍRÓ Arkin számos műnek a szerzője is.

Olyan regények fűződnek a nevéhez, mint az 1972-ben publikált, James Stevenson illusztrátor munkája által színesített Tony’s Hard Work Day című gyermekkönyv; az 1976os The Lemming Condition (Joan Sanding közreműködésével); az 1979-ben debütált Halfway Trough the Door: An Actor’s Journey Toward Self; valamint az 1986-os The Clearing, a Lemming folytatása.

2011 márciusában egy memoárja jelent meg, An Improvised Life címmel. rázslatos és bűvös leves elkészültéhez vezet, amelynek elfogyasztása képes őket különböző állatokká, tárgyakká transzformálni.

Legelismertebb rendezése mind a mai napig az 1971-ben bemutatkozó Little Murders című feketekomédia, amelynek forgatókönyve Jules Feiffer karikaturista keze munkáját dicsérte, a főszerepekben Elliot Gould és Marcia Rodd amerikai származású színészekkel. A történet egy nőről, Patsy Newquistról (Rodd) szól, aki belsőépítészként dolgozik.

Egy nap meglátja, hogy bűnözők megtámadnak egy védtelen embert, közbeavatkozik, és megmenti a fiatalembert, Alfred Chamberlain (Gould) fotóst, akihez vonzódni kezd. Alfred azonban merőben más személyiség, mint Patsy, aki megpróbálja a férfit pozitívan megváltoz-

tatni, és később, kapcsolatuk mélyülésekor bemutatja újdonsült párját különc családjának is. A bonyodalmak csak ezek után kezdődnek el, hiszen történik egy bizarr gyilkosság, amely gyökeresen felborítja az ifjú pár életét, és Alfreden hamarosan a téboly és őrültség jelei kezdenek eluralkodni… A film vegyes kritikai megítélésben részesült: Roger Greenspan negatív, míg ítésztársa, Vincent Canby pozitívan nyilatkozott róla a New York Times-ban. A világhírű filmkritikus, Roger Josep Ebert, a Chicago Sun Times-nak adott interjújában lelkesen fejezte ki impresszióit: „Az egyik ok, amiért ez a film valóban hitelesen tükrözi az amerikai élet sötétebb tónusait az az, hogy a karaktereket elszigeteltnek, sérülékenynek és bizonytalannak ábrázolja.”

MAGÁNÉLETE Arkin eddigi élete során három ízben házasodott. 1955 és 1961 között Yeremy Yaffe volt az élettársa, akitől két fiúgyermeke született, akik szintén apjuk nyomdokaiba léptek: 1956. augusztus 19-én Adam Arkin, míg 1960. március 21-én öccse, Matthew Arkin színész látta meg a napvilágot. Második arája Barbara Dana, színésznő-forgatókönyvíró volt, akivel 1964. június 16-án keltek egybe – és a 90-es évek közepéig éltek együtt –, majd három évvel később egy fiúk született, Anthony (Tony) Arkin. Második válása után, 1996-ban egy pszichoterapeutával Susan Newlanderrel keltek egybe, akivel a mai napig is tart a frigy.

2007-ben a pár Új-Mexikóba költözött.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

PARKER Jellegtelen bosszúhadjárat Írta: Sanya08

E

mlékeztek még a Visszavágóra? A nyitójelenetre, melyben Porterből kiszedik a golyót, majd nekivág a városnak. Elszedi egy hajléktalan pénzét, flegmán nekimegy embereknek, egy járókelőnek ellopja a pénztárcáját, csalik a hitelkártyával és közben jólesően szívja a cigarettáját. Háttérben erősen noir-os, fülbemászó muzsika. Megvan? Remek film volt, ugye? Függetlenül attól, hogy volt egyet nem értés a rendező és a színész között, később aztán egy másik verzió is napvilágot látott, melyhez nekem még nem volt szerencsém. De tény ami tény, Mel Gibson egyik legjobb filmje volt az, a kilencvenes évek egyik legharapósabb és legcinikusabb bosszúfilmje, amiben főhősünk nem nevezhető igazán jó embernek, inkább egy igazi anyab*szónak. Ugyanígy beszélhetünk a Point Blank-ről, melynek nagyvonalakban ugyanaz a sztorija, és amiben még Lee Marvin sziklából fara-

38 / FilmMagazin

gott arcát bámulhattuk. Most 2013at írunk, ugyanebben a szerepben nézhetjük meg Jason Statham-et, aki szinte mindig ugyanazt a szerepet játssza, ugyanolyan filmekben szerepel, de valahogy mindig meg lehet ezt neki bocsátani, mert érti a dolgát. Menő a megjelenése, jó a hangja, tud verekedni.

Hol van hát a probléma? Adott egy korrekt bosszúfilm-matéria. Adott az R-besorolás, ami tehát véres akciójeleneteket ígér. Miben más ez a korábbi Richard Stark-adaptációktól? A válasz az, hogy „körülbelül mindenben”. A gond ott kezdődik, hogy a rendező Taylor Hackford láthatóan nem sokat ért az akciófilmekhez. Minden stílust mellőzve lát hozzá a feladatához, megfejelve egy nagy adag aránytévesztéssel, aminek köszönhetően aztán annak rendje és módja szerint több sebből kezdi el véreztetni saját filmjét.

Egyik ilyen hatalmas vérző seb az Jennifer Lopez, mely karakterének a

Taylor Hackford neve talán ismerősebben csenghet ha megemlítjük: ő írta és rendezte az Oscarra jelölt Ray-t is.

JASON STATHAM Mondanunk sem kell, az idén 46 éves színész életében sem fog nagy változás bekövetkezni, már ami a szerepválasztásokat illeti: nem tér el attól, amiben jó, marad a kaptafánál, vagyis az akciófilmeknél. Májusban például szintén láthatjuk a mozikban a Halálos iramban hatodik részében, de leforgatta már a Hummingbird című moziját is, aminek viszont még nincs hazai forgalmazója - ez talán nem is akkora gond, erősen direct to DVD jellegű cuccnak tűnik elsőre a dolog.

Jóval ígéretesebbnek ígérkezik a Homefront, melyben Winona Ryder és James Franco lesznek a partnerei és amely egy DEA ügynök, valamint a helyi drogbanda között kirobban véres háborút mutatja meg nézőinek.

Lesz még ezen kívül 2014-ben egy Heat is, melyről viszont még sok mindent nem tudni, azon túl, hogy Sofia Vergara lesz a partnere. A The Expendalbes 3-at meg talán mondanunk sem kell, hisz az is jönni fog.

szerepeltetését gyakorlatilag semmi nem indokolja (rendben, van egy pont a filmben, amikor talán a főhősnek szüksége van rá, de ez nem sok), arra pedig végképp nem láttam indokot, hogy elmesélje nekünk szomorú életének a történetét. Említettem már a stílust, aminek itt nyoma sincs, nincsen emlékezetes képi világ sem pedig filmzene, mint a Visszavágóban (a zene itt határozottan béna, tv-filmbe illő és abszolút generikus).

Ami Jason Statham-et illeti, nyújtja a szokásos formáját, ha kell odavág, de azért a szíve a helyén van, az elején egy rablás közben ki is jelenti, hogy ő bizony nem bánt olyat aki nem érdemli meg, bla-bla-bla. Ezzel a pár mondattal már elbaltázták az egészet, mert a legutolsó dolog, ami hiányzott a karakterből az, hogy humanizálják és hogy kvázi modern Robin Hood-ot faragjanak belőle.

Addig rendben van a dolog, hogy Parker, ha felbosszantják, akkor kőkemény tud lenni, de ez a folyamatos flashback-bevágás a szerelmi életéről és a mentoráról teljesen hazavágták a filmet. Egyedüli pozitívumként az akciókat tudom említeni, melyek kellően gyorsan, feszesek

és brutálisak voltak, de ezek is inkább csak önmagukban maradandóak, a film többi részével nem alkotnak szerves egészet. A rosszfiúk se alakítanak valami emlékezeteset, Michael Chiklis végig keményen néz, de teljesen hatástalan és néhol komikus, a többieknek pedig szinte semmi szerepük sincs. Kár vesztegetni rájuk a szót.

Hatalmas csalódás volt hát ez a film, mondom ezt úgy, hogy Statham rajongója vagyok. Vannak azonban dolgok, melyeket még én se tudok lenyelni, és vannak helyzetek, mikor nem elég az, ha egy akciójelenet véres és durva. Kell lennie mögötte valami plusznak, ami ebből a filmből bizony nagyon hiányzott.

40% Stáblista Rendező: Taylor Hackford Főszereplők: Jason Statham, Jennifer Lopez, Michael Chiklis Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. február 28.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

AZ ÚJSÁGOS FIÚ Tavaly Cannes-ban talán nem volt jobban utált film, mint a Precious rendezőjének új filmje, Az újságos fiú. Rejtély, hogy a hamarosan idehaza is megérkező film mivel váltotta ki az ellenszenvet, hiszen amerikai létére igazán merész, s Nicole Kidman és John Cusack brillírozik a tőlük teljesen szokatlan szerepekben. Írta: Paulkemp

T

udjuk, hogy a francia fesztivál közönsége időnként prűdnek mutatkozik, de tényleg nem Lee Daniels filmjétől volt tavaly a botrány várható. Bár tény, hogy nem mindennapi, hogy Kidman levizeli filmbeli partnerét (golden shower egy kis medúzacsípés miatt), vagy hogy dob egy Elemi ösztönt miközben érintés nélkül elégíti ki halálraítélt férj jelöltjét a börtönben, s persze talán az sem megszokott, hogy Matthew McCounaghey meztelenül kikötözve fetreng a földön homoszexuális erőszak áldozataként. Így talán nem véletlen, ha nyugodtan egy nagyon illusztris társaság tagjaként emlegethetjük az alkotást, hiszen ha nem is olyan durva botrányt, de épp megfelelő méretűt

40 / FilmMagazin

okozott, mint a Gaspar Noé Visszafordíthatatlana, Vincent Gallo ominózus orál szex jelenete A barna nyúlban, vagy pedig Lars von Trier Antikrisztusa.

Persze Az újságos fiúban egyenetlenségei és trashbe hajló kilengésein ellenére sok értékelhető dolog van. A Peter Dexter regényéből saját maga adoptált forgatókönyvben

Lee Daniels előző filmje, a Precious szintén csak DVD-n jelent meg, pedig az is moziba kívánkozott volna.

A PISI MIATT NEM NÉZIK A FILMET? Nicole Kidman így nyilatkozott az ominózus pisilős jelenetről a The Film Experience blognak: "Az emberek lecsaptak a pisilős jelenetre és az alapján ítélték meg a filmet, amiről azt gondoltam, hogy nagy kár. Azonnal csak ez a jelenet határozza meg az egész filmet és csak arról írnak. Az emberek pedig elolvassák és azt gondolják, hogy eszük ágában sincs megnézni egy olyan filmet, ahol az egyik ember lepisili a másikat".

sok minden változik Daniels keze alatt, többek között két szereplőt aforamerikaivá változtat, mely további távlatokat nyit meg a történetben, ahol McCounaghey egy újságírót alakít. Testvérével (Zac Efron) és egy másik íróval egy halálraítélt gyilkost (John Cusack) – aki úgy tűnik megölt egy sheriffet – próbálnak felmenteni, egy szexuálisan túlfűtött Barbie-baba (Nicole Kidman) segítségével, aki mellesleg egy rövidke levelezés után készül hozzá menni a rabhoz (bár ez egy cseppet sem akadályozza meg, hogy hetyegjen a többiekkel is). A történetet narrátora a fivérek gyermekkori bejárónője, aki nem csupán hitelesíti a történetet, de bizonyos pontig erkölcsi mérce is abban.

A szexuálisan túlfűtött forró déli mocsarak határában ezek a karikatúraszerű emberek próbálnak nem csupán egy remek tempót diktáló (erotikus)thrillert összehozni, de közben a hatvanas évek olyan témáit meglebegtetni, mint a homoszexualitás, a rasszizmus, vagy a szexuális szabadság. Mindezt pedig összefogják az újságírói etikával kapcsolatos ki nem mondott kérdések, hisz ki ne tenné felelőssé szinte

rögtön az azóta New Yorkban terpeszkedő hőst a végkifejletért. S pont attól a botrány illattól nem válik közhelyessé és elcsépelté, mely úgy tűnik még is megpecsételi az alkotás előmenetelét.

Mindeközben pedig az A-listás színészek szinte mindegyike zseniálisan hozza saját szerepét. Bár egyértelmű, hogy a rózsaszín szobából érkező cicamica – Nicole Kidman 50 évesen dögösebb, mint bármikor ezelőtt – és a tényleg félelmetessé váló aberrált állat – John Cusackról soha nem gondoltam volna, hogy képes ilyenre – lopja el a showt a többiek orra elől. S még Zac is képes egy húszéves fiú első szerelmi hevében való túlfűtöttségét megeleveníteni a filmvásznon két alsógatyás jelenet között. Talán a végére még az is el hisszük neki, hogy tényleg mély megrázkódtatás volt számára édesanyja elvesztése és most még nagyobb apja új házassága. Illetve azt se feledjük el, hogy Matthew végleg kinőtte a szépfiú szerepét és mint a jó bor beérett (erre jó példa ezen a filmen kívül az előző számunkban részletesen bemutatott és 100%-ra értékelt Gyilkos Joe is).

S mindez igaz akkor is ha rengeteg bugyuta (valószínűleg sokáig fogják még emlegetni a „Ha már valakinek le kell pisilnie, akkor én legyek az!” sort) és röhejes jelenet között kell megkeresnünk az igazi gyöngyszemeket, bár az is lehet, hogy pont ezekre van szükség, hogy a lassan kibontakozó probléma felvetések tényleg nagyot szóljanak.

Annyi viszont biztos, hogy minden negatív hang ellenére egy rendkívül zseniális alkotással állunk szembe, mely szinte hibátlanul kalauzolja el a nézőket egy olyan problémákkal terhes korba, hogy a filmművészeten keresztül újra szembe nézhessen (már ha illetékes), vagy megismerkedhessen velük.

80% Stáblista Rendező: Lee Daniels Főszereplők: Zac Efron, John Cusack, Nicole Kidman Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, március 13-tól

FilmMagazin / 41

KRITIKA

TÖKÉLETES HANG Apáca Show 2, társadalmi kérdések és apácák nélkül, középiskolások helyett egyetemistákkal, és Beethoven helyett a No diggity-vel és a már rádiókban rongyosra ismételt, és már tucatszor feldolgozott Eternal Flame-mel… mindez a capellába csomagolva, amitől a nagyérdemű a fiúbandák kora óta kényszeresen menekülne… Szóval miért is lett jó ez a film? Írta: Holhós Linda

T

alán a helyes kérdés az volna: jó lett-e ez a film egyáltalán? Legelőször a mozi plakátjával találkoztam. Hét darab szemüveges nő, egymásnak dőlve, trendi cuccokban pózol. Nekem való film, hát persze… olyan gyorsan elmentem mellette, mintha kergetnének. Valamilyen idióta tucat vígjáték – gondoltam, és nem is tévedtem nagyot. Egyik nap, mikor már végképp nem tudtam mit nézni kínomban, megint a kezem ügyébe került a film, merthogy közönségértékelés szempontjából nem végzett rossz helyen. Fintorogva megkerestem a film trailerét, és elindítottam. Ééééés kit látnak szemeim? Anna Kendric-

42 / FilmMagazin

ket! Még egy erős mínusz a mozival szemben. A hölgyemény Alkonyatbeli karaktere több volt számomra, mint taszító, és hát milyenek vagyunk mi emberek? Szeretünk ítélkezni, majd mereven ragaszkodni a véleményünkhöz… miért lennék én a kivétel? Aztán az előzetes 56. másodperce körül elkezdenek ezek a rém idegesítő fiatalok énekelni. És tetszett! Felkeltette az érdeklődésemet, ami már önmagában nagy szó, mivel ez a zenei műfaj nem igazán áll közel a lelkemhez (ki hinné?) és hát miért menjek kertészszaküzletbe, ha utálok virágot ültetni? Minderre, és a józan paraszti eszem heves fejrázására fittyet hányva, azt mond-

tam: ám legyen, vállaljuk be! Persze hülye az, aki egy ilyen típusú filmben is az értelmet akarja megtalálni. Így eltökéltem magam: ezt a mozit minden kritikus hajlamomat legyőzve fogom végignézni, és csak egyvalamire fogok összpontosítani: a film generálta hangulatra. Így utólag, nagyon tömören ki merem jelenteni: nem volt ez rossz, a saját lötyögős, teljesen értelmezhetetlen, és komolytalan módján. Történetünk középpontjában egy egyetemi a capella csapat áll, csak női tagokkal, és hát egy csúfos bukás után. Szegény ember vízzel főz alapon, olyan tagokat is toboroznak a bandába, akik enyhén szólva sem tesznek

Férfiolvasók figyelem: Anna Kendrick és Brittany Snow is látható meztelenül egy közös zuhanyjelenet során!

eleget az elvárt kritériumoknak. Persze ugyanezen egyetem büszkélkedhet egy csak fiúkból álló csapattal is, akik a csúcsok csúcsát döngetik siker szempontjából… És kérem szépen ebben feszül az ellentét, ez lenne a film konfliktusközpontja. Komoly, kétség kívül. Nem is tudom hogyan bírtam ki ezt a sok izgalmat… Na, de mindegy is, itt nem ér véget a történet. Főhősnőnk, Beca, most kezd az egyetemen, és életcélja a zene. Inkább szerzői, mint énekesi szinten, mégis a Sorsnak, és az egyetemen oktató édesapjának köszönhetően a lányok csapatában köt ki. És itt lépünk be igazán a dolog vígjáték részébe, merthogy egy olyan énekesekből álló banda akar állami versenyt nyerni, ahol még az sem biztos, hogy a tagok tudnak énekelni… Ajvé. Persze a Szerelem sem rest, nem bírja ki, és kényszeresen képviseltetni óhajtja magát, újabb konfliktust generálva ezzel: Beca felé kacsintgatni kezd, a hőn

utált konkurens fiúbanda egyik tagja.

Lássuk be, a film nem az eredetiség mintaképe. Kicsi kiollózás innen -onnan, egy-két dalolni tudó főszereplővel megfűszerezve, itt-ott poénokkal. Ezzel ki is merült minden, ami a moziról elmondható. Ettől függetlenül, egyszer érdemes megnézni. Nem fogunk eufórikus örömöt érezni a végén, nem katartikus élmény, de a feszült hétköznapok levezetésére alkalmasnak nyilvánítható mozi. Nem állítom, hogy többször végig fogom nézni, mert nem, de az a 112 perc amíg tartott, okozott egyfajta fájdalmas örömet. Ha mást nem is nyertem általa, legalább újra hallhattam azokat a dalokat felcsendülni, amik bizony megbolondították generációm tinédzseréveit. És amikre szégyen, nem szégyen, még én is csápoltam. Kendrick kisasszony egy hangyányit kiemelkedett a tejes tehetségtelenségből számomra.

Nem is tudtam hogy ilyen jól tud énekelni. Eddig holtversenyben volt

MI KELL A FOLYTATÁSBA? A Tökéletes hang 2012 mozis meglepetése volt Amerikában: az egyetemi dalversenyek világába kalauzoló vígjáték 18 milliós költségvetéséhez képest 108 milliót hozott úgy, hogy a világ nagy részén még nem is mutatták be. Az alkotók erre persze vérszemet kaptak, és készülnek a folytatásra, de a rajongók sem restek. Az interneten listákat állítanak össze arról, miből legyen több a folytatásban, és előkelő helyezést ért el a kockahas. Való igaz, viszonylag kevés kockahas villan az első részben, mert a film leginkább a jóképű srácok és lányok hangjával és csípőmozgásával akar a nézőkre hatni, de legközelebb nyilván másképp lesz. A rajongók abba is beleszólnak, hogy szerintük melyik szereplőnek kellene kicsit fogynia, és kiknek kellene végre összejönniük a sok éneklés közepette. Sokan azt is szeretnék, ha a szereplők továbbra is pikírten beszólogatnának a hasonló témájú Glee Sztárok leszünk! című sorozattal kapcsolatban. Azok sincsenek kevesen, akik több jelenetet követelnek a főszereplőnek, Anna Kendricknek. (UIP –Duna Film)

FilmMagazin / 43

KRITIKA

nálam a hölgyike Kristen Stewarttal, de most már Miss Stewart egyedül ücsörög a „színészetre teljesen alkalmatlan” listám élén. Sajnos a romantikai hajlamaim teljes hiánya miatt képtelen voltam elmerülni abban az érzelmi viharban, amit a főhősök bimbózó szerelme kellett volna hogy indukáljon. Még szerencse hogy a szerzők nem estek túlzásba, és odáig nem fajult el a dolog, hogy a Backstreet Boys I’ll never break your heart-jára, a lemenő nap fényében váltsanak érzéki csókot a főhősök… Na ha idáig eljutottunk volna, én nemes egyszerűséggel tökön szúrtam volna magam. De hála a filmkészítés isteneinek, idáig nem merészkedtek az alkotók. Maradunk az egyenes, kedveskedő, szemérmes puszi váltás mellett, amit még az én érzékeny gyomrom is minden gond nélkül megemésztett. A zenei snittek ellen sok kifogásom nem akadt, bár lelkes sem lettem tőlük, leszámítva talán a házon belüli versenyt, a kiüresedett úszómedencében. Az egymás ellen énekelés

44 / FilmMagazin

egész szórakoztatóra sikeredett. A viccek hol célt értek, hol nem. Sajnos ebben a filmben is fellelhető az erőltetett poénképzés esete, amikor az alkotók valami teljesen értelmetlen ökörséget, vagy helyzetkomikumot beleerőszakolnak egy jelenetbe.

Ezeket itt sem tudtam értékelni. És itt zárul is a kör. A többi színész teljesítménye is az „elmegy” kategóriában leledzik, nem nyújtottak semmi maradandót. Nagy bajom az ilyen mozikkal, hogy ha már egyet láttál a típusából, akkor mindet láttad már.

Persze itt is akadnak kivételek, amik erősítik a szabályt, de ez a film nem tartozik ezek közé. Kinek mi tetszik alapon, biztos sokak kedvence lesz ez a film (most nem mennék bele a korosztályos, és nemi irányvonalak meghatározásába), mert vicces, meg éneklős, meg helyenként romantikus-szerelmetes, meg amúgy is… Én sajnos vágyom a mondanivalóra, a tartalomra, és jelen filmalkotás ebből a szempontból komoly diétára lett fogva. Az hogy egy fiatal egyetemista lány életszemlélete

szemben áll az apjáéval… Na, ez nem mondanivaló. Minden gyerek életszemlélete szemben áll a szülei szemléletével. És? A közkedvelt reklámszöveg sem hat meg, miszerint: „Valósítsd meg az álmaidat!”, vagy ennek pepitája: „Merj nagyot álmodni!” Valamikor az elmúlt évszázad hajnalán, én is lelkes voltam ettől az üzenettől. Majd felnőttem.

Ezen logika alapján a film célközönsége, és akiknek merem is ajánlani a mozit a 15-20 év közötti korosztály és azon belül is elsősorban a lányok.

55% Stáblista Rendező: Jason Moore Főszereplők: Anna Kendrick, Elizabeth Banks, Alexis Knapp Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. március 28.

KRITIKA

ÖLNI KÍMÉLETESEN Brad Pitt és Andrew Dominik újra összedugták a fejüket… Írta: Sanya08

Brad Pitt rajongók figyelem: júniusban érkezik a Z világháború!

s rájöttek, hogy ezúttal nem szükséges egy hatalmas eposzt készíteniük ahhoz, hogy felfigyeljünk rájuk. Elég egy pici kis gengszterfilmet készíteni. Olyan kicsit, hogy szinte észre se vesszük, amolyan rejtőzködő gyöngyszemet.

Talán ennek köszönhető az is, hogy nálunk nem is méltóztatták bemutatni a mozikba, talán azért, mert anynyira jelentéktelennek tűnt, vagy pedig mert kint sem aratott olyan nagy sikert, hogy érdemesnek látszódjon egy nagy hazai premierre.

Pedig nem hazudok, ha azt mondom, hogy ez egy remek film. Nem úgy remek, mint a Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford… nem epikus, nem nagy ívű és az operatőri munka sem anynyira hivalkodóan zseniális. Nincsenek nagy premier plánok. Nincs nagy jellemábrázolás és pszichológia. Van viszont Brad Pitt hátranyalt hajjal, shotgunnal a kezében. Legalábbis ez az, amit a promók ígérnek, ennél azonban valamelyest többel állunk szemben, ha megnézzük a filmet.

É

A sztori tényleg sablonos. Adott egy bérgyilkos, akinek el kell tennie láb alól egy férfit, akit a maffia csalással vádol.

Ami megkülönbözteti ezt a filmet a többi gengszterfilmtől / bérgyilkosfilmtől, az a hangulat. A stílus. Baromi jó stílusa van a filmnek, Dominik megmutatja nekünk az elmúlt évek egyik legjobb lassított felvételét, az erőszak hirtelen kirobbanását és egy cool Brad Pitt-et. A fő plusz azonban a filmben nem a lassítás.

Nem az erőszak, azt meglelhetjük más, hasonszőrű filmekben is. A plusz itt az aktuálpolitikai utalások. A politika méreg lehet egy film esetében is, itt azonban valahogy megállja a helyét. Érdekes módszert alkalmazott a rendező ennek behozására, mert szinte végig halljuk a fülünkben a híradót, Obama beszédeit, és akár simán el is mehetünk mellette szó nélkül, de mégsem: egy különös ízt ad az egész filmnek. Mert mit látunk? Szimpla sztorit, de közben mégsem tudjuk szimpla sztoriként kezelni köszönhetően Obamának.

Ezt lehet utálni, lehet szeretni, én inkább azt mondom, hogy tisztelem: miért is ne? Kérdés az, hogy ezek a „háttérzajok” miként vonják el a figyelmét az embernek a cselekménytől. Meglehet, hogy kissé elte-

relik a figyelmedet és az egyszerű élvezetek és izgalmak helyett próbálod megfejteni, mit is keresnek itt ezek a beszédek. Mi az értelmük?

Miért vannak benne? Aztán a végső dialógusnál, mikor Brad Pitt ledarálja a monológját, és megtudjuk, milyen ember is ő valójában és hogy miért csinálja azt, amit csinál, mi a véleménye Amerikáról, arról hogy milyen állam is ez, és kimondja a végső ítéletet, a film utolsó mondatát: megvilágosodik. Ez az egész nem szól másról, csak az üzletről. A pénzről. „Amerika nem egy ország. Hanem üzlet. Most pedig fizess.” Komoly kritika ez egy embertől, aki emberek megöléséért kapja a fizetését. Dominik – ha csak egy röpke másfél órára is, de – frissességet lehelt egy lejáratott zsánerbe.

70% Stáblista Rendező: Andrew Dominik Főszereplők: Brad Pitt, Ray Liotta, James Gandolfini Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, március 27-től

FilmMagazin / 45

KRITIKA

ÍGÉRET FÖLDJE Ahogy a történelemben sokan másoknak nekem is meggyűlt a bajom az Ígéret földjével kapcsolatban. Bár ez nem teljesen igaz, mert ugyan az volt az érzésem, hogy kicsit unalmas, mikor ránéztem az órámra már majdnem vége volt az egésznek. Írta: Fekete Felícia

A

probléma valószínűleg ott kezdődött, hogy elkövetem a legamatőrebb hibát: elolvastam az ajánlót. Így nem csak azt tudtam előre, hogy a főhős milyen irányba fog változni, de azt is, hogy lesz egy megdöbbentő (vagy nem is annyira) csavar a vége felé.

A téma amúgy rendkívül aktuális, még ha egy kicsit egyoldalúan is mutatják be. A palagáz kitermelésének környezet-károsító hatása rendesen ki van domborítva. A kőzetrepesztés technikával kapcsolatos problémákról van szó itt bővebben.

Van Sant reálisan ábrázolja a kisvárosi életet a harmatos fűvel. Nincs idealizálva és nem is esett a másik végletbe, miszerint azonnal agyonvernek, ha egy szegényebb állam kisvárosának kocsmájába belépsz.

Itt is kap egyet a főhős, de az az egy pofon szépen fel van vezetve.

46 / FilmMagazin

Még egy aprócska problémám volt. Sokszor megfigyeltem már, hogy egy-egy évben minden film ugyanarról szól. Itt is betelt a pohár a főhősnél, vagyis eljutott arra pontra, mikor kimondja (ahogy az anyám is kimondta állandóan gyerekkoromban): mindennek van határa. A Kényszerleszállás is pont erről szólt.

Van egy pont, miután nem lehet többet hazudni. Úgy látszik az önismeret és a legyünk hűségesek önmagunkhoz érzése manapság áthatja az egész társadalmat. Olyannyira, hogy már a közönségfilmek is erről szólnak. Persze ennek inkább örülni kell mint búslakodni miatta. Ügyesen bemutatja a film azt is, hogy egy egyedülálló anya nem filozofálhat annyit hogy vajon mi helyes és mi nem, mint az egyedülálló harmincnyolc éves főhős, Matt Damon (aki velünk együtt öregszik.) Ahogy

azt a megint csodálatos Frances McDormand karaktere megfogalmazza: "this is just a job."

Az én munkám meg az, hogy véleményt mondjak az Ígéret földje című Gus Van Sant filmről. Így befejezésként annyit kell még hozzátennem, hogy akit érdekelnek a nagyvállalatok, (kilenc milliárd dolláros cég, ahogy sokszor hallhatjuk), a környezetvédelem, a lelkiismereti kérdések, és nem utolsósorban a vidék egész világon tapasztalható nyomora, az nézze meg, mert jó film.

80% Stáblista Rendező: Gus Van Sant Főszereplők: Matt Damon, Frances McDormand, Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2013. február 28.

KRITIKA

AZ UTOLSÓ CSAVAR A baseball hazánkban talán nem örvend akkora népszerűségnek, mint a tengerentúlon, de ezen film élvezete szerencsére a sportág behatóbb ismerete nélkül is lehetséges. Írta: alien

E

leinte furcsa volt Clint Eastwood-ot újra a képernyőn látni, tudván azt, hogy a 71 éves „szöszi” a 2009-es Gran Torino-t szánta színészi karrierjének lezárásának. Persze mi csak örülhetünk annak, hogy Eastwood végül meggondolta magát, hiszen ő még a gyengébb filmekbe is képes színt vinni speciális kisugárzásával és brutális arcjátékával. Szó se róla, Az utolsó csavar önmagában sem rossz film, de Eastwood jelenlétével megfűszerezve sokkal különlegesebb élmény, mint amilyenné nélküle vált volna.

A történet a baseball világába kalauzolja el a nézőket, elsősorban nem magára a játékra, hanem annak hátterére koncentrálva. A hangsúly ezúttal a játékos-megfigyelésre helyeződik (ellentétben mondjuk a szintén hasonló témában utazó Pénzcsinálóval, ahol inkább a gazdasági részek kerültek előtérbe), a cél pedig nem más, mint a liga leendő sztárjának részletes kiértékelése.

Persze a mai világban ez már könynyen lehetséges, egy-két gombnyomás az egész, ám Gus (Eastwood)

a szakma egyik legjobbjaként a régi módszer híve, aki szereti az újságokat bogarászni és a saját szemével látni a játékosok teljesítményét. Ez utóbbit azonban rendkívül megnehezíti romló egészségi állapota, melynek következtében az általa szolgált klub bizalma is megrendül benne.

Talán a játékos pontos analízisének elkészítésével ismét megingathatatlan pozícióba kerülhetne.

Mivel nem elsősorban a baseballról van szó, ezért a fő konfliktus sem az előbb felvázolt cselekményből fakad. Megismerkedünk ugyanis Gus lányával (Amy Adams), aki finoman szólva sem jön ki jól az apjával, és aki – baráti közbenjárás hatására – mégiscsak kénytelen huzamosabb időt Gus-szal tölteni, hogy segítsen neki átvészelni ezeket a gondterhelt időket. A dolog azonban rosszul sül el, hiszen gyerekkori traumák jönnek elő és régi sebek tépődnek fel a vélt vagy valós sérelmek hatására. Ilyen lelkiállapotban pedig ki tudna a munkájára koncentrálni?

A színészek többségére nem lehet panasz, mondom ezt úgy, hogy szinte kivétel nélkül a már jól ismert

karaktereiket hozzák (Eastwood például megint az a mogorva öregúr, akit a Gran Torinoban is láthattunk). Egyedül talán Justin Timberlake lóg ki a sorból, akinek a tehetségtelensége a nagynevű társak mellett a szokásosnál is jobban kidomborodik. A legfőbb kérdés persze az, hogy érdemes-e 2 órát rászánni a film megtekintésére, a válaszom pedig egyértelműen igen. Mert bár unalomig ismert elemekből építkezik és közel sem olyan jó, mint amilyen anno a Pénzcsináló volt, mégis kellemes szórakozás – azt viszont nem állítom, hogy másodszor is elővenném…

70% Stáblista Rendező: Robert Lorenz Főszereplők: Clint Eastwood, Amy Adams, Justin Timberlake Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, február 27-től

FilmMagazin / 47

KRITIKA

HOLY MOTORS Leos Carax 13 éves csendet tört meg a tavaly Cannesban debütált filmjével, s visszatérése zseniálisan sikerült. Nem elég, hogy lerója tiszteletét mind a színészek, mind maga a filmművészet előtt, de még azt a fricskát is megengedi magának, hogy az analóg mozi rekviemét a legmodernebb technikákkal rögzítse. Írta: Palkemp

Leos Carax legutóbbi nagyjátékfilmjét 1999-ben rendezte.

O

scar (Denis Lavant) jól menő üzletembernek tűnik, aki elbúcsúzva gyermekétől beszáll fehér limuzinjába, és nekiindul hosszúnak ígérkező napjának.

Ahogy sofőrje felkészíti kilenc találkozót kell ma lebonyolítani. Majd jön a meglepetés, hiszen a limuzinból már nem a jól szituált férfiú, hanem egy koldus száll ki, aki hajlott háta miatt már évek óta csak macskaköveket és lábakat látott a világból.

Nem sokkal később már egy ír sztereotípiának tűnő groteszk manóként tűnik fel, hogy elrabolja a szupermodellt (Eva Mendes), akit pillanatok alatt csadorba öltöztet, s álló falloszszal alszik el az ölében. Vagy motion capture ruhába bújik, s a modern filmgyártás oltárán áldoz, esetleg bérgyilkosként megöli a szintén ő általa megformált célpontját.

48 / FilmMagazin

Sorolhatnák akár tovább a roppant szürreálisnak tűnő képsorok által megrajzolt képek jeleneteit, s elmesélhetnék, hogy hősünk hogyan bújik egyik életből a másikba, hogy a hosszú nap végén a limuzinját maga mögött hagyva megpihenjen a majmok között. Sőt ódákat zenghetnénk, hogy az ágaskodó pénisszel, cyberszexszel, kifröccsenő agyvelővel, posztmodern gondolattal, Kylie Minogue-gal, arab Pietával megszőtt történetek milyen zseniális metaforák, de nem fogunk. Csupán mi is fejet hajtunk a színészet nagysága előtt, mint, ahogy azt Leos Carax, a rendező is megteszi.

Nem csupán Lavant remeklése, hanem úgy az egész szakma előtt tiszteleghetünk, akik értünk, a nézőért vesztik el egy picit önmagukat, s bújnak akár nap-nap után új köntösökbe (ahogy azt a film első jelenete teljesen nyilvánvalóvá teszi). Mindeközben pedig megidézik a modern hontalan embert, akinek nincs állandó helye és léte ebbe a világban, csupán hömpölyög együtt a korral.

De persze ha már film, akkor egy másik kérdés is felmerül: Honnan jön, s hová tart a mai filmművészet?

S mi értelme van még? S kinek készül? Már ha az egészet a francia újhullámból eredeztetve az üres zöld terekbe tartónak látjuk, s mi is úgy érezzük, hogy lassan meghall a hetedik művészet.

Carax tehát visszatért, s elsiratta mindazt, amit ő művészetnek vél a mozgóképek világában. Eközben pedig remekül átgondolt rövid szkeccsekkel próbált kacagva, s fejet hajtva szórakoztatni minket, a közönséget, aki talán már elfelejtették, hogy miért is ültünk be az elsötétített terem sorai közzé.

75% Stáblista Rendező: Leos Carax Főszereplők: Denis Lavant, Edith Scob, Eva Mendes, Kyle Minogue Forgalmazó: Szuez Film Kft. Hazai premier időpontja: 2013. március 14.

SOROZAT

MIÉRT JÓ NÉZNI A TRÓNOK HARCÁT? Erős. Tüzes. Szenvedélyes. George R.R. Martin egy olyan világot tárt elénk, melyben legyen valaki akár hős, vagy álljon a gonosz szolgálatában, ezeket a belső tulajdonságokat egészen biztos, hogy magában hordozza. Olyan erős jellemekkel és hitükben megrendíthetetlen szereplőkel ismertetett meg bennünket, hogy lehetetlen, hogy valakit ne ragadjon magával a történet. A számtalan karakter közül, mindenki találhat a maga számára kedvelhetőt. Ha olvastad a könyveket látnod kell a sorozatot és fordítva. Szerencsére a Trónok harca harmadik évadára nem kell már sokáig várnunk! Írta: Zaphier

T

ovább folytatódik a nemesi házak harca a királyi trónért, melyre mindenki önmagát érzi jogos örökösnek. Lannisterek, Targaryenek, Baratheonok. A jelen és a múlt uralkodó családjainak csatája már eddig is ezrek életébe került és nagy valószínűséggel minél közelebb érünk a történet végkifejletéhez, az áldozatok száma is egyre nő majd. Ezernyi rokon, ismerős, ellenség, vagy szövetséges. Számtalan karakter melyekről a mai napig nem lehet tudni, hogy a jó vagy a rossz oldalán áll-e. Sőt, tulajdonképpen ki is itt az igazi ellenség? Mikor a Trónok harcában egy kérdésre megkapod a választ, általában két újabb kérdés adódik helyette, így

50 / FilmMagazin

minden percében magával tudja ragadni az ember figyelmét. A harmadik évad is kérdések hadával indul hisz a huszadik rész nagyon izgalmas képsorokkal ért véget, amiből tudni lehet, hogy most igazán új fejezet veszi kezdetét a Hét Királyság történetében.

A sok szálon futó történet – melynek központi szereplői nem kétséges, hogy a Stark ház gyermekei – rengeteg férfi és nő életébe mutat, nekünk betekintést melyeknek nevét felsorolni is sok lenne, én mégis megpróbálok egy rövid bemutatót tartani a legfontosabb karakterekből.

Egy kis történetleírás azoknak, akik még most ismerkednek Westeros csodálatos világával.

Még a történetünk kezdete előtti időkben élt egy király Areys Targaryen. A nép csak „őrült” királyként” emlegette, akit saját testőre Jaime „Királyölő” Lannister döfött hátba. Miután az öreg Targaryent megölték, gyermekei Viserys és Deanerys elmenekültek a birodalomból a keskenytengeren túlra, a trónra pedig Robert Baratheon ült, feleségéül téve a Királyölő ikertestvérét Cerseit. Persze sejtelme sem volt róla, hogy a feleségének titokban bűnös viszonya van a saját ikerbátyával így a házasságuk alatt fogant 3 gyermekük közül egyike sem a királyé. A történet kezdetén Daenerys Targaryen (Emilia Clarke) feleségül megy egy nomád király-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el a januári számunkban közölt 4 oldalas háttércikkünket is!

FilmMagazin / 51

SOROZAT

hoz, hogy annak hadseregét felhasználva visszatérhessen a Hét Királyágba, visszaszerezni jogos jussát. Az igazi harc azonban akkor indul meg, amikor Robert király egy „vadászbalesetben” életét veszíti.

Hirtelen számos követelője lesz a Vastrónnak. Elsősorban Joffrey Baratheon (Jack Gleeson) aki el is foglalja „apja” helyét, mert senki nem tud róla, hogy saját nagybátya nemzette. Mellette Renly és Stannis Baratheon, Robert testvérei is maguknak követelik az uralmat. A rengeteg trónkövetelőt pedig természetesen még több támogató és lázító veszi körül.

Joffrey király legfőbb támasza, saját nagyapja Tywin Lannister (Charles Dance) aki a leggazdagabb és legbefolyásosabb ember az országban. Cersei (Lena Headey) is mindig készen áll fia védelmére. A Lannister ház „fekete báránya” a törpe Tyrion (Peter Dinklage) a történet talán legszerethetőbb figurája.

Míg a családja többi tagja szépséggel lett megáldva, jókora gonoszsággal párosítva, Tyrion épp az

52 / FilmMagazin

ellenkezőjét kapta. A külseje miatt „ördögfiókának” csúfolt férfi, bár nem a bátorságáról, vagy a hősiességéről híres, mindig azon igyekszik, hogy enyhítse a károkat, amelyeket önző környezete a világra mér. Tisztességes és jószívű férfi, aki rossz családba született, így nem tehet mást, mint éles eszének köszönhetően, megpróbálja irányítani a körülötte élőket, hogy saját maga és a többi ártatlan is túlélhesse családja pusztítását.

Stannist egy idegen földről érkezett papnő segíti, aki fekete mágiából nyeri erejét. Öcse Renly, bár a férfiakhoz vonzódik, szeretője húgát Margaeryt veszi feleségül, hogy elnyerje befolyásos családjuk támogatását. Margaery legfőbb célja, hogy királyné legyen, akár Renly, akár Joffrey, vagy bárki más oldalán.

Daenerys támasza pedig egy Jorah Mormont nevű nemes férfi (Iain Glen), aki maga is a Hét Királyságból menekült. A hercegnő birtokában van azonban még egy hatalmas erő, amit egyetlen más trónkövetelő, sőt senki a földön nem tud-

hat magáénak: három sárkány. A sárkányok több ezer ével ezelőtt éltek a földön, de kipusztultak, Daenerysnek azonban sikerült felébresztenie hármat is. Így lett „Viharban született Deanerys” a „Sárkányok anyja”.

Mindenki a hatalomra törekszik és a magáét tartja a legkiválóbb családnak, de egyikük sem érhet fel a Stark házhoz.

A Stark gyerekek nem királyok leszármazottai, nem rendelkeznek hatalmas vagyonnal és nincsenek sárkányok birtokában, de az apjuk, Eddard Stark vére folyik bennük, és az ő nevelése alapján cselekszenek, ami nagyobb erő bárminél. Eddard szinte egész életében északon élt Deres uraként és nevelte hat gyermekét, míg legjobb barátja Robert király fel nem kérte, hogy segítse őt a birodalom irányításában Királyvárból. Így a király segítőjeként élte meg Robert halálát és mikor le akarta leplezni Joffrey jogtalan örökségét, a király kivégeztette öt. A fiatal uralkodó nem is sejtette, hogy milyen átkot vesz ezzel a fejére: hat

Hazánkban a harmadik évad első része április elsején lesz látható az HBO csatornáján.

>> Trónbitorlók, lovagok, sárkányok, összeesküvések és titkos szerelmek világa ez, ahol szükség van a hősökre, mert új és eleddig ismeretlen veszély fenyeget a Falon túlról: a Mások. <<

gyermek bosszúját. Robb (Richard Madden) a legidősebb fiú, rögtön hadjáratot indított apja gyilkosa ellen és több ezren követték Eddard Stark hívei közül, akik idővel ki is kiáltották a fiút észak királyává. Eddard és fiai még évekkel korábban Deresben rátaláltak egy rémfarkas tetemére, mely hat kölyköt hagyott maga után.

Mind a hat gyermek kapott egy rémfarkaskölyköt. Persze akkor még nem sejtették, hogy ezek az állatok akkorák lesznek majdnem, mint egy ember. Nincs más, aki parancsol nekik. Csak a Stark gyerekekre hallgatnak és árnyékként követik őket.

Robbot Szürke szél kíséri el a megvívandó háborúba.

Sansa az idősebbik Stark lány Joffrey jegyeseként került Királyvárba és apja halála után is kénytelen ottmaradni. Erősen és bártan viseli a király és annak anyja kegyetlenségeit, bízva benne, hogy a családja kimenti majd. Az ő rémfarkasát, Lady-t sajnos már kölyök korában elpusztították. Arya (Maisie Williams) a kisebbik lánytestvér megszökött Királyvárból, mikor Eddard meg-

halt. Fiú ruhába öltözött és éles eszének köszönhetően, a legveszélyesebb helyzeteket is túléli, miközben minden éjjel arról álmodik, hogy megöli a királyt. Az ő rémfarkasa Nymeria.

Bran Deresben maradt és bár még csak tíz éves, felnőtteket megszégyenítő módon irányítja az északi birtokot. Az ő rémfarkasa Nyár, az öcséjé Borzaskutya. A kis Rickon még nem sokat ért a világból, de ő is kénytelen felnőni, mikor a család ellenségei a várra támadnak.

A hatból öt. Eddard Starknak azonban született egy hatodik törvényen kívüli gyermeke is, Havas Jon (Kit Harngton). Bár más anyától született, Eddard egyenlőként szerette többi gyermekével és a testvérek sem ellenségeskedtek soha egymással emiatt. Jon egy hófehér rémfarkast kapott, a neve Szellem.

Apja halála előtt Jon a Falhoz utazott, hogy az Éjjeli Őrség tagjaként őrizze a birodalom békéjét. A Fal szó szerint egy hatalmas jégfal fent északon, ahol egy erődből az Éjjeli Őrség felesküdött katonái, életük

végéig őrzik a Hét Királyságot a Falon túli világtól, amely a vadak birodalma. Bár Jon mindent megtenne, hogy megbosszulja apja halálát és segítsen testvérein, úgy tűnik, rá egy sokkal nagyobb csata vár majd. Így a hat testvér a birodalom, különböző pontjain küzd az ellenséggel. A király még csak Robb és Sansa nevét ismeri, de előbb utóbb meg fogja tapasztalni, hogy Eddard Starknak hat gyermeke van. Tisztaszívű, okos, erős, és bátor gyerekek, akiket a rémfarkasok ereje segít. Nem királyok leszármazottai, ők Eddard Stark leszármazottai.

Trónbitorlók, lovagok, sárkányok, összeesküvések és titkos szerelmek világa ez, ahol szükség van a hősökre, mert új és eleddig ismeretlen veszély fenyeget a Falon túlról: a Mások. A harmadik évad még több kalandot és látványt ígér, amit mindenképpen látni kell majd. Ha a könyveket szereted inkább, olvasd el A tűz és jég dala című könyvsorozatot. Bárhogyan is, de érdemes megismerni az ifjú Starkok történetét.

FilmMagazin / 53

FILMKLASSZIKUS

A SZAKASZ "Valaki azt írta egyszer, a pokol az értelem tehetetlensége." Írta: Török Tamás

1

980 – az egyik kedvenc filmtörténelmi időszakom. Lehet, hogy ez így meglepően hangzik, de ezekben az időkben rengeteg olyan film született, amelyekre a mai napig iránymutatóként tekint számos rendező. Innovatív ötletek, újszerű látványvilág vagy egy lehengerlő történet. A szakasz is egy ilyen film, ami viszont egy teljesen más erény miatt maradt emlékezetes.

Számomra a filmkészítés egyik legizgalmasabb folyamata, amikor az adott rendező az általa átadni kívánt gondolatoknak, érzéseknek próbál keresni egy megfelelő kerettörténetet. Oliver Stone – aki amúgy imád történelmi eseményekhez nyúlni – a Vietnámi háborúkat választotta közvetítőnek. A kettévált Vietnam egyesítéséért zajló "törekvések" szerintem remek görbe tükröt mutatnak a világ felé. Leszögezném, nem vagyok a téma szakértője, de ha a saját szavaimmal kéne összefoglalnom ezeket a az időket,

54 / FilmMagazin

dióhéjban úgy fogalmaznék, hogy háborúztak a békéért. Míg Kína és a Szovjetúnió ideológiailag Észak-Vietnámot, addig az USA Dél-Vietnámot támadta a kommunista térnyerés visszaszorításának érdekében. Stone filmje – ahogy a cím is elárulja – egy ilyen, Vietnámban küzdő amerikai szakasz napjaiba nyújt nekünk betekintést.

Sok helyen olvastam olyan, számomra megalapozatlannak ható kritikákat, miszerint A szakasz is csak egy ugyanolyan Amerikát istenítő háborús film, mint a többi. Nahát erről itt szó sincs. A film szűk két óra alatt a lehető legtöbbet megmutatja abból, ami az alatt a maximum 365 napnyi szolgálat idején történik.

Cikkem felvezetését azért az átadni kívánt gondolatokkal kezdtem, mert A szakasz egyértelműen az emberi morál szélsőségeit taglalja. A filmet főleg a zöldfülű, egyébként módos családból származó önkéntes Taylor közlegény szemszögéből fogjuk vé-

gigkövetni. Taylor monológjai nagyban segítenek megérteni a rendező szándékait a filmmel. A fiú azért állt be a seregbe, mert egyszerűen hasztalannak tartotta az amerikai álomszerű életet, és igaz emberré szeretett volna válni. Az ő szavaival élve, csodálta katonatársait, akik annak ellenére, hogy a társadalom legaljáról érkeztek, vérük árán is küzdöttek Amerikáért. Ezért sem USA-istenítő ez a film, mert tisztán kimondja, hogy itt nem az úgynevezett. mintapéldának tartott polgárokról van szó.

A film legfontosabb eleme, hogy megismerjük magát a szakaszt és a benne zajló viszályokat. A szakasz – pont, mint Vietnam – kétfelé oszlik.

Az egyik oldalt Barnes őrmester képviseli, aki hidegvérrel ölte meg a vietnami táborokban élő ártatlan civileket, a másik oldalon pedig Elias őrmester és társai találhatóak, akik még a háború közepette sem akarják elveszteni emberségüket. Nem

IDÉZETEK A FILMBŐL Chris Taylor: Ahogy utólag visszagondolok, úgy érzem hogy nem is az ellenséggel harcoltunk hanem saját magunkkal. Az ellenség bennünk volt. A háború véget ért számomra, de mindig velem lesz, egész életemben.

Ahogy velem lesz Elias is, aki Barnesal harcolt az én lelkemért. Azóta néha úgy érzem, ennek a két apának a gyermeke vagyok. Bárhogy is van azoknak a túlélőknek az kötelessége, hogy újból építsenek. Meg kell tanítanunk másokat arra amit mi tudunk, és a maradék életünkben meg kell próbálnunk megkeresni a jóságot, értelmet kell keresni az életnek.

Bob Barnes: Azért szívjátok ezt a szart, hogy elmeneküljetek a valóság elől? Nekem nincs erre semmi szükségem. Én vagyok a valóság. Van az, ahogy a dolgoknak lenniük kellene, és az, ahogy valóban vannak. Nincs azokkal semmi dolgom, akik azt teszik, amit mondanak nekik. Mert amikor valaki nem tartja magát a parancshoz, a gépezet összeomlik. És amikor a gépezet összeomlik, mi is vele együtt. Azt pedig nem engedhetem meg. Mind szeretitek Eliast, és most biztos a legszívesebben összevernétek. Hát csak tessék. Egyedül vagyok hatotok ellen, és senki nem fogja megtudni. Öljetek meg. Szarok rátok.

tudok mást mondani, egyszerűen zseniálisan és szívbemarkolóan vannak megoldva ezek a morális kérdések, annak ellenére, hogy a filmről talán hiányozhat a kerettörténet. A morálisan teljesen lezüllött Barnes-ban minden tekintetében ott volt a kétely saját magával kapcsolatban, és valahogy inkább sajnálni lehetett őt, mintsem ellenszenvet érezni. Ezeket a dolgokat a legkisebb részletekkel kell elrejteni egy filmben, mintsem a szánkba rágni azokat. Mindig hangsúlyozom, hogy a filmekhez nem lehet érteni, hanem csak megérteni azokat. Taylor monológjai, nagymamájának szánt levelei ebben segítenek minket, és azt is észrevehetjük, hogy az idő haladtával Taylor egyre inkább kezd férfivé válni és a saját véleményének is képes hangot adni a szakaszon belül. A film másik nagy pozitívuma, hogy a katonák emberként viselkednek. Nincsenek törhetetlen csontozatú, páncélbőrű halhatatlan Rambók, csak olyanok, akik pár hónapja, vagy esetleg napja még a civil élet unalmas hétköznapjait élték. Ha valaminek fájnia kell a valóságban, az a filmben is fog. A mentális dolgok is ugyanígy viselkednek, tökéletesen lehet érezni, hogy egy közlegény éppen mikor bizonytalanodik el, vagy mikor akar meghátrálni. Egy újabb érv, amiért nem Amerikadicsőítő a film.

A technikai dolgokról szándékosan nem ejtek komolyabb szót. Az a négy elnyert Oscar mindent elárul, a rendezés, a képi világ és a hangok mind-mind jobbá tették a filmet. Szereplők terén is olyan sztárparádé volt – amit '86-ban talán még nem is tudtak igazán –, hogy az aztán nem

semmi. A számomra mára már rendkívül unszimpatikussá vált Charlie Sheen Taylor karakterével ezt az ellenszenvet teljesen levetkőzte, és már akkor bizonyította, hogy egy rendkívül jó képességekkel megáldott színészről van szó, aki mindezek ellenére szerintem elherdálta a lehetőségeit. Willem Dafoe vitte nálam a prímet, aki egyszerűen hibátlant alakított. Itt volt még Keith David, az Oscarra jelölt Tom Berenger, de egy-egy mondat erejéig még Johnny Depp is felbukkant. A nevekből már lehet tudni, hogy a casting tökéletes volt, ami egy ilyen típusú filmnél létfontosságú. A finálé pedig amellett, hogy szenzációsan lett megrendezve,

egyértelműen tudtunkra adta Oliver Stone szándékait. Ez alapesetben lehet, hogy nem tetszett volna, mert ha valaki egy egész filmen át mögöttes tartalmakkal dolgozik, akkor az nem feltétlen jó, ha a végén sutba vágja azzal, hogy megmagyarázza az egészet. Itt azonban ez jól jött, mert bennem is volt egy kis bizonytalanság először, de a filmvégi monológ óvatosan, nem erőltetetten adta meg a visszajelzést, hogy "igen, jól gondolkodtál". A szakasz egy rendkívül hiteles háborús film köntösébe bújtatott, igazán elgondolkodtató alkotás, ami abban a szerencsés időszakban születhetett meg, ahol még az Oscar is díjazta az ilyesmit. Must see!

FilmMagazin / 55

KÖV. HÓNAP

VASEMBER 3 A Marvel a Vasember filmekkel a vártnál nagyobb sikereket ért el, és így 2013-ra a studió már a harmadik résszel áll elő. Az előző két részt rendező Jon Favreau nem nyilvános okok miatt nem vállalta el az újabb rész megrendezését (de visszatér Stark sofőrjeként), és helyére Shane Black léphet, aki eddig inkább forgatókönyvíróként tevénykedett a 90-es években (többek közt a Halálos fegyver filmek történetei), majd 2005-ben megrendezte az eddigi egyetlen filmjét, a Durr, durr és csókot amiben ugyancsak Robert Downey Jr. a főszereplő. A történet szerint Tony Stark ezúttal a képregénybeli legnagyobb ellenségével, Mandarinnal kerül szembe, aki a tudomány és a mágia határai közt tevékenykedik…

FELEDÉS Jack Harper az egyik utolsó robotrepülő szerelő, aki a Földön állomásozik. Egy nagyszabású hadművelet része ő, melynek során az élethez nélkülözhetetlen forrásokat vonnak ki a Földről a több évtizedes háború után, és egy szörnyű fenyegetés árnyékában. Ám Jack küldetésének nemsokára vége. Több ezer méter magasan járőrözik a lélegzetelállító égbolton, de az élete a feje tetejére áll, amikor megment egy gyönyörű idegent egy lezuhant űrhajóból. A nő érkezése olyan események láncolatát indítja be, melyek során Jack kénytelen megkérdőjelezni mindent, amit tud, és az emberiség sorsa az ő kezébe kerül.

56 / FilmMagazin