2014augusztus

ORSZÁGUTI BOSSZÚ I LUCY I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. augusztus

ÁLLJ KLASSZIKUS MELLÉM!

ÖL

DN U T NI

TE R É ÁL

TINI NINDZSA TEKNŐCÖK I A GALAXIS ŐRZŐI I OCULUS I AZ ÜLDÖZÖTT I 22 JUMP STREET - A TÚLKOROS OSZTAG

KEDVES OLVASÓK! E

mlékszem, 2005-ben mekkora meglepetés volt számomra a Sin City első része. Teljesen laikusként ültem be rá, nem követtem nyomon a film munkálatait, sőt, nem is ismertem az alapjául szolgáló képregényt, egyszerűen csak megtetszett a fekete-fehér trailer. Gyorsan kinyomoztam a bemutató időpontját, megvártam az első értékeléseket, majd fogtam magam, és az egyik délutánomat rászántam a mozizásra. Nem bántam meg, az akkori év egyik legnagyobb mozgóképes élményét köszönhettem neki. Nem csoda hát, ha én is azon rajongók közé tartozom, akik évek óta várják már a jól megérdemelt folytatást, és akik a legnagyobbat csalódtak akkor, amikor kiderült, hogy az eredetileg kitűzött 2013. októberi premierdátumot végül 2014. augusztusára módosították.

Reméljük a plusz idő a film javára vált, és egy olyan folytatást kapunk, ami méltó a nem mindennapi előzményéhez…

Amikor egy-egy filmes az életét veszti, arról mindig próbálunk beszámolni és emléket állítani neki (gondoljunk csak arra, amikor Jancsó Miklós halála apropóján a Sze-

génylegényeket tettük a Filmklasszikus rovatba), ezúttal sajnos Bajor Imrétől, Lauren Bacall-tól, Robin Williams-től és az utolsó befejezett filmje kapcsán Philip Seymour Hoffman-tól vagyunk kénytelenek elbúcsúzni. Spike kollega révén Hoffman életéről egy 12 oldalas melléklet készült, amit a magazin lényegi tartalma után, a 56. oldalra lapozva olvashattok.

Vidámabb vizekre evezve: láttuk a múlt hónapban alaposan körüljárt A Galaxis őrzőit és a 22 Jump Streetet, ráadásul mindkettő tetszett is kritikusainknak, szóval érdemes lesz jegyet váltani rájuk. Sokat vártunk az Oculus című filmtől is, hiszen nem egy helyen olvasni, hogy ez az év legjobb horrorja, mi viszont egy kicsit csalódtunk benne, Luc Besson rendezői visszatérése (Lucy) viszont kellemes kikapcsolódás volt szemnek és agynak egyaránt.

Utánajártunk, hogy miért nem érdemes háborogni a PG-13-as akciófilmek miatt, kinyomoztuk, hogy mely őszi sorozatok érdemik meg a figyelmet, de „részt vettünk” a Monty Python társulat búcsúelőadásán is.

Jó szórakozást kívánok az augusztusi FilmMagazinhoz!

CÍMLAPSZTORI: „A második rész a jól bevált mintát követve ismét egymáshoz szorosabban, vagy lazábban kapcsolódó epizódokból épül fel, melyek mind Basin City-ben játszódnak. A négy epizódból kettőt Frank Miller eredeti képregényéből, a Sin City sorozat másodikként megjelent történetéből, vagyis az A Dame to Kill For-ból vettek át, a másik kettő viszont teljesen új, kimondottan a film számára készült.” >> 10.

KIEMELT KRITIKA „A mű erősége nem a forgatókönyvírók munkájában keresendő, legalábbis nem a fő történetszál az, ami olyan nagyon jóvá tenné ezt a gyöngyszemet, sőt, a karakterek sincsenek úgy kidolgozva, mint egy Tarantino által dirigált történetben, mégis: ez a film nagyon jó.” >> 24.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. szeptember 15.

2 / FilmMagazin

GYÁSZ

ELHUNYT ROBIN WILLIAMS Robin Williams egy volt közülünk; a furcsa szerzetek, az elvontak, a meg nem értett, a kinevetettek közül, a világ mégis imádta. Nem volt tökéletes, bizony, ő is csak ember volt. Odavolt például az anime műfajért, lányát a Legend of Zelda című játék után nevezte el, gyerekként kedvenc könyve a Narnia volt, felnőttként pedig Isaac Asimov legendás sci-fi könyveiért rajongott, ám ez csak a jéghegy csúcsa. Cikkünkben megkíséreljük röviden összefoglalni, mit is vesztett a világ, amikor Robin Williams lapunk megjelenése előtt alig pár nappal eltávozott. Írta: Vampka

H

ol is kezdjük? Talán a legjobb, ha az elején. Robin McLaurin Williams 1951-ben látta meg a napvilágot Chicagoban.

Középső nevét egyik felmenőjétől, a kormányzó és szenátor Anselm J. McLaurin-tól örökölte, ennek ellenére nem igazán érdeklődött a politika iránt, sokkal inkább a művészetek (azon belül is az előadóművészet)

4 / FilmMagazin

foglalkoztatták. Michigan-ben nőtt fel, majd a neves Julliard-on tanult, John Hausman azonban azt mondta neki, csak vesztegeti ott az idejét, és saját műsorba kellene kezdenie.

Megfogadta a tanácsot, és éjszakai klubokban lépett fel, amikor felfedezték. Karrierjét 1974-ben kezdte a Happy Days című sorozatban, ahol epizódszerepet kapott, de ezután

sorban érkeztek a felkeresések.

Négy évvel később saját sorozatot is kapott, ami további négy évig fuott (Egy úr az űrből). Elképesztő komikusi tehetsége már hamar megmutatta magát, de nem csak a humora, hanem kreativitása is kivételes volt, az egyik legjobban és leggyorsabban improvizáló színész volt. Ennek oka többek közt egykesége, szabad-

Lapzártánkkor érkezett a hír, hogy 89 évesen életét vesztette Lauren Bacall színésznő is, akit Hollywood utolsó dámájaként tartottak számon.

ideje nagy részét ugyanis komikus példaképei megfigyelésével töltötte.

Gyermekkora, ahol az állandóság nem volt igazán jelen, és nem is volt egy helyes kölyök, szintén befolyásoló tényező lehetett. Sokat költöztek, mégis mindenhol hamar szerették, népszerű volt a vicces különcségeivel együtt is, talán ezért alakult ki róla először a komédiás képe, pedig elsősorban saját szórakoztatására játszott el vicces szerepeket.

Mindezek ellenére azonban drámákban is szerepelt. A Jó reggelt, Vietnam! című filmmel robbant be végleg a hollywoodi sztárok világába, mi több, legjelentősebb elismerését 1997-ben egy drámai szerepért kapta: a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat a Good Will Hunting-ban nyújtott alakításáért nyerte el, mégis ugyanebben az évben szavazta meg az Entertainment Weekly a világ legviccesebb emberének, a következő évben pedig bekerült a magazin által legjobbnak tartott 25 színész közé, majd később minden idők legjobb félszáz színészei közé is beválogatták. 6 Golden Globe, és számtalan egyéb és változatos díjjal is jutalmazták, 2003-ban például Grammy-díjat nyert. Dolgozott olyan filmkészítőkkel, mint Woody Allen, olyan színészek mellett, mint Robert De Niro, Ben Affleck, Ben Stiller vagy Drew Barrymore. Játszott vígjátékban, thrillerben, drámában, elvont és realisztikus filmekben, adaptációkban és eredetiekben. Híres volt különös szerepeiről; gyakran játszott sérült vagy veszteséget elszenvedett férfiakat, mentálisan instabil vagy erőszakos karaktereket ugyanúgy, mint ártalmatlan, sőt gyávának mondható fiúkat, vagy szerető családapákat. Híres volt rögtönzéseiről és utánzótehetségéről: számtalan hangot tudott utánozni, ami jól jött komikus szerepeiben.

Történelmet írt, mikor 1996-ban két filmje is elérte a százmilliós bevételt.

Háromszor nősült, és három gyermekkel büszkélkedhetett. Sok barátra lelt színésztársai közt, de nem csak kollégiái szerették, hanem mindenki, aki csak ismerte.

Az utóbbi években mégis magánéleti gondokkal küszködött, a segítség és támogatás ellenére alkoholproblémái és depressziója végül győzedelmeskedett, és Williams öngyilkosság mellett döntött. Felesé-

ROBIN WILLIAMS LEGJOBB FILMJEI

Jó reggelt, Vietnám! - 1987

Holt költők társasága - 1989

A halászkirály legendája - 1991

Good Will Hunting - 1998

BAJOR IMRE (1957 - 2014) A sors szomorú fintora, hogy pár nappal Robin Williams halála előtt életét vesztette Bajor Imre is. A neves magyar humorista a Jó reggelt, Vietnám! című filmben szolgáltatta az amerikai színész magyar hangját – méghozzá zseniálisan. Isten nyugosztalja mindkettőjüket!

ge azonban úgy nyilatkozott, "remélem, hogy a tragédia ellenére a világ nem Robin problémáira emlékszik majd, hanem a sok fergeteges és vidám pillanatra, amellyel emberek milliót ajándékozta meg". A színész kivételes volt az átlagosak közt, min-

dez azonban nem titok a mozizók és tévénézők körében. Eddig is minden filmes és tévés tudott legalább egy filmet mondani, amiről eszébe jutott a legendás Robin Williams, és ez így is marad. Július 21-én töltötte be a 63-mat.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

TINI NINDZSA TEKNŐCÖK Kisfiús anyukaként tudom, hogy nem kerülhetem el azt az időt, amikor a gyerekem egyszer csak hősöket keresve esetleg éppen a Tini Nindzsák „varázslatos világában” fog példaképet találni. Amíg van 1-2 jó évem addig, hadd ajánljam más szülőknek és csemetéiknek a hüllőcsapat legújabb kalandjait. Írta: Veszják

A

teknőcök legfrissebb mozijában most éppen sötétség borul New Yorkra, és a városnak hősökre van szüksége. A hősök pedig meg is jelennek, de ilyen furcsa négyest még nem látott a világ: a vicces, de rettenthetetlen hüllőcsapatot Tini Nindzsa Teknőcöknek hívják. A hihetetlenül népszerű karaktereket két képregényalkotó, Peter Laird és Kevin Eastman hozta létre, s a legyőzhetetlen páncélosok, akik generációk szívébe lopták be magukat, most

6 / FilmMagazin

megérkeztek a 21. századba.

Bűn és félelem lepi el az utcákat, miután Zúzó és hadserege, a Talpasok klánja vasmarkába szorított mindenkit, a rendőröktől a politikusokig.

A jövő kilátástalannak tűnik, ám felbukkan a csatornából négy számkivetett testvér – egy félresikerült tudományos kísérlet szenvedőalanyai –, és álarcos igazságosztóként felveszik a harcot a gonoszok ellen.

Annak érdekében, hogy meghiúsítsák Zúzó ördögi hatalmi terveit, a Tini Nindzsa Teknőcök összefognak

a bátor ripoterlánnyal, April O’Neillel (Megan Fox) és operatőrével, Vern Fenwick-kel (Will Arnett).

A Teknőcök ötlete véletlenül született 1983-ban, amikor két kezdő képregényrajzoló, Peter Laird és Kein Eastman csak úgy, kedvtelésből vázlatokat készítettek teknőcökről, akik szokatlan stílust képviseltek: sportszerkóban jártak és ősi nindzsa fegyvereket használtak. Ez a játék olyan szórakoztatónak bizonyult a két művész számára, hogy teljesen belefeledkeztek, annál is

Megan Fox ismét egy Michael Bay filmben: úgy tűnik megbékélt egymással a két mélyen tisztelt művészember…

inkább, mert az új karakterek üdítő módon különböztek a megszokott, világfájdalomtól sújtott, önmarcangoló szuperhősöktől. És hamarosan nem csak ők feledkeztek bele. A négy piros fülű hüllő, akiket híres reneszánsz képzőművészek után neveztek el – Leonardo, Raffaello, Donatello, Michelangelo – izgalmas című képregényben hódította meg a közönséget: Tini Nindzsa Teknőcök. Laird és Eastman kénytelen volt kölcsönt kérni, hogy az első háromezer példányt kinyomtathassák, a második számtól azonban ilyen gondjuk már nem volt, mert 15 ezres előrendelésük gyűlt össze, és a példányszám egyre csak növekedett.

Az eredeti képregény története komor világban játszódott, amelyben a gonosz uralkodik. A Teknőcök azonban nagy átalakuláson mentek keresztül, amikor 1988-ban egy roppant népszerű rajzfilmsorozatban is a közönség elé kerültek, majd 1990ben megszületett az első mozifilm. A karakterek vagányabbak és pimaszabbak lettek – és teljes erővel tombolni kezdett a Teknőcmánia. A gyerekek nem tudtak betelni a hősökkel, a videójátékokat és akcióbabákat is vitték, mint a cukrot.

A technikai robbanásszerű fejlődése immár lehetővé teszi, hogy a

A TEKNŐCLÁNY A franchise történetében volt egy női teknőc is, aki a Milói Vénusz névre hallgatott. A Fox Kids Ninja Turtles: The Next Mutation című sorozatában jelent meg 1997-ben, aztán nyomtalanul eltűnt. Azóta sem tudni, miért került elő, és aztán mi lett a végzete.

Teknőcök elképesztő fotorealisztikus megjelenéssel nyűgözzék le a nézőket. A film alkotói azonban arra is ügyeltek, hogy a 200 kilogrammos hüllők személyisége is kellően öszszetett legyen, éppen ezért kulcsfontosságú volt, a Teknőcök történetének újragondolása. A régi karizmát és komikumot természetesen meg akarták hagyni, de új mutánsmitológiával és a 21. századi filmkészítés vívmányaival szerették volna felturbózni a produkciót. A nindzsacsalád valamennyi tagja különleges képességekkel és egyéni attitűddel gazdagítja a palettát.

A film premierjéig már csak néhányat kell aludni, addig viszont ne felejtsd: „Élsz, halsz, harcolsz… testvérként. Jól jegyezd meg, semmi nem olyan erős, mint a család.” (Szecska mester)

Stáblista Rendező: Jonathan Liebesman Főszereplők: Tony Shalhoub, Noel Fischer, Alan Ritchson Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 28.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

THE EXPENDABLES A FELÁLDOZHATÓK 3 Öreg róka nem vén róka – tartja a mondás. Sly és csapata újra igyekszik ezt alátámasztani. Írta: Sanya08

H

ogy mennyi sikerrel, azt egyelőre még nem tudhatjuk, csupán azok nyilatkozhatnak ez ügyben (bár jobb, ha nem teszik), akik voltak olyan aranyosak és idő előtt szemügyre vették Stallone és csapatának munkáját. Mi addig is várjuk ki szépen a premiert.

Legutóbb 2012-ben láthattuk őket a mozivásznon. Az akcióikonok nevével fémjelzett akciófilm immár a második folytatásánál tart, mely az előzetes jelek szerint minden eddiginél több akciót, több pusztítást és még több sztárt fog tartalmazni.

Stallone pedig ezúttal is jobbnak látta csak úgy a háttérből, inkognitóban irányítani a dolgokat, ezért a rendezői széket most sem ő, hanem egy rendezőtársa foglalta el. Patrick

8 / FilmMagazin

Hughes ausztrál rendező (aki 2010ben debütált a nagyvásznon a Red Hill című ígéretes, remek rendezésével) volt a szerencsés jelölt, miután az akciósztár úgy érezte, hogy friss vér kell a projektbe. De valószínűleg az sem elhanyagolható körülmény, hogy a 300-400 film közül, melyet abban az évben megnézett a színész/rendező, a Red Hill volt az, amely igazán szemet szúrt neki.

A történet ezúttal sem tűnik túlságosan nagy ívűnek vagy nívósnak, de azért a minimum adva van.

Barney Ross (Sylvester Stallone) és csapata már kezd kicsit kiöregedni, ezért újoncokat toboroznak, hiszen ők se lesznek már örökké a topon.

Közben pedig meggyűlik a bajuk egy régi „cimborával” Conrad Stone-

banks-szel (Mel Gibson), akivel Barney együtt alapította a Feláldozhatók csapatát. Conrad a film egy pontján (ahogyan az az előzetesekből kiderül) elrabolja az ifjoncokat, hogy aztán az öregfiúk mindent letarolva utánuk menjenek.

Az újonctoborzás Sly szerint nagyon fontos, nem csupán a történet szempontjából, de a filmkészítés szemszögéből nézve is. Úgy véli, hogy az ő történetük már megannyiszor el lett mesélve, így nem árt néha egy kis újítás, egy kis vérfrissítés; ezért olyan arcokat szerzett a filmhez, mint Kellan Lutz (akit idén már láthattunk a Herkules legendájában), Ronda Rousey (akárcsak Gina Carano, ő is női bunyós), illetve Victor Ortiz. A fiatal bagázstól nem áll

Mindenki azt várja már, hogy egyszer Steven Seagal is feltűnjön a sorozatban, ám a színész ezúttal is visszadobta a felajánlott szerepet.

messze az akciófilmes attitűd, de azért igencsak távol állnak attól, hogy ikonok legyenek. Még. Bízhatunk Stallonében és az ítélőképességében? Remélem. De ha azt nézzük, a fiatalok szerepeltetése majd elraboltatása megint csak azt bizonyítja, hogy még korántsem jött el Statham és társai nyugdíjba vonulásának ideje… nem, nem…

A film a sok új arc mellett egy rég nem látott sztárt is fog szerepeltetni.

Wesley Snipes, aki épp a forgatás megkezdése előtt valamivel szabadult a börtönből, rögtön meg is kapta az egyik szerepet. Irónia a köbön, hogy a film elején épp a börtönből szabadítják ki, mely jelenet Sly szerint egy igazán epikus akciószcéna, mely csak minimális mennyiségben tartalmaz CGI-t. Egyáltalán, a film nagy részében – az interjúk szerint – igyekeztek kerülni a számítógépes beavatkozást (bár a trailerek-ben láthatunk egy-két nem túl jó küllemű CGI-robbanást). Célul pedig azt tűzték ki, hogy még a The Raid-nél is jobb akciófilmet készítsenek. Hogy ez mennyiben valósult meg, az csak a film megtekintése után tudjuk majd megmondani.

Sly azonban nem tanulta meg azt, hogy ha The Raid-kaliberű akciót akar levezényelni, akkor először is nem szabad a fiatalabb közönség kegyeit keresnie oly módon, hogy a filmje a PG-13-t célozza meg. Ebből a tényből nagy vita keveredett, a rajongók kiakadását követte Stallone kijelentése, miszerint így szeretnének több emberhez eljutni, és így szeretnék magukat megismertetni a fiatalabb, mai generációval. Persze az is biztos, hogy az előző részek sem épp a túlzott erőszak és vér miatt voltak szerethetőek, hiszen azon a téren nem bizonyultak túlságosan erősnek. De mégis, talán jogosan érzik úgy az emberek, hogy becsapták őket: külön-külön mindegyik arc R-besorolású akciófilmekben szerepel, miért épp akkor válnának vérszegénnyé, ha összeeresztik őket? Mégis, jobb inkább a rendezés és a forgatókönyv milyensége miatt aggódni. Utóbbit Creighton Rothenberger jegyzi, aki nemrégiben a Támadás a Fehér Ház ellen című Gerald Butler-akciófilmet is írta. Nem egy nívós rezümé, de egynek megteszi. Csak törjenek a csontok és robbanjanak az autók.

Ha hihetünk az alkotóknak, akkor ez az etap már vállaltan viccesebb lesz (ugyanakkor lesz benne egy kis dráma is), de nem fog olyan folyton kikacsintós lenni, mint amilyen a második rész volt. Stallone egyébként fontosnak tartja azt is, hogy szereplői közel legyenek a néző szívéhez és filmjére inkább tekint kalandfilmként, semmint akciófilmként. Igyekszik összpontosítani a csendesebb, két akciójelenet közötti momentumokra, amikor együtt vagyunk nyugiban a szereplőkkel. Összetörni egy autót könnyű – mondja. Ez már azonban keményebb dió. Példaként tekint Joss Whedon 2012-es Bosszúállók-jára abból a szempontból, hogy az a film csúcsra járatta a csapatfilmben rejlő potenciált. Szeretné ő is emígyen rendezni szereplői sorsát, szeretne egy amolyan „event-filmet”, azaz esemény-filmet készíteni, mint amilyen Whedon alkotása. Nos, Mr. Stallone, ha nem is fogsz tudni egy olyan kiválóan összerakott popcornmozit csinálni, mint amilyen a Marvel-hősök közös kalandja volt, azért remélhetőleg össze tudtál hozni Hughes segédletével egy jófajta, bűnösen szórakoztató akciómozit.

Mi azt is szeretjük.

Stáblista Rendező: Patrick Hughes Főszereplők: Sylvester Stallone, Jason Statham, Mel Gibson Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 28.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

A Sin City első része annak idején azt a megdöbbentő felfedezést hozta el számomra, hogy a férfiak és a nők nem ugyanúgy látják a dolgokat. Én meg a férjem legalábbis biztosan nem. Az én olvasatomban a Sin City egy egészen szórakoztató, látványos, egyedi atmoszférát teremtő film volt, de a férjem zöld arccal bejelentette, hogy soha többet nem hajlandó megnézni (pedig azóta DVD-n is megvettem), mert lelövik benne a férfiak... férfiasságát, és az neki már-már fizikailag fáj. Én meg ott röhögök rajta, hogy tehetek már ilyet. Írta: Kovácsné

10 / FilmMagazin

Az alkotók szerint azért kellett új cselekményszálakat is kitalálni, hogy a képregények olvasói ne tudják (teljesen) lespoilerezni a történéseket.

SIN CITY: ÖLNI TUDNÁL ÉRTE T

ény, hogy a Sin City-ben elég sok mindenkinek a sokmindenét totálplánban lelövik (levágják, megeszik, estébé), de sötét (mondhatni fekete-fehér) képeivel, teljesen valószerűtlen, egyetlen tulajdonságra kihegyezett, tényleg képregénybe való karaktereivel, tökéletes testű nőstényeivel és tesztoszteronban tapicskoló hímjeivel, óvodás tanulságaival a film annyira hihetetlen és meseszerű volt, hogy egyetlen pillanatra sem lehetett komolyan venni. Márpedig ilyen filmet csinálni a közhiedelemmel szemben egyáltalán nem könnyű. A Sin City olyasfajta szervezett orgia volt az agynak – csak a tömérdek csöcs ellenére meglepően szexmentes kivitelben – mint amikor bizonyos társadalmakban évente egyszer egy napra a hochkultúra szabira megy, a lakosság betép, mint az állat, mindenki mindenkivel lefekszik, aztán

az egészről nem beszélnek többet. Én, mint békeharcos, valamint látens feminista, többek között azért szerettem a Sin City-t, mert teljesen ártalmatlannak tartottam, ami izgalmas ellentétben állt a film helyenként eléggé idegborzoló, mondhatni provokatív képi anyagával.

A második rész a jól bevált mintát követve ismét egymáshoz szorosabban, vagy lazábban kapcsolódó epizódokból épül fel, melyek mind Basin City-ben játszódnak. A négy epizódból kettőt Frank Miller eredeti képregényéből, a Sin City sorozat másodikként megjelent történetéből, vagyis az A Dame to Kill For-ból vettek át, a másik kettő viszont teljesen új, kimondottan a film számára készült.

A központi történetvonal sokban hasonlít Billy Wilder 1944-es klasszikusára, a Gyilkos vagyok című film noir-ra. Régi ismerősünk, Dwight

McCarthy már megint a bántalmazott nők miatt kerül bajba. Persze ez így nem egészen korrekt, mert a történet jóval a Sin City első része előtt játszódik, éppen ezért kellett Clive Owen helyett valaki más a szerepre (a történet szerint Dwight arcát egy adott ponton sebészileg újraalkották). Végül Josh Brolin-t választották, aki ezek szerint Hollywood ügyeletes időutazója, mert a Men In Black 3 után immár másodszor játssza egy ismert karakter múltidejét. Ava Lord (Eva Green) milliomos férje (Martin Csokas) elől menekül Dwight karjaiba (most ha nagyon undok akarnék lenni, azt mondanám, hogy én inkább menekülnék az ellenkező irányba, no de ízlések és pofonok.) Már csak az nem biztos, hogy ki a bántalmazó, ki a bántalmazott, és egyáltalán: milyen ördögi terveket forgat a hölgy abban a csini buksijában… A fém-

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

BETILTOTTÁK, MI MÉGIS MEGMUTATJUK Íme az ominózus plakátkép, ami kivágta a biztosítékot. Férfi olvasóinktól kérdeznénk: Hát nem gyönyörű? :) fatál (hogy ez mekkora nyelvi poén…) szerepével kapcsolatban egyébként először Angelina Jolie-t emlegették (Rodriguez a pletykák szerint még a forgatást is összehangolta volna Jolie terhességével), de felmerült a rendező örökös üdvöskéjének, Salma Hayek-nek, valamint Rachel Weisz-nek a neve is. Ez annyiból érdekes, hogy három általánosságban „dögösként” nyilvántartott, de teljesen eltérő karakterű és

12 / FilmMagazin

testalkatú színésznőről van szó, bár ha mondjuk nekem kellett volna döntenem, én is Eva Green-t választom a noir hősnő szerepére, mert Jolie elég sok minden, de nem díva, Hayek zseniális, de valahogy soha nem tud 100%-ban komoly lenni, Weisz pedig szintén zseniális, viszont nem az a tipikus cigarettafüstbe burkolózó szexbomba. Green végül minden várakozást felülmúlt, a róla készült plakátot (melyet Rodri-

guez tervezett) pl. az Amerikai Filmszövetség (MPPA) kapásból be is tiltatta, mert „a ruha alól kilátszott a mellek alsó domborulata, és az anyagon átsejlettek a mellbimbók körvonalai”. (Amihez Rodriguez anynyit fűzött hozzá, hogy „Aki nem akarja látni Eva Green melleit, vagy sértőnek találja őket, az teljesen hülye”). Meg kell még említeni a Manute nevű testőrt, a milliomos férj védelmezőjét, akit eredetileg a mind fizikailag, mind a „nagybengaizomkolosszus-szerepek” tekintetében nehezen megkerülhető Michael Clark Duncan játszott volna, ha meg nem hal szegény, a karaktert végül Dennis Haysbert kapta meg (Manute már a Sin City első részében is megjelent, de minimális szerepe volt, mármint azon kívül, hogy az aktuális jelenetben az ő műszeme volt a harsányan elütő szín a fekete és a fehér mellett).

A több éves „előkészületek” során volt egy olyan pont, amikor úgy tűnt: Johnny Depp lesz a film férfi főszereplője.

A második történetszálon ismét Marv-ba (Mickey Rourke), az áldott jó szívét többnyire igen ügyesen leplező, köztörvényes kolosszusba futunk bele (akit Miller „ballonkabátos Conan”-nak titulál). Marv azt szeretné kideríteni, hogy mi az ördögöt keres az autópályán a záróvonalon heverészve, a flaszeteren szerteszéjjel heverő több tucat hulla társaságában.

Mindeközben Johnny (Joseph Gordon-Levitt), a nagyszájú szerencsejátékos azt tervezi, hogy kinyírja a város legnagyobb szemétládáját, Roark szenátort (Powers Boothe), de terveit kissé megkuszálja, hogy találkozik egy sztriptíztáncossal (Julia Garner). Ez a sztori és ez a karakter teljesen új, bár az ötlet Miller bevallása szerint már régóta a fejében volt.

Az imént felsoroltakon kívül az első filmből ismert arcok közül visz-

szatér Rosario Dawson (Gail, a harcias ivarművésznők vezére) és Jamie King (Goldie és Wendie, az überszexuális egyszemélyes ikerpár) is. Mihót, a vérszomjas szófukar szamurájcsajt viszont ezúttal nem Devon Aoki játssza (aki terhessége miatt volt kénytelen visszautasítani a szerepet, pedig ez IGAZÁN egy perverz fordulat lehetett volna), hanem Jamie Chung. A kíváncsiak pedig majd keressék meg Lady Gágát a mellékszereplők között.

A Sin City második részéért jobbára ugyanazok alkotók a felelősek: a forgatókönyvet Frank Miller, az eredeti képregények szerzője és a film egyik rendezője, és Robert Rodriguez, a másik rendező írta, újfent igazi szerelemgyerekről van tehát szó (bár a forgatókönyv megírásában az a William Monahan is közreműködött, akinek például a Téglát is köszönhetjük).

Az első rész folytatásának gondolata már 2005-ben felmerült, és már akkor is az A Dame to Kill For alapján készült volna. Miller 2006-ban szorgosan írni kezdte a forgatókönyvet, és közben dörzsölte a kezét (amikor épp nem írt), hogy hurrá, a következő évben már kezdhetnek is forgatni. Ezután gyakorlatilag minden évben bejelentették az épp aktuális Comic-Conon, hogy most már mindjárt teljesen, de tényleg maximálisan készen lesz a forgatókönyv, és már csak egy kicsit kell várni, ja, egyébként azért, mert csak. A pletykák szerint a forgatás többek között azért késett, mert Rodriguez és Tarantino Grindhouse filmjei, a Halálbiztos és a Terrorbolygó buktának bizonyultak (mondjuk tény, hogy a Terrorbolygón 20 perc után úgy elszenderültem, mint akit pálinkás kenyérrel etettek) (pedig nem is), és a támogatók kihátráltak a Sin City

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

KARAKTERES GONOSZOK A Sin City első része tele volt olyan karakterrel, akiket nagyon szívesen hidegre tettünk volna mi is, ám közülük is messze kiemelkedett az Elijah Wood által játszott „pszichopata állat”, aki a tettein túl azért is volt ijesztő, mert az egész (pontosabban a neki kijutó) játékidő alatt egyszer sem szólalt meg. A karakter annyira jól sikerült, hogy a 2013. májusában publikált „Top 25 képregénygonosz” cikkünkben is helyet kapott, méghozzá a 23. helyen, megelőzve például Rébuszt, vagy éppen a Daredevil-ből ismerős William Fisk-et. Reméljük a második rész is tele lesz a gonosz jobbnál jobb reinkarnációival.

mögül. Rodriguez azzal érvel, hogy egyszerűen megvárták a csillagoknak azt a szerencsés együttállását, amikor minden optimális volt a filmezéshez, azaz mindenki ráért, pont jó volt a forgatókönyv, meg tudták valósítani a 3D-s forgatást (meg sikerült szerezni lóvét), és addig is szerényen hessegették a rajongókat, akik „éjjel-nappal a folytatást követelték rajtuk”. Ehhez képest magát a forgatást is vagy háromszor elhalasztották, mire 2012 októberében végre tényleg munkához láttak. Az eredetileg 2013 októberére tervezett bemutató pedig végül átcsuszamlott 2014 augusztusára.

Mind a szereplők, mind az alkotók egyetértenek abban, hogy a Sin City látványvilága Kis Mihály volt az utódhoz képest, hiszen a folytatásig eltelt időben a digitális technológia rengeteget fejlődött. A filmet ismét teljesen mesterséges körülmények között, zöld háttér előtt vették fel (még az autós jelenetek forgatása

14 / FilmMagazin

Eredetileg tavaly októberben szerették volna bemutatni a filmet, ám oda végül egy másik Rodriguez-film, a Machete gyilkol került.

sem úgy zajlott, hogy a szereplőket beültették egy kocsiba, majd a kocsit felállították a green screen elé, ehelyett a színészek egy kartondobozon üldögéltek, és gondolom külön volt egy ember, aki mondta a háttérben, hogy brrrr-brrrrr- tütűűű, hogy valami fílingje legyen a dolognak). A vásznon együtt látható karakterek gyakran nem is találkoztak, Jessica Albának például külön kérnie kellett, hogy Mickey Rourke személyesen jelen lehessen közös jeleneteik forgatásán, mert kíváncsi volt, milyen lehet vele együtt dolgozni. (A két színész az első résznél csak a premieren találkozott egymással!) A hangulat oldására Rodriguez egy festőműhelyt állított be a stúdióban, ahova elmehetett festegetni, aki épp ráért (ez főleg Josh Brolin-nak és Joseph Gordon-Levitt-nek szerzett vidám perceket).

Számomra az idei év egyik nagy csalódása volt a 300 folytatása, ami ismét bebizonyította, hogy a nagyon

>> A

RAJONGÓK ÉVEK ÓTA HABZÓ SZÁJJAL VÁRJÁK A FOLYTATÁST, ÉS BIZTOSAN NEM AKARNÉK RODRIGUEZ HELYÉBEN LENNI, HA NEM FOGJA TUDNI A SOK PERVERZ ŐRÜLTET KIELÉGÍTENI << látványos sikerfilmeket minden ellenkező érv dacára mégsem (csak) a látvány adja el: hiába néz ki remekül egy-egy kitalált világ, ha hiányzik belőle minden, ami emberivé tenné, ideértve példának okáért a logikus történetvezetést is. (Egyébként ugyanezt bizonyította a Frank Miller saját rendezésében készült Spirit – A sikító város is, ami makulátlanul gyönyörűséges volt, csak az emberek többségének az agyára ment.)

Nagyon remélem, hogy a Sin City: Ölni tudnál érte inkább a kellemes csalódás kategóriába tartozik majd, én igazán nem fogok panaszkodni, ha pl. ugyanolyan lesz, mint az első

rész. A tétek mindenesetre magasak: a rajongók hosszú-hosszú évek óta habzó szájjal várják a folytatást, és én biztosan nem akarnék Rodriguez helyében lenni, ha nem fogja tudni a sok perverz őrültet kielégíteni (:

Stáblista Rendező: Robert Rodriguez Főszereplők: Mickey Rourke, Josh Brolin, Eva Green Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 21.

FilmMagazin / 15

EXTRA

AZ ÖRÖKKÉ BŰNÖS VÁROS Bemutatjuk a Sin City-képregényeket. Írta: Sanya08

A

Frank Miller-t övező attitűd egészen fura. A fickónak nem keveset köszönhet mind a film-, mind pedig a képregényvilág, hiszen nélküle nem beszélhetnénk a Nolan által rendezett Batman-rőlm, nem beszélhetnénk a Zack Snyderféle 300-ról, melynek óriási sikere lévén megannyi más filmet és sorozatot inspirált a látványvilágot illetően. Neki – illetve az ő rajztudásának – köszönhetjük Rozsomák egyik leghíresebb és legjobb történetét, mely alapul szolgált a James Mangold által dirigált Farkas-mozifilmnek. Ugyanakkor neve sokszor szitokszóvá fajul: többen méltatlan folytatásnak vélik az általa írt Robotzsaru második részét, nevét illetően a nőgyűlölet, valamint a nőket degra-

16 / FilmMagazin

dáló helyzetekben való bemutatásának vádja is felmerül. Arról nem is beszélve, hogy rendezőként ugyanazt csinálta, amit ő a leginkább gyűlöl, és amit maga is elszenvedett Elektrát illetően mind a Fenegyerek, mind az Elektra című mozik esetében: Will Eisner kultikus képregénysorozatát fogta és szépen a saját szája íze szerint vitte vászonra, melyet hatalmas közutálat és felháborodás követett.

Mindezek mellett azonban – és ezt vegyük úgy, hogy eme lépésével nálam örökre okés lesz a kis könyvemben – azt se szabad figyelmen kívül hagyni, hogy neki köszönhetjük a hard boiled hősöket felsorakoztató kőkemény detektívregényeket idéző Sin City-t.

A Sin City képregények a kilencvenes években láttak napvilágot, amikor is Frank Miller gondolt egyet és történeteit – melyek egy Basin City nevet viselő, Sin City névre keresztelt város utcáin játszódnak – közzétette a Dark Horse Presents nevű képregénykiadványban. Miller magányos szamuráj módjára, egyedül végezte munkáját, melyet nagyban megkönnyített az, hogy történeteit eleve fekete-fehérben képzelte el. Íróasztalát senkivel se kellett megosztania, saját maga, egyedül önthette papírra perverzióit.

A legelső epizód – mely a Nehéz búcsú címre hallgat – 13 részen keresztül folytatódott. Ezt a történetet – melyben Marv állt véres boszszút egyéjszakás szerelme haláláért

A Sin City-képregények hazánkban is kaphatóak, méghozzá a Fumax kiadó gondozásában.

– még hat másik követte, melyek hasonló terjedelműek voltak és melyek tovább bővítették Sin City körképét. Olyan világot rajzolt meg Miller, melyben a nők a legkeményebb férfiaknál is tökösebbek (és általában prostituáltak), a zsaruk korruptak (ha nem, akkor sorsuk meg van pecsételve és biztos halál vár rájuk), az eső folyton esik, a nappal, mint olyan, mintha nem is létezne, az erőszak pedig folytonos, a szadizmus stagnál. A szépirodalom igényeit parlagon hagyva főként a ponyvaregények stílusában (Mickey Spillane, Richard Stark nevét jegyezzük meg főként) fogant művek rajzstílusuknál fogva is emlékezetesnek bizonyulnak: fekete-fehér, kontraszthatásokkal dolgozott Miller (írta és rajzolta is a történeteket), ezt a színskálát pedig csak néha szaggatja szét (azazhogy egész gyakran) egy vöröslő vérzivatar vagy fröccsenés. Esetleg valami sárgaság. Ez a szinte már expresszionista hatást keltő stílusvilág az, amely kéz – a kézben jár a kemény egysorosokkal és erőszakkitörésekkel.

A Sin City-t övező kritikák jobbára pozitívak voltak, ha valaki mégis ellenállt volna ennek a bűnös város csábításának, akkor – amint azt már említettem – Miller nőgyűlöletét és öncélú erőszak ábrázolását hozták

>> A

HARD BOILED DETEKTÍVREGÉNYEK ESSZENCIÁJÁT KÉPEZIK EZEK A MŰVEK, MELYEK A SZÓ SZOROS ÉRTELMÉBEN VETT MOCSKOS SZÓRAKOZÁST NYÚJTANAK AZ ARRA ÉHES BEFOGADÓNAK. << fel támadás gyanánt. Mindezek azonban nem jelentettek túl nagy akadályt. A képregények hatalmas rajongótábort szereztek maguknak, mi sem bizonyítja jobban, hogy a Robert Rodriguez által rendezett mozifilm második részét évek óta követelik maguknak a rajongók.

A történetekben legtöbbször mindig egy másik sztoriból ismerős arc bukkan fel. Ha már bemutatták nekünk Marv-ot a legelső Sin Citysztoriban, akkor később egész biztos, hogy egy másik történetben is fel fog bukkanni (vagy csak egy képkocka erejéig, vagy pedig fontosabb mellékszereplőként) még akkor is, ha Miller kinyírta őt a történet legvégén. Időben való ide-oda ugrálás is jellemző tehát ezekre a művekre, ahogyan az is, hogy egyes szereplők története valamiképpen keresztezi egy másik szereplő történetét.

A legutóbbi Sin City-képregény 1999 és 2000 között látott napvilá-

got és a Hell and Back címre hallgat. Akadtak persze a nagyobb történetek között egy-egy kisebb kis epizódok (pár oldalas kis strip-ek), melyek még jobban bővítik a megrajzolt univerzumot. Érdemes megjegyezni azt, hogy Miller a Sin City mozifilm második részének kedvéért írt egy újabb történetet, melyet majd a hónap végén láthatunk először és melynek a főszerepét Joseph Gordon-Lewitt alakítja.

Bosszú, korrupció, átverés, gyönyörű és veszedelmes nők, erőszak és mészárlás. Ezek a fő hívószavai tehát a Sin City-történeteknek. Hard boiled detektívregények esszenciáját képezik ezek a művek, melyek a szó szoros értelmében vett mocskos szórakozást nyújtanak az arra éhes befogadónak. Az irónia és a finomkodás jelei nélkül, bele az arcunkba.

Akinek pedig nem tetszik, az elmehet a búsba – mondaná a jó öreg Frank Miller.

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

AZ ÜLDÖZÖTT Amikor egy félig csecsen, félig orosz, megkínzott imigráns tűnik fel Hamburg iszlám közösségében, és rá akarja tenni apja kétes úton szerzett vagyonára a kezét, az nem kerüli el sem a német, sem az amerikai hírszerzők figyelmét. Hajsza kezdődik, hogy kiderítsék: a különös idegen bűnös, vagy áldozat, mielőtt kifutnának az időből, és megjósolhatatlan tragédia történne. A John Le Carré által írt kémregény adaptációja szokás szerint bővelkedik politikai fordulatokban, érzelmekben és feszültségben. Írta: Vampka

A

z üldözött címre hallgató mű egyszerre izgalmas thriller és a magány portréját lefestő dráma. Az európai Anton Corbijn harmadik rendezése ez az adaptáció, ami 2008-ban bestsellerként szerepelt a könyvesboltok polcain.

Nem véletlenül esett a választás Corbijn személyére. "A sztori igazán… európai – meséli a film egyik producere, Gail Egan. – Meg voltunk róla győződve, hogy Anton stílusa, és az, ahogy ezt az egészet látja, tökéletes lesz ehhez." Anton Corbjin rendezte a Control és Az amerikai

18 / FilmMagazin

című filmeket is, Az üldözött producerei ezen rendezések hatására figyeltek fel rá. Corbjin remekül ismeri Az üldözött cselekményének központi helyszínét, Hamburgot, első klippjét is itt forgatta 1983-ban.

A produkciós iroda, a Potboiler Productions, amit a fent említett Gail Egan és Andrea Calderwood vezet, már vitt sikerre Carré regényt 2005ben, Ferdando Meirelles rendezésében (Az elszánt diplomata). Az a film azonban egészen más volt. Az üldözött olyan rendezőt igényelt, aki képes megragadni szürke, szeszélyes

és kiismerhetetlen Hamburg hangulatát, ám eközben elég jól érzékelteti a város vibráló gazdagságát is.

A film producerei közt van Simon és Stephen Cornwell is, John le Carré két fia. Forgatókönyvíróként már dolgoztak, de ez az első filmjük, ahol produceri munkákat végeztek.

"Az egyik legizgalmasabb dolog Az üldözöttben, hogy valójában nincs is benne egyértelmű rosszfiú, nincs benne klasszikus gonosz – magyarázza Stephen. – Ehelyett tele van olyan személyekkel, akiknek mind meggyőződésük, hogy amit tesznek,

az helyes, még ha az okaik és céljaik egészen mások is. Ebből adódik a konfliktus, ami egyetlen tárgy, esetünkben egy különös férfi személye köré helyeződik, akit éppen ezért számtalan nézőpontból láthatunk a történet során."

A forgatókönyv megírásában az ausztrál Andrew Bovell segédkezett, aki a kifinomult és összetett írásairól híres, leginkább ismert műve a Lantana forgatókönyve. Azért is esett rá a választás, mert sok-sok réteget képes egymásra halmozni, a karakterei pedig mindannyian gazdag érzelemvilággal rendelkeznek, és mintha maguk is fantasztikus történetmesélők volnának.

Egy olyan komplex történetnek, mint Az üldözött ilyen forgatókönyvre és karakterábrázolásra volt szüksége.

A film nem egészen 50 forgatási napot tudhat maga mögött, ebből 38-at Hamburgban vettek fel. Le Carré többször is meglátogatta a munkálatokat, hogy biztosítsa a stábot támogatásáról, és bátorítsa is az alkotókat, ha szükség volna rá. Az író azonban boldogan figyeli minden alkalommal, ahogy könyvei egy egé-

szen új dimenzióba lépnek, amikor filmvászonra kerülnek, és örömmel segít, hogy ez az átalakulás minél jobban sikerüljön, de a film sosem lesz ugyanolyan, mint a könyv.

"A könyv az övé, de a film Antoné – mondja Stephen Cornwell. – Antonnak saját módszerei, saját stílusa van, olyan kézjegye, amit minden filmje magán hordoz. A könyv és a film eltérnek egymástól. Az írásnak van egy része, egy hangja, ami teljesen hiányzik a filmből, de az éppen ettől kap lehetőséget arra, hogy a saját nyelvén mesélje el a történetet. Ugyanakkor nem tér el az eredetitől. Az üldözött pontosan olyan, amilyennek egy jó adaptációnak lennie kell. Alapjául veszi a regényt, tiszteletben tartja, de mégis valami eredeti lesz belőle."

Az üldözött azonban nem a sajátos rendezőjéről vagy fantasztikus forgatókönyvéről marad meg első sorban az emlékezetünkben, hanem a főszereplőt alakító színészről, Philip Seymour Hoffman-ról, akinek ez volt az utolsó szerepe korai halála előtt. Hoffman karaktere, Bachmann szerepe szerint egy optimista kém,

aki hisz benne, hogy a figura, akire mindenki vadászik, lehet a kulcs a terrorizmus elhárításához. "A film sok mindenről szól, többek között természetesen arról, hogyan is birkóznak meg az országok a terrorizmus fenyegetésével – mondta Hoffman. – De azt is elmeséli, mit érezhet egy férfi, aki minden nap ugyanazt és ugyanúgy csinálja, és mindig ugyanazokat az eredményeket kapja, bár a módszerei nem biztos, hogy jók. Egy idő után úgy érzed, nem is tudná abbahagyni, mert tényleg azt hiszi, hogy a helyes dolgot próbálja tenni, és szerintem így is

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

>> “BÁR A TÖRTÉNET NEM BACHMANN KÖRÜL FOROG, NEKEM MINDIG IS EZ A KARAKTER VOLT A FŐSZEREPLŐ, PHILIP PEDIG AZZÁ IS VÁLTOZTATTA. Ő MAGA LETT A FŐSZEREPLŐ." << van, de a világ nem így gondolja. A világ nem fogadja el azt, ahogy a rosszfiúkat kezeli." Corbjin azt mondta: "Philip a legtehetségesebb színész, akivel valaha dolgoztam.

Rengeteget tett Bachmann karakterébe, egészen pontosan Bachmanná vált. Számomra, bár a történet nem körülötte forog, de mindig is ez a karakter volt a főszereplő, Philip pedig azzá is változtatta. Ő maga lett a főszereplő."

Hoffman utolsó befejezett filmjében két gyönyörű és szintén nagyon tehetséges színésznővel dolgozott együtt, akik már a forgatás alatt is lelkesen és örömmel dolgoztak a színésszel, halála pedig – akárcsak az egész világot – mélyen megrendítette őket. Rachel McAdams és Robin Wright is megrendülve fogad-

20 / FilmMagazin

ták a tragédia hírét, és egyetértettek abban, hogy nem csak színészként, de emberként is értékes volt. "Hálás lehetek, hogy volt alkalmam együtt dolgozni vele" – emlékezett vissza Robin Wright.

A rendező pedig februárban, alig néhány héttel Hoffman halála után így nyilatkozott: "Óriási ember volt.

Komolyan vette a munkáját, mentora volt a fiatalabb színészeknek, védelmezte és vezette azokat, akiknek védelemre és irányításra volt szüksége, de mindig alázattal fordult a karakterei felé. Nem hiszem, hogy ezekkel a szavakkal bármit is igazolni tudnék vele kapcsolatban, de hadd igazolják őt a munkái! Az üldözöttben kiváló alakítást nyújt, megérdemli, hogy arra figyeljünk. Tudom, hogy nagyon büszke lenne a filmre,

beszéltünk arról, hogy a jövőben még dolgozunk együtt. Azt mondta, úgy érzi, ezzel a filmmel valami újat tanult, és hogy jó volt küzdeni és összerázódni, és hogy reméli, hamarosan dolgozhatunk egy hasonló filmen. Sajnos ez sosem fog már megtörténni. Ezek után Az üldözött végét még nehezebb végignézni…"

Hoffman februárban hunyt el, Az üldözött volt utolsó befejezett filmje.

Stáblista Rendező: Anton Corbijn Főszereplők: Philip Seymour Hoffman, Rachel McAdams Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 28.

EHAVI PREMIEREK

AUGUSZTUS 7.

Lucy

Csingiling és a kalóztündér

A lázadás kora: Michael Kohlhaas legendája

A vihar magja

A közös szenvedély

Herkules: Feltámadás

AUGUSZTUS 14.

A Galaxis őrzői

A csodabogár

22 / FilmMagazin

Az élet ízei

AUGUSZTUS 21.

Step Up - All In

Villám és varázsló

22 Jump Street - A túlkoros osztag

Sin City: Ölni tudnál érte

AUGUSZTUS 28.

The Expendables - A feláldozhatók 3.

Tini nindzsa teknőcök

Az üldözött

Az utolsó éjszaka Párizsban

Bogyó és Babóca 3. - Játszótársak

FilmMagazin / 23

KRITIKA

22 JUMP STREET A TÚLKOROS OSZTAG Zsaruk. Egyszerre imádjuk és utáljuk őket. Egyszerre tartjuk őket a nap hősének és hívjuk őket „puerco”-nak a világ egyik legbeszéltebb nyelvén, a spanyolban, ami nem tesz mást, mint hogy disznók. Írta: Bodrogi Dávid

A

nnyi és annyi mű készült már ebben a témakörben, kezdve a Tango & Cash-től egészen Michael Bay Bad Boys-án át, hogy az már-már megszámlálhatatlan.

Ennek ellenére is van még mindig mit mondani, van még olyan újdonság, amit az emberek nem láttak. Az emberek imádják a zsaru témát, attól függetlenül, hogy azt egy kis költségvetésű detektív sorozatban, mint például a Poirot-ban,

Sherlock Holmes-ban, a Columboban vagy egy nagyobb költségvetésű krimi sorozatban, mint a Dr. Csont-ban, az NCIS-ben, vagy egy egész estés filmben, mint például Eddie Murphy komédiájában, a Beverly Hills-i zsaruban, vagy Bruce Willis akciójában, a Drágán add az életed!-ben, vagy egy ikonikus zsarupáros filmben, mint A Pogány Madonnában, a Men in Black - Sötét zsaruk-ban, vagy a Halálos fegyver-

ben látják. Ez azért van, mert a rendőri munka egyrészt nagyon szerteágazó, másrészt az emberek nézete a rendőri munkáról nagyban változik. Ha egy amerikai, egy magyar, vagy éppen egy belga gondolkozik a zsarukról, akkor teljesen más sztereotípiák jönnek elő. Ezért valószínűleg teljesen máshogy fog mind a három nemzet szülöttje hozzáállni, akár ugyanahhoz a hekussztorihoz is. Még ugyanazon ország

A film minden elemének megvan az ihletforrása: a Channing Tatum / Jonah Hill casting a Schwarzenegger-féle Ikrek alapján alakult ki, míg…

polgárai is máshogy fognak hozzáállni a rendőrökhöz attól függően mikor éltek, hány évesek és volt-e valaha is dolguk a rendőrséggel bármiféle módón.

Ez a sokféle szélsőséges nézett az, ami tápanyagot biztosít a zsaru-filmeknek. Mivel így a rendőri élet bármely aspektusát bármely szempontból be lehet mutatni úgy, hogy az sikeres legyen. Ezért egy történet talál magának, ha mást nem, legalább egy réteget, akit érdekel a kopó-élet annyira, hogy hajlandó legyen kifizetni a mozijegyet. És akkor azt még nem is említettem, hogy milyen lebilincselő filmeket lehet készíteni arról, ha valaki megszegi a szabályokat és / vagy elárulja a rendőrséget, lásd: Piszkos Harry, A tégla vagy éppen A másik orcádat. Egy szó, mint száz, ez egy kiváló téma, ami ha a jó kezekbe kerül, remekül lehet vele bánni.

Itt jön képbe egy Andrew Stanton rendezőtől (WallE, Toy Story, Némó nyomában) szedet bölcsességem, ami így hangzik “Make me care!”, ami szabad fordításban azt jelenti, „Érd el, hogy érdekeljen!”. A film, a karakter, az univerzum sorsát tudni akard, és

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK „A sztorinak az a komoly erőssége, hogy mindkét hősét új lehetőségekkel ajándékozza meg, felszólítja őket az empátiára. Mindkettejük betekintést nyer a másik szenvedéseibe, örömeibe, így válhatnak örök barátokká azok a fiatalok, akik korábban még gyűlölték egymást. Mert most már felnőttek és ideje a szemétbe dobni az előítéletek. Hangsúlyos a filmben, hogy mindenkiben megvan a lehetőség, mindenki nagy dolgokra hivatott, csak nem mindegy, hogy éppen mihez kezd a bőség zavarában.

Két olyan karakter kalandjait nézhettük végig két izgalmas órán keresztül, akik egymás segítségével váltak a társadalom hasznos tagjaivá. És ki igazán hasznos, ha nem a törvény biciklis őrei. Rég láttam ilyen (ha egyáltalán) önreflektív hollywoodi filmet, amely nem válik paródiává, exploitációvá. Megmarad értékes, értelmes akciókomédiának, amit élvezet megnézni. Rákérdez a zsáner néhány problémás pontjára, például hogy miért robban fel minden, ami felborul. Néhány elemet meg egyenesen kifiguráz, az utolsó leszámolás nem éppen úgy sül el, ahogyan azt megszokhattuk a nyugati parttól. Igaz, nem kerülték el a bevett formulákat, de ez nagyon könnyen megbocsájtható. Ami már kevésbé, hogy végleg átálltak a digitális vetítésre a multiplexek termei. Igen, a kép sokkal élesebb, de jobb lesz nekünk ettől? Nem. De a 21 Jump Street elég tökös volt ahhoz, hogy mindezt elfeledtesse velünk.” (FilmMagazin 2012. május)

KRITIKA

úgy menj haza a moziból, hogy további tudásra szomjazol. Mi előtt elmondanám, hogy ez ennek a műnek sikerült-e, vagy sem, szeretném elmesélni az én „kötelékemet”, ami a filmhez kapcsol. Körülbelül egy hónapja láttam a 22 Jump Street előzetesét, előtte nem igazán volt sok fogalmam róla. Láttam az első rész plakátját. Valahol az agytekervényeim egy rendkívül mélyen eldugott részében, derenget, hogy létezik a 21 Jump Street című alkotás, de halványlila dunsztom se volt róla, hogy az mégis mi lehet. Ránéztem a plakátra és valamiért úgy döntöttem, hogy ez csak egy rossz, B kategóriás film, még annak is gyenge, így soha nem „pocsékoltam” rá időt. Ez akkor változott meg, amikor láttam a második rész előzetesét. Akkor azt gondoltam, hogy ez a film valószínűleg egy átlagos vígjáték színvonalát tudja majd hozni, egy-két jól eltalált poénnal. Ezért továbbra sem volt tervben, hogy a 22 Jump Street-et moziban nézzem meg. De miután az egyik barátom, aki arra az egyetemre jár, ahol a filmet forgatták, szerepelt a műben, elmentem vele, hogy megnézzem az ő 3 másodperces hírességét. (A végén a film helyett valahol a vágó szobában maradt a barátom jelenete.) Továbbra sem vártam, vagy tudtam sokat az alkotásról és még mindig nem láttam az első részt. Mindennek ellenére is a filmnek sikerült Andrew Stanton „vizsgáján” átmennie és felkeltenie az érdeklődésemet. Ez egy nagyon fontos lecke, amit remélem Ti az én káromon megtanultok, hogy a könyvet ne borítója alapján ítéljétek meg.

26 / FilmMagazin

>> A VÉGEREDMÉNY EGY HELYENKÉNT KIFEJEZETTEN LÁTVÁNYOS, AKCIÓDÚS VÍGJÁTÉK LETT. << A történetről csak röviden. Van két zsaru, akik nemhogy csak partnerek, de ezer éves barátok. Jenko (Channing Tatum) és Schmidt (Jonah Hill) együtt csinálták végig a gimit és később a rendőrakadémiát is. A párosunk meglehetősen hasonló feladatott kap ebben a részben, mint az előzőben, amit többször el is mondanak a játékidő alatt. Az előző filmben egy gimiben lévő droghálózatott kellet kiiktatniuk, ebben az epizódban pedig egy, az egyetemi kampuszon dolgozó drogdílert kell elkapniuk. Miközben a feladatukat teljesítve beépülni próbálnak az egyetemi közegbe, hatalmas kalamajkákba kerülnek. Ez a sok probléma és kaland az ő közös kapcsolatukra is nagy hatással van, amin nekik is túl kell tenniük magukat ahhoz, hogy megoldhassák az ügyet.

Vajon sikerülni fog? Túl tudják-e tenni magukat a sérelmeiken és sikerül-e megoldaniuk a bűntényt?

A mű erősége nem a forgatókönyvírók munkájában keresendő, legalábbis nem a fő történetszál az, ami olyan nagyon jóvá tenné ezt a gyöngyszemet, sőt, a karakterek sincsenek úgy kidolgozva, mint egy Tarantino által dirigált történetben, mégis: ez a film nagyon jó. Hogy mitől? Jogosan merül fel a kérdés, hiszen nincsen benne se egy kiemelkedő történet, se mélységekig kidolgozott karakterek. Ha tudni akarod, hogyan lehet egy átlagos történetet a vásznak segítségével úgy elmesélni, hogy az a következő nagy siker legyen, ráadásul mindezt felületes karakterekkel, akkor ezt a darabot kell tanulmányoznod! Mert mindezek ellenére a moziban töltött kb. 2 óra örömteli szórakozást biztosít a kedves nézők számára. A film kulcsa a zseniálisan alkalmazott humor. Van mindenféle poén ebben a 2 órában, találkozunk helyzet- és jellemkomikummal, van egy-két

… az autós üldözésekhez meglepő módon a Benny Hill Show szerencsétlenkedéseiből merítettek ihletet.

visszatérő, a karaktereket érintő vicc is, ám ennek ellenére majdhogynem az egész idő alatt tudunk újabb és újabb okok miatt röhögni rajtuk. A 22 Jump Street remekül használja azt az igazi Adam Sandler-féle prosztó humort, és ellentétben Sandler-rel, Jonah Hill (Pénzcsináló, A Wall Street farkasa, Django elszabadul) és Channing Tatum (Magic Mike, Az elnök végveszélyben, G.I. Joe: Megtorlás) egész idő alatt tudja, mikor lesz ez elég és igyekszik ezt a Sandler-féle humort racionálisan használni, csak akkor, amikor kell.

Azon felül, hogy remek viccek vannak a műben, mint ahogy szinte minden kopó párosról szóló film, ez is azon áll vagy bukik, hogy megvan-e a megfelelő kémia a két színész között. Azt hiszem az utolsó rendőrös film, amiben ilyen élvezet volt nézni, ahogy együtt dolgozik a két főszereplő, az a Men In Black volt 1997-ben. Látszik, hogy Jonah

Hill és Channing Tatum nagyon jól szórakoztak a forgatás alatt, és ez egy nagyszerű közös játékot eredményezett. Én nagyon meglepődtem Channing Tatum alakításán, megint csak a lehető legpozitívabb értelemben. Míg Jonah Hill-ről mindenki tudja, hogy egy kiváló választás komikus szerepre, addig Channing Tatum-ról már nem lehet ugyanezt elmondani. Tatum inkább az akciófilmek világában otthonosan mozgó színész, akitől ezt a vígjátékot – pláne ilyen jól – én nem vártam. Jonah Hill hozza a szokásos formáját, ami tőle már elvárható ebben a műfajban, veteránként.

A rendezők és a forgatókönyvírók úgy döntöttek, hogy a sok választható út közül, ahogy a hekusok életét be lehet mutatni, ők a vígjátékot választják. Tartották is magukat ehhez a döntésükhöz. A film – a lehető legpozitívabb értelemben – nem próbálja túl komolyan venni magát,

sőt, a kevés „dramatikus” jelenetben sem tragédiákat próbáltak előadni.

Ehhez a zene és a színészek pazar játéka is hozzájárult, ezért volt az, hogy még a legszívszorítóbbnak szánt jeleneteken is vihogni akart az ember. Ez inkább egy paródia, mint dráma. Pozitívum még, hogy a 22 Jump Street erősen ágaskodott, hogy elérje az akciófilmek műfaját és ez nagyon jó hatással volt az alkotásra. Hál’ istenek a 22 Jump Street semmivel sem magasabb, mint Jonah Hill, így az akciófilmek fáját ippeg, hogy csak elérte, ezért az a kevés levél, ami a fáról a darabba került, nem túl sok, nem nyom el semmit. Viszont a segítségével egy helyenként kifejezetten látványos, akciódús vígjáték született. Én összességében csak ajánlani tudom ezt a csiszolatlan gyémántot.

Annak ellenére, hogy a forgatókönyvírók „csak” egy korrekt iparos munkát tettek le az asztalra, egy-két jó csavarral, ám azt sikerült úgy tálalni a megfelelő színész párossal és humorral, hogy az több legyen, mint csak egy élvezhető, de hamar elfelejthető bohózat.

80% Stáblista Rendező: Phil Lord Főszereplők: Channing Tatum, Jonah Hill, Ice Cube, Jillian Bell Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 21.

FilmMagazin / 27

KRITIKA

A GALAXIS ŐRZŐI A Galaxis őrzői az év egyik legrizikósabb vállalkozásának tűnt, a végeredmény azonban teljesen lenyűgözött minket. Mozikban a Marvel eddigi legfurcsább, de egyben legjobb filmje. Írta: zsebzsb

28 / FilmMagazin

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkai is, akkor olvasd el 6 oldalas háttércikkünket is!

A

merikában már majdnem két hete fut hatalmas sikerrel a film, nyitóhétvégéjén augusztusi bevételi rekordot döntött, és az idei listán is olyan filmeket utasított maga mögé az idei nyitóhétvégéket tekintve, mint A csodálatos Pókember 2, vagy az X-Men: Az eljövendő múlt napjai. Pedig sokan kételkedtek a sikerben, hiszen egy eddig teljesen ismeretlen világot tárnak a szemünk elé, új karakterekkel. De még mielőtt megtudnánk mi fán is teremnek ezek az Őrzők, hadd mondjak el valamit: aggodalomra semmi ok. A Marvel gondolt egy merészet, előhúzott a pakliból 5 teljesen új karaktert, egy eddig ismeretlen univerzumból, és csináltak velük egy filmet. Megcsinálták A Galaxis őrzőit.

Na de lássuk akkor a lényeget.

Lássuk az Őrzőket. Peter Quill, azaz Űrlord, a tolvaj, bandita. Gamora, a bérgyilkos. Mordály, a gyilkos, beszélő mosómedve, aki a rajta végzett különböző kísérletek folytán vált azzá, aki. Groot, egy hatalmas fa, valamint Drax, a pusztító, aki családja elvesztésekor az eszét is elveszti, és dühöngő őrültté változik. Ők öten az Őrzők. A film elején Quill ellop egy ismeretlen eredetű gömböt. Később kiderül, hogy azt a

gömböt elég sokan keresik, többek között a Kree bolygó lázadó fanatikusa, Ronan, aki Thanos bábjaként, a Galaxis elpusztítása érdekében próbálja megszerezni magának, és bármit meg is tenne ennek érdekében. Quill tehát menekülni kénytelen, ám hiába jut el a Xandar-ra, ott fogságba esik, és börtönbe zárják. A börtönben ismerkedik meg társaival, akikkel együtt szöknek meg, és próbálják megakadályozni, hogy a gömb rossz kezekbe kerüljön…

Csapjunk bele a közepébe, nézzük a szinkront. A szinkron jó. Meglepő, de tényleg jól sikerült, a magyar hangok frenetikusak. A fordítás

sajnos kevésbé. Igen, fájdalmas leírni, hogy Űrlord és hogy Mordály, na meg hogy Első Nova. Nem tudom igazából, hogy a Starlord / Rocket / Nova Prime kombóval mi volt a probléma, de az az igazság, hogy nem is érdekel. Mordály sokkal kevésbé hangzott nevetségesen, mint azt elsőre gondoltam. Űrlord és Első Nova sokkal rosszabbul hangzik, de az igazság az, hogy a film olyan elképesztően jó lett, hogy észre sem vesszük, ha ne adj isten, néha-néha, valakit véletlenül furcsán szólítanak. Na, de eleget beszéltem a hibákról, most térjünk rá magára a filmre, elárulom, ott talán keresve

FilmMagazin / 29

KRITIKA A FILMZENE „A Galaxis őrzői történetének egyik központi eleme a főhős Peter Quill Király válogatáskazi (Awesome Mix Tape) #1. című kazettája” - magyarázta a rendező James Gunn, aki már a forgatások során arra használta a filmzenét, hogy segítsen színészeinek beleélni magukat a jelenetek hangulatába. „Quill az anyjától kapta a szalagot és ez az egyetlen tárgya, ami emlékezteti a múltjára.” A filmzene július végén jelenik meg a Marvel és a Hollywood Records gondozásában, tele a hetvenes-nyolcvanas évek klasszikusaival. Ráadásul nem is egy, hanem mindjárt három változatban. Az album számainak listája:

sem találni hibát. A karakterek, a forgatókönyv, a látvány, a humor – egyszerűen minden tökéletes.

Magasan az eddigi leglátványosabb Marvel-film. Az űr gyönyörű, a bolygók elképesztően néznek ki. Az űr sötétsége, valamint a fényes, ragyogó bolygók, gépek, csillagok kombinációja fenomenális képet mutat. Lenyűgöző látvány tárul a szemünk elé, amint kilépünk a világűrbe. Minden színes a filmben, amit csak el lehet képzelni, a fényhasználat viszont elég különleges. Helyenként már-már giccsesnek mondható, bár jómagam sose voltam a giccs ellen, amíg nem viszik túlzásba, így emiatt sem tudtam haragudni a filmre. A vizuális effektek pont olyan jók, mint amit 2014-ben elvárnánk, mégse viszik túlzásba, és soha egy percig sem tűnik öncélúnak, magamutogatónak a film. Viszont ami tényleg kifejezetten pozitívum, az a 3D! Rossznak sem mondanám, de feleslegesnek aztán meg végképp nem. Nem állítom, hogy a legjobb 3D, amit valaha láttam, de tagadhatatlanul tesz hozzá a filmélményhez, és már ez is valami.

30 / FilmMagazin

A forgatókönyvre sem lehet panaszunk. A történet semmi különöset nem tartalmaz, de a már sokszor ismételt sablonokat remekül alkalmazza, még akkor is, ha helyenként (főleg a film első felében) a film viszszavesz kicsit a tempóból. A karakterekről ugyanez már nem mondható el, és alighanem ez az, amiben a többi Marvel-film fölé tud emelkedni.

Ugyanis az összes karakter, remek!

De a szó legszorosabb értelmében.

Bár a karaktervezetés nem annyira tökéletes, mint Joss Whedon filmjében, de James Gunn-nak sokkal nehezebb dolga volt, hiszen az ő karakterei nem kaptak filmes felvezetést. Ez egyrészről hátrány, másrészről viszont előny, ugyanis ezúttal nincs az, hogy minden karakter magának akarja a filmet, amely probléma bizony elő-előkerült például a Bosszúállókban. Whedon akkor tökéletesen kezelte a helyzetet, ez tény, mindent kihozott a filmből, amit lehetett, sőt, még talán többet is, de mennyivel könnyebb és jobb így, hogy nem kell ezzel foglalkozni.

Ehelyett a hangsúlyt a csapatra, a csapatépítésre lehetett fektetni. És

1. Blue Swede: “Hooked on a Feeling” 2. Raspberries : “Go All the Way” 3. Norman Greenbaum : “Spirit in the Sky”* 4. David Bowie : “Moonage Daydream” 5. Elvin Bishop : “Fooled Around and Fell in Love” 6. 10cc: “I’m Not in Love” 7. Jackson 5: “I Want You Back” 8. Redbone : “Come and Get Your Love” 9. The Runaways : “Cherry Bomb” 10. Rupert Holmes : “Escape (The Piña Colada Song)”

az, ahogy James Gunn pár, véletlenszerűen kiválasztott banditából csapatot farag, na, az az igazi forgatókönyvi bravúr.

Sőt, még valami. A film hihetetlenül vicces! Nem csak a korábbi Marvel-filmeket, de napjaink vígjáték felhozatalának a 90%-át is két vállra fekteti. Marvel-filmek esetében mindig próbálták bevonni a humort, több-kevesebb sikerrel. Tény, hogy a Vasember-filmek, na meg a Boszszúállók viccesek voltak, de a többi film esetében helyenként inkább kínosra sikeredtek a viccesnek szánt jelenetek, egész egyszerűen azért, mert sem Thor, sem Amerika kapitány nem mondható különösebben humoros karakternek. Ezúttal erről szó sincs, ugyanis az összes

Minden Marvel-filmnél leírjuk, most se maradjon ki: a stáblistát melegen ajánlott „végigszenvedni”!

karakter rendkívül szórakoztató. Az hagyján, hogy Mordály egy két lábon járó, beszélő gyilkológéppé avanzsált mosómedve, de emellé még egy igazi mókamester is! Hozzá köthető a film legtöbb poénja, ez tény, de Gamora és Quill is megkapja a maga kis egysorosait, amik olyan zseniálisan vannak a történetbe ágyazva, hogy egyrészt nem dobnak ki minket a filmből, sőt, inkább még évek múltán is idézgetni fogjuk őket! Drax és Groot pedig buták, és nekik ez a legnagyobb fegyverük. De szerencsére nem úgy buták, mint a vígjáték műfaj sablonjaira épülő bármelyik buta karakter, hanem – úgymond – aranyosan buták. Nem váltanak ki a nézőből eszeveszett nevetést, mint mondjuk

Mordály, de az ő pillanataikat is garantáltan megmosolyogjuk majd. És az utolsó legfontosabb dolog, még mindig a karaktereknél maradva, az a karakterfejlődés. Bár Gunn ezúttal nem emelkedik Whedon-i magasságokba, de tény, hogy minden karakter megkapja a maga megkapó kis történetecskéjét, és mindezek alatt jókora személyiségfejlődésen mennek keresztül.

Még egy apró, furcsa közbeszólás, ami a film zenéjét illeti. Maga a zene olyan jó, mint mindig, ebben a Marvel-nél sose szoktak mellényúlni, viszont fontos részletesebben is kitérni a betétdalokra. A betétdalokat egytől egyig a ’80-as, ’90-es évekből vették át (lásd még az erről szóló szövegdobozunkat), és bármennyire

is hihetetlen, egész jól passzolnak a filmhez. Viszont ami fontosabb (és egyben az egyik legügyesebb húzása a filmnek), hogy még ezeknek a zenéknek is csináltak egy kis történetszálat, amit a filmbe építve sikerült elérniük azt, hogy az ide nem illő nóták mégis tökéletes részét képezik a mozi egészének.

Ennyi lenne az indoklás, ezért A Galaxis őrzői az egyik legjobb Marvel-film, mert minden porcikájában, minden apró részletében jobb egy picivel, mint a korábbi remekművek. Nem kell itt nagy különbségekre gondolni, de ugyebár van egy örök klasszikus mondás, miszerint: „Sok kicsi sokra megy!” Lehet mondani, hogy sablonos szöveg, de ez az igazság. Ami a Bosszúállókban jó volt, az itt még jobb egy picit, egykét apróbb részlettől eltekintve. És sajnálom, hogy ennyit emlegettem a kritikában a Bosszúállókat, de valóban rengeteg párhuzam fedezhető fel a két mű között, mellesleg nekem ez idáig az jelentette a csúcsot a Marvel-filmek terén. Azt a csúcsot, ahonnan A Galaxis őrzői most letaszította!

90% Stáblista Rendező: James Gunn Főszereplők: Chris Pratt, Zoe Saldana, Bradley Cooper Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 14.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

OCULUS Horror filmet készíteni egyszerű dolog, jó alkotást az asztalra tenni viszont már roppant bonyolult. A rengeteg klisés, untig ismert rémségek tárai között ritkán csillan meg egy igazi gyöngyszem, mely csillogó szemeket vált ki a műfaj szerelmeseiből. Mike Flanagan filmje sajnos nem ilyen, de majdnem, talán úgy lenne a legegyszerűbb megfogalmazni, hogy féldrágakő került a direktor kezei közül a közönség elé. Írta: Paulkemp

M

anapság már talán untig ismert ellem a kísértet járta ház, nincs talán olyan műfaj, mely ki nem aknázta volna a lehetőségeket és a variációkat a filmtörténet bő évszázados történetében. Az Oculus egyik legfőbb erényét abban kell talán keresni, hogy ha nem is sokat, de mégis képes volt csavarni egyet az elcsépelt helyszínen, s szörnyetegét inkább egy tükörbe zárta be a falak helyett.

Persze ettől sem a helyszín és sem a tükördémon nem hoz semmi új-

32 / FilmMagazin

donságot, mégis ad valami pluszt, melyre már nem legyintünk rá olyan könnyedén.

Talán az is szokatlan egy horrorfilmtől, hogy képes a történetét két idősíkban mesélni, így a Russel család históriája nagyon jó ütemben sejlik fel a nézők előtt. A kötelező kört lefutva gyorsan annyit mondjunk el erről a famíliáról, hogy anyu, apu és a gyerekek új otthonba költöznek, ahol a dolgozószobába bekerül egy antik tükör, mely lakójának tettei következtében a kisfiú elme-

gyógyintézetbe kerül. Az első hibát pedig talán itt róhatjuk fel, hiszen semmilyen mítoszépítés nem történik, egyetlen információmorzsa sem kerül elő a tükör mibenlétéről, ha valaki netalán nem veszi azt annak, hogy nagyon gonosz és már évszázadok óta gyilkol (bár ez csupán tovább hosszítaná a filmet…).

Az események szálát ott vesszük fel először, hogy a felnőtté váló, mára már „meggyógyult” férfi elhagyja kényszerű otthonát, de a lény elpusztítását azóta tervező nővér visz-

Meglepő módon az Oculus-t sok helyen az év legjobb horrorfilmjének tartják, mi azért reméljük, lesznek nála acélosabb alkotások is.

szarángatja a gyermekkori tortúrájuk otthonába, hogy logikusnak tűnő tervét megvalósítva elpusztítsák az ördögi, természetfeletti entitást. A hitetlenkedő fiú természetesen hamar emlékezni kezd eltemetett múltjára, s a jelen is bizonyítja, hogy nővérének van igaza, s valami rettenetes fészkelte be magát otthonukba a tükörrel.

A film játékidejének nagy részét tehát kettőjük négy fal közé zárt estéje adja, melybe már-már bravúrosan folyik bele a múlt, ahogy azt már említettük. Ám sajnos sem a színészek alakítása, sem a történetvezetésből eredő káosz nem lett olyan, hogy előkapjuk a nagyítónkat és közelebbről ellenőrizzük a darabot.

Az események könnyen átláthatóak, s nagyobb részük nagyon egyszerűen kitalálhatóak, a színészi játékok pedig vagy gyengék, vagy a rossz casting miatt feledhetőek. Hiszen hiába lép fel maga Sturbuck, azaz Katee Sackhoff az esendő és törékeny családanya szerepében, ha ez tőle teljesen hiteltelen, s tehet bármit, a karakter egyszerűen nem illik rá, a többiek játékáról pedig inkább ne is beszéljünk (még meglepően talán a gyermek színészek mondhatóak jónak).

Ennek ellenére a film nem rossz, s rendezőjét külön dicséret illeti, hogy a 2006-os, amatőr szereplős, misztikus című Oculus: Chapter 3 – The Man with the Plan után – mely lényegileg ennek a mozinak a rövid változata – sikerült összehozni egy végül is nézhető, sőt egyes momentumaiban félelmetesnek és bravúrosnak mondható horrort.

Hiszen könnyen elmondható, hogy van egy réteg, aki pontosan ezt érti horrorfilm alatt, mint ami eme szűk két órás (hosszú, túl hosszú) filmben történik. Hiszen csakúgy, mint Flanagan előző filmje, az Absentia (melyet mellesleg két marék dollárból hozott ki, s a film fogadtatása az egyik legígéretesebb horror-rendezővé tette a direktor urat), itt is egy roppant jól eltalált, rémisztő alapfelvetést képes úgy kibontani, hogy el mer és nagyjából sikerül is eltérni a már emlegetett kliséktől.

Bár azt is gyorsan hozzáfűzhetjük, hogy úgy nem nehéz kreatívnak lenni, ha nincsenek játékszabályok, és a tükör, démonával együtt akármit megtehet, akárhogyan akárkit manipulálhat, ha az elég közel van hozzá. S ennek fényében sem a végjáték, sem a végeredmény nem lehet meglepetés, bár az oda vezető

út lehet izgalmas, melyet az egyébként nem túl erős score meglepően remekül támogat, s így egységben élvezhető (de nem egy Blade Runner, hogy elővedd időnként és meghallgatva újra éld csak a zenével a film minden pillanatát). Összességében azért egy olyan filmet kaphatunk, mely tartogat meglepetéseket még a legedzettebb rémségeken kipróbált szemeknek is, mely lehetett volna sokkal több is, mint ami lett, ha kicsit feszesebbre szedve jobb színészekkel készül el, bár a költségvetést nézve, így is megsüvegelendő az alkotás.

55% Stáblista Rendező: Mike Flanagan Főszereplők: Karen Gillian, Brenton Thwaites, Katee Sackhoff Forgalmazó: JIL Kfit.

Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 21.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

LUCY Luc Besson munkásságának rajongói nem voltak elkényeztetve az elmúlt években, már ami a rendezést illeti. A Lucy valóban azt a bizonyos "falat kenyér" szerepet tölti be, és aki valami egészen egyedit, furcsát vár Besson új filmjétől, az bizony nem fog csalódni. Írta: Török Tamás

F

őhősnőnk, Lucy, egy eddig egészen átlagos életet élő hölgyemény, ám újdonsült barátjának hála igen nagy bajban találja magát. A lány barátjára eléggé megorrolt egy – jobb szó híján – japán csoport, aminek következtében a férfit lelövik, majd nem sokkal később Lucy alhasába operálnak egy zacskó drogot. Ám ez nem az a szokványos tripper cucc, hanem annak az anyagnak a mesterséges változata, amit a magzatok a 6. hétben kapnak az anyától. Leegyszerűsítve: ez az anyag annyit tesz, hogy elősegíti mind a fizikai, mind az agyi fejlődését a kis embriónak. Nos, Lucy-ba ezt anyagot pakolták bele hatalmas mennyiségben, aminek hatására nem is olyan lassan agyi kapacitása a 100%-ot fogja súrolni.

34 / FilmMagazin

Ami pedig eközben történik, az olyan intenzív és agyterhelő lesz a néző számára, mint amit Lucy is átélhetett a megpróbáltatásai során. Ám mielőtt rátérnék erre a másfél órás LSD-parádéra, érdemes az egészet az elején kezdeni. A Lucy egy hihetetlen erős bevezetést tár a néző elé, természetesen ki más, mint Morgan Freeman segítségével.

A történet a játékidő nagy részében két szálon fut, ám a gyakorlat ellenére messze nem külön-külön, mivel a két egység rendkívül szoros kapcsolatban áll egymással. Freeman egy – a maga karakteréhez hűen – professzort alakít, aki az érdeklődő közönség számára éppen az evolúció, és főképpen az emberi agy kapcsolatát igyekezett feltárni, többnyire tudományos elméletekkel. Termé-

szetesen szóba jött az a bizonyos "10%", ám az is felvetődött, hogy mi lenne, ha az ember képes lenne agykapacitásának teljes, 100%-át használni. Besson gyakorlatilag az egész filmet ennél a jelenetnél vázolja fel elénk: az agyról való diskurzus előrevetíti, hogy Lucy hamarosan telekinetikus, telepatikus és a világ összes létező, jelenleg csak a fantázia szülötteiként számon tartott erő birtokába kerül. Mialatt ezeket megtudjuk, pár másodperc erejéig rövid jeleneteket villant fel előttünk a francia rendező, amik az eseményeket a Föld természeti jelenségeivel hivatottak párhuzamba állítani. Ezek a kis klipek viszont nem maradnak végig statiszta szerepben, ugyanis rendkívül fontos és látványos szerepük lesz az egész film során.

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai is, olvasd el az előző számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

Szóval igen, a bevezetésnek köszönhetően sejthettük, hogy Lucy hamarosan bedurvul, ami viszont ezután történik, az sokkal meredekebb annál, mint amire szerintem bárki is számított volna. Besson abszolút nem fogja vissza magát, és minden negatív előjel nélkül mondom, hogy itt másfél óráig a rendező agymenését nézhetjük végig. Az agy valódi erejéről csak elméleteink lehetnek, viszont a Lucy-ban ezeken az elméleteken csavartak még vagy kétszázat, és egy olyan adrenalinbombával és látványorgiával toldották meg ezt, amihez foghatót nem sokat láttam életem során, és itt abszolút nem tudom ezeket a jelzőket se negatív, se pozitív kategória betuszkolni.

Scarlett Johansson teljesen hiteles volt, bár a film 15-20. percétől kezdve Lucy "isten-módba" kapcsol, és minden emberi mivoltát elveszítve gyakorlatilag egy robotias végrehajtógépként viselkedik, nem más célból, minthogy tudását képes legyen örökségül hagyni az emberiség számára. Képességeinek, és a film végkimenetelének köszönhetően a Lucy a legszorosabb értelemben vett tudományos-fikció. De tényleg, a javából. Ezt a hatást a film minden aspektusa csak erősíti: a természeti képek az idő elteltével már az univerzum különböző szegleteibe is elkalauzolnak minket, Besson pedig nem először kérte már fel Eric Serra-t hogy dobjon össze egy jó kis soundtrack-et a filmjeihez, a Lucy-é

pedig kivételesen jól sikerült a filmhez hasonlóan futurusztikus, agykitekert hatásaival. Emellett a lány képességei már önmagában kimerítik a sci-fi fogalmát. Testét teljes kontrollban képes tartani, hallását úgy hangolja, ahogy csak akarja, látja a fák, emberek, élőlények anyagcseréit, tárgyakat mozgat a gondolataival, elektromos- és mágneses hullámokat manipulál, túlzás nélkül MINDENRE képes. Ami a legérdekesebb ebben, hogy a film pont ezen az egy ponton tündököl és hasal el egyszerre.

A Lucy egy brutálisan pörgős és látványos akciófilm, ez tény. A japán rosszfiúk végig a maximumon tartják az eseményeket, aminek köszönhetően Lucy sem pihenhet. Viszont Besson nem a filmbe építette be a gondolatait és fantáziáját, hanem fordítva. Minden, amit látunk, az Besson jutalom rendezése. Semminek nincs alapja, semminek nincs előzménye, semmi sincs megmagyarázva, maximum annyival, hogy erre is képes az agyunk egy drognak köszönhetően. Önmagában nincs ezzel baj, mivel a film rendkívül szórakoztató, viszont a filozofikusabbnak szánt lezárás abszolút hitelét veszti azáltal, hogy nem tudod komolyan venni a filmet, mivel tisztában vagy azzal, hogy amit láttál, az se a valóságban, se a filmben nem kerül lényegi megmagyarázásra. Bár ha nagyon bele akarunk menni, akkor azt is mondhatnánk, hogy pontosan ez volt Besson célja.

Ezt mindenki döntse el maga miután megnézte az elmúlt évek vitatatlanul egyik legérdekesebb filmjét.

70% Stáblista Rendező: Luc Besson Főszereplők: Scarlett Johansson, Morgan Freeman, Min-sik Choi Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 7.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

SZABOTÁZS David Ayer és Schwarzenegger papíron egy olyan páros, mely a mennyben köttetett, lássuk hogy ez mennyiben jön át a kész filmen. Írta: Sanya08

N

agyon nagy kár, hogy szegény Arnie-nak nem sikerült olyan jól a nagy visszatérése. Se az Erőnek erejével-t, se a Szupercellát, se pedig a Szabotázst nem sikerült úgy beharangozniuk, hogy a nép rohanjon rá a mozikba.

Pedig – még ha a klasszikusok színvonalát nem is mindig ütik meg – érdekes dolgokat hajt véghez ezekben a filmekben az idősödő akciósztár. Például véghezvisz egy olyat, amire csak nagy ritkán volt példa a pályafutásában: színészkedik. Mer egy olyan karaktert eljátszani, amilyenre nem nagyon volt példa az előző filmjeiben.

Az Erőnek erejével-ben például ügyesen reflektál saját korára, mellőzve minden túlhajtást és önparódiába hajlást. A Szupercellában saját anyanyelvén szólal meg és megdöbbentő, mennyire más volt úgy a játéka, a Szabotázs-ban pedig egy morálisan meglehetősen ingatag figu-

36 / FilmMagazin

rát, egy antihőst játszik. A filmről szóló kritikák ennyiben ki is merülnek a pozitívumok felsorolása terén, de én azért még továbbmennék.

Már a trailer-ek is erősen előrevetítették a film már-már perverzitásig fajuló (sokszor az öncélúság határát súroló) erőszak-ábrázolását, amely áthatja az egész, majdnem két órás játékidőt. Az erőszak ilyen szinten explicit megjelenítése természetesen egész üdítőnek hat az akciófilmek mai, erősen PG- 13-as korszakában, úgyhogy ennek mindenképpen örültem. Ráadásul az egész mintha direkt rátenne egy lapáttal, a belek lógatása, a vér fröcsögése nem egyszer inkább hasonlított egy durvább slasher-filmre, semmint egy Schwarzenegger-féle akciómozira, ugyanakkor adott egy jófajta morcos, "gritty" hangulatot is, melyből nemigen engedett a rendező. A pofátlan durvaság, a macsóság és a karakterek pozitív jellemzőktől való

megfosztása nem minden esetben működőképes, de jobbára inkább azt mondom, hogy bejött. Konvenciókkal szembemenő húzás volt és mégis abszolút Ayer-re jellemző.

Nála nincsenek igazi hősök, nincsenek igazán, egyértelműen pozitív szereplők. Csak seggfejek, akik a jóindulatot és önzőséget elválasztó keskeny határvonalon mozognak.

A Szabotázs erősen hajaz azokra a filmekre, melyeknek mozgatórugója az úgynevezett "whodunnit"-kérdéskör és amelynek fő jellemzője a suspense, az örökös sötétben tapogatózás és a nyomozás procedúrájának megmutatása. Itt is megkapjuk mindezt, csak épp egyiket sem olyan igénnyel alkalmazva, mint amit a műfaj klasszikusaitól kapunk.

A suspense sose működik olyan jól, a "whodunnit", hogy őszinte legyek, nem túl érdekes, tekintve hogy a gyanúsítottak nagy része egy igazi pöcsfej (szóval szurkolni egyiknek

David Ayer rendezőt a 2012-es Az utolsó műszak című filmmel ismerhettük meg, ami az adott év egyik legjobb alkotása volt.

se nagyon lehet, bár ez így megint csak egy izgalmas adalék egy Arniefilm esetében).

Nem sok jó mondható el a Szabotázs törzsét képező nyomozási szálról se, melynek megoldása annyira banális és annyira nemtörődöm, nyegle, hogy az valami vérlázító.

Direkt nem teszem szóvá a logikai bukfenceket, mert azok ellenére még működne a film, de a legnagyobb hibája az, hogy a sok pozitívum felmutatása, a potencialítás meglebegtetése után egy olyan klisés húzással köt ki a film, amit nehezen lehet megbocsátani. Ekkor még az sem segít, hogy tudjuk: általában a Schwarzenegger-filmek nem épp a fordulatos és eredeti cselekményszálaikról híresek, hisz pont ezért lett volna izgalmas az egész váltás. Hiszen érezhetően többet akart eredetileg nyújtani a Szabotázs, mint amit végül nyújtott. Több akart lenni egy szimpla macsó húsdarálónál. Ezt bizonyítja a rendező azon nyilatkozata is, melyben elmondja, hogy eredetileg egy majd' háromórás film lett volna ebből, egy teljesen más befejezéssel, mely jobban passzolt volna a dolgozatban bemutatott kifordított Schwarziimázshoz. Ennek köszönhetően az utolsó harmad teljesen kilóg, durván nem passzol a többi részhez és ez

bizony nagyban rontja az addig kellemesnek bizonyuló filmélményt. És hogy mi a helyzet az akciójelenetekkel? Fröcsögősek. Ugyanakkor nem túlságosan emlékezetesek, hiányzik belőlük a katarzis (talán nem is volt cél a katarzis elérése, de mégis hiányzott), ráadásul nincs is belőlük olyan sok, csak elvétve egy pár. Arnold itt nem tör csontokat olyan elánnal, mint eddigi filmjeiben, nem egy olyan izomkolosszust, alakít, akit nem lehet legyőzni, csupán egy fizikumában félelmetes és masszív férfit, aki megjelenésével figyelmet és tiszteletet parancsol.

Ezt pedig ki is használja azokban a jelenetekben, amikor a feletteseivel vagy a beosztottjaival társalog. Azzal a különbséggel, hogy míg előbbi esetben a tisztelet teljes hiánya jellemző mindkét részről, utóbbi esetben pedig egy nagy családot látunk.

Nagy kár egyébként, hogy később ezt a család-motívumot nem használták ki még jobban és nem vezették teljesen végig.

Ennyi minden félrement, mégis mi a francnak ajánlom ezt a filmet?

Merthogy ajánlom, részben a brutális hangvétel miatt. Másrészről pedig, mint mondtam, Arnoldot ilyen szerepben látni kuriózumnak számít és bele is ad apait-anyait (az, hogy félrement a film, semmiképpen nem

az ő hibája), sikeresen levedli azt a ráragadt képet, imázst, melyet pályafutása alatt felszedett magára. Ez az ember JÓ SZÍNÉSZ, ezt mindenki vésse fel magának. Valahol azt olvastam, hogy olyan ez a film, mintha egy soha el nem készült Clint Eastwood-film lenne, és tényleg. Ő szokott mostanában alakítani ilyen mufurc, öntörvényű figurákat, mint most Arnie. A helyzet pedig az, hogy kurva jól áll neki ez a karakter. Már csak egy koherensebb, épkézláb forgatókönyv kéne mögé és akkor a határ a csillagos ég. Ugyanez vonatkozik Ayer-re, bár itt ugye hozzájárul az is, hogy a stúdió lehetett volna sokkal bátrabb és megengedőbb.

Akkor születhetett volna emlékezetes film, így viszont inkább csak egy "érdekes, de jobb is lehetett volna"darabot kaptunk eredményül.

60% Stáblista Rendező: David Ayer Főszereplők: Sam Worthington, Arnold Schwarzenegger Forgalmazó: Pro Video Film Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, augusztus 6-tól

FilmMagazin / 37

KRITIKA

ORSZÁGUTI BOSSZÚ Non-stop akciózás - gondolnád, pedig erről aztán szó sincs. Írta: Sanya08

M

it ad hát ez a film? Ez a film egy relatíve komótos tempójú, elmélkedős, egzisztencialista dráma, ami vaskos filozófiai szájbarágások helyett szófukar módon, rávezetéssel, minimalista stílusban adja át a maga lényegét a nézőnek. A komótos tempójú alatt pedig semmiképpen sem azt értem, hogy unalmas. Nem az. Ami azt illeti, kifejezetten intenzív darab a maga nemében, aminek egyik legnagyobb fegyvere a szuggesztív képiés úgy általában hangulatvilág.

A szigorú ausztrál táj eleve adja magát, lehengerlő erőt biztosítva a filmnek. Emellé társul még Guy Pearce folyton morc arckifejezése, tekintete, mely mögött egy egész élet bűne és bűnhődése bújik meg mélyen. Róla eddig is tudtuk, hogy kiváló színésztehetség, színésztársáról, Robert Pattinson-ról azonban még csak most kezdjük kapizsgálni, hogy az edvárdkülen-réteg mögött egy professzionális aktor rejlik. Nem csupán egy simaképű szépfiú, aki lányok millióit veszi le a lábáról.

38 / FilmMagazin

Pattinson egyébként tényleg remekel, egy percig se emlékeztem arra, hogy valaha is játszott azokban a vámpíros filmekben, játéka természetes volt és azokhoz a többi filmekhez képest kilencven fokos fordulatot is vett. Nem volt szépelgés és érzékenykedés. Ki merem jelenteni, hogy Pearce-szel egyenrangúan játszott. Más kérdés, hogy Pearce már csak a karakterénél fogva is érdekesebb és izgalmasabb, neki minden egyes arcrezdülése maga volt az élet keserve. Plusz neki jutottak az igazán emlékezetes jelenetek: a film eleji autós, aminek során egy rohadt szót nem szól, csak vezet, megy előre, mint egy megállíthatatlan bulldózer. Vagy épp az a jelenet, amelyben egy őt foglyul ejtő tisztnek megvallja a bűnét és amely jelenetben Michod elég rendesen rávilágít arra, hogy mennyire elfajzott és ostoba világ a mienk.

Az Országúti bosszút egyfajta egyenesség, látszólagos egyszerűség hatja át. Michod egyszerű szerkesztési módot választott: pofonegy-

szerű, követhető narratíva, ezt ellensúlyozandó a mondanivalót, a belső értékeket már sokkal fajsúlyosabbra faragta. Nem fog mindenkinek bejönni ez a film, a közönség kegyeit nem igazán keresi, viszont a cinefilek, ők sokat fogják emlegetni a film által felvetett problémákat, kérdéseket és a rendező atmoszférateremtő képességeit.

Letisztult, csontszárazra leszívott (mégis, helyenként kifejezetten érzelmes és hangulatában roppant erős) darabbal állunk szemben, mely nem mond túl sok újat. Az emberek rohadtul el tudnak fajulni, hogy ha a környezetük azt kívánja, egymás torkának tudunk seperc alatt ugrani apróságok miatt. Tudtuk ezt. De Michod van annyira tehetséges filmrendező, hogy ezeket a dolgokat a saját, egyéninek mondható hangján mondja el, minden egyéb mellékzöngét nélkülözve. Üresjárat és felesleges másodpercek nélkül, végig fenntartva a feszültséget.

Megfejelve egy kiváló filmzenével és szuperjó alakításokkal, szemben állunk azzal a filmmel, melyet az év végi összegzőnkben sokat fogunk még emlegetni.

95% Stáblista Rendező: David Michod Főszereplők: Guy Pearce, Robert Pattinson, Scott McNairy Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. július 31.

KRITIKA

A MEGTISZTULÁS ÉJSZAKÁJA: ANARCHIA James DeMonaco új filmjének kedvelhetőségét javarészt az fogja meghatározni, hogy mennyire kedveltük az első film koncepcióját, de ezúttal a kétkedők is nyugodtan tehetnek egy próbát. Írta: Santiagooo

A

történet folytatásában öt új karaktert ismerhetünk meg, akiknek története összekapcsolódik később. Egy higgadt, de profi gyilkos, egy anya és lánya, illetve egy válófélben lévő házaspár reked kint és össze kell fogniuk ahhoz, hogy túléljék az éjszakát.

Már a történetből látszik, hogy a forgatókönyvírók lényegesen jobban odatették magukat. Több a történetszál, amik aztán összekapcsolódnak és együtt tartanak a végkifejlett felé. És hölgyeim és uraim, ha tetszett az előzmény, akkor tilos habozni, ugyanis a folytatás minden szempontból köröket ver az elődjére. A karakterek jobban megírtak, valósabb jellemekkel és ráadásul az ismeretlen színészek is meglepően jól hozzák a karakterüket, hiteles játékot láthatunk tőlük. Borzasztóan jó ötlet volt ilyen irányba elvinni a filmet, ugyanis értelemszerűen sokkal több történés van az utcákon ilyenkor, mint egy gazdag ház körül. Látszik, hogy DeMonaco egy konkrét vízióval állt neki a projektnek és a sminkesek / maszkosok is remek munkát végeztek: nyugodt szívvel állítom, hogy ilyen elcseszettül félelmetes karaktereket ritkán látni filmvásznon, mint

amiket itt felvonultatnak.

A cselekmény feszes, folyamatosan pörögnek az események és az emberben felébred a túlélési ösztön – azt gondolom, ez a film legnagyobb érdeme. Elhiteti velünk, hogy ez még akár létezhetne is és az ember nem tud másra gondolni, mint hogy mennyire nem akarna kinn maradni a Megtisztulás éjszakáján.

Mindemellett azonban érdekes ellentmondás, hogy a film végig gúnyolja az amerikai demokrácia alapjait és egy görbe tükröt állít az egész rendszerrel szemben, mégsem tud mindig megszabadulni a hollywoodi giccsességtől és teátrálisságtól.

Amikor viszont sikerül neki, akkor egy abszolút korrekt, 18 év feletti akcióthrillert kapunk elég kemény verekedésekkel és kivégzésekkel.

Az viszont külön tetszett, hogy nem csak úgy beengedi a karaktereket a világba DeMonaco, hanem nem volt rest jó ötleteket kitalálni és kamatoztatni élesben őket – van itt hivatalos embervadászat, hadsereg, machete-s motoros banda, mexikói gengszterek, sznobok, mártírok és ami csak szem-szájnak ingere.

Egy olyan alkotást kaptunk, ami nem fél feszegetni a határokat és

nyíltan önreflektál a maga alkotta rendszerre, ami talán nem is működik annyira, mint azt mondják az embereknek. Egy pergősebb, izgalmasabb és összességében jobb filmet kaptunk, mint amilyen az első rész volt, bár közel sem hibátlant. A vége felé kibontakozó anarchiára nem hagytak elég időt, ahogy a vége felé feltűnő karakterekre sem, ám ha a tendenciát figyeljük, akkor nem kizárt, hogy jövőre is kiadnak egy részt, hiszen már alig kevesebb, mint egy év van hátra a következő Megtisztulásig. A lehetséges folytatásokban jól lehetne tovább bontogatni ezt a koncepciót és ha ezt a színvonalat tartani fogják, akkor elégedett leszek.

75% Stáblista Rendező: James DeMonaco Főszereplők: Zach Gilford, Frank Grillo, Michael K. Williams Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. július 17.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

HERKULES 2014-ben, amikor még a csapból is a szuperemberek folynak, elég merész feladat Herkulesből is szuperhőst faragni. Legalábbis az egyetlen cél ez lehetett, amikor ennek a valaminek nekiálltak. Írta: Atee007

K

ezdjük azzal, hogy PG-13 amivel alapjáraton nincs gond. De könyörgöm, hogy lehet egy háborús film egyetlen csepp vér nélkül? Olyan mintha Power Rangers-t néznék: csak azt látom, hogy odacsapnak, aztán hogy a másik már borul. A kettő közöttit nem lehet mutatni, meg utána azt sem, hogy kifordulnak a belek, mert nem engedi a PG-13. A gagyi minősítéshez egyébként a sok helyen silány díszletek és sminkek is hozzájárulnak: úgy dobálják fél kézzel a pajzsot a katonák, hogy látszik rajta, hogy műanyagból van. Pedig ez a film sír a patakokban folyó vérért és a durvaságért, elvégre ilyennek képzeljük el az akkori embert. A műfajból jó ellenpélda lehet például a Gyűrűk Ura.

40 / FilmMagazin

Mit is értettem korábban az alatt, hogy szuperhőst akartak faragni Herkulesből? Ugyanúgy egy ikont próbáltak belőle csinálni a népek számára, akire felnézhetnek. Ugyanúgy fel kell nőnie erejéhez, kell a motiváció, egy cél, ami mellett kiálljon, hogy tényleg azzá válhasson, akinek született, és akinek mindenki ismeri. Ez mind szép és jó - lenne, ha nem vérezne el itt is. Főként azért, mert csak szóbeszédből ismerjük hőstetteit, nem látni benne a félistent, csak a koszos zsoldost, aki megy a pénz után.

Egyáltalán nem várok magasröptű filozófiai megfogalmazásokat egy ilyen filmtől, de az enyhe túlzás, hogy az egész filmben egy épkézláb mondat nem hangzik el. Olyan mérhetetlen ostoba beszólások és megnyilvánulások tömkelegeit sorakoztatja föl, hogy fájdalmas hallgatni és nézni, ez főleg a Herkules társainak csúfolt klisémasszának köszönhető.

Egy valamit viszont muszáj kiemelnem, amelyre nem sok példa van ma Hollywoodban, ez pedig a történetben lévő csavar. Aki nem szereti a SPOILER-t, az ezt a bekezdést ugorja át. Nem is maga a csavar volt remek, de az, hogy elő-

jöttek ezzel a „zsoldoserkölcs” témával, és meg merték azt lépni, hogy a „felkelők” nem csupán büdös orkok, akik szegény királyt le akarják taszítani a trónról, ezzel kétségek közé szorítva a hőst, na ez az ami kell ide. Amikor a hős lehet, hogy a rossz döntést hozta, lehet, hogy csak azért harcol azon az oldalon, amelyiken, mert ott volt nagyobb a pénzeszsák. Nem jó és rossz van, hanem egyik oldal van, és másik oldal, mindkettőnek megvan a maga története. Sajnos viszont ezt is sikerült giccstengerbe fojtaniuk a végére. Cserébe mindezek mellett rohadtul unalmas is. De legalább nálunk forgatták, meg Palvin Barbi, meg minden…

35% Stáblista Rendező: Brett Ratner Főszereplők: Dwayne Johnson, Ian McShane, Rufus Sewell Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. július 24.

KRITIKA

SZEXVIDEÓ Mit tegyél, ha a házastársi szex már nem a régi? Készíts házipornót! Írta: Sanya08

A

nnie és Jay fénykorukban ott és annyit kufircoltak, ahol és amennyit csak tudtak. Friss, fiatal pároknál persze ez több, mint természetes, azonban mindig van egy pont, amit előbb vagy utóbb szinte törvényszerű elérni. Házasság, gyerekek, a felelősség- és kötelességtudat fordított arányosságban növekszik a szexuális vággyal és kanossággal, Annie és Jay pedig értetlenül állnak az érzés előtt. Hol ment félre? Hol veszett el a vágy?

Mióta megy olyan nehezen a szex?

Kétségbeesetten keresik hát a megoldást a problémára, mígnem egy zseniális agyszülemény és a pillanat hevének következtében megcsinálják életük első házi szexvideóját. A háromórás kamatymaraton aztán annak rendje és módja szerint egy szerencsétlen véletlen következtében fel is kerül a hálózatra (vagyis a cloud-ra de most ebbe ne menjünk bele, gyakorlatilag lényegtelen).

Megindul hát a harc annak reményében, hogy az illetékes iPad-ekről letörlődjön a zaftos felvétel.

A cselekmény eddig a pontig akár egy Apatow-film is lehetne, az író / rendező, illetve az istállójába tartozó egyéb direktorok egész biztosan

örömüket lelték volna abban, ha egy ilyen alapötlet kerül a birtokukba – és biztosra veszem, hogy az eredmény jobb is lett volna, mint Jake Kasdan rendezése. Nem állítom, hogy borzalmasan rossz lett a Szexvideó, csak éppen a kezdeti ígéretes trágárkodás és Cameron Diaz fenékvillantása (mellet persze nem, hiába is várjuk, csupán egy kis side boobs-szal örvendeztet meg minket) a másfélórás játékidő alatt igencsak kevésnek bizonyul. Arról nem is beszélve, hogy a végéhez érve a film elveszíti saját magát és irtó közhelyes és gyenge moralizálásba kezd, ami egyszerűen nem passzol ahhoz a témához, aminek a mesélésébe belefogott a direktor.

De ha már feladatuknak érezték az alkotók azt, hogy tanulságokkal és érzelgőséggel traktálják a kedves nézőt, talán tehették volna kevésbé klisésebben és kevésbé matinéhangulatban. Ugyanez vonatkozik a film egészére. A viccek olykor képesek mosolyra fakasztani az embert (a kutyás üldözésnek van egy momentuma, amikor elmosolyodtam), de mintha nem nagyon próbálkoztak volna az írók azzal, hogy átütően viccesek legyenek. Megelégednek

azzal, hogy kitaláltak sok közepesen jó poént, csak épp arra nem gondoltak, hogy ezzel bizony nem lehet emlékezetes és túlzottan szórakoztató filmet készíteni. És hiába van főszerepben Cameron Diaz és Jason Segel, akikkel tényleg, semmi probléma nincs az égadta világon.

Passzolnak a szerepbe, tisztességesen játszanak, csak éppen a forgatókönyv túl sok kihívást nem tartogatott számukra. Jack Black is hiába teszi tiszteletét egy cameo erejéig, bár az ő jelenléte valamelyest mosolyra fakasztott. Az egyetlen ténylegesen jó, amit el tudok mondani a filmről az az, hogy Cameron Diaz feneke korához képest (is) kellemes néznivaló. Minden más középszer…

50% Stáblista Rendező: Jake Kasdan Főszereplők: Cameron Diaz, Jason Segel, Rob Lowe Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. július 31-től

FilmMagazin / 41

EXTRA

MONTY PYTHON LIVE (MOSTLY) A popkultúra kevés ikonjának adatik meg a munkásságához méltó búcsú, de a brit humor alapköveinek abszolút sikerült. Írta: TomPowell

P

ersze történhetett volna másként is. Az 1983-as Az élet értelme egyöntetűen a társulat leggyengébb filmje volt – tegyük gyorsan hozzá, hogy két olyan remekművet, mint a Gyalog galopp és a Brian élete nehéz is lett volt felülmúlni, pláne annyi nagyszerű szkeccsfilm után – amit csak tetézett az egyik ős-Python, Graham Chapman 1989-es halála, akivel úgy tűnt, hogy az abszurd humor megtestesítőinek is végleg leáldozott. A társulat szétszéledt, és ugyan alkalomadtán páran egy-egy film erejéig összeálltak (mint John Cleese és Michael Palin a Hal neve, Wanda / Fészkes fenevadak kettősben), és Eric Idle is igyekezett életben tartani a legendát, a rajongók reménykedtek benne, hogy a nem kimondott búcsú nem örökre szólt, még akkor is, amikor pár éve Terry Gilliam egyöntetűen kijelentette, hogy a Monty Python halott. Végül Idle-nek sok év után mégis sikerült rávennie barátait egy „búcsúkoncertre” a Londoni O2 Arénában, amire a rajongók mindig is vágytak, ezzel pedig pontot tettek egy igen hosszú vicc végére. Nem is akármilyet.

Azt viszont le kell szögezni, hogy aki nem szereti – vagy ebben az esetben talán pontosabb az a kifejezés (mindenfajta nagyzolás nélkül), hogy nem érti – a humorukat, az most is kigúvadt szemmel, zavartan tekint a vászonra, hogy mi a vicces, amint a Batley Nőegylet prezentálja a Pearl Harbor-i csatát; hogy miért őrjöng a közönség (vásznon innen és túl), amikor felbukkan a spanyol inkvizíció, vagy miért röhög előre a papagájos jeleneten. Merthogy az egész egy óriási, két órás poén

42 / FilmMagazin

cunami, amit a 70 fölötti átlagéletkorú komikusok olyan profin adnak elő még most, évtizedekkel később is, ahogy utoljára ezekben a szkecscsekben láthattuk őket, hogy azt az azóta kikerült komikus generációk is elirigyelhetnék tőlük.

Pythonék abszolút zseniálisan szemezgettek az életműből és sűrítettek bele minden lényeges és kultikus elemet a két órás show-ba, de természetesen nem csak újra eljátszották őket – amiknek ad egyfajta különös bájt, hogy most 30-40 évvel később, mi tagadás, némileg megereszkedve adnak elő – hanem egy nagyszerű zenés táncos operettet kerekítettek belőle, ami nem mentes az egymásnak (és másoknak) való odamondogatástól, vagy a Chapman előtt lerótt tisztelettől és a zseniális vendégszereplésektől sem. Így történhetett az, hogy a Blackmail jelenet felvezetése elmenne egy Chicago paródiának, a Spam, Spam szkeccs a végére egy opera áriává dagad, és az egyik abszolút csúcspont pedig a Hülye Járások Minisztériumának a táncbetéte, ami mögött akármelyik Step Up film hasonló jelenete elbújhat.

Ugyanakkor itt jön ki a show néhány hibája is. A búcsút is rendező Idle az elmúlt évtizedekben az örökség különböző adaptálásai közben rákapott erre a táncos revü jellegre, és néha elveti a mértéket. A felelevenített és itt-ott harsányabbra, vagy obszcénebbre vett jelenetek ellenére is a bevágásokon – mint például a Hülye Olimpia vagy a Filozófusok Focimeccse – lehet a leginkább teli szájjal röhögni és az ilyen élő showk állandó rákfenéjeként jellemző, az olykor pont nem a lényeget mutató

operatőrt is fel tudtam volna pofozni egy hallal. Ezek azonban mind eltörpülnek amellett, hogy ez az öt zseni – kiegészülve a társulat olyan, szintén örökös tagjaival, mint a nem éppen előnyösen megöregedett Carol Cleveland, vagy a zeneszerző John Du Prez és persze hazai képviselőjük, a feliratért most is felelős Galla Miklós – még mindig ugyanolyan szórakoztató, mint hajdanán, amit a szakma legtöbbje nem mondhat el magáról. Végső búcsú még nem volt ennyire nosztalgikusan megható és hasfalszaggatóan vicces egyszerre, ezek után pedig bátran kijelenthető: ha van tökéletes elköszönés, akkor annak mostantól Monty Python a neve.

Az előadás Magyarországon eddig három alkalommal (augusztus 7-én, 9-én és 15-én) volt látható kizárólag a Cinema City mozikban, viszont jó hír, hogy Sundance Channel októberben a műsorára tűzi majd még egyszer.

EXTRA

A CSALÁDBARÁT AKCI Avagy hogyan tanuljuk meg szeretni és elfogadni azt, hogy a nagy akciósztárok ezentúl mellőzik a vérfürdőt. Írta: Sanya08

M

egértem én a nép haragját, őszintén. Megértem én azt, hogy kötelességének érzi mindenki felháborodni azon, hogy gyerekkorunk / kamaszkorunk / stb. nagy akciósztárjai most már valahol elhagyták a tökeiket és az állítóla-

44 / FilmMagazin

gos több bevétel ígéretébe kapaszkodva és hivatkozva inkább vizet izzadnak vér helyett. Micsoda dolog az kérem, hogy azok a dicső nyolcvanas évek tovatűntek? Amikor egyetlen lövés lerobbanthatta a fejedet, vagy amikor szegény Murphy-t

addig lőtték, amíg csak véres húscafatok maradtak belőle. Mint a legtöbben, én is visszasírom ezt a korszakot, ám most mégis amellett próbálok érvelni, hogy miért nem akkora tragédia a The Expendables - A feláldozhatók 3 alacsonyabb, PG-13-

ÓHŐSŐK VÉDELMÉBEN as korhatár-besorolása.

Idővel az ember megszokja. Elfogadja azt, hogy egyszerűen más idők járnak, mint régen. Nem ugyanazok a trendek az uralkodók és nem ugyanazok az értékrendszerek már.

Képtelenség filmbe úgy belevinni egy szintizenét, hogy az embernek ne ugorjon be az, hogy "hommage", hogy ne vegye tisztelgésnek mondjuk a nyolcvanas évek előtt. Nem lehet úgy véres akciófilmet csinálni,

hogy ne mondjuk rá azt, hogy "Ez olyan, mint amilyen a hetvenesnyolcvanas években volt. Ma már ilyet nem csinálnak, és de mégis, nézd! Történnek csodák!" Most leginkább az amerikai akciófilmekről beszélek, hiszen míg Gareth Evans Jakarta területén igazi, jóvágású, old -school, über-brutál vérfürdőt rendezett kétszer is (The Raid 1-2), addig Hollywoodban valami bűzlik, túlértékelik a korhatár-besorolás és a be-

vétel kapcsolatát. Nem kéne, de ez van, mi gyarló, halandó emberek ez ellen nem sokat tehetünk. Maximum annyit, hogy ha véletlenül készítenek egy R-es filmet, akkor arra elmegyünk tömegesen, hogy bizonyítsuk: van rá kereslet. Ha a komédiákat nézzük, akkor érezhetően ez a helyzet, a korhatáros ökörködésnek nagy keletje van, kérdés, hogy ugyanígy miért nem tudnak gondolkodni az akciófilmeket illetően.

FilmMagazin / 45

EXTRA

Az, hogy Stallone kis dédelgetett franchise-a, a Feláldozhatók harmadik része nemrégiben hivatalosan is PG-13 besorolást kapott, szimplán és egyszerűen financiális okokra vezethető vissza, ez annyira világos, mint a nap. Maga Stallone sem rejtette véka alá ezeket a dolgokat, amikor Cannes-ban az egész bandával a háta mögött bejelentette, hogy ezúttal a vér nem fog fröcsögni, mondván, így még több embert tudnak megszólítani, még több embert tudnak magukhoz édesgetni.

Ergo, a fiatalokat is be tudják csalni a moziba (hülye logika, ha engem kérdeztek, hiszen egy fiatal krapeknak inkább az a vonzó, ha egy film jó véres, bár tény, hogy akkor lehet, nem engedik be a moziba, ha nagyon szigorúak ott), szóval több bevételre számítanak. Kész. Korrekt.

Oké, Sly. Gratulálok. Magadra haragítottad a fél internetet azzal, hogy egy top akciófilmet nem olyan véresre és erőszakosra csinálsz, mint amilyennek mindenki elképzelte, és mint amilyennek normális esetben, egy ideális világban lennie kéne.

46 / FilmMagazin

Mindenki vegyen egy mély levegőt, gurítsunk le egy felest és higgadt, észlény ember módjára gondoljuk át ezt az egész témát. Először is, ez a korhatár-mizéria már az első résztől kezdve kulcsfontosságú kérdésnek számít és már az elejétől fogva az R és a PG-13 közti keskeny határvonalon egyensúlyoztak.

Még élhet az emlékeinkben az az eset, hogy a második részt fenyegette az alacsony korhatár veszélye (egy ideig hivatalosnak számított és Terry Crews agyba-főbe védte a döntést, aztán cáfolták ezt az egészet, mondván hogy elejétől fogva R -esnek tervezték a filmet), úgyhogy egyáltalán nem új keletű ez a dolog.

Tulajdonképpen már az tökösségre vall, hogy kvázi végre fel tudták vállalni magukat és azt mondani: "Igen, PG-13 vagyunk és büszkék is rá."

Végtére is ennyi akció-ikonnal a főszerepben – akik leginkább arról híresek, hogy filmjeikben egyenként több embert mészároltak le, mint a legnagyobb tömegmészárosok egész életükben – alacsony korhatáros filmet forgatni is egyfajta tökös-

ség. Ahogy nézzük. Más részről: vegyünk egy pillantást – függetlenítve a főszereplőket illető előzetes elvárásainktól – a széria történelmére. Leszámítva egy-két csonttörést, CGI-vérzést, nem tudnám igazán, hardcore-módon erőszakos filmeknek tartani. Tudom, tudom. A második rész tartalmaz egy jelenetet, melyben hőseink cafatra lyuggatnak egy szegény ficsúrt. Ez már önmagában elég ahhoz, hogy a szó hagyományos értelmében erőszakosnak címkézzük.

Az igazat megvallva nem is értem azt a felháborodást, amit kiváltott ez az egész, hogy nem lesz R a harmadik The Expendables. Könyörgök emberek, két film után nem tudjátok belátni azt, hogy ha továbbra is ilyen szinten űznék ezt a korhatároskodást, akkor az egésznek nincs értelme? Neccesebb aspektusnak tartom ezen filmeket illetően a sztorit és magát a forgatókönyvet. Legyen egy koherens szkript, legyen karakterük a szereplőknek és köztük legyen kémia, lássuk együtt dolgozni a csapatot és mindenki kapja meg az őt

illető reflektorfényt (rég láttunk, Mr. Snipes!), valamint az operatőr tartsa az akciótól tisztes távolságban a kameráját. Ezek azok a dolgok, amelyek leginkább számítanak.

Nem az, hogy mennyi számítógép által generált vércsepp van a vásznon. Elvégre Rated R volt a Die Hard ötödik része és mégis egy rakás szar lett. Ez nem elég lecke?

Tekintetünket fordítsuk egy pillanatra az egyik legfeltörekvőbb és az idő folyamán minőségi javulást mutató szériájára, a Halálos irambanra. A negyedik résztől kezdve picit más irányvonalat magáénak tudó filmek immáron vérbeli macsófesztiválokká válnak, amelyek végre nem csupán a kipufogók orbitális hangjával és a benzingőz szagával menőznek, hanem azzal is, hogy megannyi kiváló (ha néhol a fizika törvényeinek ellent is mondó) akciójelenetet köszönhetünk nekik. A Feláldozhatók harmadik részének legutóbbi előzetesét nézve és a betűtípust megfigyelve nem tudtam másra gondolni, mint arra, hogy valamelyest példát vesznek a Halálos irambanfilmekről. Őrült kaszkadőrmutatványokat ígérnek, faltól-falig akciójeleneteket (megint csak: fuck the physics), stb. És tudjátok mit? Justin Lin az autós filmjeivel úgy tudott nagybetűs akciófilmet készíteni PG13 besorolással, hogy közben olyan arcokat szerepeltetett, mint Vin Diesel, The Rock, vagy akár Gina Carano. Az, hogy nem hangzott el a fuck szócska lépten-nyomon és nem ömlött a vér, nos egy fikarcnyit sem rontott a dolgokon, a macsóság, a férfias erő és a "fun" ugyanúgy át

tudott jönni és élvezni tudta / tudja a néző. Sőt, még jobban is végezte a dolgát, mint Sly vagy Simon West a maguk osztálytalálkozójával.

The Rock és Vin Diesel összecsapása ütős, tökös, izzadós egymásnak feszülés, ami mondhatni kenterbe veri a Feláldozhatók első részében látható Jet Li / Dolph Lundgren ütközetet (mely egyébként a rendezői változatban sokkal jobb és követhetőbb, nagy kár, hogy elég nehéz hozzájutni). Kérdem én: jobb lenne ez a jelenet vagy ez a film attól, hogy R-es lenne? Nem. Marhára nem. Nem változtatna a lényegén. Egy Hobo With a Shotgun működne PG-sen? Rohadtul nem, ugyanakkor meg ha megnézzük a Casino Royale-t, PG létére egész durva dolgokat láthatunk benne. A lényeg az, mélyen Tisztelt Olvasók, hogy ezek sokszor szart se jelentenek. Lehet egy film PG-13, de nem biztos, hogy mondjuk engedném megnézni a nemlétező gyerekemnek, viszont vannak R-es filmek, ami miatt éppenséggel nem aggódnék, ha megnézné egy pöttöm. Ilyen ez, egy idióta rendszer. Számok csak és levegőbe beszélés, ezért sem tartom fontosnak felháborodni ezen a besorolás-témán. Abba gondolom senki nem gondolt bele, hogy talán ez lesz a három film közül a legjobb, aztán majd foghatják a nagy ellenzők a fejüket megrökönyödésükben: "Jóóóóó, hát annyira nem lett szar, végülis oké. De basszameg, mert mégiscsak pídzsíszörtín, az anyjuk erre-arra…” Ehelyett inkább mindenki nyugodjon le a francba, valószínűsíthető, hogy a harmadik részben

semmi olyat nem fognak eltakarni szemeink elől a cenzorok, rendezők, amit a többiben ne takartak volna el.

Nem lesz belezés, persze. De nem volt az előző filmekben sem. Nem lesz vég nélküli káromkodás. Az előzőekben se nagyon volt, csak elvétve. Ez a sorozat egyébként is nagyban épít az iróniára és kikacsintásra, elég megnézni a második részben felhalmozott kacsintásgyűjteményt, ön- és egymás idézgetését. Ehhez a játékos modorhoz egyébként sem illik az elvárt agreszszió. Nem és kész. Aki az urak erőszakos kalandjaira kíváncsi, annak ott van a Cliffhanger, vagy mondjuk a Statham nevével fémjelzett Crankfilmek. De telhetetlenek és örökös nyafogók azért ne legyünk, inkább reméljük azt, hogy ezúttal egy öszszeszedettebb, szellemesebb, jobb akciókkal és jobb dialógusokkal teli filmet fogunk látni. Elvégre Patrick Hughes szerintem már bizonyított a Red Hill című darabbal. Reméljük azt, hogy picikét példát vesznek a Halálos iramban-filmekről (legalábbis az ötödik, illetve hatodik részről mindenképpen) és egy jó kis buliakciófilmet rántanak össze, amiben egészséges arányban van irónia, karakterépítés (igenis van bennük olyan!), illetve macsóskodás. A lényeg, hogy szórakozzunk egy rohadt nagyot és óriási vigyorral az arcunkon jöjjünk ki a moziból a film után. Nem kell fröcsögő vér ahhoz, hogy Rambónak képzeljük magunkat. Szarjunk hát a korhatárbesorolásra és legyünk pozitívak, uraim. Köszönöm a figyelmet, a védelem ezzel befejezte.

FilmMagazin / 47

SOROZAT

MIT NÉZZÜNK ŐSSZEL? Minden bizalmamat az őszi sorozatpremierekbe vetem… Ez után a nyár után? A tavalyi év végi kudarcok után? Nem is tudok mást tenni, csak remélni, hogy a nulláról már csak felfelé vezethet az út. Írta: Holhós Linda

L

assan véget ér a nyár, elillan a jó idő, és ezzel párhuzamosan befejeződik a nyári sorozatszezon is. Jön az ősz! Amit minden sorozatkedvelő remegő lábakkal vár – már aki van annyira fanatikus, mint én – mivel a természet törvényeivel szemben a sorozatvilágban az ősz a kezdet kezdetét jelenti.

Egyrészt újra megkezdődnek a már kedvelt sorozataink újabb évadjai, másrészt köszönthetjük a fiókákat, hátha… A tavalyi év ez utóbbi szempontból nem volt a legsikeresebbnek mondható, mivel a frissen indított sorozatok nagy százalékban le is morzsolódtak – látványos zokogásba taszítva ezzel engem. Nem amiatt kaptam sírógörcsöt, hogy nem

lesz új évada mondjuk a Draculának, vagy a The Tomorrow Peoplenek, de még csak nem is az sújtott le, hogy elkaszálták a Starcrossedot is, vagy az Almost Human-t is, hanem az volt nagy bánatom egyetlen oka, hogy hagyták őket annyi ideig futni, amíg futottak! Anyám borogass! Mi volt ez a 2014-es év eddig? Fájdalom… Mély, keserves fájdalom. Bezzeg a Beauty and the Beast – ez a gyomorforgatóan buta, értékelhetetlen történettel rendelkező valami (semmi esetre sem nevezném sorozatnak) –, az be lett rendelve. Valaki legyen olyan jó, és magyarázza el nekem, hogy ez így… ez így… ezmiez? Ehhez jön még hozzá, az a silány nyár, ami

mögöttünk van, olyan újoncokkal, mint a The Last Ship – ami minden segítség nélkül kimeríti a „sablonos”, és „szegényes” jelzőket –, vagy mint a Leftlovers – ami olyan mélyenszántóan dögunalmas, hogy a nézőnek kedve volna miatta eret metszeni magán (sok mindent megmagyaráz az, hogy a sorozat egyik alappillére az a Damon Lindelof, aki a Lost egyik alkotója is volt). Hála a sorozatkészítés isteneinek, még az a sorozat is bukásnak indult a nyáron, ami eddig próbálta magát egyenesen vonszolni, a Falling Skies. Nem túl hosszú huzavona után a TNT csatorna bejelentette, hogy a sorozat jelenleg futó évadja lesz a záró évad is egyben. Sajnos azt kell,

AMIKET IDÉN EDDIG MINDENKÉPPEN LÁTNI KELLETT

Vikingek - 2. évad

48 / FilmMagazin

True Detective - 1. évad

Trónok harca - 4. évad

Kemény motorosok: befejező 7. évad szeptember 9-től hogy mondjam: nem vagyok túlságosan meglepve. Az éven eddig három olyan élményem volt sorozatok tekintetében, amit színvonalasnak merek nevezni: 1: Vikings – komolyan mondom, gyönyört éreztem a nézése közben… Gyönyört!

2: True Detective – hangulatában nagyon jól összerakott kis mű volt, megérte a ráfordított időt.

3: Game of Thrones – ezt nem indoklom meg hogy miért is…

Nagy kedvencem volt még kezdetben a Hannibal is, de sajnos ott kezdek némi feszültségesést érzékelni.

Természetesen a sorozat harmadik évadja meg lett rendelve – függetlenül az én érzékeimtől –, így kedves, emberevő sorozatgyilkosunk késő ősztől újra a szórakoztatásunkba fog kezdeni.

Ami nagyon fontos, és amit szerény személyem már esdekelve vár, az a Sons of Anarchy utolsó évadja, ami szeptember 9.-én fog debütálni, egy rendkívüli, 115 perc hosszú résszel. Csak győzzem kivárni…

Aztán 2015-ben már nem lesz újabb rész, ami a fegyvercsempész motoros banda kissé zsúfolt hétköznapjait taglalná… Mi lesz velem? Velünk?

Már most vérzik a szívem.

Aztán természetesen jön még a The Walking Dead is az ötödik szériájával, október 12.-én. Hiába, valamit nem lehet megunni. Frank Darabont és stábja mindent elkövetett azért, hogy mi, zombikedvelők, ne maradjunk csont nélkül, és lássuk

be, profi szintű munkát vittek eddig véghez. Aztán, hogy a tinédzserszívek se maradjanak étek nélkül, újabb évadját, szám szerint a hatodikat fogja nyitni, október másodikán a The Vampire Diaries is – részemről ez a sorozat is a kifutás szélére került, ellentétben testvérpárjával, a The Originals-szal, ami október hatodikán fogja kezdeni 2. évadját.

Október 22-i premierrel folytatódik a The 100 is – máig nem értem ezt miért nem kaszálták el… Fiataljaink most már őseikkel együtt fognak bukdácsolni a kihalt Földön, ami mégsem halt ki egészen. A barbár törzsek klisét lenyúztuk az első évadban, jöjjön hát a meglepetés: a nem annyira barbár, technikailag fejlett túlélőcsoport. Nekem pedig csak egy kérdésem volna: a Bárkán, ami a Föld körül keringett hosszú évtizedeken keresztül, és amin minden volt, ami a túléléshez kellett, pont a távcső volt a hiánycikk? Hogy nem tűnt fel senkinek, hogy odalent – láss csodát! – emberek lézengenek? Mindegy, nem akarom tudni…

Visszatérnek még a Winchester fivérek is. A Supernatural október 7.én fogja indítani 10. évadját. Szép kerek szám! Ezzel a sorozat már őskövületnek számít. Félek, hogy már nem is fogja sokáig húzni – legnagyobb bánatomra. Mint mondottam volt, van amit nem lehet megunni, és a testvérek nekem ilyenek.

Még ha kicsit sablonos is, és ha nyújtják is már, mint a rétest. Ettől függetlenül lelkiekben készülök az

The Walking Dead: 5. évad október 12-től

Odaát: 10. évad október 7-től

FilmMagazin / 49

SOROZAT

AZ ÍGÉRETES ÚJONCOK Gotham

American Horror Story: Freak Show

Constantine elkerülhetetlenre…

Aztán a Zöld íjász rajongók sem kell hogy búslakodásra adják a fejüket, mert október nyolcadikán indul a sorozat harmadik évadja – nem értem, nem értem, nem értem. Oké, egy részről értem: Stephen Amell felsőteste határozottan nem rossz.

Ennyit a sorozat előnyeiről…

Persze a középkategória is jelen lesz idén ősszel is. Középkategória alatt értsd: stabilan tartja magát, kicsit klisé, de reggeli közben, ébredés után tökéletes látványosság.

Ilyenek például a Castle, a Mentalista, vagy akár a Criminal Minds is. És hogy milyen újoncaink lesznek idén, amire érdemes odafigyelnünk?

Ha már Zöld Íjász, akkor kell hogy legyen egy testvérsorozat is, ami már nem is annyira új, meg nem is annyira eredeti, de ki bánja, a ha főszereplő hapsi tini is, meg a közízlésnek megfelelő is? (Érezd a gúnyt!) Jön Flash! Mert ugyan már volt évtizedekkel ezelőtt egy Flashünk, de azóta sokat változott az ipar, hát szaladjunk neki ugyanannak a témának még egyszer. Október hetedikén érezhetjük, ahogy a villám az elevenünkbe csap! – és akkor ennyit a drámaiságról.

50 / FilmMagazin

Október 24.-én visszatérnek az alkotók a démonvadász pályára is.

Jön a Constantine első évadja, mély fájdalmamra sajnos nem az isteni Keanu Reeves-szel…

Nem lesz szabadulás a szuperhősöktől sem. Szeptember 22.-vel debütál a Gotham c. sorozat, ami véletlenül nem Batman-ről fog szólni, hanem Jim Gordonról, rendőri tevékenységéről. Amúgy ezen elképzeléssel nem nagyon szeretnék vitába szállni. Látok benne fantáziát.

Mondjuk elsőre sok mindenben lehet látni a fantáziát, aztán mégis egyik-másik sorozatnak milyen katasztrofális vége lesz…

Az egyszerű krimi rajongóknak is lesz mit a tejbe aprítani. Szeptember 10.-én indul a Stalker nevű új CBS remek. A sorozat előzetese nem túl erőteljes, de megvan az esélye arra, hogy kategóriáján belül hozza majd az elvárt (erős közép)szintet, és ezzel bekerül a „majszolás közben tökéletes műsor” címke alá.

A horrort kedvelőknek sem kell messze menniük idén ősszel, hogy megtalálják önmagukat egy sorozatban. Az American Horror Story: Freak Show október 15.-én fog indulni az FX-en. Ha már horror, akkor

Stalker ez a széria, ha másnak nem is, de igényesnek mindenképpen mondható. Nekem ami kifejezetten tetszik benne, hogy az eddig megjelent három évad három különböző sztorit elevenít meg, a különböző évadok nem kapcsolódnak szervesen egymásba, így külön-külön is értelmezhetőek, élvezhetőek. Az első évad nekem a személyes kedvencem fog maradni.

A most induló sorozatok közül 31nek néztem tüzetesebbnek utána.

31 sorozat, és nem tudok egyet sem nyugodt lélekkel nézésre ajánlani.

Lesz nem egy romantikus, aztán lesz nem egy romantikus / viháncolós fajta, illetve lesz itt thriller is, és kicsit komolyabb hangvételű politikát érintős típus is… Mégis, amikor a promókat néztem, rendre elment a kedvem. Bár ne így lenne, és bár ne lenne igazam. Bár meghazudtolna a sors, és sok remek új sorozattal szórakoztathatnánk magunkat idén őszszel, de figyelembe véve a tavalyi bukások számát, sajnos nehéz bizakodónak lenni…

FilmMagazin / 49

FILMKLASSZIKUS

ÁLLJ MELLÉM! Pár cikkemben már ejtettem szót a ’80-as évek iránit rajongásomról, ami az akkori filmművészeti alkotásokban merül ki igazán. Megismételhetetlen az a hajlam és vágy az újítások felé, amit harminc évvel ezelőtt tapasztalhattak a nézők, és az a szív, minden sallangot mellőző őszinteség, ami számos fantasztikus film mélyén rejlett. Az egyik legjobb és legfelejthetetlenebb képviselője ezeknek a műveknek nem más, mint mostani alanyunk, az Állj mellém! Írta: Török Tamás

A

film Stephen King A test c. novellájának történetét veszi alapul, miszerint 1960-ban egy amerikai kisvárosban egy fiatal, a 13-14 éves Ray Brower már napok óta eltűnt a városból. Pletykák – vagy talán még többek is annál – kapnak szárnyra, amik azt mondják, hogy a fiú már halott, teste pedig nem is olyan messze, a gyalogúton lehet, nagyjából 1-2 napnyi távolságra. Ezt az információt természetesen csak a város ügyeletes csíntevői tudják, ám egy véletlen folytán a Brower fiúval egyidős Vern Tessio is fültanúja lesz ezen információnak, amit rögvest meg is oszt három legjobb barátjával, egyben a film főhő-

52 / FilmMagazin

seivel, a fiúknak pedig nem kell sok ahhoz, hogy a hősies megtalálók cím reményében a holttest nyomára bukkanjanak.

Az Állj mellém! egy olyan kalandot mesél el az idősebb, íróvá avanzsált Gordie Lachance által, amire – a holttestet leszámítva – minden fiatal srác vágyhatott egy nyári szünet során. Ám ekkor jön a csavar: a film olyan érzelmeket és gondolatokat tartalmaz, amik ezt az alapvetően szép környezetű, vidámnak mondható filmecskét képesek hihetetlenül nyomasztóvá és megindítóvá tenni, mindezt úgy, hogy ezeket a behatásokat négy fiatal srác szavain és gesztusain keresztül közli velünk,

teljes hitelességgel.

Mind a négy fiúnak megvan a maga személyes drámája: Gordie lassan egy éve elvesztette az idősebbik fiútestvérét, akinek halálán a szülei képtelenek túltenni magukat.

Gordie az apja szemében világéletében az eredményes sportoló báty árnyékában élt, ami a szörnyű esemény óta csak egyre rosszabb lett, Gordie álmaiban apjától nem hall mást, minthogy neki kellett volna meghalnia a bátya helyett. Ám a személyes drámák sora nem ér véget a barátok között, a csíntevő hírében álló Chris Chambers-t már mindenki elkönyvelte úgy, hogy bűnöző lesz belőle. Nemrégiben azzal vá-

IDÉZET A FILMBŐL Ace Merrill: Befogjátok, vagy ráüljek? Ha bármelyikőtöknek lenne két rongya, azonnal kinyírnám.

>> AZ ÁLLJ MELLÉM! AZ A FILM, GOT. REMEKÜL FÉNYKÉPEZETT,

AMI DEFINIÁLJA A BARÁTSÁTÖKÉLETESEN CASTING-OLT MEGISMÉTELHETETLEN HANGULATÚ REMEKMŰ, AMIT VÉLHETŐLEG SOHA NEM FOGUNK ELFELEJTENI. << dolták meg, hogy egy kisebb összeget emelt el a helyi iskolától. Chrisnek szeretnék egy külön bekezdést is szentelni, így térjünk át a mindig marháskodó, önjelölt kadétra, Teddy Duchamp-ra. Teddy apja elvileg Vietnámban harcolt, amire a fiú leírhatatlanul büszke, szinte ez tölti ki a mindennapjait, még annak ellenére is, hogy az apja teljesen elvesztette az eszét a háború után, olyannyira, hogy egyszer leégette a fiú bal fülét.

Végül, de nem utolsósorban itt van a kalandindító Vern, aki az esetlen, megmosolyognivaló duci fiú szerepét tölti be, akinek gyakorlatilag végig az a szerepe, hogy kontrasztja legyen a másik három srác hangulatának. Ez a négyes messze minden idők egyik legjobbja, kiknek karaktereiből a remek forgatókönyvnek és történetnek köszönhető jellemfejlődés hozta ki a maximumot.

A kétnapos túra során a fiúk kezdenek rájönni arra, hogy talán mégsem olyan nagy buli egy halott testet látni. Ez a gondolat szép lassan elburjánzik, és a barátok kezdenek megnyílni egymásnak. Láthatjuk, ahogy Teddy a végletekig kiáll az apja mellett, egy olyan ember mel-

lett, aki megnyomorította őt. Az őszinte szeretet példája ez. Ám a film leggyönyörűbb, és egyben legszívszaggatóbb pontját Gordie és Chris barátsága és drámája képezi.

Nem lövöm le a konkrétumokat azok számára, akik még nem látták a filmet, ám Chris személyében a "potenciális bűnöző" felvezetés ellenére a filmtörténet egyik legimádnivalóbb és legintelligensebb, nem csak gyermek, de emberi karakterét ismerhetjük meg. Chris szájába pontosan olyan szavakat, gondolatokat adtak, melyek egy olyan fiatal fejében fogalmazódhattak meg, aki az emberi ostobaság és előítéletek miatt képtelen bizonyítani értékeit, egyelőre(!). Az út végén pedig már biztosak leszünk abban, hogy mindenkinek egy olyan barátra van szüksége, mint Chris Chambers.

A film lezárása, és legutolsó (ahogy azt később Rob Reiner rendező elárulta, utólag odaszerkesztett) gondolata koronázta meg az Áll mellém!-et. Ami pedig számomra fokozta az egész film drámáját, hogy a fantasztikus színészi alakítások közül a legjobb, Chris karakterét megszemélyesítő fiatalabb Phoenix

testvér, River 23 évesen, egy hihetetlenül ostoba és elkerülhető módon, buliban összeszedett drogok általi halált halt. Biztosra mondhatom, hogy a színésztársadalom hatalmasat veszített ezzel. Ám szerencsére a többi színész még életben van. A Teddy-t alakító Corey Feldman a '80-as évek talán legnagyobb gyerekszínésze volt (lásd még pl.: Kincsvadászok), és nagyjából ebben a titulusban maradt meg máig is. A Gordie-t alakító, manapság sorozatszínész Wil Wheaton talán kicsit kilóg a sorból, Gordie drámájából a "szokásos" fájdalmakon túl talán egy kicsit többet is ki lehetett volna hozni. A kis duci Vern szerepében pedig Jerry O'Connell brillírozott. Aki esetleg nem ismerni a Sliders egykori sztárját, az nézzen meg egy "előtteutána" képet. Szájat tátani ér. Nem mellesleg a filmben a rosszfiú szerepében feltűnik Kiefer Sutherland is, aki máig az egyik kedvenc színészem ebben a kategóriában.

Az Állj mellém! az a film, ami definiálja a barátságot. Remekül fényképezett, megismételhetetlen hangulatú remekmű, amit soha nem fogunk elfelejteni.

FilmMagazin / 53

KÖV. HÓNAP SÍROK KÖZÖTT A New York-i ex-zsaru, Matt Scuddert (Liam Neeson) nem hivatalos magánnyomozóként a törvény árnyékos oldalán tesz szívességeket némi készpénzért cserébe.

Amikor Scudder elvállalja, hogy segít egy heroin dílernek (Dan Stevens) elkapni pár tagot, akik elrabolták és brutálisan meggyilkolták a feleségét, szembesül vele, hogy ezek a vadállatok nem először tettek ilyet… és úgy tűnik, nem is utoljára. A jó és rossz közötti határvonal teljesen elmosódik, és Scudder versenyt fut az idővel, hogy nyomukra akadjon New York peremvidékén, mielőtt újra gyilkolnak.

SRÁCKOR Richard Linklater új filmje, a Sráckor eleddig példátlan filmes kísérlet és egyedülálló mozis élmény. Olyan fikciós dráma, amely ugyanazt a néhány színészt követi egy 12 éves időszakon át, 2002-től 2013-ig, ily módon a filmben megtett páratlan utazás egyszerre nagy ívű és intim, végigvezet a gyermekkor életörömén, a modern család mindent megrendítő változásain, és magán az időn. A film a 6 éves Masont (Ellar Coltrane) követi az ember életének legradikálisabban változó évtizedén át a családi költözések, viták, házassági kudarcok, újra házasodások, új iskolák, első szerelmek, elvesztett szerelmek, jó időszakok, ijesztő időszakok, és a szívfájdalom és rácsodálkozás állandóan lüktető keveredésének ismerős kavargásán keresztül. Ám a végeredmény kiszámíthatatlan, ahogy az egyik pillanat a másikba szövődik, így adva ki a felnövésünket formáló események mélyen személyes élményét, és életünk mindig változó természetét.

54 / FilmMagazin

MELLÉKLET

P S H Az év elején ismét elvesztettünk egy legendát, a generációja legjobb színészének tartott Philip Seymour Hoffman-t. A február 2-ai halála kapcsán nem igen emlékeztünk meg a dologról, most viszont , hogy itthon is bemutatják utolsó befejezett filmjét, eljött az idő, hogy részletesen is meséljünk eme kiemelkedó tehetség nem mindennapi karrierjéről, ami sajnos hamarabb ért végett, mint kellett volna. Hölgyeim és Uraim, búcsúzunk. Írta: Spike

1967 2014

P

hilip Seymour Hoffman 1967. július 23-án született a New York állambeli Rochester külvárosában található Fairport faluban. Édesanyja, Marilyn O’Connor (született Loucks), aki a közeli Waterlooból származott, és mielőtt megkezdte volna ügyvédi majd bírói praktizálást, előtte általános iskolai tanárnőként tevékenykedett. Édesapja, a Genevai származású Gordon Hoffman, az amerikai székhelyű multinacionális dokumentumkezelési vállalatnál, a Xenox Corporationnél dolgozott. Egy bátyja van, a forgatókönyvíró és rendező Gordon Richard Hoffman, valamint két nővére: Jill és Emily. A család legnagyobb fájdalmára mindannyian túlélték a tragikus hirtelenséggel elhunyt, rendkívüli affinitású színészt.

A kis Philip katolikus keresztelést kapott, és számos, nagy tömegeket megmozgató istentiszteleten is részt vett, bár soha nem volt mélyen vallásos. Kilenc éves korában szülei elváltak, Philip-et pedig édesanyja nevelte tovább. Már gyerekkorában szenvedélyesen rajongott a sportért: főleg a baseball és a pankráció világa varázsolta el. 12 éves korában volt alkalma megcsodálni a néhai Arthur Miller, világhírű drámaíró 1947-ben publikált művének, az All My Sons-nak a színpadi változatát, amely azonnal szikrát lobbantott benne. 2008-ban így emlékezett vissza: „Megváltoztam, folyamatosan változtam, miközben tapasztalatot szereztem. Egy valóságos csoda volt a számomra.” Ekkor esett szerelembe a színház iránt; főleg édesanyján keresztül, aki szintén rajongott az előadásokért, és ketten együtt rendszeres látogatói voltak a különböző daraboknak. Akkoriban látta egy produkcióban a mindössze tízesztendős Robert Downey, Jr.-t a Quilters című musicalben, valamint Stuart E. Hample Alms for the Middle Class művének azonos című adaptációjában, amelyek szintén inspirálóan hatottak rá. Egy sajnálatos nyaksérülés véget vetett sportpályafutásának, így 14 évesen édesanyja hatására átértékelte életét, és tevékenységet váltott. Csatlakozott egy színi klubhoz, amely iránt kezdetben erősen elhivatott volt, hiszen vonzódott egy ott dolgozó hölgy iránt.

Szenvedélyessége akkoriban intenzív méreteket öltött: „Imádtam a bajtársiasságot, az embereket, és akkor döntöttem el, mit is akarok csinálni” – emlékszik vissza a korábbi érára Hoffman. 17 évesen nagy szerencse érte, hiszen tanulhatott a Saratoga Springs városában található New York State Summer School of the Arts nevű nívós intézményben, amely egy bentlakásos középiskola volt. Itt ismerte meg későbbi munkatársait: Bennett Miller rendezőt és Dan Futterman színész / forgatókönyvírót. Miller akkoriban így emlékezett meg

Hoffman népszerűségéről: „Vonzott minket a tény, hogy mindent, amit csinált, azt komolyan tette. Mindig szenvedélyes volt.” Később számos drámai alkotásban foglalkoztatták, majd az amerikai felsőoktatás egyik fellegvárában, a New York-i Egyetem falai között folytatta tovább tanulmányait, azon belül is a Tisch School of the Arts-ban, amely egyike a tizenöt iskolát magába foglaló egyetemi komplexumnak. A Fairporti Középiskolában sikeresen lediplomázott, majd tovább képezte magát a Circle in the Square Theatre nevű Broadway színházban. Hoffman-nak ekkoriban számos pozitív élménye volt New Yorkban. Jegyszedőként vállalt állást, barátaival közösen megalapította a Bullstoi Ensemble színi társulatot, majd 1989-ben dráma szakon lediplomázott.

A diploma megszerzése után Broadway színi intézményekben játszott, amely egyben pénzkereseti forrás is volt akkoriban a számára. 1991-ben debütált a filmvásznon a nagysikerű Esküdt ellenségek című amerikai rendőrségi-dráma sorozat „The Violence of Summer” című epizódjában, ahol egy olyan férfit alakított, akit

12 ÉVES KORÁBAN VOLT ALKALMA MEGCSODÁLNI A NÉHAI ARTHUR MILLER, VILÁGHÍRŰ DRÁMAÍRÓ 1947-BEN PUBLIKÁLT MŰVÉNEK, AZ ALL MY SONS-NAK A SZÍNPADI VÁLTOZATÁT, AMELY AZONNAL SZIKRÁT LOBBANTOTT BENNE: „MEG-VÁLTOZTAM, FOLYAMATOSAN VÁLTOZTAM, MIKÖZBEN TAPASZTALATOT SZEREZTEM. EGY VALÓSÁGOS CSODA VOLT A SZÁMOMRA.

AZ EGY ASSZONY ILLATA CÍMŰ ALKOTÁSRA VISSZAEMLÉKEZVE: „HA AKKOR NEM SZEREPELTEM VOLNA EBBEN A FILMBEN, MA NEM AZ AZ EMBER LENNÉK, AKI MA VAGYOK.”

nemi erőszakkal vádoltak meg. A széria 20 évadot élt még és 456 részt termelt ki. Mozi bemutatkozására egészen a következő évig kellett várnia, amikor is játszhatott Phil Hoffman-ként a Triple Bogey on a Par Five Hole című független krimi-komédiában. Később felvette nagyapja nevét, a Seymour-t, hogy ne tévesszék össze a későbbiekben hasonló nevű színészkollégájával. 1992 -ben a Stukker című szatirikus-vígjátékban kapott szerepet, majd még szintén ebben az esztendőben, egy vígjátékban, a Páratlan prédikátorban láthattuk Steve Martin partnereként. Ezen alkotásokban nyújtott erőfeszítései meghozták számára az elismertséget, hiszen játszhatott az Oscar-díjas Egy asszony illata című műremek-

ben – egy elkényeztetett diákot formált meg – Al Pacino oldalán, aki e szerepe eljátszása miatt kapta meg végül hőn áhított Aranyszobrocskáját. Hoffmann öt meghallgatáson vett részt, mire beválogatták a stábba. A film végül 134 milliós bevételt termelt világszerte, Hoffman pedig rivaldafénybe került. Visszaemlékezve később elmondta: „Ha akkor nem szerepeltem volna ebben a filmben, ma nem az az ember lennék, aki ma vagyok.”

Akkor döntötte el végleg, hogy abbahagyja egy csemegeüzletben való munkásságát és végleg professzionális színészé avanzsál – ezen szerelemnek szenteli életét a továbbiakban.

Az 1990-es években több kisebb szerepben játszott.

1993-ban három produkcióban is feltűnt a vásznon: a Joey Breaker című romantikus produkcióban; a Barátom a halálom című vígjátékban; vagy John Cusack társaságában, a Nesze semmi, fogd meg jól! c.bűnügyikomédiában, amelyben Cusack gazdag barátját formálta meg zseniálisan. 1994-ben, a kirobbanó akciófilmben, a Szökésben egy tapasztalatlan gengsztert keltett életre, olyan sztárok oldalán, mint Alec Baldwin, vagy az Oscar-díjas (Szigorúan bizalmas – 1997) Kim Basinger, de még ebben az évben játszott Ha a férfi igazán szeret című romantikus produktumban, Andy García, valamint Meg Ryan partnereként. Rendőr-helyettesként a kritikailag elismert, néhai színészóriás-rendező, Paul Newman – egyike Hoffman példaképeinek – alkotásában, a Senki bolondjában brillírozott.

Ekkor már egyre jelentősebb színpadi darabokban is játszott és fontos állomás volt munkásságában, amikor csatlakozott a New York-i non-profit orientáltságú társasághoz, a LAByrinth Theater Company-hez. Az egyesület számos munkát kínált a számára, valamint a társulat művészeti vezetője és alapítója, John Ortiz is egyengette karrierjét. 1995-ben csupán egyetlen rövidfilmben

kapott a szerepet: a mindösszesen 22 perces, The Fifteen Minute Hamlet című Erzsébet-kori szatírában, amelyben olyan híres karaktereket személyesített meg, mint Horatio, Bernardo vagy Lear. Nem mellesleg Austin Pendleton Hamletjében is szerepet kapott.

Az Egy asszony illatában nyújtott alakítása okán felfigyelt rá Paul Thomas Anderson rendező, aki munkát ajánlott neki az 1996-os bűnügyi filmben, a Szerencse dolgában, amelyben egy fiatal, magabiztos szerencsejátékos alteregóját öltötte magára. Ezzel a kooperációval alapozta meg pályáját, hiszen a színész-rendező duó összeszokott párossá érlelődött, és Anderson minden filmjében helyet biztosított a feltörekvő művésznek. Ezt követte az akkori esztendő egyik legnagyobb kasszasikere, a rendkívül izgalmas és látványos Twister c. katasztrófafilm, a német származású Jan de Bont tolmácsolásában. A 92 milliós büdzséből forgatott szuperprodukció közel félmilliárd dollárt jövedelmezett világszerte, és rentábilissága mellett a kritikusok is elismerően bólintottak rá. Hoffman egy hiperaktív viharkutatót formált meg a moziban, az Oscar-díjas (Lesz ez még így se! – 1997) Helen Hunt, valamint Bill Paxton társaságában. A People, amerikai heti közéleti magazin felmérése és a rajongók Facebook visszajelzései alapján az elsöprő erejű „tornádót” tartják a katasztrófafilmek legsikeresebb alkotásának. 1997-ben ismételten Anderson-nal dolgozott együtt: ezúttal egy mára már kult-klasszik státuszba emelkedő opusban, a pornóvilág aranykorába elkalauzoló Boogie Nights-ban játszott egy meleg stábtagot olyan színészpalettán, ahol szerepelt többek között Mark Wahlberg, Julianne Moore, vagy éppen Burt Reynolds is. A filmet minden téren óriási ováció övezte, és gyakran emlékeznek úgy erre az alkotásra, mint az első olyanra, amelyben Hoffman prezentálta valódi tehetségét. David Fear, a The Rolling Stones magazin újságíró-

ja szerint a „meztelen érzelmi kiszolgáltatottság” együtt járt azzal, hogy egyszerűen nem tudtad levenni róla a szemedet.” 2012-ben Hoffman elismerését fejezte ki Anderson iránt, akit nemes egyszerűséggel „összehasonlíthatatlannak” titulált.

Folytatva az erőteljes lendületet, 1998-ban öt alkotásban láthattuk. Az 1998-as krimiben, az Amerikai bérgyil*kosnőben, a romantikus-vígjátékban, a Csodaországvégállomásban; mindkettő nagy kudarc volt a számára.

Ezután jött a kritikai- és anyagi sikert hozó krimikomédia, A nagy Lebowski a Coen testvérek rendezésében. Hoffman régóta nagy rajongója volt a rendezőpárosnak, és kissé izgult is, hogyan játsszon nekik: „Nem gondoltam a sikerre, de szép dolog volt tagja lenni a projektnek, és természetesen vicces is” – nyilatkozta később. Az Oscar-díjas (Őrült szív – 2009) Jeff Bridges és a szintén zseniális John Goodman voltak a partnerei. A filmben egy önelégült segédet formált meg, amely igaz, hogy kis szerep volt a számára, mégis elmondása szerint ez emelte kultstátuszba és biztosított neki a továbbiakban egy szilárd alapot, hírnevet és népes rajongótábort. A boldogságtól ordítani című embergyűlölő drámai-komikában egy cseppet sem hálás szerep jutott neki. A film három nővér életét követte nyomon, Hoffman pedig egy magányos, durva telefonbetyárt alakított, aki egyszer egy dühös beszélgetés alkalmával maszturbált. Az emlékezetes és provokatív jele-

DAVID FEAR, A THE ROLLING STONES MAGAZIN ÚJSÁGÍRÓJA PHILIP SEYMOUR HOFFMAN BOOGIE NIGHTS-BELI ALAKÍTÁSÁRÓL: „A MEZTELEN ÉRZELMI KISZOLGÁLTATOTTSÁG” EGYÜTT JÁRT AZZAL, HOGY EGYSZERŰEN NEM TUDTAD LEVENNI RÓLA A SZEMEDET.”

netre így emlékszik vissza a filmesztéta, Murray Pomerance: „Zavarba ejtően kínos és nyers teljesítmény volt.” Az Associated Press, amerikai bázisú multinacionális, non-profit hírügynökség írója, Jake Coyle a mozitörténelem egyik leghátborzongatóbb karakternek írja le Hoffman filmbéli alteregóját, valamint Xan Brooks kritikus is dicsérete hitelesen indulatos alakítását. A mű széles körben vitatott volt, mégis lelkesen fogadták, és szerepét gyakran említi a szakma a legnagyobb teljesítményei között. Végül ebben az esztendőben az utolsó produkciója a Patch Adams című vígjáték volt, melyben egy diplomás orvost formált meg, az Oscarra érdemes (Good Will Hunting – 1997) Robin Williams partnereként. A filmet a kritikusok alulértékelték, a nézőket viszont elbűvölte az alkotás, amely Hoffman életpályájának egyik legnagyobb bevételt termelő mozija.

1999-ben egy transzvesztitát alakított Joel Schumacher drámájában, a Hibátlanokban, a kétszeres Aranyszobrocskát nyert (A keresztapa 2 – 1974, Dühöngő bika – 1980) Robert De Niro oldalán. Hoffman szerint De Niro a legimpozánsabb színészek egyike, és nagyon büszke volt arra, hogy együtt dolgozhatott kedvencével, aki elmondása szerint még inspirálóbban is hatott rá.

Habár a jegypénztáraknál nem teljesített jól a film, a kritikusok mégis méltatták Hoffman alakítását, aki képes volt klisék nélkül is abszolválni egy ilyen kényes szerepet. A világhírű filmkritikus, Roger Ebert egyenesen az „egyik legjobb új karakterszínésznek” titulálta. Alakításáért egy Screen Actors Guild Award-díjjal honorálták.

Még eben az esztendőben szintén szerepet kapott Anderson újabb alkotásában, a nagysikerű Magnólia című drámában, amelyben egy ápolót formált meg lehengerlő módon. A teljesítményét még az egészségügyi ágazat is elismerte, valamint a Village Voice ingyenes, napi bulvármagazin egyik írónője, Jessica Winter egyenes az egyik legemlékezetesebb munkájának tartotta Hoffman ezen alakítását, akit egy őrangyalhoz hasonlított, aki ápolja haldokló édesapját. A Magnólia minden idők

A BOLDOGSÁGTÓL ORDÍTANI CÍMŰ EMBERGYŰLÖLŐ DRÁMAI-KOMIKÁBAN EGY CSEPPET SEM HÁLÁS SZEREP JUTOTT NEKI. A FILM HÁROM NŐVÉR ÉLETÉT KÖVETTE NYOMON, HOFFMAN PEDIG EGY MAGÁNYOS, DURVA TELEFONBETYÁRT ALAKÍTOTT, AKI EGYSZER EGY DÜHÖS BESZÉLGETÉS ALKALMÁVAL MASZTURBÁLT. JAKE COYLE A MOZITÖRTÉ-NELEM EGYIK LEGHÁTBORZONGATÓBB KARAKTERNEK ÍRJA LE HOFFMAN FILMBÉLI ALTEREGÓJÁT, VALAMINT XAN BROOKS KRITIKUS IS DICSÉRETE HITELESEN INDULATOS ALAKÍTÁSÁT. A MŰ SZÉLES KÖRBEN VITATOTT VOLT, MÉGIS LELKESEN FOGADTÁK, ÉS SZEREPÉT GYAKRAN EMLÍTI A SZAKMA A LEGNAGYOBB TELJESÍTMÉNYEI KÖZÖTT.

egyik legkedveltebb alkotásai közé került a személyes listáján, és ez az egyik kedvence a színésztől.

Következő szerepét pályafutása egyik legnagyobb sikerében, a kritikailag és anyagilag is hangos pozitív ovációval övezett A tehetséges Mr. Ripley-ben kapta 1999-ben, parádés szereposztás mellett. Együtt játszhatott az Oscar-díjas (Good Will Hunting – 1997) Matt Damon-nal, a szintén Aranyszobrocskára érdemes (Szerelmes Shakespeare – 1998) Gwyneth Paltrow-val, Jude Law-val, valamint a két Oscar nyertes (Aviátor – 2004, Blue Jasmine – 2013) Cate Blanchett-el is. A műben egy ripacsot alakított, aki zaklatja és kigúnyolja Damon karakterét, és olyannyira sikerült ismételten brillíroznia, hogy másik nagy idolját, az Oscar-díjas (Kramer kontra Kramer – 1979, Sophie választása – 1982, A vaslady – 2011) Meryl Streep-et is lenyűgözte: „Egyenesen felültem, majd megkérdeztem: Ki az? Istenem, ez a színész merész – gondoltam. Ő képes volt megtenni azt, amelyért mi mind küzdünk. Ő tiszteletet

HOFFMAN SZERINT DE NIRO A LEGIMPOZÁNSABB SZÍNÉSZEK EGYIKE, ÉS NAGYON BÜSZKE VOLT ARRA, HOGY EGYÜTT DOLGOZHATOTT KEDVENCÉVEL, AKI ELMONDÁSA SZERINT MÉG INSPIRÁLÓBBAN IS HATOTT RÁ.

MERYL STREEP A TEHETSÉGES MR. RIPLEY C. FILMBEN NYÚJTOTT ALAKÍTÁSÁRÓL: „Ő KÉPES VOLT MEGTENNI AZT, AMELYÉRT MI MIND KÜZDÜNK. Ő TISZTELETET ADOTT ENNEK A SZÖRNYŰ KARAKTERNEK, AMIT MEGÉRDEMEL, ÉS LENYŰGÖZŐVÉ VARÁZSOLTA.

adott ennek a szörnyű karakternek, amit megérdemel, és lenyűgözővé varázsolta” – nyilatkozta Streep. Jeff Simon a The Buffalo News-tól Fredie Miles karakterét a „legigazabb amerikai felső osztálybéli balfácánnak” nevezte. Az ebben a műben és a Magnóliában nyújtott teljesítménye okán Hoffman kapta meg a Legjobb férfi mellékszereplőnek járó nívós elismerést a The National Board of Review of Motion Pictures-től (a New York-i és a Los Angeles-i kritikusok díja).

Az 1990-es évekbeli szerepei megalapozták Hoffman hírnevét, és egy olyan kivételes tehetségű színész érett meg és nőtt fel a legnagyobbak közé, akire bármikor és bárhol lehetett fenntartások nélkül számítani. A tapasztalatot, ahogyan a színész képes volt bánni verbális- és nonverbális eszköztárával, miközben különböző alakításokban csodálhattuk őt, David Kamp a következőképpen írta le: „Olyan, mint amikor felfedezel valamit egy gabonapehely dobozában, kapsz egy bónuszt, vagy összefutsz egy régi barátoddal.” Murray Pomerance, 2000-ben pedig így nyilatkozott: „Hoffman mindenhol ott volt, a sztárvilág csúcspontján lebegett.”

A millennium beköszöntésekor következett újabb szerepe David Alan Mamet vígjátékában, az Ennyiben!, amely film forgatását megnehezítette az új-angliai vidék.

Habár az alkotás csak korlátozott forgalmazást kapott, a kritikusok mégis dicsérték. Még ugyanebben az eszten-

SZÍNHÁZI SIKER ÉS RENDEZÉS LEGELŐSZÖR AZ 1999-ES BROADWAY DARABBAL, A THE AUTHOR'S VOICE-SZAL SZERZETT MAGÁNAK ELŐSZÖR SZÍNI ELISMERÉST, AMELYÉRT EGY DRAMA DESK AWARD ELISMERÉSBEN RÉSZESÜLT. 2000-BEN AZ AMERIKAI SZÁRMAZÁSÚ DRÁMAÍRÓ, SZÍNÉSZ ÉS RENDEZŐ, SAM SHEPARD 1980-BAN PUBLIKÁLT TRUE WEST CÍMŰ DARABJÁBAN BRILLÍROZOTT, FELVÁLTVA JOHN CHRISTOPHER REILLY KOLLÉGÁJÁVAL, ÍGY MÁRCIUS ÉS JÚLIUS KÖZÖTT NEM KEVESEBBSZER, MINT 154-SZER TŰNT FEL ALAKÍTÁS KÖZBEN, AMELYÉRT EGY NÍVÓS TONY AWARD-DÍJJAL JUTALMAZTÁK A LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ KATEGÓRIÁBAN. BENJAMIN D. "BEN" BRANTLEY, SZÍNHÁZI KRITIKUS ÉS ÚJSÁGÍRÓ A THE NEW YORK TIMES-TÓL HOFFMAN JÁTÉKÁT KARRIERJÉNEK LEGJOBB SZÍNI ALAKÍTÁSNAK TARTOTTA, ÉS EGYENESEN „ZSENIÁLISNAK” NEVEZTE. MINT RENDEZŐ IS RANGOS HONORÁRIUMBAN RÉSZESÜLT, HISZEN A 2001-ES JESUS HOPPED THE 'A' TRAIN, VALAMINT A 2003-AS OUR LADY OF 121ST STREET CÍMŰ DARABJAIÉRT IS MEGKAPTA A DRAMA DESK ELISMERÉST. MINT MINDKÉT POZÍCIÓBAN JELESKEDŐ ALKOTÓ MEGJEGYEZTE: „A SZÍNÉSZET SEGÍT NEKED JOBB RENDEZŐVÉ VÁLNI, RENDEZŐI TAPASZTALATTAL PEDIG MÉG JOBB SZÍNÉSZÉ VÁLSZ, FŐLEG HA RENDELKEZEL VIZUÁLIS VÉNÁVAL, HISZEN EGY RENDEZŐNEK SZÜKSÉGE VAN A TERVEZÉSRE, TÖRTÉNETMESÉLÉSRE… MERT RENDEZŐKÉNT KÉPES VAGY MAGADAT OBJEKTÍVAN SZEMLÉLNI EGY MÁSIK SZÍNÉSZEN KERESZTÜL.”

dőben, Cameron Crowe önéletrajzi ihletésű novellájának filmes adaptációjában, a Majdnem híres c. komédiában kapott szerepet, amely az 1970-es évek zeneiparába kalauzolta el a nézőt. A néhai zenészt, Lester Bangs-t keltette életre. Elmondása szerint nem volt könnyű a szerep, de mivel látta akkoriban a BBC interjúk során az elhunyt művészt, így képes volt őt valósan ábrázolni. 2001-ben a The Party’s Over című dokumentumfilmben hallhattuk az orgánumát, mint narrátor, amely mű a 2000-es elnökválasztásokat dolgozta fel.

Egy „politikailag tájékozott, de elidegenült X generációt” szólított meg, és mint politikában jártas személy a demokráciával, az országot égető problémákkal, valamint politikai folyamatokkal foglakozott, miközben megpróbálta felfedni az igazságot is. 2002-ben Todd Louiso filmjében, a Love Liza című vígjáték-drámában tűnt fel a vásznon, pedig még tréfásan előtte meg is jegyzete, hogy: „Még ha engem fel is kérnének a főszerepre, elképzelhető, hogy talán inkább a nem főszerepet választanám.” A forgatókönyvet bátyja, Gordy írta. A filmben Hoffman egy özvegyembert alakított, aki öt éve elveszítette a feleségét öngyilkosság miatt, és hogy megpróbáljon megbirkózni a teherrel, távirányítású repülőgépmodelleket épített. Elmondása szerint ez volt az egyik legszebb script, amit valaha olvasott: „a bánat hihetetlenül alázatos feltárása” – nyilatkozta. Sajnos kritikusi körökben már nem voltak ennyire elragadtatva a műtől, és

igaz, hogy a BBC szerint Hoffman megmutatta, „mire képes valójában”, a film végül nem kapott túl jó értékeléseket, és mindössze 210 ezer dollárt jövedelmezett.

2003-ban az Owning Mahowny című drámában kapott szerepet, amely Brian Molony, torontói bankár életét dolgozta fel, aki Kanada történetének legnagyobb csalását követte el. Hoffman személyesen is találkozott Molony-val, aki segített neki felkészülni minél hitelesebben a szerepére. Eltökélt volt, hogy ne ragaszkodjon a filmkarakterek sztereotípiáihoz, és a minél realisztikusabb ábrázolás érekében jóváhagyást kapott a londoni székhelyű Royal College of Psychiatrists intézménytől is. A világhírű filmkritikus, Roger Ebert méltatta az alkotást, sőt, az akkori év egyik legjobbjának titulálta, valamint Hoffman teljesítményétől is el volt ragadtatva: ”A fegyelem és pontosság remekműve” – nyilatkozta. A kritikusok dicsérték a filmet, viszont a jegypénztáraknál már nem voltak ilyen pozitívak a visszajelzések.

Még ebben az évben egy kisebb szerep erejéig láthattuk az Oscar-díjas (Az angol beteg – 1996) Anthony Minghella amerikai polgárháborús érájában játszódó romantikus-drámájában, a Hideghegyben, parádés szereposztás mellett. A nagysikerű, Aranyszobrocskát nyert alkotásban egy erkölcstelen prédikátort formált meg, és elmondása szerint a szerep eléggé összetett volt: „tömeges ellentmondás” – nyilatkozta. Még ugyanebben az esztendőben a megboldogult Nobel-díjas Eugene Gladstone O'Neill darabjának egy Broadwayadaptációjában láthattuk áprilistól augusztusig, az Oscar nyertes (Júlia – 1977) díva, Vanessa Redgrave oldalán. Robert Falls rendező később kommentálta az elkötelezettséget és a tapasztalatot, amellyel Hoffman életre keltette az alkoholista Jamie Tyrone-t: „Minden éjjel felriadt, elemi erővel, mivel nem tudta elhagyni a szerepét. Phil magával vitte.” Szerepéért megkapta második Tony-díj jelölését is. 2004-ben Ben Stiller partnereként láthattuk a romantikus-vígjátékban, a Derült égből Pollyban, amely minden téren relatíve sikernek bizonyult. A People magazin reagálva teljesítményére megírta, hogy: „Hoffman komikus alakításai közül ez bizonyult a legjobbnak.”

Karrierjének legfontosabb állomása kétségtelenül a 2005-ös Capote című bibliográfiai opus volt, amely a megboldogult világhírű író, Truman Streckfus Persons (Truman Capote) életén alapult, és feldolgozta azt az érát, amikor is megírta életéneke egyik csúcspontját, a Hidegvérrel c. bűnügyi regényt. Mivel a címszerepet osztották rá, ezért a tőle már megszokott, rendkívüli precizitással igyekezett életre kelteni a néhai írólegendát. A szerepe kedvéért lefogyott, négy hónapon át tanulmányozta Capote stílusát, modorát, nőies orgánumát. Elmondása szerint igaz, hogy nem tudta teljesen hűen visszaadni Capote jellegzetes beszédstílusát, hanghordozását, de törekedett rá és kötelességének érezte, hogy minél hitelesebben kifejezze „a vitalitását és árnyaltságát.” A filmezés egésze alatt próbált megmaradni filmbéli alteregója bőrében, így különösen figyelt hanglejtésre, az intonációra és testtartásra is majd hozzáfűzte: „Különben is, adtam a testem számára egy esélyt, hogy kiegyensúlyozzon.” A mű széles körben vívta ki az ítészek és rajongók tetszését, olyannyira, hogy Hoffman végre révbe ért, és alakításáért az Akadémiától végre átvehette a hőn áhított Oscar-díjat, de megkapta Golden Globe- és BAFTA-díjakat is. A film minden téren óriási pozitív visszhangot kapott, kritiku-

sok pedig úgy jellemezték Hoffmant, mint: „generációjának egyik legjobb, legambiciózusabb színészét.”

Egyetlen Emmy-jelölését az HBO 2005-ös minisorozatában nyújtott teljesítményéért, a Múlt fogságában című drámáért kapta, de elveszítette a rangos Paul Newman-nel szemben. 2006-ban debütált a Mission Impossibe-saga trilógiává avanzsáló harmadik felvonásában, amely az akkori év egyik kasszasikere volt. A sodró tempójú akciófilmben emlékezetes alakítást nyújtott, mit Owen Damien fegyverkereskedő, Tom Cruise filmbéli legfőbb antagonistája. A Vanity Fair amerikai kulturális magazin egyik szerzője kijelentette, hogy a klasszikus Die Hard széria első részének legendás főgonosza, Alan Rickman óta ez volt a valaha látott legínycsiklandóbb gonosz alakítás, de Hoffman-t mindig is méltatták a zsánerben nyújtott szerepmegformálásai miatt. A kirobbanó akciómozi közel 400 milliót kasszírozott, így ez tekinthető pályafutása egyik legnagyobb bevételt termelő sikerének.

2007-ben visszatért az indie filmek világába. Először az Apu vad napjai című drámában láthattuk, Laura Linney partnerként, amely mű Tamara Jenkins rendezői munkáját dicsérte. A filmben egy testvérpárt alakítottak, akik demenciában szenvedett apjukkal próbálták meg rendezni a viszonyukat. Jake Coyle író megjegyezte: „Ez egy tipikus Hoffman-film. Rendkívüli elegye a finom és csontszáraz humornak, tragédiának.” Rafael Guzmán úgy ítélte meg, hogy: „ez egy vízválasztó dolog a két érzelmi gesztus között, és a legjobb színjátszás, amelyet valaha is láttál.” Alakításáért egy Golden Globe jelölést kapott. Még ebben az évben a Mielőtt az ördög rádtalál című krimiben szerepelt, amely a veterán és elhunyt direktor-géniusz, Sidney Lumet rendezésében debütált. Egy olyan ingatlanügynököt formált meg, aki sikkasztott, és ezen pénzből fedezte drogfogyasztását.

Ezt a filmbéli „mását” tartotta a legkellemetlenebbnek egész pályafutása során, de Pomernace elmondása szerint: „Hoffman ismét bebizonyította vakmerőségét, amellyel felfedte az emberiség egy mélyen hibás karakterét.” Nem is beszélve a nyitó anális szexjelenetről, amelyben meztelenül állt a kamerák elé. A filmet méltatták a kritikusok, mint egy erőteljes és hatásos thrillert.

Mike Nichols 2007-es politikai alkotásában, a Charlie Wilson háborújában láthattuk a vásznon, a kétszeres Oscar-nyertes (Philadelphia – 1993, Forrest Gump 1994) Tom Hanks, valamint a szintén Aranyszobrocskára érdemes (Erin Brockovich – Zűrös természet – 2000) Julia Roberts partnereként. A filmben a néhai CIA ügynököt, Gust Avrakotos-t formálta meg, aki kooperációba lépett a szintén megboldogult haditengerészeti tiszttel, Charlie Wilson-nal, hogy támogassák az afgán rebelliseket a Szovjetunió elleni harcukban. Todd McCarthy így jellemezte Hoffman teljesítményét:”Ünnepi díszben lépett színpadra; ’80-as évekbeli frizura, bajusz, kitüremkedő gyomor, és a mindig szükséges cigaretta. Ha látod őt, a kép egyszerűen vibrál, konspiratívummal túltöltött.” A mű mind kritikai, mind pedig anyagi téren sikernek bizonyult, Hoffman-t pedig másodízben terjesztették fel Oscar-, Golden Globe- és BAFTA-díjakra.

2008-ban két fontos produkcióban is szerepet kapott.

Az egyik a Kis-nagy világ című dráma volt, amelyben egy frusztrált drámaírót személyesített meg, akinek minden vágya volt, hogy egy raktárban elkészítse New York hű mását színjátszás gyanánt. Ismételten prezentálta, hogy hajlandó megmutatni egy nem éppen vonzó tulaj-

A SZEREPE KEDVÉÉRT LEFOGYOTT, NÉGY HÓNAPON ÁT TANULMÁNYOZTA CAPOTE STÍLUSÁT, MODORÁT, NŐIES ORGÁNUMÁT. ELMONDÁSA SZERINT IGAZ, HOGY NEM TUDTA TELJESEN HŰEN VISSZAADNI CAPOTE JELLEGZETES BESZÉDSTÍLUSÁT, HANGHORDOZÁSÁT, DE TÖREKEDETT RÁ ÉS KÖTELESSÉGÉNEK ÉREZTE, HOGY MINÉL HITELESEBBEN KIFEJEZZE „A VITALITÁSÁT ÉS ÁRNYALTSÁGÁT.” A FILMEZÉS EGÉSZE ALATT PRÓBÁLT MEGMARADNI FILMBÉLI ALTEREGÓJA BŐRÉBEN, ÍGY KÜLÖNÖSEN FIGYELT HANGLEJTÉSRE, AZ INTONÁCIÓRA ÉS TESTTARTÁSRA IS MAJD HOZZÁFŰZTE: „KÜLÖNBEN IS, ADTAM A TESTEM SZÁMÁRA EGY ESÉLYT, HOGY KIEGYENSÚLYOZZON.”

donságokkal felvértezett főszereplőt, és Pomerance szerint:”Bemutatta az intelligenciát és a bátorságot, amikor elszenvedte a szellemei megterheléssel járó szerepet, amely testileg is alaposan megterhelte, de kiállta a fizikális romlás folytonos állapotát.” Az ítészeket már megosztóbbá tette a rendkívüli ambiciózus projekt, de Ebert az évtized egyik legszenzációsabb filmjének titulálta, és minden idők egyik legnagyobbjának. Robbie Collin, angol filmkritikus, a The Daily Telegraph napi rendszerességgel megjelenő brit újságnak írt cikkében kifejtette: ”Hoffman teljesítménye az egyik legnagyobb a filmtörténelemben.”

>> „NEM

AKAROK HÍRESEBB VAGY ELISMERTEBB LENNI. KELLŐKÉPPEN ISMERT ÉS ELISMERT VAGYOK A MUNKÁMBAN, A SZÍNHÁZI ÉS FILMES VILÁGBAN IS KELLŐ FIGYELMET KAPOK – SZÓVAL SZERENCSÉSNEK TARTOM MAGAM. SEMMI BAJOM. HÁLÁS VAGYOK MINDENÉRT, AMIT KAPTAM.“ << Második fontos szerepe az esztendőben a Kétely c. dráma volt, Meryl Streep és Amy Adams oldalán. Az alkotásban Brendan Flynn atyát játszotta, akit azzal vádoltak, hogy szexuálisan zaklatott egy 12 éves afroamerikai diákot az 1960-as években. Hoffman már ismerte a szerepet a színház világából, készült is rá, és a tőle megszokott precizitással felkeresett olyan papokat, akik éltek ebben a korban, hogy hűen mutathassa be karakterét. Teljesítményét széles körben méltatták, és két egymás követő évben ismételten megkapta a legrangosabb jelölést az Akadémiától.

2009-ben Peter Sellars futurisztikus darabjában, a vegyes kritikai fogadtatású Othellóban játszott, majd ezt követte a Mary és Max című animációs alkotás, amelyben a hangját kölcsönözte az asperger-szindrómában szenvedő főszereplőnek. A filmnek nem volt amerikai kiadása, mégis kultuszt teremtett és széles körben dicsérték szívéért és találékonyságáért. Folytatva rajzfilmes karrierjét, szintén orgánumát hallhattuk a PBS égisze alatt futó, 17 évadot megélt szériának, az Arthurnak, amely sorozatban nyújtott teljesítményéért Emmyjelölést kapott. Még ebbe az esztendőben a Rockhajó c. zenés-vígjátékban tűnt fel a vásznon, amely filmet az angol Richard Curtis rendezet. Partnerei voltak a műben többek között Bill Nighy és Rhys Ifans. Az alkotásban egy pimasz amerikai DJ-t formált meg, aki az 1964-ben alapított brit Radio Caroline műsorában tevékenykedett.

A szintén 2009-es vígjátékban, Ricky Gervai Lódító hódítójában egy cameo szerep erejéig láthattuk, mint csapost. A 2000-es évek végén reflektálva Hoffman teljesítményére, Promenance azt írta, hogy a színész teljesítménye még mindig lenyűgöző, de nem nyújtott olyan átütő erejű alakításokat, mint anno, többek között a Capote-ban. Davis Thomson filmkritikus szerint Hoffman ezen érában inkább bizonytalanságát mutatta meg, de biztosra veszi, hogy ezután is játszani fog látványos főszerepeket, amelyben kivételes módon prezentálja majd érzelmi dinamizmusát.

Hoffman ázsiója tovább növekedett az új évtized beköszöntésével, és elismert közéleti személyiséggé avanzsált. Annak ellenére, hogy korábban fenntartásokkal kezelte a rendezést, 2010-ben mégis debütált, mint direktor egy egész estés filmmel, a Jack csónakázni megy című független, romantikus-drámával, amely azonos mása volt annak a műnek, amelyben még korábban játszott színpadon. Eredetileg csak rendezőként dolgozott volna rajta, de az a színész, akit szeretett volna a szerepre, akkoriban nem volt elérhető, így ő játszotta el a limuzin sofőrének karakterét, aki keresi a szeretetet.

Az alacsony büdzséből forgatott alkotás többnyire pozitív kritikai visszhangtól volt hangos. Mark J P Kermode, angol származású filmkritikus megjegyezte: lát potenciált Hoffman-ban, mint rendezőben.

2011-ben két varázslatos szerepben is láthattuk őt. Az egyik az ősszel debütáló bibliográfiai-sportdráma, a Pénzcsináló, amelyben a profi baseball csapatnak, az Oakland Athletics-nek volt az edzője, mint Art Howe. A film kereskedelmileg és kritikailag is sikeresnek bizonyult, Hoffman pedig úgy jellemezte, mint a „legtökéletesebb szerepet.” Ann Hornaday, a The Washington Posttól már nem volt ennyire derűlátó, mivel azzal vádolta a film készítőit, hogy „igazságtalan és valótlan” képet festettek Howe-ról. Második alkotása A hatalom árnyékában c. politikai-thriller volt, az Oscardíjas (Sziriana – 2005) George Clooney, Ryan Gosling, valamint Paul Giamatti partnereként. A filmben Mike Morris demokrata elnökjelölt kampánymenedzserét játszotta el. Ez a produktum is minden téren sikernek bizonyult, Hoffman teljesítményt – különösen Giamatti ellen, aki a riválisa volt – pedig külön méltatták, amelyért megkapta negyedik BAFTA-jelölését is.

A RENDEZŐI DEBÜT: JACK CSÓNAKÁZNI MEGY

2012 nyarán 24. színpadi szerepében láthattuk, amikor is Arthur Miller 1949-ben írt művének, a Death of a Salesman-nek azonos című Broadway adaptációjában alakította a főszerepet. A rendező Mike Nichols volt, és a produkció futamideje alatt nem kevesebb, mint 78 előadást jegyeztek, amely az Ethel Barrymore Theatre színház legnagyobb show-jaként vonult be a színjátszás történelmébe. Számos ítész úgy vélte, hogy Hoffman a maga 44 életévével fiatal volt a szerepre, szemben a szerepet korábban alakító 62 éves Loman-nal. Ő is elismerte, hogy a szerep nehéz volt, de talán pont emiatt ajándékozták meg egy harmadik Tony-díj jelöléssel.

Paul Thomas Anderson-nal ötödízben dolgozott együtt, amikor is szerepet kapott a The Master című drámában, amely Peter Bradshaw, angol származású író és kritikus szerint pályája legemlékezetesebb állomása. Az opus az 1950-es évek Amerikájában játszódott, amikor is a karizmatikus szellemi vezető, Lancaster Dodd (Hoffman) egy számos lelki problémával küszködő volt tengerészt (Phoenix) vont a gyámsága alá.

Hoffman-nak meghatározó szerepe volt a film elkészítésében, amely három évet ölelt fel. Segített a forgatókönyv megírásában Anderson-nak, és javasolta, hogy Phoenix karaktere, Freddie Quell legyen a film origója, saját alteregója, Dodd helyett. Hoffman tehetséges táncos volt, éppen ezért a mű egy jelenetében élt is ezen kvalitásával, amikor egy szürreális "rázós" jelenetben csillogtatta meg képességeit. Bradshaw „rendkívüli pillanatnak” nevezte, amelyet „csak Hoffman volt képes véghezvinni.” Bár a film a jegypénztáraknál megbukott, mégis elismerték a kritikusok, mint egy intelligens és érzelmekkel teli drámát. Drew Hunt kritikus szerint:”Ő kifürkészhetetlen volt, mégis barátságos, megfélemlítő, mégis karizmatikus, aljas, mégis atyai. Annyi személyt testesített meg egyszerre, hogy lehetetlen arra gondolni, hogy ő pusztán csak egy filmkarakter.” Hoffman, valamint társa, Joaquin Phoenix egyaránt megkapták a Velencei Filmfesztivál Volpi Cup díját, és mindkettőjüket jelölték a legrangosabb elismerésekre is.

2012-ben a Búcsúkoncert című drámában kapott szerepet, ahol egy vonósnégyes tagjaként alakított egy hegedűművészt. A kis társaság nemsokára szembesült a szomorú ténnyel, miszerint egyikük parkinson-kórban szenved. A film kedvező kritikai elismerésben részesült, és Stephen Holden a The New York Times-tól „kivételesnek” titulálta Hoffman teljesítményét. 2013-ban ő is csatlakozott a hatalmas rajongótáborral rendelkező Az Éhezők Viadala kötetből készült filmes adaptáció második részéhez, a Futótűzhöz, amelyben Plutarch Heavensbee Főjátékmestert formálta meg. A rendkívül sikeres, hű és látványos alkotás a filmtörténelem tízedik legnagyobb bevételt hozó alkotásává vált, Hoffman-t pedig megismertette a fiatalabb generációval is. 2014 januárjában, nem sokkal a halála előtt részt vett a Sundance Filmfesztiválon, ahol két filmjét is bemutatta.

Az egyik a John Le Carré azonos című művén alapuló kém-thriller, Az üldözött volt, amelyben egy német hírszerző tisztet alakított. A másik pedig John M. Slattery God's Pocket c. rendezői debütálása volt, amelyben egy tolvajt formált meg.

Abban az időben, amikor elhunyt, még tartott a forgatása Az Éhezők viadala: A kiválasztott második felvonásának, az utolsó résznek, amelyben a jelenetei többségét még be tudta fejezni. A Lionsgate Film bejelentette, hogy a produktum egy részében a digitális kivetülését láthatjuk majd. Második rendezése az amerikai szesztilalom idején játszódó Ezekiel Moss dráma volt, Amy Adams és Jake Gyllenhaal főszereplésével. Halála miatt viszont csak 2015-ben tervezik bemutatni alkotását.

Továbbá egy reklámszakember bőrébe bújt volna a Showtime, amerikai prémium kábelcsatorna berkeiben futó sorozatban, a Happyish című szériában, de hirtelen bekövetkezett halála miatt akár egy szezonnyit is késhetnek a pilot, azaz debütáló epizóddal.

A színészszakma nagy becsben tartotta Hoffmant, akit sok helyen említettek úgy, mit generációja egyik legjobb színészét. Gyakran játszott szerepeket drámák-

AMIKOR 2006-BAN ARRÓL KÉRDEZTÉK, MIÉRT ILYEN SZEREPEKET VÁLLALT, AZT NYILATKOZTA: „ÉN NEM KERESTEM A NEGATÍV KARAKTEREKET. EMBEREKET KERESTEM, AKIK PROBLÉMÁKKAL KÜZDÖTTEK, ÉS FIGYELTEM, HOGYAN KEZELIK EZEKET. EZ VOLT AZ, AMI ÉRDEKELT.”

ban és komédiákban, de elismert volt arról is, hogy kis költségvetésű alkotásokban is képes volt emlékezeteset nyújtani. A Guardian kritikusa, Peter Bradshaw szerint: „Szinte minden egyes alakításában volt valami különleges.” Dicsérték egyben sokoldalúságáért és azon képességéért, hogy a szerepeibe maximálisan képes volt beleélni magát, átszellemülni, eggyé válva megszemélyesítet alteregóival. Pályája során nagyrészt nyavalygó, hetvenkedő, cinikus, zsarnok, kibírhatatlan és beképzelt karaktereket formált meg, de Ryan Gilbey újságíró hozzátette, hogy ezt különösen értékelték benne, hogy képes volt ezen szerepeket „összetetté, együtt érzővé és szimpatikussá varázsolni.” Xan Brooks pedig egyenesen ritka tehetségnek nevezte, aki szerint „csavart egyet az emberiségen, és megnemesített azt.” „A legtöbb karaktere szánalmas volt, de a nagyszerű Hoffman mégis képes volt kimenteni őket szörnyű birodalmukból.” Amikor 2006-ban arról kérdezték, miért ilyen szerepeket vállalt, azt nyilatkozta: „Én nem kerestem a negatív karaktereket. Embereket kerestem, akik problémákkal küzdöttek, és figyeltem, hogyan kezelik ezeket. Ez volt az, ami érdekelt.”

Hoffman figyelemreméltó szerepei közül számos merített inspirációforrást a művészzsánerből. Gilbey azt írta róla: „Színészi pályájába remekül illesztette bele az amerikai filmgyártás elemeinek elmúlt 20 évét.” Ezen kívül természetesen nagysikerű hollywoodi blockbuster-

ekben is láthattuk őt. Kinézetileg sem volt egy tipikus bálvány a maga köpcös alakjával, de ennek kapcsán azt jegyezte meg, hogy hálás a kinézetéért, hiszen ezek segítették hozzá, hogy a számos szerepét minél hitelesebbé tegye. Joel Schumacher egyszer azt nyilatkozta róla 2000-ben: ”Van egy rossz hírem. Phil sosem lesz 25 millió dolláros gázsijú színész. Viszont van egy jó is. Ő egész életében ilyen is marad.” Todd Louiso, a Love Liza rendezője szerint: „Ő képes volt összekapcsolni az embereket, mivel úgy nézett ki, mint egy hétköznapi ember, és ez felfedte a sebezhetőségét.” Viszont tudatában volt annak is, hogy néha furcsa volt az Akadémia voksolói számára: „Biztos vagyok benne, hogy azok az emberek azokban a nagyvállalatokban, amelyek egyengetik Hollywood útját, nem mindig tudják, mit kezdjenek velem, de ez rendben is van. Viszont azt gondolom, hogy vannak olyanok is, akik érdeklődnek aziránt, amit csinálok.”

Magánszféráját csak nagyon ritkán említette a sajtóban, médiában, személyes interjúk során. Elmondása szerint azért, mert: „ha a családomról beszélek a sajtóban, akkor nem hagyok választást nekik. Éppen ezért a válaszom: nem.” Életének utolsó 14 esztendejét Mimi O’Donnell ruhatervezővel élte le, akivel az 1999-es In Arabia We'd All Be Kings című színi darabban ismerkedtek meg. A fiatal pár rövidesen New Yorkban telepedett le, és 2003-ban egy fiuk, majd 2006-ban és 2008ban egy-egy lányuk született. 2013 őszén elváltak, pár hónappal Hoffman halála előtt.

Vallási és politikai meggyőződését is mindig diszkréten kezelte, bár azt tudni lehet publikusan is, hogy anno az amerikai politikusra, aktivistára, Ralph Nader-re voksolt a 2000-es elnökválasztáson, aki az USA Zöld Pártjának színeiben indult. Úgy érezte, ha képes megőrizni az intim szférája legitimitását, az gyümölcsözően hathat színészi pályájára is: „Minél kevesebbet tudsz rólam, annál érdekesebb lesz az idő múlásával látni azt, amit csinálok.”

2006-ban a 60 Minutes című, a CBS amerikai televíziós csatorna berkeiben futó hírműsorban felfedte, hogy a New York-i egyetemi évei alatt kábítószer- és alkoholfogyasztásban szenvedett, továbbá hozzáfűzte, hogy szinte bármit kipróbált: „Bármit vettem is a kezembe, minden tetszett.” A diplomát követően, mindössze 22 évesen részt vett egy kábítószer-rehabilitációs programon, amelynek segítségével az utolsó, közel 23 évben ezen destruktív szerek nélkül élt. Azonban a The Master c. filmje alkalmából rendezett party-n elfogadott egy alkoholos italt, így visszaesett, és egy hónappal később már vényköteles gyógyszereket szedett. 2013-ban ismételten a heroin vette birtokába, és elismerte, hogy májusban tíz napig drog-rehabilitációra járt.

Habár úgy tűnt a barátai számára, hogy Hoffman képes kontroll alatt tartani drogfüggőségét, David Bar Katz 2014. február 2-án holtan találta a színészt Manhattanben, West Village-i negyedik emeleti lakásában, tűvel a karjában. Mindössze 46 éves volt. A nyomozók drogokat és egyéb recept ellenében kiváltható vényköteles gyógyszereket találtak az otthonában. 2014. február 28án New York Város Orvosi Szakértő Hivatala úgy döntött, hogy halálát baleset okozta. A diagnózis szerint akut kevert drog-mérgezés – beleértve a heroint és a kokaint –, valamint benzodiazepin és amfetamin készítmények okozták a halálát, habár egyértelműen nem tudták megállapítani, hogy egyazon napon fogyasztott-e

JOEL SCHUMACHER EGYSZER AZT NYILATKOZTA RÓLA: ”VAN EGY ROSSZ HÍREM. PHIL SOSEM LESZ 25 MILLIÓ DOLLÁROS GÁZSIJÚ SZÍNÉSZ. VISZONT VAN EGY JÓ IS. Ő EGÉSZ ÉLETÉBEN ILYEN IS MARAD.”

ezekből a szerekből, vagy fokozatosan adagolta túl magát. Halála széles körben szomorúságot vont maga után, a filmipar, barátok, rajongók és színésztársak egybehangzó véleménye szerint is óriási veszteség érte a szakmát. Emlékékre a LAByrinth Theatre Company 2014. február 5-én gyertyafényes virrasztást tartott, valamint a Broadway is méltóan emlékezett meg rá, amikor is egy percig elhalványított fényekkel adóztak emléke előtt. Temetését a manhattani Loyolai Szent Ignác templomban tartották 2014. február 7-én, ahol családján, rajongóin kívül számos színésztársa, kollégája is lerótta kegyeletét. A temetés után Hoffman-t elhamvasztották, földi pörhüvelye pedig a családjához került.

Színésznőkollégája, Cate Blanchett neki ajánlotta a Blue Jasmine-ért kapott BAFTA-díját február 16-án.

Három héttel halála után David Bar Katz megalapította emlékére az American Playwriting Foundation szervezetet, amely alapítvány 45 ezer dolláros díjat adományoz minden kivételes karizmájú tehetségnek. A tőkét egy per során nyerték meg, mikor is a National Enquirer heti magazin pontatlan cikket jelentetett meg róluk, mint szervezetről. Katz, Relentless Prize-nak nevezte a díjat, ajánlva Hoffmannak, adózva tisztelettel emléke oltárán.

Az adománygyűjtéshez a LAByrinth Theater Company is csatlakozott, amelyben részt vett Edward Norton színészkollégája, akivel az Utolsó órában és a Vörös sárkányban is együtt játszott.

2014 júliusában végrendeletéből kiderült, hogy minden vagyonát feleségére hagyta, azon feltétellel, hogy semmit sem adhat a gyermekinek. A The New York post szerint Hoffman azért döntött így, mert „nem szeretném, ha a gyerekimet olyan dolgokkal zavarnák öszsze, mint a vagyonkezelési-alap. Mimi majd gondoskodik róluk.”

Hoffman két évtizedet átöleli színészi pályája alatt több mint 50 alkotásban szerepelt. 2005-ben a Capoteért megkapta a hőn áhított Aranyszobrocskát, valamint háromszor jelölték mellette a legrangosabb elismerésre az Akadémia által: a Charlie Wilson háborújáért 2007ben, a Kételyért 2008-ban, valamint a The Master-ért 2012-ben. Ezek mellett a második és harmadik legrangosabb elismerésekre, a Golden Globe- és BAFTAdíjakra is felterjesztették öt-öt alkalommal, amelyből a Capote-ért díjra váltotta mindkét díj azévi nominálását.

Aktív színházi életútja alatt számos darabban szerepelt, és ezek mellett rendezett is műveket. Broadway előadásaiért három Tony-díjra terjesztették fel. Isten veled, Philip Seymour Hoffman!

A LEGNAGYOBB FILMES ALAKÍTÁSAI A boldogságtól ordítani - 1998

Boogie Nights - 1997

Charlie Wilson háborúja 2007

Capote - 2006

Apu vad napjai - 2007

Kétely - 2008

The Master - 2013