2013 novemberi FilmMagazin

KERESD MÁSIK CÍMLAPPAL IS I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2013. november

6 OLDALAS KRITIKA

THOR: SÖTÉT VILÁG

PHILLIPS KAPITÁNY I A KOMORNYIK I VÉGJÁTÉK

KEDVES OLVASÓK! R

égóta tervezgettük már, de most végre összejött, így örömmel jelenthetem be, hogy a novemberi FilmMagazin két különböző címlappal jelent meg. Az issuu.com olvasói Loki-val nézhetnek farkasszemet, míg a táblamagazin.hu követői Katniss Everdeen-ben gyönyörködhetnek. A két címlapos megoldás apropója, hogy mindkét filmet óriási érdeklődés övezi, és nem akartunk kedvezni egyik tábornak sem, inkább had örüljön mindkettő. Szóval aki Thor legújabb kalandjára kíváncsi, az 6 oldalas kritikát olvashat a filmről, aki pedig ismét elmerülne Az Éhezők Viadala világában, az egy 6 oldalas háttércikkel, valamint egy 4 oldalas könyvbemutatóval gazdagodhat. Persze gondoltunk azokra is, akiket mindez hidegen hagy, nekik is tudunk érdekességekkel szolgálni. Itt van például a Phillips kapitány, amely nem kis meglepetésünkre az év egyik legjobb filmje lett, úgyhogy kiemelten foglalkoztunk vele. Láttuk az Orson Scott Card könyvéből készült Végjátékot, amely bár nem sikerült túl jól, annyira azért nem is rossz, hogy elrettentsük tőle az embereket. Megérkezett Ridley Scott A jogász című

EZÚTTAL KÉT CÍMLAPPAL!

filmje is, mely nem kis indulatokat váltott ki a szerkesztőségben, így történhetett meg, hogy a 90%-os értékelés mellé egy 30%-os másvéleményt is publikálunk. Úgy tűnik, megint az olvasóra marad, hogy igazságot tegyen, mert mi nem jutottunk dűlőre a filmmel kapcsolatban...

Gondoltunk a horrorfilmek rajongóira is, hiszen ehavi klasszikusunk A dolog lett, ami minden idők egyik legijesztőbb filmje. Aki még nem látta, az talán majd a cikkünk miatt rászánja magát a megtekintésére, aki pedig látta, az ismét elmerülhet a borzongás eme magasiskolájában.

KIEMELT KRITIKA: „Minden kis részlet kidolgozott, a gépek, az épületek elképesztő kreativitásról tesznek tanúbizonyságot, a színek és formák nem túl durvák, mégis érezhető bennük valami, ami az adott „másik világ” sajátja. Asgard még mindig olyan hely, ahová bármikor szívesen mennék vakációzni, és nem finom kis hű lenne az, ami kiszaladna a számon.” >> 24.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2013. december 15.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

HÍRCSOKOR A TÜNDÉRMESÉKBŐL SOSEM ELÉG Hófehérke mindjárt több feldolgozást is látó sztorija, Piroska és a farkas újraálmodása, és még számtalan, főleg gyerekeknek szóló mese kerül a mozikba az utóbbi években, ám többségük nem éppen a hat éveseknek szól. A sorba most beállt Pán Péter is. A közeljövőben nem hogy egy, de mindjárt négy-öt, tévés és mozis verzió, eredettörténet, minisorozat és miegymás készül belőle olyan színészek közreműködésével, mint Channing Tatum, Javier Bardem vagy Keira Knightley.

Hogy ez minek köszönhető? Rejtély, de addig is nézhetjük az USA-ban futó Once Upon A Time (idehaza Egyszer volt… címen adták) harmadik évadában, ahol jelenleg Pán tölti be az évad főgonoszának szerepét. ÖTÖDSZÖR IS LEHETETLEN A Halálos Iramban sorozata már a hetedik résznél jár jövőre, de februárban állítólag megkezdődik a legújabb Mission: Impossible forgatása is, méghozzá Londonban. A főszerepben természetesen ezúttal is Tom Cruise lesz látható, aki producerként is részt vesz a munkálatokban. A forgatókönyvet Drew Pearce írja, aki a legutóbbi Vasembert és harmadik Sherlock Holmes mozit is, a rendező pedig az a Chrisopher McQuarrie, akivel Cruise már a Jack Reacher című filmen is együtt dolgozott. A premier mindenképpen karácsony környékén lesz, ami nem kis szó, mivel olyan versenytársak akadnak majd – a megszokott karácsonyi matinék mellett -, mint például az új Star Wars trilógia első része.

TERRENCE HOWARD MÉG MINDIG PIPA Valószínűleg anno, a Vasember második részének bemutatásakor mindenkinek feltűnt, hogy Tony Stark haverját hirtelen leváltották egy másik színészre. Rhodes, akit az első részben Terrence Howard játszott, a folytatásban már Don Cheadle által volt megformálva. Ho-

4 / FilmMagazin

ward már adott interjút ezzel kapcsolatban, de akkor visszafogott volt. A minap szinte az egész sztorit előadta. Szerinte megszegték a szerződését, amiben három részt ígértek neki, fix pénzzel, erre fel a második részben már csak a töredékét ajánlottak neki, mondván a film vele vagy nélküle, de úgyis biztos siker lesz. Howard ekkor felhívta Downey-t, hogy a segítségét kérje, mert állítólag neki köszönheti Vasember szerepét, a színész azonban nem válaszolt a hívásra három hónapig. Howardot leváltották, aki azóta is úgy emlegeti a szitut, mint a karrierje romba döntését. Döntse el mindenki, ebből vajon mennyi igaz, tudván, hogy a színésznek mennyi ilyen „hisztije” volt már.

BABY-BUMM Hollywoodban egymás után érkeznek a sztárbabák, szépen sorban.

Míg Teresa Palmer az utolsó heteiben jár babájával, míg Olivia Wilde egyelőre az esküvőjével, azon belül is leginkább a ruhával van elfoglalva, habár pocakja még nem is igazán kerekedik. A napokban Idris Elba is bejelentette, hogy barátnőjével, Naiyana Garth-szal első gyermeküket várják. Elbának egyébként exnejétől már van egy lánya, Isan.

Eközben Kim Kardishian is arról beszél, hogy habár elsőszülöttükről Kanye Westtel össze-vissza posztol képeket a közösségi oldalakon, a paparazzikra meg ki van akadva, ha fényképezik, ráadásul North West még fél éves sincs, ő már egy második gyerkőcről álmodozik. ÍGY JÁRTAM APÁTOKKAL Bizony, ismerős a cím? Lehet, csak cseréljük aput anyura, és máris mindenki tudja, melyik sorozatról van szó. Az Így jártam anyátokkal alkotói kilenc évad után most spin-off sorozatot terveztek, amiről már múlt hónapban is repkedtek pletykák, ám a EW csak most erősítette meg, hogy a 20th Century Fox és a CBS dolgozik az ügyön: a How I Met Your Dad címre hallgató sorozat pilot epizódját

berendelték. Arról egyelőre nincs információ, hogy az Így jártam anyátokkal fináléjában megismerjük-e az új sorozat szereplőit, de az biztos, hogy kapcsolódni fognak valamenynyire az első szériához.

HÁTTÉR

A KOMORNYIK A rasszizmus újra a filmvásznon. Írta: Kovácsné

A

kkor most elmesélem, melyik a kedvenc rasszistás filmem.

Még véletlenül sem valamelyik híres, megrázó, könnyfakasztó darab: valójában a kérdéses filmet nálunk be sem mutatták, DVD-n futottam bele egyszer, még a Rotten Tomatoes-on sem található róla hivatalos kritika, egyáltalán, egy teljesen elfeledett alkotással van dolgunk. Pedig a Kék baba műtétek (Something the Lord Made) a maga nemében zseniális. Nem feltétlenül a története miatt (bár az is érdekes), inkább a harmincas-negyvenesötvenes évek amerikai miliőjének bemutatása sikerült nagyon jól, mégpedig azért, mert a dolgokat az úgynevezett valódi emberek szemszögéből vizsgálja. Két fehér szereplő sétálgat, valami lényegesről beszélgetnek, miközben mi, nézők nagyon figyelünk, hogy semmiről se maradjunk le, és közben alig veszszük észre, hogy valahol a látóterünk szélén az összes szembejövő

6 / FilmMagazin

néger udvariasan lelép a járdáról a sárba és kalapot emel. Nincs ökölrázás, szabadságharc, szemétrohadt elnyomók, nemeslelkű mártírok, hétköznapi emberek vannak egy teljesen igazságtalan, viszont tejesen hétköznapi rendszerbe merevedve.

A Nagy Fehér Orvos eleinte nem is érti, hogy aranykezű néger asszisztensének mi baja, mikor mindenki olyan kedves vele, nem hiszed el, még fizetést is kap… Ja, hogy a kórházba nem jöhet be a főbejáraton? Hát izé.

Mármost A komornyik ennek éppen az ellenkezője, ami nem lenne baj, ha ez lenne az első nagyszabású, felkavaró, érzelmekre ható, rettentően tanulságos, a problémát az egekbe magasztaló, ezáltal az utca emberétől kényelmes távolságba helyező film. De nem ez az.

Pedig akár lehetne is, mert az a Washington Post cikk, amelynek alapján Danny Strong forgatókönyve íródott, éppen pont egy egyszerű,

átlagos emberről szólt, aki 34 évig dolgozott egy messze nem átlagos helyen: a Fehér Házban. Érdemes elolvasni. Az ősöreg bácsi szépen elősorolja, hogy milyen aranyos volt a Jack Kennedy, meg hogy egyszer a Nancy Reagen lejött a konyhába, és az milyen izgi volt. A nem kevésbé ősöreg felesége meg lelkesen bólogat a hintaszékből, hogy bizony, bizony, drágám, azok voltak a daliás idők. Ezek a könnyfakasztóan banális emlékek az újságíró remek öszszeállításában a nagy történelmi tabló képeivel váltakoznak, ahol indulatos államférfiak, politikusok és forradalmárok feszülnek egymásnak, olyan magasságokban, ahová egy szimpla bácsi talán fel sem lát, hiába álldogál amúgy három méterre az eseményektől.

Ehhez képest a filmben a főhős (Forest Whitaker) anyukáját megerőszakolja a gyapotültetvényes, az apukáját ennek kapcsán lelövik, a felesége (Oprah Winfrey) alkoholista

Bár a film egy újságcikk alapján készült, maga a történet már a forgatókönyvírók fejéből pattant ki.

lesz és megcsalja, az egyik fiát (David Oyelowo) megtámadja a KuKlux Klán mire cserébe megalapítja a Black Panthers-et, a másik fiát (Eliyah Kelley) meg megölik Vietnámban. Úgy átvonul a teljes amerikai és emberjogi történelem a jóemberen, mint a tank, alig győz félreugrálni…

A szájbarágós történet ellenére A komornyikot általában szerették a nézők és a kritikusok, és jelenleg Oscar-esélyesként tartják számon, az egyetlen negatívum, amit vele kapcsolatban többen is megemlítenek, éppen az, hogy túl sokat akar mondani egyszerre. Az is lehet, hogy ez egyáltalán nem baj. A rendező, Lee Daniels valószínűleg nem túloz, mikor egy interjúban megjegyzi, hogy a saját amerikai, sőt, afroamerikai gyerekei a holokausztról többet tudnak, mit a 200 éves rabszolgaságról, pláne a rabszolgák úgynevezett felszabadítását követő

áldatlan állapotokról, melyek a félreértések elkerülése végett a huszadik század második felében még bőven tartották magukat. Jó kérdés persze az is, hogy ha már valaki filmtémának bevállalja a teljes rasszizmus elleni harcot, mint olyant, akkor jó ötlet-e ötperces szerepekre is akkora neveket szerződtetni, mint Robin Williams (mint Eisenhower), Alan Rickman (mint Reagen) vagy John Cusak (mint Nixon), de még az erőszak áldozatául eső anyát is Mariah Carey játssza (és akkor Cuba Gooding Jr-ról és Lenny Kravitzról a nem ötperces szerepekben nem is beszéltünk). Ilyenkor vagy az történik, hogy az ember szájtátva bámulja a sztárokat, és elfelejti, hogy valójában mit néz, vagy ellenkezőleg, a sztárok jelenléte miatt az üzenet könnyebben átmegy, mint arra amúgy számítani lehetett. Jelen esetben – látatlanban – ezt nem tudom megítélni.

LEE DANIELS Lee Daniels az Árnyékboksz című filmmel kezdte a rendezői szakmát (előtte pl. a Szörnyek keringőjének volt a producere), majd jött a Precious, mely a kritikai siker mellett Oscarjelöléseket is hozott a konyhára.

Ezt követte a hatalmas botrányt okozó Az újságos fiú – erről bővebben a márciusi számunkban olvashattok.

A színészi teljesítményről mindenesetre még a legtartózkodóbb kritikák is szuperlatívuszokban beszélnek. Ezzel kapcsolatban Forest Whitaker (aki többek szerint élete alakítását nyújtja a filmben) és Lee Daniels fejtették ki azt az igen érdekes, és sajnos teljesen hihető alapvetést, hogy Amerikában a legutóbbi időkig csak annak a négernek volt esélye a túlélésre, akinek két arca volt: az egyik otthoni használatra, a másik pedig arra az esetre, ha emberek közé kellett menni. Otthon az ember elereszthette magát, sírhatott, nevethetett, amit akart. Az utcán viszont jobb volt, ha egyfolytában olyan arcot vágott, mint egy kőszobor, biztos, ami biztos. Nyilván ez minden egyes társadalomban élő emberre igaz, hiszen nagyon kevesen merik maguknak megengedni azt a luxust, hogy fajtársaik jelenlétében fesztelenül viselkedjenek. No most akkor próbáljuk meg elképzelni, milyen lehet az, amikor a többiek még csak nem is tekintenek fajtársuknak…

Stáblista Rendező: Lee Daniels Főszereplők: Forest Whitaker, Oprah Winfrey, David Oyelowo Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2013. november 21.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

PHILLIPS KAPITÁNY Kalóz, kapitány, kalandok, Szomália és egy új film. Ez azonban nem Jack Sparrow legújabb kalandjainak helyszíne, hanem a véres valóság.

2009-et írunk és a Phillips kapitány története valós eseményeket dolgoz fel. Írta: Veszják

A

történet Vermontban kezdődik, ahol Phillips kapitány munkába indulva búcsút vesz a családjától, hogy a legújabb szállítmányt rendeltetési helyére vigye.

Eközben Szomáliában a korábbi parti halász, Muse azon töri a fejét, hogy a partjaiknál elhaladó értékes hajók egyikét megtámadja. Kettejük összeütközésén keresztül Greengrass feltárja a szakadékot azok között, akik részesülnek a jövedelmező nemzetközi kereskedelem hasznából, és akik nem. 2009 márciusában Richard Phillips (Tom

8 / FilmMagazin

Hanks), a Maersk Alabama nevű amerikai teherhajó kapitánya sokadik útjára indul. Hajója egy omani kikötőből fut ki, a fedélzeten 2400 tonna áruval és 200 tonna segélyszállítmánnyal. A hídon az első tiszt az útitervüket böngészi, és látja, hogy a szomáliai partok mellett vezet az útjuk. Tudják, hogy arrafelé sok a kalóz, akik a teherhajókat veszik célba. Phillips aggódik, mert a hajó fegyvertelen, a legénység sincs felkészülve semmiféle harcra, ezért biztonsági gyakorlatot rendel el. Ám alig kezdenek hozzá, két hajót lát-

nak közeledni. A kapitány mindent elkövet, hogy átverje és távolodásra bírja őket, ám a terv nem válik be, és az egyik hajó fegyveres legénysége megtámadja őket. Muse (Barkhad Abdi), a vezetőjük közli, hogy váltságdíjat követelnek… Paul Greengrass filmje nemcsak a megtörtént események lehető legpontosabb krónikája, hanem izgalmas thriller és komplex kép a globalizáció sokféle hatásairól.

A film erős érzelmekkel operáló történet szomáliai kalózokról, akik túszul ejtik egy amerikai hajó kapitá-

A túszdrámát egy szomáliai kalóz élte túl, rá a hadibíróság 33 évnyi fegyháztartózkodást rótt ki büntetésként.

nyát, ugyanakkor megvilágítja azt a gazdasági megosztottságot is, mely az események hátterében áll. „Sok jó produkció készült az elmúlt évtizedben a nemzeti biztonság és terrorizmus témakörében, de azt akartam, hogy ez a film egy még nagyobb konfliktusra mutasson rá – a tehetősek és a nincstelenek konfliktusára – mondja Greengrass. – A konfrontáció továbbgondolásra érdemesnek tűnt. Phillips és Muse patthelyzete izgalmas tengeri túszdráma, mely egyúttal azokról a nagyobb erőkről is szól, melyek a világot formálják napjainkban.”

A dokumentumfilmesként indult Greengrass-t régóta vonzzák a jelen eseményeinek mélyére ásó történetek – ilyen volt a Véres vasárnap, mely az angol hadsereg északírországi vérengzéséről szólt; A United 93 a szeptember 11-i gépeltérítésről; vagy az iraki háborút taglaló Zöld zóna. Ugyanakkor Greengrass szívesen foglalkozik magas fordulatszámú thrillerekkel is, amilyen A Bourne-ultimátum és A Bournecsapda volt.

E két erőssége – a nyomozó ösztön és a thrillerműfaj iránti érdeklődés – ötvöződik ebben a filmben. „Szomáliát megtizedelte az 1991ben megbukott katonai diktatúra összeomlását követő polgárháború – magyarázza. – Ugyanakkor elterjedt az illegális halászat, miután az EU szigorította szabályait. A kalózkodás lényegében reakcióként kezdődött a külföldi túlhalászatra; a korábbi halászok elfoglalják a hajókat és váltságdíjat követelnek értük, ez a bevételi forrásuk. Amikor világossá vált, milyen jövedelmező tevékenység, a hadurakat is vonzani kezdte, és az ő irányításukkal a kalózkodás szervezett, nemzeteken átívelő vállalkozássá nőtte ki magát.

A szervezett bűnözés része lett, igazi globális szervezettel, a háttérben nemcsak afrikai, hanem európai és észak-amerikai befektetőkkel. A teherhajók ellen küldött fiúk – amilyen Muse és csapata – csak a vége egy hosszú, összetett láncolatnak, melynek szereplői irányításuk alatt tartják a rendkívül jövedelmező üzletet. A kalózszervezetek főnökei gazdagon és hivalkodóan élhetnek abban az országban, ahol olyan extrém szegénység tapasztalható, hogy a fiatal férfiak más kilátások

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

TOM HANKS FOGYÓZOTT Tom Hanks kis körszakállal, szemüvegben küzd a kalózok ellen új filmjében, a Phillips kapitány-ban, amely sokak szerint új Oscar-díjat hozhat a színésznek. A szomáli kalózok által elfoglalt teherhajó igaz történetét feldolgozó izgalmas film bemutatója kapcsán Hanks sokat nyilatkozik mostanában, és David Letterman-nak azt is elárulta, hogy a közeljövőben alaposan meg fog változni: de ezúttal nem egy szerep miatt. Nemrégiben diagnosztizált cukorbetegsége kényszeríti rá, hogy alapos fogyókúrába fogjon. „Az orvosom azt mondta, ha igazán egészséges szeretnék maradni, vissza kell nyernem a középiskolai súlyomat – mesélte a színész a műsorvezetőnek. – Nem hiszem, hogy sikerülni fog: akkoriban max. 45. kiló voltam… És a Phillips kapitány kedvéért fel is szedtem valamennyit: egy girnyó nem játszhat bátor tengerészt…” (InterCom)

10 / FilmMagazin

híján szó szerint mindenüket kockára teszik, hogy belekóstolhassanak egy másfajta életbe.”

Michael Bronner kutatásai kiterjedtek a nemzetközi hajózásra is: beszélgetett a Maersk vezetőivel és az Alabama igazi legénységével, akik a krízis alatt a fedélzeten tartózkodtak.

Az Alabama a támadás idején teljesen fegyvertelen volt (ahogy az öszszes kereskedelmi hajó akkoriban, a nemzetközi szabályoknak megfelelően). A támadás után változások következtek be: a legveszélyesebb útszakaszokon a Maersk és más társaságok is fegyveres őröket alkalmaztak (sok közülük régi tengerészgyalogos).

A filmben nincsenek hősök, a szereplők hús-vér emberek a maguk társadalmi, kulturális és egyéni sajátosságaival. Greengrass nem a történet motorját látta Richard Phillips figurájában, hanem egy férfit, aki végzi a munkáját, aztán váratlanul belesodródik egy erőszakos, rajta jóval túlmutató eseménybe. Az alkotók kezdettől Tom Hanks személyé-

ben gondolkoztak, aki eddig a legváltozatosabb arcait mutatta meg hasonló szerepekben: átlagembereket, akik extrém krízishelyzeteket élnek meg. Karaktereit belülről építi, felruházva a hétköznapi figurákat csendes, de rendkívüli bátorsággal.

Greengrass most először dolgozott a kétszeres Oscar-díjas színésszel. „Tom mindig azt mondta, hogy számára ez a fickó egyszerűen csak egy férfi, aki veszélybe kerül a tengeren – mondja a rendező. – Órákat töltött a mentőcsónakban, és mindenkit megindított, mennyire beletette magát ebbe a szerepbe. És nemcsak a tehetségéről van szó, hanem a hajlandóságról, hogy megmutassa ennek a férfinak az emberségét.

Varázslatos volt, amit csinált. Lenyűgözött a fizikai állóképessége is. Órákat töltöttünk a tengeren, de mindig ő volt az első, aki készen állt az ismétlésre.”

Hanks meglepődött, amikor a forgatásra érkezett, jóllehet Greengrass előre elmondta neki, milyen stílusban képzeli a munkát. „Paul elmagyarázta, hogy kézikamerákat fog használni, nem lesz kamerakocsi, sem a megszokott eszközök; és kérdezte, hogy ez rendben van-e számomra. Természetesen azt mondtam, hogy igen, de őszintén szólva azt vártam, hogy amikor megérkezünk, a szokásos közeg fogad. Nem így történt. Még csak nem is állítottuk be a jeleneteket.

Reggelenként összegyűltünk, másfél-két óráig átbeszéltük őket, aztán

A mentőcsonakos jelenetek egy részét egy angol vidámparkban vették fel, speciális hidraulikus medencében imitálva a hullámzást.

az egészet egyben felvettük – akár 18 vagy 20 percet is –, ahelyett, hogy rövid felvételekre szabdaltuk volna őket. Ez különleges módszer, mely homlokegyenest más, mint amit a legtöbb filmes – mármint a Hollywoodiak – követnek. Ebben áll Paul erőssége, és nem hiszem, hogy a filmezés más fajtája érdekelné.” Greengrass módszerének egyik jó példája az a jelenet, amikor a kalózok először kerülnek szembe az Alabama legénységével. A hitelesség érdekében úgy döntött, hogy a szomáliaiakat alakító színészek egyáltalán nem találkoztak a többiekkel, csak a felvétel közben, amikor megtámadják a hajót. „Nagyon okos húzás volt, hogy addig a pillanatig nem is láttuk őket – mondja Hanks. – Nem voltak olvasópróbák, közös ebédek, tehát megmaradtak számunkra a sötét fickóknak; így amikor megrohanják a hidat, a hatás teljesen kiszámíthatatlan. Felállt a szőr a hátunkon.”

Hanks négy ellenlábasát hosszas keresés után választották ki, a szereposztó Francine Maisler ugyanis olyan színészeket keresett, akiknek van szomáliai kötődése. „Paul ezt fontosnak tartotta – mondja Maisler.

– Megvan benne a képesség, hogy tanítson rutintalan fiatalokat, méghozzá gyakran a tapasztalt, elismert színészek mellett, s részben ez az oka, hogy a filmjei olyan zsigerre hatóak. Tudtam, hogy csak akkor tudunk szerves kapcsolatot teremteni Szomália világával, ha olyan sze-

>> A FILM ERŐS ÉRZELMEKKEL OPERÁLÓ TÖRTÉNET SZOMÁLIAI KALÓZOKRÓL, AKIK TÚSZUL EJTIK EGY AMERIKAI HAJÓ KAPITÁNYÁT, UGYANAKKOR MEGVILÁGÍTJA AZT A GAZDASÁGI MEGOSZTOTTSÁGOT IS, MELY AZ ESEMÉNYEK HÁTTERÉBEN ÁLL. << replőket választunk, akik odavalók vagy felmenőik onnan származnak.

Az is világos volt, hogy ez azt jelenti, hogy olyan fiatalokkal lesz dolgunk, akiknek viszonylag kevés a filmes tapasztalatuk, ugyanakkor nyitottak, és képesek állni a sarat Tommal szemben.”

A keresést végül Minneapolisra szűkítették le, ahol az USA legnagyobb szomáliai közössége található. Nyílt castingot hirdettek, melyre több mint ezren jelentkeztek. A válogatás során a jelölteket csoportokban is tesztelték, hogy lássák, hogyan működnek együtt. Már ekkor feltűnt négy fiatalember, akik nem részesültek képzésben. „Láttam rajtuk, hogy barátok, és csoportként dolgoznak együtt” – mondja Greengrass. „Együtt kezdtek próbálni – jegyzi meg Maisler – és már akkor Barkhad Abdi volt a vezetőjük.

Később másokkal is cserélgettük őket, de az eredeti felállás volt a legjobb.” Abdi kapta a kalózok vezetőjének főszerepét, ami nem véletlen. „Nagyon magasan volt a léc – mondja Greengrass. – Jók a természetes adottságai, és tudtam, hogy képes lesz megjeleníteni a figura sokarcúságát. Tud tiszteletet parancsoló és higgadt lenni, láthatóan erős hatást gyakorol az emberekre.

A vele dolgozó szomáliaiak automatikusan vezetőnek tekintették őt.”

A film több mint 60 napos forgatásának 75%-a a nyílt vízen zajlott.

„Fontosnak tartottam, hogy ezt a filmet kint, az óceánon, egy üzemelő hajón vegyük fel – mondja Greengrass. – Meggyőződésem szerint újra kellett játszani az eseményeket, méghozzá a lehető legpontosabban utánozva az eredeti körülményeket.

Mindenki azt mondta, megőrültem, de szerintem ez mérhetetlen hitelességet ad a filmnek. Az igazság keresése azzal jár, hogy kockázatot vállalsz – akár rendezőként, akár a stáb tagjaként. Filmkészítés terén eddig ez volt a legfáradságosabb munkám. Elég kimerítő volt egész nap a tengeren, szűk terekben vagy a nyílt vízen forgatni a folytonos hullámzásban. De az volt a jó az egészben, hogy az egész stáb kezdte egyre inkább úgy érezni magát, mint egy hajó összeszokott legénysége.” Greengrass valósághűség iránti elkötelezettsége komoly kihívások elé állította a színészeket és a stábot egyaránt. Mi pedig reméljük, hogy nem egy kín-rímes alkotás, de egy igazi izgalmas mozi jut el hozzánk.

Stáblista Rendező: Paul Greengrass Eredeti hangok: Tom Hanks, Catherine Keener, Max Martini Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. november 7.

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR Ez tipikusan az a történet, amihez nem kell sem erős felvezető szöveg, sem leginkább semmi. Ha nagyon színpadias akarnék lenni, akkor azt mondanám: ez a történet önmagáért beszél. És bár nem kenyerem a színpadiasság, ez a bevezetés most mégis így fog maradni. Írta: Holhós Linda

AZ ÉHEZŐK VIADALA:

FUTÓTŰZ

HÁTTÉR A FONTOSABB SZEREPLŐK

KATNISS EVERDEEN Önként jelentkezik a kistestvére helyett a Viadalra, pedig a 12. körzetben eddig ilyenre még nem nagyon volt példa. Harci tudását gyerekkori barátjától, Gale-től tanulta a kihívásokat pedig remekül vette – legalább s eddig…

PEETA MELLARK Egy véletlen gyerekkori találkozás óta szerelmes Katniss-be, de az iskolában sosem beszélt az érzéseiről. Az Éhezők Viadala remek alkalom arra, hogy utat találjon a lány szívéhez, még ha ezért az életével is fizethet.

BRUTUS A 2. körzet lakói egész életükben arra készülnek, hogy egyszer majd Az Éhezők Viadalán bizonyíthassák rátermettségüket. Ez Brutus-nak sikerült, azóta pedig másra sem vágyik, csak egy hasonlóan véres mókára…

CASHMERE Az 1. körzet lakói szintén megtiszteltetésnek tekintik a Viadalon való részvételt, úgyhogy Cashmere is büszke az ittlétére. Amúgy pedig egy kígyó.

JOHANNA A 7. körzet kiszámíthatatlan amazonja, aki a saját viadalát úgy nyerte meg, hogy gyengének tettette magát, így senki sem tartotta veszélyesnek…

WIRESS 3. körzetből származó feltaláló, kicsit zizzent, legalábbis mindenki ezt hiszi róla a finoman szólva is visszafogott kommunikációs képességei miatt.

14 / FilmMagazin

Akiknek az előző részben nem tetszett, azok megnyugodhatnak: ezúttal nem lesz kézikamerázás a filmben.

MAGS A halászatról híres 4. körzet női képviselője, kicsit már idős, és nagyon furcsán beszél, mindig csak néhány szót érteni a mondandójából. Különleges képessége, hogy bármilyen tárgyból képes horgot csinálni.

A

z Éhezők Viadala trilógia rajongói – mint jómagam is – a visszaszámlálás utolsó pillanataiba érkeztek. Ritka az, amikor egy könyv filmes adaptációja minden kritériumnak eleget téve születik meg, én pedig boldogságtól mámorosan állíthatom, hogy minden kritikusi hajlamom ellenére, ennek a történetnek minden megjelenési formájával maximálisan meg vagyok elégedve. Persze hogy olvastam a könyveket… Mondjuk eleinte nem kicsit kellett noszogatni, hogy a kezembe vegyem, mert hát tinitörténet is, meg disztópia is… Nem feltétlenül egy magamfajtának való valami.

A könyv első része nem is hagyott bennem mély nyomokat, de ahhoz mindenképpen elég volt, hogy belekezdjek a második részbe is. Teljesen ledöbbentő tény, de a második, és a harmadik könyv eddigi létem legjobb olvasási élményét hozta.

Olyannyira, hogy már egy éve várom, hogy a mozikban is megjelenjen a folytatás. Ennek oka jobbára az, hogy maximálisan elégedett va-

FINNICK Szintén 4. körzet, Finnick viszont azért olyan fiatal még mindig, mert 14 éves volt, mikor megnyerte a 65. Éhezők Viadalát.

Nem mellesleg pedig az egyik férfi ideál Panemben, akiért valósággal bolondulnak a nők.

BEETEE A 3. körzet férfi képviselője, kivételes technikai tudással, melyet itt az idő kamatoztatni. Legnagyobb találmánya egy olyan chip, ami még a hópehelynél sem sokkal nagyobb, mégis milliónyi zene elfér rajta.

gyok a szereposztással, illetve hogy a könyv által nyújtott elképzelés, és a filmbeli megjelenítés egész szépen fedik egymást. Igényes munkáról beszélhetünk, mindkét fronton.

A Katniss-t alakító Jennifer Lawrence – akinek a személyisége számomra nagyon meggyőző, és kedvelhető – a kezdetek kezdetén még így nyilatkozott Az Éhezők Viadalának a forgatásán: „Azt kérdezi tőlem mindenki, hogy felkészültem-e rá, hogy megváltozik az életem. (…)

Talán semmi nem is fog változni.

Talán senki meg se fogja nézni ezt a filmet, és többé sose kapok majd munkát.” Hah! Kedves Miss Lawrence, nagy szerencsénkre ezzel a kijelentéssel egy kicsit elszámítottad magad. Legnagyobb örömünkre, természetesen. A hölgyemény, nem csak hogy kapott munkát menet közben más produkciókban is, hanem egyenesen a színészi karrier csúcsára avanzsált, mivel a legutóbbi Oscar gálán hazavihette a legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát, a Napos oldal c. filmben nyújtott

remek alakítása miatt. Megjegyzés: valami csodás volt a ruhája, amiben megjelent a díjátadáson, szegénykém zavarában eltaknyolt a lépcsőn, majd kinevette saját magát, Jack Nicholson pedig ki sem bírta volna hagyni, hogy pikáns megjegyzéseket ne tegyen rá… Mindezt megfejelve a backstage-ben készült pár mondatos interjúval, ahol egyszerre volt a színésznő elérzékenyült, ledöbbent, és mindemellett olyan természetesen laza, és hétköznapi is, hogy az már tiszteletre méltó… Szóval mindent összevetve, nem csodálkozunk azon, hogy a közvélemény kedveli, és hogy a népszerűsége egyre nagyobb. „Ő nem díva – nyilatkozta róla Nina Jacobson, a film producere. – Ő egy anti-díva.

Jennifer nem képes alakoskodni.”

A film körül azért voltak kisebbnagyobb zűrök, zavarok. Az egyik legnagyobb változás a rendezői munkásságban mutatkozhat majd meg – azért reméljük hogy nem fog, vagy ha fog is, akkor is csak jó irányban –, mivel az első rész ren-

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR dezője, Gary Ross, nem vállalta a második részt a szűkös határidők miatt. Az ő helyére lépett Francis Lawrence (nem, az úrnak nincs semmi köze a főszereplőnkhöz), akinek a nevét olyan munkákhoz köthetjük, mint a Constantine, vagy a Legenda vagyok.

Lawrence szemlélete várhatóan sokkal kiesebb, borúsabb, és ridegebb lesz, mint Ross-é volt. Mind Panem, mind a Kapitólium esetében törekedett a rendező arra, hogy jobban érzékeltesse az elhagyatottság, a kiszolgáltatottság érzését. Amúgy én mindig elcsodálkozom azon – ez most egy kicsit mellékgondolati kitérő lesz – hogy mennyire nincs új a nap alatt. Az Éhezők viadala trilógia a jelenlegi könyvpiacon az egyik legnagyobb zsenialitással összerakott mű. Aki nem tudja, annak mondom, hogy a harmadik (illetve negyedik) részben (igen ez a legújabb divathóbort az Államokban, az utolsó könyvből két filmet kell készíteni…) már nem az arénákban fogunk kaszabolni, hanem egy forradalomban teljesedünk ki, aminek én minden percét élveztem. Kicsit misztikusak a keretek, mivel egy disztópiáról beszélünk, de ha kivesszük a képből a technikai fejlettséget, akkor egy nagyon ismert helyzet marad előttünk. A kifejezések, mint a Kapitólium, a társadalmi felépítés, a viadal, mint eszköz, szerintem majdnem mindenkinek egy dolgot jutat az eszébe: az ókori Rómát. A „panem” latin eredetű szó, és a jelentése „kenyér”. Nem mintha bármi bajom volna ezzel az egésszel. Az egyetlen, ami egy kicsit visszásan érint, hogy a fiatalok egy része meg lesz arról győződve, hogy mennyire újszerű ez a történet, közben pedig nem is annyira. Profi munka, nincs kétség efelől, de ettől függetlenül a

kétség efelől, de ettől függetlenül a dolog egyszer már lezajlott, méghozzá a történelmünkben, annyi különbséggel, hogy ott császárok voltak, meg gladiátorok, és nem volt sok repülő, légpárnás kütyü, amivel le lehetett volna bombázni a körzeteket. Lesarkosítva: Katniss egy fonatos hajú Spartacus – propagandával. Mindezek mellett azért kijelenthető, hogy a történeti csavarok egyedivé varázsolják az egészet, és én már tűkön ülve várom a végkifejletet a vásznakon. És még várhatom körmömet rágva jó hosszú ideig, mert az utolsó részt a tervek szerint 2015-ben láthatjuk majd csak a mozikban. Az előzetest szemlélve azonban, én már most bizakodom. Érzésem szerint a rendezői vérfrissítés is nagyon jót tett a kivitelezésnek. Jelen részben újból visszaköszön még az aréna is, igaz hogy itt nem erdős tereppel, hanem egy trópusi szigettel, azzal is nehezítve a helyzetet, hogy most az eddigi győztesek lesznek visszazavarva, hogy lejátszhassák élet-halál harcukat. Ez ugyan csak részben fog teljesülni, de reményem szerint ez a rész is megfelelően látványos lesz majd.

Mostani epizódunkban a társadalmi feszültségek is kiélesednek, és ha csak egy kis igazság van a földön, akkor meglebegtetik előttünk a 13. körzet, az ellenállók meglétét. Persze romantikai fronton sincs okunk a túlaggódásra. Az első részben csak itt-ott felbukkanó Liam Hemsworthben (Chris Hemsworth öccse) is vélhetően többet gyönyörködhetünk majd, csak hogy a „két pasi közt morzsolódni” szakasz se maradjon ki – ezt is köszönjük meg azon tinitörténetek szerzőinek, akik képtelen lekattani a „melyik srácot is válasszam” témáról. Na, ez viszont lehetne idegesítő is, ha nem ismer-

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK „Úgy tudom, hogy aki nem olvasta (sok oktalan, de a film szempontjából szerencsés ember), annak nagyon bejött, mindent értett, és hű és ha.

Aki olvasta, na, azok közt már megoszlottak a vélemények. Én ugyebár olvastam, és nem ez lett a világtörténelem legjobb adaptációja. Eleve engem már az zavart, hogy Katniss figurájára egy olyan színésznőt szerződtettek, aki húsz kilósan sem nézne ki megviseltnek és soványnak, mert nem olyan alkat, ráadásul akárki akármit mond, Jennifer Lawrence-ben van egy leheletnyi arrogancia, amit képtelen levetkőzni magáról. Vagy dac, vagy az alázat hiánya, fogalmam sincs, hogy nevezzem, de engem irritál, márpedig ha a főszereplő karakterét eltolják, onnantól a film már nem lehet száz százalékos.” (FilmMagazin 2012 / 03)

16 / FilmMagazin

A speciális effektusok egyes elemeiért az Oscar-díjas WETA Digital felelt, ami már-már garancia a minőségre.

lehetne idegesítő is, ha nem ismerném a történet végét. De mivel ismerem, és mivel egyet is tudok érteni a lezárással, és mivel nem fulladunk bele a könyvben egyszer sem a túlromantika ömlengős eszközeibe, így elfogadhatónak ítélem. Most már csak azon reménybe kapaszkodom görcsösen, hogy a filmben sem fog ez a kelleténél nagyobb figyelmet kapni.

A másik stratégiailag fontos szereplője a filmnek a Peeta-t alakító Josh Hutcherson, akit a képernyőket bámulva láthattunk is felnőni. A 2007-es Híd Terabithia földjére óta a kisfiúból lassan férfi lett. Na jó, srác.

Ilyenkor szoktam teljesen elkanászosodni a saját koromat illetően…

Ami vicces, hogy én nem szoktam az újgenerációs színészek közt rajongani senkiért. Mindig úgy érzem, hogy a fiatalabbaknak sokszor érniük kellene még ahhoz, hogy azt mondhassam „ez igen!”. Aztán vannak akiknek nem kell érniük – ez a ritkább. A Futótűz szereplőivel kapcsolatban – leszámítva az ifjabb Hemsworth-öt – már most ki merem jelenteni, hogy ha nem kezdenek mélyrepülésbe, akkor erős tartópillérei lehetnek a következő „nagyoknak”. Mind Jennifer, mind Josh Kentuckyból származnak, és ez determinálta a filmbéli kapcsolatukat is. „Ezek a színészek mind hihetetlenül keményen dolgoznak – mondta a rendező –, de ha Jenniferrel, Joshsal és Woody Harrelsonnal kellett közös jelenetet felvenni, az mindig katasztrófába torkollott. Nem képesek fapofát felvenni…” Rajtuk kívül természetesen találkozhatunk még Donald Sutherland-dal, Lenny Kravitz-cel, Elizabeth Banks-szel, Bruce Bundy-val Stanley Tucci-val, és üdvözölhetjük új belépőként a szintén

Oscar-díjas Philip Seymour Hoffmann-t is. És ha ennyi parádés név nem volna elég, akkor még megjegyzendő, hogy a következő részben már Julianne Moore-t is a fedélzeten köszönthetjük, és még ki tudja ki mindenki mást. Bármelyik oldalról figyelem is, nem tudom és nem is akarom a sorozatot elbagatellizálni.

Az első kritikák szerint – amit csak sunyiban lestem meg a neten, mert már nem bírtam magammal – a Futótűz veri az első részt. Én ezen nem is csodálkozom. Az első rész volt a felvezetés, az ismerkedés. Ez már a romantikus andalgás időszaka, amikor már ismerjük az alanyt, vonzódunk hozzá, és nem bírunk ellenállni a bűvkörének. Itt már van izgalmi ráta, van tétje a dolognak. A következő két rész a hevességé lesz, a rózsaszín ködé, amikor még azok is elismerik, hogy remek kis történet ez, akik eddig nem nagyon figyeltek fel rá. Aztán szépen lecsendesülnek majd a dolgok. Felcímkézhetjük, és elraktározhatjuk a filmet azért, hogy az olyan napokon, amikor nincs mit nézni, elővehessük, és mélyeket sóhajtozva azt mondhassuk: mert ez mennyire jól lett összerakva… Csak halkan jegyzem meg, hogy nagyon morcos leszek, ha ez nem így lesz. De talán ennyi klasszis és tehetséges név, csak nem fog csalódást okozni…

Erősen bízom benne.

Stáblista Rendező: Francis Lawrence Főszereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Sam Claflin Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2013. november 21.

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

A KÖNYVEK Suzanne Collins írónő neve egészen 2008-ig leginkább azok számára lehetett ismerős, akik a fantasy könyvek rajongói. A 2003 és 2007 között megjelent, öt részből álló "The Underland Chronicles" c. novella-sorozat tökéletes megalapozása volt annak, hogy utána egy évvel igazán nagyot robbantson Collins, olyannyira, hogy néhol már egy lapon említsék J.K. Rowlinggal. Ehhez nem volt másra szükség, mint egy kellően aktuális téma átültetésére egy egészen lebilincselő világ környezetébe. A végső lépés a világsiker felé az volt, amikor a Collins által megálmodott világ 2011-ben a filmvásznon is megelevenedhetett. Szerencsére a Viadalnak még közel sincs vége... Írta: Török Tamás

18 / FilmMagazin

A könyvek Magyarországon az Agave kiadó gondozásában jelentek meg, a filmek miatt pedig hozzájuk igazított borítóval is kaphatók.

A

nem is olyan távoli jövőben járunk, feltehetőleg valahol az amerikai kontinens északi részén, Panemben. A valaha szebb napokat is megélt állam felett a fényűzést és pompát jelképező, ám mégis határtalanul kegyetlen Kapitólium uralkodik. Igen, Panem ezen részében minden szép és jó, ám ahogy továbbhalad a tekintetünk, fel fog tűnni valami. Az állam jelentős része tizenkét különböző körzetre van osztva. Ezekből a körzetekből évente kiválasztanak egy-egy 12 és 18 év közötti fiút és lányt, akiknek Panem kameráinak kereszttüzében, egy TV show keretein belül kell öszszemérniük erejüket és talpraesettségüket. Ám egy dologban más ez a verseny, ugyanis a tét élet és halál: a 24 fiatal kiválasztott közül csak egyetlen egy kerülhet ki élve az arénából. Ez az Éhezők Viadala…

A trilógia első kötete Katniss Everdeen életébe vezet be minket.

Elmondhatjuk, hogy alapvetően egy

visszahúzódó, ám átlagos tizenhat éves lányról van szó, akinek elsődleges célja, hogy édesanyjáról és húgáról, Primrose-ról tudjon gondoskodni. Természetesen a címválasztás sem véletlen, az első 3-4 körzet kivételével valóban az éhség uralkodik Panem lakói felett, akik habár igényelhetnek kisebb-nagyobb élelmezési csomagokat a Kapitólium részéről, ám ilyenkor a család adott gyermekének neve eggyel többször kerül bele abba a bizonyos kalapba, ami alapján kisorsolják, hogy ki vesz részt a következő Viadalon. A "hivatásos" körzeteket leszámítva mindenki igyekszik elkerülni, hogy az ő nevüket húzzák ki az aratás napján, nem hogy valaki még önként is jelentkezzen... ám ez abban a pillanatban megváltozik, amikor a tizenkettedik körzet főterén, a 74. Éhezők Viadalára való sorsoláskor Primrose Everdeen nevétől dermed meg a levegő a tizenkettesek között.

Katnissnek önként jelentkeznie kell

hogy megmentse tizenkét éves kishúgát a biztos halál elől. A másik kiválasztott pedig a szimpatikus pékfiú, Peeta Mellark lett. Őszinte leszek, engem maga a film a tízedik perc után totálisan megvett magának, olyannyira, hogy pár nappal később már a könyveket daráltam. Sokan vádolják Collinst, hogy nem is eredeti az amit kitalált, innen-onnan kaparta össze stb., stb.

Lényegtelen, Az Éhezők Viadala első kötete egy szinte mindenkinek ajánlott könyv. A történetet igyekeztem úgy-ahogy felvázolni, de azért mondjuk ki külön, hogy a trilógia egy nagyon erős társadalomkritikai vonalra épül. Ami az érdekes az egészben, hogy az eseményeket végig a fiatal lány, Katniss szemszögéből figyelhetjük meg E/1-ben, amiből jogosan jön a következtetés, hogy Az Éhezők Viadala nyelvezete rendkívül egyszerű, ami miatt még szélesebb rétegekhez juthat el a trilógia. Az első felvonás végigvezet

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

SUZANNE COLLINS Az idén kereken 50 éves Suzanne Collins írói karrierjét gyerekmesék forgatókönyvének a megalkotásával kezdte, első ilyen munkája 1991-ben jelent meg. Sokáig dolgozott a Nickelodeon-nak is, olyan darabok köthetők a nevéhez, mint a hazánkban nem annyira ismert, ám a tengerentúlon nagy népszerűségnek örvendő Clarissa Explains It All, a The Mystery Files Of Shelby Woo, a Little Bear és az Oswald. Egyszer még a Writers Guild of America is díjra jelölte a legjobb animációs film kategóriában egy Santa, Baby című, karácsonykor játszódó epizódért. A televíziózást a 2000-es évek elején hagyta maga mögött, ekkor jelent meg az Alice Csodaországban által ihletett Gregor, the Overlander című írása, ami később (a folytatásaival egybefűzve) a The Underground Chronicles nevet kapta. 2008-ban érkezett Az Éhezők viadala, ami magán viselte nem csak a római kor gladiátorjátékainak és a modern kor reallity műsorainak a hatását, de Thészeusz és a Minotaurusz mondájának a nyomait, valamint az írónő édesapjának a katonaságnál eltöltött idejének az emlékét is. A siker következtében a Time magazin Collins-t a 2010 egyik legbefolyásosabb emberének nevezte , az Entertainment Weekly 2010-es The Entertainers listáján pedig az előkelő 13. helyet szerezte meg. Legújabb könyve – bár mesekönyv – komoly témát boncolgat: egy kislány viszontagságairól szól, miközben az édesapját várja vissza a háborúból.

20 / FilmMagazin

minket azon a perióduson, amikor a kiválasztottak mind fizikálisan, mind pedig mentálisan felkészülnek a vérre menő viadalra. Mindeközben sztárokat, celebeket gyártanak ezekből a gyerekekből, csak azért, hogy a Kapitólium népe fogadásokat köthessen rájuk, beszélhessenek róluk, majd élőben végignézzék, ahogyan lemészárolják egymást. Érdekes egy világ ez, de ha belegondolunk, nem is áll olyan messze a valóságtól…

Az első kötet majdhogynem tökéletes. Katniss karaktere rendkívül szimpatikussá válik már az első fejezetektől kezdve, ami egy igen fontos tényező volt, tekintve hogy érte kell igazán aggódni az arénában. Collins nem esett túlzásokba, mikor megalkotta Everdeen kisasszony karakterét: a lány fél, fázik, aggódik, elbizonytalanodik... viszont megígért valamit a húgának. "Győzni fogok" – és igen, ennek érdekében Katniss bármire képes. Akár arra is, hogy a viadal végén végezzen körzettársával, Peetával, ha arra kerülne a sor. Katniss mellett a szőkefürtű fiú az, akit jobban megismerünk a történet során, ám végig háttérbe szorítva marad a karaktere. Azonban ez az elkövetkezendő két kötet során alaposan megváltozik.

A Futótűz sokkal részletesebben mutatja be Panem világát, jobban megismerjük mind a fő- mind a mellékkaraktereket, és egy olyan csattanót kapunk kb. a könyv felétől, hogy vagy öt percig kerestem az államat.

A történet és annak fordulatszáma egyértelműen itt a legpergősebb a trilógiában, ám valami egész egyszerűen néha totálisan elrontotta az élményt, és inkább a fejemet fogtam idegességemben, annak ellenére, hogy a történet maga még mindig sodort magával. Minden előítéletet félretéve, a könyv egy bizonyos pontjában meglátszott, hogy Suzanne Collins nő, és néha egész egyszerűen kivetkőzött magából, ennek eszköze pedig nem volt más, mint Katniss. Amilyen szimpatikus és érdekes lett Peeta a továbbiakban, Katniss abszolút ebben az ütemben vált unszimpatikussá. Igen, egy szempontból ez reális volt, tekintve hogy miket élt át az a lány, ám a könyvben lévő szerelmi háromszög olykor megölte az egész hangulatot.

Azt azért tegyük hozzá, hogy ez egy

Collins gyerekkorában az édesapja éppen Vietnámban állomásozott, ez idő alatt pedig csak képeslapok segítségével tudták tartani a kapcsolatot

elég erősen szubjektív vélemény, sokan talán ezért is tudtak azonosulni Katniss-szel, ám én még is úgy érzem, hogy Collins túlzásokba esett a lány belső viszályainak részletezésével kapcsolatban és emiatt háttérbe szorult a valódi motiváció.

A trilógia mindezek ellenére a Futótűzben teljesedik ki. Emberek, csak nézzük meg, ahogy Collins megalkotta a 75. Viadal víz-központú arénáját, ha valamire azt lehet mondani, hogy eredeti és zseniális, akkor ez mindenképpen ilyen. Aki olvasta a könyvet, az tudja, hogy mire gondolok. Az új kiválasztottak személyében megismert karakterek egytőlegyig érdekesek, így minden adott volt ahhoz, hogy a Futótűz még a harmadik rész előtt naggyá tegye a trilógiát, és Istenem, de örülök, hogy ez így is történt. Majd jön ismét egy csattanó, ami újból emlékeztet arra, hogy miért és mennyire is imádom én ezt a könyvet, és úgy teszem le a Futótüzet, hogy abban a pillanatban nyúlok a harmadik, egyben végső felvonásért, a Kiválasztottért.

>> SUZANNE COLLINS ÉS AZ ÉHEZŐK VIADALA MÉLTÓ ARRA, HOGY MEGKAPJA AZT A TEMÉRDEK MENYNYISÉGŰ FIGYELMET AMI MOSTANÁBAN ÖVEZI MIND A FILMET, MIND A KÖNYVEKET. << Katniss egy jelképpé vált Panem lakosainak szemében, egy olyan ikonná, aki reményt ad nekik, hogy igenis van kiút a Kapitólium elnyomásából. A lány és az elhíresült kitűzőn látható madár, a fecsegő poszáta a forradalom szimbólumává vált. A Kiválasztottban ennek a forradalomnak a végső fázisait élhetjük mi is át, immáron számos érdekes karakterrel, korrekt fordulatokkal. Ám valami mégis megváltozott. Nem volt meg az a lendület és újszerű hatás, ami magát a viadalokat jellemezte. Az egyediség átment valami olyanba, hogy: "Ja, igen, ezt már láttam, vagy talán olvastam valahol."

Félreértés ne essék, hihetetlenül élveztem a komplett trilógiát, ám valaminek történnie kellett ahhoz, hogy ne keserű szájízzel tegyem le

a Kiválasztottat a kezemből, amit Katniss teljesen leépült karaktere és az egyre gyakrabban jelentkező sablonok okoztak. Ez a valami pedig nem volt más, mint a fantasztikus lezárás. Collins remekül altatta a népet – engem biztosan – ugyanis amilyen közönnyel, kissé kötelességtudóan és az előző részek miatti rajongásom által olvastam a harmadik kötetet, olyannyira maradt emlékezetes és igazán elgondolkodtató az a klasszikus értelemben vett csattanó. Tökéletes, abszolút hibátlan lezárás, ami így a cikk végeztével egyértelműen kimondatja velem, hogy Suzanne Collins és Az Éhezők Viadala méltó arra, hogy megkapja azt a temérdek mennyiségű figyelmet ami mostanában övezi mind a filmet, mind a könyveket.

FilmMagazin / 21

EHAVI PREMIEREK NOVEMBER 7.

Phillips kapitány

Végjáték

Dermesztő mélység

Khumba

NOVEMBER 14.

Justin, a hős lovag

Bettie - mobil

A nagy szépség

Pinokkió

Eltitkolt életek

Starbuck

Thor: Sötét világ

22 / FilmMagazin

A jogász

NOVEMBER 21.

Az Éhezők Viadala: Futótűz

A komornyik

A Mikulás mentőakció

Alabama és Monroe

Lola Versus

Dolma lányai

Az őrtorony

Rozsdalovag

Vétkek völgye

Fordulópont

Az év csatája

A Cate McCall per

NOVEMBER 28.

Harcban élve

FilmMagazin / 23

KRITIKA

THOR: SÖTÉT VILÁG

A valaha elkényeztetett nagyfiú megtanulja, mi is az a felelősség, közben az adoptált kisöcsinek is benő talán a feje lágya némi szobafogság után, és abbahagyja a durcis tömegmészárlást, hogy testvériesen megmenthessék a világot (meg nyolc másikat) a pusztulástól. Írta: Vampka

E

zzel el is mondtam a filmet.

Rövid voltam? Jó, ennél azért bővebben is lehet taglalni a témát, fogom is, de lényegében erről szól a Thor második része. Nem lőttem le vele semmilyen poént szerintem, pedig azt a mindenit, hát igazából van benne poén, minden értelemben, és nem is kevés, de ne ugorjunk fejest a közepébe. Kezdjük azzal, hogy mennyire szeretem ezt a rengeteg összelinkelt Marvel-

24 / FilmMagazin

cuccot. Mindegyikben ott van az összes többi, és ahogy gyarapszik a képregény-filmek száma, úgy lesznek a folytatások egyre gazdagabbak, a világ, amiben játszódnak, egyre tágabb és részletesebb. Sosem olvastam képregényeket az egy Watchmenen kívül, de a Marvel filmjeit, kivétel nélkül mindet, legalább egyszer, de inkább kétszer / háromszor láttam. Van, amelyiket többször is, és ezzel még bőven

nem vagyok benne a fanatikus rajongótáborban, akik beöltöznek kedvencüknek, meg magukra tetoválják a jelképeiket, meg tudom is én.

Csak simán bírom ezt a keménykedést, meg a sok összegabalyodott szálat, az akciót, és a rengeteg féleforma szuperhőst. Thor azonban az első filmjében abszolút nem fogott meg, kicsit unalmasnak, laposnak, szinte már együgyűnek tűnt ez a szőke izomköteg, aki legjobb szóra-

FORGATÁSI NEHÉZSÉG A film stábjának abban a megtiszteltetésben volt része, hogy a világhírű Stonehenge szikláknál is csinálhatott felvételeket. Ez azonban közel sem volt olyan egyszerű: már az ehhez szükséges engedély megszerzése sem volt fáklyásmenet, másrészt pedig csak a látogatási idő után kezdhettek hozzá a munkához, ami elképesztően rövid időt biztosított csak a stábnak. Az pedig ezek után természetesnek tűnik, hogy a sziklákhoz senki sem érhetett hozzá közülük.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

MALEKITH, AZ ELÁTKOZOTT Malekith a sötételfek királya az asgardi világ részét képező Svartalfheimben. Malekith a varázslás nagymestere és ezért kedvelt szövetségese az Asgard ellen harcoló Lokinak és a tűzdémon Szurturnak. Malekith gyakran látható Héla oldalán is, aki olyan különleges ételt adott neki, amellyel Malekith az uralma alá hajthatta a földi embereket. Aki megízlelte közülük ezt az étket, azonnal Malekith akaratának lett kiszolgáltatva. Malekith volt a felelős Lorelei elrablásáért, aki bájitalai segítségével magába akarta bolondítani Thort. Malekith azt akarta elérni, hogy Lorelei varázsa segítségével ő rendelkezhessen Thor ereje felett.

kozásnak a kalapácshajigálást találja, amitől mindenki bepisil. Ugyanígy a testvére, Loki is az első részben még kicsit összecsapottnak, vagy klisés gonosznak tűnt inkább, aki az önzőségre és sértettségre épül.

Nem hangzik túl eredetinek. Aztán jött a Bosszúállók, mind a kettőjükről többet megtudtunk, és most ez a film, a Sötét világ, és mondhatni tökéletesen kiforrott két karaktert kaptunk a végén, ami azért nem kis teljesítmény, ha az első filmre gondolunk. Most már látszanak az „árnyalatok” a karaktereikben, és ez a sok Marvel filmnek is köszönhető, amiben volt idő és helyzet kibontogatni őket, mint két csinos kis csomagot. Ugyanakkor a Thor második része filmileg kizárólag látványban volt számomra kiemelkedő. Az eddigi Marvel filmek is gyönyörűen meg

26 / FilmMagazin

voltak kreálva, tény és való, részletekben gazdagok, élethűek, lenyűgözőek voltak, de a Thor második része egyszerűen csodálatos képi világgal rendelkezik. Minden kis részlet kidolgozott, a gépek, az épületek elképesztő kreativitásról tesznek tanúbizonyságot, a színek és formák nem túl durvák, mégis érezhető bennük valami, ami az adott „másik világ” sajátja. Asgard még mindig olyan hely, ahová bármikor szívesen mennék vakációzni, és nem egy finom kis hű lenne az, ami kiszaladna a számon, ha ott ébrednék, hanem úgy kéne felvakarni az államat a földről, és elhasználnék egy százas zsepit a gyönyörűségem könnyeinek felitatására. Ugyan a hagyományos 2D-s változatot választottam, de ez is éppen elég nagy élmény a vizualitás terén. Ha még

egyszer megnézném, valószínűleg a háromdimenziós verziót próbálnám ki, mert biztos vagyok benne, hogy az sem rosszabb, és ugyanilyen igényes kivitelezés.

A történet egésze azonban nekem kicsit erőltetett és uncsi volt. Lehet, hogy azért, mert a Bosszúállók bandájának kalandjai után az egyszemélyes hadsereg témája annyira nem köt már le. A csapatjátékok nem az erősségeim, nem is vagyok értük oda, de ha szuperhősökről van szó, a több mindig jobb. Thor pedig még mindig nem a legkarizmatikusabb vagy érdekesebb személyiség a hősök felhozatalából, így egymagában nehezen áll meg méretei ellenére is, nem úgy az öcsikéje, Loki, aki alaposan megosztja a nézőket.

Van, aki utálja és unja, van, aki odavan érte pusztán azért, mert övé a

Alan Taylor rendező a sorozatok világából lehet ismerős, hiszen olyan szériákat dirigált már, mint a Trónok harca, a Róma, vagy a Mad Men.

KINEK KI A SZINKRONHANGJA? Jól bevált párosítások egytől egyig. Pontosabban csak majdnem Chris Hemsworth – Nagy Ervin: az ausztrál színésszel a hazai közönség először J.J. Abrams 2009-es Star Trekjében találkozhatott pár perc erejéig (ő volt Kirk apja), ott még Zöld Csaba szinkronizálta, ahogy tavaly a nálunk csak DVD-re érkező Ház az erdő mélyénben is.

Leghíresebb szerepében azonban már Nagy Ervin szólaltatta meg, és ez a Thor és a Bosszúállók után sincs másként.

Tom Hiddleston – Csőre Gábor: Loki szerepe nemcsak az őt alakító, hanem az őt honosító színésznek is hálás feladat. Annak idején még Csőre Gábor biztonsági játéknak tűnt, elvégre a Vígszínház színésze az egyik legfoglalkoztatottabb magyar hang már hosszú évek óta a szakmában, de nem véletlenül (gondoljunk csak Eric Cartmanre). Csőre pedig tökéletesen hozta a nyikhaj Lokit, még úgyis, hogy Hiddleston eredeti orgánumától jelentősen különbözik az övé.

Natalie Portman – Zsigmond Tamara: az Oscar-díjas színésznő gyakorlatilag már teljesen elképzelhetetlen más hangjával, és ez elsősorban egy messzi-messzi galaxisnak köszönhető. Galaktikus utazás lesz most is.

Anthony Hopkins – Tordy Géza: ugyan a legutóbb a Red 2-ben látható walesi színészlegendát Fodor Tamás szólaltatta meg (minekután az első részben Tordy Richard Dreyfusst szinkronizálta), most újfent a Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas kellemes, mély orgánumán hallható, ha már Hopkins leghíresebb karakterével összeforrt Sinkó László továbbra sem áll a mikrofonok mögé.

Idris Elba – Barabás Kiss Zoltán: az első részhez képest azonban történt egy meglepő csere. Nem tudni, hogy Galambos Péter ezúttal nem ért e rá, vagy az ő hangját egy 2014-ben érkező Dieseles fának tartogatják, de annyi bizonyos, hogy nem lesz könnyű a robosztus Luthernek tekintélyt parancsolnia.

Kat Dennings – Csondor Kata: remélem a szinkron készítői azért minden Marvel film kijövetele előtt elmorzsolnak egy-egy imát, hogy bizonyos szereplők ne találkozzanak. Eddig még szerencsével jártak, például Rajkai Zoltánnál, aki a Vasember 2-ben a Sam Rockwell alakította Justin Hammer-t, valamint Mark Ruffalo Bruce Bannerjét szólaltatta meg a Bosszúállókban. Ugyanez a helyzet Csondor Katával, aki amellett, hogy az első részben is Jane vicces (vagy annak szánt) barátnőjét szinkronizálta, ő ad hangot egy, a testhez feszülő ruhákhoz furcsa mód vonzódó Fekete Özvegynek is.

Stellan Skarsgård – Máté Gábor: a svéd színész napjaink egyik leghíresebb és legjobb karakterszínésze lett, mégsem lehetne azt mondani, hogy megtalálták volna hozzá az állandó orgánumot. Két ízben már többen is megszólaltatták, például a tavaly elhunyt Gruber Hugó a második és harmadik Karib-tenger Kalózaiban. Az a Máté Gábor, akit leginkább az Amerikai szépség Lester Burnhamjeként vagy A 40 éves szűz címszereplőjének a hangjaként ismerhetünk azonban immár negyedjére szinkronizálja Skarsgård-ot, ebből kettő természetesen a Thor és a Bosszúállók Selvigje, míg a harmadik Milos Forman 2006-os Goya kísérteteinek a címszerepe volt.

Christopher Eccleston – Forgács Péter: ugyan az előzetesekben Malekith karaktere elfogyasztotta Haás Vander Pétert és Széles Tamást (utóbbi ismét Chuck-ot, azaz Zachary Levi-t szólaltatja meg a filmben), most a szinkronrendező Tabák Katának a választása arra a Forgács Péterre esett, akinek éppúgy nem ismeretlen az egykori Doktor játéka (még így alaposan kimaszkírozva sem), mint a negatív karakterek. Mindkettőt jól példázza a G.I. Joe első része, vagy a borzasztó Ébredő sötétség, de ott van Ralph Fiennes utóbbi időben nyújtott teljesítménye a Harry Potterek Voldemortjától kezdve, a bérgyilkos Harryn (meg a sok szájba b*szott hattyún) keresztül, egészen Hádészig.

rosszfiú szerep, meg olyanok is vannak, akik belemagyaráznak mindenféle nemes és megbocsájtható dolgot a meglehetősen szemét húzásaiba. Ebből pedig az értelmesebbek már össze is rakhatták, hogy nem egy egyszerű karakterről van szó, hanem sokkal több minden van benne, mint bátyjában, ami foglalkoztathatja a nézőt. Utálhatod vagy imádhatod Lokit, de mellette nem mész el szó nélkül, ez pedig az őt megformáló, mérhetetlenül tehetséges színész, Tom Hiddleston mellett a karakter megírásának is köszönhető. A két előző film, amiben helyet kapott a két testvér, Loki és Thor, ahogy már mondtam, jó alapul szolgált, hogy megismerjük őket, ezúttal pedig már nem sok emberben lehet kétség azt illetően, mennyire jogos az, ahogy viselkednek, mennyire valószerű a személyiségük fejlődése és torzulása. Szerintem teljesen.

Thor az arrogáns kis hercegből felnőtt egy hatalmas királyság felelősségtudatos trónörökösévé, míg Loki a támogató kistestvér szerepéből egy óriási csalódás és harag következtében pusztító, hatalommániás hazuggá vált. A Sötét világ elején a múltjuk közéjük ékelődött, Loki börtönben van, Thor Loki ámokfutásának eredményét igyekszik helyrehozni, de ez nem ilyen egyszerű. A két testvér, akinek vér szerint semmi közük egymáshoz, valaha a legjobb barátok voltak, mit sem sejtve arról, hogy valójában két ellenséges nép leszármazottai, akiket Odin együtt

FilmMagazin / 27

KRITIKA

nevelt. Felnőve, megismerve az igazságot, ez a tény olyan ellentéteket váltott ki, amik szó szerint megmérgezték a kapcsolatukat. Van azonban valami, ami még az ellenségeket is összehozza, mégpedig egy még nagyobb ellenség. A Sötét világ alapkonfliktusa egy olyan közelgő pusztítás, ami nem csak Asgardot vagy a Földet, hanem minden ismert világot elnyel, sötétbe borít, ezzel pedig megsemmisít. A fegyvert egy ősi nép használná, ha nem vették volna el és rejtették volna el előlük, A nép utolsó néhány túlélője felbukkan, mikor Jane, a földi tudós és egyben Thor szívszerelme megtalálja, és akaratán kívül kihozza az évezredek óta elrejtett helyről, ez pedig felkelti a sötétség szolgáit, akik meg akarják kaparintani, és visszaállítani a sötétséget, ami a világok születése előtt létezett. Na persze ez senkinek sem jó rajtuk kívül, így Thor felkerekedik, hogy megállítsa őket, csak hogy anyja meghal egy támadásban, apját, Odint pedig nagyon megviseli ez a veszteség, és kicsit bekattan. Thor viszont nem az engedelmességéről híres, így nem csak hogy figyelmen kívül hagyja apja parancsát, mi szerint maradjon nyugton, hanem egyenesen felségárulást követ el: kiengedi Lokit azzal

28 / FilmMagazin

a feltétellel, hogy a tehetséges öcsi megmutatja neki az Asgardból kivezető, csak általa ismert titkos utat, és segít neki elcsalni az ellenségeket, majd elpusztítani őket. Loki, akit látszólag szintén mélyen érint anyjuk halála (ő volt ugyanis, aki mindig, minden elrontott cselekedete ellenére sem vetette meg Lokit, megértette, és emberként viselkedett vele), boldogan mond igent a bosszú lehetőségére, kis kalandjuk pedig itt veszi kezdetét. Jane csatlakozik a fiúkhoz, a sötét fegyver ugyanis beeszi magát a szervezetébe, így őt kell megvédeni, ha nem akarják, hogy az ellenség megszerezze magának, ebből pedig érdekes jelenetek születnek. A trió érdekes jeleneteket produkál, de a romantikus szál csökevényesnek tűnik a két férfi közt lévő intenzív, szinte vibráló feszültség mellett. A fiúk párbeszédei emlékezetesek. Ismerjük már Lokit, tudjuk, hogy trükkös, ravasz, kiszámíthatatlan, ugyanakkor azzal is tisztában vagyunk, hogy mennyi mindenen ment keresztül, és valahol mélyen szerintem mindenki megérti egy kicsit a viselkedését. Ezt a kettőséget, a származása, a neveltetése és a környezete hozzáállása és az alapvető személyisége közti kontrasztot használták ki az

írók, hogy ne csak Thor kételkedjen Loki minden szavában és tettében, de egy idő után a néző is, aki már azt hiszi, hah, mindent tud a kis mocsokról, biztosan megint átveri a testvérét. Nem akarom elrontani az élményt, ezért csak annyit mondok ezzel kapcsolatban, hogy mindenki változik, így Loki is, de ha azt hiszed, hogy tudod, milyen irányba és hogyan, akkor tévedsz, méghozzá hatalmasat. Ez az oka, hogy Loki továbbra is a kedvencem marad: sikerült megint meglepnie, olyannyira, hogy az utolsó jelenetet követően sem igazán tértem magamhoz.

Lábjegyzet, hogy akaratlanul is belefutottam olyan feltételezésekbe az interneten, mi szerint Loki saját filmet kap, mire a fanok nagy része felhorkant, hogy na de mégis minek és HOGYAN, én meg nem értettem a „hogyan” kérdést. Azt hiszem, félreértelmeztem, mert most már bennem is ott a kérdőjel ezt illetően. Én lennék a legboldogabb, ha többet láthatnám ezt a karaktert, de lehet, hogy kicsit nyakatekert lenne Lokinak ezek után egy saját filmet kreálni, elvégre mindent tudunk róla, amit lehet, és Thor nélkül a végkifejletet látva nem is lehetne saját filmje… (De titokzatos vagyok.) A másik fő érzelmi szálra visszatérve: Hát az

A forgatás során egy komoly baleset is történt, melynek következtében Jaimie Alexander komoly csigolyasérüléseket szenvedett.

TOMPOWELL KÜLÖNVÉLEMÉNYE Az enyém nem is annyira különvélemény, mert jórészt egyetértek a 80%-os értékeléssel, inkább csak megerősítés. Lokié valóban a leghálásabb szerep továbbra is, és ezt a készítők ügyesen felmérték, és felhízlalták a karaktert, amiből a Sötét világ csak jól jött ki. Ennek ellenére semmivel sem jobb, vagy rosszabb, mint az első rész, egyszerűen csak másabb, ezzel is jól illeszkedve a Marvel biztonsági játék stratégiájába, ami már a Vasembereknél is bevált. Alan Taylor ugyan ügyesen teleportált át Westerosból Asgardba és hozta onnan magával annak koszosabb dizájnját, valamint árnyaltabb és kiegyensúlyozottabb karakterisztikáját az első rész királydrámáját háttérbe szorítva ezzel (az első részben csúnyán hanyagolt Rene Russo lehet ezért a leginkább hálás), a történet súlytalan maradt. Részben azért, mert tudjuk, hogy ez még csak egy nagyobb egésznek az újabb "kis" darabkája, másrészt pedig az egyik legsemmitmondóbb ellenlábas miatt. Christopher Eccleston az öt tönna smink alatt is lényegében csak csúnyán néz Malekithként és a "Bosszú!" vagy "Pusztulás!" szavakat skandálja, amitől nem lesz sem gonoszabb, sem fajsúlyosabb antagonista. Ez leginkább a finálé ötletesen bravúros, de ebből kifolyólag súlytalan összecsapásában érződik.

Plusz még megfejeli az egészet, hogy Taylor sokszor érezhetően még nem jött rá arra, hogy nem tévére forgat, így az akciók, vagy egy-egy jelenet tálalása elkapkodott és semmitmondó, így hiába a nagyszerű látvány. Szerencsére az egyre kiforrottabb Hemsworth és a még mindig nagyszerű Hiddleston kettőse jól működik és elviszi a hátán a filmet, Portman takaréklángon ég, a Skarsgaard család meg az utóbbi időben rákapott a meztelenkedésre, amit itt poénforrásként próbálnak alkalmazni, több-kevesebb sikerrel. A humor viszont szerencsére kevésbé infantilis, mint először, az áltudományos marhaságok viszont továbbra is megmosolyogtatóak (és valamiért egy South Park részt juttatnak az eszembe), a stúdió pedig lassan összerakhatna egy olyan filmet, ami csak utalásokból és cameokból áll, utóbbiból is jelen esetben van három (egy a stáblista után/közben). Mindezek ellenére egy élvezetes és látványos, de könnyen felejthető road trip lett Thor második kalandjából.

elég vérszegény. Natalie Portman méltatott színésznő, de Thor megformálója, Chris Hemsworth és közte leheletnyi kémiát sem véltem felfedezni. A testvéri érzelmek és a bizalom hiányának a fájdalma Hiddleston és Hemsworth közt tapintható volt, látszik, hogy ők az életben is nagyon jó barátok (a velük közösen készült interjúkat érdemes megnézni), de Jane karaktere végig amolyan kelléknek tűnt csupán. Még Darcy, Jane szószátyár és komolytalan gyakornoka vagy a megbuggyant Selvig is jobban paszszolt az egész filmbe, színesebbé tették. Jane egyszerűen lapos volt, egy olyan alapvető hozzávaló, mint a só, aminek a hiánya talán feltűnt volna, viszont abszolút nem volt hangsúlyos, és ugyanez a helyzet Anthony Hopkins által megformált Odinnal is. A két szakmailag legelismertebb színészt simán lejátssza Hemsworth és Hiddleston, különösen a közös jeleneteikben.

>> THOR AZ ARROGÁNS KIS HERCEGBŐL FELNŐTT EGY HATALMAS KIRÁLYSÁG FELELŐSSÉGTUDATOS TRÓNÖRÖKÖSÉVÉ, MÍG LOKI A TÁMOGATÓ KISTESTVÉR SZEREPÉBŐL EGY ÓRIÁSI CSALÓDÁS ÉS HARAG KÖVETKEZTÉBEN PUSZTÍTÓ, HATALOMMÁNIÁS HAZUGGÁ VÁLT. << A Thor: Sötét világ tehát rendelkezik jó és rossz összetevőkkel, de mindenképpen érdemes megnézni moziban, a látvány miatt elsősorban.

Nekem szerencsém volt, végre észhez tértek a mozik, és vidéken is volt lehetőség eredeti hanggal nézni, de ez esetben tudom, hogy a szinkron sem rossz . Azért én a feliratos verziót ajánlom, Hopkins és Hiddleston hangja önmagában megtestesíti a karakterüket, csukott szemmel is látod őket magad előtt.

Végezetül annyit, hogy aki látta az előzetest, és összerakott a fejében egy képet a filmről az alapján, az aztán főleg meg fog lepődni. Lehet, hogy Loki kreálta a trailert, mert abban az égvilágon semmi sem az, aminek látszik.

80% Stáblista Rendező: Alan Taylor Főszereplők: Chris Hemsworth, Tom Hiddleston, Natalie Portman Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2013. november 14.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

VÉGJÁTÉK Sejtettük, hogy nem fog menni… Írta: Kovácsné

30 / FilmMagazin

A filmben látható szoba, ahol a küzdelmek folynak a valóságban csaknem 3 focipálya átmérőjű (egyszóval: hatalmas) volt.

SCI-FI A HADSEREGNEK Orson Scott Card Ender’s Game című könyve azon ritka alkotások egyike, melyeket az amerikai hadsereg minden tisztjének el kellett olvasnia, hiszen remekül meg lehet tanulni belőle a vezetői módszertant.

A

Végjátékot a mai napig az egyik legérdekesebb sci-fi regénynek tartom, amit valaha olvastam, pedig eredetileg mindössze egy novella volt, amiben Orson Scott Card kifejtett egy ötletet a nulla gravitációban játszódó stratégiai játékokról, és még regényként is csak előzménynek volt szánva a szerző állítólagos főművéhez: A holtak szószólójához. Itt most mindjárt bele is lehetne bonyolódni egy izgalmas vitába saját magammal arról, hogyan értékelendők adott szerző művei, ha az illető amúgy napi szinten harsog ordas nagy homofób baromságokat nyilvánosan (aki többre kíváncsi, szörfözzön egy keveset melegházasság / Orson Scott Card témakörben, és azonnal megvilágo-

sul), de nem teszek ilyet. Amikor a Végjáték született, Card még teljesen normális volt, mint ahogy Ray Bradburyről se gondoltam volna, mikor a Marsbéli krónikákat olvastam, hogy egyszer nyílt színen azt fogja mondani, hogy a Marsra az emberiség kéz a kézben táncikálva fog leszállni, és az esemény kapcsán majd azonnal létrejön a világbéke. Lehet, hogy a legjobb szerzők öregkorukra teljesen elhülyülnek?

Mindegy, jelen pillanatban nem ez a lényeg, hanem a nagy kérdés: megfilmesíthető-e a Végjáték, melynek fő csapásvonala még véletlenül sem az ízeltlábú idegenek és a hős emberiség lézerpárbaja? Ugyanis a könyv megjelenése, azaz 1985 óta a konszenzus az volt, hogy nem.

Hadd pufogtassam el mindjárt előre a nehezen összegyűjtött puskaporom mintegy kilencven százalékát: a Végjátékot tényleg nem sikerült megfilmesíteni. A forgatókönyvíró-rendező Gavin Hood-nak (rendezőként az X-Men-nek abból a fertelmes Wolverin spin-offjából ismerhetjük) valami olyan félelmetes érzékkel NEM sikerült megértenie, miről szól a könyv és mi teszi igazán naggyá, hogy ahhoz képest a Peter Jackson húzása, amivel balfasz vicces karakterré alacsonyította Gimlit A Gyűrűk Urában, egy dramaturgiai népünnepély. Valójában az érzéketlenség olyan fokával szembesülünk, hogy gyanakodni kezdünk: nem elszúrással van dolgunk, hanem ún. koncepcióval. A Végjátékból ezek az elvetemült idióták tinifilmet csináltak.

Az elkészült terméket az Alkonyat / Éhezők viadala / Battle Royale univerzumba helyezve máris megváltozik a véleményünk: nem is olyan rossz film ez, még akkor se, ha a jótól mondjuk baromi messze van.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

A beszédes becenevű Ender (bevégző, véget vető) Andrew Wiggin (Asa Butterfield) egy olyan világban születik meg harmadik gyerekként, ahol egy-egy házaspárnak amúgy szigorúan csak két gyereket engedélyeznek. Apja és anyja is csak azért számítanak kivételnek, mert a minden egyes gyerek fejlődését figyelemmel kísérő katonai vezetők fantáziát látnak a család génanyagában, és kíváncsiak, hogy a nagyon intelligens, de brutálisan gonosz fiútestvér, illetve a nem kevésbé intelligens, de túl lágyszívű lánytestvér után vajon a harmadik ivadékból ki lehet-e hozni egy überokos, hűvösen számító, valamennyi emberi érzelemmel mégis rendelkező szuperstratégát. Stratégákra pediglen azért van szükség, mert néhány évtizeddel előtte bogárszerű alienek milliói támadták meg a Földet, és csak egy zseniális pilóta, Mazer Rackham (Ben Kingsley) önfeláldozása mentette meg az emberiséget a teljes pusztulástól. Azóta katonai diktatúra van, és az ígéretes gyerekeket azonnal elviszik kiképzésre. (Azért rugózok ennyit a törté-

32 / FilmMagazin

>> AZ ELKÉSZÜLT TERMÉKET AZ ALKONYAT / AZ ÉHEZŐK VIADALA / BATTLE ROYALE UNIVERZUMBA HELYEZVE MÁRIS MEGVÁLTOZIK A VÉLEMÉNYÜNK: NEM IS OLYAN ROSSZ FILM EZ, MÉG AKKOR SE, HA A JÓTÓL MONDJUK BAROMI MESSZE VAN. << net bevezetésén, mert a kedves filmművészek ezt csesznek nekünk normálisan kifejteni, az átlagnézőnek eleinte csak úgy tikkelnek a szemei, hogy most akkor mi is történik.)

Mikor Ender fájó szívvel bár, de félig agyonveri az őt állandóan buzeráló kis genya osztálytársát, Graff admirálist (Harrison Ford) annyira lenyűgözi, hogy azonnal fellöveti a srácot egy űrállomásra, ahol attól fogva kemény katonai és vezetői kiképzésben részesül. Lelki üdvére csak egy pszichológus vigyáz (Viola Davis), és barátai (Suraj Parthasarathy, Aramis Knight, stb.) is inkább kollégák, mint lelki társak, kivéve persze egy lányt (Hailee Stenfield) akivel már-már beszélgetnek is. A tréning pedig egyre kegyetlenebb, mert szorít az idő, a hírek

szerint pedig az ellenség támadása bármikor bekövetkezhet. Így elmondva ez a történet rettenetesen szokványos. A cudar katonai rendszer ártatlan gyermekecskéket képez ki a harcra, kicsiny pszichopatákat faragva belőlük, csak a legjobbak tiszta szíve süt át a sötétségen meg a satöbbi. Egy kis érzelem, egy kis Nők lapja cihológia, egy kis coming of age, némi látványos (űr)harc. A film pedig csakugyan teljesen átlagos, legfeljebb a (nagyon hülyén felvezetett) végkifejletében, kivételesen rossz ritmusában, és a meglepően jó alakításokban tér el kicsit a társaitól.

Asa Butterfield ép most növi ki magát Benedict Cumberbatch irányszögön, minden tiszteletem az övé, mert a relatíve nagyon rosszul meg-

A dróton repkedős jelenetek megkoreografálását és kivitelezését a Cirque de Soleil tagjai segítették.

A FOLYTATÁSOK Orson Scott Card eddig 5 folytatást írt a Végjátékhoz, ezek közül 4 magyarul is megjelent: 1986 - A holtak szószólója, 1991 - Fajirtás, 1996 - Az elme gyermekei, 2002 - First Meetings (ami egy novelláskötet volt), 2008 - Ender in Exile. Ezen kívül van még egy regény, az Ender árnyéka, amely hivatalosan ugyan nem az Ender-saga része, hanem az Árnyéksorozat képviselője, a története mégis a Végjáték eseményeivel fut párhuzamosan. Az alapanyagok tehát adottak a mozis folytatásra is, kérdés, hogy a Végjáték Box Office szereplése lehetőséget ad-e erre… írt szerepből a lehető legtöbbet hozza ki. Harrison Fordból még színész lesz vénségére, ki gondolta volna, hogy a változatos vígjátékokban és Zs-kategóriás vackokban elnyűtt tata képes kőkemény, kegyetlen apafigurát alakítani (Viola Davis kitűnő ellenpontozása mellett). Mindenki mindent megtesz, ideértve a látványtervezőket és az egyéb technikai népeket is, de gyakorlatilag feleslegesen, mert a film nem jó.

Azért nem jó mégpedig, mert képtelen elmondani, mi is emeli ki Endert a többi gyerek közül, miért ő lesz a vezér, a vívódó hős. (Gavin Hood-nak az az épelmétlen megoldása, hogy „azért, mert lenyomattak vele 40 fekvőtámaszt és innentől a többiek felnéztek rá” Dolph Lundgren fénykorának filmjeit idézi.) A különbség minden más kérészéletű tinihőshöz képest eredetileg az, hogy Ender NEM egy IQ 70-es átlaggyerek, aki a körülmények hatására valami nagyszabásút művel: ő a leges-legokosabb. Ennek megfelelően magányos, szerencsétlen és a többség hevesen gyűlöli. Ender nem azért öl, mert jaj, véletlenül úgy sike-

rült, ha belátnának a kis szívembe, meg is rémülnének, hogy háborog benne a végtelen nagy humanitás, mindjárt vágok is valami durcás pofát ide a kamerába, ni. Ez nem Az Éhezők Viadala, az ég szerelmére.

Ender azért folyamodik erőszakhoz, mert tökéletesen tisztában van vele, hogy az ostoba, széthúzó, irigy plebsz csorda az érvelést nem hogy nem fogja fel, de meg sem hallgatja.

Az eredeti Enderről filmet csinálni rendkívül kényelmetlen feladat lenne. A nézők 90%-a hányingert kapna a főhőstől (mint ahogy a számára érthetetlen csodabogárnak tűnő jó tanulót is rühellte gyerekkorában) a maradék 10% meg nem merné felvállalni, hogy igen, érti, az ostobáknak engedelmeskedniük kell. A könyv ott volt zseniális, hogy ezt a rusnya mondanivalót el tudta adni, mégpedig azzal, ahogy Ender és a többi gyerek gondolatait bemutatta.

A film alkotói ezek után eldönthették, hogy folyamatos narrációt biztosítanak, vagy kommentár nélkül bemutatják az eseményeket pontosan úgy, ahogy a könyvben voltak (amiért valószínűleg meglincselték

volna őket), vagy egy híg hasmenetet csinálnak az egészből. Nyilvánvaló okokból az utóbbit választották, aminek mondjuk értelme nem volt, de legalább pénzt lehetett vele keresni. Mivel a híg hasmenet kedvelők úgyse lettek volna képesek értelmezni a dolgot, a filmből gyakorlatilag teljesen kimarad Ender bátyja és nővére, pedig a három testvér együtt valami egészen izgalmas és perverz Atya-Fiú-Szentlélek szerű háromságot képvisel, és kimaradnak azok az érzelmi manipulációk, amelyekkel a felnőttek a gyerekeket irányítják és amelyek miatt a felnőtteket a gyerekek az ellenfeleiknek tekintik. Olyan ellenfelének, akit le kell győzni. Akit le kell győzni, ezért meg kell ismerni. Akit meg kell ismerni, de onnantól már nem lehet vakon gyűlölni. Lám, máris eljutottunk Ender híres idézetéhez, ami magyarul valami olyasmi, hogy abban a pillanatban, hogy eléggé kiismerem az ellenfelemet ahhoz, hogy legyőzzem, meg is szeretem.

A fim azonban nem eljut ehhez a gondolathoz, csak kibiggyeszti a vászonra rögtön az elején. Ennek meg kb. annyi értelme van, mint azoknak az idézeteknek, melyeket gondolkodásra enyhe alapfokon képes felebarátaink százszámra osztanak meg velünk naponta a Facebookon. A könyv olvasói számára a Végjáték annyiból nem lesz csalódás, hogy úgyis mindenki tudta, hogy ez nem fog menni. A többieknek meg egyszer végül is megnézhető, bajuk semmiképp nem lesz tőle.

65% Stáblista Rendező: Gavin Hood Főszereplők: Harrison Ford, Asa Butterfield, Abigail Breslin Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. november 7.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

PHILLIPS KAPITÁNY Ha a Családi üzelmek az év vígjátéka, akkor a Phillips kapitány az év drámája, hova tovább, talán az év filmje is. Írta: Bodrogi Dávid

P

hillips kapitány (Tom Hanks) és az új legénysége elindult egy útra Afrika partjainál annak tudatában, hogy azok a vizek, ahol áthajóznak hemzsegnek a pénzéhes felfegyverzett kalózoktól.

Ezzel kockáztattak mindent, ami fontos nekik. Láss csodát, a szomáliai kalózok meg is találják a hajójukat, a kapitány pedig igyekszik megmenteni a legénységét és magát az ellenségtől. Amikor már azt hiszi, hogy sikerült, akkor… Mindezt egy 2009-ben megtörtént esemény alapján forgatták.

A rendező, Paul Greengrass (A Bourne-csapda, A Bourne-ultimátum) a megfelelő arányban adagolja az akciót és a dialógusokat, valamint jól eltalálták a kellő mennyiségű feszültséget is, amit a nagyszerű aláfestő zene tökéletesen fokoz. A forgatókönyvíró munkáját szintén csak magasztalni tudom, nincs semmi erőltetett a filmben sem a párbeszédek terén, sem a kapcsolatok terén. Semmi fölöslegeset nem tartalmaz az amúgy is több mint 2 óra hosszú film, nincsenek üresjáratok.

A Nolan féle Batman-re szokták előszeretettel használni a realista jelzőt, amivel én soha nem értettem egyet, viszont ennél a filmnél nagyon jó volt az a realizmus, ahogy bemutatták a hajót és annak védel-

34 / FilmMagazin

mét. Picit a Pain & Gain juthat az ember eszébe mikor megnézi ezt a filmet, mert a Phillips kapitány megpróbál szürke árnyalatokat is létrehozni és nem csak fekete-fehérben elmondani, hogy ők a jó fiúk, ők pedig a rosszak. Mindezt anélkül – nem úgy, mint az említett alkotásban –, hogy az abszolút rosszfiúkat megakarnák velünk szerettetni, viszont mégis bemutatják az indítékaikat. Az egyedüli negatívum az operatőr: nem tudom, hogy Barry Ackroyd állvány nélkül maradt-e vagy a tengert szerette volna érzékeltetni, de akárhogy is legyen, a kamera egész idő alatt kileng, ami nagyon zavaró, főleg az elején, mert a történet kicsit lassan indul be, de később, mikor a cselekmények már magával ragadtak, megszűnik zavarónak lenni.

Phillips kapitány karaktere viszont a tökéletességig van csiszolva. Tom Hanks minden apró mozdulatával és megszólalásával megmutatja a tehetségét, a szerepet mintha csak ráöntötték volna. Ráadásul a kapitány olyan szerethető karakter lett, akivel az ember próbál, illetve tud azonosulni, akárcsak a Forrest Gump vagy a Terminál főhősével. A négy kalóz szerepében négy szomáliai színész debütált Hollywoodban (Barkhad Abdirahman, Faysal

Ahmed, Barkhad Abdi, Mahat M. Ali) és mind a négyen korrekt munkát végeztek, de leginkább Barkhad Abdi-t (aki a kalóz kapitányt testesíti meg) és Mahat M. Ali-t (aki egy tinédzser kalózt játszik és bemutatja, hogy éli meg ezt egy tinédzser) szeretném kiemelni közülük. Hanks persze ellopta show-t, de mindezt anélkül tette, hogy ránőtt volna a többi karakter nyakára. Összességében ezt a filmet csak ajánlani tudom, azonban főleg az tekintse meg, aki szereti Tom Hanks alakításait, mert ez talán élete eddigi legjobb teljesítménye. De két dologra is felhívom a figyelmet: aki egy jó vígjátékra akar beülni és egy jót nevetni, az válasszon valami mást, illetve annak sem javasolnám, aki a gyerekével akar elmenni rá. Mindenki másnak kötelező.

90% Stáblista Rendező: Paul Greengrass Eredeti hangok: Tom Hanks, Catherine Keener, Max Martini Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. november 7.

A filmet a Maersk Alexander nevezetű hajón forgatták, amely az Alabama testvérhajója volt.

AMIT TOM HANKS-TŐL LÁTNI KELL

Segítség, felnőttem! - 1988

Philadelphia - Az érinthetetlen - 1993

A szerelem hullámhosszán - 1993

Forrest Gump - 1994

Toy Story - Játékháború - 1995

Apollo 13 - 1995

Ryan közlegény megmentése - 1998

Halálsoron - 1999

Számkivetett - 2000

Kapj el, ha tudsz - 2002

A kárhozat útja - 2002

Terminál - 2004

Charlie Wilson háborúja - 2008

Rém hangosan és irtó közel - 2011

Felhőatlasz - 2012

JANUÁRBAN IS LESZ TOM HANKS MOZI… …méghozzá az igaz történeten alapuló Mr. Banks megmentése, ami a Mary Poppins film megszületésének a nehézségeit tárja majd a nézők elé. Walt Disney (Tom Hanks) azt az ígéretet teszi a lányainak, hogy ha törik, ha szakad, mindenképpen megfilmesíti a kedvenc könyvüket, a P.E. Travis (Emma Thompson) Mary Poppins című könyvét. A dolog nem várt nehézségét maga az írónő okozta, aki semmi esetre sem akarta, hogy a művét elnyelje a rettegett hollywoodi gépezet. A könyv azonban folyamatosan veszített a népszerűségéből, az írónő pedig félt, hogy műve végképp eltűnik a süllyesztőben, így beadta a derekát: noha a jogokat még mindig nem adta el, hajlandó volt két hétre Los Angelesbe utazni,hogy Walt Disney meggyőzhesse a film elkészültének fontosságáról… Az első vélemények szerint egész jó kis film született, érdemes rá várni

FilmMagazin / 35

KRITIKA

A JOGÁSZ Vigyázz, mibe tenyerelsz! Írta: Sanya08

R

idley Scott hullámzó teljesítményéből kiindulva sokat nem tudtam várni ettől a filmtől (Cormac McCarthy-ismeretem pedig kimerül a Nem vénnek való vidék-ben), így kész zsákbamacskára ültem be. Ironikus módon, ami valamiféle reményt biztosított nekem arra, hogy különleges (netalántán jó) filmélményben lesz részem, az a negatív, panaszkodó, lehúzó kritikák tömkelege. Abból indulva ki, hogy eddig idén sok esetben ellenkező véleménnyel voltam azon filmekről, melyeket a szakma előszeretettel gúnyolt és szidott (lásd: Csak Isten bocsáthat meg, és félig-meddig a Föld után), azt hiszem jogosan voltam bizakodó.

Az egyik nagy bravúr A jogász című filmmel kapcsolatban az, hogy egy papíron nagyon egyszerű történetet (férfi anyagi okokból kifolyólag kacérkodni kezd a bűnözés gondolatával) úgy mesél, ahogy ezt eddig senki más, vagy ha mégis, akkor

36 / FilmMagazin

kevesen tették. Cormac McCarthy eredeti forgatókönyve szikár, abszurd világot ábrázol, melyben az alvilág nem ismer könyörületet, és amiben egyetlen ballépés egy hurkot képez a nyakad körül, amiből lehetetlen kibújnod, mert minél jobban próbálkozol, csak annál szorosabb lesz. Ezt egyébként a filmben egy találó metaforával ábrázolták. A jogásszal együtt a néző se hiszi el azt, amit az író folyamatosan próbál bizonygatni: itt bizony nincsen kecmec, nincs bocsánat, nincsenek véletlenek, megtorlás van és végeláthatatlan erőszak. Egyetlen hiba és már menekülhetsz is, szeretteidet pedig jobb, ha szemmel tartod, mert sose lehet tudni, mikor jön az a bizonyos kocsi és rakják be az illetőt a csomagtartóba.

Azt mondtam a kritikám elején, hogy Ridley Scott-nak eléggé hullámzó a teljesítménye. Természetesen az Alien-t mesterműnek tartom, mint minden normális ember, a

Szárnyas fejvadászt szintén, szeretem a Fekete esőt, ugyanakkor a Gladiátort bizonyos szinten túlértékelt filmnek tartom, nem gondolom, hogy olyan óriási film. A Trükkös fiúkat tudom még mondani, ami abszolút említésre méltó alkotás (egyben Cage egyik legjobbja az Adaptáció mellett), de A jogász egy nagyon különleges helyet foglal el a direktor filmográfiájában. Ugyan a Prometheus is hasonlóan megosztó volt (én inkább gondolom kidolgozatlannak és hanyagnak tartom), ahhoz hasonlóan ez a filmje is kockázatokat vállal. Nem játszik biztonságosan, ez pedig már önmagában nagy teljesítmény. Szabályokat kidobja a sutba, legalábbis azokat, amelyeket Hollywood felállított magának. McCarthy filmje ez inkább, mint Scott-é, McCarthy pedig nagyon egyedi módon és rendhagyóan mozgatja a szálakat, irányítja a cselekményt. Ami más rendezőnél akciójelenet lenne, az nála dialógusok-

Cormac McCarthy nevéhez a Nem vénnek való vidéken kívül még olyan könyvek fűződnek, mint például a Pulitzer-díjas Az út.

ATEE007 MÁSVÉLEMÉNYE Korrekt. Leginkább ez jellemzi a sztárokkal túlzsúfolt játékidőt, viszont az igaz, hogy nem igazán tesz jót ennyi egónak az, hogy az egész képernyő nagyágyúkkal van tele, szinte elveszik egymás elől a teret. Arról nem is beszélve, hogyha valamelyikük a képernyőn szerepel is, akkor maximum egy impotens, vagy fölöslegesen túlnyújtott jelenet erejéig. Kis túlzással még a háttérben elsétáló statiszták is sztárok, akik egyszerűen képtelenek annyit hozzátenni az összképhez, hogy egy maradandó alkotássá tegyék. Egyértelműen azzal próbálták eladni a filmet, hogy korábban ki, hány, milyen díjat nyert (ezt még az első előzetesekben sem mellőzték felsorolni), ez valamilyen megmagyarázhatatlan anomália következtében teljesen félresikerült, ugyanis nem úgy nyitott a film hazájában, ahogyan azt várták tőle.

Amikor a hosszadalmas fölvezetés után előkerül a konfliktus, nem is igazán lehet izgulni a főhősért, vagy együtt érezni vele, ez főként azért van mert azon kívül, hogy kifinomult ízlése van a nőkben, és a gyémántokban is, nem nagyon tudunk meg róla semmit. Meg úgy egyébként is, most tegye föl a kezét az, aki tud együtt érezni egy szélhámos ügyvéddel… Jó, tegyétek le. Az pedig, hogy egy bűnöző tart telefonos fejtágítást a másik bűnözőnek a cselekedeteinek és döntéseinek súlyáról, több, mint bizarr jelenet.

Ha egy átlagos rendezővel és íróval, közepes színészekkel előadnak egy ilyet, akkor jó esetben az emberek többsége csak elmegy mellette a tékában, és nem csinál szívügyet belőle, de úgy, hogy ilyen nívós sztárokkal csak ennyire futotta Ridley Scottnak, csak egy fájó pont marad 2013-as filmek között. Lassan azt is be kell látnia Hollywoodnak, hogy a túlhype-olás nem mindig kifizetődő dolog. Na de azért a casting az jó! 30%

ban oldódik meg. És ha már dialógusról van szó, úgy itt is elhangozhat a „rendhagyó” jelző. McCarthy szereplői monologizálnak, elmélkednek életről, halálról, bűnről és büntetésről, ezáltal a film kap egy enyhén filozofikus ívet. Egyesek szerint egyáltalán nem realisztikus, ezt pedig aláírom. Persze, hogy nem az.

De ami lényeg, hogy megfogalmaznak valamit és teszik ezt stílussal.

Más kérdés, hogy valakinek ez a stílus bejön-e vagy sem.

Na persze egy jó filmhez nem elég egy jó forgatókönyv, még ha Billy Wilder azt is mondja, hogy ez minden, nem árt, ha kerítesz magad köré egy remek színészgárdát. Michael Fassbender a címszerepben elvártan nagyot domborít, ahogy Javier Bardem extrém hajszerkezettel rendelkező alvilági figurája is topon van, de az igazi meglepetés az a hideg szívű, könyörtelen nőt alakító Cameron Diaz okozza. Karaktere akár testvére is lehetne a Csak Isten

bocsáthat meg anyukájának. Számító, durva, egyetlen szempillantásával meggyilkol, mindezt pedig csak a dialógusokon és a színésznő játékán keresztül kapjuk meg, fizikai valójában nem láthatjuk, amint kárt tesz valakiben. Jellemző ez a film többi részére is. Akciót csak ritkán látunk (az a kevés mondjuk mellbevágó), inkább lelki utazást kapunk.

Egyszerű cselekményt dekódolva egy másik nyelvre, sorok között olvasva. Rettenetesen tetszett ez a film, mert minden képsora és minden szava a helyén van. Nincsenek gyenge pillanatok, minden egyes pillanata abszolút koncentrált és hatásos. Az átlagnéző számára viszonylag lassan vánszorgó lehet a cselekmény, az ínyencek azonban igazi kincsre lelhetnek itt. Beszív magába, elgondolkodtat, metaforái mélyítik a filmélményt, a mocskosbűzös bűnvilág pedig megtépázva köp ki minket. A jéghideg világban csupán a Penelope Cruz által ját-

szott karakter és a jogász közti viszony nyújthat némi fogódzót, de mikor ezt a szálat is beforrasszák, úgy a mi reményünk is szertefoszlik a főszereplő reményeivel együtt.

Ronda, gonosz világ ez, mely egy gonosz, ámde mesterien kivitelezett és megírt filmben van ábrázolva.

Ridley Scott legjobb formáját nyújtva nem csak letaglóz, de egyben szigorú tanmesét is tart mohóságról, bűnről, bűnhődésről, ennek eredményét pedig érdemes megnézni

90% Stáblista Rendező: Ridley Scott Főszereplők: Michael Fassbender Cameron Diaz, Javier Bardem Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. november 14.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

ISTENI MŰSZAK Egy dilettáns mentős, mérsékelten retardált sofőr, erkölcseit fokozatosan levetkőző fiú, sok-sok fekete humor, és még több erkölcsi kérdés.

Na, de a legnagyobb kérdőjel az, hogy megéri a pénzét a film? Most kiderítjük! Írta: orobertosays

A

Jugoszláviából emigrált ifjú Milán, (Ötvös András), a szebb jövő reményében, és hogy kimentse mennyasszonyát a nyomorból, megérkezik kicsiny hazánkba, amiben 1992-re már "lezajlott" a rendszerváltás. Egy utcai mentőakciója során, a nem túl nagy sietségben lévő mentős „alakulat” figyel fel a tehetségére. A hajó parancsnoka Dr. Fék (Rába Roland) szárnyai alá veszi, és életeket mentőt csinál belőle. Legalábbis egy darabig, majd beavatja a mentős „mutyizás” rejtelmeibe.

"A halál nem válogat, de az ember igen." Önmagában érdekes felvetés, amivel elbíbelődhetünk magunkban egy jó darabig. Egy testben egyesülő író, producer és rendező, vagyis Bodzsár Márk, akinek ez az első nagyobb alkotása, rendkívül gro-

38 / FilmMagazin

teszk világba kísér el minket. A mentőseink, ha úgy látják a sérült nem életképes, s megerőltető volna a megmentése, akkor hagyják, hogy lelke a túlvilágra távozzon. Ezután értesítik a velük lepaktáló temetkezési vállalkozást, hogy rekord sebességgel tegyen ajánlatott az elhunyt családtagjai felé.

De csapjunk is bele az izgi részbe; angyali énem felsorolja, hogy miben erős a film, aztán a kisördög a másik vállamon egyből reflektál is. A karakterek nem egysíkúak, és elég érdekesek, hogy jobban meg akard ismerni őket, ám erre kevés esélyed van, mindenkiről körülbelül három dolog marad meg a film végére, bár jóval több van bennük. Nagy örömöm, hogy számomra, és a szélesvásznú filmek kedvelői számára, pozitív csalódás lesz az "ismeretlen"

színészek, briliáns játéka. A történet remek, és valóban rengeteg kérdést vett fel. Az egyik motoros balesetnél, ahol a sofőr férfi túléli, ám barátnője meghal, kéri, hogy öljék meg a mentőben, mert nem tud ezzel a bűntudattal tovább élni, és amúgy is börtönbe kerülne gondatlanságból elkövetett gyilkosságért, ráadásképp a bénulás is valószínűsíthető. Érdemes így tovább élni? A röpke két perc alatt, amíg folyik a vita Milán és a sérült között, mi is elgondolkodhatunk ezen. A férfi kissé komikusan, de próbálja magát megfojtani, persze a biológiai életösztöne ennél erősebb. Végül a félnótás sofőr, akiről még sok szó fog esni, a retardált Tomi (Keresztes Tamás) szúrja a szívébe a halálos káliumot tartalmazó injekciót. Egy másik esetnél, ahol egy fogyatékos nőt szállítanak

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkai, akkor érdemes elolvasni az előző számunkban közölt 2 oldalas háttércikkünket is!

A LÁTVÁNY Érdemes kiemelni a film látványvilágát, ami egész egyszerűen páratlan a magyar filmek között. Főleg a helyszínek érdemelnek elismerést, de a sötét éjszakában is van egy-két nagyon emlékezetes felvétel.

éppen a kórházba, és leáll a szíve, de a főnök, Dr. Fék egy ujját sem mozdítja, mire kissé ki kell magából Milánka. A következő magyarázatot adja a tapasztaltabb: „Amúgy is kevés lélegeztető gépünk van, akkor most kössünk rá egy szobanövényt, és foglalja el a helyet egy menthető betegtől?" A kérdés jogos, és amennyire megismerjük ezeknek az embereknek az életvitelét, úgy nőhet bennünk a feszültség, és a bűntudat, amiért kezdünk egyre inkább egyetérteni.

Mindeme elmélkedések közepette, arra is rádöbbenhetünk, hogy az első bonyodalom és fordulópont a történetben közel a 90. percnél jelenik meg! Annak, akinek nem inge a "magyar" (ami itt egyébként valóban szellemes), és a k*rva anyázós "humor", akkor bizony közel 1 óráig

takarékra teheti magát, mert semmi nem történik. Igen, elmegy Milán, Tomival egy topless fodrászatba, és igen, retardáltunk elég vicces, ahhoz, hogy néhány másodperc erejéig elterelje a figyelmet arról, hogy SEMMI nincs a vásznon, de ez egy szinten túl kevés. A felelősséget, saját cselekedeteiről, kevésbé vállalni tudó Tomi persze szépen keresztbe tesz a jól fialó üzletnek, noha nem saját akaratából, csupán a rendező semmiféle lebukás faktort nem rakott bele a filmbe, s még csak a látszatát sem keltette, így nyilvánvaló volt, hogy valaki hibázni fog, és akkor lesz vége a dalnak. Nos, ez meg is történt, persze, hogy a leghülyébb a ludas. Az erkölcseit könnyen eladó Milánnak végül szembesülni kell, hogy bár otthonában fegyveres, és erőszakos harcok, itt Magyaror-

a korrupció és erkölcsi háború dúl.

Hogy végül Milán, hogyan is látja, melyikkel könnyebb megküzdeni, az a végkifejletből kiderül.

60% Stáblista Rendező: Bodzsár Márk Főszereplők: Ötvös András, Keresztes Tamás, Rába Roland Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2013. október 24.

FilmMagazin / 39

EXTRA EZEK A MAGYAR FILMEK JÖNNEK FEBRUÁRIG

COMING OUT A film főszereplője Vándor Erik (Csányi Sándor), aki sikeres, sármos, és meleg. Boldogan éli mindennapjait. Élvezi az életet, dacol az őt érő atrocitásokkal, semmibe veszi a gúnyos beszólásokat, amit leginkább a goromba szomszédtól Pecsák úrtól (Mucsi Zoltán) kap, sőt párja még el is jegyzi, és az esküvőjüket tervezik Amszterdamban.

Azonban a sors máshogy alakítja a szálakat. Eriket ugyanis baleset éri, melynek következtében kapcsolatba kerül a rezidens Lindával (Tompos Kátya), ráadásul ismételten heves érdeklődést vátanak ki nála a nők.

DOLMA LÁNYAI A Dolma lányai egy egészen rendkívüli utazásra invitál Nepálba, ahol a tibeti buddhizmust a szerzetesnők szemén keresztül ismerhetjük meg.

Nepál szívében él egy elkülönült női közösség, akik egyedülálló életformát választottak. Egy ősi tradíció köti össze őket, amely számtalan generációt áthidal. Fejüket borotválják, vörös ruhát hordanak és a szerzetesi fogadalomnak szentelték életüket. A film olyan nők életét mutatja be, akik a régi hagyományok és a mai modern világ kereszteződésében élnek Katmanduban. Különböző a hátterük, de ugyanazért a célért küzdenek.

40 / FilmMagazin

ATTILA LEGENDÁJA A Műkincs Akciócsoportnak kapóra jön egy régészeti lelet Attila korából.

Tervük szerint két műkincsrablót tudnának ezzel hazacsalogatni.

Tudtukon kívül felhasználnak két lúzert, akik életük nagy lehetőségét látva elindulnak a kincs után a szakértő által megadott hely felé. A szakértő az akciócsoport tagja. Az akciócsoport új tagjáról kiderül hogy nem csapatjátékos. Ráadásul az egyik lúzer bátyja. A két műkincs rablót sikerül elfogni…

MEGDÖNTENI HAJNAL TÍMEÁT Nagy dologra vállalkoztak ezen film készítői, hiszen egyszerre akarják megszólítani az Amerikai pite-féle vígjátékok, valamint a Csak szexre kellesz című csajos filmek közönségét. A film két olyan emberről szól, akik a 15. osztálytalálkozójukon a ruhatárban lettek egymáséi, a dolgot azonban filmre vette az egyik volt osztálytársuk, aki ezután ezzel zsarolja őket és durva dolgokat kér tőlük. Érdekes vállalkozás, meglátjuk mi lesz belőle.

SWING Három elkeseredett, különböző korú nőt egy esős éjszakán egymás mellé sodor az élet, akiket aztán egy kiöregedett dizőz felkarol és létrehozza velük élete utolsó nagy művét a Swing Angels nevű énekes haknizenekart. A lányok az ötvenes évek női trióinak stílusában egy transzvesztita bártulajdonos és egy hakniszervező menedzser segítségével körbeturnézzák a Balatont. Szereplőink: Kati, a negyven év körüli, kö-

zepes tehetségű énekesnő, aki valamikor egy tehetségkutatón sokadik helyen végzett, aztán a kisfia születése állította meg a pályáját; Rita az ötvenen felüli, jómódú budai háziasszony, egyébként klasszikus zenei műveltségű énektanárnő, és Angéla a huszonéves óvó néni, akit saját önértékelése akadályoz abban, hogy tehetsége kiteljesedjen. A zenekarral így vagy úgy, egy újabb lehetőséget kapnak az élettől a továbblépésre. De hogyan élnek vele?

KRITIKA MIT TESZ HOZZÁ A 4DX AZ ÉLMÉNYHEZ? A 4DX sokkal könnyebben kizökkenti az embert a film nézéséből, mint azt a 3D tesz: a rázkódó székek kifejezetten jó pofák tudnak lenni a lovaglós, sárkányröptetős jeleneteknél, a finálénál pedig nem győzünk kapaszkodni a karfába. Ugyanakkor az arcunkba (vagy nyakunkba) süvítő levegő, a füsteffektek vagy buborékok (!!!) elvonják a figyelmünket a vásznon látottakról, így inkább érezzük bazári látványosságnak az egészet, mintsem a mozizást megreformáló technológiának.

AVATAR 4DX A Világ Urának – és egyben a világ – legsikeresebb filmje nemcsak a TVben, hanem a mozikban is újra támad, utóbbiban még egy dimenzióval megspékelve. Írta: TomPowell

J

ames Cameron kétségkívül megalkuvást nem tűrő rendező, ez minden munkáján érződik (na jó, talán a Piranha 2-n nem). Az ő vasakaratának és maximalizmusának hála lett a jéghegynek ütköző luxus óceánjáró – inkább hatásvadász, semmint giccses – történetéből minden idők egyik legnagyobb buktája helyett, minden idők (sokáig) legsikeresebb filmje, amelyre végül jelen filmmel pont ő licitált rá. Ezek után, akármit megtehetett volna, és ő élt is ezzel a lehetőséggel, így inkább visszavisszatért a Titanic roncsaihoz, és közben lassan érlelődött benne egy messzi bolygó és annak népének a képe. És nem lehet azt mondani, hogy még nem agyalhatott volna rajta. Persze Cameron sosem a fordulatos történetszövéséről vagy mindennél jobban összetett karaktereiről volt híres, hanem elsősorban arról, hogy filmjeihez forradalmi, álleejtős látvány párosult. Ugyanakkor az különbözteti meg a Michael Bay és Roland Emmerich féle látványpornósoktól, hogy a fent említett, nem agyonbonyolított sztorit és

figurákat maximálisan ki is használja az adott kontextusban. Így jelen esetben hiába beszélünk egy modernizált Pocahontas történetről, és hiába hat ismerősnek minden karakter, Pandora köré az író-rendező olyan élő, lélegző flórát és faunát hozott létre, hogy nem tudod kivonni magad a hatása alól.

Ebben a már emlegetett légkör mellett közrejátszik természetesen a gyakorlatilag egyesekből és nullákból álló, még négy évvel a bemutató után is abszolút hiteles látványvilág (ami a manapság egyre gyorsabban erodálódó effektusok esetében nagy szó), akár a macskaszerű na’vik vagy a dzsungel megvalósításáról, esetleg a jól eltalált castingról beszélünk. Sam Worthington egyelőre beváltatlan ígéret maradt, de abszolút korrekt a főhős Jake Sullyként, Zoe Saldana Neytirije remekül beilleszkedik a Camerontól megszokott Sarah Connor / Ellen Ripley féle erős női karakterek sorába, (az utóbbit is alakító Sigourney Weaver mellesleg a film legeltaláltabb figurája), míg Stephen Lang sík egyszerűre írt antagonistája így is egy igazi,

gyűlölni való szemétláda. Ellenben a hiper tehetséges Giovanni Ribisi most is mellékszerepre van kárhoztatva, ahogy néha kisebb bakugrások is előfordulnak a történetben, amit a rendezői verzió legalább némileg orvosol.

Ez viszont nem változtat a tényen, hogy az Avatar még mindig egy megalkuvást nem tűrő látványmozi, aminek a hatása alól senki sem tudja kivonni magát, függetlenül attól, hogy hány dimenzióban nézi, miképpen látja a történetet vagy éppen mennyi idős. Ezt pedig tényleg csak a legnagyobbak mondhatják el magukról.

80% Stáblista Rendező: James Cameron Főszereplők: Sam Worthington, Zoe Saldana, Sigourney Weaver Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. október 31.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

LAST VEGAS Négy Oscar-díjas színész egy végtelenül könnyed, ám nagyon szórakoztató vígjátékban. Írta: Gyurim

B

illy (Michael Douglas), Paddy (Robert De Niro), Archie (Morgan Freeman) és Sam (Kevin Kline) gyerekkoruk óta a legjobb cimborák. De már jócskán benne vannak a korban, Archie egy enyhébb stroke után lábadozik, Sam egy nyugdíjas otthonban tengeti napjait, Paddy az elhunyt feleségét gyászolja. Egyedül Billy habzsolja nagykanállal az életet. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy egy harmincéves nőt készül feleségül venni. Összehívja hát a régi bandát, hogy Las Vegasban egy felejthetetlen legénybúcsút rendezzenek. És, ha semmi pia, cigi, sós kaja és korán lefekszenek a vén barátok akkor miért is ne, induljon a party! A buli pedig pörög is ezerrel, na jó, nem olyan gyorsan, sőt elég lassan, inkább csak csoszog, mert ugye, aki a hetvenhez közeleg annak már lépcsőzni is elég megterhelő. Éppen ezért végtelenül könnyed film a Last Vegas, ugyanis a mozi is felvette az öregedő színészek ritmusát, lassan csordogál egyik partyról a másikra.

De a poénok kárpótolnak minket ezért, noha az összes öregedésről szóló klisés poént elsütik mégis viccesek, mert olyan legendák szájából hangzanak el, mint Morgan Freeman vagy Kevin Kline.

42 / FilmMagazin

Kétség sem férhet hozzá, hogy a Last Vegas a Másnaposok party hullámát akarta meglovagolni, és ez kisebb nagyobb sikerrel sikerült is neki. Noha nem olyan pörgős, mint a kistesó a poénok intelligensebbek (a legtöbbje, akad néhány alpári is), a karakterek szerethetőbbek, bár ez nagyban köszönhető a színész nagyságoknak. És némi drámát is sikerült belecsempészni, igaz ez néhol kissé erőltetettre sikeredett.

Michael Douglas önironikusan hozza a vakítóan fehér fogsorú, szolárium függő vén kéjencet, aki valószínűleg a valódi életben is ügyel arra, hogy a frizurájának minden szála a helyén legyen. Kevin Kline karaktere egy megsavanyodott házasságból menekül Las Vegasba, egyetlen vágya, hogy megdöntsön egy fiatal bigét, mert ugye, ami Las Vegasban történik az Las Vegasban is marad. A Morgan Freeman alakította Archie a négyes legjobbja! Ő saját magának és a világnak is próbálja bebizonyítani, hogy igenis van élet egy stroke után is. A legjobb poénok az ő nevéhez fűződnek. A diszkóbeli monológja a rablóvodkáról, a modern zenéről és a táncról a film csúcspontja. Egyedül Robert De Niro karaktere halovány kicsit, noha ő kapta a legtöbb drámát a filmben.

A Last Vegas nem reformálja meg a vígjátékokat, tele van klisés poénokkal és a cselekménye is kiszámítható. Ami kiemeli a tucat komédiák közül az a négy színész legenda, az, hogy mindegyikük arcán látni: élvezték a forgatás minden percét, és már ezért megéri megnézni ezt a filmet.

70% Stáblista Rendező: Jon Turteltaub Főszereplők: Michael Douglas, Morgan Freeman, Robert De Niro Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. október 31.

KRITIKA

SZUPERCELLA Már maga a történet se ígér nekünk többet, mint egy mérsékelten emlékezetes, ámde annál szórakoztatóbb kikapcsolódást nyújtó filmet.

Stallone, mint über-zseni szökőművész, akin nem fog ki semmilyen ember által épített börtön, egyszer csak olyan cellában találja magát, ahonnan első blikkre lehetetlennek tűnik a szökés. Szerencséje van, hogy pont ott sínylődik a szomszédban Schwarzenegger is, így már könnyebb lesz megszerezni a szükséges kellékeket, melyek az évszázad szökéséhez szükségesek. Írta: Sanya09

THE EXPENDABLES 3 Épp a napokban ért véget a film forgatása, úgyhogy hamarosan ismét láthatjuk őket akcióban.

T

ipikusan olyan film a Szupercella, mely annyit nyújt – nem többet és nem is kevesebbet – mint amennyit ígér nekünk. Egy izgalmas, saját határain belül maradó filmet, mely nyilván azért kapta meg a maga reflektorfényét, mert a két akciósztár (Sly és Arnie) végre együtt játszanak főszerepet (mert ugye a Feláldozhatók Arnold inkább mellékszereplő volt). Így lehetőségük nyílott arra, hogy egyrészt jót mulassanak és néhány apró mozzanatban szimbolikusan, de kevésbé szubtilisen pontot rakjanak egykori rivalizálásuk végére, és hogy együtt, közös erővel billentsék fenéken a gonosz, halálra méltó egyedeket. És tényleg, kettejük párosát valóban öröm nézni és jó tudni, hogy még mindig számítani lehet rájuk, ebben a digitális korban ilyen analóg hősökre, akik puszta ököllel küzdenek és még mindig kicsit a múltban érzik magukat. Azért mondom „kicsit”, mert azért érződik rajtuk, hogy tisztában vannak korukkal. Arnold például helyes (várj, fogalmazzunk másként: badass), ősz kecskeszakáll-félét növesztett, Stallone pedig… Oké, megfogtál. Stallonén kevésbé látszik, hogy tisztában lenne az idő múlásával, az egója még mindig rendesen érződik a filmen és néha úgy éreztem túlságosan rányomja a bélyegét és túlságosan

próbálják lenyomni a torkunkon, hogy az általa játszott karakter bizony a legjobb, nála jobb nincs, satöbbi, satöbbi. Végül is mindig ez volt, én meg vállaltan ezzel együtt (néha ennek ellenére) nagyon szeretem őt, mint színészt, mint akciósztárt, itt azonban a nagyobb és emlékezetesebb teljesítményt azt kell mondjam, Arnold nyújtotta. Az ő alakításán érződik, hogy nem a szokásos, megszokott stílben dolgozott, elővette nem egyszer a drámai oldalát (mikor elkezdett németül beszélni), nem akcióhős-üzemmódban működött, ettől függetlenül azonban a gépfegyver a fináléban ugyanolyan jól állt a kezében, mint egykoron.

Kiemelendőnek tartom még a sima modorú, gyűlölnivaló gazfickó szerepében Jim Caviezel-t, aki meglepő rátermettséggel és karizmával keltette életre a hőseink életére törő börtönigazgatót. Az ő alakítása, a két akcióikon jelenléte, valamint az akciódús és csavaros finálé az, amely elemeli az átlagtól ezt az amúgy néhol olcsónak ható és ódivatú filmecskét.

65% Stáblista Rendező: Mikael Hafström Főszereplők: Sylvester Stallone, Arnold Schwarzenegger, 50 Cent Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. október 24.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

FRANCES HA Nagy várakozással tekintettem Frances Ha elé, ezért arra számítottam, hogy csalódni fogok. Végül is pozitívan csalódtam, mert nem csalódtam.

Megmelengette a szívemet, na. Írta: Fekete Felícia

V

annak rokonlelkeink a világban, csak az a furcsa, hogy ilyen sokan. Például Wes Anderson, aki ha nem lenne velem együtt szerelmes Owen Wilsonba, akkor még akár járhatnánk is. Pont annyira zseni, bolond, sznob, gyerekes, okos és romantikus, amennyire lennie kell valakinek. Repes a szívem, mikor a filmjeit nézem, főleg az Édes vízi életet, és kivéve a Holdfény királyságot, ami nem jött át sajnos, talán túl amerikai, én meg nem. Na de mit ad isten, ez a Wes együtt írta egyik-másik forgatókönyvét ezzel a Noah Baumbachhal, aki most rendezett egy filmet, melynek címe: Frances Ha. Nagy vonalakban a lényeg, hogy a New Yorkban szerencsét próbáló Frances-nak (Greta Gerwig) van egy legjobb barátnője, akihez kamaszos lelkesedéssel kötődik. Imádja a szimpatikus kaliforniai szüleit is, és nem akar felnőni, pedig fel kéne neki. A gyengébbek kedvéért el is hangzik a filmben, hogy öregebbnek néz ki, mint amennyi, de közben gyerekesen viselkedik.

Egy kérdés gyötör csak engem!

Mit szeret ezen a többi kritikus, amikor Frances Ha én vagyok?! Vagy az összes műértő nem találta a helyét 27 évesen? Randira alkalmatlannak találták őket a barátaik, szétszórtak és rendetlenek voltak? Túl sokat beszéltek, és rettenetesen

44 / FilmMagazin

okosnak képzelték magukat (joggal)? És másban volt tehetségük, mint amit csináltak?

Hasonlóságaim Francesszal olyan nagymértékűek, hogy én is szédülök, és nekem is fáj a fejem, ha pakolnom, vagy ne adj' isten takarítanom kell. És nekem is rá kellett jönnöm, hogy talán jobb a világnak, ha nem táncolok tovább. Ezt csak nagyon nehezen tudtam megemészteni, ahogy ez Frances Ha-nak sem megy túl gördülékenyen. Be kellett látnom harminc év után, hogy nem tudom megjegyezni a koreográfiákat. Frances meg valójában egy NDK-s úszónő, akinek nem hajlik a dereka, és nem tudja kinyújtani a lábát, így tényleg mindenkinek jobb, hogy kirúgják a társulatából. Már csak azért is, mert a film az ő útkereséséről szól, vagyis az enyémről, és úgy látszik, vagyunk még ezzel így páran, és ez jó érzés.

85% Stáblista Rendező: Noah Baumbach Főszereplők: Greta Gerwig, Mickey Summer, Michael Esper Forgalmazó: Moiznet Hazai premier időpontja: 2013. október 31.

KRITIKA

CARRIE „Say no to bullying!” Írta: Török Tamás

S

tephen King sikertörténete filmbeillően kezdődött. A még félkész Carrie kézirattal anynyira elégedetlen volt, hogy minden hezitálás nélkül kihajította azt a kukába. Majd felesége szépen kihalászta onnan, elolvasta a félkész művet, és sikerült rábeszélnie Kinget a folytatásra. Miután ez megtörtént és a könyv kiadatásra került, Stephen King hivatalosan is elindult azon az úton, ami miatt korunk egyik legnagyobb írójaként van számon tartva. Carrie White története egészen mostanáig kétszer is feldolgozásra került Hollywoodban. Felvetődik a kérdés: szükség volt egy harmadikra is? A rendezésben még viszonylag tapasztalatlan Kimberly Pierce és csapata nem sokat variált az alaptörténeten. A tizenhat éves Carrie White közel sem mondható átlagosnak. Külseje és visszafogott természete egyaránt felületet ad diáktársai verbális (majd tettleges) támadásainak. Ám amit nem tudnak, hogy a lány birtokában van egy hihetetlenül erős telekinetikus erőnek.

Ahogy a film is elmondja, egy embert addig lehet bántani, amíg meg nem törik, aztán…

A Carrie 2013-as feldolgozása önmagában nem lett egy erős film, ezt szögezzük le az elején. A rendezés néhol elég felületes volt, ami nálam abban mutatkozott meg leginkább, hogy Carrie képességei méltatlanul kevés szerepet kaptak a filmben, a probléma ezzel pedig az, hogy ennek nem láttam az eredményét. A film Julianne Moore és Chloe Grace Moretz hibátlan színészi játékát leszámítva semmiben sem tudott kiemelkedőt alkotni. A jelenetek többsége alatt érezhető volt, hogy ott van valahol a potenciál a filmben, de mindig elfogy a kakaó, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség lenne rá. Végig egy lassú folyású folyó érzetét kelti a Carrie, ami az ominózus jeleneteknél egyszerűen képtelen felpörögni. Ám ehhez képest a finálé meglehetősen emlékezetesre sikerült, annak ellenére, hogy bőven több brutalitás is elfért volna az utolsó húsz percben.

Igen, ezt nem véletlenül mondom.

Annak ellenére, hogy a Carrie önálló filmként egy gyenge közepes, igenis szükség volt rá, mint remake-re.

Bosszú. Akárki akármit mond, ez a tett tudja okozni az egyik legintenzí-

vebb lelki katarzist. Őszinte leszek, a Carrie nálam elérte azt, amiért ezt a regényt bizonyos időszakokként fel kell dolgozni. A film modern köntösbe bújtatta azt a mondanivalót, ami napjainkban talán sokkal aktuálisabb, mint a regény megírásának idejében. A 2013-as remake egy dologra feküdt rá, mégpedig arra, hogy bemutassa, ahogyan egy ártatlan, átlagosnak egyáltalán nem nevezhető lányt hogyan aláznak meg nap mint nap. Egyszer mindenkinél betelik az a bizonyos pohár. Carrie White történetét muszáj korhűen elmesélni minden generációnak, látniuk és hallaniuk kell ezt a problémát King története által.

65% Stáblista Rendező: Kimberly Pierce Főszereplők: Julianne Moore, Chloe Grace Moretz, Judy Greer Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2013. október 24.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

MACHETE

GYILKOL Az abszurditás magasiskolája. Írta: Sanya08

A

jó ízlésnek bizony megvannak a maga határai. Ezeket pedig Robert Rodriguez sokadjára lépi át, hogy aztán, mint egy rosszcsont – ámde a maga módján jóravaló és tehetséges – kisgyerek beszabaduljon a játszóházba, minden egyes játékot kipróbáljon és óriási rumlit hagyjon maga után. A lényeg a szórakozás és a csuklóból jövő kreatívkodás, a végeredmény pedig vagy elnyeri a néző tetszését, vagy pedig nem. Azzal azonban nem vádolhatjuk a kedves művész urat, hogy nem a maga útját járta és hogy csak kemény és erőszakos kompromisszumok végrehajtása árán tudta vászonra vinni saját piszkos fantazmagóriáit.

Három évvel a Machete első része után Rodriguez visszatért a játszóházba, ezúttal pedig még nagyobb kupit hagyott maga után. Újra elővette a sziklaarcú mexikói fickót, hogy újabb kalandokba sodorja őt, de most semmit nem bízott a véletlenre. Míg az első részt sokan vádolhatják azzal, hogy visszafogott

46 / FilmMagazin

volt ahhoz képest, hogy milyen korszakot is volt hivatott megidézni, addig itt a rendező teljes mértékben szabadjára engedte a fantáziáját és olybá tűnik, hogy mindent, ami csak eszébe jutott, minden egyes ötletet, bele is tett a filmbe. Legyen szó vadabbnál vadabb akciójelenetekről, durva és szadista halálnemekről vagy akár szédítő fordulatokról, ő nem volt rest egymás tetejére pakolni őket. Sokszor olyan érzésem volt, hogy minden logika vagy gondolkodás nélkül tette mindezt, de annyi baj legyen: ez a legőrültebb és legabszurdabb amerikai film amit láttam a Crank második része óta. Ezt pedig döntse el mindenki, hogy jó vagy rossz dolog-e. Annyit el kell mondjak, hogy az én tetszésemet elnyerte. Hogy miért? Annyira sugárzik a rossz ízlés a film minden képkockájáról. Emberek halnak meg majd’ minden percben, haláluk pedig semmi nyomot nem hagy a nézőben. A karakterek teljesen egydimenziósak, papírmasé figurák. A sztorinak mélysége nincs, tulajdon-

képpen mintha nem is létezne, Rodriguez minden épeszűséget és normalitást feláldozott az őrült ötletek és az ostobaság oltárán. És mégis, ez a bódító felelőtlenség, ez a paródiába áthajló, önmagára fokozatosan rájátszó marhaság levett a lábamról. A fáradtság itt-ott ugyan felüti a fejét és egy idő után bele lehet fásulni a folyamatos érzéketlen öldöklésbe (a Kaméleon karaktere például abszolút feleslegesnek mondható és nem csinál mást, mint gyilkol a film másfél órájában). Viszont aki vevő az őrült ötletekre és akit nem zavar, hogy a koherens történet mint olyan, csupán nyomokban fedezhető fel Rodriguez legújabb munkájában, valamint aki inkább mulat, mint szörnyülködik a vége felé bekövetkező zsánerváltáson (egyszercsak átmegyünk sc-fibe, ahol Mel Gibson játszik kvázi szupergonoszt, hozzáteszem remekül és sziporkázva), annak tetszhet amit lát. Nekem tetszett. Azt hiszem, kisebbségben vagyok.

70% Stáblista Rendező: Robert Rodriguez Főszereplők: Danny Trejo, Mel Gibson, Sofía Vergara Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2013. október 17.

KRITIKA

INSIDIOUS A GONOSZ HÁZA Működik a horror folytatásosan? Ritkán, ettől függetlenül a Lambert család viszontagságai a szellemvilággal folytatódnak, az első rész lezárása ugyanis nem adott okot a bizakodásra... Írta: orobertosays

V

alóban, ez egy folytatás, az előző részben már betekinthettünk a Lambert család életébe, amit nem kevés paranormális jelenség színesít a mindennapokban. Nehéz lesz úgy beszélni a második részről, hogy ne "spoilerezzek" túl sokat az elsőről. Némileg összefut a két történet, egy kicsi, ám mégsem túl elhanyagolható szálon. És az is egy fontos kérdés, hogy érdemes-e horror filmekből sorozatfilmeket csinálni. Volt példa a múltban, hogy kultikussá váló horror figurák további epizódjai, már csak harmatos másolatai voltak eredeti önmaguknak. Érdemes, vagy egyáltalán ki lehet-e még valamit hozni a történetből? Hogy érdemes-e, azt nem tudom, de hogy ki lehet, az ez esetben biztos.

A legutóbbi megpróbáltatások után a szülők fogják a három gyereket, és az apuka édesanyjához költöznek, remélvén, hogy itt majd nyugalomra találnak, főként a rendőrségtől, akik nyomozást indítottak a férj, vagyis Josh Lambert (Patrick Wilson) ellen. Bizonyíték hiányában,

a gyilkossággal vádolt férj hamar kikerül a gyanúsítottak listájáról, így a rend őreitől hamar, ám az elveszett lelkektől kevésbé sikerül megszabadulnia ennek a viharvert családnak. Más furcsa idegen is megjelenik a mama házában, akit eddig még nem láthattunk. Közben pedig új "szellemirtó" banda alakul, hogy kiderítsék Elise, az előző szellemirtó (Lin Shaye) halálának valódi okát. A feleséget, Renai-t (Rose Byrne) egyszer ajtócsapkodások, zongoraszó, és egy nagy pofon emlékezteti arra, hogy még nem ért véget a megpróbáltatásuk. A férj persze végig szkeptikus marad, még azok után is, hogy az első részben mit éltek át.

Ellentétben más klisékkel, ezúttal ez sem marad gyanú nélkül…

Bár az első résznél sokkal veszélyesebb a helyzet, a rejtély és az izgalmi faktor jóval magasabb ebben a részben. Ha azt gondolod (ahogy én is tettem), hogy a film felénél ki fogod találni a kulcsát a story-nak, lehet próbálkozni, de kevés sikerrel fog menni. További pozitívuma a filmnek, hogy a szellemvilágot, mint

magát, jól ábrázolja. A lelkek, akik valamilyen oknál fogva, nem tudnak megüdvözülni, a világunkban bolyonganak, s ahogy a film betekintést nyújt, az Ő szemszögükbe, az egyszerűen remek. Sajnos lyukak, és megkérdőjelezhető jelenetek bőven akadnak a filmben, és még a cím is indokolatlan, a mellékszereplők, pedig egyszerűen a középszerűség alacsony fokát is alig-alig érik el, mindezek ellenére a tipikus horrorfilmek közül, egy hajszállal ugyan, de kiemelkedik az Insidous.

Ha nem próbálkoznak 3. epizóddal, akkor pedig a vége is rendjén van.

60% Stáblista Rendező: James Wan Főszereplők: Rose Byrne, Patrick Wilson, Daniella Bisutti Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. október 31.

FilmMagazin / 47

SOROZAT

THE WALKING DEAD Vér, cafatokban repkedő ilyen-olyan szervek, sok sikítás, meg pánik. Találékonyság, miszerint hányféle módon lehet kiloccsantani egy ember agyvelejét… De azért van itt némi mondanivaló is. Írta: Holhós Linda

A

népszerű sorozat negyedik évadával debütált idén szeptemberben. Az elmúlt három évadban a legtöbb ember zombivá vált – innen indultunk –, akik pedig túlélték, azok közül is sokan brutálisan elhaláloztak, na és persze volt, aki ellentmondva a természet törvényeinek, nem bírt nyugton maradni, és szintén zombivá vált. Persze ez utóbbi kategóriában leledző egyének csoportját rendszerint pillanatok alatt újra kinyiffantották. Mi ez, ha nem izgalom?

Menekült kis csoportunk egy ideig, hol a néptelen utakon, hol az erdőben. Lecövekeltünk átmenetileg egy tanyán, ahol relatíve békés perceket tölthettünk – leszámítva a pajtába

48 / FilmMagazin

bebörtönzött élőhalott rokonságot.

Majd miután ennek az idillnek is vége szakadt, új fejezetként, egy börtön biztonságos falai közt találhattuk magunkat – ami milyen jó, mert ugyebár a rácsokon belülre nem tudnak betörni az elfajzott emberevők, és ezzel párhuzamosan eleinte milyen pocsék is volt, mert ugyebár a rácsokon belül rekedt már átvedlett egyéneket, valahogy ki kellett seperni az épületből. És míg ez zajlott, új élet született, főszereplőket faltak fel, lőttek le, vágták le egyik végtagjukat… Egy megalomániás, hatalomőrült pasas kormányzó lett, aki minden hibája ellenére átmenetileg csak megmentette egy szeletét a civilizációnak. Lelkizhet-

tünk sokat, sajnálhattunk balsorsú szereplőket, együtt örülhettünk velük, amikor végre valami jó is történt… És most itt vagyunk. Legújabb dilemmaként egy fertőzés, egy agresszív nátha árnyékában, újra pengeélen táncolva, küzdve a legnagyobb kincsért amink csak lehet: az életért. Még ha ez az élet rendkívül el is tér a megszokott normáktól. Aki eddig nem érezte úgy, hogy szeretne része lenni ennek a kalandnak, annak is ajánlom, hogy amint lehetősége nyílik rá, kóstoljon bele. A The Walking Dead hangulatilag teljesen meggyőző. Eleve szeretem az olyan témájú filmeket, könyveket, sorozatokat, amik apokaliptikus jellegűek, így nekem ez a

történet az egyik kedvencem. Évadról, évadra szembeállítja a megszokott csapatot olyan kihívások tömegével, amik egy reális társadalmi összeomlást követően is felmerülhetnek. Még ha kihagyjuk a zombikat – bár azokkal a teljes a kép – akkor is értelmes, és tartalmas történetvezetésnek lehetünk a tanúi. A színészi teljesítménnyel minden további nélkül könnyen meg lehet barátkozni, a szereposztás kiváló.

Konkrétan egy olyan dolgot sem tudok mondani, ami olyan mértékben kirívóan rossz volna, hogy eltilthatna a sorozat folyamatos követésétől. Persze mint minden sorozatnál, itt is megvan a kedvenc évad (nekem a második), a kedvenc szereplő (Norman Reedus alias Daryl – bámulatos milyen igénytelennek látszik az a hapsi, de annyira barbárosan kemény, „én vagyok a vadász, mindent kibírok, bármit megteszek” fajta, hogy az már vonzó, és nem nagyon lelkizik, amiért örök hálám, mivel az Andrew Lincoln által megszemélyesített csapatkapitány, Rick képes egy fűszál elgörbülése miatt is elérzékenyülni…), és a kedvenc fordulat (Rick feleségének a halála bravúros volt, marhára irritált az a némber). Szóval eddig kijelenthető, hogy ez a sorozat, az a sorozat, ami képes fenntartani az érdeklődést. Reméljük, hogy ez így is fog maradni. És igen, a sorozat felvezető zenéje még csengőhangnak is elmegy – na nem mintha eddig kényszerem támadt volna beállítani.

Amit még érdemes tudni, csupán csak a kedvcsinálás kedvéért, hogy 2011-ben a sorozat Golden Globe díjas lett a legjobb drámai televíziós sorozat kategóriában. Illetve azt sem árt megjegyezni, hogy a 2010es indulása óta majdnem megtriplázta a nézőközönségét. Kiugróan magas volt a 4. évad startjának a nézettsége, a számok (16,1 M, 1849 év közt) nem egy embert ledöbbentettek, köztük engem is. Mert oké hogy népszerűség, de ez még a népszerűségen belül is a WTF kategóriát erősíti. De ennyi ember csak nem tévedhet, nemde? Szóval az üzenet rémisztően egyszerű, és rövid: indulás nézni a The Walking Dead-et, nehogy lemaradjunk egy televízió-történeti robbanásról. Abba most nem megyek bele, hogy a magyar kereskedelmi adók természete-

sen ezt a sorozatot sem vetítik, mert túl durvának találták nekünk anno a helyi televíziós guruk. Amit totálisan nem értek, mert mi a fenének találunk ki karikázós, „milyen idős nézőknek ajánljuk” módszert, ha nem alkalmazzuk? Meg ha 122 országnak megfelelt, akkor nekünk miért nem? És amúgy is, fel vagyok háborodva azon a szisztematikus elhülyítésen, ami már folyik nálunk egy ideje…

Amúgy a sorozat egy azonos című képregénynek az adaptációja, amit a háromszoros Oscar-díj jelöléssel bíró Frank Darabont írói és egyéb tehetsége elevenít meg. Összegezve: meglehetősen komoly, és céltudatos munkáról van szó. Paprikás vagyok attól a ténytől, hogy nekünk még ez sem elég színvonalas. Bezzeg az Éjjel-nappal Budapest… Pfff.

FilmMagazin / 49

SOROZAT

THE ORIGINALS Vámpírok. Kérdem én, mi más is lehetne? De tényleg… Tudvalevő, hogy a jelenkori társadalmunk két jól elkülöníthető részre szeparálódik. Van azon emberek csoportja, akik megvesznek a vámpírokért, amiért azok olyan kemények, nagyok és erősek. És vannak, akik nyüszítve rohannának már tőlük az ellenkező irányba. Köszönjük neked Stephenie Meyer… Írta: Holhós Linda

E

l nem tudom képzelni, hány féle / fajta módon fogják még kivesézni a vámpírizmust az Államok írói, film és sorozatkészítői, de hogy lassan már kimerítik a bőség zavarát, az is biztos. Humoros mindig ugyanazt a témát viszontlátni, egy-két nüansznyi eltéréssel.

Illetve majd minden alkalommal együttpusztulni a szerelmes főszereplőkkel, a vagy túl heves, vagy éppen viszonzatlan érzelmeik miatt. És mindannak ellenére hogy a vámpírfétis egyik oszlopos tagjának tartom magam, lassan be kell látnom, hogy ez a fajta ferdeségem már nem szimplán csak jól van tartva, hanem komoly túlsúllyal kezd küzdeni. Idén ősszel a jól megszokott Vámpírnaplókon kívül két sorozat is első évadját nyitotta aminek az epicentrumában a lelketlen kárhozottak forognak. Ebből az egyik a Dracula, amiről reményeim szerint a későbbiekben fog majd még szó esni. A másik a fent említett tinitörténet testvérpárja a The Originals. Aki követi a Vámpírnaplókat, az tudja, hogy a kezdet kezdetén egy boszorkány anyucinak köszönhetően jöttek létre a vámpírok, illetve a vérfarkasvámpírok, az úgynevezett hibridek…

Ebben a verzióban legalábbis ez az alapszitu. Hát na… Ezek legalább nem csillognak… Lapozzunk. Szóval vannak ezek a testvérek, akikből az egyik összefekszik egy farkaslánykával, és láss csodát, a hölgyike megfogan. Törzsfejlődési szempontból még csak meg sem kísérlem behatárolni, hogy a születendő gyermek mi is lesz majd. A lényeg hogy lesz majd belőle valami, és addig is

50 / FilmMagazin

amíg Ő anyukája picike pocakjában növekszik, máris alapját képezi egy zsarolásnak, mert ugyebár New Orleans-ban kissé szétesik a természetfelettieket körülölelő erőhalmaz.

A vámpírok hadilábon állnak a boszorkányokkal, ami egyenesen tarthatatlan, Marcel a vérszívók vezetője kiskirálynak kiáltja ki magát, amit Klaus (az Eredeti, aki felkoppintotta a farkaslányt) nem képes szó nélkül hagyni. Ebbe a feszültségekkel teli légkörbe pottyanhatunk bele, az első pár rész jóvoltából. Majd innen már a megszokott lendülettel sétálhatunk is tovább. Mindenki áskálódik mindenki ellen, senki nem az igazat állítja semmiről, jön egy-két frontról a vonzalom, amiből szerintem lehet majd még szerelem is…

Nagy bánatom viszont, hogy ezzel a váltással, Klaus és kicsit elmerogygyant családja az eredeti sorozatból angolosan távozni kényszerül. Bennem meg csak kong emiatt a kérdés: mi lesz így a felvezetett Klaus és Caroline szállal? Tyler végre kikerült a képből, jöhetne a több évadon keresztül felvezetett l’amour, de mégsem fog jönni, mert Klausnak éppen kedve szottyant hatalmi harcot vívni a legkedvesebb városában… Ja igen, és felcsinálni egy másik nőt. Hát hol van itt az igazság? Mi lesz így velem, és az elképzeléseimmel? Teljesen porig vagyok sújtva. Na de kanyarodjunk vissza az eredeti témánkhoz…

A The Originals hangulatilag hasonló a Vámpírnaplókhoz, így szerintem aki azt kedveli, ezt is kedvelni fogja. Amúgy az a tipikus lötyögős, itt-ott érzelmi viharos, néha kicsit

véres, de ezzel legalább lendületben tartós, húúú de nagyon népszerű sorozatról van szó. Én már a Vámpírnaplókban is megkedveltem az eredeti család tagjait, Klaus pofátlansága igazán megnyerően lett felépítve, így nekem nincs egy rossz szavam sem ennek a mellékágnak a kiépítését illetően. Van egy olyan sanda gyanúm, hogy sokan érezhettek úgy, mint én… És amíg még lehet róla bőrt lehúzni, ugyebár…

Profitorientált világ, jöjj, hadd öleljelek a keblemre! Szóval hiába látom át az értelmét ennek az egész egy kaptafás dolognak, és hiába fogadom is el, isten látja lelkem, még lelkesedni is hajlandó vagyok, nem bírom megállni, hogy meg ne jegyezzem: kedves, igen nagyra becsült sorozatálmodók, és filmkészítők, ennyi untig, és tökéletesen elég volt! Tegyétek meg nekünk azt a

szívességet, hogy ezt a három, jelenleg futó sorozatot a legjobb tudásotok szerint leforgatjátok, adva nekünk ezáltal néhány szórakozató percet, majd kecsesen zárjátok le itt ezt a témakört. Keressetek valami formabontóan újat! Indítsatok sorozatot mondjuk a vérnyulakról! Olyan még úgysem volt… Pedig van ilyen.

Biztos szórakoztató idea volna, már csak azért is, mert több száz poént lehetne ráépíteni a nagy és ellenállhatatlan nyuszira, és annak még nagyobb répájára. Gonosz vagyok, meglehetősen célirányos gondolkodásmóddal… És már megint elkanyarodtam. Maradva a lényegi résznél, ajánlom mindenkinek ezt a sorozatot, aki még nem csömörlött meg a vámpíroktól, a gyönyörű bőrű, dús hajkoronával rendelkező, formáscombú fiatal csitriktől, és a drámától, minden mennyiségben.

>> A THE ORIGINALS HANGULATILAG HASONLÓ A VÁMPÍRNAPLÓKHOZ, ÍGY SZERINTEM AKI AZT KEDVELI, EZT IS KEDVELNI FOGJA. AMÚGY AZ A TIPIKUS LÖTYÖGŐS, ITTOTT ÉRZELMI VIHAROS, NÉHA KICSIT VÉRES, DE EZZEL LEGALÁBB LENDÜLETBEN TARTÓS, SOROZATRÓL VAN SZÓ. << FilmMagazin / 51

FILMKLASSZIKUS

A DOLOG Őszintén szólva nem tudom megmondani, hogy a horror műfaja pontosan mikor tért le a helyes útról. Oké, lehet, hogy ez egy kicsit erős megfogalmazás, de azt el kell ismerni, hogy a mostani generáció ijesztgetős filmjei – pár jól sikerült kivételtől eltekintve – nagyon egy kaptafára épülnek. Ám ez nem mindig volt így. Az 1982-es A dolog c. klasszikust ma már a műfaj egyik legnagyobbjaként tartjuk számon, annak ellenére, hogy John Carpenter nem nyúlt olyan büdzséromboló eszközökhöz, amik ne állnának rendelkezésre gyakorlatilag minden rendező számára.

Ekkor jön képbe az a tényező, ami a különbséget jelenti egy tucat horror, és egy halhatatlan klasszikus között. Írta: Török Tamás

E

gy olyan film, amely a horror műfaj berkeiben akar versenyezni már az egyik legalapvetőbb tényező kiválasztása során elbukhat, ami nem más, mint a helyszín és egyben az alaphelyzet. John W. Campbell Jr., a film történetének írója tökéletesen döntött, amikor a déli sarkvidék zord és kietlen környezetét választotta helyszínül egy olyan alaphelyzet mellé, amiben a 78 főből álló kutatócsoportot egy olyan lény kezdi el levadászni, melynek eredete teljességgel meghatározhatatlan. Ami a slusszpoén az egészben, hogy teljesen kézenfek-

52 / FilmMagazin

vő egy ilyen történet megírása, ugyanis nincs félelmetesebb érzés annál a kiszolgáltatottságnál, amit egy ember érezhet az isten háta mögött, miközben egy teljesen eltorzult külsejű valami (dolog) pályázik az illető életére. Bizonyára sokan nem fognak velem egyetérteni, de én sajnálom, hogy az ilyen egyszerű ám egyben zseniális megoldásokra alapot szolgáltató helyzeteket manapság a blőd, elcsépelt kísértetházas sztorik helyettesítik.

Természetesen egy jó horrorhoz nem elég a remek helyszínválasztás, így A dolog esetében is többre

volt ennél szükség. A film sikerét és egyediségét leginkább három névben tudnám megfogalmazni: John Carpenter, Ennio Morricone és Dean Cundey. Bizonyítván, hogy nem csak a levegőbe beszélek, felhoznék egy példát rögtön a film elejéről, ami egy az egyben megmutatja, hogy miben rejlik A dolog zsenialitása. Főhősünk, R.J. MacReady egy társával egyetemben ellátogat a közelben lévő norvég állomásra, ugyanis pár órával azelőtt egy elég érthetetlen incidensnek lehettek a szemtanúi. Miután McReady-ék megérkeztek, egy totálisan széttépet

R.J. MacReady: Tehát... ez az izé több ezer évvel ezelőtt lezuhan, ez a lény pedig - akámi is ez - kimászik belőle, majd belefagy az Antarktisz jegébe.

Dr. Blair: Így van, a norvégok pedig két hete megtalálták, kiásták, és…

R.J. MacReady: Így van. Kiásták, és fagyott állapotban elvitték egész a bázisukig. Ott a melegtől feléledt, és úgy tűnik nem volt éppen jó kedvében.

R.J. MacReady: Tudom, hogy én ember vagyok, és ha ti mind imitációk lennétek, rögtön megtámadnátok. Tehát nemcsak én vagyok ember...

R.J. MacReady: Ez a Dolog nem akar megmutatkozni, rejtőzni akar egy imitációban. Harcol ha kell, de a nyílt színen sebezhető. Ha legyőz bennünket, nincs több ellensége. Nem marad senki, hogy megölje. Akkor győzött. Hat órán belül ideér a vihar. Meglátjuk, ki kicsoda.

Garry: Tudom, hogy Önök, uraim, sok dolgon mentek keresztül, de mikor esetleg időt találnak rá... jobban szeretném a telet nem ehhez a kibaszott székhez kötözve tölteni! és leamortizált kutatóbázis szerű építmény fogadja őket. A létesítmény átkutatása közben rátalálnak egy holttestre, ami enyhén szólva sincs ép állapotban. Ekkor egy olyan filmkészítési mestermunkának lehetünk a szem- és fültanúi, amire teljes elégedettséggel csettint az ember.

Carpenter és a fényképezésért felelős Cundey 1-2 percen keresztül vezeti végig lassan a kamerát a hátborzongató testen, ami önmagában is előrevetíti, hogy nagyjából mit fogunk átélni a másfél órás játékidő során, ám ekkor – hogy fokozzák még a hatást – felcsendül Ennio Morricone vérfagyasztó zenéje is.

Egyértelműen kijelenthető, hogy az olasz mester aláfestése teremtette meg A dolog azon hangulatát, amely mindenféle hatásvadász "jumpscare"-eket nélkülözve végig félelemre késztette a nézőt. Az említett jelenet számomra a film talán legerősebb pontja, ám szerencsére a továbbiakban is részesülni fogunk hasonló élményekben.

A dologra egy általam kitalált és minden idők talán legszakszerűtlenebb jelzőjét használnám: intelligens horror. Ez természetesen nem csak a hatásvadász ijesztések hiányában merül ki, hanem egy olyan szituáció megteremtésében, ami még a nézőben is óriási kételyeket kelt. A jól működő kutatócsapat egy olyan lénnyel kell, hogy farkasszemet nézzen, ami bármely élőlény külsejét és többnyire viselkedését is

képes leutánozni. Miután erre a csapat rájön, egy rendkívül nehéz szituációban találják magukat: nem bízhatnak senkiben, ám a túlélés érdekében muszáj lesz együttműködni.

Számomra az a mód, ahogy ezt a helyzetet A dolog körítette meglepően újszerűen hatott. Az érzés, hogy egyik karakterről sem tudjuk megmondani, hogy vajon önmaga-e, egy olyan félelem- és bizonytalansági faktort adott a filmnek, ami egy pillanatra sem engedte, hogy lankadjon a figyelmünk.

"Azok a régi szép idők, amikor még nem volt CGI..." – Na jó, nem tudom, hogy ez a mondat elhangzott -e így valaha is, de tény, hogy olykor (annál egy kicsit gyakrabban) én is visszasírom ezeket az időket. Természetesen nagyon sokat kell kutakodni a múltban, hogy olyan filmeket találjunk, amik megközelítik látványban a mai technikát, ám valami mégis elveszett a mai vérprofi látványnyal. A dolog tudtommal egy darab vizuális effektet nem használ, ebből következik, hogy a filmben szereplő lények is mind-mind teljes valójukban közvetlenül a színészek orra előtt okoztak undort bennük. Minden klasszikusokért való rajongásom ellenére mondhatom, hogy még mai szemmel is hitelesen és kellően undorítóan néztek ki az említett dolgok, ami mellett ott volt az a tényező is, hogy tudtam jól, hogy fizikálisan

is ott van az, amit látok, nem csak utólag lettek rámontírozva egy zöld vászonra. Lehet, hogy ez csak az én perverzióm, de számomra mindig többet adtak hozzá a film zamatához az emberi kezek által kidolgozott maszkok, szörnyek stb.

Nos, eddig szinte minden megfelelt ahhoz, hogy elmondhassuk A dologról, hogy egy tökéletes horror film, de vajon hogy sikerült a lezárás? Kellően emlékezetes lett? Oh, de még mennyire. A filmben a többi színészhez hasonlóan remeklő Kurt Russel az utolsó képsorokban szembekerül azzal a személlyel, akivel a "legkevésbé értett szót", hogy enyhén fejezzem ki magam.

Mindenkiben felmerül a kérdés, ahogy benne is, hogy mégis ki ül most velem szemben? Egy ember, vagy az a dolog. Habár konkrét választ nem kapunk, a kisebb jelekből mégis össze tudjuk rakni a választ, amit minden bizonnyal Russel által alakított MacReady is megtett, amit egy olyan kikényszerített mosollyal és kacajjal ad a tudtunkra, ami a film nyitó képsoraira reflektál. Történetesen MacReady egy géppel sakkozott, ami annak ellenére győzte le őt, hogy főhősünk már nyeregben érezte magát. Ez a zseniális, remekül megrendezett, egyesek szerint nyitott befejezés emelte végleg azokba a magasságokba A dolgot, ahol jelenleg is tartózkodik.

FilmMagazin / 53

KÖV. HÓNAP

A HOBBIT - SMAUG PUSZTASÁGA Zsákos Bilbó, Gandalf és a törpök a váratlan utazás után a Bakacsin-erdő felé indulnak, hogy aztán onnan továbbhaladva eljussanak Smaughoz, a sárkányhoz, akitől szeretnék visszahódítani Erebort. Útjuk során találkoznak Beornnal, óriás pókokkal és tündékkel.

A WALL STREET FARKASA A pénz sosem elég. Jordan Belfort (Leonardo DiCaprio) becsületes tőzsdeügynökként kezdte pályafutását, de az amerikai álom őt is utolérte. A 80-as évek végére az egyik legnagyobb brókercég tulajdonosa lett, 26 évesen heti 1 millió dollárt keresett. Az idáig vezető út azonban korrupcióval, és tisztességtelen üzletekkel kikövezett csábító hullámvasútnak bizonyult.

54 / FilmMagazin