2014 januári FilmMagazin

SHERLOCK 3. ÉVAD I 47 RONIN I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. január

EXKLUZÍV INTERJÚ SOPHIE NÉLISSE A KULTÚRA DIADALA A KÖNYVTOLVAJ 24 OLDALON

ÁRNYÉKÜGYNÖK JACK RYAN

NAGY ÉVÉRTÉKELÉS ILYEN VOLT 2013

AMERIKAI BOTRÁNY SCORSESE ’95-ÖS KLASSZIKUSA: CASINO

KEDVES OLVASÓK! M

egoszlanak a vélemények arról, hogy 2013 mennyire volt jó év filmes szempontból. Ezzel kapcsolatban én azt mondom: nincs okunk a panaszra. Egyrészt kaptunk jó pár zseniális filmet (Fogságban, Gravitáció, Hajsza a győzelemért, Django elszabadul, hogy csak a személyes kedvenceimet említsem), folytatódtak filmes sorozatok (Vasember és Thor, A hobbit, Az Éhezők viadala), tanúi lehettünk színészek felemelkedésének és bukásának, gazdagodtunk jó pár aranyköpéssel, láthattunk olyan jeleneteket, amikre még évek múlva is emlékezni fogunk, a 2013 januári és októberi filmes felhozatal pedig olyan keményre sikeredett, amilyenre talán még sosem volt példa a magyar mozikban. 2014-től pedig mi mást is várhatnánk, minthogy hozza az előző év színvonalát, valamint a jobbnál jobb filmeket!

A hagyományaink szerint decemberben az előre-, míg januárban a visszatekintés kapja a főszerepet, úgyhogy ennek szellemében most is elkészítettük grandiózus évértékelésünket. Az anyag ezúttal 24 oldalon terpeszkedik, és a CineStar, valamint a FilmMagazin munkatársainak

a meglátásait tartalmazza, de kíváncsiak vagyunk a Ti véleményetekre is, úgyhogy arra kérünk mindenkit: szavazzon a CineStar weboldalán az általa legjobbnak tartott filmekre.

Más szempontból is különleges lett a januári szám, hiszen végre olyan anyagot publikálhatunk, ami Magyarországon sehol máshol nem jelent még meg, és jelenlegi tudásunk szerint nem is fog. Természetesen az online felületen már beharangozott Sophie Nélisse interjúról van szó, melyet magyar nyelven csak nálunk olvashattok.

A január 2 slágerfilmje egyértelműen a díjszezon két legnagyobb esélyese: az Amerikai botrány és a 12 év rabszolgaság. Mindkettőt láttuk, mindkettőt szerettük, érdemes elolvasni a róluk készült cikkeinket.

Természetesen (legnagyobb sajnálatunkra) hiányzója is van a mostani számunknak: a Banks úr megmentése az utolsó utáni pillanatban eset ki, míg A nimfomániással kapcsolatban úgy döntöttünk, hogy inkább bevárjuk a februári második részt, hogy teljes képet kaphassunk róla.

Azért csüggedni nem kell, hiszen összesen 15 kritika található a magazinunkban.

Sorozatfronton a Sherlock 3. évadával, filmklasszikus fronton pedig a Casino-val támadunk, úgyhogy ismét ütős kis tartalmat hoztunk össze Nektek. Jó szórakozást kívánunk hozzá!

CÍMLAPSZTORI: „Az Amerikai botrány könnyednek mondható film, hiszen amellett, hogy a karakterek közt szinte tapintható a kifinomult kapcsolatháló, mégis csak szélhámosok játsszák benne a főszerepet. Ennek fényében sok humoros jelenettel is számolni kell, amit csak tetéz a tény, hogy a film egy része (erre külön felhívják a figyelmet) igaz történet alapján íródott.” >> 28. és 42.

KIEMELT KRITIKA: „Dramaturgiailag remekül összeszedett, színészi teljesítményben maximumot nyújtó produkció, aminek tartalmas, és komplex története van, több síkon kinyúl a nézőért, gondolkodásra késztet, nem beszélve arról a masszív érzelmi töltésről, amit közvetít.

Na, én az ilyen filmeket nevezem FILM-nek.” >> 44.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp), Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. február 15.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

ILYEN VOLT 2013 Vigyázó szemetek 2014-re vessétek! Hátha lesz annyira izgalmas és érdekfeszítő, mint amilyen az előző volt. Írta: Sanya08

G

yerekek, én elégedett vagyok. Egyrészt magammal, mert a 2013-as évben végre annyiszor voltam moziban, mint még eddig soha. Másrészt a filmiparral, mert még mindig nem felejtette el azt, hogy miként kell kockázatot vállalni és új utakat keresni. Nem kell mondani, magamtól is tudom, hogy Hollywood sokszor továbbra is inkább a bejárt úton megy, és addig püföli a döglött lovat, amíg csak tudja, de megnyugtató, hogy azért másra is képes. Mi másnak tudhatnánk be Alfonso Cuarón legújabb dolgozatát, a Gravitációt, vagy Refn úr delejes meditációját Istenről, boszszúról és az anyai szeretet erejéről?

Az sem lehet véletlen, hogy a kívülálló Harmony Korine pénzt kapott az általa „beach noir”-nak titulált, bikinis csajokat és egy gangsta James Franco-t felvonultató Spring Breakers-re, amire még sokáig fogunk emlékezni. Kockázatvállalásnak minősült Park-Chan Wook ame-

rikai debütálása, a Vonzások címet viselő produkciója, mely ugyan első ránézésre elmaradni látszik távolkeleti remekműveitől, de ha jobban megnézzük, akkor egy igen okosan és hatásosan felépített Hitchcock-ot idéző thrillerrel állunk szemben, melyben még a rendezőnek sem kellett teljesen lealacsonyítania magát. Jó látni, hogy Hollywood néha megengedő is tud lenni. Richard Linklater-t, Ethan Hawke-t és Julie Delpy-t is dicséret illeti, hiszen immáron harmadjára ültek össze és mutatták be milyen egy igazi párkapcsolat. A Mielőtt éjfélt üt az óra fájdalmas meditálás egy kihűlőben lévő szerelmi kapcsolaton, fájdalmasan éleslátó, de mindazonáltal lenyűgöző és varázslatos alkotás, amilyenhez hasonlót nagyon ritkán láthatunk. Michael Bay is próbált más útra menni a Pain & Gain című filmjével. A robbantásoktól és különösebb akciójelenetektől mentes film valóban újszerűleg hatott a ren-

dező filmográfiájában és jót mulathattunk a három szerencsétlen, önjelölt bűnöző figuráján.

Az új utak keresése a blockbusterekben is megmutatkozott.

Shane Black kirándulása a szuperhős-zsánerbe igen meglepőnek bizonyult, de egyben üdvösnek is. A Vasember 3 ugyan sok rajongót megosztott fordulataival, de véleményem szerint kellett egy ilyen vérfrissítés és másik irányba való elterelés. A személyesebb hangvétel és a rendező által behozott saját karakterisztikákkal felvértezett alkotás joggal vívta ki sokak nemtetszését, de ugyanakkor joggal vívta ki a rajongást is, mert akárhogy is nézzük, volt bőven mindkettőből. És ha már a szuperhősökről van szó, nem szabad elmennünk szó nélkül Zack Snyder Superman-mozijától, mely óriási vihart kavart a rajongók körében. A film szó szerint két részre osztotta a nézőket és valaki vagy utálta, vagy ugyanazon okoknál fog-

JANUÁR

FEBRUÁR

MÁRCIUS

4 / FilmMagazin

LEGJOBB CSAK DVD-N KIJÖVŐ FILMEK

Frankenweenie Ebcsont beforr

Rozsda és csont

Egy különc srác feljegyzései

va imádta a kész alkotást. Itt persze beszélhetünk bejárt utakról, hiszen a hős emberközeli ábrázolása nem újkeletű, Batmannel is megtörtént ugyanez. Ugyanakkor mégis, Superman ennyit még nem püfölt mozivásznon, ilyen horderejű látványt még nem láthattunk (mármint Superman-filmben) és finálé még nem váltott ki ilyen vitákat (megint, szigorúan szuperhős-filmre szorítkozunk).

James Mangold is igyekezte új irányba terelni és személyesebb hangvételűvé varázsolni a legújabb Farkas-mozit. A film bár nem volt tökéletes, de egy laza, jól összetett macsó akciómozit kaptunk, amely meglepően szórakoztatónak és viszszafogottnak bizonyult. Leszámítva azt a finálét, ami kicsit túl hollywoodiasra sikeredett. Újat akartak mondani a Z világháborúval is a zombikat illetően, bár ezt nem könyvelném

el sikernek. A film ugyan érezhetően más akar lenni, máshogy akar hozzáfogni a témához, de az egész csak kísérletezgetésnek, érdekességnek jó. Az ügyetlen forgatókönyv és a zsúfolt rendezés csak a fináléra tisztul ki, addig viszont nem tudta teljesen elkapni a figyelmemet.

Kicsit a science-fiction éve is volt 2013. Nem voltak túlságosan nagy vállalások, inkább még nagyobb elvárások és az adott film vagy beváltotta ezeket vagy nem, mindenesetre jó látni, hogy vannak még olyanok, akik próbálkoznak a zsánerrel. Ráadásul ezek közül csak egy volt olyan, amely már meglévő ötletre alapozott (illetve univerzumra). J.J. Abrams Star Trek-mozija nem volt több látványos akciókalandnál, de annak azért elég jó volt, míg a Tom Cruise által fémjelzett Feledés már nagyobbat akart

markolni: szakítandó a mai trendekkel egy eredeti ötleten alapuló filmet akartak letenni az asztalra, mely csak kis híján maradt el az „igazán emlékezetes”-kategóriától. Ha más nem is, hát a zene és a látványvilág mindenképp maradandó és ugyanez vonatkozott az Elysiumra is, mely Neil Blomkamp várva várt filmje volt.

A District 9-nal magának szakmai és nézői elismerést kivívó rendező bukott kicsit az új alkotásával, de csak a felfokozott elvárások miatt. Filmje így is szórakoztató és magjában érdekes kérdéseket boncolgató dolgozat lett. Nem érzem akkora problémának, hogy a filozofálgatás helyett végül inkább a látványos és ínycsiklandóan véres akciójelenetekre helyezte a hangsúlyt. A legnagyobb szégyen talán mégis M. Night Shyamalan-t érte, aki úgy tűnik, hogy már soha nem fog igazán jó

ÁPRILIS

MÁJUS

JÚNIUS

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

DVD-N JÖTTEK, NEM KELLETT VOLNA

Movie 43: Botrányfilm

jOBS - Gondolkozz másként

Odd Thomas - A halottlátó

filmet készíteni. Bár a Föld után véleményem szerint egyáltalán nem olyan borzalmas, mint mondják, de attól is távol áll, hogy emlékezetes legyen. Az ígéretes alapötlet kidolgozatlanul maradt, a Will SmithJaden Smith párosára helyezett hangsúly és a cselekmény pedig egyszerűen nem elég izgalmas és érdekfeszítő. Del Toro is kacsintgatott a műfajra a Tűzgyűrűvel, melyet sokan gyermeki örömmel néztek végig. Végül is teljesítette, amit vállalt: óriás robotok óriás szörnyek ellen. Kész. Kell ennél több?

A kellemes csalódásokról sem szabad megfeledkezni. Johnny Depp-nek bár nem vagyok nagy rajongója, sem pedig a Karib-tenger kalózai filmeknek, A magányos lovas nézése közben mégis azon kaptam magam, hogy remekül szórakozok. A kissé kettős jellemű és ski-

zoid alkotás sajnos a reklámkampányával nem sokakat győzött meg arról, hogy jó film, bukott is jókorát szakmailag meg minden egyéb értelemben, pedig… akárcsak nemrég a John Carter, úgy ez is egy abszolút vállalható alkotás frenetikus látványvilággal, jó történettel és egy vicces Johnny Deppel. Értetlenül állok a negatív kritikák tömkelege előtt.

Ugyancsak nem volt olyan rossz a Melissa McCarthy és Sandra Bullock kettőse, a Női szervek. A film bár meglehetősen trágár volt és primitív itt-ott, mégis őszintén meg tudott nevettetni, ez pedig nagy szó, ha figyelembe vesszük, hogy a rendezője ugyanaz, mint a borzalmas Koszorúslányoké. Érdekes megfigyelni még, hogy sokszor mennyire mellélőttek egyes filmeknél a kritikusok. A Csak Isten bocsáthat meg illetve A jogász ese-

tében egészen feltűnő a jelenség.

Utóbbi Ridley Scott munkája, aki ezúttal szerény véleményem szerint eléggé kitett magáért a rendhagyó hangvételű filmmel. Érthető az, hogy sok átlagnéző háborog, és nem tudja hová tenni, de ilyen fokú kritizálásnál csak csóválom a fejem. A film komplexségéből és rendhagyó világából fakadóan persze érthető, hogy megosztja az embereket, de… Ezt azért mégiscsak túlzásnak tartom.

Csak remélni tudom, hogy később majd még többen felfedezik maguknak. Ebbe a kategóriába esik féligmeddig Baz Luhrmann A nagy Gatsby-je is, ami F. Scott Fitzgerald híres és sokak által szeretett regényét egészen sajátos stílusban vitte vászonra. A fényűzés giccses pompájával és egy remek DiCaprióval karöltve készítette el filmjét, mely aztán annak rendje és módja szerint

JÚLIUS

AUGUSZTUS

SZEPTEMBER

6 / FilmMagazin

TOP 3 BOX OFFICE

AZ ÉV FÉRFI SZTÁRJA Leonardo DiCaprio. A 2013-ban bemutatott 3 filmje (Django elszabadul, A nagy Gatsby, A Wall Street farkasa) mind jól sikerült és első osztályú alakításokkal lepett meg minket bennük.

AZ ÉV NŐI SZTÁRJA A csaj, akit nem lehet nem szeretni: Jennifer Lawrence. Továbbra is ő Hollywood fényesen ragyogó üdvöskéje, akire bármilyen szerepet bízhatnak, mert minden jól áll neki. Gratulálunk!

alapos fejvakarásra késztette a sok filmesztétát. Sokan csak a giccset látták benne és a látványt minden mondanivaló nélkül, de aki kicsit is nyitva tartotta a szemét/szívét, az észrevehette a furfangot. Elvégre mégiscsak olyan világot ír le, amelyben a fékevesztett partizás és a látszólagos érzelmi kiüresedés nagy szerepet játszik a könyvben is. Hát mi is a baj az adaptációval?

Ejtsünk pár szót a kellemetlen csalódásokról is… Bruce Willis. Die Hard. Magyarország. Fájdalom viszszaemlékezni is a híres akciószéria ötödik etapjára, mely két lábbal taposott a legendán. A gyér akciójelenetek csak fokozták a kínt, amit John Moore-nak köszönhetünk. Minden, amit valaha szerettünk a karak-

terben, eltűnt. A humor, a sárm, minden. Még jó, hogy nem mentem el megnézni a moziba. Ugyanez mondható el a Red 2-ről, ami szintén erőtlenre és unalmasra sikeredett. Ott csak az a fájdalmasabb, hogy Bruce mellett egy rakás más remek színész is asszisztált a végeredményhez.

Mindent összevetve tehát kijelenthetjük, hogy izgalmas, színes évet tudhatunk magunk mögött. Voltak csalódások, de azok eltörpülnek az ambiciózus dolgozatok mellett. Kimentünk az űrbe, tettünk egy kört az autópályán, rájöttünk, hogy csak Isten bocsáthat meg, a tavaszi szünet még mindig menő, a Disneylányok néha kurvásak, az űr pedig a legvégső határ. Köszönjük, 2013.

OKTÓBER

NOVEMBER

Vasember 3 - $1 milliárd 215 millió

Gru 2 - $918 millió

Halálos iramban 6 - $788 millió

DECEMBER

Az Acélember

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

FUTOTTAK MÉG

Családi üzelmek

AZ ÉV VÍGJÁTÉKA: A WALL STREET FARKASA Mert Scorsese megint egy olyan filmet rakott le az asztalra, ami más rendezőnél simán beillene főműnek, nála viszont „csak” egy a sok zseniális alkotás közül. 3 óra nevetés egy csodálatos Leonardo DiCaprio-val

Itt a vége

FUTOTTAK MÉG

Erőnek erejével

Machete gyilkol

8 / FilmMagazin

AZ ÉV AKCIÓFILMJE: A RAJTAÜTÉS Mert bár a film maga 2011-es, hozzánk csak 2013-ba futott be, az akciófilmek rajongóinak legnagyobb örömére. Retinába égően megkoreografált jelenetek, vér, verejték és könnyek. Ilyen egy jó akciófilm.

FUTOTTAK MÉG Szörny Egyetem

AZ ÉV ANIMÁCIÓS FILMJE: JÉGVARÁZS Szerencsére akkor is érkeznek minőségi rajzfilmek, amikor a Pixar bukdácsol. A Jégvarázs nemcsak egy gyönyörű és megható történet, de még azt is bizonyítja, hogy a királylányos mesék nem mentek ki a divatból.

Gru 2

FUTOTTAK MÉG

Insidious: A gonosz háza

A bűn éjszakája

AZ ÉV HORRORFILMJE: DÉMONOK KÖZÖTT James Wan rendező filmje semmi újdonságot nem nyújt a műfaj kedvelőinek, de végig rettegésben tartja a nézőjét, ezt pedig kevés film mondhatja el magáról.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

FUTOTTAK MÉG

Sötétségben - Star Trek

AZ ÉV SCI-FI-JE: GRAVITÁCIÓ Mert bár sokkal több benne science, mint a fiction, mégis ide soroltuk, ha pedig már itt van, nincs is vetélytársa. Remek zene, ELKÉPESZTŐ képek, és a magány érzése Sandra Bullock tökéletes tolmácsolásában.

Feledés

FUTOTTAK MÉG

Phillips kapitány

Kényszerleszállás

10 / FilmMagazin

AZ ÉV DRÁMÁJA: FOGSÁGBAN Te mire lennél képes, ha elrabolnák a kislányodat? Természetesen mindenre. A Fogságban nemcsak az év egyik legjobb filmje, hanem hiánypótló alkotás is: a Zodiákus óta nem volt dolgunk ilyen összetett krimivel.

LEGJOBB FILMES PÁROSOK

Dr. King Schultz és Django (Django elszabadul)

Tina és Chris (Vérturisták)

R és Julie (Eleven testek)

Chloe és Colin (Tajtékos napok)

Adéle és Emma (Adéle élete 1-2. fejezet)

Celine és Jesse (Mielőtt éjfélt üt az óra)

Liberace és Scott Thorson (Túl a csillogáson)

Nikki Lauda és James Hunt (Hajsza a győzelemért)

Mark és Cheryl (A kezelés)

Trench és Steadman (2 kaliber)

Az ikrek (A nagy füzet)

Thor és Loki (Thor: Sötét világ)

Lorraine és Ed Warren (Démonok között)

Ray és Rottmayer (Szupercella)

Philomena és Martin (Philomena - Határtalan szeretet)

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

A LEGEMLÉKEZETESEBB JELENETEK

A Klu Klux Klán taktikai megbeszélés és lovas rohama (Django elszabadul)

Django szó szerint elszabadul (Django elszabadul)

A cunami érkezése (A lehetetlen)

A zuhanás (Kényszerleszállás)

Ki kér egy kis KFC-t?

(Gyilkos Joe)

Botrány a templomban (A vadászat)

Bin Laden házának bevétele (Zero Dark Thirty - A bin Láden hajsza) A drónok támadása (Feledés)

Stark rezidencia lerombolása (Vasember 3) Az Enterprise megsemmisülése (Sötétségben - Star Trek)

12 / FilmMagazin

Mr. Tressler kirablása (Szemfényvesztők) Zombifal Jeruzsálemben (Z világháború)

Niki Lauda balesete (Hajsza a győzelemért)

Az első negyed óra vágás nélkül (Gravitáció) Elképesztő leszbikus jelenet (Adél élete 1-2. fejezet)

Hugh Jackman kifakad a kocsiban (Fogságban)

Jordan beszívva próbál kocsiba szállni (A Wall Street farkasa)

A szabadulás előtti feszült eseménysorozat (Phillips kapitány)

A party (A nagy szépség)

A 11. körzet lázadása (Az Éhezők Viadala: Futótűz)

Smaug vs. törpök (A hobbit - Smaug pusztasága)

A 6 LEGJOBB CAMEO (SPOILER VESZÉLY!)

Quentin Tarantino (Django elszabadul)

Patrick Stewart és Ian McKellen (Farkas)

Jason Statham (Halálos iramban 6)

Channing Tatum (Itt a vége)

Chris Evans (Thor: Sötét világ)

Peter Jackson (A hobbit - Smaug pusztasága)

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

LEGJOBB GONOSZOK Stephen / Samuel L. Jackson (Django elszabadul)

Killer Joe Cooper / Matthew McConaughey (Gyilkos Joe)

Khan / Benedict Cumberbatch (Sötétségben - Star Trek)

Chris D’Amico / Christopher Mintz-Plasse (Kick-Ass 2)

Muse / Barkhad Abdi (Phillips kapitány)

Malekith / Christopher Eccleston (Thor: Sötét világ)

Snow elnök / Donald Sutherland (Az Éhezők Viadala: Futótűz)

Smaug / Benedict Cumberbatch (A hobbit - Smaug pusztasága)

Calvin Candie / Leonardo DiCaprio (Django elszabadul)

2013 LEGKEMÉNYEBB FIGURÁI Ray Owens (Erőnek erejével)

Killer Joe Cooper (Gyilkos Joe)

Jack Regan (Sweeney A törvény ereje)

Hit Girl (Kick-Ass 2)

14 / FilmMagazin

Bruce Robertson (Mocsok)

Keller Dover (Fogságban)

LEGJOBB FILMES CSAPATOK Az Enterprise legénysége (Sötétségben - Star Trek)

A csajok (Spring Breakers - Csajok szabadon

A 4 lovas (Szemfényvesztők)

Szörnyecskék (Szörny Egyetem)

Az Örök Igazság (Kick-Ass 2)

Millerék (Családi üzelmek

Napjaink legjobb vígjáték színészei (Itt a vége)

A három 15 éves srác (A nyár királyai)

A törpök (A hobbit - Smaug pusztasága)

A kalózok (Phillips kapitány)

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

LEGJOBB MAGYAR FILMEK

A nagy füzet

Isteni műszak

A legyőzhetetlenek

LEGROSSZABB MAGYAR FILMEK

Nekem Budapest

LEGJOBB FILMZENÉK

16 / FilmMagazin

Cycle

Coming out

A LEGMEGOSZTÓBB FILMEK Filmek, amelyekről gyakorlatilag még jelen sorok írásakor is megy a szerkesztőségben a vita, hogy akkor most jók-e, vagy inkább rosszak.

Következzen 9 film, amelyek megítélésében sehogy sem tudtunk egységes álláspontot összehozni.

Dredd

Másnaposok 3

A jogász

Időről időre A nyár királyai

Tűzgyűrű

Az Acélember

Csak Isten bocsáthat meg

Pain & Gain

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

LEGJOBB FÉRFI ALAKÍTÁSOK

Christoph Waltz (Django elszabadul)

Leonardo DiCaprio (Django elszabadul)

Daniel Day-Lewis (Lincoln)

Tommy Lee Jones (Lincoln)

John Hawkes (A kezelés)

Denzel Washington (Kényszerleszállás)

Matthew McConaughey (Gyilkos Joe)

Joaquin Phoenix (The Master)

Philip Seymour Hoffman (The Master)

Michael Douglas (Túl a csillogáson)

Geoffrey Rush (Senki többet)

Toni Servillo (A nagy szépség)

Hugh Jackman (Fogságban)

Jake Gyllenhaal (Fogságban)

Daniel Brühl (Hajsza a győzelemért)

Tom Hanks (Phillips kapitány)

James McAvoy (Mocsok)

Leonardo DiCaprio (A Wall Street farkasa)

18 / FilmMagazin

LEGJOBB NŐI ALAKÍTÁSOK

Quvenzhané Wallis (A messzi dél vadjai)

Jennifer Lawrence (Napos oldal)

Helen Hunt (A kezelés)

Naomi Watts (A lehetetlen)

Sally Field (Lincoln)

Alice Lowe (Vérturisták)

Jessica Chastain (Zero Dark Thirty - A bin Láden-hajsza)

Amy Adams (The Master)

Nicole Kidman (Az újságos fiú)

Marion Cotillard (Rozsda és csont)

Julie Delpy (Mielőtt éjfélt üt az óra)

Cate Blanchett (Blue Jasmine)

Greta Gerwig (Frances Ha)

Sandra Bullock (Gravitáció)

Adèle Exarchopoulos (Adèle élete 1-2. fejezet)

Luminiţa Gheorghiu (Anyai szív)

Catherine Deneuve (Bettie-mobil)

Judi Dench (Philomena - Határtalan szeretet)

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

KELLEMES MEGLEPETÉSEK Vérturisták

A vadászat

Erőnek erejével

Most jó

Az a bizonyos első év

Holy Motors

Feledés

Sweeney - A törvény ereje

iLL Manors - Rázós környék

Eleven testek

Mellékhatások

Z világháború

Cézárnak meg kell halnia

Metallica: Through The Never

Don Jon

A Cate McCall per

Exek és szeretők

Bízz a szerelemben

20 / FilmMagazin

LEGJOBBCSALÓDÁSOK KESERŰ NŐI ALAKÍTÁSOK

Megtört város

Die Hard: Drágább, mint az életed

Óz, a hatalmas

Dől a moné

360

A Föld után

Lopom a sztárom

A magányos lovas

R.I.P.D.: Szellemzsaruk

Red 2

Elysium - Zárt világ

Diana Carrie

Vakszerencse

A háború császára

Derült égből fasírt 2: A második fogás

Harcban élve

Dom Hemingway

FilmMagazin / 21

HÁTTÉR

AMIKET 2013-BAN MINDENKÉPPEN LÁTNI KELLETT

Napos oldal

A messzi dél vadjai

Django elszabadul

A kezelés

Kényszerleszállás

Lincoln

A rajtaütés

Zero Dark Thiry A bin Láden-hajsza

Gyilkos Joe

The Master

Sötétségben - Star Trek

Spring Breakers Csajok szabadon

Emberrablás

Tajtékos napok

Szörny Egyetem

Dal Marionnak

22 / FilmMagazin

Transz

Senki többet

Mielőtt éjfélt üt az óra

Családi üzelmek

Túl a csillogáson

Blue Jasmine

Hajsza a győzelemért

Démonok között

A nagy füzet

Gravitáció

Fogságban

Adéle élete 1-2. fejezet

Itt a vége

Anyai szív

Metro Manila

Phillips kapitány

Jégvarázs

Call Girl

Frances Ha

A nagy szépség

FilmMagazin / 23

HÁTTÉR

A Hobbit - Smaug pusztasága

A Wall Street farkasa

Philomena - Határtalan szeretet

SZERINTED MELYIK VOLT 2013 LEGJOBB FILMJE? ZSEBZSB: GRAVITÁCIÓ Mert olyan szinten járunk a világűrben, mint még soha. Testközelből megtapasztaljuk egy asztronauta életét, hogy mennyi veszélyt rejt magában. Egy hibátlan kamaradráma, Sandra Bullock remekel, remek forgatókönyvvel, Alfonso Cuarón tökélyre járatott rendezésével. És mindezt minden idők legjobb látványával, a Föld, a csillagok, mindmind azt az érzést keltik az emberben, mintha mi is ott lennénk a világűrben. És azt hiszem, a dráma ellenére kijelenthetem, hogy mi is ott akarunk lenni. Fontos azonban, hogy ezt a filmet moziban kell látni, nagyban kell látni, IMAX-ben kell látni. A Gravitáció minden idők leglátványosabb filmje, és ennek ellenére, a látványon túl is rengeteg dolog van benne, ezúttal ugyanis a látvány és a 3D nem a film váza, alapja, csupán csak egy eszköz. A Gravitáció minden szempontból tankönyvi példa, vitán felül az év filmje!

ATEE007: FOGSÁGBAN Hosszas gondolkozás után úgy döntöttem: a Fogságban viszi a pálmát nálam. Nagyon ritkán vált ki belőlem film olyan reakciót, érzelmeket, mint ez az alkotás, teljesen magával ragadott. A moziból kifelé tántorogva olyan sokkban voltam, hogy még a félórás hazafelé út legvégén is a zárójelenet pörgött újra és újra a fejemben. Én egyébként is szeretem a szélsőséges helyzetekbe kényszerített ember döntéshozataláról szóló sztorikat (pl. The Walking Dead), ez pedig pontosan ilyen. Abszolút favorit film, még az all time top10-emben is helyet kaphatna.

NOXWILL: KICK-ASS 2 Igen, jól látja a kedves olvasó, valóban ez a film áll az első helyen. Kérem, hogy nyugodjon le mindenki,

24 / FilmMagazin

és olvassa el ezt a részt. Mielőtt belekezdek: nálam az év filmje olyan alkotás kell, hogy legyen, ami mély, pozitív nyomot hagy bennem, amin a moziból kijövet órákig, vagy jelen esetben napokig jár az agyam, mit is láttam. Ilyen volt 2012-ben a Bosszúállók, és ilyen volt 2013-ban a Kick-Ass 2. Ha nem e szempont alapján választanák, akkor egész biztos a Rush nyert volna, ez a film meg valahol a futottak még kategóriát erősítené. De nem így van. A Kick Ass 2 egyszerűen felmosta velem a moziterem padlóját. Egyszerűen azonnal fel se fogtam mit láttam, csak azon voltam, hogy előkaparásszam az elgurult államat valamelyik szék alól. Ennek pedig oka az, hogy amire számítottam, és ahhoz képest amit kaptam. Hogy mire számítottam? Elsősorban az első részhez hasonló groteszk fekete humorral megáldott filmre, ami nem fél megjeleníteni egy-két levágott testrészt, amit egy karddal hadonászó jelmezes kislány vágott le éppen egy drogdílerről. És ez jelen is volt.

Sőt. A film humora nagyon rendben van (nálam legalábbis), a szereplők jól hozzák a karaktereket. Főleg Chloe Moretz, aki amellett hogy még mindig csont nélkül hozza Hit-Girl pszichopata énjét, emellett jutott neki még a tehetségéből arra, hogy bemutassa a nézőnek Mindy kálváriáját, és ez becsülendő. Emellett Aaron-Taylor Johnson is jól hozza Kick Ass szerepét, és Jim Carrey. Sokan aggódtak hogy Nicolas Cage után nincs tovább, de szerintem Carrey remekül pótolta Big Daddy-t, olyanynyira, hogy nekem ez a szerep jött be a színésztől a legjobban, az utóbbi időből. Christopher MintzPlasse is zseniálisan alakítja az eleinte elmeháborodott, majd később Motherfucker elborult pszichopatáját, bosszúszomjas karakterét, de az

abszolút mindfuck az egészben az Mother Russia. Még a mai napig nem tudom hová tenni ezt a karaktert, annyira szűrreális. Egy hegyomlás szinten színizom nő, aki a világ egyik legkeményebb börtönében rabok sokaságának vetett véget. És a még szürreálisabb jelenet az, amikor az aprónak számító HitGirl nekiesik a hegyomlás Mother Russia-nak, ezzel létrehozva egy totálisan elborult harci jelenetet.

Nem hibátlan a film. Közel sem. Sorolhatnám, hogy az alapkoncepció nem nagy durranás, Mindy iskolai bosszúja a rókarúddal meglehetősen gusztustalan (jó ezt aláírom), a mellékszereplők semmilyensége (kivéve Dr. Gravity-t, és az őt megformáló Donald Faisont, a Dokik óta imádom a csávót, kár hogy meglehetősen kevés filmszerepet vállal el, ez is bebizonyította nekem, hogy van tehetsége a srácnak), de mindent összevetve nem érdekel, mert az összhatás elfeledteti velem mindezt. Nos többek között ezekért az év filmje nálam, a Kick-Ass 2.

VESZJÁK: PHILLIPS KAPITÁNY Nekem 2013-ban a Phillips kapitány tetszett a legjobban, mert amellett hogy az egyik kedvenc színészem játszik benne, a története is nagyon megfogott. Richard Phillips (Tom Hanks), a Maersk Alabama nevű amerikai teherhajó kapitánya sokadik útjára indul. Hajója egy omani kikötőből fut ki, a fedélzeten 2400 tonna áruval és 200 tonna segélyszállítmánnyal. A hídon az első tiszt az útitervüket böngészi, és látja, hogy a szomáliai partok mellett vezet az útjuk. Tudják, hogy arrafelé sok a kalóz, akik a teherhajókat veszik célba. Phillips aggódik, mert a hajó fegyvertelen, a legénység sincs felkészülve semmiféle harcra, ezért biztonsági gyakorlatot rendel el. Ám alig kezdenek hozzá, két hajót lát-

nak közeledni. A kapitány mindent elkövet, hogy átverje és távolodásra bírja őket, ám a terv nem válik be, és az egyik hajó fegyveres legénysége megtámadja őket. Muse (Barkhad Abdi), a vezetőjük közli, hogy váltságdíjat követelnek… Paul Greengrass filmje nemcsak a megtörtént események lehető legpontosabb krónikája, hanem izgalmas thriller és komplex kép a globalizáció sokféle hatásairól. Érdemes megnézni!

NAGYIMACI: AZ ÉHEZŐK VIADALA: FUTÓTŰZ Az első részt annyira nem szerettem, az nem igazán tetszett. Nem is értettem, mit ez a nagy felhajtás körülötte. Ezért elolvastam a könyvet, aztán a másodikat és a harmadikat. Az egész trilógiát kivégeztem egy hét alatt, mert olyan magával ragadó és izgalmas a történet, hogy letehetetlen a könyv. Ezért is vártam nagyon a második részt. Bíztam benne, hogy jobban sikerül majd, mint az első, és amikor megláttam az első előzetest, megnyugodtam.

Tudtam, hogy jó lesz ez. És nem is kellett csalódnom. Még így is, hogy tudtam az egész történetet, hogy mikor mi fog történni, még így is a hátborzongató libabőr és a szívfacsaró-sírásközeli állapotok között ingáztam végig (férfi létemre). Fantasztikus. A látvány, a zene, az effektek, minden. Az egész felépített világ, de legfőképp a Kapitólium, egyszerűen lélegzetelállító. A színészek pedig zseniálisak. Jennifer Lawrence egyértelműen az egyik legjobb színésznő jelenleg, ezt ebben a filmben is bizonyítja. Woody Harrelson kisujjból kirázza Haymitch (kissé háttérbeszorított) karakterét.

Elizabeth Banks Effie-je az első részben még rohadt idegesítő volt, de ebben a filmben szerethetővé válik. Banks annyira jól játssza, hogy nálam ő az év legjobb női mellékszereplője. Fantasztikus, ahogy váltakozik a mű, affektáló, vigyorgó kapitóliumi Effie és a megtört, érzékeny és érzelmes nő Effie között (megállt a levegő a moziban, amikor sírás közeli állapotban újra kihúzta Katniss nevét). Sutherland nagyon utálható, mint Snow, (pedig az első filmben még szigorú, de jóságos nagypapának tűnt) szóval ő is jó munkát végez. Az új mellékszerep-

lők is rendben vannak (főleg Philip Seymour Hoffman, aki mindig zseniális), és ebben a filmben végre Josh Hutcherson (Peeta) is bizonyítja, hogy nem véletlenül tartják a jövő egyik nagy reménységének. A történetről nem tudnék spoilermentesen beszélni/írni, így nem is mondok el többet róla. Izgalmas, egyedi, magával ragadó, szomorú, nyomasztó, és fordulatos. És annak ellenére, hogy az egész történet egy borzalmas jövőképet mutat be (igen, ez is egy posztapokaliptikus jövőben játszódó történet, azok közül is az egyik legjobb) mégis találhatunk a filmben romantikus szálat és vicces momentumokat is. Egy szó, mint száz, én imádtam ezt a filmet. Nálam ez az abszolút favorit 2013-ban.

LEVINHO: A WALL STREET FARKASA Nem gondoltam volna, hogy az év utolsó napjaiban fut be az az alkotás ami az évben leginkább elnyeri a tetszésemet. Egy kis szerencsén múlott az is, hogy el tudtam menni megnézni, mert annak ellenére, hogy az előzetesek alapján is kíváncsi voltam rá, úgy gondoltam, hogy nem mozizás lesz ebből, hanem DVD-s verzió. Szerencsére azonban eljutottam a filmre ahol 3 órányi tömör szórakozás várt rám. Bizony nem egy rövid filmecske, talán az egyetlen hibája, hogy a végét túlságosan elhúzták, de kellett egy kis komolyság a végére, hiszen legalább két órán keresztül csak nevettem. Talán a legszebb dolog a filmben az, hogy valóságszagú. Persze milyen is legyen ha már egyszer egy igaz történetet adoptál, de ettől függetlenül nyílván vannak benne erős túlzások, habár nem tudom mennyi, de ezt a valóságszagot inkább arra értettem, hogy a főszereplő hiába aljas és törvénytelen módokon jut a vagyonához és azt ráadásul erkölcstelenül használja ki, mégsem nyeri el méltó büntetését, mint ahogyan azt megszoktuk. Valóban, nem egy happy endinget kapunk, de a végén mégis ott a remény, hogy a főszereplő képes talpra állni és végül is nem is olyan rossz neki, mint kellene hogy legyen. DiCaprio 2013-ban már harmadjára bizonyított, ezt a szerepet pedig különösen jól eltalálta, úgyhogy valaki adjon már ennek a srácnak egy Oscart!

PAULKEMP: SPRING BREAKERS - CSAJOK SZABADON Szent meggyőződésem, hogy a Spring Breakers könyvét valójában Bret Easton Ellis írta valamikor a ’90 -es években, de elfeledkezett róla, s most, hogy Harmony Korine előturta valahonnan és kicsit leporolva a „Disney hercegnőkkel” megalkotta végre az eddig legtökéletesebb Ellis filmadaptációt. Mindezt persze úgy, hogy Ellisnek valójában semmi köze az egészhez és az ő idei forgatókönyvéből készült film hagy némi kívánnivalót maga után. De komolyra fordítva a szót: 2013-ban nem láttam jobb filmet, mint a Spring Breakers, köszönhető ez valószínűleg az említett író iránti rajongásommal, de ettől eltekintve is egy nem mindennapi őrületet rakott le Korine az asztalra. Egyfelől nem elég, hogy sikeresen teremtett olyan vizuális élményt, mely szinte minden képkockájával hipnotizál és ragad egyre mélyebbre a celluloid örvényben, de sikerült Vanessa Hudgens-ből kihozni valamit, amely szerintem egy igen ígéretes új kezdet lehet a színésznő karrierjében. Végezetül pedig: senki sem fog nekem vizuálisan meggyőzőbb jelenetet mutatni az idei felhozatalból, mint ahogy James Franco egy fehér zongorán vassal díszített mosollyal elkezdi énekelni Britney Everytime-ját, miköben három rózsaszín símaszkos (unikornis logoval a homlokon), hatalmas mordályokkal felfegyverzett lány koszorújában üldögél az óceánnal a háttérben. És ahogy beúszik Brintey hangja és elkezdenek táncolni...

Egyszerűen zseniális!

FEKETE FELÍCIA: MIELŐTT ÉJFÉLT ÜT AZ ÓRA A Mielőtt felkel a napot az anyukámmal láttam a Bem moziban és még nem érdekelt annyira a kérdés amit felvet, hiszen fiatalabb voltam mint a célközönség, de éreztem, hogy ez egy jó film. A második résznél (Mielőtt lemegy a nap) voltam csak hasonló életszakaszban mint a szereplők, de azt nem éreztem túl életszagúnak, persze lehet, hogy túlságosan realista vagyok. És bár most nekem is van két gyerekem mint a főhősöknek, az övéik már iszonyatosan nagyok (hét évesek) és hogy őszinte legyek, innen a kisbabák oldaláról nézve nem igazán

FilmMagazin / 25

HÁTTÉR értem mit problémáznak. Ha tényleg hét évbe telt, hogy el tudjanak menni kettesben valahova, hát csak gratulálni tudok. Nem túl életszerű, hogy egy francia-amerikai jómódú párnak ennek a romantikus éjszakának a megszervezése hét évbe telt, de ha tényleg így van akkor inkább Lúzeréknek kéne lennie a film címének. Arra azért kíváncsi lennék mi történt az óriási szerelmükkel amikor éjszaka felváltva üvöltöttek az ikreik, mert ha utalnak is ezekre az évekre a veszekedés során, azért hét évnél kevesebb idő alatt is borul a bili ilyenkor, szerintem. Úgy tűnik a „csecsemő ikreimmel otthon nyomom, miközben a férjem fölolvasásokra jár” pszicho-trillert nem merték leforgatni, de talán ez nem is baj mert szép a görög nyár, szépek a szereplők és nem is beszélnek hülyeséget, szóval nagymamát áthívni és irány a mozi, már csak azért is mert ez volt a legjobb film 2013-ban.

TOMPOWELL: GRAVITÁCIÓ Nem volt kétséges, hogy nálam Alfonso Cuarón legújabb mesterműve diadalmaskodik majd, és nem csak ebben az évben, hanem akármelyik másikban is komoly eséllyel pályázhatott volna erre a címre, ez az egyértelmű szimbolikával átszőtt, mégis látványos és izgalmas, remek színészi alakításokkal taglalt mestermű.

ZAPHIER: NŐI SZERVEK Én magam nagyon szeretem a folytatásokat és általában azok közül kerül ki az év kedvence, de az elmúlt szezonban mégsem így volt.

Meg kell, hogy mondjam, egyetlen film sem volt ebben az esztendőben, ami igazán megérintett volna, így olyat tudok említeni, ami igazán jól szórakoztatott és képes volt elérni azt, amit egy jó filmnek el kell érnie: 117 percre kikapcsolt a valóságból, megnevetetett és jó érzéssel tölt el, ha visszagondolok rá. Ez pedig a Női szervek. Kedves kis sztori (bár hozzá kell tenni, hogy nem túl eredeti), remek szereplőkkel Sandra Bullock és Melissa McCarthy személyében, szuper poénokkal. Melissa karaktere igencsak szabad szájúra sikeredett, ami mellett igazán jól mutat Bullock karót nyelt figurája.

Bizton állítható, hogy az alkotók a lehető legtöbbet kihozták az egyszerű kis történtből. Le a kalappal! Iga-

26 / FilmMagazin

zi jó kis kikapcsolódás, amit szívből tudok ajánlani mindenkinek és már alig várom a folytatást, ami a jó filmeknél elvárható!

SPIKE: A WALL STREET FARKASA Pénz, csillogás, nők, drogok. Wall Street. Egy olyan kicsiny szelete a világnak, amely talán minden eddiginél realisztikusabban, kíméletlenebbül és őszintén tárja elénk a tőzsdei élet pezsgését, a brókerek hedonista életmechanizmusát, a töméntelen mennyiségű dollár áramlásának kontinuumát. Egy olyan luxusmiliő, ahol egyedi, kreatív ideákkal teljesülhet minden álmod, vágyad, de mivel a rizikófaktor nagyon magas, így egy csapásra el is veszíthetsz mindent. Az Oscar-díjas rendezőgéniusz, Martin Scorsese három órás monumentális alkotás hű képet fest erről a külön világról, amelyet a pénz, a hatalom, a korrupció, a törtetés és féktelen élvezeti hajszolás kísér. Bohókás formában, mégis konzekvensen és intellektuális módon tárja a néző elé a kíméletlen farkasok odújának mindennapjait, igaz történet alapján hű korrajzzal, fantasztikus díszletekkel, autentikus zenékkel, naturalista jelenetekkel, kíméletlen őszinteséggel, öncél nélkül, az alakításáért Golden Globe honorálásban részesített Leonardo DiCaprio-val. Valódi opus, amelyet mindenkinek látnia kell!

HOLHÓS LINDA: AZ ÉHEZŐK VIADALA: FUTÓTŰZ 2013 nekem egy kicsit szegényes évnek tűnik, így visszatekintve, legalábbis filmek szempontjából. Arra a kérdésre, hogy mi lett ennek az évnek a kedvence részemről, nem fogok tudni egyértelmű választ adni.

Elfogultságom, és a könyvek miatti szeretetem, rajongásom, azt mondatja velem, hogy Az éhezők viadala: Futótűz volt a múlt év csúcsa, de ez egy erősen szubjektív, érzelmileg nagyon személyes benyomás. Ha megpróbálnám szakmai szemmel figyelni 2013-at, akkor meg kellene említenem a Fogságban c. filmet – ami a thriller kategórián belül meglepően friss volt, és jó – illetve ki kellene emelnem a Hajsza a győzelemért névre hallgató remeket, ami Niki Lauda balesetét, és pályafutását elevenítette meg. Itt megint van egy

kis énközpontúság, mivel a gyors autók, konstrukciók lenyűgöznek, és a film intelligens, és hiteles lett, szóval… Nos, igen, nekem nagy élményt nyújtott a megtekintése. De ha már hagyjuk győzni az önző silány érzelmi vonalat, akkor 2013 „best of”-ja számomra, még mindig a Futótűz lett…

TÖRÖK TAMÁS: HAJSZA A GYŐZELEMÉRT Imádom az élet, főleg a sport által írt történeteket, így adta magát, hogy a Lauda-Hunt párbaj vászonra vitele nekem való, habár nagyon messze áll tőlem a száguldó cirkusz. A Rush egy az egyben teljesítette, egyúttal meg is ugrotta az elvárásaimat, olyannyira, hogy kétségtelen volt számomra: jöhet bármi, nálam ez az év filmje! Ron Howard egy tökéletes rendezést mutatott be, ami a játékidő mind a 120 percét a lehető legértékesebben töltötte ki. A film az érzelmek minden skáláját végigzongorázta, amiben hatalmas szerepe volt Chris Hemsworth-nek és Daniel Brühl-nek, akik életük eddigi legnagyobb alakításával örökre belopták magukat a szívembe. A fantasztikus operatőri munkának köszönhetően a futamok részeseinek érezhettük magunkat, amihez a minőségi hangok is asszisztáltak. Hans Zimmer-ről tudjuk, hogy egy zseni, ám amit a Rush soundtrackje alatt megalkotott, az még önmagához mérve is kivételes értékeket képvisel. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok erről a műről beszélni, imádtam minden percét. Tehát 2013 legjobb filmje szerintem egyértelműen a Rush!

SANYA08: CSAK ISTEN BOCSÁTHAT MEG Sajnálatos módon sokan a Drive révén hallottak először Refn-ről és ennél fogva, durván csalódniuk kellett legújabb alkotásában. Tévesen.

Igazából a Drive az, ami kilóg a rendező filmográfiájából, míg a Csak Isten bocsáthat meg talán az egyik legérettebb és legkiforrottabb alkotása a direktornak. Két síkon mozgó film (szimbólumok és a puszta cselekmény) abszolút letaglózó élmény volt számomra. A delejes hangulat valósággal beszippantott és elborzasztott, a zene tökély volt, a film végi ominózus bunyójelenet se volt semmi, de az igazi élmény az, ami-

kor megpróbáljuk értelmezni a filmet. Kapunk egy ödipális viszonyt, elmélkedést a bosszúállásról és Istenről, a bűnhődésről, bűnről és bűnbocsánatról. Horrornak is elmenne tulajdonképpen, ilyen értelemben pedig Kristin Scott Thomas az undorító szörny. Zseniális film és kész.

VAMPKA: AZ ÉHEZŐK VIADALA: FUTÓTŰZ Nehéz 2013-ból egyetlen filmet kiemelni, számomra nagyon vegyes év volt, tele mindenféle meglepetéssel, csalódással, úgyhogy legfeljebb azt tudom mondani, hogy melyik film lepett meg a legjobban, természetesen pozitív értelemben. Igazából volt ilyen több is. Pár példa: az Acélember, teljesen más volt, mint amire számítottam, és gyökeresen megváltoztatta a véleményemet Superman-ről, Loki és Thor testvérkedése is jobb volt a vártnál, de az animációs filmek és a fiatal felnőtteknek szóló könyvek adaptációi is színvonalasra sikerültek. Az én kiválasztottam utóbbi kategóriából került ki, hosszas mérlegelés után. Az Éhezők Viadala-trilógia könyvben elképesztő élmény, az írónő fantáziája, látásmódja és a fordítás is valami hihetetlen, de az első részt nem találták el. Szerintem. Ezzel szemben a második film nem csak hű maradt a könyvhöz, de a színészekkel és a grafikával olyan pluszt kapott a hátborzongató és brutális történet, amiről álmodni sem mertem. Pedig ugyanazok játszanak benne, mint az első részben, és mégis... A Futótűz olyan élmény volt a moziban, amit napokkal később sem tudtam elfelejteni, ez pedig – sajnos – 2013 sok sikerfilmjéről nem mondható el, bármennyire is voltak jók első látásra, külön szívfájdalmam, hogy jó drámából csak egy-kettő akadt. Az igaz, hogy sok színész és színésznő bebizonyította, hogy mennyire tehetséges, új csillagok is pislákolni kezdtek, de a legtöbb mozifilm mégis túl könnyen kislisszant a fejemből.

2014 talán jobb lesz.

AZ ÉV LEGROSSZABB FILMJEI

Nagyfiúk 2 Papás-babás

Hupikék törpikék 2

ALIEN: FOGSÁGBAN Mivel kevés a helyem, nem tudom rendesen megindokolni a választásomat, csak azt tudom javasolni, hogy mindenki nézze meg, aki még nem látta, mert ilyen sokkoló thriller nem sok született az utóbbi időkben.

FilmMagazin / 27

HÁTTÉR

AMERIKAI BOTRÁNY Az Amerikai botrány az 1970-es évek különleges világába és izzó légkörébe repít vissza bennünket. A történet egy szélhámosról, Irving Rosenfeld-ről (Christian Bale) és csábító partneréről, Sydney Prosserről (Amy Admas) szól, akik kénytelenek egy veszélyes FBI ügynöknek (Bradley Cooper) dolgozni, miután lebuknak. A börtönt csak úgy kerülhetik el, ha abbahagyják a piti ügyeiket, és segítenek az ügynöknek a keményebb diók megtörésében. A filmben szerepet kap még Jeremy Renner, mint korrupt polgármester és Jennifer Lawrence, aki Rosalynként Irving elidegenedő feleségét alakítja. Írta: Vampka

28 / FilmMagazin

A film által feldolgozott ABSCAM-botrányra Eric Singer forgatókönyvíró (A bűn árfolyama) talált rá.

A

z Amerikai botrány David O. Russel harmadik igazán nagy dobása. A rendező A harcossal tört be a filmvilág legmagasabb szintjeire, majd a Napos oldallal biztosította is ott a helyét. A két film három színésznek is hozott Oscardíjat, és számtalan másik jelölést is bezsebelt, köztük a legjobb filmét is.

Sőt, 30 éve a Napos oldal volt az első olyan film, aminek a színészei mind a négy kategóriában jelölve voltak. Az Amerikai botrányban Russel a karakterekre helyezte a hangsúlyt. A szereplők olyan emberek,

akik fáradhatatlanul próbálják jobbá tenni az életüket, akárhányszor kell is újrakezdeniük azt. „Van valami elképesztően szeretnivaló bennük – mondja Russel. – Ugyanakkor szívszorító is a helyzetük. A film nagy részében a szerelem, a szeretet, a vonzalom játssza a főszerepet; a karakterek mind igyekeznek visszatalálni az életnek abba a részébe, ahol ezeket megtalálhatják. Mindegyikükben közös maga az élet iránti rajongás, a kitartás. Lehet, hogy klisének hangzik, de ez a lényeg: felkelnek, miután padlóra kerülnek,

méghozzá bármi áron.”

A film lelkét az Irving Rosenfeld és Sydney Prosser közti kapcsolat adja, akik nem csak kollégák úgymond, de lelki társak is. „Bárki, aki volt már szerelmes, átérzi azt, ami köztük van. Mikor menthetetlenül beleesel valakibe, úgy érzed, több vagy, mint amit valaha is gondoltál magadról; valami földöntúli történik veled – magyarázza Russel. – „A film eleje a kapcsolatuk kialakulásának elmeséléséről szól, hogy miként találtak egymásra, mennyire szeretik a másikat és a saját életüket. Velük

FilmMagazin / 29

HÁTTÉR A FŐBB KARAKTEREK

IRVING ROSEFELD (CHRISTIAN BALE) A nagy átváltozó művészként is ismert Christian Bale csaknem 20 kilót hízott azért, hogy hitelesen el tudja játszani ezt a nagydumás, rendkívül magabiztos, ám kopaszodó és úgy általában rendkívül borzalmasan kinéző szélhámost.

ROSALYN ROSENFELD (JENNIFER LAWRENCE) Vörösre festett körmök, trendi hajviselet, menő ruhák. A házasságába viszont annak ellenére kapaszkodik, hogy már igen az utolsókat rúgja, a hangulata pedig hol az egekben, hol pedig a föld alatt tanyázik. Talán ennek köszönhetőek a kirohanásai is.

30 / FilmMagazin

SYDNEY PROSSER (AMY ADAMS) Amy Adams-et sokáig csak olyan filmek találták meg, amikben neki csak az ügyeletes „jó kislány” szerep jutott. Ez szerencsére lassan véget ér, hiszen most egy vérbeli famme fatale-t alakít, akinek nagy érzéke van a korabeli divatos öltözködéshez is.

CARMINE POLITO (JEREMY RENNER) Polgármesterként mindent meg kell tenni a választókért, még ha ezek a cselekedetek etikailag megkérdőjelezhetőek is… Polito pedig minden eszközt bevet a közjó fenntartásáért. Hajkölteményét Librace és Tony Curtis ihlették.

RICHIE DIMASO (BRADLEY COOPER) Dimaso fura figura, nem teljesen találja a helyét a világban. Ám amikor bekerül a svindlerek közé, egy csapásra megváltozik körülötte minden. Rájön, hogy neki mindig is ez volt az igazi „otthona”. Ki tudja, talán még a furcsa frizura is a helyére kerül. együtt válunk az élet szerelmeseivé.

Aztán jön a probléma, és újra kell gondolniuk mindent, újra fel kell építeniük saját magukat, hogy alkalmasak legyenek a túlélésre… De ha ez megtörténik, vajon még mindig azok lesznek, akik egymásba szerettek?”

Az Amerikai botrány tulajdonképpen egyetlen nagy love story; mindent elsöprő szerelem, megtörhetetlen barátság, pislákoló lángú házasság, bizalom, törődés, szenvedély jellemzi a film minden pillanatát, ezek pedig mind egyetlen dologhoz vezetnek: küzdelemhez. Russel ezzel a filmmel a karakterekre, és nem a történetre fókuszál elsősorban, ezért mindent megtesz, hogy a nézők is mindannyian annyira szeressék a szereplőket, amennyire a rendező, minden hibájuk és bűnük ellenére. „Annak örülnék a legjobban, ha a nézők élveznék a karakterekkel együtt eltöltött időt, és mindennél jobban szeretném, ha beléjük szeretnének. A legszebb bók, amit bárki adhat, ha azt hallom a távozó nézőktől: igazán megkedveltem ezeket a fickókat, bár ne kellene itt hagynom

David O. Russell eredetileg American Bullshit címmel képzelte a projektet, ezt változtatták aztán American Hustle-re.

őket!” Az Amerikai botrány könnyednek mondható film, hiszen amellett, hogy a karakterek közt szinte tapintható a kifinomult kapcsolatháló, mégis csak szélhámosok játsszák benne a főszerepet. Ennek fényében sok humoros jelenettel is számolni kell, amit csak tetéz a tény, hogy a film egy része (erre külön felhívják a figyelmet) igaz történet alapján íródott. Suckle, a film producere így nyilatkozott: „Az írás gyerekjáték volt. David ismerte a karaktereket, a szokásaikat, a beszédstílusukat.

Később együtt dolgozott a színészekkel is, olyan apróságokat találtak ki, amik passzoltak a karakterekhez és azok alakítójához is. Emlékezetes pillanatokat kreáltak, mert ezek a vonások mind benne vannak a karakterekben, nem erőltetettek, hanem természetesek, csak elő kellett őket csalogatni. De Russel azt is megengedte a színészeknek, hogy olyasmit csináljanak, olyan oldalukat mutassák meg, amit más filmekben soha. Nem fogod elhinni, hogy ugyanaz az ember alakítja Rosenfeldet és Bruce Wayne-t.”

Bradley Cooper, a dauerolt hajú FBI ügynököt alakító színész azt

mondta, imád David O. Russell-el dolgozni. „Ha adsz neki esélyt és megbízol benne, olyasmikre mutat rá a karakteredben, amivel azonnal azonosulni tudsz. Minden alakítás gazdagabb, minden karakter több, és ezt neki köszönhetjük. Hihetetlen érzés, mert színészként valójában nagyon érzékenynek kell lenned, mert ez az érzékenység vezet el a karaktered szívéhez, David pedig ismeri ezt a folyamatot, és segít benne. A végén az egész olyan, mintha egy nagy család lennénk.”

Suckle szerint Cooper nem csak a szerepében volt lenyűgöző, de producerként is rengeteget segített a forgatáson. Fáradhatatlan energiával és lelkesedésével vitte előre a produkciót, minden egyes nap. „Bradley a mi bástyánk – meséli

>> AZ AMERIKAI BOTRÁNY KÖNNYEDNEK MONDHATÓ FILM, HISZEN AMELLETT, HOGY A KARAKTEREK KÖZT SZINTE TAPINTHATÓ A KIFINOMULT KAPCSOLATHÁLÓ, MÉGIS CSAK SZÉLHÁMOSOK JÁTSSZÁK BENNE A FŐSZEREPET. ENNEK FÉNYÉBEN PEDIG SOK HUMOROS JELENETTEL IS SZÁMOLNI KELL… <<

FilmMagazin / 31

HÁTTÉR

Suckle. – Különleges kapcsolat van közte, és David között, olyanok, mint a testvérek. Egy szót sem kell szólniuk, mégis tudják, mire gondol a másik, így az egész forgatás dinamikus volt, gyors, és eredményes. Remek dolog ilyen kapcsolatot közelről megfigyelni.”

A színészek nem csak a rendezőt, de egymást, sőt, saját karaktereiket is tisztelik és becsülik. „Még sosem találkoztam egy olyan elbűvölő karakterrel, mint amit Christian Bale játszik ebben a filmben – mondja Amy Adams. – Teljesen érthető, hogy Sydney belezúg, könnyen tudtam azonosulni vele. Sydney nem szerette azt, aki régen volt, változtatni akart. Kialakított magában egy olyan képet, egy olyan világot, amiben élni tudott, aztán találkozott ezzel a férfivel, aki értékelte az intelligenciáját. Aztán ezt elveszik tőle, és elkezdődik a saját története, ami nem csak önmaga megtalálásáról szól, hanem arról is, hogy mi igaz abból, amit magáról hitt.”

Minden szereplő más perspektívából közelíti meg a problémákat, másképp akarja megoldani őket. Életstílusuk, személyiségük sok mindenben eltér egymástól. A másik női főszereplő, Rosalyn például Jennifer Lawrence szerint kiszámíthatatlan mániákus. „Retteg a magánytól, ezért inkább választja a boldogtalan házasságot, mint az

32 / FilmMagazin

egyedüllétet – mondja Lawrence. – Lehet, hogy úgy tűnik, minden gondjára megoldás lenne a válás, de egyszerűen képtelen rávenni magát.

Innen ered a kétségbeesése. Túlélő módra van kapcsolva, a házassága abszolút nem működik, mégis olyan magas elvárásai vannak a férjével szemben, amiket a pasi esélytelen, hogy teljesíteni tud. Az állandó csalódása folyamatosan rosszabb és rosszabb döntésekhez vezeti, ami csak ront a helyzetén.”

Legtöbben viselnek valamilyen maszkot, álarcot a filmben – átvitt értelemben –, csalók, hazugok és simlisek gyülekezete ez, de Jeremy Renner karaktere más. „Sokat beszéltünk Daviddel arról, mi is motiválja őt – meséli a karakterről. – Próbál helyesen cselekedni az emberekért, legalábbis ezt adja elő. A dolog lényege, hogy a szándékai jók, bármit is tesz. Újra akarja építeni New Jersey-t, ez vezérli. Bármi, ami tesz, helyes vagy helytelen, mindig azért történik, mert jót akar, ettől válhat szimpatikussá.”

Mikor David O. Russel rendez egy filmet, nem csak a kamerák mögött áll; menet közben finomít az alakításokon, újraírja a forgatókönyvet, irányít, javít, újraállítja a jeleneteket, újabb és újabb ötletekkel áll elő, többek közt a forgatással és kamerákkal kapcsolatban is, mégis hű marad önmagához. „A végered-

Az ABSCAM-botrány egyike volt az úgynevezett „fehérgalléros” bűnözők elleni leglátványosabb fellépésnek.

AMERIKAI CSÓK Nincs ma népszerűbb színésznő Jennifer Lawrence-nél. A mindössze 23 éves színésznő közel jár ahhoz a bravúrhoz, hogy a tavalyi Oscar-díja után ismét nevezzék: az Amerikai botrány kritikai visszhangja egyértelműen ezt sejteti. Mindenki őt dicséri, és a kollégái is nagyon odavannak érte. Itt a bizonyíték: Az Amerikai botrány egyik jelenete valószínűleg legendás lesz: ebben szembetalálkozik a főszereplő szélhámos (Christian Bale) felesége (Lawrence) és szeretője (Amy Adams) egy elegáns parti mosdójában. Természetesen veszekedni kezdenek, ám a legnagyobb vita közepén aztán a feleség vadul szájon csókolja gyűlölt ellenfelét. „Nem akarok felvágni, de a csók az én ötletem – mondta Amy Adams egy múlt heti Los Angeles-i vetítés után. – A forgatókönyvben nem volt benne, de gondoltam, jó ötlet.” A rendező, David O. Russel (a Napos oldal készítője) azt mondta: így zárják le ezt a mérgező, fülledt búcsút. Adams azonban másképp magyarázta az egészet: „Talán csak meg akartam csókolni Jennifert, hiszen olyan édes!” (InterCom)

mény, hogy öt perc után tudod, hogy amit nézel, az egy David O. Russel film. Megvan a maga stílusa, a képi nyelv, amit használ, csak az övé – mondja Jonathan Gordon producer.

– A világ, az élet kiszámíthatatlan, sosem tudhatod, mit hoz a következő pillanat; David is így forgat. Inkább steadicam-et használ, mint tradicionális beállításokat; a teret, és nem a szereplőket világítja be, a színészekkel marad, nem csak egy kis monitor mögött ücsörög és dirigál. Része az egésznek, végig ott van a filmben.”

Mivel a film nem ma, hanem a hetvenes években játszódik, a helyszíneknek, a berendezéseknek, a ruháknak mind tükrözniük kellett azt a világot és légkört, ezzel egy időben pedig a karaktereket és a köztük lévő kapcsolatot vagy kontrasztot is. Adams és Lawrence karakterei például nagyon elütnek egymástól, egészen másfajta csalók. Michael Wilkinson szerint, aki a jelmezekért volt felelős, Sydney egy egyszerű, kisvárosi nő, aki szerelmes és elszánt, Rosalyn viszont az érzelmi manipuláció mestere. Pontosan tudja, hogyan hasson az emberekre, és a szexuális kisugárzását használja fegyverként. Ugyanakkor a kertvárosi feleség szerepében minden napja halálosan unalmas, ezért a hangulata ingadozó, csapongó, ez pedig megmutatkozik a ruhatárán is. Egy-

szerű otthonkák és dögös, „végzet asszonya” szettek is találhatóak nála, átmenet nincs.

A vizualitás mellett a zene is fontos szerepet kap a hitelesség érdekében. Az eredeti filmzenét a többszörös Oscar-jelölt zeneszerző, Danny Elfman írta, aki a legkülönbözőbb filmekhez komponált már. A rendező nagyon figyelt rá, hogy minden jelenet megkapja a megfelelő audiovizuális aláfestést különböző zenék formájában, ehhez pedig Susan Jacobs segítségét vette igénybe. Ez nem volt egyszerű feladat, mivel Russel filmjeinek jelenetei legtöbbször olyannyira összetettek, hogy egyetlen dalt találni hozzájuk szinte képtelenség, de ezt is megoldották úgy, hogy többször maguk a szereplők adják elő a számokat.

Ahogy a karakterek és személyes történeteik, úgy a felsorakoztatott zenék is hűen tükrözik a film egészét, ami eddig három díjat zsebelt be a Golden Globe-on, és nagy esélyei vannak az idei Oscar gálán is.

Stáblista Rendező: David O. Russel Főszereplők: Christian Bale, Amy Adams, Bradley Cooper Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. január 23.

FilmMagazin / 33

HÁTTÉR

A KÖNYVTOLVAJ Érdekes lehet egy olyan film, ami nem a zsidóság vagy a zsidógyerekek szemszögéből mutatja be, mit érezhetett egy kisgyermek a II. világháború alatt. A Markus Zusak azonos című regényéből készült A könyvtolvaj egy megindító történet az ember életigenléséről, alkalmazkodóképességéről és találékonyságáról. Emberségről az elembertelenedésben, ártatlanságról a bűn zsarnoksága alatt. A Harmadik Birodalom egy szőke fürtű német kislány szemszögén keresztül. Írta: Veszják

A

kilencéves Liesel a II. világháború kezdetén nevelőszülőkhöz kerül. A lányka számára a szavak és a képzelet világa jelent menedéket az egyre zavarosabbnak és kegyetlenebbnek mutatkozó valóság elől, mely mindenkinek, akit Liesel szeret, megváltoztatja az életét.

34 / FilmMagazin

Markus Zusak regénye 2005-ben jelent meg a szerző szülőföldjén, Ausztráliában. Liesel (Sophie Nélisse) nevelőszülőkhöz kerül egy Münchenhez közeli kisvárosba, a csupaszív Hans Hubermann-hoz (Geoffrey Rush) és feleségéhez, a csípős nyelvű Rosához (Emily Watson). A lánykának borzasztóan ne-

héz dolga van: nem elég, hogy pár nappal azelőtt halt meg a kisöccse, el kell szakadnia az édesanyjától, meg kell barátkoznia új „szüleivel”, leendő otthonával és az új iskolával, mindennek tetejében pedig osztálytársai Fafejűnek csúfolják, Liesel ugyanis nem tud olvasni. Hogy véget vessen a gúnyolódásnak, Liesel

Brian Percival neve főleg a sorozatrajongóknak lehet ismerős, hiszen neki köszönhetjük a nagysikerű Downton Abbey bizonyos részeit.

Hubermann úr – vagy amint a kislány hamarosan szólítani kezdi, Papa – segítségével nekilát, hogy megtanulja az ábécét. Az olvasás tudományát a Sírásók kézikönyvéből sajátítja el, melyet öccse temetéséről lopott el. Ez az első kötet, amit a kislány „megmenekít”, de korántsem az utolsó… Liesel ugyanis nagyon megszereti az olvasást, s rövid idő elteltével a nevelőszüleit is szívébe fogadja. Új családja és a könyvek iránti szeretete akkor mélyül el igazán, amikor Hubermann-ék befogadják Maxot (Ben Schnetzer), a szökött zsidót, akivel igaz barátságot kötnek. A család sötét és nyirkos pincéjében rejtőző Max ugyancsak a könyvek megszállottja, és a gyermeket is olvasásra buzdítja. Kíváncsinak lenni azonban nem könnyű egy olyan korban, melyben irodalmi gyöngyszemeket bélyegeznek nemzetellenesnek és küldenek máglyára. Liesel-nek tehát nincs sok választása: ha olvasni szeretne, akkor el kell lopnia a betiltott könyveket…

A regény írója, Markus Zusak édesanyja Németországban, apja pedig Ausztriában született, és a háború végén menekültek Ausztráliába. Gyermekeiknek sokat meséltek arról, mi mindent láttak Európában a náci uralom idején. Zusak szülei elbeszéléseiből merített ihletet. „Kétségtelen, hogy a II. világháború idején Európa maga volt a földi pokol.

Szüleim történeteiből az is kiderült ugyanakkor – mondja Zusak –, hogy az emberek még e sötét, gonosz korban is meg tudták találni a szépséget a sok borzalom közepette. Ez az, amiről A könyvtolvaj szól: Hitler szavai tönkreteszik és elpusztítják

TÖRTÉNELMI HÁTTÉR, AVAGY KÖNYVÉGETÉSEK A NÁCI NÉMETORSZÁGBAN Adolf Hitler 1933. januári hatalomátvétele után a náci gépezet minden lehetséges eszközt megragadott, hogy a saját ideológiáját minél szélesebb rétegekhez eljuttassa. A Goebbels vezette propaganda minisztérium legfőképpen az egyetem ifjúságát akarta új irányba terelni, így a felsőoktatási intézményekben bizottságok jöttek létre, hogy a fiatalságra káros, zsidó szellemiségű, dekadens, marxista, vagy éppen a német szellemet fertőző műveket minél előbb feketelistára helyezzék. 1933. május 10-én aztán megtörtént, aminek meg kellett történnie: Berlinben emberek százai csaknem 20.000 könyvet égettek el nyilvánosan, az esemény ünnepi voltát pedig az SA és az SS kórusának a zenéje adta.

FilmMagazin / 35

HÁTTÉR

az embereket, ezért a lányka visszalopja a szavakat, hogy új mondatokat, merőben más történeteket rakjon össze belőlük.”

A nem kevesebb, mint ötszáznyolcvan oldalas regény filmes adaptációjának kulcskérdése volt a forgatókönyv. Megírását végül Michael Petronira, a Narnia krónikái 3. – A Hajnalvándor útjának forgatókönyvírójára bízták. „Nagyszerű könyvével Markus Zusak minden bizonnyal a klasszikusok közé emelkedett – mondja Petroni. – A filmre alkalmazásnál elsősorban az okozott fejtörést, mit tartsunk meg és mit hagyjunk el a történetfolyamból.

A második, ugyancsak jókora feladatot a kronológiai rend felállítása jelentette. A regény nem az események időrendjében íródott, hanem látszólag szabálytalanul ugrál az egyes történések között. Ráadásul a narrátor is meg-megszakítja az elbeszélést, és közbeékelt megjegyzéseivel előrevetíti a jövő eseményeit, felfedve az egyes szereplők sorsának alakulását. Ez a regény esetében – magyarázza a forgatókönyvíró – tudatos írói eszköz volt, és az olvasó kizökkentését szolgálta, hogy felülemelkedve, elszakadva a cselekménytől, egy magasabb nézőpontról, nagyobb szemszögből láthassa a lényeget. A filmhez azonban időrendbe kellett állítani az eseményeket, ezt követően pedig szemiotikai és dramaturgiai szempontok szerint új egymásutániságba rendezni őket. Így egy teljesen más szerkezetű alkotás jött létre: a forgatókönyv.”

36 / FilmMagazin

Rendkívül fontos volt, hogy a film alkotói rátaláljanak az „igazi” Lieselre. Gyermekszínészeket kerestek Nagy-Britannia-, Európa-, Amerikaés Ausztrália-szerte. „Liesel figurája igen nagy kihívást jelentett casting szempontjából – meséli Karen Rosenfelt producer. – A majdani főszereplőnek rengeteg feltételnek kellett eleget tennie: egy kíváncsi, bátor, öntörvényű, ugyanakkor fegyelmezett, tisztaszívű, intelligens, és persze szőke gyermeket kerestünk.” „Olyasvalakire volt szükségünk – teszi hozzá Percival – , akit legszívesebben a karunkba kapnánk, hogy kiragadjuk szörnyű életkörülményei közül, ám ránézésre is világos, hogy ha ellágyuló szívünk késztetésére megtesszük ezt, minimum egy bokán rúgásra számíthatunk.” Magas volt hát a mérce, s tetejébe a kiválasztottnak úgy kellett festenie, hogy tíztől tizenhét éves koráig alakíthassa Lieselt. A filmkészítők legalább ezer jelölt közül választották ki Sophie Nélisse-t, az Oscar-díjra felterjesztett kanadai film, a Lazhar tanár úr kis főszereplőjét, aki alakításáért Genie Awardot kapott. Sophie hároméves korától kezdve gimnasztikázott és színjátszó körbe járt. A sportot hatévesen heti tizenhat, tizenkét évesen pedig már hetente harminc órában gyakorolta. A szereplőválogatás idején is a 2016-os riói Olimpiára készült, ám A könyvtolvaj annyira megtetszett neki, hogy elhatározta, a film

kedvéért megszakítja a felkészülést.

A filmben kulcsszerepe van a zenének: drámaivá, kontúrosabbá, nyomatékosabbá teszi az eseményeket és közelebb hozza a szereplőket, miközben sosem tolakodik előtérbe, hanem mindvégig visszafogott marad. Az alkotók már jóval a konkrét munka megkezdése előtt kiszemelték a zeneszerzőt, aki csodálatos műveivel valóságos filmtörténeti klasszikusnak számít, és aki nem más, mint John Williams, napjaink filmiparának egyik legsikeresebb és legtermékenyebb komponistája. Az ötszörös Oscar-díjas Williams közel hat évtizedes pályája során több mint száz filmzenét szerzett, köztük olyan művekkel, mint a Csillagok háborúja, az első három Harry Potter film, a JFK – Nyitott dosszié, a Született július 4-én vagy a Reszkessetek, betörők! Ő írta többek között Steven Spielberg legsikeresebb produkcióinak zenéjét is (Schindler listája, E. T. – A földönkívüli, Cápa, Jurassic Park, az Indiana Jones filmek, Ryan közlegény megmentése).

Stáblista Rendező: Brian Percival Főszereplők: Sophie Nélisse, Geoffrey Rush, Emily Watson Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. január 30.

BESZÉLGETÉS SOPHIE NÉLISSE-SZEL Az interjút készítette: Joe Utichi I Fordította: Kovácsné I Az interjút köszönjük az InterCom-nak!

M

arkus Zusak felemelő regényének, a Könyvtolvajnak a főszerelője egy kíváncsi kislány, Liesel Meminger, akinek nem más a „bűne”, mint az, hogy imádja a könyveket, és minél többet össze szeretne belőlük gyűjteni.

Közben a nagyvilágban sajnos történik egy-két aprócska változás, pl. hatalomra kerül valami Hitler nevű bácsi, kitör a második világháború és hasonlók, Liesel pedig elszakad a családjától, és nevelőszülőkhöz kerül, ahol a pincében találkozik Max-szel, és vele együtt felfedezi az írott szó erejét és hatalmát.

Lisel szerepét nyilván nem lehetett akárkire bízni, Brian Percival, a rendező kislányok ezreit nézte meg a meghallgatások során, mégis Markus Zusak bukkant rá az ideális jelöltre, aki egyébként részt sem vett a casting folyamatában: egy franciakanadai filmet nézett a tévében, megpillantotta Sophie Nélisse-t, és felkiáltott: „Hisz ez Liesel!”

Nélisse azonban nem csak a színjátszás terén mutatott olyan tehetséget, amit még a vele együtt játszó, rutinos veteránnak számító Emily Watson és Geoffrey Rush is elismernek. Olyan tornásznőről beszé-

lünk, aki a 2016-os Olimpiai Játékokat (és valószínűleg egész tornász karrierjét) adta fel a forgatás kedvéért. Mint egy nyilatkozatban kifejtette: “Ezt nem lehetett kihagyni. Úgy döntöttem, a film kedvéért felhagyok a tornával. A torna mindig az életem része lesz, de a filmforgatás sokkal szórakoztatóbb, és messze nem olyan fárasztó fizikailag.” Az alábbiakban a Nélisse-szel készült interjút publikáljuk.

Miért szeretted Lieselt játszani?

Lieselt játszani egyszerre volt nehéz és szórakoztató feladat, mert na-

FilmMagazin / 37

INTERJÚ gyon sokféle érzelmet kellett visszaadnom. Liesel eleinte kissé ijedt, megrémisztik a dolgok, de a későbbiekben egyre bátrabbá, keményebbé válik. Végül a szerelemre is rátalál, különleges kapcsolatot alakít ki Max-szel, szóval tényleg egy csomó mindenen átmegy. A szerep éppen azért csodálatos, mert olyan nehéz eljátszani. Egy izgalmas játéknak tekintettem.

Hasonlítasz Lieselre?

Akárcsak én, ő is harcos természet.

Ha akarok valamit, nem nyugszom, míg el nem érem. Liesel bátor, soha nem adja fel, ebben nagyon hasonlít rám.

Milyen volt együtt dolgozni Emily Watsonnal és Geoffrey Rush-sal?

Remek, profi színészekről van szó, akiktől sokat lehet tanulni. Lelkesítő, ahogy dolgoznak, játszanak, és felkészülnek a szerepükre. Előfordult, hogy tanácsokat is adtak nekem, amiért nagyon hálás voltam. Örülök, hogy mindennap lehetőségem van rá, hogy úgymond elkényeztessenek.

Mi volt a leghasznosabb tanács, amit kaptál tőlük?

Többnyire nem szóban adnak tanácsot, pusztán a jelenlétükkel. Megtanulhattam tőlük, hogyan készülnek fel mentálisan a szerepükre.

Szerinted milyen lesz a film? Úgy gondolom, hogy A könyvtolvaj nagyon inspiráló film, mert igaz, hogy nagyrészt a háborúról szól, mégsem nyomasztó. A valós történelmi háttere miatt szomorú, ugyanakkor egy másik nézőpontot kínál fel a nézőnek. A szavak magát az életet jelentik: Liesel azért éli túl a háborút, mert megtanul olvasni. Ez a saját magunkra is vonatkozik. Ha nagyon nehéz az életünk, akkor is megláthatjuk a dolgok jó oldalát.

Liesel az olvasás segítségével szebbnek látja a világot.

Te magad sokat olvasol?

Szívesen olvasok olyan könyveket, amiket szeretek. Ezt úgy értem, hogy vannak azok az emberek, akiknek nem tetszik egy könyv, mégis elolvassák, aztán azt mondják, hogy „Hát, ez elég pocsék volt.” De ha el kéne olvasnom egy rossz könyvet,

38 / FilmMagazin

inkább azt mondom magamban, hogy „Ez elég unalmas, nem fogom elolvasni”. A jó könyvekkel nagyon gyorsan végzek, és azonnal el akarom olvasni a következő részt is.

Egy rossz könyvön viszont tíz év alatt sem rágom át magam!

Melyik a kedvenc könyved?

A naplószerű dolgokat szeretem igazán, tudod, az ilyen csajos dolgokat. A legjobb barátom viszont mutatott nekem egy könyvet, ami nagyon tetszett, pedig először úgy éreztem, nem az én világom. Egy fantasy krimi jellegű történet, állatokról szól és Titokfölde a címe. Nagyon jó könyv, tényleg nagyon tetszett és mind a négy kötetet kiolvastam. Jó vastag, de minden része szórakoztató, úgyhogy ez lett a kedvencem.

Tetszik Berlin?

Király dolog Berlinben forgatni. Nagyon jól érzem magamat, és megtudhattam egy-két dolgot, hiszen maga a film is Németországban játszódik. Az ember így többet megtudhat a filmről, mert ott forgatjuk, ahol a történet eredetileg is zajlik.

Beszélsz németül?

El tudok számolni százig, és tudom, hogy kell mondani, hogy “Tchüss,” “Hallo,” “Wie geht es dir?” “Mir geht es gut.” Csak néhány szót értek, és nem nagyon hiszem, hogy négy hónap alatt sikerül megtanulnom németül.

Miért szeretsz színész lenni?

Szeretek eljátszani számomra idegen szerepeket és kipróbálni olyan dolgokat, miket előtte még soha.

Csodálatos belebújni egy másik karakter bőrébe, és olyanná válni, mint az eljátszott személy. Nem könnyű – elvégre ez is egy munka – de nagyon szórakoztató. Utána az ember elmondhatja, hogy: „Ez is megvolt”, és ez igazán jópofa dolog.

Sokat jársz moziba?

Igen. A filmek nem olyanok, mint a könyvek. Még ha unalmasak vagy rosszak is, végignézem őket. Tudom, hogy butaság, de szeretem ezeket az aranyos, csacska filmecskéket. Apukám szokta is kérdezni, hogy „Miért nézel ilyen hülyeségeket?”. Én is kinevetem magamat érte, de az összes filmet szeretem.

>> AKÁRCSAK

ÉN, Ő IS HARCOS TERMÉSZET. HA AKAROK VALAMIT, NEM NYUGSZOM, MÍG EL NEM ÉREM. LIESEL BÁTOR, SOHA NEM ADJA FEL, EBBEN NAGYON HASONLÍT RÁM. << Melyik színésszel dolgoznál együtt legszívesebben?

Nagyon szeretem Johnny Depp-et, szerintem zseniális volt a Karibtenger kalózaiban. Talán Jessica Chastain-nel is jó lenne együtt játszani, szerintem jó színésznő. Nagyon sok jó színész van. A legtöbbjükkel szívesen dolgoznék együtt, mindegyikőjüktől sokat tudnék tanulni.

Ezek szerint eldöntötted, hogy mostantól csak a színészettel fogsz foglalkozni?

Igen, hacsak az emberek meg nem unnak és el nem fogynak a felkérések. De amíg lehetőségem lesz játszani, nem fogom abbahagyni.

EHAVI PREMIEREK

JANUÁR 2.

12 év rabszolgaság

Vágyak szerelmesei

Csodabogarak - Az elveszett hangyák völgye

Csókok és gólok

JANUÁR 9.

MARS Az utolsó napok

Franciadrazsék, avagy francia Borat robbantani Eiffel-torony!

Street Dance - All Stars

Augusztus Oklahomában

A nimfomániás - 1. rész

JANUÁR 16.

Jack Ryan: Árnyékügynök

40 / FilmMagazin

JANUÁR 23.

Amerikai botrány

A futurológiai kongresszus

Én, Frankenstein

A mogyoró-meló

JANUÁR 30.

Herkules legendája

Behálózva

A német doktor

A könyvtolvaj

Banks úr megmentése

FilmMagazin / 41

KRITIKA

AMERIKAI BOTRÁNY Fogj 5 sikeres, és nem mellesleg zseniális színészt, olvasd fel nekik a forgatókönyv vázlatát, majd öltöztesd fel őket 70-es évekbeli kosztümökbe, és dobd be őket a kamera elé. Ez az Amerikai botrány. Ami nem mellesleg botrányosan jól sikerült... Írta: Alteron

I

rving Rosenfeld (Christian Bale) egy igazi uzsorás, aki tettestársával, és szeretőjével Sydney Prosserrel (Amy Adams) nulla tőkével használja ki az átlag amerikai honpolgár "természetes hitelképességét", illegálisan, ám valahogy mégis a törvény keretein belül maradva. Természetesen a törvény emberei nem tétováznak, és hamarosan lefüleli őket az FBI egyik legjobb ügynöke (Bradley Cooper), aki egy nem éppen kecsegtető ajánlattal rukkol elő: ha lebuktatnak néhány maffiózót, akkor megússzák a börtönt. Ekkor jön a képbe New Jersey

42 / FilmMagazin

polgármestere, a "nép barátja" azaz Carmine Polito (Jeremy Renner) aki éppen kaszinókat készül építtetni a város környékén. A terv természetesen friss húsként vonzza magával a külső befektetőket, vagyis konkrétan a maffiát, meg persze Irving feleségét (Jennifer Lawrence), aki az istenért sem szeretne elválni az ő szeretett férjétől…

Ha a film számodra túl zavaros lesz, és túl hamar elveszted a fonalat, ne ijedj meg! Itt nem a sztori a lényeg… maga a film rendezője, és írója (David O. Russell) nyilatkozta a minap, hogy nem igen kedveli a fil-

mek történetét, sokkal inkább a karakterekre szeret fókuszálni. Ebbe a formába pedig az Amerikai botrány tökéletesen bele is illik. No, nem azért, mert nincs történet, mert van – sőt bár egyediségben nem éppen gazdag, kifejezetten izgalmas, és szellemes lett a végtermék –, mégis a filmet egyértelműen a színészi alakítás viszi el a hátán.

Nem csodálkoznék rajta, ha a bevezetőben leírt ötletem, mely szerint (egy egészséges túlzással) a forgatókönyv valóban csak vázlatokból állt a forgatás előtt. Minden főszereplő olyannyira eggyé vált a meg-

A filmben kis szerepben sokunk kedvence, Robert De Niro is látható lesz majd.

formált karakterekkel, hogy azt igazából tanítani kellene. És ami a legfontosabb: nem estek át a ló túloldalára, azaz nem a színészekről szóltak az alakítások, hanem valóban a karakterekről. És ez óriási teljesítmény! És hogy miért? Valljuk be, ma, amikor a döntő többség valakit "jó színésznek" nevezz, azt igazából nem azért teszi, mert valóságosan, és élethűen játssza el a filmbeli karakterét, hanem ahogy eljátssza, a saját stílusában (gondolok itt pl. Robert Downey Jr.-ra, vagy Bruce Willis-re), az varázsolja el őket. Nem feltétlen mondom azt, hogy ez rossz, sőt, bizonyos határokon belül teljesen természetes, és szükséges. Csak azt mondom: sokkal nagyobb teljesítmény az, ha egy színész képessége nem arról szól, hogy mennyire tudja a saját személyét a film karakterébe átültetni, hanem arról, hogy az adott karaktert mennyire tudja a saját személyével kiegészíteni. És ebben az Amerikai botrány az élen jár. Az egész film majdhogynem egy improvizáció. Itt a történet teljesen mellékes, nem is igazán fontos. És talán nem túlzok, ha azt mondom, minden idők egyik legjobb alakításairól beszélek. De akkor lássuk sorjában.

Christian Bale továbbra is egy zseni, a kisstílű, majd később mindent megbánó karakterét tökéletesen hozta, eszembe se jutott, hogy ő volt egykor Bruce Wayne. Ezt a szerepét is sokáig emlegetni fogjuk.

Bradley Coopernek óriási pacsi jár, a Másnaposok trilógia után én elképzelni sem tudtam, hogy ez a csávó színészkedni is képes. Hozta a tipikus zsaru formát, természetesen a jó fajtából, és ahogy lereagálta Sydney kéjelgéseit… nem hittem a szememnek. De itt van a kis polgármesterünk is, Jeremy Renner, aki olyan volt, mintha erre a szerepre született volna. Képzeljetek el egy ’70-es évekbeli amerikai város polgármesterét, akit nagyon szeretnek az emberek… na igen, erről beszélek, ő van a filmben is! Jennifer Lawrence, a feleség, akit az istenért sem tud Irving kiiktatni az életéből.

Az ő karaktere olyan, akit ha nem ő játszott volna el, simán feleslegesnek tartanám… de nem! Sőt! Tökéletesen kiegészítette a filmet, és teljes mértékben működött, lenyűgöző alakítást nyújtott. És végül, de nem utolsó sorban: a szerető, azaz

Amy Adams. Őt egy kicsit eltakarta társai árnyéka, de szó sincs róla, hogy ne alakított volna jól. Csak a többiek mellől egy nagyon icipicit kilógott (vagy az én tekintetem volt keveset az arcán).

Az Amerikai botrány, bár picit kilóg az átlagos filmek sorából, – és sajnos a történet sem csattant olyan nagyot, mint azt az ember elvárta volna – óriási meglepetésként hatott, egy olyan filmként, ami nem akar meggyőzni semmiről, de ettől függetlenül óriási tanulságot visel magán, a stílusán belül minden idők legjobb szereposztásával. Igen. A legjobbal. Jár neki egy Oscar! :)

90% Stáblista Rendező: David O. Russel Főszereplők: Christian Bale, Amy Adams, Bradley Cooper Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. január 23.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

12 ÉV RABSZOLGASÁG Remek film, tartalommal, mondanivalóval, profi kivitelezésben. Ilyet is ritkán szoktam írni… Írta: Holhós Linda

H

ogy milyen élmény volt a film? Dühítő. Megható. Idegőrlő. Még egy kicsit dühítő.

Eléri-e a film azt a hatást, amire megalkották? Minden további nélkül.

Sőt, még azt is mondhatom, hogy túlszárnyalja az elképzeléseket.

Dramaturgiailag remekül összeszedett, színészi teljesítményben maximumot nyújtó produkció, aminek tartalmas, és komplex története van, több síkon kinyúl a nézőért, gondolkodásra késztet, nem beszélve arról a masszív érzelmi töltésről, amit közvetít. Na, én az ilyen filmeket nevezem FILM-nek. Ilyenkor találom meg a filmgyártásban az értelmet, és ilyenkor sikerül leigazolnom magam, hogy miért is csüngök ennyit a

44 / FilmMagazin

vásznon. Mert ha csak ötévente kerül a mozikba egy ilyen film… Ha életem folyamán csak 15-20 ilyen filmet láthatok… Nos, nekem már akkor is megérte, mivel ilyenkor elhiszem azt, hogy a rengeteg felszínes, tartalmatlan, értelmetlen időpazarláson kívül, amit elkövetünk napnap után, vannak még olyan emberek a Földön, akik tesznek valami meghatározót. Foglalkoznak érzékeny kérdésekkel, nem félnek elmerülni a kényes témákban, érdekli őket komolyabb dolog is, mint a körömlakk… És ezeknek az embereknek én nagyon hálás vagyok, mert az Ő munkásságukat látva hiszem el azt, hogy nincs minden veszve még, és az emberiség igenis képes,

ha akar…

Rabszolgaság. Bevallom őszintén, az ezt a témát körüljáró filmekre, könyvekre mindig fel kell készülnöm, mert rémesen indulatos leszek tőluk.

A film felénél már ott tartottam, hogy félórás kiselőadást fogok tartani a szomszédságnak (és mindenkinek, aki hallja) az alázat totális hiányáról, az emberiség nagyképűségéről, az idiotizmusról, arról hogy mennyire helytelen elmélet is az, hogy szocializált, értelmes lények vagyunk… És hogy milyen gyomorforgató álnoksággal vagyunk képesek minden eszközt úgy használni, forgatni, hogy igazolni tudjuk velük saját cselekedeteinket. Nem vagyok túl emberbarát, és ezután a film után ez az

McQueen azt nyilatkozta, hogy az erőszak ábrázolásakor mindig Goya ihlette, mert ebben a témában ő tudta a leghitelesebb képeket festeni.

érzés csak erősödött bennem.

Történetünk centrumában egy szabad, színes bőrű hegedűművész áll, aki családjával New York-ban él.

Egyik este, egy kis italozás után elrabolják, és eladják rabszolgának.

Tizenkét évig képezi tulajdonát egy „gazdának”, aki viselkedésében enyhén szadista hajlamokat mutat, persze csak nekünk tűnik ez így, jelen felfogással figyelőknek, az akkori ideológia szerint egy ember azt kezd a tulajdonával, amit akar. És ebbe az „amit akar”-ba minden bele is fér, és a filmünk ezt igyekszik hűen szemléltetni is. Chiwetel Ejiofor személyesíti meg a szabad emberként, rabszolgasorba kerülő férfit, akit mellékszerepekben, és TV-s produkciókban láthattunk eddig. A férfiú jelen alakításával sikeresen bizonyítja, hogy helye van a rangosabb színészek között. Akinek a játéka egyenesen lenyűgöző volt, és egyszersmind felháborító, az az igen tisztelt Michael Fassbender (Prometheus) volt, aki az ültetvénytulajdonost játssza, és akiről még mindig nem tudom eldönteni, hogy imádome, vagy utálom-e. Szeret olyan szerepekben tündökölni, amik megosztóak, és ez most sincs másként.

Egyrészt ugyebár elítéljük a viselkedése miatt, mert embertelen, mert visszataszító, mert zsarnoki, féle-

lemkeltő, barbár, és lehetne még sorolni… Másrészt viszont az Ő álláspontjából, az amit tesz, csak az amit megtehet, amit megenged neki a törvény, és amit még bibliai idézetekkel is alá tud támasztani. Nincs lelkiismeret-furdalása, mivel az Ő saját értelmezésében itt nincs bűn… És ebben nincs is semmi meglepő.

A nevelésünkben kulcsfontosságú szerepet kap a környezetünk, és ne legyünk arrogánsak, ne higgyük azt megkérdőjelezés nélkül, hogy mi mások lennénk az Ő helyében… Ha az ember azt hallja kis korától hogy ez így helyes, akkor azt fogja alapigazságnak hinni, mindaddig míg valami drasztikus fordulat át nem löki az ellentétes oldalra. Szóval Fassbender figurája egyenesen idegbeteggé teszi a nézőt, mert anynyira hiteles a játéka, hogy kedve lenne az embernek megfojtani.

A filmet részben Brad Pitt produkciós cégének is köszönhetjük, és egy kis epizódszereplés erejéig a színészt is viszontláthatjuk a képkockákon – szerepe az egészhez mérten kicsi, mégis jelentős. Nekem ugyan nem hiányzott volna, ha nincs benne, de a jelenléte nem annyira zavaró, hogy kizökkentse a nézőt a hangulatból. Figyelembe véve hogy magánemberként milyen szociális érzékenysége van, érthető, hogy

VOLT MÁR ADAPTÁCIÓJA A 12 év rabszolgaság egy önéletrajzi regény filmes adaptációja, ám nem Steve McQueen volt az első, aki a benne rejlő filmes lehetőségeket felfedezte.

1984-ben egy Gordon Parks nevezetű rendező egyszer már vászonra álmodta az alapanyagot Solomon Northup’s Odyssey címmel, amit aztán a tengerentúlon a VHS korszakban Half Slave, Half Free névvel forgalmaztak. Mivel erről még sokan nem is hallottak, épp itt volt az ideje ezt a történetet a szélesebb rétegekhez is eljuttatni… kiállt a produkció mellett, és az is hogy részt vett benne, és értékelendő, hogy hozzátette a nevét a filmhez, több fronton is. Ettől függetlenül még mindig nem szívem csücske a férfi, de most még neki is sikerült meghatnia – szerintem ebben nagy szerepe van a film amúgy remekül összetett, mély hangulatának. A zene Hans Zimmer zsenialitását dicséri, és amit még jó tudni, hogy valós történet alapján készült moziról beszélünk. Én kijelenthetem, hogy maximálisan elégedetté tett az élmény, merem ajánlani mindenkinek a filmet megtekintésre.

85% Stáblista Rendező: Steve McQueen Főszereplők: Chiwetel Ejiofor, Michael Fassbender, Brad Pitt Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2014. január 2.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

CSODABOGARAK AZ ELVESZETT HANGYÁK VÖLGYE Gyermekeim körülbelül negyven kilónyi DVD-vel bírnak (de annyi bizonyos, hogy nagyságrendekkel több filmjük van, mint nekem). A Karibtenger kalózai, az Alice Csodaországban és hasonló bombasztikus mozik mellett akadnak nagyon-nagyon szerethető, kisszabású alkotások is a polcukon, ezek közül pedig a megkerülhetetlen klasszikusok (Lolka és Bolka, Bob és Bobek, sötöbö) mellett az egész család kedvence a Csodabogarak sorozat. Írta: Kovácsné

A

nnak, aki nem tudná, elmesélem, hogy a francia Csodabogarak (Minuscule) sorozat epizódjai különböző ízeltlábúakról szólnak, de nem ám olyan tudományos igénnyel, mint a Vízipók.

(Negyedikes környezetismereti tanulmányokkal vastagon átitatott nagyobbik lányom pl. komoly feltűnést keltett a moziban, mikor a katicák boldog családi életét bemutató legelső jelenetben nem kis hangerővel felsuttogott, hogy „Hát ezek hülyék, nem tudják, hogy a katicabogár a

46 / FilmMagazin

peterakás után azonnal elpusztul?”)

Bogaraink (lepkéink, pókjaink, stb.) ismerős, mégis alternatív világban élik hétköznapinak tűnő, mégis abszurd kis életüket. Minden részben van valami kis poén, vizuálcukorka, ilyesmi, nincs viszont erőltetett morális mondanivaló, jók és gonoszok harca és a többi unalomig ismert motívum. Aranyos kis csecsebecsék ezek, amiket valakik nagyon nagy szeretettel és nem kevés hozzáértéssel készítettek el. (Az egyik valakit Thomas Szabónak hívják. Én

nagy naivan azt gondoltam, hogy a tízmillió Nobel-díjas országában azonnal rákattan a sajtó egy ilyen nyilvánvalóan magyar névre, de sehol semmi információt nem találtam valószínűsíthető hazánkfiáról, hogy nálunk nem, az hagyján, de külföldi oldalakon sem...). Nagy kedvenceink közé tartozik az öröklúzerművészlélek, valamiért örök magányra és állandó szívásra ítéltetett „picipók”, a szíve hölgyét elnyerő „csúnyalepke”, és az apró termetét parttalan bunkósággal kompenzáló,

A rajzfilmfigurákat először ceruzával rajzolták meg, aztán digitalizálták be őket, hogy az apró finomításokat is el tudják végezni rajtuk.

aszociális „katicabogárka”. Az idézőjelek annak szólnak, hogy a karaktereknek nincs nevük, illetőleg voltaképp az egész sorozatban egyetlen emberi hang sem hallatszik, nincs narráció, nincs párbeszéd (meg egyáltalán, emberek is csak elvétve, mintegy mellékesen bukkannak fel), kizárólag eredeti, természetes hangokat hallunk, illetve néhány mókás mesterséges effektet.

Ez az egész felállás remekül működik 7-8 perces kis animációs gegek formájában, de őszintén aggódtam, mit tudnak kihozni az alkotók szűk másfél órából. Thomas Szabó és Hélene Giraud rendezőknek sikerült megtartaniuk az eredeti sorozat báját és utánozhatatlan hangulatát, viszont a mozgalmas történet biztosításához kénytelenek voltak belevenni a történetbe a jókat és a gonoszokat. Dióhéjban annyiról van szó, hogy a kiskorú „katicabogárka” – akiről végre megtudhatjuk, miért is olyan bunkó – hozzácsapódik egy bolynyi fekete hangyához és számtalan kaland során segít nekik legyőzni a kockacukor-készletükre törő agresszív rohadék vöröshangyákat. Mivel a rendelkezésre álló időt még így sem igazán sikerült kitölteni, többé-kevésbé különálló kisebb melléktörténeteket helyeztek el a filmben, illetve néhány hang-

súlyozottan grandiózus tájképet hozzáillő überbombasztikus zenével, melyek szerintem több mint gyanúsan emlékeztetnek Peter Jackson poétikus új-zélandi vágóképeire, ezért a magam részéről poénként értelmeztem őket. Ennek megfelelően a film meglehetősen egyenetlen, helyenként kissé vontatott, de minden pillanatában szerető odafigyeléssel és gondossággal megalkotott, szemnek és szívnek kellemes, kisebb gyerekeknek egyértelműen nagyon tetsző alkotássá sikeredett.

A nyugalom megzavarására semmiképp nem alkalmas, viszont a természettudományos tartalmakra érzékenyek azért beszéljék át a gyerekekkel, hogy a katica nem a maga közismert, pöttyös valójában bújik ki a petéből (Há’ hol maradt a teljes átalakulás?! – kérdem én, és teljes joggal), valamint messze nem zamatos, piros bogyókat eszik, akkor sem, ha a táplálkozása amúgy nem feltétlenül rajzfilmbe való. (Arra a gyerek nyilván magától is rá fog jönni, hogy a pókok nem készítenek gyufaszálakból és saját fonalukból bájos textilművészeti kompozíciókat a kis házukban, ezt nem kell átbeszélni. Csak azért mondom, mert örömmel segítek bárkinek a gyereknevelésben.)

Mint említettem volt, a Csodabogarak nagy közös családi kedvenc.

Illetve én évekig ezt hittem (mint exentomológus, valósággal bolondulok érte). De szörnyű dolog történt, amikor kijöttünk az Elveszett hangyák

völgye vetítéséről: elmentem a gyerekekkel vécére (nem, nem ez volt a szörnyű), és a szomszédos fülkéből hallottuk, ahogy egy anyuka megkérdezi a kislányát: „Te ezt hogy bírtad végignézni? Én a tizedik percnél elaludtam!” Micsoda gyökér, gondoltam magamban, majd dolgunk végeztével megkérdeztem a férjem véleményét. Aki legnagyobb döbbenetemre közölte, hogy igen, nagyon aranyosak ezek a mesék, azért is szereti őket, mert olyan jókat tud aludni rajtuk, most is beszunyált... Összefoglalásul tehát annyit tudnék mondani, hogy fiatalabb, lehetőleg nyugodtabb természetű és szemlélődésre képes (leány) gyermekeinknek, illetve a szellemi kikapcsolódásra szex- és erőszakmentes mentális közegben is képes (nő) rokonoknak a film mindenképp ajánlható, de apukát, illetve a bátyust lehetőleg hagyjuk otthon. Nem mintha a horkolásuk zavarná a szövegértelmezést, de azért mégiscsak kellemetlen.

75% Stáblista Rendező: Thomas Szabó és Hélene Giraud Eredeti hangok: nincs Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: 2014. január 2.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

VILÁGVÉGE Egy utolsó nyalás a fagyiból. Írta: Sanya08

M

indig izgalmas az, amikor egy tehetséges és sokoldalú rendező átmegy egyik műfajból a másikba, hogy kipróbálja magát minél több terepen. Ilyenkor több mint valószínű, hogy valami különlegesség lesz az eredmény, ami az embernek több kis apró meglepetést tartogat pláne akkor, ha kellőképpen tájékozott az illető az adott zsánerben. Edgar Wright ilyen rendező és mivel már kipróbálta magát egészen sikeresen a zombifilmben, az akciófilmben (és még egy zseniális kitérőt is tett a Scott Pilgrimmel), már papíron is igencsak érdekes vállalkozásnak bizonyult ez az inváziós filmek kliséit és egyes toposzait felvonultató film ötlete.

Persze tudjuk nagyon jól azt, hogy nem elég érteni egy műfaj közhelyeit, azt a bizonyos pluszt is hozzá kell adni. Valamivel muszáj felturbózni az alapanyagot, különben unalomba fullad az egész és Wright ennek nagy tudója. Simon Pegg és Nick

48 / FilmMagazin

Frost közreműködése, illetve a humoros, szellemes gegekben bővelkedő forgatókönyv nélkül a Cornetto-trilógia egyik darabja sem lett volna annyira emlékezetes és remek, mint amilyen végül lett. Ez a szellemesség szerencsére továbbra sincs belőle kiveszve, a Világvége ennek egyértelmű bizonyítéka. „Nyerő trión nem változtatunk” – gondolhatta magában a rendező és főszereplőnek újfent meghagyta Simon Pegg-et és Nick Frost-ot (oké -oké és betette melléjük még Martin Freeman-t, Paddy Considine-t és Eddie Marsan-t, róluk se szabad megfeledkezni) azzal a fordulattal élve, hogy most szereptípust cseréltek: Nick Frost lett a komoly és megfontolt férfi, Pegg pedig az élvhajhász, felelőtlen alak. A film kiindulópontja egyébként néhány régi barát újbóli összejövetele abból a célból, hogy véghezvigyék azt, amit annak idején elkezdtek: szülőfalujuk kocs-

máit végigjárni és mindenhol meginni egy sört. A kezdetben sem túlságosan felhőtlen összeruccanást azonban még később az is beárnyékolja, hogy időközben a várost ellepték az idegenek, akik az ott élő embereket sikeresen átprogramozták.

A személyes hangvétel tehát így ötvöződik a film felénél egy vad és eszeveszett science-fiction mókába, ami aztán meg sem áll egészen az utolsó képkockáig.

A Világvége című film nem csupán azért nevezhető sikeresnek, mert egy mára már letűnt zsáner kliséit fogja és porolja le, hanem mert ezt úgy teszi, hogy közben egy drámaibb hang megütésére is van ere-

A Cornetto-trilógia előző részei: Haláli hullák hajnala és a Vaskabátok.

Mindkettő megtekintése erősen ajánlott.

je. A cselekmény ugyanis nem csupán abból áll, hogy hőseink mennek, isznak és bunyóznak egy sort a földönkívüliekkel, hanem hasonlóan kemény harcot kell egymás között is megvívniuk. A nosztalgiába való burkolózás sem segít, amikor régi sebeket tépnek fel (főként Pegg és Frost karakterei között beszélhetünk durvább súrlódásról), a haveri öszszejövetel tehát nem egészen olyan üdvös, mint amilyenre elképzelték.

De ne aggódjunk, ez a drámázás csak finoman van jelen, a humor és az akciójelenetek sikeresen ellenpontozzák, de azért egy kis keserű íz végig ott volt a számban a film során. A balansz tehát adott, igaz barátsághoz szóló ódát láthatunk megint (tulajdonképpen a trilógia mindhárom részének nagyjából ez volt a témája), a végén pedig minden jó, ha a vége jó.

Az akciójelenetek illetően sem csalódhatunk. Wright ugyan már a Vaskabátokban is levezényelt párat, de itt inkább a Scott Pilgrim-stílust használta. Hihetetlenül energikus és mulattató harcokat láthatunk, melyeket nézve először talán megütközhetünk azon, hogy ezek az amúgy középkorú emberek milyen jól tud-

nak verekedni, de… Könyörgök, ez mégis csak egy film, ilyenen nem szabad fennakadni! Az akciók tele vannak jobbnál jobb poénokkal, beszólásokkal és más egyébbel, amik csak még emlékezetesebbé teszik a filmélményt. Kb. a film felétől kezd bele a film az őrült akciózásba, addig azonban elég időnk van arra, hogy megismerjük, megszeressük a főszereplőket.

Ahogyan azt a rendezőtől már megszokhattuk, a film tele van más filmekre való utalással, nézőre való kikacsintással és cameókkal. Az egyik ilyen cameo egy ex-Bondhoz kötődik, a másik pedig igazából csak hang formájában van jelen, de az a jelenet melyben szerepel a film egyik legviccesebbje.

Külön dicséretre méltó a Világvége azért is, mert amellett, hogy beszél az alkoholizmusról, barátságról, elmesél egy mókás kis inváziós sztorit, elhinti a poszt-apokaliptikus filmek magvát és tele van humorral még egyfajta emberiség melletti védőbeszédet is ledarál a végén, aminek hallatán visszanyertem kicsit az emberiségbe vetett hitemet. Hibásak vagyunk, igen, és akkor mi van?

Sokrétű alkotás tehát a Világvége,

mely mindenképpen több megtekintést igényel majd. Egyrészt a zseniális szóviccek, dialógusok miatt, az akciójelenetek miatt és még az életigenlő hozzáállás miatt is. És bár tökéletes lezárását nyújtja egy tökéletesnek nevezhető trilógiának, azért szívesen venném, ha a közeljövőben újra összejönne ez a trió.

100% Stáblista Rendező: Edgar Wright Főszereplők: Simon Pegg, Nick Frost, Martin Freeman Forgalmazó: Select Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, január 28-tól

FilmMagazin / 49

KRITIKA

BEHÁLÓZVA Érdekes ez a szó: bűnügyi. Mindig a régi korok sorozatait juttatja eszembe: Polip, Derrick, Columbo és társaik. Nyakatekert nyomozás, a színfalak mögötti történések felderítése és a végén kiderül, hogy ki volt a rossz kisfiú, vagy a rossz kislány. Remélhetőleg meg is kapják méltó büntetésük. Írta: Zaphier

A

világ szemében mindig is Amerika volt az a hely, ahol nagyon jól megférnek az öszszeesküvés elméletek. Most viszont megláthatjuk, hogy a világ bármely pontján lehetnek nagy rejtélyek és korrupciót sejtető események. Így Londonban is. Mindenhol vannak kicsi és nagy emberek, irányítók és irányítottak. Csak éppen nem mindig látszik, hogy ki mozgatja a szálakat.

Van, hogy nem is gondolnánk…

Az új amerikai / angol produkció John Crowley keze munkája, akinek ez ugyan még csak a negyedik rendezése, de úgy látszik, igazán felnőtt a feladathoz. Persze az ötlet nem túl eredeti, hisz számtalan filmet láttunk már arról, hogy az igazságszolgáltatás vajon mennyire

50 / FilmMagazin

igazságos. Az angol környezet viszont mindenképpen vérfrissítésnek számít, hisz a szigetországban azért némiképp más módon működik a jogrendszer. Számomra legalábbis újdonságként hatott, hogy a bíróságon mennyire nem egyszerű, hogy egy bizonyítékot hogyan kezelnek, vagy hogyan mutatnak be, ha az nemzetbiztonsági problémának számít. (Peresze lehet, hogy ez csak az én hiányosságom).

Az alkotók nem fordítottak túl nagy figyelmet a karakterek kialakítására.

Pontosabban, nem kezdték el mélyenszántóan bemutatni, hogy ki honnan jött és hová tart, mit tett eddig és mit szeretne a későbbiekben.

Valószínűleg úgy gondolták, hogy az a kevés bőven elegendő, ami a

történések közepette kiderül, és tökéletesen alkalmas arra, hogy képet alkossunk a szereplőkről. Ez természetesen a sztori előnyére vált, mert ahelyett, hogy a körülmények megismerésére koncentrált volna az ember, azonnal bele tudott gabalyodni az aktuális bűnügy szövevényes hálózatába.

2012 decemberében, London egyik zsúfolt piacán, illetéktelen helyen parkolt le egy teherautó. Még mielőtt bárki is szólhatott vagy tehetett volna valamit, a teherautó felrobbant. 120 ember halt meg. Nem csoda, hogy az angol közvélemény mindent tudni akart az ügyről. Főleg akkor, amikor a merényletnek gyanúsítottja is lett, akit letartóztattak.

Nos, nincs más hátra, mint a tárgya-

A film legjobb része a nyitójelenet, melynek képsorai pattanásig feszült hangulat keretei között sorjáznak a szemeink előtt.

lás és a bizonyítékok bemutatása. Ám esetünkben a bizonyítékok, nemzetbiztonsági okokból, nem kerülhetnek nyilvánosságra. Ilyenkor a titkosított bizonyítékokhoz a kormány által kijelölt speciális védőügyvéd fér csak hozzá, ő azonban nem oszthatja meg az információit senkivel. Még a gyanúsított védőivel sem. Így a végső tárgyaláson ő az egyetlen, aki a bizonyítékok ismeretében képes vitába szállni a váddal. A fiatal és magabiztos ügyvédnőt, Claudiát, Rebecca Hall alakítja. A tárgyalás előtt azonban a „merénylő” ügyvédje váratlanul öngyilkos lesz, és így, egy másik ügyvéd, a profinak számító Martin Rose lép a helyébe, aki régen párkapcsolatban élt Claudiával. Ez persze ellene van az etikai szabályoknak, főleg, hogy ebben a különleges helyzetben a védőügyvédnek és a speciális ügyvédnek egyáltalán nem szabadna semmilyen módon sem kapcsolatban lenniük, de hőseinknek ez most a legkisebb problémája… Rose ügyvédurat

egyébként Eric Bana alakítja. Az ő neve már kissé ismerősebben hat, hisz többek között már láthattuk A másik Boleyn lány című filmben, vagy akár Az időutazó feleségében.

Martin Rose számára igazán gyanúsan hat, hogy az első védőügyvéd nem sokkal a tárgyalás előtt halt meg, így ahogy egyre inkább kezdi beleásni magát az ügy részleteibe, mind inkább bizonyossá válik felőle, hogy elődje valószínűleg nem öngyilkos lett, hanem valaki hozzásegítette, hogy végleg búcsút mondjon a világnak. Rájött valamire, amire most Martin is, így tisztában van vele, hogy valószínűleg már az ő élete is veszélyben forog. Innentől pedig már nem a per a leglényegesebb, hanem hogy Claudia és ő egyáltalán megérjék a holnapot. Sőt még egy, az ügyben felmerült koronatanú védelme is a feladatukká válik. Hisz nem akármilyen ellenséget találtak maguknak, így többé már nem tudják, hogy kiben bízhatnak és kiben nem. Ez a szervezet

mindenhol ott van, a kémeik behálózzák az egész várost, így szinte nincs menekvés. A választás pedig: meghalsz, vagy feladod. Vagy talán mégsem? Lehet győzni akkor is, ha csak egy porszem vagy a gépezetben? Vagy már annak is örülni kell, ha egyáltalán túléled?

Azt még muszáj megemlítenem, hogy Joby Talbot, zseniális zenét alkotott a filmhez. Kellemes, hol sejtelmes, hol vérpezsdítő. Ha a film nem is nyerte el nálam a 100 %-ot, a zenéje mindenképpen!

70% Stáblista Rendező: John Crowley Főszereplők: Eric Bana, Ben Loyd-Holmes Rebecca Hall Forgalmazó: JIL Kft. Hazai premier időpontja: 2014. január 30.

FilmMagazin / 51

KRITIKA

FRANCIADRAZSÉK, AVAGY FRANCIA BORAT ROBBANTANI EIFFEL-TORONY! Egy újabb francia vígjáték érkezett a hazai mozikba. Régen a francia vígjáték szóösszetétel garancia volt, egy kellőképpen vicces, tökéletes kikapcsolódással kecsegtető filmre. Ma már nem. Sajnos. Írta: zsebzsb

A

film alaptörténete roppant egyszerű, ugyanakkor semmi köze nincs a Borat történetéhez, de ugye miért is lenne. Adott egy ország, Taplisztán, melynek létezését senki sem ismeri el, de ami még rosszabb, a világ túlnyomó többsége még a létezéséről sem tud. Ezt akarja megváltoztatni az ország vezetője, és fia. Mindezt úgy, hogy terrortámadást kísérelnek meg a világ általuk legismertebbnek ítélt épülete, az Eiffel-torony ellen. Ebből a célból Franciaországba küldenek két jó szívű, ugyanakkor roppant naiv pásztort, Frezurát és Mustafát, hogy robbantság fel a tornyot. A számításokba már az érkezéskor hiba csúszik, így hőseink Korzikán kötnek ki. Feladatuk, hogy innen eljussanak Párizsba, hogy ott végre-

52 / FilmMagazin

hajthassák a küldetést. Az odavezető út egyáltalán nem zökkenőmentes, annak ellenére sem, hogy egy rendkívül kedves, csinos segítőjük is akad, Marianne személyében.

Nos, nézzük mi is ez valójában?

Nyilván vígjáték, ugyanakkor, ami egészen meglepő, egy belevaló road movie, valamint egy francia egotrip. Egészen meglepő kavalkád, ami a műfajokat és a stílusokat illeti.

De sajnos nem a jó értelemben.

Road movie-nak tökéletes, vígjátéknak már kevésbé. Egotrip-nek is tökéletes, de egy francia egotrip nem fog megfogni egy magyar embert, ezt azért lássuk be. Franciaország gyönyörű, ezt más forrásokból is tapasztaltuk már, ugyanakkor a film fényképezése rátesz egy lapáttal, ez talán a film legnagyobb elő-

nye. Amíg csak utazunk a kis falvakban, vagy éppen az azokat összekötő, erdőkkel, mezőkkel határolt úton, akkor valami különleges érzés fog el minket. Road movie-nak tehát jó, szinte tökéletes. Vígjátéknak viszont nem. Nézzük miért nem.

Nem mondom, hogy nem vicces a film, mert az hazugság lenne. A film vicces, csak nem eléggé, nem akkor, amikor kéne, és nem úgy, ahogy kéne. Egyrészt nem eléggé vicces. Egy road movie alá tökéletesen passzolna, hogy minden pillanatban, minden helyszínen egy-egy újabb poént hallunk. Nos, ez nincs így, vannak nyugisabb részek. Ez se lenne gond, ha a többi megfelelő súlyú lenne, de nem az. Egyrészt, a poénok nincsenek jól időzítve. Van néhány kacagtató, jól eltalált darab,

Aki igazán jót szeretne nevetni francia film nézése közben, annak az elmúlt évek terméséből továbbra is az Életrevalókat tudjuk ajánlani.

PÁR SZÓ A CÍMVÁLASZTÁSRÓL A film legnagyobb hibája igazából nem is a film hibája: a magyar cím. Szokásosan bugyuta magyar fordítás?

Nem. Sokkal rosszabb! A címfordítás legalja! Lassan tényleg oktatófilmet lehetne készíteni arról, hogyan ne adjunk címet egy filmnek. A film eredeti címe Vive la France. Tükörfordításban ez annyit tesz, hogy Éljen Franciaország. Értem én, hogy ezzel a címmel a magyar mozikban maximum Franciaország megszállott rajongóinak lehet eladni egy filmet, de ez a cím, akkor is minimum felháborító. Franciadrazsék. Milyen drazsék??? Francia Borat.

Milyen Borat??? Mi??? 1. Hogy kerül ide Borat??? 2. A főszereplő páros (akik megjegyzem mindössze nagyon picit hasonlítanak Borat-ra) még csak nem is franciák. Akkor miért Francia Borat??? Robbantani Eiffel-torony???

A torony a film utolsó 5 percében tűnik fel először a filmben, a robbanószert pedig az utolsó percekre tartogatják.

Akkor most mi van??? Értem, hogy ez nem a film hibája, de ez akkor is nevetséges.

amik tényleg a film csúcspontjai.

Máskor viszont teljesen indokolatlan helyzetben sütnek el egy-egy nem is vicces, ráadásul egyáltalán nem odaillőt, ami nemhogy nem nevetteti meg az embert, de még ki is rántja az élményből. A másik, még nagyobb baj a film humorával, hogy a viccek nem eredetiek. És itt most nem arra célzok, hogy már láttuk őket korábban, mert gyakorlatilag már minden mást is láttunk korábban, tehát ezen az elven elindulva soha nem is lehetne élvezetes filmet csinálni a továbbiakban. Nem, most arra célzok, hogy a film maga ismétli az egyes pillanatait és egy-egy ötletet legalább 10 alkalommal sütnek el. Gyakorlatilag két humorforrás van a filmben, és az összes poén erre épül. Nézzük mik is azok.

Az egyik, hogy a főszereplőpárosunk életében először jár, nemhogy Franciaországban, de úgy összességében hazáján kívül, és mindezt megfejelik azzal, hogy rémségesen buták, tehát gyakorlatilag fogalmuk sincs arról, hogy mikor mit és hogyan is kéne csinálni. A másik pedig egy tapló (a taplók a taplisztáni emberek, ne tessék engem utálni obszcén szóhasználatért) szokásra utál, miszerint Taplisztánban a férfiak a nők felett állnak a ranglétrán és gyakorlatilag bármit megtehetnek az ellenkező neműekkel. Nos, mivel a célpont egy civilizált, európai ország, ahol férfi-női egyenjogúság van, így ezt még nehezebb megszokni főhőseinknek. És nem viccelek, erre a két elemre minimum 3 percenként ráépítenek egy-egy aktuális poént. Értem, hogy egy ilyen filmnek a fő humorforrása a két, egymásnak ismeretlen kultúra találkozása, és értem, hogy jó néhány poént építenek erre. De nem kéne az egész filmnek erről szólni.

Összességében a Vive la France (a kritika végére már el is felejtettem a förtelmes magyar címet) nem rossz film. Csak lehetett volna sokkal jobb is. Sajnos azonban az ismétlődő poénokkal, és a nem túl eredeti jelenetek egymásra pakolásával a készítők végig maguk alatt vágták a fát, teljes érdektelenségbe fullasztva a filmet. Ez bizony így egy szép kerek 50-es, tökéletesen átlagos alkotás, amit meg lehet nézni bármikor, és egyszer tetszeni is fog, de többször nem hinném.

50% Stáblista Rendező: Michael Youn Főszereplők: José Garcia, Michael Youn, Isabelle Funaro Forgalmazó: PARLUX Hazai premier időpontja: 2014. január 9.

FilmMagazin / 53

KRITIKA

JACK RYAN: ÁRNYÉKÜGYNÖK A cím nem is lehetne találóbb, ugyanis ez az ügynök már csak árnyéka régi önmagának. Írta: TomPowell

T

om Clancy figurája volt talán az első valamire való válasz Hollywoodból James Bond-ra, és ő is akkor, amikor a brit spion tetszhalott állapotban leledzett.

Ugyanakkor a megfásult 007-essel szemben Jack Ryan-t intelligenciája és szaktudása mellett az tette igazán szerethetővé, hogy a lényegesen hihetőbb politikai machinációkkal tarkított kereszttűzben mindig önszántán kívül sodródott bele, ennél fogva volt egy amolyan „hétköznapi hős” érzete a CIA elemzőnek, amire rájátszott a karaktert két ízben (Férfias játékok, Végveszélyben) is életre keltő Harrison Ford játéka. Az újraindított Jack Ryan sztorihoz (ami Clancy-nek csak

54 / FilmMagazin

egyes karaktereit veszi alapul) azonban mindebből kevesebbet kapunk.

Persze közel sem olyan vészes a helyzet, mivel a film maga kevésbé akciódús, mint amennyire az előzetesek sugallják (konkrétan a trailerekben három dolog is látványosan felrobban, ami végül a filmben lángra se kap), ugyanakkor számos sebből vérzik. Ennek két legfőbb oka a forgatókönyv és a rendezés. A kezdő Adam Cozad és a rutinos David Koepp (Jurassic Park, Pókember, Indiana Jones és a Kristálykoponya Királysága) szkriptje több ponton megbicsaklik (és nem megbukik!): Ryan CIA elemzőként való elhelyezkedése, valamint felettesével (Kevin Costner) és barátnőjével (Keira

Knightley) való megismerkedése epizodikus és elnagyolt, még úgy is, hogy az egészet mozgató motivációk érthetőek, de ugyan ez igaz a későbbiekre is. Majd minden jó, vagy ötletes megoldásra jut legalább egy elnagyolt, vagy ódivatú húzás.

Ez talán a legjobban Brannagh főgonoszánál jön ki, aki Bond nemezishez méltóan sokszor nagyon kegyetlen, de testi defektusnak sincs híján. Talán pont ezért érezhető ez, ami legutóbb a Walter Mitty-nél is, hogy nem feltétlenül jó az, ha egy rendező saját magát dirigálja, mert vagy egyik, vagy mindkettő része a filmnek megsínyli. Míg a Thornak jól állt Brannagh Shakespeare rutinja és abba az univerzumba ez tökéle-

A forgatásra történő felkészülése során Chris Pine-nak modellezett kémakciókat kellett végrehajtania, hogy még jobban átélhesse a szerepét.

AZ EDDIGI JACK RYAN-FILMEK

FÉRFIAS JÁTÉKOK (1992) Jack Ryan néhány év „pörgés” után egy kis szabadságra vágyik, ezért családjával Londonba utazik, nem sejtve, hogy munkája ide is követi: a Buckingham palota előtt a királyi családot kell megvédeni a kegyetlen terroristáktól.

VÉGVESZÉLYBEN (1994) A kolumbiai drogkartell utáni nyomozás során egyes nyomok a Fehér Házig vezetnek, ezért Jack Ryan-nek Kolumbiába kell utaznia, hogy mindenre fényt derítsen. Azt azonban nem tudja, kiben bízhat, és a legjobb barátai válnak az ellenségeivé…

tesen is illett, egy kémthrillerben ez már nem állta volna meg a helyét, így a szereplők közti konfliktusok is csak elvétve működnek, ahogy az a kevés akció is, mivel a direktor úr, Vic Armstrong hathatós segítségével sem tudott egy valamire való akciójelenetet ledirigálni. Ráadásul a történetben rejlő feszültség is tovaszáll, és inkább a személyes konfliktusokban tetőzik, így a finálé minden igyekezete ellenére is fájóan tétnélküli marad. Viszont a szereplőkön nem múlott, és ők a biztosítékai annak, hogy a későbbiekben még lehet erre a szériára alapozni. Chris Pine már lassan belesüpped a jófiú szerepkörbe, de Star Trek-es pimaszság nélkül is jól áll neki a hős figura. Knightley korrekt, de a kémia köztük Pine-nal csak elvétve működik, így a mundér becsületét a nagy öregek mentik. A rehabilitált Kevin Costner most már hivatalosan is Liam Neeson-i babérokra tör, mivel a bölcs mentor szerep éppúgy jól áll neki, mint amennyire az, ha akcióz-

nia kell, míg Brannagh – a már említett nagyoltság ellenére is – élvezettel lubickol a főgenya szerepében.

Szerencsére Clancy nem forog a sírjában, mivel az ifjú Jack Ryan kalandjai, ha nem is említhetőek egy lapon a Vadászat a Vörös Októberre című klasszikussal vagy a bevezetőben említett két Ford opusszal, szégyent sem vall rájuk. Amíg viszont egy valamire való, politikai machinációkkal tarkított Ryan mozira várunk, be kell érnünk ezzel: érdekfeszítően szórakoztató, de semmi több.

VADÁSZAT A VÖRÖS OKTÓBERRE (1990) A Vörös Október a világ egyik legjobban felszerelt orosz tengeralattjárója, ami ismeretlen okokból Amerika felé tart. Az USA haditengerészete támadásként értelmezi a dolgot, azonban sokkal összetettebb a probléma, mint egyetlen egy tengeralattjáró…

A RETTEGÉS ARÉNÁJA (2002) Az orosz elnök halott, az utódlás körüli mizériát pedig egy neonáci csoport próbálja úgy kihasználni, hogy bombatámadást tervez a Superbowl-döntő helyszínén, a nyomokat pedig úgy alakítja, hogy az oroszok legyenek a támadás gyanúsítottjai, így ugrasztva egymásnak a 2 nagyhatalmat.

75% Stáblista Rendező: Kenneth Branagh Főszereplők: Chris Pine, Keira Knightley, Kevin Costner Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. január 14.

FilmMagazin / 55

KRITIKA

A FUTUROLÓGIAI KONGRESSZUS Mihez is hasonlítsam A Futurológiai Kongresszust? Talán ahhoz, amikor elmész a barátaiddal bulizni, de vezetsz, és ők láthatóan nagyon jól érzik magukat, te meg józanul halálra unod magad? Írta: Fekete Felícia

G

yönyörűen megcsinált és okos film. Annyira okos, hogy egy kukkot nem lehet belőle érteni. Sok mindent nem magyaráz meg a rendező, aki láthatólag azzal volt elfoglalva, hogy megalkossa a világ legjobb filmjét. A nagy akarásnak aztán nyögés lett a vége. Mert alapvetően remek ötlet, hogy egy sci-fi egyszer csak rajzfilmmé változik, mert úgyis röhejesek a sci-fik akár már 5 év után is.

Mondjuk azon kívül, hogy gyorsan elavulnak, nem sok más érdekeset tudok bennük felfedezni. Ezt most jól kikerülték, mert egy rajzfilm tényleg jobban állja az idő próbáját, de

56 / FilmMagazin

valami minimális magyarázatot kellett volna adni azért arra, hogy mikor és miért váltunk át animációra. (Volt valami hallucinogén ital amit kötelező volt inni, de ez azért nem indokol meg mindent.)

A filmet Ari Folman rendezte, aki csinált már híres animációt,(Waltz with Basir) így megkapta a gondolom hatalmas összeget amiből a film készült. Világszép színésznőt is szerzett a ügyhöz, Robin Wright-ot, aki tényleg szinte tökéletes, megértem hogy be akarják szkennelni.

A történet ugyanis arról szól, hogy egy középkorú, valamikor sikeres és nagyon nagy karrier előtt álló, ám

azt konzekvensen elrontó színésznőt digitalizálnak, neki meg el kell mennie egy távoli helyre és nem feltűnni többé. Így örökké fiatal marad és rengeteg munkája lesz, még ha nem is ő fogja kiválasztani azokat. (Az ügynöke, a kihúzott szemű Keitel, szerint ez külön jó, mert úgyis mindig rosszul választ/ott.)

Robinnak amúgy remekül megkomponált gyerekei vannak, (Kodi Smit-McPee és Sami Gayle) egy gonosz, meg egy beteg. Ezenkívül van még egy még gonoszabb munkáltatója és egy belé szerelmes, ám szintén nem túl jóindulatú ügynöke, a kissé megöregedett Harvey Keitel.

A film nemcsak Stanislaw Lem, de a Philip K. Dick által teremtett világok előtt is fejet hajt.

STANISLAW LEM Mi újat lehetne mondani egy olyan szerzőről, akinek műveit 41 különböző nyelvre fordították le, és ezek a könyvek mintegy 27 millió példányszámos összeladást produkáltak, ezzel az egyik legolvasottabb nem angol nyelvű sci-fi szerzővé téve az írójukat? Lem lengyel származású volt, így értelemszerűen lengyel írók hatottak rá a leginkább.

Regényeiben többnyire a technológiáról, az intelligencia természetéről, a kétoldalú kommunikáció és a kölcsönös megértés nehézségeiről vagy az emberi korlátokról és az emberiség világegyetemben elfoglalt helyéről fikciós formában értekezett. Életének 84. évében hunyt el.

Hogy mi történik azután, hogy ugrottunk húsz évet és egy rendőr megitat a főhőssel egy felest egy furcsa kémcsőből, azt ne kérdezzék, mert nem tudom.

Egy biztos, most nagyon mennek a "magam játszom, a saját nevemmel" típusú alkotások. Ami elsőre teljesen rabul ejtett, másodszorra nyilván már nem olyan érdekes.

Persze ezzel a csellel még könynyebb körbe járni a „ki vagyok én valójában és meddig menjek el?” kérdéskört. El is hangzik a filmben, hogy a színésznő inkább költözzön egy polinéz szigetre miután digitalizálták, és fedezze fel önmagát.

Ez az irónia, ami jellemzi az alkotást, csak úgy mint az amúgy elképzelhető jövő, és a sok finom poén a javára hajtja a vizet. De valahogy ahogy halad előre a történet és egyre kevésbé tudjuk követni, egyre kevésbé is akarjuk. Sokban hajaz a Mátrixra is, azzal az alapvető kü-

lönbséggel, hogy annak volt értelme, nem is kicsi.

Robin főleg a fia kedvéért vállalja a melót, hogy legyen ideje és pénze vele foglalkozni. Hát igen, a kiszolgáltatott, gyermekeit egyedül nevelő anya, akit egy órán keresztül nézünk, csak azért, hogy később bedrogozott rajzfilmfigurává változzon aki nem találja gyerekeit. Lehet, hogy meghatónak szánták? Leginkább azt nem értem, hogy a minimum három valóság egyikében miért várt rá a fia húsz évet, hogy találkozzanak, úgy értem hol volt az anyja, aki az egészet direkt azért csinálta, hogy foglalkozhasson vele. De nyilván ez részletkérdés, és aki sok sci-fit látott, olvasott hamarabb túlteszi magát ezen, vagy pont nem?

Jó dolog művészkedni és kétséget ébreszteni a nézőben. De akkor csináljunk művészfilmet, ez viszont szerintem egy elfuserált sci-fi amit a saját művészetébe szerelmes, hallu-

cinogén gombákon élő rendező nagyon sok pénzért összecsapott.

Szegény Stanislaw Lem. Annyit megérdemel, hogy ezek után elolvasom a könyvét. Főleg mivel egy rövid ideig egy városban is laktunk és különben is, szégyen, hogy még nem olvastam egy könyvét sem.

Valamikor majd az is lehet, hogy még egyszer megnézem a filmet is, de nem azért mert annyira tetszett, hanem mert tényleg nem értettem.

50% Stáblista Rendező: Ari Folman Főszereplők: Robin Wright, Kodi Smit-McPee, Harvey Keitel Forgalmazó: Cirko Film Hazai premier időpontja: 2014. január 23.

FilmMagazin / 57

KRITIKA

MARS AZ UTOLSÓ NAPOK Meglepően gyakran gyártanak B-kategóriás horrorfilmeket napjainkban, ám ezek (szerencsére) általában elkerülik a mozikat. Nos, ez valahogy mégis befurakodott egyes mozik kínálatába. Írta: zsebzsb

A

z utóbbi években nem volt túl ütős a sci-fi felhozatal, Egyegy kiemelkedő alkotás minden évben befutott, de ezektől a ritka kivételektől eltekintve az öszszes kifejezetten üres volt, és meglepően gyengére sikerült. Jelen kritikánk alanyát mindenki egy Bkategóriás sci-fi horrornak írta le, én pedig nem vagyok a műfaj nagy rajongója, úgyhogy azt hiszem nem meglepő, ha várakozások nélkül ültem le megnézni a filmet. Ez a mű azonban szó szerint lesokkolt. Hogy miért? Kezdjük az elején, szaladjunk végig a főbb pontokon, gyorsan meg fogjátok érteni, miért nem tetszett.

58 / FilmMagazin

A történet: Rém egyszerű, és nagyon bugyuta. Egy Marson állomásozó csapat 19 óra múlva indulna vissza az anyahajóra, a kutatások befejeztével. Egyik emberük azonban titokzatos felfedezést tesz, és úgy dönt, hogy utána jár a dolgoknak, így a szabályok ellenére elhagyja a bázist. A pokol elszabadul, egy titokzatos baktérium megtámadja a tudós szervezetét, aki ennek következtében eszét vesztve társaira támad.

Az ellenség: Zombik??? A Marson??? Komolyan??? Ha a történetre azt mondtam, hogy bugyuta, akkor azt hiszem, hogy ez mindennek

a legalja. De várjunk… Mégsem…

Van rosszabb.

A karakterek: Egyik butább, mint a másik, vagy ha nem is buta, akkor pedig szimplán egy érzéketlen tuskó. Nem tudom melyik a jobb. Marko egy ismeretlen bolygón sötétedés után elhagyja a bázist, Herrington meg szó nélkül követi, engedelmeskedve a parancsnak. Azt hiszem, nem kell magyarázni. Kim szimplán érzéketlen, egy kutatás fontosabb neki, mint két társa élete, és ezért még össze is veszik a fél legénységgel. Dalby egészen higgadtan császkál egyedül egy több méter mély szakadék körül, ahol társa és

Hasonló film, ám a MARS-nál csaknem 100-szor jobb Duncan Jones bemutatkozó filmje, a Hold. Ajánljuk mindenkinek!

barátja nagyjából fél órával korábban tisztázatlan körülmények között eltűnt, és nagy valószínűséggel életét vesztette. Not bad. Irwin és Brunel egészen elviselhetőek, Vincent és Rebecca, a két főszereplő karaktere pedig meglepően jól sikerült. De ez így is 4/4-es eloszlás, ez pedig bárhogy is nézzük fájdalmasan kevés.

A színészek: Na, hát ők sem tesznek hozzá sokat a filmhez, kifejezetten gyengék az alakítások.

Gyenge karakterekhez gyenge alakítás dukál, meg is kapjuk ezeket, mondani se kell, hogy az egyetlen értékelhető személy a filmben Liev Schreiber, aki bár szintén elvész a homályban, de vannak kifejezetten erős pillanatai is a film vége felé.

Az akció: Bármennyire is rosszak voltak a film eddigi pontjai, ez valószínűleg mindent alulmúl. Az első fontosabb esemény (Marko eltűnése) a film 19. percében történik, előtte semmi. De nehogy azt higgyük, hogy itt vége van. Ez után még 15 perc semmittevés történik, hogy aztán a 35. perc tájékán, úgy ahogy elkezdődjön a film, ekkor jön az első zombitámadás. Ekkorra már úgy ahogy beindul a film, de üresjáratokkal a későbbiekben is el vagyunk látva. Ami persze nem lenne gond, ha ezek részek érdekes lennének.

A forgatókönyv: Az, hogy a karakterek és a történet önmagukban mennyire egyszerűek, azt már kifejtettem, de az a gond, hogy az akciók közötti átkötő részek is nagyon gagyik, a párbeszédek ostobák és rém egyszerűek.

A technikai megvalósítás: Itt már lehet felfedezni kisebb-nagyobb pozitívumokat, a felrobbantott bázis valóban ijesztő, a feszültségkeltés annál a jelenetnél meglepően jól sikerült, és maga a bolygó is elég jól néz ki. Ugyanakkor maga a kamerakezelés pocsék, az akciójelenetek többségénél össze-vissza rángatózik a kamera, a színkezelés katasztrofális, a sötétben játszódó jelenetekből semmit nem látunk. Másik hatalmas technikai baklövés a vágás, helyenként borzasztó béna, ahol meg nem lenne vele gond, ott teljesen indokolatlanul kapunk vágóképet az anyahajóról. Ami nem lenne baj, ha ebből valami mellékszál összeállna, de nem derül ki semmi, csak úgy poénból megmutatják nekünk, hogy milyen szép, miközben a zombik halomra gyilkolásszák az embereket a bolygón. Ennek csak szerintem nincs értelme?

A végkifejlet: Elérkeztünk az utolsó ponthoz. Mi mással is fejezhetnénk be a kritikát, mint magával a lezárással, és… a film legnagyobb

(egyetlen) pozitívumával! Bizony, a film vége jó. És nem a film szintjén jó, hanem jó! Gyakorlatilag bármilyen más helyen megállná a helyét.

Az utolsó fél órában megkapjuk az addig hiányolt drámát, kibontakozik előttünk a film két értékelhető karakterének jelleme. Valóságosnak tűnő párbeszédeket hallunk, és a film konkrét lezárása pedig engem megfogott és elgondolkodtatott, ami engem lepett meg a legjobban. Sajnos maga a film nem. Összességében a Mars Az utolsó napok rossz film. És ezt rossz érzés leírni, mert ha csak az utolsó 30 percet nézném, mondjuk egy rövidfilmként, akkor gondolkodás nélkül 8090% körüli értékelést adnék. Azonban nem szabad elfeledkezni, hogy előtte még van 60 perc semmittevés, megspékelve roppant buta elemekkel. Tehát a film rossz, az egyetlen dolog, ami megmenti, hogy mindössze 90 perces. Tehát egyszer túl lehet élni, de csakis egyszer, sőt, azt mondom, hogy az utolsó fél óra miatt még érdemes is lesz megnézni DVD-n, csak gondosan ügyeljünk rá, hogy az első 1 órára legyen kéznél valami társasjáték, vasalnivaló, vagy mosogatnivaló, amivel elmúlatjuk az időt, hogy aztán élvezni lehessen a lezárást.

40% Stáblista Rendező: Ruairi Robinson Főszereplők: Liev Schreiber, Romola Garai , Elias Koteas Forgalmazó: JIL Kft. Hazai premier időpontja: 2014. január 9.

FilmMagazin / 59

KRITIKA

VÁGYAK SZERELMESEI

Lassú folyású történet, három különböző nézőpont, egy rendhagyó függőség, neves szereplők, románc, dráma, poénok… viszont nem jók az arányok. Borzalmasan lassú, alig-alig vicces, romantika – hah!, és a drámát sem nagyon találtam meg benne… Írta: Holhós Linda

A

Vágyak szerelmeseinek az előzetesét mindenféle háttér információ nélkül tekintettem meg, és nem mondhatnám hogy nagyon magával ragadott volna.

Egyetlen csendes átsuhanó gondolat gerjedt bennem tőle, méghozzá az, hogy Hulk lefogyott, és kikezdett Pepper Potts-szal. A képzavar akkor vált teljessé, amikor Pink is megjelent a képkockákon. Csupán egy kifejezés miatt kaptam fel a fejem: szexfüggőség. Szóval akkor szedjük csak össze még egyszer… Adott egy szexfüggőségről szóló film, amiben a főszereplők – többek között –

60 / FilmMagazin

Gwyneth Paltrow, és Mark Ruffalo…

Egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni az előző közös produkciójuktól, így már az elején sikerült egy kicsit idegenkednem ettől az egésztől. Sebaj, hiszen a szereplők közt találhatjuk Tim Robbins-t – illetve Pink-et is, amitől igyekszünk nem megrémülni rögtön –, szóval nincs még veszve semmi, ennyi „nagy” név hátha meg tudja menteni a filmet, meg amúgy is… ne ítélkezzünk már előre a trailer alapján… Tehát jöjjön, aminek jönnie kell.

Szexfüggőség. Nem, határozottan nem olvastam utána sehol, hogy ez

milyen betegség is – vannak róla elképzeléseim, de a szubjektív véleményem, miszerint betegség-e ez egyáltalán, vagy már megint csak valami hiszti, kicsit sem tartozik ide.

Azt mondják a tudorok, hogy létezik, és ki vagyok én hogy ezzel ellenkezőt mondjak, de azt azért halkan megsúgom, hogy a mai rohanó világunk mellett, akinek van ideje, és pénze (együtt kell a kettőnek teljesülnie) arra hogy ezt a függőségét odáig táplálja, hogy semmi ne érdekelje a megkönnyebbülést hozó orgazmuson kívül… Nos, annak tuti nem hétköznapi élete van. Mellesleg

Bár meglepő lehet Pink nevét a stáblistán olvasni, nem ez az énekesnő első mozifilmje, hiszen korábban szerepelt pl. a Katakombákban is.

TOMPOWELL MÁSVÉLEMÉNYE Nem értek egyet a kollégával.

Messze nem hibátlan film, a kelleténél jobban túl van nyújtva, és a romantikus vígjáték jelző sem feltétlenül állja meg a helyét, sokkal inkább a dramedy, de egy fontos témát dolgoz fel, több, mint jól. Nálam olyan 75%.

szerintem mindnyájan függünk a szextől, aki nem ezt állítja, az hazudik, vagy sosem szexelt még egy jót. Az pedig, hogy nekem kell egy ilyen filmről írnom, nem csak hogy vicces, hanem egyenesen morbid is, mert miután megnéztem ezt a remeket elkezdtem azon tökölni, hogy nekem is lehet, hogy fel kellene keresnem egy ilyen önsegítő csoportot. Aztán a következő gondolatom a körül kezdett el bolyongani, hogy mit is nevezünk függőségnek? Szerintem a függőség valami iránt, egy másik tudatos vagy tudatalatti dolog kompenzálása. Egyes függőségek, bizonyos mértékig lehetnek még hasznosak is – pl. reggeli kocogás.

A probléma akkor kezdődik, ha a függőség a személyes prioritásunkban első helyre lép elő, túlnő rajtunk, kontrollálhatatlanná válik. És ha lehet függeni a hüvelykujj szopogatásától, akkor ugyan a szextől miért ne lehetne? Csak annyi a bibi, hogy a szexről nem lehet leszokni teljesen. Mondjuk azt egy drogosnak, hogy le kell szoknod, de azért két-három naponta adunk neked egy kis anyagot. Körbe fog röhögni minket. Viszont ezzel a szextémával ez a helyzet, és erről szól a filmünk is, három különböző nézőpontból. És annyira szeretném azt mondani, hogy megérte megnézni, hogy jó volt! De nem tudom ezt mondani, mert nem volt az. A film a feléig nem hiteles, nem meggyőző, aki nincs benne ebben a „betegségben” nyakig, hiányérzettel fog küzdeni az első szakaszban. Amikor az érzelmi instabilitás elkezdi kizökkenteni a szereplőket, akkor kezdünk hű képet

kapni arról, hogy mennyire mély lehet ennek a kátyúnak az alja.

Ahogy meginognak a szereplőink lelkileg, úgy terelődnek egyre jobban a függőségük felé, és ahogy az már lenni szokott, egymáson keresztül kapaszkodva próbálnak felállni – mármint a lábukra, képletesen.

Egyetlenegy olyan jelenet volt, amire azt mondtam, hogy maximálisan hozza az elvártat, az pedig Pink bemutatkozó monológja volt a csoport előtt. Ott egy kicsit fellebbent a fátyol, és rögtön érdekelni is kezdett, hogy vajon a nőknél milyen hosszú távú problémákat okozhat ez az állapot, de erről sajna, semmit nem tudtam meg, mivel mindhárom stratégiailag fontos főszereplőnk pasi.

Középszerű alkotás, még ha érdekfeszítő is lett volna a témája, engem nem sikerült bevonzania, mivel a probléma gyökeréig nem igazán jutunk el. Sokkal hatásosabb lett volna ez a film akkor, ha centralizáltan egy szereplő köré épül, és belehajít bennünket a gonoszság legmélyebb bugyraiba, amikor is a függőség odáig vezet, hogy egyszerre többen, csoportosan, bérelt partnerrel, segédeszközökkel, vagy akár egyedül, de reggeltől napestig, míg végelgyengüléstől, kiszáradástól, és az éhségtől szereplőink el nem patkolnak. Vannak vágyaim, igaz? Tudom hogy vannak már ilyen filmek is… Azzal fémjelzik őket, hogy „pornó”… Röviden: nem a szakma csúcsa ez a produkció.

Gwyneth Paltrow színészi tehetségétől eddig sem ájultam el soha, és ez most is így maradt. Mark Ruffalo ugyan nem feltétlenül rossz színész,

de a nyugdíjazott szexcsődör szerepe nem is áll igazán közel hozzá.

Tim Robbins jól tartja magát, Pink pedig nem bírja megállni hogy ne énekeljen nekünk egy keveset. Nem tudok pozitív lezárást írni ehhez a véleményhez, mert nem találom a lelkes nézőpontomat. Olyan estékre ajánlom ezt a filmet, amikor már végképp nincs mit nézni.

55% Stáblista Rendező: Stuart Blumberg Főszereplők: Mark Ruffalo, Tim Robbins, Gwyneth Paltrow Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2014. január 2.

FilmMagazin / 61

KRITIKA

PHILOMENA HATÁRTALAN SZERETET A tavalyi év legjobb brit alkotására mindenkinek érdemes jegyet váltania! Írta: zsebzs

S

tephen Frears igazi brit ikon, aki még Amerikában is kedvelt rendezőnek számít, ezt mutatja az Akadémiától az évek alatt begyűjtött 2 Oscar-jelölés, legutóbb a 2007-es A királynő című filmjéért érdemelt ki egyet. Most, annak ellenére, hogy ezúttal is van egy kis esély a film jelölésére (Legjobb női mellékszereplő kategóriában feltétlenül!), sokkal inkább a tágabb közönség ízlése felé irányuló filmet készített, mintsem, hogy ismét az Akadémia kedvében járjon. Mert bár az idős hölgy, Philomena, igaz történeten alapuló filmje rengeteg drámai elemet tartalmaz, és előszeretettel szokás drámaként emlegetni, megvan benne szinte minden elem, ami egy jónak mondható vígjátékhoz

62 / FilmMagazin

szükségeltetik. De ami még fontosabb, hogy remekül is használja ezeket az elemeket!

Mint már említettem, a film igaz történeten alapul, főszereplője egy idős hölgy, Philomena (Judi Dench), aki 50 év titkolózás után elárul a lányának egy hatalmas titkot. Még nagyon fiatalon, tizenévesen szült egy gyereket, akiről mindaddig senki nem tudott. Fontos azonban kiegészíteni ezt az állítást azzal, hogy ebben az időben Philomena apácák között nevelkedett, miután szülei elhagyták őt. Mind tudjuk, hogy gyereket szülni (főleg tizenévesen!) apácák között valódi bűntény, így nem véletlen, hogy Philomena alig ismerhette kisfiát, sőt, a rend az első adandó alkalommal örökbe adta, így

Philomena kénytelen volt a fia nélkül leélni az életét, olyannyira, hogy teljes tudatlanságban élt vele kapcsolatban, még csak híreket sem hallott felőle. Ezt elégeli meg 50 év után, és dönti el, hogy felkerekedik, és megkeresi a fiát, bármi áron.

Philomenának kapóra jön, hogy egy leharcolt újságíró, Martin Sixsmith (Steve Coogan) éppen könyvet készül írni, és próbál visszatörni az elitbe, így gyors megegyezés után társak, majd később barátok lesznek, és együtt kutatják fel Philomena elveszett gyerekét, kölcsönösen segítve a másikat.

Igen, a film alapvetően dráma, elvégre az egész film egy drámai szituáció köré épül, hiszen egy elveszett gyerek után kutatnak. Ugya-

Érdemes külön kiemelni a film zenéjét, amit Alexander Desplat-nak köszönhetünk, és ami elképesztően jóra sikeredett!

IGAZ TÖRTÉNET ALAPJÁN A film alapjául Martin Sixmith The Lost Child of Philomena Lee című regénye szolgált, amit a filmben látható valós események ihlettek. A regény abban különbözik a filmtől, hogy (ahogy azt a címe is sugallja) sokkal nagyobb hangsúlyt fektet és sokkal bővebben kifejti Michael / Anthony adoptálás utáni életét. nakkor fontos kiemelni, mennyi kötelező-vígjáték elemet hordoz magában a film, de ami fontosabb, hogy remekül is bánik velük. Először is, adott két teljesen eltérő karakter. A mindent tüzetesen megvizsgáló, minden részletet felderítő, soha le nem állítható újságíró, míg a másik oldalról, egy elkeseredett, reményvesztett, ugyanakkor már-már boszszantóan naiv és hiszékeny Anyuka, akinek egyetlen vágya, hogy viszontláthassa elvesztett fiát. Valamint nem szabad elmenni szó nélkül amellett sem, hogy a film a drámai szálak között remekül lavírozva, helyenként egy road-movie-ba csap át, hiszen Angliából először Írországba, majd az Egyesült Államokba is eljutunk.

Az pedig, hogy ezeket az elemeket remekül használja ki a film, elsősorban három ember, Jeff Pope, Steve Coogan, és Judi Dench érdeme, nem alábecsülve természetesen a rendező, Stephen Frears munkáját sem. Jeff Pope és Steve Coogan körmölték a film forgatókönyvét, ami tényleg remekül követi nyomon a kutatás egyes állomásait, valamint a forgatókönyvnek köszönhető Philomena meglepően vicces, naivsága ellenére pedig mégsem irritáló karaktere lett. Az pedig csak hab a tortán, hogy ez a végtelenül bájos karakter, annak minden szomorúságával és kedvességével tökéletes jutalomjátékot biztosít Judi Dench-nek, aki él is a kínálkozó lehetőséggel, lubickol a szerepben,

nem véletlenül kapja sorra a jelöléseket a jelesebb díjátadókon. Steve Coogan a forgatókönyv mellett színészként sem vall szégyent, a britek köreiben rendkívül nagy elismerésnek örvendő színész is hozza azt, ami szükséges egy arrogáns újságíró eljátszásához. Egyebek mellett pedig a rendező, Stephen Frears nevét is köteles vagyok megemlíteni, remek ötlet volt vágókép formájában egyre többet, és többet megmutatni Philomena fiának életéből, ahogy a főszereplő-páros göngyölíti fel a szálakat.

Persze lehet találni a filmben negatívumokat, én például szívesen hallottam volna többet Philomena gyerekkoráról, valamint tény, hogy helyenként már-már túlzásokba esnek, ami Philomena naivitását illeti, de ilyen apróságoknak hajlandó az ember megbocsátani, ha valóban jó filmet lát. És ezúttal valóban egy jó filmet láttunk!

85% Stáblista Rendező: Stephen Frears Főszereplők: Judi Dench, Steve Coogan, Charlie Murphy Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2013. december 26.

FilmMagazin / 63

KRITIKA

47 RONIN Akció, kaland és fantasy vegyítve a „spagetti szamuráj”-os filmes stílussal. Mindezzel a maga bárgyúsága mellett semmi probléma nem volna, ha nem tiporna lábbal egy nemzet ékes történetén. Írta: orobertosays

A

fabula szerint, aminek inspirálója egy eredeti japán történelmi esemény, egy gonosz földesúr Kira (Tadanobu Asano), Észak-Japán Ura meg akarja kaparintani Ako-t, és attól sem riad viszsza, hogy boszorkányságot vessen be ennek érdekében. Miután terve félig sikerrel jár, és Ako urát elteszi a képből, megpróbálja a házukba beházasodva átvenni a hatalmat. Ám a fellázadt „gazda” nélkül maradt Szamurájok, illetve ekkori nevükön a Roninok (Hűbérúr nélkül maradt szamurájok), az addig kirekesztett és gyűlölt félvér Kai (Keanu Reeves) segítségével bosszút állnak és legyőzik a gonoszt. Nos, ennyi…

Aki szereti a „karddal hadonászós, öljük le a boszorkány-sárkány szörnyet, és közben mentsük meg a hercegnőt”-típusú filmeket, annak ez

64 / FilmMagazin

csak egy lesz a sok közül. Nagyon bosszankodni ezen, mi, Európaiak nem nagyon tudunk. Valójában Kelet és Nyugat összecsapásából mi a pad alá kerültünk. A nagyon alap sztori szülőföldjének és eszményének ez bizony egy érthetetlen, és indokolatlan elcsúfítása. A Nyugat számára pedig a végkifejlet abszolúte érthetetlenné válik, mert a bushido szellemiségét még ez az igen hosszú 2 óra sem adja át, még fikarcnyit sem. Az biztos, hogy kellett ide az az ünnepi időszak, hogy legalább 0-ra kihozzák a filmet anyagilag. Mindazonáltal haragudni a kelleténél jobban én sem tudok a filmre. A szörnyekkel való bunyózás elég menő volt, a végkifejlet pedig helytálló és szép (bár közel sincs Az utolsó szamuráj végkifejletéhez). A Japán kultúrát sem gyalázták meg

"annyira", mint tehették volna, a rendezésen is látszott, hogy nem szeretnének igazán belemenni ebbe, érződik is a filmen. Keanu hozza a szokásos semmit, de szerencséjére az amerikai főhős képességével még mindig rendelkezik: sosem veszít. A szerelmi szálról pedig nem vagyok hajlandó szót ejteni. PONT.

40% Stáblista Rendező: Carl Rinsch Főszereplők: Keanu Reeves, Hiroyuki Sanada, Kou Shibasaki Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2013. december 26.

KRITIKA

ELPUSKÁZVA Te mit tennél, ha te lennél 533 gyerek apja? Menekülsz, vagy szembesülsz? Írta: sírdani

A

hentesüzletben futárkodó David (Vince Vaughn) egyáltalán nem az emberi kapcsolatok nyertese. Tipikusan az a „balfék" fajta, aki egy picit macsós, de mégis az életben rossz döntéseket hoz, és a nőkhöz sem úgy ért, ahogy ez illendő lenne. Mégis egy szerethető, amolyan tipikus amerikai vígjáték karakter és jól bevált sablon főhős egy másfél órás alkotásban. Élete unalmasságát csak a rengeteg kölcsönkért pénzbehajtói dobják fel, illetve egyik nap a volt „munkahelye" a spermabank is, amikor kijelentik: Ő a biológiai apja 533 gyereknek! Azonban mit kezd ezzel a „jó", vagy inkább őrült hírrel David? Megtartja inkognitóját, vagy felfedi személyazonosságát a gyerekei előtt, tán csak „őrangyalként" segít mindvégig nekik?

Noha a főhős kiválasztása jól sikerült a filmhez, Vince Vaughn remekül szerepelt rengeteg vígjátékban csak hogy a legjobbakat említsem: Ünneprontók Ünnepe, Sulihuligánok, Kidobós, és a többi. Azonban hiába a jó színészi játék, ha a végeredmény nem éri el a hozzá fűzött reményeket. A történet aranyos, azonban szó szerint egy másik filmből elpuskázták. Nehéz is lenne így értékelni magát a történetet, azonban a színészi játékot, a képi vilá-

got, az aláfestetett egész hangulatot annál könnyebb.

Vince Vaughn alapjában nem a szívmelengetőbb vígjátékok ásza, és ez meg is látszik a filmen. A film eleje, ahol kiderült, hogy ő 500 gyerek apja, illetve amikor komikusan próbált segíteni rajtuk titokban, egészen élvezhető volt. Azonban amikor kiderült, hogy egyik gyereke drogfüggő, a másik meleg, a harmadik kerekes székes és sérült, már többet kell beleadnia. A készítőknek el kellett dönteniük, hogy a sztorit drámaként prezentálják-e, ebben az esetben viszont drámaiként is kellett volna eladni a filmet. Vagy B terv, hogy vígjáték, de akkor a drámai elemeket ennek megfelelően mérlegelni kellett. Akik egy röhögőgörcsös vígjátékra ülnének be, csalódni fognak a 45. perc környékén. A drámát keresők, pedig nem jönnek el a vetítésre, hiszen bugyuta vígjátéknak van mindenhol meghirdetve. „Mit tennél, ha te lennél 533 gyerek apja?" szlogennel. Persze, aki szereti a műfajok meglepetésszerű keveredését, és az úgynevezett drámázni próbáló vígjátékokat, akkor jól szórakozhat. Hiszen maga a történet több lenne, mint egy vígjáték, ezt néhol látták a hollywoodiak is. Azonban kockáztatni nem mertek, inkább beskatulyázták a szokásos amerikai

vígjáték sablonba: sablon környékek, alap vágómunka, híres vígjátéksztár főhősnek. És kész is van a popcornmozi sikerreceptje, azonban a történet „puskázása" (a francia Starbuck koppintásáról van szó) közben nem gondoltak arra, hogy egy ilyen vígjáték-sablonnal csak a puki-kaki poénok oldhatóak meg, és a drámát már nem bírja el. Illetve elbírja, elbírná, ha kicsit átszerkesztik a sztorit, vagy ők alkalmazkodnak hozzá. Mindkettő út nyitott volt.

Mindezek ellenére a mai vígjáték körképet elnézve (Adam Sandler és társai), egy picit mégis jobb és több náluk. Vince Vaughn-ban is ott van a lehetőség, mint ahogy sokszor bizonyított, és az író-rendező Ken Scott is tudna többet, ha akarnák tőle. Egy köztes megállónak karrierjük pályáján megfelelő.

60% Stáblista Rendező: Ken Scott Főszereplők: Vince Vaughn, Britt Robertson, Cobie Smulder Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. december 19.

FilmMagazin / 65

KRITIKA

A WALL STREET

FARKASA Ha valaki a ’90-es évek végén azt mondja, hogy szűk húsz évvel később alig bírom majd megállni, hogy ne rohanjak egy filmszínházba DiCaprio neve miatt, azt valószínűleg kiröhögöm. Majd az új évezredben valami megváltozott, s Scorsese keze alatt napjaink egyik legizgalmasabb tengeren túli színésszévé vált a Titanic sztárja. Írta: Paulkemp

H

ogy egy Scorsese filmet a főszereplővel vezetek fel, az nem véletlen, hiszen A Wall Street farkasa legalább ugyanúgy DiCaprio showja, mint a zseniális direktor legújabb alkotása. Mindezt úgy kijelenthetjük, hogy a film ízigvérig Scorsese-film, mely nem csupán a mára klasszikussá vált Casino és Nagymenők világát idézi meg (sőt akár odáig is elmehetünk, hogy a három alkotást trilógiaként kezeljük), hanem sokkal mélyebben gyökeredzik az életműben, hiszen lényegileg akár két egymáshoz illő puzzle darab oda illeszthető a rendező ’64-es vizsgafilmjéhez az It’s Not Just You, Murray!-hez.

Az egész képhez azért hozzátartozik, hogy a filmet leginkább DiCaprio akarta, hiszen hosszan küzdött Jordan Belfort önéletrajzi könyvének megfilmesítési jogáért Brad Pittel, majd hat-hét évet harcolt tovább már Scorsese-vel karöltve, hogy úgy forgassák le a mozit, hogy senkinek semmilyen beleszólása se legyen a roppant merész alapanyag mozgóképre való átültetésébe. A filmet látva pedig: igazuk volt.

66 / FilmMagazin

A három órás játékidőben ugyanis a Wall Street egyik legnagyobb csalásának története elevenedik az új évezred eddigi legjobb vígjátékában.

Bár nevezzük inkább fekete komédiának, hiszen a pénz, a kokain és a k*rvák szentháromságában fogant történeten talán inkább sírnunk kellene, mint nevetnünk, illetve Belfortot a legjobb esetben is csak az anti előtaggal illethetjük a hős jelzővel.

Ennek ellenére nehezen tudom elképzelni azt az embert, aki nem kap szinte röhögőgörcsöt az egymást követő burleszkbe hajló jelenetek sorától, melyek közül messze kiemelkedik és ilyen tekintetben a film egyik csúcspontja, antihősünk és a fehér Ferrari esete, melyet az utóbbi évek legzseniálisabb verekedése követ. Talán már ennyivel is könnyedén kerülhetne fel egy előkellő helyre a 2013 legjobb filmjeit tartalmazó listára, hiszen igazán jó „vígjátékok” mostanában ritkán kerülnek elő Hollywood filmgyáraiból. Szerencsére Scorsese-nek sikerül egy magasabb lécet is megugrania, s egy 10 másodperces jelenettel olyan tartalmat az alkotás mögé tennie, melyről

általában egész hosszasan képesek rendezők mozgóképen értekezni.

Ahogy Patrick Denham ügynök haza felé tart a metrón szinte teljesen egyértelmű, hogy Jordan Belfort kiiktatásával semmi sem változik meg, rossz fiúk mindig lesznek, az emberek ugyanúgy élik tovább az életüket, s az FBI-os is ugyanolyan csóró marad, mint volt.

Végezetül legyen elég annyi, hogy aki még nem látta az most induljon el a legközelebbi moziba, ahol a műsoron van még a film, s higgye el: 3 önfeledt óra szórakozás elé néz, melyet biztosan nem fog sem megbánni, sem pedig elfelejteni.

90% Stáblista Rendező: Martin Scorsese Főszereplők: Leonardo DiCaprio, Matthew McConaughey, Jonah Hill Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2013. december 26.

KRITIKA

WALTER MITTY TITKOS ÉLETE Részleteiben remek, sztoriját tekintve vékony, de a szívét tekintve hatalmas. Ez Walter Mitty. Írta: TomPowell

A

mi kétségtelenül hálás szerep. Elvégre egy olyan figura, akivel mindenki tud azonosulni: a hétköznapi kisember, aki a realitásból – a kelleténél ugyan többször és jobban – az álomvilágba menekül, a mindennapok szürkesége elöl. Aztán az élet úgy hozza, hogy végre megélje az álmait, amik olykor sokkal izgalmasabbak, mint azt hitte volna. Eme hollywoodi közhelyáradat az előzetesekből kiindulva igazán maradandó is lehetett volna, azonban van egy nem is olyan apró homokszem a gépezetben: Ben Stiller. És itt elsősorban nem a rendező vagy a színész Stiller-re gondolok (rájuk később is kitérek), hanem a komikusra. Ugyanis az a dilettantizmus, ami a színész-rendezőre jellemző a kelleténél többször és jobban felüti a fejét, ennél fogva az álmodozó kisembert is nehezebben tudjuk megkedvelni. Éppen ezért egyfajta távolságtartás fennmarad a főhős és köztünk, a néző között egy olyan, általános igazságokat megfogalmazó történetben, ahol a legfontosabb éppen az azonosulási pont.

És ebben a rendező Stiller a ludas. Egy olyan direktort, aki rendezői pályáját egy olyan, máig örök érvényű, coming of age történettel indította, mint a Nyakunkon az élet, majd filmográfiáját olyan hol jobb, hol rosszabb vígjátékok szegélyezték, mint A kábelbarát, a Zoolander vagy a Trópusi vihar, nehéz komolyan venni, és ez a már fent említett humor okán, nehezen is megy. Aztán valahol az izlandi részeknél, ahol Walter karaktere magára talál, a film és szereplői is elkezdenek minket érdekelni, mindenfajta aluldimenzionáltságuk ellenére. Kristen Wiig szerethetően bájos, a ráncai alól lassan ki sem látszó Shirley MacLaine most is imádni való, Sean Penn pedig abban a pár percben sem nyomja semmilyen téren fullba.

Stiller már rutinos a magára találó kisember szerepkörében, de kétségtelenül ez a legérzékenyebb alakítása, amit csak néha szakít meg a komikus énje, az viszont nem feltétlenül szerencsésen. Rendezőként viszont segítségére van nagyon jó vizuális érzéke, ami néha a giccs határán egyensúlyoz, de nem, vagy

csak alig lépi át azt, mindemellett remek tempót is diktál.

A Walter Mitty könnyen lehetett volna igazi klasszikus, de Ben Stiller legnagyobb ellenségeként Ben Stiller ezt megakadályozta. Ha csak a rendezőből vagy csak a színészből kaptunk volna, akkor akár egy igazi életigenlő film is születhetett volna, de így csak egy csupa szív, de részleteiben hiányos családi film lett belőle. De Stiller törekvése, miszerint megpróbálta magát rendezőként is komolyan vetetni mindenképpen dicséretre méltó, és bizakodásra adhat okot a későbbiekben, hogy nem menthetetlen a fazon.

75% Stáblista Rendező: Ben Stiller Főszereplők: Ben Stiller, Kristen Wiig, Sean Penn, Adam Scott Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2013. december 26.

FilmMagazin / 67

SOROZAT

SHERLOCK 2010. július 25-e. A nap, amikor útjára indult a BBC vadonatúj, saját készítésű sorozata, ami Sherlock Holmes kalandjait bújtatta modern köntösbe. Az eredménnyel pedig mára mindenki tisztában van, az évadonként három másfél órás részből álló sorozat bombasiker lett, teljesen megérdemelten. Két év várakozás után elérkezett a harmadik évad is, ami éppen csak, hogy elkezdődött, már véget is ért. A vélemények rendkívül vegyesek a rajongók részéről, ám mielőtt erre rátérnénk, nézzük meg, hogy mitől is volt eddig olyan jó a Sherlock. Írta: Török Tamás n személy szerint nagyjából egy éve csöppentem bele Sir Arthur Conan Doyle modernizált világába, és öt perc után éreztem, hogy a Sherlock egy olyan stílust képvisel, és olyan hangulattal bír, amivel előtte még nem igen találkoztam. Legelső gondolatom ugyanaz volt, mint sokaknak, nevezetesen, hogy ki az a srác Sherlock szerepében? Ciki vagy nem, Benedict Cumberbatch nevét gyakorlatilag ekkor hallottam először életemben, és borzasztóan hálás vagyok a BBC-nek, hogy megismertette velem és még sokakkal ezt a rendkívüli színészt. Mellé párosul Martin Freeman, aki nem mást, mint Sherlock hű társát, John Watson-t kelti életre részről-részre. Ők ketten az

É

68 / FilmMagazin

élő példák arra, hogy nagyon hasznos dolog, ha két színész a való életben is élvezi a másik társaságát, ugyanis olyan szintű kémia működik közöttük a képernyőn, amit az elmúlt években nagyon keveset láthattunk.

Számító zseni, magasan funkcionáló szociopata, avagy az ember, aki az angyalok oldalán áll, ám ő még véletlenül sem az. Így jellemezhető a BBC által átszabott Sherlock Holmes, aki egy annyira izgalmas és "imádnivaló" karakter, hogy egy percre sem lehet megunni, ám ehhez szükség van az egykor katonaorvos Watson-ra is, aki Sherlock rideg, ám rendkívül akkurátusan következtető képességeit az emberi jellem ismereteivel egészíti ki. Természetesen ahhoz, hogy a karakte-

reket tökéletesen megismerhessük, szükségünk van egy olyan történetre, ami próbára teszi őket. Nagyon nehéz, de ha muszáj lenne kiemelnem valamit, akkor ez az a pont, amiben a Sherlock igazán remekel és közben újat mutat.

Az első két évad során a már mindenki által ismert (legalábbis aki egy kicsit is járatos Sir Arthur regényeiben) 'Jim' Moriarty lesz az, aki legalább olyan őrülten zseniális módszerekkel igyekszik megállítani Sherlock-ot, mint amilyen ő maga. Sőt, a "megállítani" enyhe kifejezés, Moriarty egyetlen motivációja az, hogy legyőzze főellenségét a saját játékában, kerüljön az bármibe is. Ami a legszebb az egészben, hogy nincs olyan karakter a sorozatban, akire

>> DRÁMA

ÉS HUMOR, SÍRÁS ÉS NEVETÉS. EZEKET KELLETT KÉT ÉVIG NÉLKÜLÖZNIÜK AZOKNAK, AKIK AZ ELEJÉTŐL FOGVA KÖVETTÉK A SOROZATOT. << úgy igazán rá lehetne aggatni a "klisés" jelzőt, Moriarty pedig egyenesen a legjobb ilyen típusú "rosszfiú", akit valaha láttam. Andrew Scott félelmetesen hiteles az őrült pszichopata szerepében, és az első két évadon átívelő Moriarty-szál valami olyat hozott ki a sorozatból, amit hihetetlenül nehéz lesz majd a jövőben überelni.

Köszönhetően a másfél órás részeknek gyakorlatilag egy-egy filmet kapunk az epizódok alatt, amik nem csak hosszúságukat, de tartalmukat tekintve is nyugodtan nevezhetőek annak. Habár alapvetően adott egy fő történeti szál, mégis egy epizodikus sorozatról beszélünk, ami minden részben az utánozhatatlan Sherlock-hangulat mellett valami teljesen újat is nyújt. A megoldandó rejtélyek fénypontjai azok a következtetések, amiket Sherlock a legminimálisabb jelekből képes levonni, ezeket pedig egy olyan vágómunka és visszafogott, ám nagyszerű effektezés kísér, amiknek hatására percekig fogjuk keresni az állunkat. A konkrét cselekmények közti időt pedig pattogós, frappáns dialógusok egészítik ki, amik Cumberbatch és Freeman alakításában arannyá változnak.

Dráma és humor, sírás és nevetés. Ezeket kellett két évig nélkülözniük azoknak, akik az elejétől fogva követték a sorozatot. Rengeteg idő, ami alatt napról-napra csak nőttek az elvárások. Ekkor következett be az, amitől mindenki tartott: a harmadik évad első részét csalódásként élte meg a rajongók többsége. Mi volt ennek az oka? Ez többrétű. Talán most először lehetett igazán érezni, hogy a sorozat karmestere az a Steven Moffat, aki a BBC másik sikersorozatát, a Ki vagy Doki?-t is vezényeli. Az említett úr néha érezhetően elragadtatja magát, és el kell ismerni, hogy a második évad végi brutális cliffhanger után mindenki egy sokkal komolyabb hangvételű részt várt volna, mint amilyet végül kaptunk. Az "Empty Hearse" c. évadnyitány csúnya szólva élve egy fanszervizként működött. Rendkívül szórakoztató volt, ez tény, ám a másfél órából egy a rajongók addig kidolgozott elméleteinek a "kifigurázásából" állt, ami egyszerűen túl sok volt, és elnyomta azt a drámát, ami eddig jellemezte a sorozatot. Sherlock karaktere érezhetően máshogy, olykor már gyerekesen viselkedett, ami szintén kiverte sokaknál a biztosítékot. Egészen eddig nagyjából

egyetértettem a tömeggel, ám a második rész már teljesen más tészta lett. Sokak bánatára ugyanis folytatták azt a humorosabb vonalat, amit felvett a harmadik évad első része. Ám eközben a dráma és humor egy olyan fúzióját kaptuk meg, amit a sorozat addigi történelmében talán még soha. Persze, egy három részes évadokból álló sorozat esetében nem feltétlenül férnek bele az úgymond "töltelék" részek, ám hozzám még közelebb került Sherlock és John, a köztük lévő kapcsolat is érezhetően fejlődött, mellette pedig maradéktalanul élveztem a "The Sign of Three"-t.

Pár nap leforgása alatt megint ott tartunk, hogy hónapokat kell várnunk a folytatásra. Ám előtte még itt volt nekünk a "His Last Vow" c. évadzáró, amiben én egész egyszerűen nem akarok problémákat keresni, szerintem fantasztikusra sikeredett. Visszakaptuk azt a hangulatot, ami eddig jellemezte a Sherlockot. Fordulatos történet, hibátlan karakterek, stílusos technikai megvalósítások. Ám ami a legfontosabb: egy olyan évadvégi csattanó, ami velem együtt rengeteg rajongóból "fangirl" pillanatokat válthatott ki. A BBC konkrétan egy régi kívánságomat váltotta valóra azzal a fordulattal. Úgy vélem, hogy ez a negyedik évadra is kizárólag pozitív hatással lesz, és mindenki meg fogja kapni azt, amit a harmadiktól várt. Legyen már karácsony!

FilmMagazin / 69

FILMKLASSZIKUS

CASINO "Most jól figyeljen rám. Háromféleképpen mehetnek itt a dolgok: jól, rosszul, és ahogy Én akarom." Írta: Török Tamás

H

a valaki azt mondaná, hogy életem utolsó három óráját egy általam megnevezett rendező véletlenszerűen kiválasztott filmjével kell eltöltenem, akkor biztos, hogy egyetlen egy név csúszna ki a számon: Martin Scorsese. Nem tudom szakszerűen megindokolni ennek okát, Scorsese úr azon kevesek egyike, aki szinte bármihez nyúl – amellett, hogy az arannyá válik valami olyan sül ki belőle, ami az érdeklődésemen túl a szívemet is egy az egyben megérinti. Az alázatosság, a szakma megbecsülése és a filmek iránti imádata az, ami sugárzik Scorsese rendezéséből. Ami pedig egy igazi zsenivé teszi őt, az

70 / FilmMagazin

nem más, minthogy képes a megújulásra. A közelmúltban sem kell túl messzire visszanyúlnunk ahhoz, hogy erre példát találhassunk, de például a Casino című remeke is egy, az ilyen alkotásai közül. Őszintén, kinek mi jut eszébe Las Vegasról első hallásra? Pénz, szenvedély, csillogás, és igen, a kaszinók. Sam "Ász" Rothstein (Robert De Niro), az egykori hazárdjátékos felsőbb kirendelésre Chicagóból Las Vegasba teszi át székhelyét, ahol nem kisebb feladata lesz, mint Vegas egyik legnagyobb kaszinójának irányítása, felügyelése és felvirágoztatása. Rothstein rálátásának és a szerencsejátékokban megszerzett

tapasztalatának köszönhetően ez a folyamat hamar kezdetét is veszi. Ám ahogy Scorsese azt szokta, itt is a legkisebb részletre kitérően bepillantást nyerhetünk a fényűzés mögött lévő korrupt és kapzsi világra.

Ahogy Rothstein vagyona egyre csak hízik, úgy vonja magára a különböző erők figyelmét, amire hoszszútávon a Vegasi luxusprostituált, Ginger McKenna-val (Sharon Stone) való egybekelése is komoly hatással lesz. Ám ezzel már nagyon előre szaladtunk, ugyanis problémák csak elvétve voltak Ász életében, aki egyre csak lépkedett fölfelé azon a bizonyos ranglétrán. Ám ekkor lép színre gyermekkori barátja, Nicky San-

Ginger McKenna/Rothstein: Kedvellek téged.., de nem tudom viszonozni az érzelmeidet.sajnálom, nem vagyok szerelmes..

Sam Rothstein: Éénn…

Ginger McKenna/Rothstein: Megérted? sajnálom.

Sam Rothstein: Nem… én csak..

Szerintem ez kialakulthat ha megvan a kölcsönös tisztelet egymás iránt, realista vagyok, elfogadom ezt. Se egyébként is. Mi a szerelem? Az kölcsönös tisztelet, meg meg odaadás, meg hogy törődünk egymással, és ha a dolog biztos alapon működik, a kölcsönös tiszteleten… Úgy érzem ha eléggé törődsz velem, az nekem elég…

Ginger McKenna/Rothstein: És ha nem működik, hogy ha befucscsolunk, akkor mi lesz? toro (Joe Pesci), aki egy igazi nagymenő, a maffia bizalmasa, a piszkos munka elvégzésére tökéletesen alkalmas embere. A férfi természetesen nem bír sokáig tétlen maradni, Vegasban is elkezd szervezkedni, még véletlenül sem a legális úton, aminek köszönhetően lépten-nyomon egy lapon említik Rothstein nevét az övével. A viszály kezd elfajulni mind köztük, mind a maffia berkein belül, ha pedig ez nem volna még elég, Ász felesége, Ginger is a vesztét érzi.

Scorsese korábbi, hasonló "témájú" filmje, a Nagymenők és a Casino között mindössze öt év telt el, így az összehasonlítás már csak emiatt is adott lenne, ám hangulati és történetvezetési szempontból is számos közös pont van a két műben, a színészi gárdát pedig még nem is említettem. Scorsese mindkét film esetében igaz történethez nyúlt, nevezetesen Nicholas Pileggi tényregényeihez, melyeknek ismertetőjegye az volt, hogy a gengszteréletet a lehető legnagyobb részletességgel, valósághűen ábrázolta.

Ekkor jön egy bravúros rendezői megvalósítás, ugyanis az alapvetően lassú ritmus ellenére a Casino egy percre sem engedi el a néző kezét, és csak húz-húz befele Vegas és Rothstein életébe. A Nagymenők is hasonlóan feketelyukként viselkedett és lehetne itt még bőven

párhuzamokat állítani, ugyanis a forgatókönyv nagyjából tökéletesen egymásra illeszthető lenne a két film esetében, a tetőpont is ugyanakkor érkezik el, ám ami a legszebb az egészben, hogy ezzel együtt is két teljesen más élményt nyújtó alkotásról beszélünk.

Számomra egy alapvető különbség volt igazán, amivel lehet, hogy páran nem fognak egyetérteni, de én a Casino-t egy bizonyos értelemben személyesebbnek éreztem, mint a Nagymenőket. Bennem olyan szimpátia alakult ki a De Niro által amúgy hibátlanul életre keltett Sam Rothstein iránt, amit nem éreztem anno Henry Hill-el kapcsolatban.

Végignézhettük, ahogy a szóban forgó kaszinó fénykorát éli, Scorsese-ék még a csalások kulisszatitkaiba is bevezettek minket, szóval túlzás nélkül mondhatom, hogy mindent láthattunk a filmben, amit csak el tudtunk eddig képzelni a Vegas-i élettel kapcsolatban, beleértve az alvilágot is, és ebben a környezetben Rothstein habár alapvetően egy keménykezű, maffia vérű vezetőként viselkedett, mégis az egyetlen "jófiúként" tudtam rá tekinteni. Kontrasztként ott volt a Joe Pesci által alakított Nicky, aki kompletten örökölte Tommy DeVito személyiségét a Nagymenőkből. Én még a képernyő előtt is teljesen leblokkolok attól az embertől, elképesztő az az ag-

Sam 'Ace' Rothstein: Kaszinót vezetni olyan, mintha az ember legálisan bankot rabolna. Az olyan fickóknak, mint én is, Las Vegas tisztára mossa a bűneit. Az egész olyan, mint egy erkölcsi kocsimosó.

resszivitás, ami sugárzik belőle.

Egyszerre csodálom és rettegek, szóval mellette Rothstein egy igazi kisangyal benyomását sugározta.

Talán meg is találtuk azt a tényezőt, ami egy teljesen más filmélménnyé tette a Casino-t. A nagybetűs maffiózó-gengszter élet alapvetően egy érdekesebb téma, mint a kaszinóké, ezért volt egy nagyon fontos szempont, hogy személyesebbé tegyék a történetet, így nem egy déja vu érzettel állunk fel a film után.

A Casino egy igazi Scorsese mű, ami minden szegmensében nagyszerűen vegyíti a személyes drámát a vérbeli gengszterfilm elemekkel, ami azért (is) bravúros, mivel a téma nem feltétlenül indokolja ennek a szükségességét. Ám ott van mégis, nem tolakodik, nem akarja görcsösen annak nevezni magát, az apró elemek tökéletesen összeértek a fináléra, aminek eredménye egy fantasztikus film lett. Egy kérdésem azonban még maradt: De Niro hogy nem kapott ezért Oscart?

FilmMagazin / 71

KÖV. HÓNAP

MŰKINCSVADÁSZOK A II. világháború egyben a világ legnagyobb, legszervezettebb műkincsrablásának a története is.

A németek figyelme mindenre kiterjedt, és a meghódított országok gazdagságát is akarták. De ahol rablók vannak, ott zsaruk is kerülnek. Európa még lángokban állt, amikor Roosevelt elnök kiadta a parancsot, hogy küldjenek egy különleges egységet a Birodalomba. A feladatuk: a frontvonalak mögött ragadt műtárgyak visszaszerzése és biztonságos helyre juttatása.

A NŐ Mindenki igazi társra vágyik. Olyanra, aki figyel, aki megért, aki segít, és aki szeret. Theodore (Joaquin Phoenix) nagyon lassan heveri ki a válását, egyedül él, és nem barátkozik könnyen. Napközben egy számítógépen dolgozik, esténként egy másik számítógépen játszik - és unalmában letölt egy új programot: egy intelligens operációs rendszert. És minden megváltozik. Az egzotikus hangú rendszer (Scarlett Johansson), vagyis Samantha felforgatja addig túl egyforma napait. Mindent tud, mindent ért, és egyre közelebb kerül Theodore-hoz. Olyan közel, hogy a férfi néha már úgy érzi: Samantha testestül-lelkestül az övé.

72 / FilmMagazin