2013szeptember

A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2013. szeptember

CSÚNYA ÜGY 2 KALIBER SÖTÉT ÚR RIDDICK MILADY DIANA

DÉMONOK KÖZÖTT LÁTTUK AZ ÉV HORRORJÁT!

HAJSZA A GYŐZELEMÉRT I A SZENVEDÉLY KIRÁLYA

KEDVES OLVASÓK! A

z utóbbi hetekben több olyan dolog is történt, ami mellett egyszerűen nem mehettünk el szó nélkül. Megtörtént például a nagy bejelentés, ami eddig csak pletyka volt, az most már hivatalos: Ben Affleck lesz Batman a Batman vs. Superman című filmben. Az internet gyakorlatilag a hír közzététele óta forrong, számos petíció indult a színészválasztás ellen, voltak, akik még a Fehér Házat, sőt személyesen Barack Obamát is be akarták vonni a döntés megmásításába. Én a magam részéről egy kicsit túllihegetnek érzem a dolgot, nem hiszem, hogy ennek az egésznek ekkora feneket kellene keríteni. Sokkal fontosabb lenne, hogy a film inkább hasonlítson A Sötét Lovag-trilógiára, mint Az Acélemberre, mert utóbbitól finoman szólva sem voltam lenyűgözve… Persze nem csak a nagyvilágban, hanem kis hazánkban is zajlanak az események, köszönhetően a július végén indított „feliratos filmeket a mozikba” petíciónak, mely hazai viszonylatban egész nagy vihart kavart. A fent vázolt két eseménnyel kapcsolatban még szerkesztőségünknek sincs egyértelmű állásfoglalása, úgyhogy az ezekkel

foglalkozó anyagaink rendkívül érdekesre sikeredtek.

2012. júliusában érkezett meg a mozikba A csodálatos Pókember, ami annak ellenére, hogy nem várta senki, az év egyik nagy meglepetése volt (mi nem kevesebb, mint 80 százalékkal jutalmaztuk), úgyhogy Peter Parker rajongói már tűkön ülve várhatják a folytatást. Az elmúlt hónapban rengeteg információ zúdult ránk róla, úgyhogy nem tehettünk mást, csokorba szedtük, és egy 4 oldalas háttércikk keretei között nyújtjuk át őket Nektek. Azt hiszem megvan 2014. tavaszának egyik legnagyobb sikervárományosa...

Szeptember egyébként mindig az a hónap, amikor a nyári blockbuster szezon után, de még az év végi filmcunami előtt a filmipar egy kicsit megpihen, és kevés premierrel, ingadozó minőséggel várja a mozikba látogatókat. Nincs ez másként most sem, de 2 filmet mindenképpen ki szeretnék emelni a felhozatalból. A Hajsza a győzelemért garantáltan rajt lesz az év végi Best of listákon, a Démonok között pedig olyan jól van megcsinálva, hogy nehéz a közelmúltban (pláne 2013-ban) ennél ütősebb borzongást találni.

CÍMLAPSZTORI: „A maximális eredmény elérése érdekében Wan azt kérte a filmet fényképező John R. Leonettitől, hogy a retro hatás ne menjen a képminőség rovására, így rafinált fényképezéstechnikával éles, mégis a 70-es éveket idéző képi hatást sikerült eszközölniük. ” >> 18. és 40.

KIEMELT KRITIKA: „Ami még eredetibbé varázsolja, az amúgy is komplex élményt, az, hogy Hunt és Lauda egymás mellett vonulnak fel történetben. Nincs specifikálva, hogy akkor most ki is az igazi főszereplő, mert ugrálunk a két főhős közt, hol az egyik, hol a másik a narrátorkodik, egyszer ennek, egyszer annak az életébe nyerünk bepillantást.” >> 28.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2013. október 16.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

DIANA Lady Diana életéről filmet forgatni – szerintem – legalább akkora merészség, mint 9/11-et vászonra vinni. Oliver Hirschbiegel megpróbálta… és a brit kritikusok szerint nem nagyon jött össze neki. Írta: Veszják

E

gy ikonikus figurát, egy nemzet szeretett bálványát, a Szívek királynőjét filmre vinni nagy feladat. Oliver Hirschbiegel legújabb filmjében ezt megpróbálta, Naomi Watts pedig igyekezett viszszaadni a walesi hercegnő életének utolsó éveit, érzéseit, szerelmét és halálát. A film alapja Kate Snell 2001-ben írt könyve Dianáról, melyből Stephen Jeffreys írta meg a forgatókönyvet.

Diana házassága Károly herceggel egy csapásra nemzetközi hírességgé celebrálta, életét csaknem állandóan a média érdeklődése követte, ami főként királyi státusának vonzerejéből adódott. Károly herceg és Diána hercegné éveken át házassági problémákkal küzdöttek, végül elváltak. A figyelem azonban nem terelődött el róla, köszönhetően jótékonysági rendezvényei és szoci-

4 / FilmMagazin

ális elkötelezettségei miatt.

Diana a brit arisztokrácia tagjaként született, de szülei házasságtörés miatt korán elváltak. Első iskolája a Kings Lynn-i Silfield School volt Norfolkban, majd a szintén norfolki Riddlesworth Hall, később pedig a sevenoaksi West Heath Girls' School-ban tanult. Gyenge tanulmányi eredményei voltak, alapszintű vizsgái a második nekifutásra sem sikerültek. Diána kiválóan úszott és ugrott, és balett-táncosnő szeretett volna lenni. Csak rövid ideig tanult balettezni, a maga 178 cm-ével túl magas volt ahhoz, hogy hivatásos táncos legyen.

Amikor visszaköltözött Londonba, akkor előbb édesanyjának az év nagy részében üresen álló lakásában lakott, majd a 18. születésnapjára új otthont kapott a Kensington negyedben lévő Colehert Court-ban.

Ott élt három lakótársával 1981-ig.

Eközben tanult a Cordon Bleu diplomáért, bár nem szeretett főzni. Madame Vacani tánciskolájában oktatóként dolgozott Kensingtonban, de egy síbaleset miatt három hónapra kiesett. Ezek után barátnőinél takarított, partikon volt hostess, illetve egy óvodában lett kisegítő.

Károly herceg szerelmi élete mindig is sajtótéma volt, főleg miután megismerkedett Diana-val Eljegyzésük 1981. február 24-én történt meg és a Szent Pál-bazilikában házasodtak össze 1981. július 29-én. A televízióban is közvetített esküvőt közel egymilliárd ember kísérte figyelemmel. A 80-as évek végére azonban Diána és Károly házassága megromlott. Diana tovább kereste a szerelmet, amit meg is talált Hasnat Khan oldalán, és amit nagyon gondosan próbált eltitkolni.

A címszerepet először Jessica Chastain játszotta volna, ám időegyeztetési problémák miatt végül nem jött össze a dolog.

Diána 1997. augusztus 31-én veszítette életét egy közlekedési balesetben, Párizsban, az Alma-rakpart közúti aluljárójában, szeretőjével, az egyiptomi Dodi al-Fayeddel és gépkocsijuk vezetőjével együtt. Az autót üldöző paparazzók közül senkit sem vontak felelősségre. A hivatalos vizsgálat a sofőr alkoholos befolyásoltságát és ebből eredő felelősségét állapította meg. A hercegnő halálának okait sokan a mai napig vitatják. Léteznek összeesküvés-elméletek, amelyek szerint Diánát a brit titkosszolgálat gyilkolta volna meg, erre azonban nincs ismert bi-

zonyíték. Sokan valószínűtlennek tartják, hogy a brit titkosszolgálat a britek közkedvelt jelképének életére tört volna. Mások szerint legitimációs kockázatot jelenthetett volna, ha a jövendő király anyja férjhez megy egy muzulmán férfihez, és esetleg gyermeket is szül neki. Diána szeretőjének apja, Mohamed al-Fayed továbbra is kitart a politikai gyilkosság feltevése mellett, és minden követ megmozgat ennek a gyanúnak a bizonyítása érdekében.

A mostani áhítatos és szentimentális életrajzi moziban az angol/ ausztrál származású színésznő,

Naomi Watts alakítja Diana-t, ami nem biztos, hogy a leghálásabb szerep, hiszen a hercegnőt mindenki szerette. Egy róla szóló alakítást pedig senki nem képes kommentár nélkül hagyni…

Stáblista Rendező: Oliver Hirschbiegel Főszereplők: Naomi Watts, Cas Anvar, Laurence Belcher Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 19.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

VAKSZERENCSE Sosem volt szimpatikus, amikor egy énekesből avanzsált színész jobbnál-jobb szerepeket kap. Viszont kezdek megbékélni Justin Timberlake arcával, aki egykori tenyérbe mászó képe ellenére meglepően jól alakít mostanában a filmvásznon. Ő az egyik főszereplője a Vakszerencse című filmnek, melyben partnere nem más, mint Ben Affleck. Írta: Veszják

A

z örök kérdés: Hogyan legyünk gazdagok? Aki régen vagyonra és tekintélyre vágyott, az kereskedő lett, bankár vagy nemzetközi nagyvállalatok szamárlétráját járta. Mára más a helyzet: nincs tiszta pénz – de van gyors pénz. Erre valók az internetes szerencsejátékok. Ám a netes hazárdjátékoknál van egy még jövedelmezőbb szakma: a netes hazárdjáték üzemeltetése. Ivan Block (Ben Affleck) milliárdos, rámenős és veszélyes ember. Costa Rica-ról irányítja a cégét, és bármire képes, hogy ő maradjon a nyertes.

Ebben legfőbb segítsége a cégvezetője, Rebecca (Gemma Arterton), aki nagyon tud titkot tartani, és nagyon hűséges típus. De lehet,

6 / FilmMagazin

hogy új életet kezd. Mert feltűnik a színen egy férfi, aki született szerencsejátékos: sokat kockáztat, mindig nyer, és ha nyer, sokat visz.

Most pedig az egészet akarja.

Richie Furst (Justin Timberlake) egy Princeton-i diák, aki elveszti az összes pénzét, amit egyetemi tanulmányaira gyűjtött méghozzá online pókeren. Amikor megtudja, hogy bukását egy csaló segítette nem hagyja annyiban a dolgot: elutazik a pókeres cég vezetőjéhez (Ben Affleck), aki felajánlja neki, hogy beszállhat az illegális bizniszbe. A srác rögtön lecsap a melóra, amivel rengeteg pénzre és jó nőkre tehet szert, azzal viszont nem számol, hogy az FBI is rögtön a nyomába ered, és hogy főnöke adott

esetben akár a krokodiloknak is odaveti. Az internetes szerencsejáték az új amerikai álom. Egy több milliárd dolláros iparág, melyet akár a világ legegzotikusabb helyeiről is lehet üzemeltetni. Dél-és KözépAmerikában, a Karib-térségben, Ázsiában, Európában és Dubaiban – ma már semmi sem lehetetlen. Ez az új Wild West, ahol a fehérgalléros bűnözők bonyolult algoritmusokat használnak. A rendező Brad Furman arra akarja felhívni a figyelmet, hogy most már nem elég, ha gazdag és híres vagy, de ezt a mai fiatalok a lehető leggyorsabban szeretnék elérni. Timberlake egyébként szintén gyorsan került fel a csúcsra, hiszen a fiatal pop / R&B énekes, dalszövegíró, zeneszerző, már az 'N

A Vakszerencsét az a Brad Furman rendezte, aki a meglepően jó Az igazság ára című Matthew McConaughey-krimit is készítette.

JUSTIN TIMBERLAKE (VAK)) SZERENCSÉJE Justin Timberlake-nek minden sikerül. A vasárnapi MTV Videó Awards díjkiosztójának legnagyobb nyertese – akinek így öszszesen már 18 VMA-trófeája van, és már csak 2 új díj kell ahhoz, hogy ő legyen a világ legtöbb VMA-díjának birtokosa Madonna helyett –, nemcsak a zenei bizinszben kaszál. Jessica Biel férje a mozikban is otthon van.

Sőt: még az új Batmannel, Ben Affleck-kel is összemérheti erejét az egzotikus tájakon játszódó új thrillerében, a Vakszerencsében.

Amikor viszont egy újságíró nemrég megkérdezte, hogy elvállalná e Robin szerepét az új Batman mellett, határozottan tiltakozott. „Nem akarok szuperhős lenni, az nem nekem való – mondta VMA szuperhőse, akiről a Vakszerencsében sem könnyű eldönteni, hogy melyik oldalon áll, bár az arcberendezése inkább a pozitív karakterekre hajaznak. – Viszont Rébusz (vagyis Riddler) szívesen lennék. Fő-gonosznak lenni jó.

Készen állok, hívjanak, ha kellek!” (InterCom)

Sync tagjaként is rendkívül sikeres volt, nem sokkal később pedig nem kevesebb, mint hat Grammy-díj boldog tulajdonosa lett. 2002-ben jelent meg első, bemutatkozó szólóalbuma, Justified (Indokolt) címmel, melyből több mint 7 millió kelt el. 2007 és 2012 között szüneteltette az énekesi karrierjét, és a színészkedést folytatta. Játszott a Közösségi hálóban, a Rossz tanárban, és Az utolsó csavarban.

Csak 2013-ban vette elő újra a zenei vénáit, és megalkotta az új albumát, a The 20/20 Experience-t. A szerencsés csillagzat alatt született előadó / színész 2012. október 19én házasodott össze Olaszországban Jessica Biel-el, a nő rajongóinak legnagyobb bánatára.

Benjamin Affleck már 8 évesen az Amerikai Közszolgálati Televízió egyik sorozatában (The Voyage of the Mimi) játszott. Utána nem kapott nagyobb szerepeket, de az 1992ben készült School Ties-ban újra feltűnt. Affleck ebben a filmben szerepelt először együtt ma már elválaszthatatlan barátjával és kollégájával, Matt Damonnal. Az elismerést a Good Will Hunting hozta meg számukra. A film forgatókönyvét ők írták, amit 600 ezer dollárért eladtak a Miramax főnökének, Harvey Weinsteinnek. Affleck és Damon ebben a filmben korukat meghazudtolóan dolgozták ki a történetet és a karaktereket. A nézőktől és a szakmától egyaránt elismerést kaptak. Damon és Affleck összesen 8 díjat kapott

a forgatókönyvért (köztük a Golden Globe-ot és az Oscart). 2012-ben ő volt Az Argo-akció című film rendezője és főszereplője. A film három Oscar-díjat nyert, köztük a legjobb filmnek járót is.

A mostani filmben kérdés, hogy mennyire tudnak a fiúk kibontakozni, hiszen – bár a sztori jó – azért olyan sokat nem lehet kihozni egy ilyen történetből. És persze a főszereplőktől is sokat várunk eddigi teljesítményeik után. Timberlake szerint saját karaktere a filmben egy olyan srác, aki jó arc, csak rossz helyen, és aki folyamatosan próbál az erkölcsi normák keretei között maradni.

Stáblista Rendező: Brad Furman Főszereplők: Justin Timberlake, Ben Affleck, Gemma Arterton Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 26.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

BEN AFFLECK AZ ÚJ BATMAN

- MI A VÉLEMÉNYED RÓLA? Tettem fel a kérdést mélyen tisztelt kollégáimnak az utóbbi idők egyik legvitatottabb színészválasztásával kapcsolatban. Elhangzik pro és kontra, vitatkozni pedig nem csak lehet, hanem kell is. A Ti véleményeteket a filmmagazin@hotmail.hu címre várjuk! Írta: alien PAULKEMP Christopher Nolan és Christian Bale után nehéz lenne olyan párost mondani, akik nem nehéz fába vágnák fejszéjüket az egyik legsokszínűbb mozgóképes előélettel rendelkező képregényhős kapcsán. Első blikkre a Tim Burton után következő színvonalesés juthat eszünkbe, de ne legyünk ennyire előítéletesek, és próbáljunk meg nyugodtan eljátszani a gondolattal, hogy mi fog történni Ben Affleck denevér kosztümös színrelépése után. Nem szeretnék túlzottan előítéletes lenni, de számomra Affleck színészként még soha nem bizonyított. Az teljesen biztos, hogy rendezőként már többször is megsüvegelendő teljesítményt nyújtott, de a kamera másik oldalán valahogy nem az igazi. Bár igaz, hogy talán egy képregényfilmhez nem szükségeltetik „whitefülü” közönség igényeinek is megfelelő teljesítmény, ám én mégis úgy érzem csalódás lesz a már a jó ideje a szakmában lévő becci legújabb, Supermannel közös filmes kalandja.

VAMPKA Nekem egyelőre határozott véleményem nincs. Ha arra gondolok, hogy már mennyiszer csalódtam pozitívan, akkor megnyugszom, és inkább csak várok. Emellett viszont tény, hogy Christopher Nolan és Christian Bale együttes munkáját és karakteralkotását ebben az évszázadban nem fogják felülmúlni, A Sötét Lovag trilógia örök darab, nekem pedig Christian Bale lesz az örök favorit, mint Bruce Wayne (pedig az összes Batman filmet láttam többször). Mégis, talán Ben Affleckben is meglehet az a komor elegancia, ami az én

8 / FilmMagazin

szememben Bruce Wayne személyiségét jellemzi. Színészként ugyan nem becsülöm túl sokra Afflecket, de maga Az Acélember is egy hatalmas pozitív csalódás volt számomra, remélem, hogy a folytatás is hasonlóan jó élmény lesz, és leesik majd az állam. Talán épp Ben Affleck Batmanjétől.

TÖRÖK TAMÁS Nem egyszerű a teljes laikusság ténye mellett véleményt alkotni Affleck Batmanné alakulásáról, ezért inkább az ezzel kapcsolatban felröppent kétségekre reagálnék. Affleck, habár nem minden idők legnagyobb színésze, bőven megvan a kvalitása ahhoz, hogy a denevérember karakterét életre keltse. Emlékszünk, hogy anno mekkora visszhangot váltott ki Ledger Jokerré válása? A végeredményre pedig senkit sem kell emlékeztetnem. Aki már most temeti a re(re)-bootot, annak csak annyit mondok, hogy már csak kiállásra is lehetett volna ezerszer megkérdőjelezhetőbb választás, szóval én egyelőre nem látom a tragédiát ebben. Pár éven belül úgyis minden kiderül.

KOVÁCSNÉ A párosítás, mint az közismert, iszonyú nagy vihart kavart, Batman rajongók és Ben Affleck hívek csaptak össze az utcákon láncfűrészekkel és saraboló kapákkal, magát a cirkuszt már lassan érdemesebb lenne megfilmesíteni, mint magát a Batmant.

Lehet, hogy épp itt van a kutya elásva: én például a legutóbbi mittudoménhány folytatást már meg se néztem. A cefrévé ajnározott, szerintem kriminális A Sötét Lovag után

a nagyfülű gumiruhás ürge (bocs, egér) agyonkomolyított kalandjai egyszerűen nem tudtak érdekelni.

Ben Affleck-kel amúgy elvagyok, csak nem nagyon tudom (meg akarom) elképzelni, ahogy szigorú tekintettel szálldos a város felett.

HOLHÓS LINDA Épp a minap jelentették be hogy a körülrajongott A szürke ötven árnyalata c. könyv filmváltozatának a férfi főhőse a Sons of Anarchy-ból és a Tűzgyűrűből ismert Charlie Hunnam lesz. És ezen közel egy évet kellett gondolkozniuk a készítőknek… Ehhez képest hogy Ben Affleck lesz Batman? A Daredevil középkategóriája után, komoly fenntartásaim vannak a férfiúval szemben, de igyekszem tartani magamban a „majd meglátjuk” álláspontot. A komoly sértés az volna, ha Enigma szerepére tényleg Justin Timberlake-et kérnék fel…

SANYA08 Nézem az internetet, és látom, mekkora port kavart ez az egész Ben Affleck-téma. Gondolkodok. Tényleg ennyire fel kell ezen háborodni? Hát senki nem látta a Képtelen képregényt? És az Argó akciót? A Tolvajok városát? Lehetne a helyzet sokkal rosszabb is annál, mint hogy egy tehetséges rendezőt és egy semmiképpen nem tehetségtelen színészt választottak ki a szerepre. Mondjuk, ha Taylor Lautner lenne a Batman, azon már én is felháborodnék. De Affleck bizonyított már eleget a kamera mindkét oldalán és mostanra legalább a rendezései alapján lehetne benne némi bizodalma az embereknek, hogy meg tudja csinálni.

Ha szeretném még több infót és pletykát, látogass el a www.cinestar.hu weboldalra is!

SZADA 5 – SZIGORÚAN SZUBJEKTÍV – ÉRVE, AMI MIATT AFFLECK JÓ BATMAN LESZ 1. Tapasztalat a hősök és a nehéz sorsok terén: A színész már rendelkezik tapasztalatokkal arról, hogy miképpen kell eljátszani egy szuperhőst hitelesen, hiszen ő alakíthatta a 2003-as Daredevil címszereplőjét és végül nem rajta múlott, hogy a film nem lett kasszasiker. Ráadásul Daredevil világa és sorsa hasonlóan komor, mint Bruce Wayne-é, gondoljunk csak a karakter életútjára, akinek szintén nem voltak szülei, egy bűnözéssel teli városban nőtt fel, a gonoszt próbálta visszaszorítani és legalább olyan magányos farkas, mint Batman. Soroljam még a hasonlóságokat? Affleck egy alkalommal a Hollywoodland című 2006-os filmben George Reevest, a Superman kalandjai című tévésorozat egykori sztárját is eljátszotta, amiért több díjra is jelölték és Velencében be is zsebelt egyet érte a Legjobb férfi alakításért. Elég meggyőző?

2. Vele visszatérhet a detektívesdi: Christopher Nolan A sötét lovag-trilógia megalkotásával minden szempontból maradandót és örökbecsűt alkotott, ám nem szentelt kellő figyelmet arra a fontos elemre, amit például a Batman: Arkham Asylum és Batman: Arkham City játékokat fejlesztő Rocksteady fejlesztőcsapat remekül kiaknázott, ez pedig az, hogy Batman a világ egyik legjobb, ha nem a legjobb detektívje. Affleck csatlakozása egyúttal akár azt is jelentheti, hogy Bruce Wayne végre ezt a képességét is maximálisan kiaknázza, hiszen gondoljunk csak bele jobban, a színész több korábbi filmjében is nagy szerepet kap a rejtély, a nehezen kivitelezhető tervek és végül azok megoldása és így tovább.

Ott van Az Argo-akció, a Tolvajok városa (ezeket ráadásul ő is rendezte), ráadásul a Fantomokban éppenhogy egy sheriff/detektívet alakított.

3. Kitartás, alázat és lelkesedés: Zack Snyder egy olyan színészt szeretett volna szerződtetni, aki idősebb a Supermant alakító Henry Cavill-nél, aki egyfajta mentor lehet, Ben Affleck pedig 41 éves, tehát pont megfelel a feladatra, hiszen 11 évvel idősebb, mint Cavill. Erre pont azért volt szükség, mivel Batman nem képes a fél öklével elpusztítani fele Metropolist, mint Kal-El, ezért egy tapasztalattal és a szerep iránt kellő alázattal rendelkező színészt kellett találniuk az illetékeseknek, akinek elhihetjük, hogy eléggé ott van fejben ahhoz, hogy méltó társa legyen az acélembernek. Affleck ráadásul korához képest remek formában van (lásd a fenti képen), továbbá a bejelentés híre után szinte rögtön kiszivárgott, hogy nekiállt edzeni és napi két órát ezzel fog tölteni az elkövetkezendő időszakban, hogy formába hozza magát és ne maradjon el Cavill kinézetétől. Affleck egyébként egy kicsivel magasabb is, mint újdonsült kolllégája, ami további előnyt jelenthet, azonban a legfontosabb mind közül az, hogy a 41 éves színész a pletykák szerint hatalmas lelkesedéssel mondott igent a feladatra, minden idejét a felkészülésre fogja szentelni és a The Last Stand című film forgatásáról már le is mondott a szerep miatt.

4. Vele van a meglepetés ereje: Bár azok a rajongók, akik képesek voltak megőrizni a hidegvérűket a bejelentéskor, előszeretettel puffogtatják érvként, hogy Heath Ledger és Daniel Craig is hasonló felháborodást váltott ki Joker, illetve James Bond esetében, ez olyan igazság, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül. Mindkettő bejelentést hatalmas ellenszenv fogadta és láthatjuk mi lett belőle: Ledger posztumusz Oscar-díjat kapott zseniális alakításáért és ő a 2008-as A sötét lovag fénypontja, Daniel Craig pedig olyan remek James Bond filmeket tudhat maga mögött, mint a Casino Royale és a Skyfall, valamint további kettő biztosan készül vele. Ilyen módon nézve Affleck is okozhat meglepetéseket és bizonyára fog is, hiszen gondoljunk csak bele, mennyit fejlődött önmagához képest A felejtés bére és Az Argo-akció között…

5. Háromszoros Oscar-díjas színész: Bár manapság Oscar-díjas színésznek lenni nem éppen ugyanolyan kiváltság, mint régebben, ennek ellenére az arany szobrok fénye nem halványult el annyira, hogy ne vegyük számításba őket is, mint tényt, hogy Affleck a közelmúltban kikupálódott. A 2012-es Az Argo-akció – amit ő rendezett és az egyik szerepet is elvállalta – 3 Oscar-díjat is nyert, köztük a legjobb filmnek járót is, de rendelkezik Golden-Globe és BAFTA-díjakkal is, amit nem olyan sok színész mondhat el magáról. A tehetsége mindenképpen megvan a feladathoz.

>> BATMAN

A VILÁG EGYIK LEGJOBB, HA NEM A LEGJOBB DETEKTÍVE. AFFLECK CSATLAKOZÁSA EGYÚTTAL AKÁR AZT IS JELENTHETI, HOGY BRUCE W AYNE VÉGRE EZT A KÉPESSÉGÉT IS MAXIMÁLISAN KIAKNÁZZA, HISZEN A SZÍNÉSZ TÖBB KORÁBBI FILMJÉBEN IS NAGY SZEREPET KAP A REJTÉLY. <<

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

SZINKRONOS FILM VAGY FELIRATOS? Nemrégiben egy petíció kapott szárnyra az internet egy kis szegletében, amiben pár, az enyémhez hasonló véleményen lévő sorstársam hangot ad kérésének, miszerint kérjük vissza a mozikba a feliratos filmeket. Az Aeonflux nevű blog egy remek kimutatást hozott össze, ami azt mutatja meg számszerűen, hogy hogyan szorulnak vissza évről-évre az eredeti nyelven, felirattal vetített filmek a nagyobb forgalmazóknál. A továbbiakban erről a témáról fogok egy kicsit részletesebben regélni, szóval akit érdekel ez a – véleményem szerint elég komoly – probléma, az tartson velem egy kis elmélkedésre. Írta: Török Tamás

A

számok magukért beszélnek, akik eredeti nyelven szeretnének megtekinteni egy filmet, azoknak egyre sűrűbben fog meggyűlni a baja a szinkronokkal. Olyan véleményeket olvastam az interneten ezzel a témával kapcsolatban, ami egész egyszerűen olyan hozzáállást tanúsít, ami felháborító. Sokan képtelenek

értelmezni, hogy akik feliratos filmeket akarnak, azok nem a szinkronosak helyére kívánják ezeket a vetítéseket, hanem azok mellé. Erre jönnek az okosok, akik azt mondják, hogy "ők a moziba nem olvasni mennek, hanem filmet nézni", ezért örülnek, hogy egyre kevesebb a feliratos filmek száma. Ez most komoly? Először is, ez az állítás

leginkább abból a sebből vérzik, miszerint olvasni kellene a feliratot.

Nem kell. Miért kéne? Ha valaki eredeti nyelven szereti nézni a filmeket, az valószínűleg már tart egy olyan szinten az angol nyelvet illetően, ami miatt csak olykor-olykor kell rápillantani a kép alján lévő feliratsávra, akkor is csak a biztonság kedvéért.

AZ OMINÓZUS PETÍCIÓ Ha jobban belegondolok, meglep, hogy gyakorlatilag ez az első nagyobb petíció a feliratos kópiák vissza hozatalát illetően. Bizonyára sokatoknak feltűnt, hogy az elmúlt években drasztikusan csökkent, vagy fogalmazhatunk úgy is, hogy elszomorító mértékben szorították ki a szinkronizált filmek az eredeti, feliratos változatokat. Mi, átlagemberek ennek érdekében nem sokat tehetünk, ám Erdélyi Tamás úgy döntött, hogy egy petíció keretein belül mégis hangot akar adni a nép akaratának.

A szóban forgó petíció július 29-én látta meg a napvilágot, azt a célt kitűzvén maga elé, hogy elérje az ezer aláírót. Azóta eltelt durván másfél hónap és már a 6500 aláírót is átlépte az a bűvös számláló. Ebből látszik, hogy igenis van igény a feliratos filmekre, méghozzá nem is kicsi. Emellett ez a kis nagy kezdeményezés pozitív visszhangot váltott ki az interneten és a médián belül is. A filmes bloggerek többsége sem hagyta szó nélkül a dolgot, és egybehangzóan támogatják a feliratos filmek vissza hozatalát. A petíció hivatalos Facebook oldalán (facebook.com/feliratosfilmek) többek között arról is hírt kaphattunk, hogy a téma különböző rádiós műsorokba is befészkelte magát.

Az alapvető célt már teljesítettük. Az emberek beszélnek a problémáról, innentől kezdve már csak az a kérdés, hogy a jövőben vajon véget ér-e a szinkronizált filmek elsöprő dominanciája, és eredeti valójukban élvezhetjük-e várva várt filmjeinket.

10 / FilmMagazin

A MAGYAR SZINKRON EGYÉRTELMŰ MÉLYPONTJA: A SÖTÉT LOVAG, AZON BELÜL IS JOKER Térjünk ki arra, hogy mi a probléma a szinkronnal, nem csak a magyarral, hanem úgy általánosságban. Hangosak, nagyon hangosak. Ez az elsődleges probléma, nem a szinkronszínészek teljesítménye. Ha megnéztek egy filmet eredeti nyelven, majd utána szinkronosan, érezhetően halkabb lesz maga a film és teljesen elnyomja az üvöltő szinkron az apróbb háttérhangokat, vagy ami még roszszabb, amikor a film zenéje kerül háttérbe a szinkron hatására és ezt sajnos egyre gyakrabban érzékelem. A filmre utólag rávett hangok egyszerűen természetellenesen viselkednek. Egy normális párbeszédben ez még nem okoz gondot, mivel ott nem nagyon kell másra figyelni, viszont mikor a színészek egy bizonyos cselekvés közben van-

nak és beszélnek, vagy éppen egy olyan helyen, ahol a visszhangok és hangtónusok teljesen másképpen viselkednek, akkor a szinkron elkezd zavaró lenni. Mondok egy példát: ketten beszélgetnek egy erdő közepén, és ahelyett, hogy hallanám a természet hangját, az állatok apró zörejeit és a színészek hangját beleintegrálódni a környezetbe, hallgathatom, ahogy a szinkron a lehető legtermészetellenesebb módon mindent a háttérbe szorít. Bizonyára vannak olyan esetek, mikor ez nem így van, de többnyire ez történik és ez nem egy olyan dolog, amin a stúdiók javítani tudnának, pusztán az utólag, a filmre rávágott hang megöli a hangulatot.

A másik, magától érthetődőbb baj a szinkronnal, amikor a színész teljesítménye nem üti meg a mércét.

A blockbusterek, nagyobb nevek általában élvezhető szinkronhagokat kapnak, ahol az alapvető hangosságon kívül nincs akkora probléma. Ám van egy nagyon rossz verzió, amikor egy kisebb, Magyarországon nem annyira várt film kerül a mozikba, viszont a kisebb népszerűség ellenére mégis szinkronizálásra kerül, na akkor van igazán nagy baj. Annak sem lehet örülni, ha eredeti nyelven érkezik az említett film, ugyanis majd a DVD megjelenésnél megkapja azt a hőn áhított szinkront, ami természetesen fülfájdítóan siralmasra sikerül, és az emberek majd így fogják megnézni ezeket a filmeket ahelyett, hogy kiélveznék az eredeti hangzást és sokszor látok olyat, hogy valaki a szinkron miatt húz le egy filmet.

Természetesen ez az illető életében

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

>> nem látott még eredeti nyelven semmit, szóval elmondhatjuk, hogy itt a kevésbé igényes típusról van szó és pont ezért idegesítő, amikor a megalapozatlan, szubjektív és egyben ostoba véleményét tényként állítja be. A harmadik kategória a tartalmi ferdítés, avagy amikor a szinkron kiheréli a filmet. Vannak olyan esetek, amikor pusztán teljesen mást mond a magyar hang, mint ami valójában elhangzik a filmben. Nem tudom, hogy ennek mi lehet az oka, mert még a szájraillesztéssel sem lehet probléma, elvégre a két szöveg majdnem ugyanolyan hoszszúságú. Az is elég érdekes, mikor a szinkronstúdió úgy dönt, hogy kicsit átszabják a film szövegkönyvét és a káromkodásokat nemes egyszerűséggel eltávolítják a filmből, és a szép magyar nyelv segítségével kipótolják valami olyannal, amit egy hatéves is nyugodtan befogadhat. Természetesen ez nem lenne baj, hogy a gyönyörű magyar nyelv fordulatos kifejezéseivel helyettesítik az angol vulgarizmust, ám sok esetben ez képes nevetségessé tenni az adott dialógust.

A fejbelövés oké, de bazdmegozni?

Na az már túlzás!

12 / FilmMagazin

Persze, ellenpéldát is találunk azért, ha nem is sokat, de találunk.

Korunk egyik legnagyobb színésze, Leonardo DiCaprio Hevér Gábor személyében egy olyan hangot kapott, akit mindig öröm hallgatni és pár esetben még az élményhez is hozzátesz, ami elég nagy szó, tekintve, hogy kihez adja a hangját.

Olykor még az is előfordul, hogy magát a filmélményt növeli meg a szinkron. Lehet, hogy ebbe a nosztalgikus szempontok is közrejátszanak, azonban személyes kedvencemet, a Vissza a jövőbe trilógiát annak ellenére, hogy láttam angolul is, mindig az eredeti, legelső szinkronnal nézem meg, ugyanis az a mai napig az egyik legzseniálisabb, ami valaha kikerült magyar szinkronstúdió kezei közül.

Most nagyon egyszerű gondolkodással fogom megközelíteni a dolgokat, de ha a "zseniális" Másnaposok hármat a MoziVáros képes egy nap alatt tizenkétszer levetíteni, akkor szerintem jogosan fogalmazódik meg bennem a kérdés, hogy abból a tizenkettőből nem lehetne négyet, vagy urambocsá' hat vetítést beáldozni hat különböző film feliratos vetítésére? De most

IGENIS

AKARJUK VISSZA A FELIRATOS VETÍTÉSEKET A SZINKRONOSOK MELLÉ, ÍGY MINDENKI MAGA DÖNTHETI EL, HOGY MELYIK VERZIÓRA ÜL BE. << komolyan, a Másnaposokat ugyanúgy megfogják nézni az emberek, persze, premierkor kell (fogjuk rá...) az ekkora mennyiségű vetítés, de azért pár nappal később ez egy kicsit túlzás. Nem muszáj a Másnaposokat mondanom, számos film esetében van az, hogy basszus, senki sincs a teremben, mégis egy nap tízszer vetítik le, ahelyett hogy pár feliratos filmet tűznének műsorra. Szóval én tényleg nem értem, hogy ez miért olyan nagy kérés. A zenéket sem szinkronizálva hallgatják az embereket…

Lényeg a lényeg, igenis akarjuk vissza a feliratos vetítéseket a szinkronosok mellé, így mindenki maga döntheti el, hogy melyik verzióra ül be. Aki osztja az eddigi aláírók és az én véleményemet, az mindenképpen csatlakozzon a mozgalomhoz, hátha lesz egy kis eredménye!

NINCS EGYETÉRTÉS A hír megjelenése óta házon belül is sokat beszélgettünk a dologról, íme az egyik legérdekesebb párbeszéd.

TomPowell: Azt azért tegyük hozzá, hogy ugyan nekem se lenne ellenemre, ha lenne választási lehetőség feliratos és szinkronos kópiák között, még ha az utóbbit is választanám, ahogy a legtöbb átlag moziba járó is. A magyar egyszerűen nem szeret olvasni a moziban, plusz az a forgalmazónak plusz kiadást is jelent (pénzben, időben egyaránt, és mindkettőnek híján vannak), ha feliratot is kéne készíteni az adott filmhez. Engem személy szerint a legkevésbé sem érdekel, hogy egy film feliratos vagy szinkronos, amennyiben mindkettő minőségi munka, és nem rontja a film befogadhatóságát.

Atee07: De pont ez az, hogy nem minőségi munka, és egyrészt a színészi játékot megváltoztatja, másrészt a film egész stílusát is megváltoztatja, harmadrészt annyi félrefordítás van, hogy az borzasztó. Csak egy példa: az Avengers szinkronos változatában Loki egy kis idegesítő mitugrásznak hangzik, ezzel szemben eredeti hangjával egy magabiztos, félelmetes alak. Tony Stark hangjáról meg már ne is beszéljünk, 2x akkora troll magyarul, mint angolul.

TomPowell: A magyar igényli a szinkront, mert így szokta meg, plusz nem hajlandó olvasni a moziban. Nálunk nincs hagyománya az eredeti nyelvű mozinézésnek, mint a skandináv országokban. Másrészt a rohamtempó, a sorra nyíló szinkronstúdiók folyamatos egymás alá ígérgetése valamint a felhíguló szakma következtében csoda, hogy még mindig ilyen magas szinten vagyunk képesek szinkronizálni. Hallgass meg egy francia vagy egy német szinkront (ők is orrba-szájba leszinkronizálnak mindent), magasan verjük színvonalban még így is őket. Harmadrészt azt sokan elfelejtik, hogy az angol nyelvi fordulatokat, vicceket valahogy át kell ültetni magyarra, ami magával vonja, hogy az eredeti szöveg jelentése megváltozik, hogy az egyszeri néző is megértse. A Bosszúállók esetében pedig pont hogy nincs baj a szinkronnal.

Robert Downey Jr.-t már az első Vasember előtt is többször szinkronizálta Fekete Ernő (Gothika, Durr, durr és csók), akinek ugyan egy leheletnyivel magasabb a hangszíne, de zseniálisan elkapja a színész laza, könnyed stílusát, nem hiába forrt össze azóta vele idehaza. Hiddleston esetében pedig a szinkronrendező még a Thor idején az ilyenkor két leginkább vállalható variáció közül választhatott: vagy a színészhez választ hangot (jelen esetben egy addig ismeretlenhez), vagy a karakterhez és ezek csak a legritkább esetben fedik le egymást. Ő az utóbbi mellett döntött, és Csőre Gábor tökéletesen hozza az alattomos Lokit. Arról nem is beszélve, hogy Disney film esetében a forgalmazó hangmintákat szokott kiküldeni a stúdiónak, és nagyon sok hangra ott fönt bólintanak rá.

Atee07: Teljesen más Downey Jr. szinkronjának a stílusa, mint magának RDJ -nek. Lehet, hogy illik a színészhez, de teljesen megtéveszti a nézőt, mert egyáltalán nem ilyen RDJ stílusa eredetiben. Egyébként az meg már régen rossz, ha a legrosszabbakhoz kell mérnünk magunkat, hogy kitűnjön, hogy nem a legrosszabb a szinkronunk...

TomPowell: Szerinted az átlag moziba járó tisztában van azzal, hogy milyen eredetiben RDJ? Ha az átlag néző ezzel nincs tisztában, akkor hogyan lehet megtévesztve? Fekete Ernőt pedig továbbra is védem, mert az egyik legjobb jelenleg a szakmában, elsősorban pont RDJ szinkronjai miatt. És nem a legrosszabbakhoz mértem magunkat, hanem olyan országokhoz, ahol hozzánk hasonlóan mindent leszinkronizálnak, de az nem a hangalámondásban (lásd. lengyelek) merül ki.

Atee07: Vágom, nálam is ez volt korábban a sorozatokkal, szinkronosra vártam állandóan, egyszer megnéztem angolul, ég és föld volt a különbség (az angol javára). Pont azért vannak megtévesztve, mert nem azt kapják amit eredetileg a film nyújt, mivel ha egy szereplő stílusa teljesen más, akkor másként viszonyulsz hozzá is. Plusz a félre fordítások (amiket valóban megint csak nem tud a szinkronhoz szokott néző) is megtévesztik. De nekem nem azzal van bajom, legyen olyan a magyar szinkron amilyen, én úgysem nézem, a probléma az, hogy sokszor egyáltalán nincs feliratos vetítése egy filmnek.

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

A CSODÁLATOS PÓKEMBER 2 Minden népszerű szuperhős kap egy új lehetőséget, nem csak a filmekben, hanem a valóságban is. Írta: Vampka

B

atman után Superman, és természetesen Pókember is visszatérhetett a mozivászonra, maga mögött hagyva egynéhány kudarcra ítélt feldolgozást. Az egykor Tobey Maguire által alakított Peter Parker szerepét átvette a kölyökképű Andrew Garfield, aki egyébként alig egy hónapja ünnepelte a harmincadik születésnapját.

Gondolná valaki, hogy a gimnazistát (még durva smink nélkül is teljesen hitelesen) játszó Garfield belépett a harmadik x-be? Kora persze senkit sem befolyásol, bizonyított már számtalan filmben, elég jó színész ahhoz, hogy ne foglalkozzanak az-

14 / FilmMagazin

zal a ténnyel, mi szerint kétszer anynyi idős, mint a karaktere. A csodálatos Pókember folytatásában, ami majd 2014 májusában kerül a mozikba, természetesen szintén ő a főszereplő, de a film számos változást tartalmaz az első részhez képest. Meglepő módon éppen a készítői voltak azok, akik nyersen ítélkeztek, és nem a nézők. „A különbség a két film közt az, hogy ennek remek forgatókönyve van” – mondja Avi Arad, az egyik producer. Ez meglehetősen kemény kritika a reboot kezdő epizódjára nézve, pedig a nézők meghatározó része odavolt tőle, és nyugodt szívvel mond-

hatjuk, hogy a mai napig pozitív róla a közvélemény. Ezzel szemben az alkotócsapat, na meg a színészek közt is van olyan, aki egyáltalán nem így látja. Mikor egy interjú során megkérték a cast tagjait, mondjanak egy dolgot, amit megváltoztattak volna az első részen és a forgatáson, Emma Stone, aki ismét Gwen Stacey szerepébe bújik majd, így válaszolt a kérdésre: „Csak EGY dolgot lehet mondani?!” Majd több részletet, többek közt a folyton változó forgatókönyvet is éles kritikával illette. A folytatáson azonban szemmel láthatóan bizakodva, szívetlelket beleadva dolgozott, és ezzel

HÁTTÉR – szerencsére – nem volt egyedül.

Andrew Garfield és Emma Stone ma már elismert, népszerű színésznek számítanak, nem csak a tinédzser mozinézők körében, ezúttal azonban feltűnik mellettük az egyelőre kevésbé ismert, friss hollywoodi csillag is, Dane DeHaan, mint Peter Parker egykori legjobb barátja, Harry Osborn, de visszatérnek ismert karakterek is, valamint az Oscar-díjra jelölt Paul Giamatti és az Oscar-díjat nyert Jamie Foxx is a színészek listáján van. Utóbbi a főgonosz, Elektró bonyolult karakterének szerepét ölti magára. Matthew Tolmach, a film másik producere így fogalmazott róla: „Elektró egy vizuálisan remekül megjeleníthető szereplő, viszont a nézők olyasvalakit szeretnének látni, akinek a személyes, morális krízise egyedivé, személyesebbé teszi magát a karaktert, és megállhatna akár a saját lábán is.” Elektrót, aki egykor a Max Dillon nevet viselte, és ugyanolyan lelkesedéssel tanulmányozta a tudományt, mint Peter Parker, a mellőzöttség, ötletei ellopása és a magabiztosság hiánya végül megkeserítik, és mikor Elektróként hatalomhoz jut, biztosítja, hogy soha többé ne felejtse el a világ a nevét. Minden gonosz valahol a tükörképe a szuperhősnek, és valóban; Max, majd új identitása az, amivé Peter Parker válhatott volna, ha nem tudja kezelni a képességeivel járó felelősséget. „Max, akárcsak Peter, amolyan kitaszított, kiközösített személy, más, mint a többiek. Úgy érzi, több van benne, mint amit az emberek látnak, csak épp nem tudja, hogyan mutassa ezt meg. Nem használhatjuk a gonosz szót rá, nem tipikus ellenség, mivel sokkal összetettebb egy egyszerű ellenfélnél. Alapvetően egy kifejezetten törékeny, érzékeny lélek, ami rosszá, romlottá és veszélyessé teszi, az éppen a fájdalma, de ugyanakkor ez a fájdalom volt az, ami Peter Parkerből végül előhívta a hőst. Érdekes megfigyelni, miként haladhat ugyanabból a pontból valami két ilyen ellentétes irányba” – mondja Arad.

Pókembernek a pletykák szerint egy másik ellenséggel is szembe kell néznie, de hogy az pontosan ki is lesz, még mindig kisebb rejtély.

Talán Rhinoval, akit Paul Giamatti személyesít meg, habár állítólag

16 / FilmMagazin

"A képregényekben olyan jelmeze volt, amitől úgy nézett ki, mint egy rinocérosz, és szuper erős is lett tőle.” - Paul Giamatti Rhino-ról

>> A

FILM ALKOTÓI SZERINT NEM CSAK A KONFLIKTUSOK ÉS KARAKTEREK LESZNEK EZÚTTAL KIDOLGOZOTTABBAK, DE HUMOROS PÁRBESZÉDEKRE, ÉS AZ ELŐZŐNÉL IS AKCIÓDÚSABB, UGYANAKKOR RÉSZLETGAZDAGABB JELENETEKRE KÉSZÜLHETÜNK. << nem kap főszerepet, legalábbis ebben a részben. Ennek ellenére mikor Giamatti megtudta, hogy Rhino is szerepel majd a filmben, nagy lelkesedéssel kereste fel Tolmachet. „Egyszerűen ő akart Rhino lenni” – nevet a producer. „Szerencsére valóra válthattuk ezt az álmát. Nagyszerű színész, azonnal képes elkápráztatni az embert.”

Vagy az Elektróval sokat együttemlegetett „másik ellenség” a Green Goblin, azaz Norman Osborn, esetleg fia, Harry Osborn lesz? A fiatal színész, Dane DeHaan az Erő krónikája című thrillerben tűnt fel Hollywoodnak, azóta pedig számos filmben játszott fontos szerepet, például Ryan Gosling oldalán. Az biztos, hogy Harry Osborn szerepében előbb-utóbb mindenképpen ő lesz a legjobb barátból lett legrosszabb ellenség, legalábbis Pókember eredeti története szerint. Ám nem csak barátnak, de a nagy szerelemnek is helyet kell szorítani előbb vagy utóbb. Mary Jane Watson szerepére Shailene Woodley-t szerződtették, jelenetei nagy részét azonban – egyelőre – kivágták, és majd a harmadik részben fektetnek rá nagyobb hangsúlyt. A lány George Clooney filmjében, az Utódokban alakított nagyot, azóta pedig szárnyal a karrierje; jövőre két népszerű young adult regény filmadaptációjában is ő lesz a főszereplő. Mary Jane feltű-

néséig azonban még mindig Emma Stone, azaz Gwen Stacey lesz a film női vonalának fő képviselője. Ezt azonban senki sem bánja, kiváltképp Andrew Garfield, aki jelenleg is párkapcsolatban él a színésznővel.

Annyi biztos, hogy a második részben talán még nem bonyolódik a szerelmi szál, de ellenfele már így is éppen elég van Pókembernek, nem árt hagyni egy kis történeti helyet A csodálatos Pókember 3-ba és 4-be is, amiknek az elkészültét egyébként a Sony nem sokkal ezelőtt hivatalosan is megerősítette.

A film alkotói szerint nem csak a konfliktusok és karakterek lesznek ezúttal kidolgozottabbak, de humoros párbeszédekre, és az előzőnél is akciódúsabb, ugyanakkor részletgazdagabb jelenetekre készülhetünk. Az előző rész hatalmas gyíkjának grafikájából sokat tanultak a látványért felelős szakemberek, ezúttal pedig pontosabbak, reálisabbak és finomabbak lesznek a film ezen részei. Kevesebb CGI, több valódi akció – ezt ígérik. „Az első rész dinamikája nagyon új volt nekem – mondja Marc Webb, a rendező. – Legfeljebb zenei klippekben alkalmaztam ezeket a módszereket, és nem is volt elég idő tökéletesen megcsinálni őket. Ezúttal nagyobb időkeret állt rendelkezésünkre, a helyszíneket is gondosan megválogattuk. Több humor és ütősebb ak-

ció lett a végeredmény.” A vicces pillanatok semmiképp sem hiányozhatnak. „Az emberek imádták a humoros jeleneteket – magyarázza Tolmach. – A tesztvetítéseken láttuk, mennyire tetszett nekik például az autótolvajos jelenet. Többet akartak ebből, mi pedig elhatároztuk, hogy igyekszünk megfelelni ezeknek az elvárásoknak.” És ugyan magára a premierre még bő fél évet kell várnunk, már számtalan kép és lesifotó látott napvilágot az ügyeskedő paparazziknak hála, ezeket pedig azonnal követik a spekulációk a történet részleteit illetően. A rendező és a producerek mégsem aggódnak, sőt. „New Yorkban forgattunk, és az ezzel jár – fejezi be titokzatos kis mosollyal Tolmach. – Mindent láthattatok abból, ami kiszivárgott, de még rengeteg munka és forgatás vár ránk stúdióban és zártabb környezetben is.

Higgyetek nekem, számtalan dolog van még, amiről nem tudtok, jobb, ha felkészültök a meglepetésekre.”

Stáblista Rendező: Marc Webb Főszereplők: Andrew Garfield, Emma Stone, Dane DeHaan Forgalmazó: N/A Tervezett hazai premier: 2014. május

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

DÉMONOK KÖZÖTT Amityville után, most Harrisville… vagyis időrendben helyesen: először volt Harrisville, és utána történt Amityville. Amúgy meg tök mindegy. Úgy néz ki hogy a kísértetek / gonosz lelkek mániákusan ragaszkodnak a „ville”-ekhez. Írta: Holhós Linda

18 / FilmMagazin

A film már 14 éve is tervbe volt véve, ám a projekt zöld jelzéséhez az akkoritól eltérő szemlélet és új forgatókönyvírók kellettek.

A

megszállottsággal, démoni erőkkel, lelkekkel, szellemekkel foglalkozó filmeket bevallom őszintén mindig jó adag szkepticizmussal szoktam megtekinteni.

Mert ugyebár egy ilyen mozi hitelessége, lássuk be, erősen és komolyan megkérdőjelezhető, én pedig azon emberek csoportjába tartozom, akik szeretik a biztonságos dolgokat, a kézzelfogható, bizonyított, lekövethető, és egyértelmű tényeket. Amiket látok, érzékelek. Ennek ellenére van egy olyan állásfoglalásom, miszerint a történések, és úgy egy az egyben a létezés sem annyira egyszerű, mint amilyennek hiszszük, és ha ezt a fonalat elkezdem komolyabban végiggondolni, rendesen belém is áll a frász. Így nem szoktam részletesen merengeni ezen. A biztonság mellett még a lelki

békét is erősen preferálom. Aztán olykor-olykor a vásznakra kerül valami, ami a meggyőződésemet rendesen elkezdi felforgatni. Mert hiába nem akarok, elkezdek olyan dolgokon filózni, mint hogy akkor most tényleg lehet, hogy itt sertepertélnek körülöttünk a szellemek? Vagy olyan lények, amiknek a létezését felfogni is igen nehéz, nemhogy elfogadni?

Persze ez az önmarcangoló fázis nálam addig tart, amíg nézem a filmet. Vagy amennyiben jó a film, akkor a végszó után még vagy kerek tíz percig. Jelen alkotásunk anynyiban lesz szerintem érezhetően más, hogy nemcsak megkérdőjelezni fogjuk magunkat a stáblista után, hanem a képkockák pergése közben, rémületünkben imádkozni fogunk azért, nehogy a moziban kellemetlen helyzetbe hozzuk magunkat

azáltal, hogy érett felnőtt korunk ellenére, sikoltozásba kezdünk, mint valami idegbajos vénkisasszony.

Legalábbis az előzetesekből erre merek következtetni.

Amerika egy külön világ gondolkodásmódban. Mi európaiak jóval földhözragadtabbak, rugalmasabban vagyunk, mint az ott élő tömeg. És kevésbé vagyunk hisztérikusak. Nálunk ha van egy kísértetjárta ház, azaz ott lakóknak már csak akkor tűnik fel igazán, ha a szellem hatalmas piros betűs táblával a nyakában ezt bereklámozza. Addig mindenki legyint egyet, és ráfogja a furcsa tapasztalásokat a stresszre, a fáradtságra, vagy éppen valamelyik tudatmódosító anyag hatására. De nem így az amerikaiak! Ők ettől jóval aprólékosabban esnek a témának. A film valós történéseket dol-

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

goz fel – elvileg. Gyakorlatilag meg mit tudom én. Történetünk 1971-ben játszódik és annak az Ed Warrenek az egyik ügyét eleveníti fel, aki a valós realitásban is a paranormális dolgok után kutatott, kedves feleségével karöltve. A Perron család Harrisville-be költözik remélve, hogy a nagyvárosok zajától távoli kis tanyán megtalálhatják majd a hőn áhított csendességet. Hát csendességet ugyan nem, viszont dühös lelkeket és démonokat sikerül lelniük újsütetű otthonukban. Amikor minden cérna szakad, és az ateista család szembekényszerül azzal a ténynyel, hogy egy nagyobb hatalom gonosz tréfái keserítik meg a hétköznapjaikat, felveszik a kapcsolatot Warrenékkal, akik megérkezésük után már az első pillanatban felismerik: itt bizony komoly háború dúl a nem evilági jelenések közt. James Wan rendező, és a forgatókönyvírók Chad és Carey Hayes mielőtt belekezdtek volna a film forgatásába a Warren házaspár négyezer esetét vizsgálták meg tüzetesen. „ A téma megfogott és nem engedett bennünket, a megszállottjává váltunk. Úgy határoztunk, hogy amennyire csak lehet, hűek maradunk a Perron család történetéhez, ugyanakkor a ha-

20 / FilmMagazin

>> AMIKOR

MINDEN CÉRNA SZAKAD, ÉS AZ ATEISTA CSALÁD SZEMBEKÉNYSZERÜL AZZAL A TÉNNYEL, HOGY EGY NAGYOBB HATALOM GONOSZ TRÉFÁI KESERÍTIK MEG A HÉTKÖZNAPJAIKAT, FELVESZIK A KAPCSOLATOT W ARRENÉKKAL, AKIK MÁR AZ ELSŐ PILLANATBAN FELISMERIK: ITT BIZONY KOMOLY HÁBORÚ DÚL A NEM EVILÁGI JELENÉSEK KÖZT. << tást növelendő bevettünk néhány olyan jelenséget és eseményt is a forgatókönyvbe, amely nem velük, hanem Warrenék más klienseivel történtek meg. A legautentikusabb forrásból merítetve felhasználtuk Perronék visszaemlékezéseit is.” – emlékszik vissza a rendező. A forgatás folyamán többször egyeztettek a Perron családdal, és a már 80as éveit taposó Lorraine Warrennel is. Ed Warren 2006-ban elhunyt, így Ő már nem lehet tanúja annak, ahogy az életműve megelevenedik a vásznakon. A furcsa az egészben hogy a forgatás során több alkalommal tapasztaltak nehezen megmagyarázható történéseket az alkotók.

Egyik alkalommal például az egyik jelenet forgatása közben az eredeti Perron család tagjai és a stáb tagjai

is meghatározó jeges fuvallatot éreztek, amiben talán nincs is semmi szokatlan. A szokatlan az volt hogy a helyszíntől több kilométerre tartózkodó Carolyn Perron ugyanakkor, ugyanolyan jeges áramlatot érzett, amitől megszédült, elesett, és kórházba kellett szállítani. Másik alkalommal, alig valamivel ezután a jelenség után, a stáb szállodájában volt téves tűzriadó, aminek következtében az egész épületet ki kellett üríteni. Wan kutyája is megbolondult átmenetileg a forgatás közben, üres szobasarkokat kezdett kitartóan megmorogni. „Nem volt ott semmi, még egy szemétkosár sem – meséli a rendező –, ám hiába csitítottam, csak nem hagyta abba a morgást.

Szimatolni kezdett körbe-körbe, aztán, mintha lett volna ott valami,

A Vatikán nem csak elismerte a Warren-házaspár „szellemirtó” tevékenységét, de még az ördögűzést is engedélyezte nekik.

DÉMONOK A CSÚCSON Az amerikai mozinézők nagyon szeretik a horrofilmeket. Július 19-én került az Egyesült Államok mozijaiba a Démonok között című film, és bár csak 17 éven felülieknek ajánlották, hatalmas sikert aratott – otthon és világszerte kivételes összegért: 170 millió dollárért váltottak rá jegyet. A film sok fantáziával, technikásan és ötletesen riasztgat, de a legkülönlegesebb tulajdonsága, hogy az egész film valós eseményen alapuló igaz történet.

A forgatókönyvírók két hivatásos természetfölötti-kutató naplója alapján dolgoztak, akiktől még a hetvenes években egy ötgyerekes család kért segítséget, mert különös jelenségeket tapasztaltak a 18. században épült Rhode Island-i tanyájukon. A valóságos szellemirtó duó férfitagja már nem él, de Lorraine Warren – bár 86 éves – még mindig tisztán emlékszik a film alapjául szolgáló esetre, és a premier idején készségesen nyilatkozott: a film szerinte is pontos és valóságos, még ha hihetetlen is. És nemcsak a szellemek, az ellenük folytatott harc és a többi rémisztő részlet pontosságát tartja kiemelkedőnek. „Jó döntés volt, hogy Vera Farmiga játszik engem – mondta a szelleműző hölgy. – Nagyjából így néztem ki akkoriban. Csinos voltam és érdekes… csak könnyen ráhangolódtam a természetfölötti jelenségekre.” (InterCom)

marcangolni kezdte a levegőt. Tépte, harapta a semmit.” A Lorraine Warrent alakító Vera Farmigát sem kerülte el a megmagyarázhatatlan: „Egyszer, amikor kinyitottam a laptopomat, döbbentem láttam, hogy a képernyőt öt hosszú csík barázdálja, pontosan úgy, mintha karmok szántották volna végig. A rémülettől égnek állt a hajam… Máig sem tudom, mi okozhatta a sérülést, mert nem ejtettem le a gépet, és a gyerekeimnek sem szokásuk ugrálni rajta.”

Hogy ezek az esetek most csak a remek marketing részét képezik-e, vagy tényleg megestek-e, azt soha nem fogjuk megtudni. Én kegyesen a Kedves Olvasóra bízom, melyik alternatívát tartja szimpatikusabbnak. Ed Warrent egyébként Patrick

Wilson alakítja a filmben. „Ed ugyancsak vallásos volt – mondja a színész –, és azon kevesek közé tartozott, akiknek a szellemvilággal kapcsolatos tevékenységét az egyház is elismerte.” Hajjaj, ha már az egyház is hitelt adott ennek az egész hajcihőnek, akkor tényleg ideje komolyan elgondolkozni ezen az egész paranormális dolgon.

A maximális eredmény elérése érdekében Wan azt kérte a filmet fényképező John R. Leonettitől, hogy a retro hatás ne menjen a képminőség rovására, így rafinált fényképezéstechnikával éles, mégis a 70-es éveket idéző képi hatást sikerült eszközölniük. A látványvilágra vonatkozó célirány világos volt: a kevesebb néha több. Eleinte inkább

csak a sejtetés valósul meg, némi zörgés, hangeffektek, éreztetés arra vonatkozólag hogy valami van ott, majd ahogy egyre előrébb halad a történet, annál több nyílt rémisztő jelenetet kapnak majd a nézők – remélhetőleg.

A megkísértett ház hangulatát is a legkörültekintőbben, és a leghitelesebben akarták visszaadni az alkotók. Lorraine Warren is meglátogatta a forgatás helyszínét. „Amikor először átléptem az épület küszöbét, nyomban éreztem azt a bizonyos jelenlétet – emlékezett vissza az idős asszony. – Nem felejtem el az érzést, amely hirtelen elöntött… mintha egyszerre elfáradt volna minden tagom, és a szívembe komor bánat költözött volna. Tudom, hogy ez azért volt, mert a lénynek, amely a házban tartózkodott, energiára volt szüksége a manifesztálódáshoz, s ezt az energiát egyedül az élőktől nyerhette. Hátborzongató érzés volt ott tartózkodni. Minden normális embert arra késztet ez az érzés, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhagyja az ilyen helyeket. Jamesnek sikerült nagyon hasonló atmoszférát teremtenie. Amikor beléptem a díszletek közé, újra elnehezedett a szívem, akárcsak egykor, Perronék házában.”

Nos tehát a feladat adott: meg kell tekinteni ezt a horrort, majd le kell szűrni, hogy az élményből mit vagyunk képesek a magunkévá tenni és mi az, amitől leginkább egyenesen elzárkóznánk. Én remélem, hogy hozni fogja azt a színvonalat, amellyel kecsegtet. Új és üdítő tapasztalat volna végre egy olyan film, ami egy ennyire kétesélyes témában a teljes beleélésig képes kergetni.

De ne szaladjunk ennyire előre, kompromisszum kész ember lévén, amennyiben sikerül addig eljuttatnia engem a műnek, hogy úgy istenigazából sikerül legalább kétszer megijednem tőle, akkor én már elégedett ember leszek.

Stáblista Rendező: James Wan Főszereplők: Vera Farmiga, Patrick Wilson, Mackenzie Foy Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 19.

FilmMagazin / 21

EHAVI PREMIEREK SZEPTEMBER 5.

A bűn éjszakája

A szenvedély királya

Halbalhé

One Direction: This Is Us

Riddick

SZEPTEMBER 12.

Barátunk, Superman

Köszönöm, jól

Majdnem tökéletes szerelem 2 kaliber

Hajsza a győzelemért

22 / FilmMagazin

A nagymester

SZEPTEMBER 19.

Diana

Papás-Babás

Szibériai nevelés

A nagy füzet

Démonok között

Hópihe

Epizód egy vasgyűjtő életéből

SZEPTEMBER 26.

Arthur Newman világa

Oh Boy

Vakszerencse

Vérmesék

Metallica: Through the Never

FilmMagazin / 23

KRITIKA

RIDDICK

Felebarátaim, B-film rajongók: irány a mozi! Vár a nyár egyik legigényesebben megcsinált igénytelen filmje, a szuper B közép, a nemegyszeri, a messze nem megismételhetetlen, a könnyed szórakoztatás futóhomokból ácsolt csimborasszója. Valaki majd hozzon ártalmatlan tűnő nájlonzacskóban pálinkát (és közben ne feledjük, ez itt egy alapvetően pozitív kritika akar lenni, de még csak a bemelegítő szakaszban vagyok). Írta: Kovácsné

24 / FilmMagazin

Riddick egyike a furyan nevezetű fajnak, akiket – a hasonlóságok ellenére – sokkal keményebb fából faragtak az embereknél.

P

álinkára főleg az első fél órában lesz szükség. Ez a rész valahogy úgy keletkezhetett, hogy az alkotók kiküldték a gázolajról elnevezett embert egy rettentő nagy ződ lepcsi elé azzal az utasítással, hogy mindegy, mit csinálsz, hombre, majd mögéd rajzolunk valami marha szépet (az a bizonyos elképesztően hülye nevű Joseph C. Nemec III lesz hozzá a production designer, aki a Terminátor 2-t is csinálta, szóval pánikra tényleg semmi ok), de most ne zavarj minket, mert ki kéne találni, mivel vezessük fel azt, hogy jönnek a szörnyek. Ne legyünk igazságtalanok: az is lehet, hogy a producerként sajnálatosan aktívan közreműködő Vin Diesel saját magát küldte ki, ezt nem tudhatjuk. A közönség tehát vérmérsékletétől függően alkoholt/fruttit szopogatva hangulatba hozza magát, miközben Riddick egy gyönyörűséges, egzotikus, kihalt sivatagban legalább annyi vérszomjas emberevő állattal találkozik, mint Adrian Brody King Kong szigetén. (Mondjuk előtte a Karl Urban-nel is találkozik, de ennek a történet szempontjából tényleg a világon semmi relevanciája nincsen, kedves utalás arra, milyen iszonyú szar film volt a Sötétség krónikája, köszönjük, igen, emlékszünk, igazán nem kellett volna.

Ja, és megtudhatjuk, milyen csúnyán öregszik szegény Karl Urban.

Kár.) A ma született csecsemők kedvéért felvázolják a karaktert, azt a bizonyos hidegvérű gyilkost, akiben van valami furcsa, film noir-t idéző, Humphrey Bogart babérjait a tökfőzelékbe keverő archaikus báj, ahogy Riddick a maga legyőzhetetlen és ultra cool, saját magát narráló valójában megmenti az édi tiritarka kiskutyát (nem, nem hülyéskedek, tényleg megmenti. Tiszta harmincas évek.) Innentől már csak arra van szükség, hogy két csapatnyi bérgyilkos elkezdjen rá vadászni, és yeah, tadááááá, jöhetnek a szörnyek.

Félek, hogy ez a bejelentésem véget fog vetni a FilmMagazin és köztem fennálló relatíve felhőtlen viszonynak, mégsem tudom magamban tartani, hogy anno a Pitch Black jó film volt. Nem nagyon ismerek olyat, akinek ne ez lenne véleménye (nem ismerkedek ilyenekkel, és gyermekeimnek se tanácsolom), sőt, merem állítani, hogy a film egy bizonyos kultikus státusznak örvend a hozzám hasonló moderált elmebetegek körében, nem úgy, mint szégyenletes emlékű utóda, a már említett Sötétség krónikája. Hogy a Riddick miért NEM fog kultikus státusznak örvendeni, ahhoz nem is

FilmMagazin / 25

KRITIKA

igazán azt kell megértenünk, hogy mi benne a rossz, hanem azt, hogy a Pitch Blackben mi a jó – nem véletlen ugyanis, hogy a mostani folytatás szemérmetlenül megpróbálja egy az egyben (de tényleg egy az egyben) újra megcsinálni a nagy elődöt. (Plusz édi tiritarka kiskutya.

Lám, máris felsoroltunk egy okot a kultikus státusz ellenében…)

Látszólag ugyanarról a helyzetről beszélünk: az izomagyú csávó lenyomja a szörnyeket, a mellőzhető karaktereket pedig a szörnyek a nézői elvárásokkal tökéletes összhangban megeszik. De a hasonlóság a szörnyek és a megevés szintjén véget is ér. A Pitch Black – valószínűleg inkább a véletlenek szerencsés összjátéka, semmint az alkotói zsenialitás gyümölcseként – meglepően erős karakterábrázolásokat hoz. Persze, oké, nyilván nem a Robert de Niro nagyságrendjében, de a maga kategóriájában mindenképp, sőt, nem csak ábrázolja azokat a nyüves karaktereket, de még jócskán fejleszti is a szerencsés meg nem evetteket. Óriási tévedés azt hinni, hogy a Pitch Black Riddick filmje, mert nem az, Diesel mellékszerepet játszik, és mint ilyen, nagyon szépen ellenpontozza mindazokat a gyengébb fizikummal és idegzettel rendelkező, viszont egyéb izgalmas emberi tulajdonságokkal bőven felruházott (még ha kissé túlzottan szimbolikussá is tett) egyedeket, akik történetesen ugyanabba a krízishelyzetbe keveredtek, mint ő.

A jópofa mellékkaraktert közepes

26 / FilmMagazin

(de inkább gyenge) forgatókönyv mellett ugyanolyan hiba volt főszerepbe helyezni, mint mondjuk Jack Sparrowt A Karib-tenger kalózaiban, mert a kiemelt pozícióban azonnal szembetűnnek a jellemrajz hiányosságai. Riddick-kel egyáltalán nem az a baj, amit pedig mindig fel szoktak neki róni, vagyis hogy állatszerű és erőszakos. Épp ellenkezőleg, Riddick problémája az, hogy ugyanolyan tökéletesen meseszerű és valótlan mézeskalács figura, mint mondjuk a betegekkel gorombáskodó, sántikáló orvos, akinek titokban arany szíve van. Mogorva hősünk voltaképp az a „nemes barbár”, amilyen minden jobb kisfiú lenni szeretne (meg egy-két identitászavaros kislány, akikből később Kovácsnék lesznek), a Pitch Black pedig éppen azt mutatja be, hogyan lesz szimpla barbárból nemes, miközben még csak nem is az apjaanyja vagy a szívszerelme csúf halála váltja meg, hanem egy vadidegené. Tisztára keresztény történet, tanítanám hittanon (innentől egyébként egy lélek nem járna erkölcstanra, hehehe). A mostani folytatásban ellenben ott a nemes szívű barbár, oszt jóvan. A gyerekeknek ez esetleg tetszhet, de a felnőttek azért érzik, hogy itt történetdinamikailag erősen kilóg a lóláb. (Nyilván Vin Diesel is tisztában van vele, csak ő szemlátomást leragadt valahol úgy 12-13 éves kora körül. Jó neki. Van elég pénze hozzá, hogy megengedhesse magának, franc a belibe.)

THE CHRONICLES OF RIDDICK: ESCAPE FROM BUTCHER BAY Vin Diesel mindig is nagy játékosnak vallotta magát, így nem csoda, hogy a videojáték iparban is kipróbálta magát. Az első Riddick játék a második filmmel nagyjából egy időben került a boltok polcaira, és egyértelmű kritikai siker jellemezte (a legtöbb szaklap 80-90%-os értékelésekkel jutalmazta). A játék által elmesélt történet az első film cselekménye előtt játszódik: a híres fejvadász, Johns (aki a mozinézők számára is ismerős lehet, hiszen szerepelt a filmben is) a legbrutálisabb börtönbe, Butcher Bay-be szállítja Riddicket, ahonnan az események alakulása folytán aztán közös erővel kell majd megszökniük.

THE CHRONICLES OF RIDDICK: ASSAULT ON DARK ATHENA Gondolom nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Riddick-ék szökési kísérlete sikerrel zárult, így menetrendszerűen érkezhetett a folytatás is. A 2009-es második részben még mindig a filmek történései előtt járunk, amikor is a menekülő Riddick és Johns űrsiklóját a Dark Athena nevezetű zsoldoshajó magához rántja.

Johns-t elfogják, Riddick viszont el tud menekülni… A második rész minden tekintetben gyengébbre sikerült az első résznél, a kritikusok leginkább a küldetések változatosságának hiányát és a lopakodós játékmenet elhagyását kifogásolták. A nemsokára érkező 3. részben lehet javítani.

Riddick egykoron kiváló katona, pontosabban pilóta volt, ám hogy hol szolgált, azt rejtély fedi…

Az alkotók a Sötétség krónikájának kudarca után helyesen ismerték fel, hogy a főszerepbe helyezett ezüstszemű kopasz egymaga nem képes elvinni egy történetet, viszont a hibát helytelenül korrigálják. A Riddick ellenében felsorakoztatott szereplők ugyan egészen szórakoztatóak, különös tekintettel a magyar fejvadász brigádra, akik ugyan a szó szoros értelmében nem hazánkfiai, de valahogy azonnal az Üvegtigris jutott eszembe róluk (rettentő aranyos pl. a balfék fővezér figurája, akit Jordi Molla alakít), viszont árnyaltságuk, fejlődőképességük a szükségesnek csak a töredéke, a történet (mármint az emberi történet) az istennek nem bontakozik ki.

Pedig még csak nem is nevezném alapvetően elfuserált ötletnek a Pitch Black-ben oly igen sok cafatban elhunyt Johns apjának szerepeltetését (Matt Nable), legfeljebb a kiskutyával egyenértékű, ezerszeresen elcsépelt közhelynek, amiből akár valami jó is kisülhetett volna, ha valaki veszi a fáradságot, és ren-

desen megírja a történetvonalat. (Itt jegyezném meg, hogy a kiskutya tekintetében a szégyenletes animációtól eltekintve teljesen elnéző vagyok, a négy hónapos német juhászunk ugyanis egy az egyben olyan, mint az űrkutya – a fülek méretét és kommunikációban betöltött szerepét tekintve legalábbis mindenképp – maximum a bájos tapírkölyökmintázat hiányzik az összképből).

David Twohy, aki nem csak a Pitch Black-et írta, hanem a szintén a zseniális mellékkarakterre felépített A szökevényt is (meg az Imposztort, amit a világ jobbik felével szemben én egészen nézhetőnek tartok), itt bizony nem találta meg az egyensúlyt. Utolsó szúrásként jegyezném meg, hogy a magyar szinkronipar meg a mai napig nem találta meg Vin Diesel hangját, ami 99%-ban tönkreteszi a filmélményt. (Riddick hangja lett volna nagyjából az egyetlen, ami a dialógusokat feldobhatta volna, bár tegyük a kezünket a szívünkre: ezek a párbeszédek olyan iszonyatosak, hogy az már jó…)

De kit érdekel. A Riddick egészen pontosan úgy jó, ahogy nem jó, nem próbál nagyszabású, epikus, mélylélektani meg a jó ég tudja mi minden lenni, csak egy vidám nyári film, amivel Diesel megkeresheti a következő sportkocsira valót. Látványos, gyilkolós, macsócsávós, a maga kis világában teljesen rendben van, még akkor is, ha két nap múlva a pelyhes (űr)kutya se fog rá emlékezni. Emberünk még csinál egy-két ilyet, aztán majd csatlakozik a The Expendables aktuális részében a többi kivénhedt hülyegyerekhez.

70% Stáblista Rendező: David Twohy Főszereplők: Vin Diesel, Katee Sackhoff, Karl Urban Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 5.

FilmMagazin / 27

KRITIKA

HAJSZA A GYŐZELEMÉRT Kötelezően nézendő, színvonalas munka, ami a valóságból építkezik, van benne dráma, izgalom, akarat, értelem. Imádtam. Írta: Holhós Linda

A

ki szereti a Forma 1-et, annak vétek volna kihagyni ezt a filmet. Nekem gyengém volt valamikor ez a sport. Emlékszem, alig 4-5 évesen kakaóval a kezemben néztem a családdal az időmérőket, a futamokat. Akkortájt az olyan nevek voltak a toppon, mint Prost, Senna, Alesi, majd a 90-es évek elején belépett a képbe az akkor még zöldfülű Häkkinen, és Schumacher… Ott szálltam ki a száguldó cirkusz világából, amikor Eddie Irvine átavanzsált a Ferrari-tól a Jaguárhoz, a helyére Barrichello került, a rivális McLaren-nél pedig Häkkinen mellet a pehelyállkapcsú David Coulthard volt a pilóta. 2003ban szinte teljesen átszabták a sport szabályait… Volt a változások közt, amivel egyetértettem, volt amivel nem. Ez utóbbi volt többségben.

Részemről a sok változtatás azt

28 / FilmMagazin

kezdte jelenteni, hogy kezd túl technikássá válni a sportág. Több tucat különböző fajta gumi, puha, kemény, félkemény, száraz időre, vizes időre, koptatott, nem koptatott…

Tele tank, nem tele tank, kinek mennyivel könnyebb akkor a kocsija. Mennyi tervezett kiállás a boxba, és a sakkozás vajon a másik menynyiszer fog kiállni. Ha vezetsz, de a nagy kedvenc csapattársad ott van mögötted, akkor engedd el, hadd győzzön Ő, azért mert csak… Most meg már van állítható hátsó szárny, amit így, meg úgy lehet használni, de azért nem mindig… Nem egyszerű időmérő van, hanem Q1, Q2, Q3. És már fogalmam sincs kik is a legmenőbb versenyzők. Annyira vagyok érintett, hogy ha kiejti valaki Vettel nevét, akkor nem vallok szégyent, és felismerem, hogy kiről van szó. De ugyanez elmondható Hamil-

ton-ról, Massa-ról (sose fogom elfelejteni a 2009-es balesetét, amikor az előtte haladó versenyző autójáról levált kis darab úgy kobakon találta, hogy elvesztette az eszméletét, és nyílegyenesen a gumifalba szaladt), Button-ról, és még azt is elmondhatom magamról, hogy tudom, hogy Keke Rosberg fia Nico is pilótáskodik most. És ott van még ugyebár, a kicsit érdekes, de meghatározó stílusú Kimi is… Hát hogy az a pasas sem tiszta fialás, az is biztos. Így felsorolva nem kicsit kap el mindig a vágy, hogy újra nyakig merüljek ebben az egészben. De mindig ahogy bekapcsolom a tévét, és elkezdem nézni az éppen aktuális nagydíjat, szomorúan döbbenek rá arra, hogy ez nekem már nem az igazi. Hogy valami hiányzik, hogy nem olyan már a varázs, így pedig közel sem olyan az élmény.

Az Universal azért nem vállalta a film finanszírozását, mert úgy érezték, hogy Amerikában népszerűtlen a sport, így nézőket se vonzana a film…

NIKI LAUDA Niki Lauda már nagyon fiatalon érdeklődést mutatott az autók és az autóversenyek világa iránt, első autóját is még tinédzserként, 15 évesen vásárolta (méghozzá egy Volkswagen Bogár kabriót). Bár szülei minden erejükkel próbálták akadályozni, ő csak azért is ragaszkodott az autóversenyzős karrierért, első futamának 1969-ben, 20 évesen futott neki a Formula V-ben. 2 év kemény munka (és számtalan baleset) után 1971-ben debütált a Formula 1ben a March csapatának színeiben méghozzá hazai pályán, az osztrák nagydíjon. Az időmérőn az utolsó előtti helyre kvalifikálta magát, ám a versenyt autóhiba miatt nem tudta befejezni. Az 1973-as évet a BRM-nél töltötte, innen került el az akkoriban igencsak bukdácsoló Ferrari csapatába, ahol nemcsak mint versenyző, hanem mint tanácsadó is fontos szerepet kapott. Részt vett az autók tervezésében, a fejlesztések kidolgozásában, a tesztelési folyamatokban, de még taktikák kitalálásában részt vehetett.

A nagy munka 1975-ben hozta meg gyümölcsét, amikor is a Ferrari (1964 után először) az egyéni világbajnoki cím mellett a konstruktőrit is bezsebelte.

Az ezt követő eseményeket a film taglalja. 1978-79 között Lauda a Brabham színeiben versenyzett, egy 4. és egy 20. helyezést sikerült elérnie. Ezután 3 év szünet következett, majd pedig a McLaren 1982-85 között, amit 1984-ben egy újabb (a harmadik) világbajnoki cím tetézett.

JAMES HUNT James Hunt-ra már fiatal korában is az volt a jellemző, hogy aminek a volánja mögé beülhetett, azt addig „gyötörte”, míg össze nem törött. 1970 és 1972 között sok Formula 3-as versenyt nyert meg, ám nem sikerült olyan gyorsan a legjobbakhoz csatlakoznia, mint a kortársainak. Végül 1973-ban, a Monaco-i nagydíjon ő is bemutatkozhatott a Formula 1-ben, és bár első két futamán még nem szerzett pontot, utána már egy 6., egy 4. és egy 3. hely is befigyelt. Első évét 14 ponttal és összesítésben a 8. hellyel zárta. 1976-os világbajnoki címe egyértelműen a jéghegy csúcsa volt, onnan már csak lefelé vezetett az út. 1977-ben 40 ponttal 5. lett, 1978-ban pedig minden idők egyik leggyengébb McLaren-ével 13. helyen zárt, mindöszsze 5 szerzett ponttal. Az újbóli felemelkedés reményében 1979-ben a Wolf csapatához szerződött, ahol másodszor dolgozhatott együtt a legendás Harvey Postlethwaite-tal, aki képes volt versenyképes autók összerakására. Nem volt ez másként a Wolf-nál sem, ám a csapat közel sem volt a toppon, így Hunt az első hét verseny után 0 szerzett ponttal kullogott az összesített tabella második felének alján. Nem sokkal később, a Monacóban úgy döntött, befejezi Formula 1 -es pályafutását. A sporttól azonban nem tudott elszakadni, 1980-ban szakértői munkát vállalta a BBC televíziónál Murray Walker mellett. Szókimondó stílusáért sokan szerették. Ezt csinálta egészen az 1993as, szívinfarktus okozta haláláig.

FilmMagazin / 29

KRITIKA Niki Lauda már akkor versenyzett, amikor én még kósza gondolat sem voltam. Így az Ő pályafutásáról, emberfeletti teljesítményéről a szülőkön keresztül értesültem. Ami megfogott vele kapcsolatban, az a kitartása volt. Hat héttel azután, hogy kigyulladt az autója, és majdnem belehalt a füstmérgezésbe, és abba hogy megégett a tüdeje, már vissza is tért a pályára. 1977-ben pedig, egy évvel a balesete után újból világbajnok lett. Azért elismerésreméltó teljesítmény, ha figyelembe vesszük, mennyire komolyak voltak a sérülései. Egyetlenegy dolog foglalkoztatott engem a kezdetektől, mégpedig az, hogy mennyire lesz hiteles a film, mennyire fogja követni a megtörtént eseményeket. És kedves olvasóim, teljesen, és totálisan le vagyok döbbenve. Ennyire precíz munkát, mint ez a mostani, szerintem életemben nem láttam még.

Vagy nagyon régen láttam… A baleset pillanatai közben az összes szőr felállt a karomon, és hideglelést kapott a tarkóm, mert szinte centiről centire olyan a jelenet, mint ahogy az a valóságban is lezajlott. Nem egy olyan rész van a filmben, amikor azt hittem mindjárt felállok a székemről, és sikítani kezdek a boldogságtól, vagy az izgatottságtól. Azok a hangok, ahogy beindul a motor, és még sehol a rajt, de már remegnek a kerekek, rezonál a karosszéria a visszafojtott erőtől… imádtam. Komolyan mondom majdnem felért egy orgazmussal. És akkor itt jegyez-

30 / FilmMagazin

ném meg azt, hogy aki nem szereti ezt a sportot, az lehet hogy nem fog tudni ennyire elmerülni az élményben, mint én. Büszkén vállalom, hogy elfogult vagyok. Bár minden elfogultságom ellenére, ha pocsék volna a film, akkor azt dühöngve jó hosszan ki is fejteném. De a film jó.

Nagyon jó. A Laudát alakító Daniel Brühl egyenesen zseniális volt. Fizikailag is sikerült úgy alakítani a megjelenését, hogy kiköpött mása legyen a pilótának. Remek volt az akcentusát hallgatni… és tényleg, mivel ugyebár Lauda osztrák származású. Hogy még erre is volt idejük figyelni az alkotóknak! Élő példája ez a mozi annak, hogy aki akar, az tud. Chris Hemsworth kék szemei itt is gyönyörűen csillognak végig.

James Hunt szétszórt, élvhajhász jelleme még illett is hozzá. Kettejük rivalizálása élénk perceket hozott az amúgy sem lapos történetbe. El kell ismernem, hogy a Thor után Mr. Hemsworth-t kicsit fenntartásokkal kezeltem. Az első alkalom, amikor elkezdtem úgy tekinteni rá, mint színészre az a Hófehér és a Vadász c. film után volt. Pedig az a film… Na, de nem is ez a lényeg. Ha kellően figyeljük a srác testbeszédét, arcmimikáját, akkor észreveszünk valamit, ami akár lehet a tehetség is. Így nálam Mr. Hemsworth a „majd elválik mi lesz belőle” kosárkában csücsül. Bár ezek után lehet, hogy kénytelen leszek átsorolni a „ha ügyes, még akár nagy színész is lehet belőle” kategóriába.

A film sokat köszönhet az Oscar-díjas (Gettó milliomos) operatőrének, Anthony Dod Mantle-nek.

Látványilag engem maximálisan sikerült kielégíteniük az alkotóknak.

El tudták hitetni velem, hogy ott állok a pálya szélén, és nézem ahogy felsorakoznak az autók. Hallom ahogy beindulnak a gépezetek, érzem, ahogy a lábam alatt is megmegremeg a föld… éééés megint kezdem nagyon beleélni magam. A lényeg: hitelesen, frappánsan, az emberi érzékenységet figyelembe véve kapjuk a vizuális ingereket.

Stílusosan, igényesen. A hanghatások profi munkát rejtenek maguk mögött, akárcsak a zenei aláfestés, ami pont annyira szuggesztív amennyire lennie kell ahhoz, hogyha tíz év múlva felrémlik előtted, akkor is tudd, hogy hol hallottad meg először. De Hans Zimmer-től nem is várhatunk mást. A pasas olyan filmeknek szolgáltatott minőségi zenét, mint A szikla, az Egyiptom hercege, a Galdiátor, és unalomig lehetne még sorolni. Rendezés szempontjából azt hiszem semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy a film mestermunka. Ron Howard (Willow, Apollo-13, Egy csodálatos elme, A Da Vinci-kód) vélhetően rendelkezik már annyi tapasztalattal, hogy játszi könnyedséggel rázzon ki a kisujjából egy ilyen monumentális történetet.

Emelem kalapom az úriember tehetsége előtt. Kezdem meglehetősen furcsának találni, hogy ennyire nem írok semmi kivetnivalót a filmről… Újszerű tapasztalat. Meggyőztek a való realitásból előhalászott felvételek is, amik itt-ott tarkítják a mozit.

Ettől még életszagúbbá vált a hatás.

Mindent egybevetve, a film lehengerlő, meggyőző, és szerintem ezt a sportot annyira nem kedvelők is át fogják tudni érezni, mások miért is rajonganak annyira ezért a hajcihőért. Ami még eredetibbé varázsolja, az amúgy is komplex élményt, az, hogy Hunt és Lauda párhuzamosan,

egymás mellett vonulnak fel történetben. Nincs specifikálva, hogy akkor most ki is az igazi főszereplő, mert ugrálunk a két főhős közt, hol az egyik, hol a másik narrátorkodik, egyszer ennek, egyszer annak az életébe nyerünk bepillantást. Így mindkét oldal állásfoglalását megismerjük, és megtaláljuk a kettejük közt feszülő ellentétetek gyökerét is.

Két teljesen különböző vehemenciával rendelkező ember, csupán egy közös ponttal, a győzni akarással.

Az egyik kiszámítható, hidegfejű, kemény, nem túl emberkedvelő, a másik a közönségkedvenc, a nagyszájú, enyhén bunkó, életimádó, aki mindent buliként fog fel. Hogy vajon a valóságban is ennyire erős volt-e a széthúzás Hunt és Lauda közt, azt nem fogom tudni megítélni, mert nem voltam ott a rivalizálásukkor, és utána olvasva azért nem az igazi…

Ha az alkotók esetleg ebbe a részbe beleszőttek némi költői túlzást, hát akkor én azt mondom: legyen! Adott a történetnek egy kis pikantériát a két pasi kakaskodása. Nekem ritka kellemes, dinamikus, és színvonalas tapasztalatot jelentett az a két óra a moziban, amíg néztem a filmet.

Végre újra szembesülhettem az igényességgel, amit földöntúli mámoromban szépen magamhoz is ölelgettem, és azóta is nyomorgatom szorgalmasan.

95% Stáblista Rendező: Ron Howard Főszereplők: Daniel Brühl, Chris Hemsworth, Olivia Wilde Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 12.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

A BŰN ÉJSZAKÁJA Fegyverellenes - mélymondanivalós - társadalmiszatírás - üldözéses fárasztós. Írta: Kovácsné

N

em új keletű probléma, hogy a jobb híján embernek titulált vadállatban a civilizációs kényszerek miatt nagyon fel tud gyűlni a feszültség, és ennek nem árt némi kiutat keresni. Az sem egy forradalmi újdonság, hogy háború híján (vagy akár amellett) egy naptá-

32 / FilmMagazin

ri évben egy napra hivatalosan el lehet köszönni az ún. kultúrától, és személyesen is meg lehet élni az őskáoszt. Kötetekre rúg a bennszülött törzsek hagyományos orgiáinak irodalma, de említhetnénk a római bacchanáliákat, vagy az erőszakos elemeket bőven tartalmazó görög

Dionüszosz-kultuszt is. Vagy a focit.

A filmekben rendszeresen visszatérő és igen hálás téma, milyen borzalmasabbnál rettenetesebb módon fogják galád unokáink megoldani a feszkó levezetését, elég ha olyan klasszikusokra gondolunk, mint a Running Man vagy idősb. Rollerball, illetve relatíve újabb testvéreikre (Battle Royale The Hunger Games, stb.). Mármost A Bűn éjszakájának alapkoncepciója abban különbözik ezektől, hogy nem kiválasztott jóembrek küzdenek életre-halálra illusztris nagy vértócsákban, miközben a többiek kívülről tapsikolva nézik, hanem mindenki mindenki ellen. (No nem mintha ez tényleg AKKORA újdonság lenne, a hozzám hasonló totálkáros Star Trek kockáknak azonnal beugorhat az 1967-es

Ethan Hawke általában jól választ szerepeket, de a hónapokon belül nálunk is debütáló Getaway minősíthetetlen lett…

Return of the Archons, amiben egy pontosan ugyanilyen rendszertől reméli egy eszement számítógép a társadalmi békét és felvirágzást.)

A Bűn éjszakáján tehát mindent szabad, ezért az év többi részében nincs munkanélküliség, nincs bűnözés és szárnyal a tőzsde. James Sandin (Ethan Hawke) számára ez tényleg a vegytiszta amerikai álom, hiszen milliomos lett abból, hogy szuperbiztos védelmi rendszereket ad el a tehetőseknek, akik így a Bűn éjszakáját teljes biztonságban vészelhetik át. Közeleg az ominózus este, Sandin hazamegy a családhoz, leengedik az atombiztosnak vélt rolót, és leülnek a tévé elé, hogy megtekintsék az Éjjel-nappal Budapest bézbólütőkkel és vérrel feldobott szabadtéri változatát. Már a leüléssel is gondok vannak. Az aszszony (Lena Headey) még úgy elvan a családja lelki életét markánsan ignoráló apuka mellett, de a nagylány (Adelaide Kane) a pokolba kíván mindenkit, kivéve szívszerelmét, Henryt (Tony Oller), akitől a fater azért tiltotta el, mert a fiú sokkal idősebb. A humanista kisöccs (Max Burkholder) meg torkig van az egész hülye népünnepéllyel, és

jólnevelten duzzog a gardróbban. Ám a gondok akkor kezdenek el igazából sokasodni, mikor Henryről kiderül, hogy bent maradt a házban zárás után, öcsi pedig ezt megfejeli azzal, hogy beenged egy segítségért könyörgő hajléktalant (Edwin Hodge), akit egy csapat vérre szomjazó elitiskolás üldöz, egy betépett pszichopata vezetésével.

prömier plán megforgatja a papírvágó kést valakinek a nyílt sebében, míg konszolidált apu pusztakézzel, illetve célszerszámok segítségével kettéhugyozza a betörőket. Ellenkező esetben még véletlenül azt találom hinni, hogy az a sok gyilok nem művészet volt, csak olcsó örömszerzés azoknak, akik mentálisan CSAKUGYAN oda tartanak, hogy az erre

>> A BŰN

ÉJSZAKÁJÁN MINDENT SZABAD, EZÉRT AZ ÉV TÖBBI RÉSZÉBEN NINCS MUNKANÉLKÜLISÉG, NINCS BŰNÖZÉS ÉS SZÁRNYAL A TŐZSDE. << Ez a film ott bukik el, hogy bárhol máshol kellett volna megcsinálni, nem Amerikában. Készülhetett volna belőle bakelit-fekete humorú brit tragikomikum, hiperszürreális Jancsó-film, az indiaiak beletehettek volna egy-két zenés betétet szakállas amorózókkal, bármi működhetett volna, ami a gépies hálivúdi kommercializmust távol tartja ettől az egésztől. De nem így történt.

Merjünk megújulni, és mondani valamit, felebarátaim, ha már emelt fővel be merjük vállalni azt, hogy a felső középosztálybeli háziasszony

elrendelt nemzeti ünnepen fejbesomják az antipatikus földszinti lakót a húskalapáccsal. A csóró néger homelessz diszkrét glóriától övezve ne mentse már meg a kapitalista elnyomókat, egyáltalán, a néger homelessz ne értekezzen egy irodalomtanár stílusában, egyáltalán, ne kérjen udvariasan segítséget ott, ahol egy homeless-nek eszébe se jutna. Az Elysium problémája köszön itt vissza: a szegények nem pusztán abban különböznek a gazdagoktól, hogy nincs pénzük, és a két csoport közti kommunikációs és

FilmMagazin / 33

KRITIKA

minden egyéb szakadékon át nem lehet pusztán bukszákból hidat építeni. Ha ennyit sem sikerül felfognunk a való világból, akkor ne próbáljunk meg tengermély szociológiai mondanivalót sugározni a kedves néző felé, mert körbe leszünk röhögve veszettül.

Ha már beleteszünk egy fiatal csajt a történetbe, ne legyen neki olyan szája, mint a csirke valaga (egyáltalán, szokjunk már le a csirkevalagszájú ifjú színésznőkről, az isten szerelmére...), de ha már ilyen szája van, legalább írjanak neki valami kis szerepet, amelyben megmutathatja, hogy nem a rózsás ajka, hanem az alakítása miatt választották ki a szerepre, és játssza el, mit érez az, akinek váratlanul... jó, nem mondom meg, ki mindenkijét lövik le, hátha ez még valakit meg fog lepni. A gyilkosok és áldozatok ne monologizáljanak egyfolytában, de ha már monologizálnak, mondjanak valami érdekeset. Nem, egyetlen film sem lehet hiteles, amiben valaki elsüti azt, hogy „engem hagyjatok hátra, nekem már úgyis mindegy.”

34 / FilmMagazin

Hiába tetszetős a problémafelvetés (egyáltalán: én már azért hálás vagyok, hogy egyáltalán VAN problémafelvetés, a mai világban, kérem...), ha utána minden fordulat, sőt, minden egyes jelenet kínosan, kellemetlenül kiszámítható. A főcímtől számított 10 percen belül az egész film átmegy a magyar ABC negyvenöt és feledik betűjével sem méltatható szaladgálós horrorba, ahol mindenki idegesítően hülye, mindig tudjuk, ki lesz a soron következő gyilkos és áldozat, sőt, többnyire azt is, hogy közben mit fog mondani.

A fentiek miatt a filmet nem lehet komolyan venni, de annyira nem, hogy azon még az amúgy maximálisat nyújtó színészek sem képesek segíteni (különös tekintettel a pszichopatát alakító Rhys Wakefieldre, aki teljesen olyan, mint a legendás John Malkovich egy mindenre kiterjedő plasztikai műtét után, és ezt most abszolúte dicséretnek szántam). A néző ezért hátradől a nagy fene mészárlás közepette, és magában vigyorogva elkezd észrevenni olyan jellegű dolgokat,

James DeMonaco-nak lesz lehetősége javítani, hiszen tervbe van véve a film folytatás, egyéb információ azonban még nincs róla.

LIVINGDEAD31 MÁSVÉLEMÉNYE Végre láthatunk egy olyan thriller filmet, ami teljesen egyedi koncepcióval áll elő. A történet egyáltalán nem hétköznapi, és egyáltalán nem sablonos. Eleinte azt hittem, hogy a karakterek nagyon gyengén lesznek megformálva, valamint a színészek elég nehezen fogják tudni alakítani a szerepüket. Mindenesetre kellemes csalódás ért.

Ethan Hawke mostanában egy igazán feltörekvő színész a horror / thriller filmek terén. Több jó alkotásban is jól szerepelt. Ilyen például a Sinister. Most egy családapa szerepét kell eljátszania aki mindenáron megakarja védeni a családját, ugyanis a megtisztulás éjszakája közeleg. Nincs hát más dolga, mint bekapcsolni a védelmi rendszert, és néha figyelemmel követni kamerán keresztül, hogy mi is történhet a környéken ezen az éjszakán.

Persze, nem csak egy emberen múlik egy film sorsa. Sajnos az nem elég, hogy Ethan mindent megtesz azért, hogy elvigye a filmet a hátán. A család többi része (Mary a felesége, és Charlie a fia) nem mindig tudják jól előadni az érzelmeket. Természetes, hogy egy ilyen világban a családok szinte majdnem tökéletesek, de azért akadnak itt erős túlzások. Néha Mary-n nem is látszik, hogy ebben a hibátlan világban szeretné a férjét(aki elvileg élete értelme). Vannak olyan szituációk, amelyekben ezek a színészek nagyon rosszul alakítanak, de szerencsére ezeken a képkockákon hamar átugrunk, ugyanis a "Megtisztítóknak" is kell hely az összeállításban. Ezek a karakterek viszont nagyon érdekesen vannak megalkotva. Mint ahogy azt bemutatóból is láthattuk, ezek az emberek főként fiatalok ami a valóságban is így lenne. Inkább fiatalok szaladgálnának tivornyázni és bűnözni, mintsem az idős felnőttek.

Na de persze, itt ne nagyon kicsikre gondoljunk. Ide a 18-tól körülbelül a 26 évig terjedő fiatalokra gondolok.

Nem annyira buták mint azt mi hinnénk. Egy jól felkészült tisztító csoportnak megvan mindene ami egy ilyen éjszakához kell, és ide nem elég egyszerűen csak a sok ember. És itt jön képbe egy következő fontos szereplő, aki nem más, mint a tisztító csoport vezére Rhys Wakefield. Amíg a jelenetekben szerepelt, mindig olyan érzést keltett bennem, mintha csak Joker-t látnám. A fő gonosz szerepére tökéletes választás volt. Nagyon jól alakított azon a téren, ahol neki kellett. Egy higgadt, valahol mélyen mégis valami pszichopatizmussal rendelkező személy. A dialógusok a filmben nagyon jók, bár néha elég logikátlanok. A történetet is jól összerakták, bár néha vannak benne kisebb-nagyobb kérdések amire jó volna választ kapni. Mindezek ellenére szerintem egy elég jóra sikeredett thriller alkotást láthatunk James DeMonaco-tól. 85%

hogy a bombabiztos otthon teljes áramellátását egy kisebb körömcsipesszel harcképtelenné tehető légkábel biztosítja az utcáról, meg hogy mennyire groteszk, mikor gazdagékon felülkerekedik az addig nélkülözött humanitás, és „meggondoltuk magunkat, mégse adjuk ki a homelessz-t az üldözőknek, hiszen mi valamennyien emberek vagyunk és ez egy olyan szép gondolat és eddig csak vicceltünk ám a pisztolylyal meg a nagykéssel” felkiáltással elrohannak, a tokától bokáig szikszalaggal összeragasztott fekát meg otthagyják a nappali közepén, miközben minden egyes ablakon és ajtón baltás és láncfűrészes gyilkosok ugrálnak befelé. És van abban valami jóvátehetetlenül humoros, mikor négy ember mindösszesen egy darab zseblámpával keresgélni kezd egy négert a sötétben…

A Bűn éjszakájának egyetlen mentsége, hogy még ebben a kretén megvalósításban is elgondolkodtatja a nézőt, az alapfelvetés legalábbis mindenképp. Szerintem nem volt ez rendesen kitalálva. Sokkal működőképesebb lett volna a dolog, ha egy olyan éjszakát vizionálnak az alkotók, ahol sérthetetlen gazdagok vadászhatnak a szegényekre, a sze-

gények meg egymásra vagy a szúnyogokra, ugyan már, kit érdekel. Az hagyján, hogy így az indulatok valóban levezetődnek, a szegények meg valóban eltűnnek, de ráadásul nem áll fenn annak a veszélye, hogy a relatíve kevés utódot nemző felsőbb osztályok túl hamar kipusztulnak, vagy leáll egy kórház, mert kinyírták a főorvost, vagy csődbe megy egy vállalat, mert a főmufti aknára lépett. Íme egy remek ötlet, tessék, ingyen odaadom. Filmnek vagy másnak.

Egyébként is feltűnően sok jel mutat ebbe az irányba. Gondoljunk csak a háborús zónákba szervezett méregdrága titkos turistautakra, ahol a kalandra éhesek kedvükre nézelődhetnek. Csak nézelődhetnek. Állítólag. Egyelőre.

65% Stáblista Rendező: James DeMonaco Főszereplők: Lena Headey, Ethan Hawke, Rhys Wakefield Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 5.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

2 KALIBER Vajon mit tud kihozni egy, még tapasztalatlan rendező a WashingtonWahlberg duóból? Lehet-e még csavarni a zsarupáros felálláson? Ezekre a kérdésekre kapunk választ egy olyan filmben, amiben minden és mindenki korrupt. A végeredmény pedig felemás. Írta: Török Tamás

N

em is olyan rég olvasható volt a Női szervek kritikám, ami szintén a Starsky és Hutch féle nyomozópáros receptet vette elő, ám pont annyira bolondították meg az alapkoncepciót, hogy a végeredmény emlékezetes maradjon. A 2 kaliber természetesen teljesen más műfaj, ám az alapvető elvárás itt is az volt, hogy ne a már ezerszer lerágott csontot kelljen végigszenvedni. A történet bizakodásra adott okot. Van egy DEA ügynök, Bobby Trench és egy (egykori) tengerésztiszt, Stig. Az előbbi szervezet azért építi be Bobby-t kettősügynökként a mexikói alvilágba, hogy lebuktassa a helyi drogkartellt. Eközben alkalmi társa mit sem tud Bobby valódi kilétéről, ám ez fordítva is igaz. Stig pusztán egy felsőbb parancs hatására akarja megszerezni a kartellből származó suskát. Ám

36 / FilmMagazin

egy bankrablás során a duó rendesen beletenyerel a guanóba: kb. 40 millió dollárt rabolnak el a CIA-tól.

A történetet nem magyarázom tovább, ugyanis ha őszinte akarok lenni, még a film során is zavaros volt itt-ott. Nem tudom eldönteni, hogy ez most az amúgy fordulatos sztori miatt volt indokolt, vagy a lyukas forgatókönyv okozta ezt a kételyt. Ettől függetlenül a történet meglepően érdekes volt. Főhőseink a percek elteltével egyre nagyobb slamasztikába kerülnek, amibe a helyi drogbárótól kezdve a CIA-ig mindenki beleszól. Végül egy olyan korrupció-hálóba ragadunk bele a film során, aminek hatására a film felénél azt kérdeztem magamtól: ebből vajon hogy jön ki a két srác, akikre eközben a lehető legnagyobb bűnöket kenik rá. A történet ezen sokrétűsége a film egyik erőssége

lehetett volna, ám ez nem így lett, ugyanis ez a koncepció hihetetlen ingatag lábakon áll. Ahelyett, hogy ez a helyzet a film során teljesen kibontakozott volna, megtorpant egy helyen és úgy éreztem, hogy már a karakterek is magasról tesznek az egészre, amit a film végi "problémamegoldás" csak alátámasztott. Ennek köszönhetően ott tartottam, hogy én minek figyeljek a sztorira, ha még az abban szereplők sem értik, hogy mi van?

Az elmondottak alapján úgy tűnhet, mintha a film története tönkre tette volna magát a cselekményt is, ám ez szerencsére nem így van. Az a probléma, hogy a kitűnő alapötlet ellenére gyakorlatilag ugyanott tartott a film az utolsó jelenet után, mint az első jelenet előtt. Nem fogok túlozni, szerintetek hogyan ért véget az a káosz, amibe Bobby és Stig

Denzel Washington azért vállalta el a film egyik főszerepét, mert a Kényszerleszállás után szeretett volna egy lazább projektben is részt venni.

keveredett? Spoiler következik: Stig javaslatára a film zárójelenetében megölt mindenkit a páros, akiknek közük volt az ügyhöz. Habár a finálé remekül megvolt rendezve, ez a megoldás egyszerűen amatőr. Szórakoztató, de amatőr. Mivel nem tudunk meg semmi konkrétumot a történet hátteréről, így csak feltételezhetem, hogyha én megölöm a CIA egyik nagykutyáját, valószínűleg nem sétálhatok csak úgy el, nem? Spoiler vége. Emiatt azt kell hogy mondjam, elég erősen indokolt legalább egy folytatás.

Az elméleti szempontból csalódást keltő finálé és a néhol belassuló történet ellenére is szórakoztató film a 2 kaliber. A Trench-Stig párosból egy kicsit többet is kaphattunk volna, ugyanis egész jó volt a kémia Washington és Wahlberg között.

Számomra ez a felállás azért is volt

érdekes, mivel míg Denzel egy hatalmas kedvencem, addig a Max Payne-t meggyilkoló Wahlberg messze az egyik legunszimpatikusabb alak számomra Hollywoodban. Ám ezt már úgy-ahogy elkezdte levetkőzni a Pain & Gain-nel, és folytatta most a 2 kaliberrel, de azért még mindig nem kiáltok fel örömömben, ha meglátom a nevét egy közelgő filmmel kapcsolatban. Volt pár emlékezetes odaszólás a filmben kettőjük között és még a halkan elejtett poénok is kivétel nélkül megmosolyogtatóak voltak. Természetesen Denzel örökké fiatal, a filmben viszont annak ellenére is jól kijöttek a két generáció közti különbségek (habár Wahlberg sem mai gyerek), hogy azt megállás nélkül ki kellett volna emelni. Ám nem szabad hatalmas drámára és érzelmi hullámvasútra számítani a két karakter között

egy filmvégi "tesók vagyunk"-ozáson kívül, viszont az alapvetően komoly történet ellenére a filmnek sajnos vagy nem sajnos, nem is volt célja az effajta világmegváltás. Talán pont ez a motivációs hiány hibádzott a történet tökéletesre csiszolásához, pedig tényleg ott van a potenciál a 2 kaliberben. Ismétlem önmagam, de az ilyen esetekben tartom leginkább indokoltnak egy második résszel való incselkedést. Mondjuk egy másik rendezővel.

Még egy kicsit a szereplőknél maradva, elég jól teljesített a film ebből a szempontból. Washingtonék mellett a CIA fősuttyóját játszó Bill Paxton is egy viszonylag rövidke, ám annál ütősebb szerepet hozott össze. Mellette még a filmben csak "mexikói Albert Einstein"-ként emlegetett Edward James Olmos az év legjobb ön-kézlehugyozós jelenetét

FilmMagazin / 37

KRITIKA

>> AZ

ELMÉLETI SZEMPONTBÓL CSALÓDÁST KELTŐ FINÁLÉ ÉS A NÉHOL BELASSULÓ TÖRTÉNET ELLENÉRE IS SZÓRAKOZTATÓ FILM A 2 KALIBER. << vitte véghez. Viccet félretéve, az amúgy elég passzentos mexikói hangulathoz az ő szerepe is hozzátett. Egyébként azt másnak is feltűnt, hogy Denzel mostani filmjeiben mindig levetkőzik neki valaki? Mindegy… A Déja Vu-ből már csak Claire Kucheverként ismert Paula Patton is szerepet kapott a filmben.

Az ő teljesítményét azzal lehet leginkább jellemezni, hogy lengébb öltözetben jobban észrevehető volt, mint amúgy. Őszintén szólva a 2 kaliber technikai szempontból elég visszafogott volt. Annak ellenére, hogy én speciel egy odaverős akciófilmet vártam, azt kell hogy mondjam, a dialógusok nagyobb szerepet kaptak mint a robbanások. Ennek alapjáraton örülnék, viszont ennél a filmnél pont hogy azt a "badass"-séget vártam, amit az utolsó jelenetben meg is

38 / FilmMagazin

kaptunk. Csak ez kicsit kevés volt.

Ezért is nehéz kiértékelni a film látványát, ugyanis többnyire Mexikó kopárabb részeit csodálhattuk meg.

Az operatőröknek voltak jó húzásaik. A poszteren látható jelenet például tökéletesre sikerült. Ám a film során volt pár olyan vágás, amit nem teljesen értettem. Nagyban nézem az éppen futó jelenetet, majd hirtelen teljesen máshol járunk, annak ellenére, hogy nekem nem úgy tűnt, mintha az előző rész lezárásra került volna. Gyakorlatilag ez jellemző az egész filmre, hogy a csúcspont előtt mindig vágnak egyet, emiatt pedig soha nem éri el a megfelelő hatást… A zenei felhozatal pedig kifejezetten gyenge volt, egy ilyen témájú és helyszínen játszódó filmnél ez egy hatalmas kihagyott ziccer és talán ebben marad leginkább alul a műfajtársakhoz képest.

Összességében a 2 kaliber egy szórakoztató, érdekes és korrekt film. Denzel bácsit mindig öröm látni, ám a filmben rejlő lehetőségek kiaknázatlanul hagyása egy nagyon fájó pont. Lehet, hogy tévesen, ám én ezt a hibát Kormákur rendezőúr hollywoodi produkciókkal kapcsolatos tapasztalatlanságának tudom be. Egy összeszedettebb, logikusabb második résszel kijavíthatná hibáját.

70% Stáblista Rendező: Baltasar Kormákur Főszereplők: Denzel Washington, Mark Wahlberg, James Marsden Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 12.

KRITIKA

DÉMONOK

KÖZÖTT A kísértetházas horrorfilmek továbbra is a csúcson. Írta: Sanya08

J

ames Wan legújabb filmjével tartja a filmográfiáját illető rendet és újra a horrorfilmek oltárán áldoz, miután rájött, hogy költségénél fogva meglehetősen kifizetődő zsáner. Ahogyan előző rendezéseiben (Insidious, Halálos hallgatás), úgy itt is a misztikumot, a természetfölötti témáját boncolgatja és teszi ezt a hetvenes évek horrorjainak modorában. Vagy legalábbis próbálkozik a jeles dekád hangulatának vászonra vitelével és többé-kevésbé sikerül is neki a csel. Míg kortársai többségének döcögősen megy a horror-biznisz, vérben és mocsokban próbálnak utazni, vagy pedig

40 / FilmMagazin

túlságosan vízízűre főzik filmjeiket, addig Wan van annyira élelmes és leleményes, hogy meg sem próbál parasztvakítani, sem pedig finomkodni. A Démonok között-ben például pont annyi az ijesztő elem, amennyi kell ahhoz, hogy egy kiadós, jófajta horrorfilm-élménnyel legyünk gazdagabbak. Nyilván nem kell persze hinni azoknak a kritikáknak, akik az új Ördögűzőként titulálják eme mozit (ahhoz azért túl finom és túl családias), de ha egy közepesnél jobban ijesztő, mérsékelten félelmetes és mégis szórakoztató horrort szeretnénk nézni, hát ne kutakodjunk tovább, jobbat idén nem

sokat fogunk találni. Ami részben szomorú, de tekintve, hogy járhatnánk rosszabbul, hát ugyan minek bánkódnánk?

Mit is készített Wan? Ránézhetünk a sztorira, a premisszára és nem ütközünk semmi olyanba, ami újdonságként hathat. Ó, már megint egy kísértetek járta ház, megint a démonok, megint a megint a… Szóval fogott egy agyonhasznált és kifejezetten népszerű témát és feldolgozta azt a maga módján (egyébként állítólag igaz történet alapján készült, de tekintsünk el tőle szerintem, nézzük fenntartásokkal, ha észben is tartjuk közben). Itt pedig

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, ajánljuk figyelmedbe a 18. oldalon kezdődő 4 oldalas háttércikkünket is!

az a lényeg, hogy milyen a feldolgozás. Mert ugyan ki kíváncsi egy unalomig ismert történetre, ami rosszul van megcsinálva? Ellenben, ha egy bizonyos unalomig ismert történet JÓL van megcsinálva, az már más.

Akkor bizony hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy „ezt már láttuk néhányszor.” Nem számít. Tényleg nem számít. Itt a stílusról van szó és a rendezői tehetségről. Hogy miként tudja a direktor levezényelni azokat a momentumokat, amikor az embernek ki kéne ugrania ijedelmében a székéből, vagy azokat a pillanatokat, amikor a nézőnek le kéne rágnia a körmét izgalmában. A hangulatkeltés. A feszültségkeltés. Wannak mindez szépen megy. Stílusa is van, figyelemreméltó érzékenységgel és odafigyeléssel húzza be a nézőt a filmben. Okosan csinálja, mert időt szán a karakterekre. Bemutatja őket, megismerjük őket, megismerjük a szituációt és majd csak aztán húzza ki alólunk a szőnyeget, de azt is inkább lassan, ráérősen, fokozatosan. Hol nagyobbat húz, hol kisebbet, de végül így is úgy is hanyatt vágódunk.

A történet tehát sokat hallott, ami néminemű újdonságot csempész a dologba, az a démonűző-házaspár Patrick Wilson és Vera Farmiga szerepe. Kettejük párosának is szentel

legalább annyi időt a film, amennyit a családnak, így az ő kálváriájukat is ugyanúgy figyelemmel követhetjük, értük is tudunk aggódni valamennyire. Ez ad egy kis pluszt.

A film hangulata nem vérszomjas, nem erőszakos, inkább olyan az egész, mint Sam Raimi Pokolba taszítva című darabja volt. A humor ugyan itt nem játszik akkora szerepet, de hasonlóan tudatában van annak, amit csinál. Félelmetes, ahol annak kell lennie, izgalmas helyenként, a fináléban elszabadul a pokol ahogy kell és mindezt teszi Wan kimért eleganciával, ahogyan a nagyok csinálják. Tudja, hová kell helyezni a kamerát (akad a filmben egy-két igencsak dicséretre méltó egy snittből álló felvétel), tudja mikor kell vágni és csak nagy ritkán hagyatkozik a jump scare-nek arra a típusára, amely csak szórakozik velünk (tehát amikor szívat minket a direktor és igazából nem is a démon érinti meg hátulról a vállunkat, hanem csak egy kölök), inkább próbálja a normálisan fokozni a feszültséget és rendesen ijesztgetni. Egyébként pedig örvendetes, hogy valaki még képes ilyesmire és nem mismásolja el a dolgot. Old school horrornak mindig örülni kell. Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a magyar forgalmazók mikor hozzák be hoz-

zánk Ti West filmjeit (The House of the Devil című idegborzoló bébiszitter-horrort, vagy a The Innkeepers-t, ami szintén egy remek szellemhorror). Mindketten a régi iskola tanítványai. Mindketten a slow burn elkötelezett hívei.

A Démonok között tehát egy tisztességes darab, azonban nem hinném, hogy egy edzett horrorrajongónak álmatlan éjszakát okozna, de azért vannak benne kellemes pillanatok. Talán nem fogják sokan tövig rágni mind a tíz körmüket, de azért nem árt vigyázni. Amit vállal ez a film, azt remekül teljesíti, ad nekünk egy szórakoztató és jól megrendezett szűk két órát, hiteles színészi alakításokkal és néhány remek ötlettel, valamint megannyi ijesztő momentummal. Rosszat nem igazán lehet elmondani róla.

75% Stáblista Rendező: James Wan Főszereplők: Vera Farmiga, Patrick Wilson, Mackenzie Foy Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 19.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

A SZENVEDÉLY KIRÁLYA Pénz, szex, meztelen nők… sok meztelen nő, drog, buli, pia… még több meztelen nő… mindez megtörtént események alapján… annyira érdekfeszítő, de tényleg. Írta: Holhós Linda

P

aul Raymond neve első hallásra valószínűleg nem fog sokat mondani egy hétköznapi ember számára, hacsak nem vagyunk angolok. Vagy nem lapozgatunk rendszeresen erotikus magazint. Nagyon lesarkosítva, míg az amerikaiaknak ott volt Hugh Hefner, addig az angoloknak ott volt Paul Raymond. A pasas egy egész birodalmat épített ki a meztelenségből, és ahogy az már lenni szokott piszkosul meg is szedte magát rajta.

42 / FilmMagazin

Olyannyira hogy a most 20-as éveiben járó unokája a legfiatalabb milliárdos angolhonban. És mindez onnan indult, hogy Paul felismerte azt, hogy egy vetkőző nő látványa egyenesen megunhatatlan, és volt annyira bátor, hogy emiatt megnyitotta az első sztriptíz bárt Londonban. A többi pedig már történelem.

Nem mondhatnám, hogy nagyon lázba hozott volna a film előzetese.

Szeretem én az életrajzi dolgokat, mind könyvben, mind filmben, de

maga a téma – hogy is mondjam csak – nem feltétlenül nekem való.

Amit már az első pillanattól sejteni lehet, hogy ebben a moziban tömegével fognak majd megfordulni a ledér hölgyek, és mindenhonnan hetyke bimbók, és korunkra egyáltalán nem jellemező, dús bundával rendelkező szeméremdombok fognak kacsintgatni. Kérdem én: most tényleg csodálkozni kell azon, hogy nem izgultam magam halálra, amiért láthatom eme remeket? És mégis…

Steve Coogan is a jelöltek között volt a 2004-es Peter Sellers élete és halála című film főszerepére. A befutó végül Geoffrey Rush lett.

A kezdeti kicsit vontatott felvezetés után, csak elkapott a mozi hangulata. Őszintén beismerem, az a része továbbra sem érdekelt, hogyan lesz a pornóipar koronázatlan királya a főszereplőnk… de az elkezdte birizgálni a fantáziám, hogy mi fog közte és a lánya közt lezajlani. Illetve az is, hogy vajon a pénz mennyire fogja „elvadítani” a kezdetben teljesen normális családot. És ezt szép aprólékosan ki is vesézik nekünk az alkotók. Ahol pénz van, ott szabadság van. És ha szabadság van, akkor ki szabja a korlátokat? Vannak egyáltalán korlátok? A film ott vesz merész fordulatot, amikor Paul lányát eltanácsolják a bentlakásos iskolából, ahová jár, és a hölgyemény ezután belecsöppen édesapja kissé szabados elvű hétköznapjaiba. Apa és lánya boldogok együtt, buliznak együtt, isznak együtt, majd drogoznak is együtt. Inkább jellemzi kapcsolatukat a mély barátság, mint a szülői szigor. Ami azért baj, mert hölgyikénkre bizony ráfért volna egy kis odafigyelés, és némi terelgetés.

Paul pedig elköveti azt a hibát, hogy úgy igyekszik jó szülő lenni, hogy semmire nem mond nemet. Nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy ki tudjuk következtetni, ez bizony tragédiához fog vezetni. A történet nagyjából ennyi. Példázat a valósá-

gunkból, aminek végső konklúziója, hogy a pénz ugyan jó dolog, de ha túl sok van belőle, akkor átokká is válhat. És csak ideig-óráig boldogít.

Kivitelezés szempontjából a film igényes. Pikánssá teszi a 70-es évekre jellemző divat, és zenei világ.

Legalábbis azon nézőknek, akik kedvelik ezt a korszakát a történelemnek. Én vagyok annyira rugalmatlan, hogy a jelenünket becsülöm a legtöbbre, a maga hypeságával, és nyomorával együtt. Ennek ellenére nem éreztem kényelmetlennek a film látványvilágát, leszámítva az ittott felbukkanó bozontokat. Azért ismerjük el, hogy a 90-es évek óta, volt már elég időnk megszokni azt, hogy mindenki ritkíttatja, gyantáztatja, epiláltatja leginkább mindenét. És röhögjetek ki, de a filmben nem egy olyan jelenet van, ahol arra sem emlékszem hogy mi történt, mert az egyetlen ami megragadt a tudatomban az, hogy a ki-be sétáló nőnek mennyire dús a… khm… értitek.

Egy mondat járt ekkor a fejemben, mégpedig az hogy „ebben el lehet veszni”… majd kábé 4-5 percig azon morfondíroztam, hogy vajon ez a nő hogyan visel bugyit. Aztán rájöttem, hogy én határozottan nem akarom tudni erre a kérdésre a választ. Erőnek erejével visszatereltem az értelmemet a képernyőre és továbbnéz-

tem a filmet. Teljesen a következő olyan jelenetig, ahol megint megjelenik egy naturalisztikus nuni. Ott aztán megint felrémlettek előttem a megmagyarázásra váró kérdőjelek.

Amúgy ez egy kicsit irritáló volt. Elterelte a figyelmemet a lényegről.

Hogy most ez annak tudható be, hogy az agyam nem a normák szerint mozog, vagy annak, hogy a film komótosan lassú… ez egy meglehetősen jó kérdés. Részemről az „is-is” rá a válasz.

Steve Coogan-re mintha ráöntötték volna a milliárdos szerepét. Fizikailag is húz az eredeti Paul Raymondra, és meggyőzően is alakít. A lányát játszó Imogen Poots hétköznapinak, vagy klasszikusnak egyáltalán nem nevezhető szépsége is vonzza a tekinteteket. Színészi fronton sem tudok nagy bakikat felhozni.

Minden jellemzőt figyelembe véve, a film egyszer minden további nélkül nézhető, mi több élvezhető, feltéve ha mutatunk érdeklődést a pornótörténelem, és a milliárdosok életét megkeserítő problémák iránt. És mivel érzésem szerint ezek nem a legkedveltebb témák a mozirajongók köreiben, így a filmet körüllengő lelkesedés is enyhe visszafogottságot mutat. Részemről, témától függetlenül, egy erős közepesnek minősül.

60% Stáblista Rendező: Michael Winterbottom Főszereplők: Steve Coogan, Imogen Poots, Anna Friel Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 5.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

A NAGYMESTER Egy film a harc művészetéről, becsületről és tiszteletről. Írta: Sanya08

A

z eső megállás nélkül dobol a sötét éjszakában. Hősünket megannyi harcra kész férfi veszi körül. A néző lélegzetvisszafojtva várja a küzdelmet, mely el is kezdődik pillanatokon belül. Lassított felvételen szemlélhetjük meg, ahogyan Ip Man könnyed eleganciával lerendezi a tagokat. Csak úgy

44 / FilmMagazin

repkednek az ellenfelek, szállnak a pofonok. Fogalmunk sincs a helyzetről, nem tudjuk hová tenni ezt a szituációt, annyi bizonyos azonban, hogy lenyűgöző a jelenet. Ilyen az, ha Wong-Kar Wai igazi harcművészeti jelenetet forgat. Néha már-már a Mátrix harmadik részének fináléját juttatja eszünkbe (és most eszembe

sincsen kritikusnak hatni ebből a szempontból). Tulajdonképpen nem mozog a rendező teljesen ismeretlen terepen a műfajt illetően, hiszen már az Ashes of Time is ezzel a zsánerrel kacérkodott, bár azt a rendező kifuttatta egy filozofikus hangvételű, erősen rétegzett és nehezen dekódolható (ám annál megnyerőbb képi világgal rendelkező) filmre. Ha úgy vesszük, itt nehezebb dolga volt, hiszen egy életrajzi/történelmi filmet kellett úgy megrendeznie, hogy ne vesszenek el a szilárd tények, ugyanakkor megtartsa saját méltóságát, stílusát is.

A film első ránézésre csak egy újabb, felesleges bőr lehúzása Ip Man alakjáról és legendájáról. Kérdezhetjük jogosan, hogy mégis mi újat tud nekünk mutatni Wong-Kar Wai erről a figuráról, ha már egyszer nemrégiben készült három film is róla, a remek Danny Yen főszereplésével. Nos, aki ismeri a direktor stílusát, az sejtheti, hogy nem egy

A wing tsun kungfu harcművészeti ág nagyon lényegre törő, teljesen sallangmentes nincs csí, nincs meditáció csak ütések és rúgások.

hétköznapi filmről lesz szó, szóval előre megmondhatjuk látatlanban akár, hogy lesz benne valami plusz, ami a másikban nem volt. A főszerepet itt Donny Yen helyett Tony Leung öltötte magára (több John Woo-filmben játszott már és WKWnál sem most bukkan fel először), a hangvétel és a történeti arányok is mások lettek. Maga a forgatókönyv kevésbé épít a harcművészeti jelenetekre, sokkal inkább elveket igyekszik bemutatni. Karaktereket, akik sodródnak a kung-fu árjával és érzelmeket, melyek sosem teljesedhetnek ki igazán. De ha azt mondom, hogy nem a verekedésekre és a vérre menő bunyókra helyezték a hangsúlyt, nem szabad azt hinni, hogy nincs belőle, vagy, hogy kevés van. Így is akad belőle jó pár, és azok kellően látványosan, enyhén stilizáltan vannak megrendezve, a koreográfia légies és könnyed, igazi balzsam a szemnek. Mégis, sosem csúszik át ilyenkor a film pusztán eye candy-be, hanem ezeknek a jeleneteknek más funkciójuk is akad.

Vegyük például a film egyik – számomra – legszebb jelenetét, melyben először méri össze erejét Ip Man és a forrófejű, ám rendkívül tehetséges Gong Er. Harcuk felér egyfajta szerelmi vallomással, vagy akár magával a szeretkezéssel.

Kóstolgatják egymást, felmérik egymás erejét és elhivatottságát és közben hogy hogynem szerelembe is esnek. Itt mutatkozik meg leginkább Wong Kar Wai. Olyan szerelem alakul ki kettejük között, amelynek nem lehet jövője és nem teljesedhet be.

Mintha csak a Szerelemre hangolva című remekmű kung-fu köntösbe öltöztetett átiratát látnánk. Két szenvedő szerelmes, akik fél szavakból is megértik egymást és akiket fűt a szenvedély belülről. Meglehet, hogy ezt csak én látom bele, mindenesetre hálás vagyok ezért a rendezőnek, hogy tudott a történetnek ilyen mélységet kölcsönözni. A másik feltűnő különbség az előző Ip Man-filmek és e között a film között, hogy ott Ip Man sokszor háttérbe szorul. Nem csak az ő filmje ez, sőt ő nem egyszer csupán mellékszereplőnek érződik. Ugyanúgy szól a Nagymester Gong Er-ről, mint Ip-ről.

Minden pozitívuma ellenére azonban nem hibák nélküli a film. Olykor sajnos száraznak érződik és nem elég erős a narratíva. A forgatókönyv hagy maga után kérdőjeleket, nem minden tiszta és világos (nem úgy, mint az Ashes of Time-nál, az teljesen más tészta), és sokszor csupán lecke-felmondásnak éreztem a rendezést és a mesélést. Így aztán kicsit néha a két pad közé

esik a produkció, nehezen találja a balanszot. Ámbár az ilyen kevésbé sikerült percekben is legalább az operatőri munka az, ami gyönyörködteti a szemet, így nagyon nem lehet haragudni a direktorra. Mindezek mellett egészen nézhető és nézésre érdemes munka keletkezett.

Nyilvánvalóan nem olyan erős, mint a rendező korábbi munkái és azokhoz képes kicsit mainstream is ráadásul, de ugyanúgy akadnak benne emlékezetes momentumok. Ugyanúgy vannak benne apró dolgok, melyeket Wong elrejtett a filmben, és amikre csak rá kell lelni. Az történt csupán, hogy nem minden rendező képes minden területen valami mesterit alkotni. Mindenkinek megvannak a határai. A távol-keleti Godard legközelebb nyugodtan visszatérhet különc, kallódó karaktereihez, akik köré nem font a történelem sűrű hálót.

70% Stáblista Rendező: Wong Kar Wai Főszereplők: Tony Leung Chiu Wai, Ziyi Zhang, Chen Chang Forgalmazó: MTVA Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 12.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

PAPÁS-BABÁS A sablonos sztori még csak hagyján, de a kivitelezés silánysága, értékelhetetlensége felháborító. Ez a film kemény korlát lesz minden aggyal rendelkező néző részére. Írta: Holhós Linda

O

ké, most már biztos vagyok abban, hogy a filmgyártásba is be kellene vezetni a jogosítványt. Kellene egy engedély, vagy valami – bármi! – ami megakasztja az idiótákat, és nem engedi őket alkotni. Merthogy ez a film minden volt csak nem színvonalas, és értelmes. Egyenesen utálom, amikor egy egyszerű mozi a maga igénytelenségével azt feltételezi rólam, hogy én tényleg annyira hülye vagyok, hogy kérdések, és vélemény nélkül, minden gondolkodást mellőzve benyelek mindent. Annak aki ezt a filmet – nézzétek el nekem, semmi ingerenciám nem volt felkutatni a világhálón azt a barmot, akinek a fejéből kipattant ez a hülyeség – kiötlötte, mi több vászonra varázsolta, szívem szerint egy akkora fülest kevernék le, amitől megzápul az amúgy sem teljesen komplett agya.

46 / FilmMagazin

De nem. A filmipar nem válogat.

Legfeljebb aranymálnázik. El kellene már fogadni azt a tényt, hogy a díjazgatással nem érünk el semmit.

Ide drasztikusabb megoldást kellene már keresni. Úgyis sokmilliárdnyi pénz forog ezen a piacon. Nem hiszem hogy az sodorná csődbe a gyártókat, ha alkalmaznának még egy plusz főt, akinek semmi más dolga nem lenne, mint szívlapáttal állni a kulcsfontosságú kivitelezők fölött, és erőteljesen ütni, amikor a helyzet megkívánja.

A komplex történet: párunk gyermeket akar, de nem jön össze nekik.

Kiderül, hogy apuci spermaállománya lusta egyedekből tevődik össze.

A megoldás a problémára: visszarabolni a spermabankból az öt évvel korábban leadott anyagot, merthogy abban a cuccban, még erőteljesen fickándoztak a sejtecskék. És ho-

gyan kivitelezzük a tervet? Fogadjunk fel egy indiai kemény legényt.

Jó, rendben. Így felvezetve talán nem is olyan rossz – gondolhatnánk.

De ne legyünk ennyire bátrak, mert a kivitelezés lerombol mindent. Lapos – egyenesen gyilkos – poénok, nulla színészi teljesítmény, pocsék rendezés, értékelhetetlenség minden fronton. Sírhatnékom volt a kínlódástól, amíg néztem. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, miért is kellene nekem viccesnek találni azt, hogy hősünk nem tudja kifacsarni a lompost, mert annyira zavarban van, meg hogy parancsra nem megy… Épp ésszel fel nem foghattam miért baj az, ha valaki abból vesz eljegyzési gyűrűt a választottjának, hogy spermabankba megy eladni a fájának a gyümölcsét. És ha ennyi nem volna elég, még megkapjuk a mindenkori tipikus női hisztiket is. Ho-

Apró műhelytitok: szerzőnk napokig vacillált a film értékelését illetően, sokáig úgy volt, hogy 0%-ot ad rá, végül az 5% mellett döntött. Jól tette?

gyan merészel a férjünk egy idegen nő fényképére maszturbálni? Ez válóok a javából! Az, meg persze műhiszti minden mennyiségben.

Könyörgöm, legyen már meg annyi szabadsága egy pasinak, párkapcsolati állapotától függetlenül, hogy arra gondoljon akire akar, amikor polírozza a bohócot. A nők néha rémesen ijesztőek tudnak lenni. Na de itt nem fejeződik be. Az újsütetű, komoly alvilági indiai majd megmondja a tutit: hogyan is kell a legbonyolultabban betörni egy olyan helyre, ahol se riasztó, se biztonsági szolgálat, se komoly zár nincs. És teszi mindezt jó borsos áron. A férfiak is ijesztően ostobák tudnak lenni néha. Persze agyzombulásban díjnyertes hőseink, mennek előre tekintet nélkül az átlag emberi intelligenciára. Szavakba nem tudom önteni, hányszor fojtogatott a menekülési kényszer, amíg peregtek a képkockák. Önszántamból sosem néztem volna meg. És csak egy dolog hajtott végig a filmen, mégpedig az hogy utána itt kiadhatom magamból minden dühömet. Annak viszont nem látom sok értelmét, hogy mást se tegyek csak káromkodjak a hasábokon. Így nagyon le fogom egyszerűsíteni: mindenki tartsa távol magát ettől a filmtől! Ez nem film, hanem gyilkossági kísérlet. A férfi főszerep-

lő egy szerencsétlen, akaratgyenge, tipikus papucs. Kedves felesége egy „van de minek” fajta asszony, aki valamivel nagyon sakkba tudja szorítani a férjét, de hogy mivel is az végig rejtély marad. Így relatíve könnyen lekövethető, hogy pasasunk leginkább saját magának köszönheti elnyomott pozícióját a házasságán belül. A baráti kör egyenesen katasztrofális. Értelmet akkor sem találhatnánk benne, ha kifacsarnánk. Az indiai ipse egyenesen idegeket gyilkoló. A forgatókönyv beteges, a humor utáni kutatás olyan mérvű megfeszített munkát igényel, ami egyenes ráfizetés, mivel semmi humor nincs a párbeszédekben. Viszont erőltetettség az van bennük dögivel, amitől meg a jóízlésű néző kap ritka rövid időn belül fulladásos rohamot, kidagadt artériákkal, és vérben forgó szemekkel. Nem tudom kik a főszereplők, mert ugyan kismillió filmet láttam már, mégsem volt egyik sem ismerős, így ahhoz sem volt semmi indít-

tatásom hogy utána nézzek, eddig mit tettek le az asztalra. Már ha letettek egyáltalán valamit is. Isten őrizz attól, hogy még egyszer ennek a mozinak a közelébe menjek. Még a DVD-jét is csak vegyvédelmi ruhában, és csipesszel lenne szabad megfogni. Ha rajtam múlna akkor még a megjelenés előtt be lenne zúzva minden példány. De mivel nem rajtam múlik, így ez a gyom röhögve fog burjánzani sokszínű ki kertecskénkben, rondítva az összképet.

5% Stáblista Rendező: Jay Chandrasekhar Főszereplők: Paul Schneider, Olivia Munn, Aisha Tyler Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. szeptember 19.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

BLUE JASMINE Mint minden év, ez sem múlhat el Woody Allen film nélkül. A 78 éves direktorúr a kamera egyik oldaláról úgy tűnik végleg visszavonult, de ez nem akadályozza meg, hogy a másik oldalról tartsa az évi egyes átlagot.

Viszont az elmúlt évek hozama alapján lassan már félve ülünk be moziba, hisz ki tudja, hogy éppen milyen hangulatban találjuk a rendező urat.

Az idén azért nem kellett csalódnunk a Cate Blanchett zseniális alakításával megfűszerezett Blue Jasmine-ban. Írta: Paulkemp

A

legendás rendező leginkább az ezredforduló tájékán tűnt úgy, hogy végleg elveszti varázsát, s igazából nem fog több „jó” filmet készíteni. A hatalmas zakók után a tengerentúlon már egyre nehezebben ment a finanszírozás, de pillanatok alatt jött a megmentés az óhazából, s így megszülethettek olyan filmek, mint az Éjfélkor Párizsban, a Match Point, vagy a Vicky Christina Barcelona. Azért, hogy százszázalékosan mégse lehessünk elégedettek, szinte minden ilyen sikerre jutott egy felejthető széljegyzet is, köszönhetően talán az évi 1 filmes tempónak.

48 / FilmMagazin

Viszont most teljesen pozitívak voltak az előjelek, hiszen a zseniális színészi gárda mögé újra az egyesült államok került háttérnek (egy kis New York, de inkább San Francisco), illetve kivételesen nem az időtlen történetek egyikével találkozunk, hanem egy igen aktuális témára reflektál a maistro, méghozzá a gazdasági világválságra. Ez még akkor is meglepő, ha az alaphelyzetből egyértelműen kiolvasható a Vágy villamosa. Ami viszont igazán különleges, hogy Allen hosszú idő után újra egy negyvenes neurotikust állít a középpontba méghozzá a gyengébbik nem képviselőjét, ami egyér-

telműen visszatérés az aranykorba, az utóbbi évek sorra érkező „bombanőihez„ képest…

Persze nem szeretnénk Blanchett kisasszonyt megszólni, hiszen hihetetlen jól mutat a vásznon, de bevallható, hogy közelebb helyezkedik el a Wiest-Keaton-Davis fogathoz, mint a Johansson-Cruz kettőshöz. A szerep is egyértelműen a régebbi hősnőkre hajaz, hiszen Jasmine a jómódú – New York, Park Avenue – felső tízezret képviseli, akinek életét férje (Alec Baldwin) keseríti meg, s mikor gazdasági bűncselekményei és házasságon kívüli kalandjai lelepleződnek, kénytelen az eddig szinte leta-

Woody Allen legközelebb John Turturro legújabb rendezésében, a Fading Gigolo-ban (hamarosan nálunk is a mozikba!) lesz látható.

AZ ELMÚLT ÉVEK WOOD ALLEN FILMJEIRŐL ÍRTUK

FÉRFIT LÁTOK ÁLMAIDBAN „A remek szereposztás ellenére a Férfit látok álmaidbant inkább sorolnám Woody Allen gyengébbik filmjei közé. (Tudjátok, attól hogy ez gyenge, attól még jó!) Sajnos nem elég remek ahhoz, hogy igazán emlékezetes legyen, inkább csak egy könynyed rutinmunka a mestertől.”

(FilmMagazin 2011/05)

ÉJFÉLKOR PÁRIZSBAN „Ha tetszett a Vicky Christina Barcelona, ezt is imádni fogod, bár én talán előbbit részesítem előnyben.

Persze ez a véleményem még változhat, hiszen biztos vagyok benne, hogy nem most láttam Párizst utoljára, de jelenleg azt mondom: Barcelona egy fokkal jobb.”

(FilmMagazin 2011/11)

RÓMÁNAK SZERETETTEL „A Romának szeretettel igazi vintage Woody Allen mozi, jó és rossz szempontból is. A filmben szereplő Allen karakter egy az egyben ugyanaz, mint akiket eddig alakított, Róma azonban nem mutatja meg olyan markánsan az arculatát, mint ahogy Párizs tette azt az előző filmben.”

(FilmMagazin 2012/09)

tagadott szerényebb életvitelű, san franciscoi húgocskához költözni.

Allen története szerencsére nem áll meg a folyton kesergő kiégett milliomosnő sirámalmainál, melyen persze el lehetne álmélkodni, főleg az első osztályon és a taxis által cipelt Luise Vutton táskákon, de szerencsére sokkal mélyebben is megragadhatjuk a látottakat. Mondhatni Allen-nek és Blanchett-nek sikerül úgy összehozniuk a karaktert, hogy szinte végig a sznob főhősnek drukkolunk (a túlzások miatt gyakran hiteltelenné váló prolikkal szemben), s hiszünk a pozitív végkimenetben.

Tehát a könnyed komikusra szabott európai tanulmányi út után egy újabb remekül sikerült államokban játszódó Allen drámát kaphatunk a

moziban, mely egyértelművé teszi, hogy a 78 éves legenda még mindig nem minden napi teljesítményre képes a kamerák mögött. Az pedig, hogy Blanchett női főszereplő Oscarja már a zsebben van, kérdés sem lehet!

90% Stáblista Rendező: Woody Allen Főszereplők: Cate Blanchett, Alec Baldwin, Sally Hawkins Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 29.

FilmMagazin / 49

KRITIKA

CSALÁDI ÜZELMEK Apuci füvet árul, anyuci vetkőzik, a nagyobbik gyerek koldul és minden jött menttel összebújik, míg a kisebbik próbál átesni a tűzkeresztségen.

Kicsit sem ismerős? Írta: TomPowell

R

awson Marshall Thurber (Kidobós – Sok flúg disznót győz, Rejtélyes nyár) filmje bizonyos elemeiben megidézi a 11 évadot megélt, máig klasszikus Egy rém rendes családot. Bundyék abban voltak formabontóak, hogy az addig az amerikaiak szemében szent és sérthetetlen család elé görbe tükröt tettek azzal, hogy ezt a közösséget nem a szeretet tartotta egyben, hanem sokszor a pénz, vagy más anyagias, önző érdekek, és ennek tetejében nem féltek politikailag inkorrektek is lenni. Millerék részben az ő 21. századi inkarnációjuknak feleltethetőek meg (ezért is vicces, hogy az egykori „konkurens” jóbarát az egyik főszereplő), akik talán kevésbé karizmatikusak, de annál szókimondóbbak. Ez pedig simán elég az év eddigi legjobb vígjátékának címéért.

50 / FilmMagazin

Persze tegyük hozzá gyorsan, hogy idén igencsak alacsonyan volt a léc, amit nem volt nehéz megugrani. A Farkas falka harmadjára végérvényesen kifáradt (talán az ide átruccanó Ed Helms ezért is élvezte annyira az itteni szerepét), Melissa McCarthy két, tenyeres-talpas próbálkozása pedig szintén hagyott jócskán kívánni valót maga után.

Ezek után a drogcsempészésre kényszerült díler, és alkalmi partnerei valóban üdítően hatnak ebben az augusztusi hőségben, és nem csak az alapötlet miatt.

Ugyanis a poénok tényleg hatásosak, szórakoztatóak, és ami a legjobb, szókimondóak. Már Sudeikis fodrászos monológjának – amivel gyakorlatilag összefoglalja az Amerikai szépség teljes mondandóját – ott a helye az év legviccesebbjei között, és ez a későbbiekben sem nagyon

A legtöbb vígjátékhoz hasonlóan ezúttal is kapunk bakiparádét a stáblista alatt, mondanunk sem kell, érdemes végignézni!

FÖRTELMES ÜZELMEK? A Családi üzelmek elsöprő sikere újabb sikereket szül. A Förtelmes főnökök 2. producerei a Családi üzelmek-et nézve jöttek rá, mi teheti igazán különlegessé 2011-es sikerfilmjük folytatását, és azonnal fel is bérelték a friss siker két íróját, Sean Anders-t és John Morris-t. Az előbbi rendezőként, az utóbbi kreatív producerként bábáskodik majd az új Förtelmes főnökök-film készítésénél.

A két komédia között valóban sok a hasonlóság: leginkább az, hogy mindkettő nagyon vicces és elég bevállalós – valamint az is, hogy nagyon gyorsan utat találtak a nézők szívéhez. A főnökeiket gyilkoló alkalmazottak történetének elkészítése 35 millió dollárba került és végül több mint 200 millióért vásároltak rá jegyet, a Családi üzelmek kb. ugyanennyiért készült és már 150 milliós jegybevételnél tart: pedig csupán 4 hete volt a premierje.

Annyi már biztos, hogy az új Förtelmes főnökök-ben visszatérnek a jólelkű gyilkosok: Jason Bateman, Jason Sudeikis, Charlie Day és Jamie Foxx is vállalta már a folytatást. De a sikerből sosem elég: a Családi üzelmek sem maradhat második rész nélkül… (InterCom)

változik. Ilyen téren érthető is a konzervatív kritikusok ellenszenve: egy „család”, amely nem egyszer rávilágít arra, hogy a mai világban az ilyen társadalmi egységeket nem egyszer csak az érdekek tartják öszsze a sokszor hangoztatott szeretet helyett. Viszont Millerékben (Bundyékhoz hasonlóan) az a furcsa, hogy inkorrektségük, és széthúzásuk ellenére mégis igazi családként funkcionálnak, és a filmnek kell nemegyszer emlékeztetnie minket arra, hogy ez nem így van. Sőt. Hovatovább már-már normálisabbnak tartjuk őket, mint a szeretettől túlfűtött, de a házasságba és a hétköznapiságba belefáradt konkurenciát.

A karakterek ugyan sablonosak, és a köztük lévő viszonyrendszert is nem egyszer láttuk már, de mindvégig szerethetőek maradnak, ami például a lúzer Kenny-t megformáló

Will Poulter részéről nem kis szó, ha azt vesszük figyelembe, hogy pár éve Narniai kalandozásánál minden idők legidegesítőbb gyerekszereplője címért szálhatott volna versenybe.

Szerencsére a rendező a túlhúzott játékidő és panel sztori elemek ellenére sem erőlteti agyon Aniston és Sudeikis kapcsolatát, így a kevesebb több alapon a kémia is jobban működik közöttük. Előbbi dögös táncára pedig férfiak fogják csorgatni a nyálukat, pedig az esetlen Rachel figura – már csak a helyszín miatt is – jobban működött volna az adott szekvenciában. Ellenben Emma Roberts karaktere sokszor bántóan semmilyen lett, az eredetileg standupos Tomer Sisley (Largo Winch III.) gonosza pedig kiaknázatlan maradt. Mindezek ellenére Millerék könnyen a nézők szívéhez nőnek, amiben Jennifer Anniston bájai most

is nagyban közrejátszanak. Nem minden téren passzolnak egymáshoz az elemek maximálisan, de mint egy igazi család, a közös cél érdekében (tehát a nézők szórakoztatása) összetart az egész, és ennek tetejébe az egész szemtelenül vicces. Az év egyik legjobb vígjátéka. És ezt véletlenül sem a Mexikóból kapott fű hatására mondom.

75% Stáblista Rendező: Rawson Marshall Főszereplők: Jennifer Aniston, Jason Sudeikis, Emma Roberts Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. augusztus 29.

FilmMagazin / 51

SOROZAT

A búra alatt

SOROZATOK 2013. ŐSZ Sorozatpremierek tekintetében bőség zavara van kialakulóban. De ahogyan a bölcsek szokták volt mondani: addig jó, amíg van, mert addig lehet válogatni… Írta: Holhós Linda

I

tt van az ősz, sokunk bánatára, de azért most is vannak olyanok, akik nem fognak emiatt depreszsziós állapotba kerülni. Ilyenek a munkamániások, a sok iskolaimádó diák (érezd a gúnyt!), és nem fogjátok kitalálni, de ilyenek a sorozatfüggőségben szenvedők is. Zárulnak a nyári szösszenetek, és beindulnak újra a nagy kedvencek, és a már megszokottakon kívül megkapjuk a vérfrissítést is. Rendhagyó módon,

52 / FilmMagazin

most nem egyetlen egy sorozatra fogunk fókuszálni ezen kis kilengésünkben, hanem inkább summáznánk mi is várható e hónaptól a sorozatok frontján.

Illene némi stratégia a felsorolásba, hogy ne csak úgy ömlesztve tálaljuk a címeket… és annyi mindent kell ilyenkor figyelembe venni… mik a nagy kedvencek a régiek közül? Mi az ami újként érdekes lehet? És ugyan ebből mit fognak sugároz-

ni a magyar kereskedelmi adók? Ez utóbbit ott kerüli meg egy épeszű ember ahol csak lehet, mert a magyar televízió enyhén le van maradva. És mégis… Van ennek a Stephen Kingnek egy könyve A búra alatt címmel. Egy meglehetősen érdekes könyv, ami egy olyan kisvárosról szól, ami körül minden előzetes figyelmeztetés nélkül megjelenik egy kupola. Amin ugyan át lehet látni, de nem lehet áthatolni, sem

Odaát

megkerülni, kisvárosunk lakóinak nem túl nagy örömére. Persze a sorozat nyári sorozat volt, és lassan az első évada le is cseng már a külföldi csatornákon… De ez jó hír nekünk, mert így legalább néhány szót hozzá tudunk fűzni, mivel alig pár hónapos csúszással egyik hazai csatornánk nemsokára vetíteni kezdi. Röviden: a sorozat kedvező hatásokkal bír, kellően feszültségkeltő, és érdekes, eddigi tapasztalatok alapján megér egy misét. Természetesen csak olyan nézőknek ajánlott akik kedvelik a világvége hangulatot, és a misztériumot. Ami kevésbé ad derűlátásra okot, hogy a fenti kereskedelmi adó riválisa is a pályára kíván lépni, méghozzá a Szállító c. film sorozatváltozatával. Ennek első évada is leköszönt már külföldön, és hát… nem akarván túl durva lenni, maradjunk annyiban, hogy akkor már inkább a búrás hideglelés, hacsak nem részesítjük előnyben a sok lövöldözést, rohanást, és a félig (vagy teljesen) meztelen ciciket.

Azért azt fel nem tudom fogni, hogy annyi színvonalas sorozat közül, miért éppen ez került megvásárlásra… Aztán jönnek még az öreg motorosok is. Azon sorozatok, amiket már ismerünk, szeretünk és amik megítélésére már nincs is szükség mert önmagukért beszélnek. Újból

felvehetjük a harcot a Winchester fivérek oldalán a gonosz ellen. Az Odaát igazán felpörgette az eseményeket az előzményekben, így most a 9. évadot a rajongók vélhetően körmeiket rágcsálva várják. Megjegyzem, én is. Sam igyekszik magába erőltetni az isteni hatalmat, hogy szembe tudjon szállni a Pokol újdonsült koronázatlan királyával, Dean majd beleőrül az aggodalomba, mert fivére állapota a próbák előrehaladtával egyre rosszabb, és ott van még a szórakozott, helyenként bárgyú Castiel is. A pasik jók, a történet még mindig üt, a humor – ha van – akkor döglesztő. Ez egy olyan sorozat, amit vénsége ellenére még mindig nem untunk meg.

Azért ez már valami. Ilyen lelkesedést még a Stargate sem tudott ilyen idős korában előidézni…

Folytatódni fog a The Walking Dead is immáron a 4. évadával. Ezzel kapcsolatban vegyes érzelmekkel küszködöm. A 2. évad egyenesen zseniális volt, aztán a sorozat bekerült prime time-ba, és mindenki örült. Mert a sorozat megérdemelte az elismerést. Aztán megkaptuk a 3. évadot. Nem állítom, hogy az rossz lett volna, de azért bőven elmaradt a kezdetektől. Kissé lapossá, lendületlenné vált ezzel a börtön kontra kisváros hajcihővel. De én remélek,

annak ellenére hogy az előző évadzárás egy kicsit a sorozat hangulati szokásaitól eltérően, túl diplomatikusan, és kevésbé „mindenkit irtsunk ki” módon sikerült. Most a magja, a veleje, a börtönben csücsülve kumbayazik. De egy nagy pont van a folytatás mellett: Lori végre tényleg eltűnt, nem fog többet felrémleni szemeink ellőtt túlvilági alakja… Ha valamit szigorúan ki kellett volna hagyniuk a történetből, azaz aszszony kísértetjárása volt. Szóval, minden kedvezőtlen kanyar ellenére, én azért még bízok abban, hogy az alkotók megmentik a sorozatot.

Meg kell említeni még, hogy nemcsak az élőhalottak fognak felelevenedni a képernyőn, hanem ismét köreinkben köszönthetjük majd a vámpírokat is, méghozzá családostul. Hát na… ezek szerint van amit TÉNYLEG nem lehet megunni… A Vámpírnaplók 5. évadán felül ugyanis két vadonatúj sorozatot is köszönthetünk idén. Az egyik a fent említett testvérpárja lesz, The Originals címmel, ami Klaus és kedves famíliája New Orleans-i üdülését lesz hivatott bemutatni, boszorkákkal, hibridekkel, és természetesen sok-sok vérrel. Figyelembe véve, hogy a sok vámpíros izé közül a Vámpírnaplók még mindig nem a legrosszabb, így erősen esélyes,

FilmMagazin / 53

SOROZAT hogy eme remek sem fog a sor végén kullogni népszerűség tekintetében. A másik vámpíros agymenés a jóval klasszikusabb vonulatokat mutató Dracula lesz. Fodros uszályokkal, berakott frizurákkal, cilinderrel, és Jonathan Rhys Meyers-szel a főszerepben (Tudorok, A végzet ereklyéi, Párizsból szeretettel). Ehhez annyi hozzáfűznivalóm volna: bővelkedik a potenciálokban – reméljük nem fog csalódást okozni.

A tudományos fantasztikus zóna sem fog kimaradni most ősszel, rögtön három sorozattal is igyekszik majd megpiszkálni a fantáziánkat.

Az egyik, Kass Morgan nagysikerű könyvének az adaptációja lesz The 100 címmel. Röviden annyiról fog szólni, hogy a jövőben lakhatatlan a Föld. Bolygó körüli pályán rostokoló űrállomáson tengődik a fiatalság, mígnem egyik nap 100 főt vissza nem toloncolnak a szülőföldre, hogy vajon még mindig nem lakható-e. A feladat egyszerű: életben maradni.

Ami meglehetősen bonyolítja a helyzetet, hogy kiderül, nincsenek egyedül a felszínen. Illetve hogy sok mutálódott, óriási, eddig ismeretlen faj népesítette már be sárgolyónkat. Érdekes. Reméljük nézve is annak fogjuk találni. Aztán van még a The Tomorrow People címre keresztelt csecsemő, aminek az előzetesét nézve nekem rögtön a Hipervándor című film jutott az eszembe. Teljesen addig a pontig, amíg ki nem derül, hogy az evolúció legújabb ugrásának eredményeképpen az új generáció fiataljai már nemcsak teleportálni képesek, hanem jó jedik módjára szinte bármit meg tudnak tenni, csak az erő legyen velük. Határozott „nem tudom” eddig az állásfoglalásom erről az egészről. Har-

The Tomorrow People

54 / FilmMagazin

madikként az Intelligence c. sorozat ragadta meg a figyelmünk. Amivel egyelőre még nem sikerült megbarátkoznom. Egy pozitívuma már biztos hogy van, méghozzá a főszereplő Josh Holloway (Lost). Idegenkedésem pedig a történet nem túl fantáziadús mivoltának köszönhető.

Hősünk egy kétlábon járó információs adatbázissá válik, miután egy agyába ültetett chippel direktbe kapcsolják az internettel, és mindenféle hálózattal. Aucs. Rendben, legyen.

Adjunk neki egy esélyt…

Fejlődésben lévő sorozatok közül, említést érdemel még a Zöld Íjász (nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy a pasasról már csak a harisnya hiányzik, és mehetne Robin Hood-ot alakítani, közvetlenül Errol Flynn mellé) és a Szépség és a Szörnyeteg (itt pedig az bosszant, hogy a Szörnyeteg egy katonai kísérlet folyamán lett szörnyeteg… na és az a hörgés... hagyjuk). Mindkét sorozat most ősszel fog a pubertálni, 2. évadjukat kezdik. Én mindkettőnél voltam annyira mazochista, hogy végigszenvedtem az első évadokat, és köszönöm szépen elég is volt. Nekem ez a két sorozat túl idealista. De senkit nem kívánok lebeszélni a folytatásról, aki szereti, az nézze csak bátran.

Ez lett volna az érintőleges átröppenés az idei felhozatal felett. Oké, nagyon felszínes, de sajnos nincs annyi hely, hogy mindent fel tudjunk sorolni, illetve ki tudjunk aprólékosan vesézni. Öröm az ürömben, hogy a sorozatok hosszabb ideig vannak porondon. Tehát idő az van, a hely az adott a hosszabb lélegzetvételű tapasztalatátadásra, és ami érdemesnek ítéltetik, az úgyis elő fog kerülni újra a közeljövőben.

The Walking Dead

Dracula

The 100

Intelligence

FilmMagazin / 55

FILMKLASSZIKUS

A KÖTÉL Az ember a A kötél c. film kapcsán már a felvezetőben is rögtön a cselekményt és a fantasztikus párbeszédeket ecsetelné, annak ellenére, hogy valamivel el kell indítani a cikket. Egyáltalán nem túlzok, ha Alfred Hitchcock alkotását minden idők egyik legnagyobb klasszikusának nevezem, ezzel együtt pedig az egyik személyes kedvencem. Életszerű karakterek, lebilincselő történet, szívig hatoló dialógusok és technikai bravúrok. Ezek jellemzik Hitchcock '48-as mesterművét. Írta: Török Tamás

A

kamara dráma az egyik legkedveltebb műfajom. Gondoljunk bele, milyen elveket is hirdet ez a stílus, gyakorlatilag mire van szükség egy jó filmhez? A képlet egyszerű: pár karakter és egy szoba. Nincsenek illuzionista elemek, sallangok. Egy ilyen műfajnál nem lehet csalni, tartalmat kell csempészni a filmbe és mondanivalót adni neki. Ez a helyzet mindenképpen technikai korlátok közé szorítja a rendezőt, ám pont ez hozza ki a maximumot valakiből, valakikből.

A kötél már az első perctől fogva szakít a hagyományokkal. Brandon és Philip, a két felsőbbrendűség által vezérelt barát úgy hiszi, hogy képesek megalkotni a tökéletesség gyilkosságot, ezért elteszik láb alól barátjukat, Davidet. A férfi testét egy

56 / FilmMagazin

ládába helyezik el, ami később büféasztalként fog funkcionálni azon az összejövetelen, melyen David szerettein kívül maga David is hivatalos volt. A vendégek eleinte mit sem sejtenek, ám a két férfi gyanús viselkedése végül szemet szúr egykori filozófiatanáruknak.

Miután felvázoltam a történetet, muszáj rendbe tenni pár dolgot.

Brandon és Philip motivációja filmművészeti szempontból nem mindennapi, ám ha belegondolunk, talán még is ez áll legközelebb a valósághoz. A két férfi közül Brandon az, aki végig magabiztos a gyilkossággal kapcsolatban, míg Philip egy afféle ellensúlyként már a film kezdetétől fogva bizonytalan és egyáltalán nem rejti véka alá a bűnössége miatt ránehezedő súlyt. Brandon

nem bosszúból, anyagi okból vagy bármiféle érdekből végez egykori barátjával. Egyszerűen a kíváncsiság vezérli. A rendkívül intellektuális és magával ragadó férfi a cselekmény során egyre többet árul el elveiről és eszméiről, mely alaposan megosztja majd a vendégeket. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy igen magas fokú filozofálás zajlik egészen a film utolsó momentumáig.

Mielőtt ebbe mélyebben belemennék, fontos szót ejteni valamiről, ami lehetségessé tette, hogy Brandon gondolkodásáról egy tökéletes képet kapjunk a stáblistáig bezárólag. Az a bizonyos technikai bravúr.

Manapság is szoktuk azt mondani, hogy egy film mennyire folyamatos és sima, ám ez A kötél esetében a szó legszorosabb értelmében érten-

Rupert Cadell: Egy férfi becsülete forgott kockán. És egy csirke éppen olyan jó indíték egy gyilkossághoz, mint egy szőkeség, egy pénzzel tömött matrac vagy bármi más szokásos földhözragadt indok.

Janet Walker: De azért nem helyesli a gyilkosságot, ugye? Ha szabad kérdeznem.

Rupert Cadell: Szabad, és helyeslem. Gondolja meg, mennyi problémát megoldana. Munkanélküliség, szegénység, sorban állás színházjegyekért.

Mrs. Atwater: Én is nagyon nehezen kaptam jegyeket arra az új musicalre. Mi is a címe? Tudják!

Rupert Cadell: A valami mit tudom én kivel?

dő. Habár a közhiedelemmel ellentétben a film során volt kb. 4-5 vágás, azokat a lehető legtermészetesebb módon rejtették el. Minden jelenet durván tizenöt percig, bármiféle megszakítás nélkül zajlik, aminek köszönhetően pont elég időnk lesz ahhoz, hogy minden egyes karakter reakcióját megfigyelhessük az adott témát illetően. Itt egy kis párhuzamot vonnék a Tizenkét dühös emberrel kapcsolatban, amiben szintén hatalmas szerepet töltöttek be a bizonyos embertípusok közti különbségek, amik itt is jelen vannak, ám nem feltétlen külön-külön kezelendő minden karakter, hanem inkább a "Brandon és a többiek" kategóriába sorolható az adott helyzet. Szóval az, hogy az egész filmet és a cselekményt teljes egészében figyelhetjük meg, egy olyan interaktivitást kölcsönöz a hangulatnak, aminek hatására a stáblista lepörgése után gyakorlatilag hiányolni fogjuk a szobánkból a kis társulatot.

Van időnk. Végig ez járt a fejemben, miközben A kötelet néztem, mivel a film tényleg nem sietett sehova, ennek eredményeképpen egy végtelenül tiszta képet kapunk a 6-7 karakterről, akik gyakorlatilag együttesen teszik ki azt az ellenvéle-

ményt, mely Brandon igen szélsőséges, ám rendkívül elgondolkodtató elveit igyekszik megdönteni. Az a pillanat, amikor a film teljesen lenyűgözött, az volt, amikor Brandon felvetette, hogy jogunkban áll különbséget tenni ember és ember között, és szerinte vannak olyanok, akiknek az élete nem ér annyit, mint egy másik ember élete. Szerinte vannak olyan rétegek, melyek csak élik az életüket anélkül, hogy bármiféle céljuk lenne a hétköznapi dolgokon kívül. Érezhető a férfi karakterén, hogy ez a probléma már egy huzamosabb ideje fészkelődik az elméjében, minek eredményeként elvét a gyakorlatba is átültette: embert ölt.

Természetesen erről a vendégek még mindig nem tudnak, ám gondolataival alapjaiban sem értenek egyet. Leegyszerűsítve azt is mondhatnánk, hogy az átlagos, elfogadott vélemény ütközik egy lázadóéval. A film ránk hagyja, hogy melyikkel értünk egyet.

A színészi játék zseniális. A filmet kis túlzással egyhuzamban forgatták le, amiről elképzelni sem tudom, hogy mekkora színészi teljesítményt igényelt. Mindenki szenzációs volt a filmben, ám John Dall-t muszáj kiemelni. Elegáns, határozott, meg-

szállott, zseniális és őrült. Őszinte leszek, a film utolsó pár percéig egy csepp ellenszenvet sem éreztem a karaktere iránt. Dall Brandon karakterét nemcsak, hogy életre kelti, hanem továbbfejleszti, egy másik szintre emeli. A közlendő elveket nem csak átadja, hanem meg is akar győzni az igazuk felől. Brandon egy olyan társadalmi kérdésnek, problémának ad hangot, ami annak ellenére, hogy ’48-ban került kimondásra, ma talán még aktuálisabb is, mint akkor.

Mit lehet végszóként mondani?

Hitchcock túlzás nélkül valami olyat alkotott, ami egészen az emberiség létezéséig örök klasszikus marad.

Igen, gyakorlatilag "csak" beszélgetnek a filmben, ám a sorokban egy zseniális könyv rejtőzik, vizuálisan megvalósítva. Minden gondolat tudatosan, érvekkel alátámasztva került felépítésre és lesz pár olyan jelenet, amikor egy-egy elhangzott mondat hallatán muszáj lesz lestoppolni a filmet, ugyanis egy pofonként éljük meg azokat a tényeket, amiket manapság már egyre kevesebben mondanak ki. Ha van még hely abban az elcsépelt "Must see" kategóriában, akkor A kötél az első helyek egyikén kell, hogy szerepeljen!

FilmMagazin / 57

KÖV. HÓNAP

GRAVITÁCIÓ A nem túl távoli jövőben baleset történik egy űrállomáson: a váratlanul becsapódó meteorok megsemmisítik a bázist, és a két - éppen az űrhajón kívül dolgozó asztronautát elszakítják a hajótól. Az újonc dr. Stone (Sandra Bullock) és a sokat próbált Kowalsky (George Clooney) csupán egymáshoz kötve sodródik a végtelen űrben. Nincs, ami megállítsa őket, és nincs, aki a segítségükre siessen: a sisakjukban visszhangzó csend azt jelzi, hogy semmilyen kapcsolatuk nem maradt a földi irányítással. A félelem fokozatosan pánikba fordul. Minden lélegzet számít. Minden másodperc létfontosságú.

A hazavezető egyetlen út az univerzum rémítő ürességén keresztül vezet.

SZUPERCELLA A sikeres szökés három tényezőtől függ: az alaprajz ismerete, a rendszer átlátása, és segítség a falakon kívülről. Ray Breslin (Sylvester Stallone) egy biztonsági rendszerekkel foglalkozó hatóságnak dolgozik, börtönöket tesztelnek: meg kell találniuk a hiányzó láncszemet a szerkezetben és ezzel megakadályozni, hogy az elítéltek kitörjenek a fogva tartóik keze közül. Ray a legjobb emberük, ő az, aki képes megszökni bármilyen börtönből. A szervezet nagy megbízásra készül: elvállalják, hogy megvizsgálják az ultrabiztonságos, high-tech eszközökkel felszerelt intézmény, a Sírkő nevű szuperbörtön szökésállóságát.

58 / FilmMagazin