2014október

HARAG I OUTLANDER I A SÉF I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. október

NINCS VISSZAÚT PISZKOS PÉNZ

A LEGVÉGSŐ HATÁR

AMÍG A HALÁL… HOLTODIGLAN

CSILLAGOK KÖZÖTT EXTRA: ÚJRANÉZTÜK A BOURNE-TRILÓGIÁT!

KEDVES OLVASÓK! E

lőször is szeretném üdvözölni a GameStar Plus látogatóit, nagy megtiszteltetés számunkra, hogy mostantól Ti olvashatjátok először a FilmMagazin aktuális számát, reméljük Nektek is annyi örömet fog okozni az újság, mint amekkora kedvvel és lelkesedéssel mi belevetjük magunkat hónapról hónapra az elkészítésébe. Másodszor pedig szeretném megköszönni minden illetékesnek, aki zöld utat adott eme projektnek, és külön jár a pacsi Szadának is, aki rengeteget dolgozott azon, hogy mindez megvalósulhasson.

2013 októbere elképesztő volt filmes szempontból, hiszen nemcsak mennyiségileg, de minőségileg is elképesztő választék került a mozikba. Nyílván arra senki sem számított, hogy azt a kínálatot idén felül lehet múlni, de jó filmek eljövetelében azért joggal reménykedtünk.

Szerencsére nem csalódtunk!

Megérkezett például a Holtodiglan, mely szerencsére hozta a David Fincher-től megszokott magas színvonalat: ha a végső csattanót sikerül megemésztened, az év egyik legnagyobb filmes élményét köszönheted majd neki! Aztán láttuk A séf című

gasztro-vígjátékot, mely az egyre jobb formába lendülő Jon Favreau legfrissebb munkája és amely garantáltan az élvonalban lesz az év végi „legjobb vígjáték” listákon.

Az igazi nagyágyúk viszont a hónap végén érkeznek: izgatottan várjuk a Brad Pitt fémjelezte Haragot; James Gandolfini utolsó befejezett filmjét, a Piszkos pénzt; de a premier napján fogjuk megnézni Robert Duvall és Robert Downey Jr. brillírozását is A bíró című filmben. Ezekről az alkotásokról háttércikkeinkben olvashatsz bővebben!

Már csak hetek vannak hátra az év legjobban várt filmjének premierjéig, így nem tehettünk mást: minden lényeges dolgot összeszedtük az Interstellar-ral kapcsolatban. Reméljük Christopher Nolan most sem okoz majd csalódást! Úgy tűnik trenddé válik az, hogy régi klasszikusokat ismét mozikba küldenek: múlt hónapban az Alien, most pedig a horrorfilmek egyik legjobbika, a Halloween került ismét a nagyvászonra. Klasszikus rovatunkban fény derül arra, miért érdemes újra nekiveselkedni.

Jó szórakozást az ehavi adaghoz, találkozunk novemberben is!

CÍMLAPSZTORI: „A Csillagok között nem csak McC miatt lett az ősz (vagy az év) egyik legjobban várt sci-fije.

Nem más rendezte ugyanis, mint korunk csodagyereke, a mindenki által istenített Christopher Nolan.” >> 16.

KIEMELT HÁTTÉRCIKK „A Fury "legénységét" alakító színészeket a Brit Hadsereg és a SEALS edzette a forgatás előtt és alatt, hogy megtapasztalják a katonaság és összetartás érzését. A hónapokig tartó felkészülés során még tankos kiképzésen is részt kellett venniük.” >> 12.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp) Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: GameStar Plus, Táblamagazin, Weboldal: www.cinestar.hu, Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. november 15.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

AZ ISMERETLEN DRAKULA Nincsen szerintem olyan ember a világon, aki nem borzongana meg Drakula gróf rémtettei hallatán. És amikor azt hisszük már elfelejthetjük, mert meghalt, eltűnt, vagy találkozott egy füzér fokhagymával, vagy jól szíven szúrták, Ő visszatér. Drakula él és élvezi… Írta: Veszják

1

462-ben járunk, amikor Erdély már jó ideje élvezi azt a békét, amelyet a harcedzett III. Vlad, havasalföldi fejedelem, és szeretett felesége, Mirena (Sarah Gadon) bölcs és igazságos uralkodása biztosít. Ügyes politikájukkal elérték, hogy országuk ne sodródjon háborúba, és népük védett legyen a hatalmas Ottomán Birodalomtól, amely világuralomra tör. Ám amikor II. Mehmed szultán (Dominic Cooper) ezer havasalföldi fiút követel – köztük Vlad gyermekét, Ingerast (Art Parkinson) –, hogy janicsáriskolába küldje őket, a fejedelemnek döntenie

4 / FilmMagazin

kell: követi apja példáját, és odaadja a fiát a szultánnak, vagy egy szörny segítségét kéri, hogy legyőzhesse a törököket, ezzel örök kárhozatra ítélve önnön lelkét.

Vlad elmegy a Törött Fog-hegyre, ahol találkozik a démonnal (Charles Dance) és fausti alkut köt vele. Száz ember ereje költözik belé, gyorsabb lesz a szélvésznél, és képes egész hadseregeket legyőzni. Mindennek viszont az az ára, hogy csillapíthatatlanul szomjazni fog az emberi vérre. Ha azonban három napig ellen tud állni ennek a vágynak, viszszatérhet eredeti önmagához, és

talán ennyi idő alatt sikerül is megmenteni az országot. Ám ha embervért iszik, élete végéig a sötétség rabja lesz, vérszívóként tengeti napjait, és elpusztít mindent, ami kedves a szívének.

Bram Stoker klasszikusa, a Drakula, 1897-ben jelent meg, és azóta a szó szerint halhatatlan karakter történetét minden műfajban feldolgozták már. Megjelent filmen és rajzfilmen, irodalomban és zenében, és a figura ma ugyanolyan eleven része a kultúrának, mint majdnem 120 éve, amikor alkotója megálmodta. Bár Drakulával lépten-

„A világnak néha már nem hősökre van szüksége – hanem egy szörnyetegre.” – III Vlad herceg

nyomon találkozunk, érdekes módon azzal még senki nem foglalkozott, hogyan lett vámpír ez az ikonikus figura.

A történet alapját természetesen babonás emberek évszázadokon át csiszolt rémmeséi képezik, de a szerzők bőségesen merítettek a valós történelmi tényekből is.

Drakula létező személy volt: III. Vlad, Havasalföld fejedelme, akit Kaziglu Beynek (Karóbahúzó Hercegnek) is neveztek, mivel a mondott tevékenység volt a kedvenc időtöltése.

III. Vlad 1431-ben született Erdélyben. Amikor kisgyerek volt, apja, II. Vlad az öccsével együtt Konstantinápolyba küldte II. Murád szultán parancsára, ahol hat éven át katonai kiképzésben részesültek. Mivel Erdély ütközőállam volt két hatalom, az Ottomán Birodalom és a Magyar Királyság között, a fiatal hercegek élete folyamatos háborúkban telt.

III. Vladból kegyetlen hódító lett, aki minden vélt vagy valós ellenségét karóba húzatott és hagyta napokig haldokolni, ezzel érdemelte ki a Karóbahúzó Vlad (Vlad Tepes) becenevet. Mivel apja a Sárkány Rendjéhez, egy titkos keresztény lovagi társasághoz tartozott, Vlad felvette a Dracul nevet, amelynek román jelentése sárkány, vagy ör-

dög. Apja halála után III. Vlad az Erdélytől délre fekvő Havasalföld fejedelme lett, 1448-tól haláláig, 1476-ig uralkodott. Apját követve ő is a Sárkány Rendjének tagja lett.

Ekkortól megkövetelte, hogy mindenki Draculának hívja. 1476-ban elesett egy, a törökökkel vívott csatában. Levágott fejét Konstantinápolyba vitték és körbehordozták a városban, hogy a nép szörnyülködhessen.

A film készítőinek olyan színészre volt szükségük, aki hitelesen ábrázolja az érzelmek vezérelte Drakulát, romba döntve a jól ismert karakterrel kapcsolatos prekoncepciókat és sztereotípiákat. Az új Drakula roppant összetett figura: szerető apa, odaadó férj, könyörtelen harcos és tanult ember. A forgatókönyv ugyanakkor felvonultatja a híres vámpírhoz kötődő folklorisztikus elemeket és a történelmi tényeket sem hallgatja el III. Vladról, azaz Kaziglu Beyről, akit Sötét Hercegnek is hívtak.

Kezdettől nyilvánvaló volt, hogy friss arcot kell keresni, akinek már emelkedőben van a csillaga, de még nem köthető egyetlen híres karakterhez sem. Luke Evans már letette a névjegyét a Halálos iramban 6 gonoszaként.

Amikor Shore elkezdte keresni,

hogy ki alakíthatná Mirenát, Vlad feleségét, olyan színésznőt képzelt el, aki homlokegyenest ellentéte a fejedelemnek: a tisztaságot és a fényt képviseli. „Mirena maga az ártatlanság – magyarázza a rendező. – Amikor Vlad elindul a sötétség mélyére, szükség van egy ellenpontra, ez pedig Mirena. Tiszta marad mindvégig, erényes és kitart az általa vallott értékek mellett. Nem válik erkölcsileg romlottá.”

III. Vlad Mehmed szultán környezetében nőtt fel, és janicsárkiképzést kapott (a janicsárok az Ottomán Birodalom hadseregének gyalogos elitkatonái voltak). A törökök ötévente kirajzottak az általuk elfoglalt országokba, hogy magukkal vigyék a keresztény alattvalók legerősebb fiait. A fiúkat török családoknál helyezték el, ahol megtanulták a helyi szokásokat, a nyelvet és a vallást, aztán pedig jancsáriskolába kerültek. Ennek köszönhetően a filmbeli Vlad harci stílusa egyszerre mutatott havasalföldi és török elemeket.

A film tempója Vlad átalakulásával párhuzamosan egyre intenzívebbé válik. Ahogy a történet tónusa mind komorabb lesz, az összecsapások mérete is nő, s a folyamat akkor éri el a tetőpontját, amikor Vlad és az általa létrehozott vámpírok megtámadják Mehmed táborát.

Vlad (és Evans) gyilkológéppé alakítása nem volt könnyű feladat. „Amikor Vlad ezer emberrel küzd, az a harag apoteózisa – mondja Shore.

– Ember emberrel harcol, a küzdelem teljesen deheroizált, a harag fizikailag tapintható. Itt mutatjuk meg, milyen erőre és gyorsaságra tett szert azáltal, hogy vámpír lett.”

Stáblista Rendező: Gary Shore Főszereplők: Luke Evans, Sarah Gadon, Art Parkinson Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. október 23.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

A BÍRÓ Érzékeny hangulatomnál lehetek, mivel már így látatlanul is megvett magának ez a film. Kiváló stáb, kiváló szereposztás, jó, és emberközeli történet, megfűszerezve egy nagy adag családi dilemmával. Tényleg nem értem miért bolondultam bele ennyire… Írta: Holhós Linda

I

gazi sztárparádé jellemzi ezt a családi drámát, aminek már az előzetese is annyira jól sikerült, hogy rögtön kedvet is kaptam hozzá. Egyrészt, mert – le lehet lőni érte – Robert Downey Jr. szerintem egyike azon színészeknek, akik bármit képesek eladni, legyen szó szuperhősről, bamba szerelemesről, egyszerű idiótáról, vagy érzelmektől megtépázott lelki betegről. Az úriembernek olyan sokatmondó barna kutyaszeme van, amitől menten rám tör mindig a kényszer, hogy megetessem, és biztonságos helyre dugjam. Ezzel szemben viszont az arcmimikája telve van humorral, és huncutsággal… Bevallom, kedvelem Robert Downey Jr.-t.

Jelen alkotásunk másik főszereplője Robert Duvall. Azt hiszem, ehhez nem kell többet hozzáfűzni, hisz

6 / FilmMagazin

egy élő legendáról van szó. A produkcióban közreműködik még Billy Bob Thornton, Vincent D’Onofrio, és az Oscar jelölt Vera Farmiga is.

Történetünk középpontjában Hank Palmer (Robert Downey Jr.) áll, aki foglalkozását tekintve ügyvéd, és azok közül is az egyik sikeresebb fajta. Épp egyik perének kellős közepén kapja meg a hírt, hogy az édesanyja elhunyt. Tékozló férfiúnk emiatt hazakényszerül, cirka 20 évnyi távollét után, amiből egyenesen következik az, hogy az édesapjával is találkoznia kell. A drága papa foglalkozását tekintve 42 évig volt bíró. És hogy mi teszi párosunkat még a szokottnál is extrémebbé? Az, hogy a tisztes, nyugdíjas bíró urat megvádolják, méghozzá emberöléssel, és az, hogy természetesen minden családi viszály ellenére Hank elvál-

lalja az édesapja védelmét.

Az előzetesből az is kiderül, hogy ez a film inkább szól a családi kötöttségekről, és hibákról, a szeretetről, és a feláldozásról, mint egy izgalmas büntetőper pillanatairól. Jelen környezetben a per eszköze lesz csupán a családi értékek szemléltetésének, a jó és a rossz harcának – tudom, kezdek átmenni túl költőibe.

A vádat fogja képviselni Billy Bob Thornton, Vera Farmiga pedig a rég elhagyott, és kissé feledésbe merült kedves lesz – ha minden igaz. A hölgyikénk karaktere az egyik legfontosabb, mivel Ő külső szemlélőként, mindenki álláspontját átlátja, összekötőként is funkcionál. „Több szempontból is úgy érzem, hogy Vera a film szíve – nyilatkozta Robert Downey Jr. – Felszította mindenki tudatát. Őrületes volt.” A szí-

A film operatőre az a Janusz Kaminski, aki a Ryan közlegény megmentését és a Schindler listáját is fényképezte

nész Hank megszemélyesítését érintően is megosztott a közönséggel egy-két gondolatot: „Ez a szerep lehetőséget adott nekem arra, hogy visszatérjek a színészi gyökereimhez, hogy lássam: még mindig képes vagyok mély érzelmek rezonanciáját kiváltani, úgy, mint más.

Robert Duvall élvezettel fedezte fel komplex karakterét. „Joseph Palmer családcentrikus ember, aki szereti a fiait, de aki leginkább csak a felesége felé tudott nyílt lenni, aki már nincs. Joseph nem képes megbocsátani Hank-nek, sem azt hogy annyi időn át nem jött haza, sem több sebet a múltból. Azt gyanítom, hogy saját magának sem volt képes megbocsájtani. Szóval igen, a karakter sok érdekes dolgot adott nekem, amivel dolgozhattam, amit megkereshettem saját magamban.”

David Dobkinnak (rendező) határozott elképzelése volt a helyszínről is, ahol a történetnek zajlania kell. „Ha beülsz a kocsidba és elég sokáig utazol Amerika közepe felé, előbb -utóbb bele fogsz botlani egy olyan helybe, ahol a dolgok nem változtak.

Ahol minden egyszerű, nyugodt, autentikus.” A fiktív Carlinville városát, az alkotók egy massachusetts-i kisvárosban találták meg, melynek becses neve Shelburne Falls. Ezen a helyszínen három hétig zajlott a forgatás, több eredeti helyi üzletet is felhasználva, mint például a pékség, a gyógyszertár, vagy a városháza.

Ezen túl még olyan városokat is megjárt a stáb, mint Plymouth, Boston, Milton, Attleboro, Dedham, Belmont – ebből egy dolog következik csupán: a tökéletes Édenkertet megtestesítő kisvárost mocskosul

nehéz dolog összerakni.

Az alkotók nem nagyolták el a tárgyalóban lejátszódó jeleneteket sem. Megvizsgálták az összes eddig megfilmesített tárgyalótermet, öszszevágták azokat a részeket, amikre szükségük volt, és hanyagolták, amire nem, ezáltal váltották valósággá az elképzeléseiket.

Nem szeretek inni előre a medve bőrére, de általában az érzékeim nem szoktak megcsalni. És az érzékeim most azt súgják, hogy ez a film jó film lesz. A maga kategóriájában adni fog a nagyérdeműnek mindenből egy keveset. Lesz benne kicsi humor, kicsi dráma, helyenként öszszeszorul majd a szívűnk tőle, néhol pedig kacagni fogunk miatta. Ha mindezt teljesíteni fogja, akkor már volt értelme figyelni rá. Ha nem… nos, akkor én meglehetősen boszszús leszek.

Stáblista Rendező: David Dobkin Főszereplők: Robert Downey Jr., Robert Duvall, Vera Farmiga Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. október 23.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

PISZKOS PÉNZ

„

Végső búcsú James Gandolfini-től.

Bob Saginowski (Tom Hardy) pincérként dolgozik unokabátyja, Marv (James Gandolfini) brooklyni kocsmájában, melyet a bűnbandák arra használnak, hogy ideiglenesen ott tárolják piszkos pénzüket. A férfi egyhangú élete azon a napon válik bonyolulttá, amikor viharvert pitbullkölyköt talál a szemeteskukában.

Szomszédjához, Nadiához (Noomi Rapace) fordul segítségért, és miközben mindent megtesznek a kis állat felgyógyulásáért, váratlan vonzalom alakul közöttük. Ám felbukkan Eric Deeds (Matthias Schoenaerts), a kutya eredeti gazdája, Nadia erőszakos ex-barátja, és megpróbálja mindkettőjüket visszaszerezni. Majd rablás történik a kocsmában, ahol Bob dolgozik – mely valójában a csecsen maffiafőnök tulajdona –, így Bob a bűnözők célkeresztjébe kerül.

Szembe kell néznie a sokkoló igazsággal azokról az emberekről, akiket ismerni vélt – beleértve saját

8 / FilmMagazin

Írta: Török Tamás magát is…” Egy ilyen előzetes után az ember két dolgot fog megállapítani: először is, hogy a Piszkos pénz szereplőgárdáját kegyetlenül eltalálták, majd hirtelen szembesül azzal, hogy bizony ez lesz a zseniális James Gandolfini utolsó filmje, ami még elkészülhetett.

A színészvilág 2013 júliusában veszítette el Gandolfini-t, akinek életműve közül nagyjából lehetetlen feladat egyetlen szerepet kiemelni, de azért sokak számára bizonyára a Maffiózók Tony Soprano-jaként marad emlékezetében az úr. Ám még utoljára, egy új arcát is üdvözölhetjük a Piszkos pénzben, majd vehetünk végső búcsút tőle.

AZ ALAPÖTLET A film forgatókönyvírója az a Dennis Lehane, akinek a nevéhez olyan bűnügyi regények társíthatók, mint a Titokzatos folyó, vagy a Hideg nyomon, melyekből később filmek is készültek. A bestsellerek és tévés

forgatókönyvek után most azonban megírta első forgatókönyvét is, saját novellája, az Animal Rescue alapján. A Chernin Entertainment vezetője, Peter Chernin vásárolta meg a jogokat, miután a novella megjelent a Boston Noir című antológiában. „Az eredeti sztori egy férfiról szól, aki megvert pitbullt talál a szemetesben – mondja Mike Larocca producer. – A kutya megmentésével olyan események sorát indítja el, melyek megváltoztatják az életét. Tulajdonképpen nem is annyira arról szól az egész, hogyan ment meg egy ember egy kutyát, hanem a kutya menti meg az embert.”

Lehane, ahogy az sok íróval lenni szokott, eredetileg regényt szeretett volna írni az Animal Rescue-ból, ám soha nem jutott tovább az első fejezetnél, így novellává íródott a mű.

Maga is meglepődött, amikor a Chernin Entertainment megkereste őt a film ötletével, mert már ő maga is fontolgatta, hogy forgatókönyvet ír

>> „JA MES

GAND VES ÉS É OLFIN RZÉK I T EH MÉNY EN Y ETSÉ MŰVÉ VOLT GES, SZ VO VELE ÉS H KEDUMOR LT. N DOLG A O OZNI S EM KEL. , MER GY ÉLBER NEM T GY V OLT, HISZE NÉSS ORS T E LE M, H ZEL É O R A G Z N É Y BÁ FORG NYIT SEKRMEL ATÁS NEVE YIK S ON , M TT EM ZÍINT V VOLN ELE.” A EGY <<

HÁTTÉR

JAMES GANDOLFINI (1961-2013) James Gandolfini tavaly nyáron éppen Rómában vakációzott, amikor szívrohamot kapott és belehalt. Az 51 éves korában elhunyt amerikai színészt a közönség leginkább az 1999 és 2007 között játszott Maffiózók (The Sopranos) című sorozatból ismeri, amelyben Tony Sopranót játszotta és három Emmydíjjal is jutalmazták érte. Gandolfini pályafutása során olyan híres filmekben is feltűnt, mint a Tiszta Románc, a Szóljatk a köpcösnek!, A mexikói, Az ember, aki ott se volt vagy az újabbak közül a Zero Dark Thirty. Nyugodjék békében, köszönünk minden kellemes pillanatot!

belőle. „Ez volt az egyetlen könyv, ami kifogott rajtam – meséli. – A fiókba raktam és sosem tértem viszsza rá, de folyton Bob figurájára gondoltam, a megmentett kutyakölyökre és a nőre, akivel találkozik.

Azt hiszem, azért maradt velem a történet, mert fogva tartott a magányosság témája. Szinte sosem beszélünk arról, hogy mennyire pusztító tud lenni. Meggyőződésem, hogy több embert öl meg, mint a rák. Tehát egy rendkívül magányos fickó járt az eszemben. A novella nagyon szűk körre koncentrált: ott volt Bob, Nadia és Eric. Marv kevésbé jelentős alakjából nagyobb szerep lett.

Csak a cselekmény váza volt meg. Úgy gondolok a filmre, mint egy virágra, a novellára pedig mint a bimbóra, amiből kinyílt.”

10 / FilmMagazin

A producerek Michaël R. Roskam belga rendezőt kérték fel a film dirigálására, akinek eddig egyetlen egy mozifilm szerepelt a filmográfiáján.

Tény, ami tény, azt rögtön Oscardíjra is jelölték legjobb idegen nyelvű film kategóriában. A veszélyes, magányos fickóról szóló thriller, a Bikanyak „rendkívül erős bemutatkozás volt egy rendezőtől – mondja Larocca, a film egyik producere. – Ahogy a szereplőit irányította, abból világosan látszott, tudja, hogyan kell színészekkel dolgozni. A mi forgatókönyvünk tele van sokszínű, komplex karakterekkel, tehát éppen olyasvalakire volt szükségünk, aki különleges alakítást tud előcsalogatni a színészekből."

A film egyik fontos komponensét képezik azok a bárok, amik a bűnözők lerakóhelyeként funkcionálnak.

Az ötlet Lehane érdeme, mivel az évek során sokszor hallotta a szóbeszédet, miszerint léteznek ezek az állandóan változó helyek, ahol a sötét ügyletekből származó jövedelmeket rejtik el. „Dennis alapos kutatást végzett a szervezett bűnözés témakörében – mondja Larocca. – Tudta, hogy volt olyan időszak a maffia történetében, amikor biztonságba akarták helyezni a pénzüket.

Ha egy helyre összpontosítják, job-

ban nyomon lehet követni. Ha kirabolják őket, nagyobb valószínűséggel deríthetik ki, hogy ki tette. Dennist ez inspirálta a koncepció kidolgozásakor.”

Lehane beismeri, hogy fogalma sincs, igazak-e ezek a szóbeszédek, vagy sem, de használta őket. „Hiszek Einsteinnek abban a gondolatában, hogy a képzelet néha fontosabb, mint a tudás – mondja. – Nem nagyon ragadtam le annál, hogy mi lehetséges és mi nem a valóságban, mert ez a történet inkább egyfajta brooklyni mese.”

A CSAPAT Roskam nemzetközi stábot hívott össze első amerikai filmjéhez, de nem volt kitűzött szándéka, hogy a filmjét amerikai színészekkel töltse meg. „Amikor azonban rájuk találtam, értelme lett a dolognak. New York tele van bevándorlókkal. Ez a városkapu a világ többi részére.

Sokféle nemzetiség képviselteti itt magát. Az emberek kb. 40 százaléka, akikkel a helyszínek keresése közben találkoztam, valamilyen akcentussal beszélt.”

A legnehezebb feladat Bob megtalálása volt, aki az a karakter, akin a film összes érzelmi behatása meg kell, hogy látszódjon, mindezt úgy,

A Bikanyak című filmben Matthias Schoenaerts elképesztő alakítást nyújtott, nem csoda, hogy a rendező eme projekthez is magával hozta.

hogy ő maga mégis híján van ezek kimutatásában. Természetesen van egy adu ász, ha nehéz karakterekről van szó, akihez bármely rendező nyugodt szívvel fordulhat segítségül: Tom Hardy. „Nagyszerű színész, és éppen most ível egyre feljebb a karrierje – mondja a producer. – Az a tény, hogy éppen ezt a filmet választotta a sok ajánlat közül, jól mutatja a forgatókönyv erejét. Tom játéka meglepő. Rendkívül nehéz a szerep, és igen precízen kell bemérni a dolgokat. Tom színészként sosem mutatja kétszer ugyanazt, ilyen szereplőt sem láthatott még tőle senki.”

Hardy határozott elképzeléssel érkezett a forgatásra, szerinte Bob egyfajta antihős. „Szerény és igénytelen, ezért alábecsülik – mondja. – Átlagos fickó, átlagos életet él, de nagy szíve van, és olyan hosszú története, amit nem fog megosztani, mert jobban szereti a csendet.”

Nadia szerepét a svéd Noomi Rapace kapta, aki az elmúlt években, Hardyhoz hasonlóan, bizonyította, hogy nem nagyon lehet melléfogni vele. „Noomi is pályája izgalmas pontjához érkezett – mondja Larocca. – Szerencsések voltunk, mert ő keresett minket, hogy el akarja játszani ezt a szerepet.” Rapace egyébként az Eric Deeds-et alakító

Matthias Schoenaerts-szal együtt dolgozta ki kettőjük karaktereinek háttérsztoriját.

Bob unokabátyja, a sokat megélt, fásult Marv szerepében James Gandolfini tűnik fel, akinek ez volt az utolsó szerepe. A stáb minden tagja számára nagy élmény volt a tapasztalt, nagyszerű színész mellett dolgozni. Roskam régóta a rajongója volt, és elmesélte, mennyire meglepte, hogy időnként akkor is a díszletek között találta őt, amikor nem volt jelenete és nem is próbáltak. „Óriási tapasztalattal rendelkezett, mégis folyton megkérdőjelezte saját munkáját – mondja a rendező. – Végül megértettem, hogy ő így közelített meg minden szerepet. Tiszta lappal kezdte, mint az a jegyzetfüzet, melyet magával hordott. Elemezte a szereplő útját, és mindent leírt. Hagyta magát, hogy sebezhető és bizonytalan legyen velem szemben. Azt hiszem, attól félt, hogy megijedek, és mindent jónak találok majd, amit csinál.” „James Gandolfini tehetséges, kedves és érzékeny

művész volt – mondja Hardy. – Nagy élmény volt vele dolgozni, mert gyors és humoros ember volt, tele érzésekkel. Nem hiszem, hogy bármelyik színésszel annyit nevettem volna egy forgatáson, mint vele.

Kevés emberben van meg a képesség, hogy ennyire magával ragadó tud lenni. Jó néhányszor lemaradtam mellette, egyszerűen azért, mert annyira szerettem nézni, amit csinált, holott nekem is dolgoznom kellett volna.”

Végszónak talán ennyi elég is. A Piszkos pénz mögött egy hihetetlenül ambiciózus stáb munkálkodott, kiknek beérett gyümölcsét október 30-ától kereshetjük a mozikban.

Stáblista Rendező: Michael R. Roskam Főszereplők: Tom Hardy, Noomi Rapace, James Gandolfini Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. október 30.

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

A Harag nem az a fajta háborús történet, amit a nagyapáink szívesen mesélnének el. Nem a nemességről és hősiességről szól, ahhoz túl mocskos, sötét és kemény. A második világháború végnapjaiban játszódó mozi minden ízében durva és megrázó, első sorban azt tárja elénk, milyen szörnyűségekre képes az ember a háborúban, és megdöbbentő módon milyen erősen ragaszkodik az állatias küzdelemhez akkor is, amikor már tudja: minden elveszett. Írta: Vampka

12 / FilmMagazin

HARAG A

rendező, David Ayer - akinek olyan filmeket köszönhetünk, mint Az utca királyai vagy Az utolsó műszak, de aki a Kiképzés forgatókönyvében is közreműködött - ezt a kényszeredett, keserű dühöt próbálta meg elkapni, megformálni, és megfilmesíteni. A Sherman típusú tankot is, mely a történet központját képezi, Fury-nak, azaz Haragnak keresztelték el. A tragédia és annak a tanulsága úgy érzem, hogy gyakran hiányzik az ilyen filmekből.

Pedig óriási áldozatot jelent egy háború, mindkét fél számára. Ez a tény olyasmi, amivel a rendező tisztában volt, és nem is akarta elrejteni. A Harag nem az a fajta alkotás, ami-

ben csupán egy jó és egy rossz oldal van: ártatlan áldozatok elvesztését ugyanis mindkét félnek el kellett szenvednie, ha hajlandó volt rá, ha nem. A brutalitás nem csak a nácik körében volt ismert és alkalmazott módszer. A horror és terror nem csak a németek ellenségeit sújtották, hanem az egyszerű német katonákat is, akiket munkára kényszerítettek, még a vereség biztos tudatában is, ez pedig csak még ádázabb küzdelemre sarkallta őket. A Harag a jellem visszavonhatatlan változásait és torzulásait sem szépíti. Ayer a film forgatásának megkezdése előtt rengeteget olvasott, veteránokkal is találkozott, múzeumokba járt, és igyekezett a háborús időszak

minden apró porcikáját átvizsgálni, és cenzúrázatlanul, olyan nyersen tálalni filmjében, mindkét oldalt hitelesen ábrázolva, ahogy az valóban megtörténhetett a világháború idején. Epp ezért az egész alkotói munkát és magát a mozit is véresen komolyan vette. A film nem olyan nézők számára készült, akik nem hajlandóak elfogadni az igazságot.

"Beszéltem veteránokkal, akik megjárták a háborút. A háborúnak volt egy igencsak bonyolult része. Nem maga a harc, hiszen az fekete és fehér. A jó harcol a gonosszal, a végeredmény is vagy ez, vagy az: nyersz vagy vesztesz. De a hideg, fárasztó, elkeseredett hétköznapok, a mindennapos döntések, ami az emberekkel volt kapcsolatos… Ezek

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

voltak igazán megterhelőek, és ezeknek a gyötrelmes döntéseknek a következményeit, a felelősség súlyát egy reménytelen helyzetben – ezt szeretném visszaadni a filmmel."

A Harag megtörtént események feldolgozása. Főszerepben Brad Pitt, aki Don "Wardaddy" Collier-t alakítja. A tiszt öt fős csapatával igyekszik átverekedni magát a náci hadseregen a világháború utolsó heteiben, és túlélni az ellenség elkeseredett, ám eltökélt utolsó csapásait, mindezt Németország szívében. Pitt mellett a feltörekvő ifjú színész, Logan Lerman jut még nagy szerephez, ő az összeszokott katonák közé csöppent újonc. Rajtuk kívül Jon Bernthal, Shia LeBeouf, Jason Isaacs, Michael Peña, és Clint Eastwood fia, Scott Eastwood a Harag főszerepői, akiknek a neve szintén ismerősen csenghet. Az urak egytől egyig azt vallják, életük egyik legemlékezetesebb filmforgatásán vannak túl.

14 / FilmMagazin

A Fury "legénységét" alakító színészeket a Brit Hadsereg és a SEALS edzette a forgatás előtt és alatt, hogy megtapasztalják a katonaság és összetartás érzését. A hónapokig tartó felkészülés során még tankos kiképzésen is részt kellett venniük. "Ez biztosan nagyon izgalmasnak hangzik - meséli Pitt, aki a csapat fejét játssza - de az igazság az, hogy borzalmas volt.

Mély nyomot hagyó élmény. Igazából lenyűgöző volt, ahogy felépítették ezt az egy hetet, ahogy megtörtek minket, kifárasztottak, szinte már sanyargattak. Állandóan vizesek voltunk, jéghideg ételeket ettünk, hajnali ötkor már ébrednünk kellett, pedig éjszaka is fent kellett lennünk.

Egymást keltettük fel. Így volt megtervezve pszichológiailag, hogy öszszetartsunk, egymásra támaszkodjunk, és a csapatba, ne önmagunkba vessük a hitünket, együtt dolgozzunk. Aztán, ha elbíztuk magunkat, megint ránk szálltak."

A kiképzés miatt a színészek valóban összeszoktak, ami a filmben is jól látszik. "Az egész arra ment ki, hogy egy egységet alkossanak belőlünk – mondja Jon Bernthal, a The Walking Dead sztárja. – Az volt a cél, hogy szinte családdá váljunk, hiszen az ember mindent megtenne, hogy a családját megvédje, ugyanakkor minden családban ott lapulnak bizonyos feszültségek is. Férfiak körében, ilyen háborús időkben főleg. David szerette volna, ha ezek a feszült-ségek is meglátszanak és miután megismertük egymás erősségeit és gyengeségeit is, szó szerint egymás ellen fordíthasson bennünket, ahogy az a világháború idején is történt volna. A karakterek közül néhányan egész életüket küzdelemmel töltötték, mások soha nem harcoltak még igazán, és így zártak össze minket egy szűk tankba."

A rendező valóban kihasználta a színészekről való információit, és

A forgatás során a készítők megkapták a Bovingto Tank Műzeumtól az egyetlen olyan Tigris tankot, ami a mai napig működik.

>> “A

FILMNEK VAN LELKE, DE EGY ELÉG ELCSESZETT SZTORI. AZ A FAJTA, AMI SZÖRNYEN INDUL, ÉS EGYRE CSAK ROSSZABB LESZ. NYOMOT HAGY BENNED, SŐT MEGSEBEZ.” << olyan pszichológiai és érzelmi hadviselést folytatott ellenük, olyan kemény rendezői utasításokat és módszereket alkalmazott, amik egy pillanat alatt tényleg képesek voltak a szereplőket alakító férfiakat megviselt, elgyötört, engedelmes katonákká redukálni, ahogy a háborúban tenné egy erős kezű parancsnok. "Elképesztő volt, milyen erős atmoszférát képes teremteni – folytatja Bernthal. – Szinte már kultusszá vált a forgatás. Ő volt a főnök, azt kellett csinálnod, amit mond. Még most is érzem magamban ezt a megfelelési kényszert."

Ayer ezen csak nevet. "Igen, minden nap megkérdeztem magatól, hogy basszus, lehet, hogy most túl messzire mentem? Lehetséges, de az igazság az, hogy ez a szépsége is ennek az egésznek. Csak kiáltozni a kamera mögül, az nem lenne ugyanaz. Hatnom kellett rájuk.

Ezek a srácok nagyszerű színészek, és tudtam, hogy érteni és bírni

ják." A fiatal és sokszor kifejezetten érzékeny személyiségek szerepét vállaló Lerman még mindig kissé sokkos az élménytől. Ezúttal is egy kívülállót, a zaklatott újonc szerepét játssza, és a veteránok közt, vértől lucskos sártengeren az életéért küzdő fiatal srác szerepe különösen kemény.” A filmnek van lelke, de egy elég elcseszett sztori. Az a fajta, ami szörnyen indul, és egyre csak rosszabb lesz. Nyomot hagy benned, sőt megsebez. Van olyan heg, ami még mindig csak gyógyul."

A színészek és a rendező elkötelezettsége a reális alakítások és történetvezetés mellett lenyűgöző, amit a Harag, mint film, tökéletesen visszaad. A történetben szereplő férfiak nem mint hősök, hanem mint egyszerű emberek teszik a dolgukat, azt, amit muszáj. A Harag ezt a kontrasztot igyekszik hűen ábrázolni. Pitt, a színész, aki olyan férfit alakít, aki a saját embereit próbálja megvédeni, akár gyilkolással, akár

éppen ellenük irányuló brutalitással, azt nyilatkozta: "Mindig lehet hallani olyat, hogy egy színész annyira átveszi a karakterét, hogy nem képes többé lerázni magáról, de igazából sosem hittem ezt el. Most mégis azt kell mondanom, lehetséges. A Harag olyan intenzíven hat rád, olyan lelki nyomást gyakorol az emberre, hogy azt nem lehet elfelejteni."

Shia LaBeouf, aki újabban balhéiról és különc magatartásáról híres, ám Brad Pitt szerint korunk egyik vitathatatlanul legtehetségesebb és hitelesebb színésze, a Harag forgatásán sem hazudtolta meg önmagát, többek közt nélkülözte a fürdést, hogy jobban átélje a nehéz körülményekre kényszerült katonák életstílusát. Véleménye szerint (amit csupa nagybetűvel írt válaszul az újságírók e-mailjeire) emberileg hihetetlen komoly munka volt megcsinálni a Haragot, de ugyanakkor érdekes is.

"David azt mondta, végigmegyünk ezen az úton. Azt mondta, ezek a tapasztalatok egy életre meg fognak változtatni, azt mondta, hogy ez lesz a legkeményebb forgatás életemben, hogy a végsőkig meg fog hajtani minket. Így volt, mert ő ilyen. Szereti feszegetni a határokat, elmenni a szakadék széléig, de tényleg csak ott tudhatjuk meg, mi is a teljes igazság."

Stáblista Rendező: David Ayer Főszereplők: Brad Pitt, Logan Lerman, Jon Bernthal Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2014. október 23.

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

CSILLAGOK KÖZÖTT A végtelenbe, és tovább… Írta: Kovácsné

A

zon kívül, hogy aprófát ürít az ember, mire megtanulja leírni a nevét, Matthew McConaughey (a továbbiakban McC) manapság leginkább elképesztő metamorfózisa nyomán ismert. Ritkán mond az ember olyanokat, hogy: „Hej, szegény fiú, olyan teste van, mint egy görög istennek, mennyire sajnálom” de McC esetében (akárcsak Brad Pitt-nél, csak még inkább) pontosan ez volt a probléma: annyit játszotta a buta szépfiút,

16 / FilmMagazin

hogy mindenki teljesen bevette, hogy voltaképp egy optimális testalkatú, felfújható gumibabáról van szó, akit a forgatás végén szépen leeresztenek, és eltesznek a dobozába. Mondjuk én már akkor gyanakodtam, mikor a Trópusi viharban az általam nem különösebben kedvelt tenyérbe mászó gigolo egyszer csak megcsillantotta a humorát – és működött, nagyon is működött. Aztán a 2010-es évekre emberünk váratlanul megkomolyodott, megrusnyult, és

egyik falrengető alakítást hozta a másik után, elég, ha az Oscar-ral jutalmazott főszerepére gondolunk a Mielőtt meghaltam című drámában, vagy a True Detective eszelős fickójára (háttér-információk híján én konkrétan nem ismertem meg elsőre, és ott lelkendeztem a fotelben, hogy ki ez a géniusz, aki ilyen remekül együtt tud működni az amúgy felülmúlhatatlan Woody Harrelsonnal…). Eljutottunk oda, amit soha nem hittem volna: McC húzónévvé

A film marketingkampányában a Google is részt vesz: különleges, a filmhez szorosan kapcsolódó applikációval kedveskednek a látogatóknak.

vált, és az ember felkapja a fejét, ha meglátja egy plakáton.

A Csillagok között nem csak McC miatt lett az ősz (vagy az év) egyik legjobban várt sci-fije. Nem más rendezte ugyanis, mint korunk csodagyereke, a mindenki által istenített Christopher Nolan. Christopher Nolan-nel hasonlóan ambivalens a viszonyom, mint a főszereplővel.

Nagyon sok mindenkivel ellentétben a Sötét lovagot messze nem tartottam az évszázad filmjének (mint

ahogy szegény Heath Ledger Joker alakítását is inkább nehezen elcseszhető ziccernek, mint zseniálisnak gondolom a mai napig), és számomra az Eredetnek is nagyobb volt a füstje, mint a lángja (mondjuk most egy égő olajkút füstjére és egy teamécses lángjára kéne asszociálni.) Ugyanakkor felejthetetlennek tartottam a Mementót, a nálunk talán kevésbé népszerű Tökéletes trükköt és a Robin Williams-et végre kabalababa helyett színészként ke-

zelő Álmatlanságot.

Az a nagy kérdés tehát, hogy mi lett abból, hogy ez a két ellentmondásos, de elvitathatatlanul tehetséges és nagy hatású jóember találkozott. A jelenleg hivatalosan hozzáférhető három előzetes alapján a történet az, hogy a Földet az épp aktuális végveszélytől (ránézésre csúnya környezeti katasztrófa) csak Cooper, a pilóta mentheti meg, aki a tudós öreg szaki (Michael Cane) tanácsára kis csapatával (többek

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

közt Anne Hathaway-jel) sikeresen átűrhajózik egy féregjáraton. Az utazás célja voltaképp nem a Föld megmentése – azt már lőhetik – hanem a lakosságé, hősünk tehát olyan lakható bolygót keresgél az űrben, amit a kedves emberiség gondtalanul fütyörészve ismét tönkretehet, de közbeszól néhány izgalmas fizikai paradoxon, és a küldetés sikere erősen kérdésessé válik. A drámaiságot többek közt az özvegy hős és gyermekei közti kapcsolat biztosítja (az após szerepében pedig személyes kedvencem, a kiváló John Lithgow látható).

A film alapötlete már viszonylag régen, 2006-ban megszületett. Kip Thorne, az elméleti fizikus, Stephen Hawking és Carl Sagan országos cimborája (valamint a Sagan novellájából készült Kapcsolat egyik alkotója) állt elő vele, aki a téma egyik legnagyobb ma élő szakértője, olyannyira, hogy ő lett végül a film producere és tudományos tanácsadója is. Ez legalább annyit garantál, hogy ordenáré ordas nagy baromságok talán mégsem lesznek az

18 / FilmMagazin

Az elmúlt években Michael Cane szinte mindig elkottyintott valami meglepetést Nolan filmjeiről, ám most az ő szájára is sikerült lakatot tenni…

>> A

RENDEZŐ SAJÁT BEVALLÁSA SZERINT „CSALÁDI” FILMET AKART CSINÁLNI, DE (SZINTÉN SAJÁT BEVALLÁSA SZERINT) EZ NEM AZT JELENTI, HOGY A FILM „PUHÁNY” LENNE, CSAK AZT, HOGY NEM FELTÉTLENÜL A BÉLKIONTÓS AKCIÓRA VAGY A FOGVACOGTATÓ THRILLER ELEMEKRE HELYEZTE A HANGSÚLYT. << alkotásban, annyiból viszont érdekes, hogy éppen Thorne az, aki munkáiban azzal érvel, hogy a sci-fi művekben oly népszerű paradoxonok nem lépnének fel, ha tényleg sikerülne megvalósítani az időutazást vagy a furikázást a féregjáratokban. (Állítólag a tudomány által távlatilag megvalósíthatónak ítélt ötletektől a filmnek az a része áll legtávolabb, ahol az űrhajósokat lefagyasztják az útra, ez viszont azért érdekes, mert pont a minap botlottam bele egy cikkbe, ahol már a kriotechnológia gyakorlati kivitelezését tárgyalták…) Thorne ötlete annyira bejött mindenkinek, hogy eredetileg a filmet nem más, mint Spielberg rendezte volna (bár a fene tudja, manapság ez ugyanúgy garancia-e a sikerre, mint boldogult fiatalkoromban…), a forgatókönyv megírásával pedig Christopher Nolan testvérét, Jonathan-t bízták meg (aki a tisztánlátás kedvéért még a relativitáselméletet is felvette egyetemi tárgyként egy időre).

Hosszú vajúdás következett, melynek végén a hegyek még csak ege-

ret sem szültek, ellenben Christopher Nolan is beszállt a projektbe, aki azóta szeretett volna egy igazán jó kis sci-fit rendezni, mióta 7 évesen egy szót sem értett meg a 2001: Űrodüsszeia-ból, viszont nagyon tetszett neki. (Másik példaképe az 1983-as Az igazak című Philipp Kaufmann film volt, melyet a színészeivel is megnézetett a forgatás előtt, és több interjúban is hivatkozik rá, ezt viszont sajnos nem láttam, nem tudok mit mondani az esetleges hasonlóságokról). Az idősebb Nolan alaposan átírta a történetet (amely a rendező közismert mániájának számító titkosság jegyében a „Flóra levele” munkacím alatt futott tovább), meghagyta viszont azt a részt, hogy a Föld porsivataggá válik. Én most ex-mezőgazdászként állati büszke vagyok magamra, mert mikor az előzetest megnéztem, a nagy porvihar láttán rögtön beugrott egy valóban megtörtént ökológiai katasztrófa, a Dust Bowl időszak, amikor Amerika legtermékenyebb részei a helytelen művelés – vagyis az ökológiai körülményeket figye-

lembe venni nem hajlandó nagypofájúskodás – nyomán elsivatagosodtak. És mit kellett megtudnom irodalmazás közben: Nolan-éket tényleg a Dust Bowl időszak ihlette meg.

A rendező saját bevallása szerint „családi” filmet akart csinálni, de (szintén saját bevallása szerint) ez nem azt jelenti, hogy a film „puhány” lenne, csak azt, hogy nem feltétlenül a bélkiontós akcióra vagy a fogvacogtató thriller elemekre helyezte a hangsúlyt: olyan családi filmet akart csinálni, mint amilyeneket az ő gyerekkorában Spielberg. (Ezen a kijelentésen egyébként azóta sem tudtam túllépni, én gyerekkoromban épp csak a vádlimat nem vizeltem le ijedtemben, mikor megnéztem a Harmadik típusú találkozásokat, szóval Spielberg meg a családi film az nekem nem kettő, hanem inkább három, bár ez a köztudottan gyenge idegeim rovására írható…)

A filmet Hoyte van Hoytema fényképezte, Nolan állandó jellegű tettestársa, Wally Pfister épp nem ért rá. (Mert épp a Transzcendenst rendezte. Én a helyében inkább ráér-

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

tem volna.) Érdekességként megemlíthető, hogy egyes beltéri felvételeknél az IMAX kamerát kézi kamerává alakították (egyébként a felvételek legnagyobb része IMAX rendszerben készült). A rendező igyekezett a minimumra szorítkozni a számítógépes trükköket illetően (aha, ja, persze), nagy meglepetéssel olvastam például, hogy az abszolút gagyi grafikának tűnő ménkű nagy porviharokat valódi porral (jó, oké, cellulóz-alapú műanyag porral, de akkor is porral) vették fel, amit nagy teljesítményű ventilátorokkal fújtak a szerencsés nyertesek arcába, illetve a saját kezűleg vetett és

öntözött kukoricaföldekre (ilyenkor azért elgondolkodom azon, van-e értelme ilyen szinten belemenni a részletekbe. Most nehogy már nem találtak egy nyamvadt kukoricaföldet, ami megfelelt az igényeiknek…)

A digitális effekteket vették fel először, és projektorral a színészek mögé vetítették őket, hogy ne a tök üres zöld ernyő előtt kelljen úgy tenniük, mintha valami nagyon érdekeset látnának az űrhajó ablakain keresztül (akárcsak a Gravitációban, amire gonosz kis magánvéleményem szerint az egész dolog leginkább hasonlítani akar. Persze, természetesen Nolan nem látta még a

A CSILLAGOK KÖZÖTT ELŐTT LESZ A BOSSZÚÁLLÓK 2 ELSŐ ELŐZETESE? A pletykának már csak annyiból is lehet alapja, hogy az Ultron kora jövő májusban érkezik a mozikba, tehát már elég közel van a bemutató ahhoz, hogy végre láthassuk mozgásban is. A hírek szerint Christopher Nolan Csillagok között-je a megfelelő erre – természetesen az amerikai bemutató, tehát november 7. Akárhogyan is lesz, november környékén azért már joggal várhatjuk a Bosszúállók 2 trailerét.

20 / FilmMagazin

Gravitációt, nem volt rá ideje, most szóljon hozzá a Kedves Olvasó, milyen elfoglalt ez az ember). Az exobolygós jelenetek egy részét Izlandon vették fel, ami időnként jelentős kihívást jelentett a stáb számára, pl. egy szép napon akkora vihar csapott le rájuk, hogy a szél feltépte az aszfaltot az útról…

(Izlandiak pl. azok a hegyláncok, melyek az Eredet híres város összehajtogatós jelentét utánozva lógnak a szereplők feje felett az előzetes egyik képében). A NASA valódi űreszközeire alapozva teljes egészében, a valódihoz képest mindössze 20%-kal kisebb méretben megalkották az űrhajót is, melyben a hősök nekivágnak a féregjáratnak. A díszlet röpke 12 tonnát nyomott, és ugyanott építették fel, ahol annak idején Batman barlangját is. Egy robotkarral lehetett emelgetni, amit Nolan a legnagyobb örömmel meg is tett, amikor csak ideje volt rá, kollégái szerint úgy örült a dolognak, mint egy gyerek. (Az űrhajót az izlandi jelenetek forgatásához szét-

… úgyhogy a film csavarját még mindig csak találgatni tudjuk (az előzetesekben is csak utalás van rá), de hát így kell ennek lennie.

kapták, a szigetre szállították, és ott ismét összerakták). Az űrállomás, ahonnan a féreglyukjáró űrhajót elindítják, ránézésre kimondottan az Űrodüsszeia híres kocsikerekére hajaz (mínusz a Kék-Duna keringő :), bár az alkotók szerint a nemzetközi űrállomás szolgált a látványtervek alapjául (ami marhára nem kerék alakú, de nem baj). Az űreszközökben tudatosan alkalmaztak analóg megoldásokat is a csilivili cuccok mellett: az alkotók egy reális jövőt akartak bemutatni (innentől viszont a forgatás helyszínére látogató összes örökifjú újságíró a gombokat nyomogatta meg a joystickekkel játszott). A filmben szereplő két robot (CASE és TARS) szándékosan és kimondottan nem ember formájú (még jó, soha nem értettem, mi a fenének próbálkozna bárki is humanoid robotokkal kiváló egyensúlyt, számos ügyes végtagot, 360 fokos látókört és hasonlókat igénylő komplikált fizikai feladatokat elvégeztetni). Eredetileg Bill Irwin játszotta őket, és TARS hangját is ő

>> BÁRMI IS LESZ A DOLOG VÉGEREDMÉNYE, AZ BIZTOS, HOGY A CSILLAGOK KÖZÖTT-BEN LEGALÁBB ANNYI MUNKA VAN, MINT A GRAVITÁCIÓBAN. VAJON EREDETISÉG IS ANNYI LESZ BENNE? << adta, de aztán valahogy eltűnt szegény az egész projektből, még a hangját is lecserélték. A szereplőknek, akárcsak a Gravitációban, itt is meggyűlt a baja a kissé túl élethű, 20 kilós űrruhákkal (melyek sisaküvegét jó ideig nem tudták páramentesíteni, ami különösen akkor volt érdekes, amikor az egyik színésznőt megkérték, hogy ugyan egyensúlyozzon már végig egy jeges sziklaperemen egy jó nagy szakadék felett…) és a súlytalanságot ábrázoló jeleneteknél használt leleményes kábelrendszerekkel, melyekkel a színészeket a levegőben lengették.

Anne Hathaway például az egyik jelent forgatása során majdnem elájult, mert a ruha elszorította a keringését, a rendezőnek szó szerint életet kellett lehelnie belé (de nem

ám úgy, ahogy rosszmájúan gondoljuk, hanem illedelmesen hűvös levegőt a színésznő tarkójára, amíg jobban nem lett.)

Bármi is lesz a dolog végeredménye, az biztos, hogy a Csillagok között-ben legalább annyi munka van, mint a Gravitációban. Most már csak az a kérdés, hogy lélek és eredetiség (és nem Eredet) is annyi lesz-e benne.

Stáblista Rendező: Christopher Nolan Főszereplők: Matthew McConaughey, Anne Hathaway Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. november 6.

FilmMagazin / 21

EHAVI PREMIEREK

OKTÓBER 2.

A diadal

Jacky’s World

Lavina

Holtodiglan

A séf

Viktória - A zürichi expressz

OKTÓBER 9.

Jobb, ha hallgatsz

Kétarcú január

November Man

Világok között

OKTÓBER 16.

Annabelle

22 / FilmMagazin

Babysitting - A felvigyázó

Doboztrollok

Senki szigete

Szobrot Michael Jacksonnak!

Vissza hozzád

OKTÓBER 23.

Fák jú Tanár úr!

A kis Nicolas nyaral

Leviathan

Két nap, egy éjszaka

Az ismeretlen Drakula

A bíró

Harag

OKTÓBER 30.

Sráckor

Amnézia

Egy szerelem története: a nő

Kétéjszakás kaland

Egy nehéz nap éjszakája

Piszkos pénz

Sírok között

St. Vincent

Szavak nélkül

VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan

FilmMagazin / 23

KRITIKA

HOLTODIGLAN Megjelenik David Fincher új filmje és felrobban a mozivilág. Minden túlzást mellőzve, a jelenség teljesen indokolt, ám amikor egy rendező minden egyes új filmjével egyre feljebb és feljebb helyezi azt a bizonyos lécet, akkor értelemszerűen egyre nehezebb lesz megugrani azt. Fincher 2014-ben a Holtodiglannal szerette volna folytatni ezt a tendenciát, és tény, legfrissebb alkotása is hordozza magában a fincheri zsenialitást, a katarzis mégis elmaradt. Írta: Török Tamás

F

incher külön kérte az újságírókat, hogy lehetőleg teljes spoiler-mentességgel nyilatkozzanak a filmjéről, szóval a továbbiakban én is ehhez fogom tartani magam, így a cselekményből az előzetesben látottakon kívül semmit sem fogok lelőni. Fel is vázolnám gyorsan a szitut: Nick és Amy Dunne pár éve kelt egybe, azóta pedig látszólag boldog házasokként élik mindennapjaikat, ám ahogy az lenni szokott, egy nap Nick hazaérvén azzal szembesül, hogy a házuk fel van forgatva, Amy-nek pedig nyoma veszett. A férfi, ismervén a nő higgadtságát és talpraesettségét,

24 / FilmMagazin

maga sem esik pánikba, ettől függetlenül természetesen rendőri segítséghez fordul. Telnek a napok, Amy pedig csak nem akar előkerülni, ami automatikusan azt szüli, hogy a férje lép elő az elsőszámú gyanúsítottá. Ami pedig ezután történik, azt akkor is nehéz lenne öszszefoglalni, ha akarnám. Szóval a fincheri vonások jelen vannak, ám nem teljesen úgy, ahogy eddig.

A két és fél órás játékidőből az első maga a felvezetés, amiről talán kicsit konkrétabban is beszélhetünk, szóval: a Holtodiglan az azonos című regény alapján íródott, ám mivel nem olvastam, így nincs összeha-

sonlítási alapom, azt viszont tudom, hogy Fincherék alaposan átírták a forgatókönyvet, hogy kellő fordulatokat tegyenek a filmbe, ami végül sikerült is, sőt, ám erről majd később. Szóval, ami talán a legfontosabb, hogy Amy és Nick igazi karaktereket kaptak, ez pedig annak köszönhető, hogy a film két szálon fut.

Az egyik az lesz, amiről nem mondhatunk semmit, szóval nevezzük a jelennek, a másik pedig az, amiben a kezdetektől végigkövethetjük a szerelem kialakulását, egészen a megismerkedéstől az első kamatyolásig, vagy éppen az első filozofikusabb, "én nem akarok olyan feleség-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünket is!

gé / férjé válni" típusú beszélgetésekig. Itt élő emberekről beszélünk, és nem papírmasé karakterekről, akiknek a sorsára nagyívben tenni fogunk. Gondolatok, álláspontok kerülnek kifejtésre a Holtodiglanban, ami egy rendkívül szórakoztató ellentmondásossággal ruházza fel a filmet, ami leginkább bennünk fogalmazódik meg, érzelmi alapon. Ami pedig mindezt még fokozhatja, az az, hogy a néző életének mely szakaszában van éppen: ha még jóval a házasság előtti szingli életet éljük, akkor úgymond kívülállóként nagyjából objektívan szemlélhetjük a dolgokat, ha pedig már a nagy esemény közelében járunk, vagy akár már jóval utána, elképzelni sem tudom, hogy milyen képet festhet, érzelmeket válthat ki a film belőlünk, szóval aki az első csoportba tartozik, az mindenképpen tegyen még egy próbát a filmmel 10 év múlva is Amíg a film nézése során ezek elkezdenek kicsírázni bennünk, nyugodtan mondhatom, hogy egy tökéletes rendezésről beszélünk. A főbb karaktereket tökéletes tempóban ismerjük meg, főleg a múlt révén, a feszültség pedig pontosan úgy generálódik Amy eltűnése után, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva. A film minősége minden más szempontból is kiváló, makulátlan,

vagy mondhatnám úgy is, hogy steril. Nehéz megfogalmazni ennek mibenlétét, ám a felvezetés után, mikor "aktiválódik" az első csattanó, egyre inkább úgy éreztem, hogy a Holtodiglan emberi oldala (amiről ennek szólnia kellene) egyre inkább alá van rendelve a film „Mi a jóisten?!” vonulatának. Történnek az események, ezzel párhuzamosan pedig egyre inkább elrugaszkodik a film a valóságtól, amit összességében nehéz betudni bármiféle tudatos művészi húzásnak.

Aki esetleg még nem, az most egész biztosan meg akar majd kövezni. Számomra, többször is átgondolván, magasan Ben Affleck szereplése és kisugárzása volt az, ami képes volt az emberi érzelmek megőrzésére bennem. Úgy éreztem, hogy szerencsétlen Nick egyedül a húgára támaszkodhat abban az egészen felfoghatatlan forgatagban, amibe belecsöppent. Az a bizonyos kettősség ismét felbukkan, ugyanis a film, mint thriller elképesztően izgalmas, ám a 149 perces játékidő bőven többnek érződött számomra. Őszinte leszek, a filmvégi csattanó volt az, ami megerősítette bennem ezeket az érzéseket, mert egész egyszerűen nem tudtam befogadni azt, amit láttam, és itt nem feltétlen gondolom, hogy én lennék az egye-

düli "hibás", hanem az a 149 perc, ami alapvetően soknak érződött, mégsem volt elegendő ahhoz, hogy Fincher úgy vezesse végig a motivációkat, hogy egészen a film végéig hiteles karaktereket láthassunk.

Nehéz szavakba öntenem, hogy mi okozta a hiányérzetemet a Holtodiglannal kapcsolatban, és az elmúlt sorok alapján úgy jöhetett le – joggal –, hogy nem tartom kifejezetten erős filmnek az újabb Fincher művet.

Nem erről van szó természetesen, de úgy érzem, hogy az ilyen véleménynek is hangot kell adni. Aki a Fincher-féle, újszerű rendezést várja, az egészen biztosan nem fog csalódni. Ám ami számomra biztos, az az, hogy a film rendkívüli precízsége mellett hiányt szenvedett az emberi érzelmekben, ami egy ilyen téma esetében a legfontosabb szempont kellett volna, hogy legyen.

A Holtodiglan lesz az én fincheri vesszőparipám.

80% Stáblista Rendező: David Fincher Főszereplők: Ben Affleck, Neil Patrick Harris, Rosamund Pike, Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. október 2.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

ZSEBZSB MÁSVÉLEMÉNYE David Fincher visszatért a gyökereihez, ilyen-olyan műfaji kitérők után újból thrillert rendezett. És mi ezt a legkevésbé sem bánjuk!

Nagyon nagy bajba vagyok a filmmel… De nem, várjunk még ezzel.

Nézzük először a színészeket! Ben Affleck zseniális! Igen, tudom, hogy túlzás, tudom, hogy Ben Affleck sokkal jobb rendező, mint színész, hogy Ben Affleck színészként csakis akkor tud maradandót alkotni, ha magát rendezi, de mégis. Ennek az időszaknak vége! Most aztán tényleg mindent kiad magából, végre színészként is megmutatja magát. Továbbra is inkább rendezőnek fogják szeretni az emberek, de mégis, a Holtodiglan után igenis színészként is nyugodtan fel lehet rá nézni! Rosamund Pike szintén tökéletes a meghurcolt feleség szerepében, a Nick húgát alakító Carrie Coon sziporkázik a film legjobb szerepében. És itt van még valahol Neil Patrick Harris is, de róla hajlamosak vagyunk elfeledkezni, annyira a háttérbe szorul. Ha már mellékszereplők, akkor már inkább Tyler Perry, aki a sztárügyvéd karakterét formálja meg, remekbeszabott módon!

Ha már színészek és karakterek.

Te jó, ég, ez a forgatókönyv! A történet, a karakterek, a dráma, egyszerűen lenyűgöző. A forgatókönyv egyébként a könyv szerzőjének, Gillian Flynn-nek a munkája, nem véletlen, hát, hogy ennyire jól sikerült, de akkor is. Flynn karakterei brutális erővel feszítenek a vásznon.

A két, első látásra szimpatikusnak tűnő főszereplő, a valaha élt

26 / FilmMagazin

legravaszabb, legkörmönfontabb gonosztevő, akivel valaha találkoztunk. Annyi ármányt, megbízhatatlanságot, és hazugságot, amit Nick és Amy házassága rejt magában, máshol nagyítóval sem találunk. És az, hogy mindezt két, első ránézésre tényleg szimpatikusnak tűnő karakter mögé rejti el, hatalmas fegyvertény, és nagyon okos húzás! Mégis, a prímet a film messze legszórakoztatóbb karaktere, Nick húga, Margo viszi el. Vannak itt még rendőrök, ügyvédek, nyomozók, régi és új barátok, de igazából a mellékszereplők nagyon elvesznek a főszereplők mellett. A történet legalább annyira jó, egy pillanatra nem ül le, végig pörög, frusztráló, hátborzongató, elemi erejű, bár igazából „csak” pont olyan, amit egy Fincher-filmtől elvárunk. Mégis, az az apró, vékony mezsgye, ahol egyensúlyoz a hátborzongató thriller, és a párkapcsolati dráma között, az fejezi ki a legjobban a forgatókönyv minden zsenialitását! A nagybetűs amerikai álom végtelen sivársága, a házastársi kapcsolatok totális halála, talán még sosem voltak ennyire mélyen, ennyire őszintén bemutatva!

David Fincher, nos, Ő továbbra is David Fincher. A rendezésre egy rossz szavunk nem lehet, pontosan az a mestermunka, mint amit megszokhattunk tőle! Állandó zeneszerzői Trent Reznor és Atticus Ross is pont annyira jó, mint mindig,

lassú, hátborzongató zenei motívumok, melyek végigkísérik a cselekményt, a mókásabb jeleneteknél pedig előkerülnek a szintén hibátlan, vidámabb ütemek is. A látvány jó, egyszerűen tényleg minden nagyon a helyén van, és mégis… Valami problémám volt vele.

Igen, eddig kerülgettem a forró kását, de most már kénytelen vagyok belekezdeni abba is. Talán feltűnt, hogy a sokat emlegetett, megváltozott befejezésről egy szót sem szóltam a forgatókönyv ajnározásakor, de akkor most lássuk azt is. Azért vagyok nagy bajban a filmmel, mert nem tudok mit kezdeni ezzel a befejezéssel. Értem persze, hogy mire ment ki az egész, másrészről viszont azt nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy ennek hatására az egész film, mind a két és fél óra, amit a moziban töltöttem (és nagyon, de nagyon élveztem!) értelmét veszti. Nagyon bánom, hogy nem olvastam a könyvet, nagyon szeretném megismerni az eredeti végkifejletet is, hogy mi változott, hogy nyugodt szívvel alkothassak véleményt. Mert így nem tudok. Mert ezzel a befejezéssel számomra pont az a katarzis, az a csattanó, az az álleejtő pillanat maradt el a filmből, amit nagyon vártam, és ami a Hetediket a műfaj talán legkiemelkedőbb darabját, Fincher életművének messze legjobb filmjét annyira jóvá tette! Ti mit gondoltok róla? (90%)

KRITIKA

VIKTÓRIA A ZÜRICHI EXPRESSZ Viktória elmegy Zürichbe szerencsét próbálni. Nem rabolták el, otthon sem verik, mégis olyan a helyzete, hogy nem tűnik elképzelhetetlennek, nincs jobb ötlete ennél. Svájcban szépen keres, és ha elég fókuszált és határozott, akkor jó sok pénzt haza is tud hozni, de nem figyel eléggé, ezért megszívja, ahogy ez már lenni szokott. Írta: Fekete Felícia

T

ökéletes filmnek tartom a Viktóriát, mert reálisan ábrázolja ezt a világot. Legalábbis ahogy mi azt elképzeljük. Vannak igazán romlott górék, akik már valószínűleg ebben nőttek fel, de a legtöbb ember ugyanannyira kiszolgáltatott, mint az alatta lévők. A romákat sem úgy mutatja be, mint egy tökéletesen elnyomott társadalmi osztályt, akik tiszta szívvel és lélekkel küzdenek egy jobb élet reményében. Az összes jellemrajz úgy jó, ahogy van. Egyedül Farkas Franciska túl szép, ilyen alakkal az ember úgy is kereshet pénzt, hogy nem térdel le léptem nyomom.

A romák helyzetéről a legjobb mondatot a zseniális Stefanovics Angéla szájába adják, aki egy szerencsétlen sorsú anyát alakít. Szerinte: akinek nincs gyereke, hanem csak úgy magáért csinálja ezt az életet, az nem normális. De neki, mint hófehér magyar nőnek valószínűleg itthon is több munkája lehetne, mint Viktóriának, aki az aluljárós paprika árulás és az alázó bátyja elől menekül. A menekül azért túlzás, mert – ahogy a film nagyon jól bemutatja – még kalandvágy is van benne, amikor útnak indul.

A film végén már semmi vágya nincs, csak hogy találjon egy vonatot hazafelé, és az aluljárózás is már vágyálomnak tűnik. Spoiler: nem értem miért mondják a kedves kollégák, hogy nincs happy end. Hazajut, biztonságban egy valag pénzzel, mi ebben a szomorú? Bár minden lány így járna…

Soha többé senki, aki látta a filmet, nem fog úgy ránézni a cigány kurvákra, mint ahogy előtte tette, és ezzel már elérték az alkotók azt, amit szerettek volna. Mindemellett a néző még végig is izgult egy izgalmas és jó filmet. Pölöskey Erika mellet meg nem lehet szó nélkül elmenni, még több ilyen színész kéne, és már attól kevesebb lány állna az utcán, esőben, terhesen.

90% Stáblista Rendező: Men Lareida Főszereplők: Farkas Franciska, Stefanovics Angéla, Nagy Zsolt Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2014. október 2.

FilmMagazin / 27

KRITIKA

KÉTARCÚ JANUÁR Szélhámosoknak áll a világ. Írta: Sanya08

H

ossein Amini (nem mást, mint a Drive című Refnopusz forgatókönyvét köszönhetjük neki) több szempontból is megérdemli, hogy figyeljünk rá.

Egyrészt: a Patricia Highsmith regénye alapján készült film már a legelső képkockától kezdődően óva inti a gyorsabb, látvány- és effektorientáltabb nézőket. Minden olyan nyugodt, olyan letisztult, tirádától mentes. Kifinomult operatőri munka, három kitűnő színész (Kirsten Dunst, Viggo Mortensen, Oscar Isaac) egymás játékát támogatva és sosem versengve, semmiképpen nem egymásra rálicitálva léptetik előrébb a film cselekményét, miközben módunkban áll arra is, hogy kvázi városnéző körútra induljunk és megvizslassuk Görögország csodás tájait. Rég láttam ezt a fajta eleganciát egy krimiben, ezt a fajta old-school érzést, amit tényleg csak nagyon kevesen tudnak (pontosítva: kevesen akarnak) véghezvinni, amivel

28 / FilmMagazin

pedig mindez párosul az a suspense jóleső érzése, melyet Amini fantasztikusan alkalmaz a film első harmadában. Hogy aztán később kicsit rosszabbul essen a nézőnek az,

hogy az eredmény mégsem tudott igazán felérni a remek nyitányhoz és nem lett belőle az a feledhetetlen klasszikus, amire az első képsorok alapján számítottam.

Patricia Highsmith a film alapjául szolgáló könyvéért 1964-ben megkapta a Nagy Britanniai Krimiírók Szövetsége által alapított Dagger-díjat.

A sztori a következő: egy házaspár (Viggo Mortensen és Kirsten Dunst) Görögországban töltött nyaralásuk (?) során összetalálkozik egy magát idegenvezetőnek kiadó fiatal sráccal, aki a férfi elhunyt apjára emlékeztet. A kényszeredett barátság lassan átmegy szükségszerű egymásra utaltságba, ugyanis a férfi nem az, akinek mondja magát (ahogy igazából senki sem), ez a titok pedig nem kerülhet illetéktelen kezekbe. Megkezdődik tehát a hajsza az idővel, a hatóságokkal, bűnözőkkel és természetesen a házaspár szerelmi élete és egymásba vetett bizodalmuk is a szakadék szélére kerül minden mással együtt.

Le kell szögezni azt, hogy tényleg adott a legtöbb összetevő egy ízigvérig kiváló alkotáshoz: Viggo Mortensen (az utóbbi időben főként Cronenberg-filmekben szerepelt, jót tett neki ez a kis levegőváltozás), a saját magát hamvas kis menyecskéjével fiatalon tartó szélhámos figura bőrébe bújva megadja a szerepnek a kellő mennyiségű eleganciát. Baromi jól játszik, élvezet nézni minden egyes arcrezdülését és öröm őt hallgatni. Partnere, Oscar Isaac még ha nem is nyújt olyan kiemelkedő alakítást, mint a Llewyn Davis világában, azért mégiscsak hozza a tőle várt szintet, ahogy Kirsten Dunst is bizo-

nyítja már ki tudja hányadik alkalommal, hogy több ő, mint Pókember csaja. Arról nem is beszélve, hogy bár a film csupán PG-13 besorolást kapott, a színésznő finom, árnyalatnyi erotikát is belecsempészett a produkcióba. A három főszereplővel tehát gond egy szál sem, az első harmad – ahogyan azt már említettem – a maga egyszerű, de nagyszerű kivitelezésével szintén kellemes szórakozást nyújt: Amini tudja jól, hogy kell feszültséget adagolni és kezelni azt, egyes momentumok láttán még talán Hitchcock is elégedetten csettintett volna.

A Kétarcú január a kiváló első harmad után – párhuzamosan a cselekmény konkrét beindulásával – fokozatosan veszít a kezdeti lendületből és a túlzott izgalmakat is kerüli. Sose válik nézhetetlenné, ehhez nem fér kétség: csupán arról van szó, hogy egy idő után valamelyest unalmassá kezd válni a macska-egér játék Viggo és Isaac között (ahogy pedig az lenni szokott: középen, áldozatként feszeng és csendben szenved a gyönyörű Dunst), a végére pedig valósággal ellaposodik.

Csendben folydogálnak a jelenetek különösebb hatás nélkül: talán a forgatókönyvet kellett volna kicsit érdekesebbre írni és valamivel színesebbre, sokkal izgalmasabbra

venni a figurát. Pedig milyen remek filmet készített már egy Highsmithkarakterről Anthony Minghella! A Tehetséges Mr. Ripley és a Kétarcú január közös nevezője a szélhámosság, alakoskodás kérdése, ezen a téren pedig kettő közül a nyertes abszolút és vitán felül Minghella alkotása. Azt se szabad elfelejteni persze, hogy míg a Tehetséges Mr. Ripley sokkal inkább egy lélektani bűndráma volt, addig a Kétarcú január már inkább krimiszerű, lélektan helyett jobban támaszkodik a bűnre.

De miket is beszélek, ez a film hibái ellenére is elegendő élvezetet nyújt a nézőnek ahhoz, hogy érdekelje, hová fog kifutni a cselekmény.

Lassú ugyan, lehetett volna erősebb a zárás, de a kerek egész megvan.

Eleje is van, közepe is meg vége.

Katarzis ugyan nekem nem járt nézőként (azt nem tudom megmondani, hogy másnak lesz-e része benne), de szarabbul is elütöttem már másfél órát.

65% Stáblista Rendező: Hossein Amini Főszereplők: Viggo Mortensen, Kirsten Dunst, Oscar Isaac Forgalmazó: JIL Kft. Hazai premier időpontja: 2014. október 9.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

JOBB, HA HALLGATSZ Hallgatni maximum akkor lehet jobb, ha a másik opció az, hogy eltesznek láb alól. Jeremy Renner-rel pedig most ez a helyzet. Írta: Atee007

E

gy jó összeesküvéses krimi sose rossz, főként, ha egy igaz történeten alapuló eseményt karol fel, Jeremy Renner-rel a főszerepben, aki nem először bizonyítja, hogy azért őt nem olyan könnyű bekategorizálni az egyszerű akciósztárok közé.

A történet ugyebár a ’90-es években játszódik, Garry Webb (Jeremy Renner), a San Jose Mercury News oknyomozó riporterével a középpontban, aki azzal gyanúsította meg az Egyesült Államok kormányát, és a CIA-t, hogy a ’80-as években az ő segítségükkel csempésztek be, és terjesztettek el a dílerek eszméletlen mennyiségű crack kokaint, az így befolyt pénzből pedig Nicaraguában

30 / FilmMagazin

a Kontrákat fegyverezték fel, hogy fű alatt segédkezzenek a kommunista rezsim legyűrésében a forradalmároknak…

Vigyázni kell az ilyen igaz történeten alapuló filmekkel – mármint a tényleg igaz történeten alapulókkal, nem azokkal, amikor egy kísértetkastélyban random démoni entitások gyilkolják halomra a véletlenül arra tévedő tiniket. Szóval vigyázni kell az igaz történetet alapul vévő alkotásokkal, hiszen már az egy csomó ferdítésre ad okot, hogy kik készítik el, és kiknek áll érdekében elkészíteni az adott témáról szóló filmet. Még a dokumentumfilmekkel is körültekintően kell bánni, nehogy aztán olyan dol-

gokat nyeljünk be egy az egyben, amiket mások valamiért mindenképpen el akarnak hitetni velünk.

Itt is fölmerülhet a kérdés, hogy „vajon az amerikaiak miért akarnak elkészíteni egy olyan filmet, amelyben a saját kormányukat kérdőjelezik meg?”. Ez egy igen jó kérdés, és ha azt nézzük, hogy egy olyan kívülálló embernek a könyvén alapszik a film (Nick Shou), aki nem az, akivel konkrétan történtek az események, ő is csak a saját külső szemszögéből tudja elmesélni. Ettől függetlenül nincs kimondottan propaganda szaga a filmnek, bár patriotizmustól, hatásvadászattól, és borzasztó leegyszerűsítésektől azért nem mentes.

A Bosszúállók 2 mellett Jeremy Renner visszatérhet egy másik folytatásban, a Boszorkányvadászok 2-ben is.

De hogy azért pár szót az aktuális filmről is ejtsek, Michael Cuesta-ék alapvetően egy korrekt iparosmunkával szolgálnak. Néhol elég egérrágta a forgatókönyv, és a film ritmusa is ennek következtében elég ingadozó. A drámai részek elég gyatrára sikerültek, inkább csak giccsesnek és szemforgatóan bugyutának tűnnek, valamint egy olyan alapvető feszültség hiányzik a filmből, ami elengedhetetlen lenne ahhoz, hogy éreztessék, Garry Webb élete (nem csak a karrierje) itt most tényleg pengeélen táncol.

A filmen a hangsúly inkább azon volt, hogy hogyan reagál a kormány, a CIA és a média többi része a kis lap hatalmas sztorijára, és az reme-

kül be is volt mutatva, hogy bizony, ha mindezek úgy akarják, akkor még a legnagyobb összeesküvést is besöprik a szőnyeg alá, minél piszkosabb módszerekkel, ellehetetlenítve az újságírót, aki kiáll az igazsággal. Nagyon úgy van beállítva Garry Webb, mint az igazság bajnoka, aki az egyetlen igazért harcol Góliáttal, de tudjuk, hogy nem létezik feltétlen igazság. A magyar cím is kifejezetten találó, hiszen a „nagyok” mindig azt szeretnék, ha inkább hallgatnál, szemet hunynál az ő simlisségeiken, és hibáikon, mert ha nem így teszel, könnyen a célkeresztjükben találhatod magad….

Ahogyan azt is nagyon jól bemutatja a film, hogy még ha el is me-

szelik, érdemes meghoznia az áldozatot az újságírónak, és kötelessége is, ha a simlisségekről kell lerántani a leplet, mert ha csak fölveti a lehetőségét, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogyan azt nekünk mondják, már elgondolkoznak rajta az emberek, és többen lesznek is, akik fölemelik a hangjukat érte. Mondjuk ezt a 21. században már áldozat nélkül is megteheti az ember, elég csak Julien Assange és a WikiLeaks példáját néznünk.

Igazából több volt ebben a témában, mint amennyit a rendező kihozott belőle, és még azt sem tudja eldönteni a film, hogy egy pörgős nyomozósdi, vagy egy feszült krimi szeretne-e lenni, valahogy egyik sem lett, de érdekes témát boncolgat, egy teljesen nézhető alkotásban. Aki ismert a témában, nem kap semmi újat, aki nem, annak kellőképp felkelti az érdeklődését.

70% Stáblista Rendező: Michael Cuesta Főszereplők: Jeremy Renner, Ray Liotta, Tim Blake Nelson Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2014. október 9.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

NOVEMBER MAN Nézed a film előzetesét és gondolod magadban: no, Pierce Brosnan Liam Neeson nyomdokaiba lép! Lépne, lépne. Ha épp engedné neki a filmes közeg, amibe került, úgyhogy sajnos senki még csak ne is várjon Elrabolva-kaliberű rendrakós akciófilmet. Írta: Sanya08

A

z már igaz, hogy az ex-007es ügynök, Pierce Brosnan nincsen olyan rossz bőrben és egészen hitelesen rúgja szét a seggeket a November Man-ben. Az is igaz, hogy szerencsére nem próbálták meg fiatalabbá tenni, tisztességgel veszi azt, hogy ő sem lehet örökké fiatal. Jól tartja magát. Még mindig sármos. És hála a jó égnek, hogy nem kezd el énekelni Abbadalokat! Gyakorlatilag ezzel el is mondtam minden jót erről a filmről.

Alapvetően a November Man egy egyszerű alapokon nyugvó darab és ezzel önmagában még nincsen baj.

Brosnan egy kormányt szolgáló figurát játszik, akit visszahívnak egy küldetés erejéig, ám rosszul végződik a dolog és végül oda fut ki a szituáció, hogy őt üldözi mindenki. Mindeközben egy kvázi apa-fiú, mester-

32 / FilmMagazin

tanítvány viszony is kirajzolódik, de az is minek. Olyan az egész, mintha fogtak volna egy kliségyűjteményt az alkotók és elkezdték volna kipipálni a listán szereplőket. Érzelmes bérgyilkos: pipa. Megmentendő lány: pipa. Mellékelt bosszúszál: pipa. Korrupt főnökfigura: pipa. Megint, hangsúlyozom: nem ott van a baj, hogy klisé. Hanem ott a hiba, hogy lerí róla, hogy klisé az egész.

Mert lehet klisé az is, amiről nem érezzük egyből, hogy az. Tudjuk, hogy az, de mégsem jut első blikkre eszünkbe. Itt igen.

De ha már klisé, lehetne szórakoztató is a végeredmény, nem? Ki mondta, hogy a klisé az kizárja a szórakoztatás-faktort? A November Man azon a ponton szűnik meg szórakoztató film lenni, amikor felsejlik, hogy itt ezek mögött az üres frázisok

mögött nincs egyetlenegy értékes és eredeti gondolat sem. Vagy ha akad néhány jó pillanat, a szikra gyorsan eltűnik, és nem marad helyette más, mint a nagy semmi. Lehetett volna például egy fasza filmet készíteni abból az alapvetésből, amit Brosnan figurája mond az egyik jelenetben: „Lehetsz ember, lehetsz emberek gyilkosa. De nem lehetsz mindkettő.” Végül is ilyesmiről akar szólni a film. Csak épp kisiskolás szinten űzi mindezt és a fáradságot sem veszi arra, hogy a dolgok mélyére nézzen.

Vagy legalább egy jó, értékelhető akciófilm legyen, mert ezen a szinten is meglehetősen alulteljesít Donaldson filmje. Egyetlenegy olyan tűzpárbajt se tudtak kicsikarni magukból, ami legalább minimálisan lebilincselt volna. Nem volt tét, nem volt normális koreográfia, néhány

Lapzártánkkor érkezett: a stúdió rábólintott a film folytatására és nagy valószínűség szerint Brosnan is visszatér benne.

random kilőtt golyó, CGI vérplaccs és annyi, érd be ezzel. Sose volt Donaldson egy akcióspecialista, de azért ennél még ő is többre lenne képes. Akarásnak nyoma sincs, csak lélektelen bérmunkának.

A forgatókönyvre ugyanaz jellemző, mint az akciókra: hanyag és minden kreativitást nélkülöző. Minden egyes érzelemnyilvánítás a szereplők részéről abszolút megalapozatlannak tűnik, így rendre félre is siklik a film az érzelmi csúcspontnak számító jeleneteknél. Arról, hogy mi volt Brosnan és egykori tanítványa között, szinte semmit nem tudunk meg, holott feltételezhetően fontos pont. Nem tudjuk meg, illetve nem érezzük át a történések súlyát, hiszen e téren teljesen inkompetensnek bizonyul a forgatókönyv. Ennek köszönhetően az ifjonc történetszála is úgy felesleges, ahogy van, az érdektelenségek közepette is képes még nagyobb érdektelenséget kierőszakolni a nézőből. Szegény Olga Kurylenko-ra pedig újra a Quantum csendjében látott karakterét osztották.

Donaldson egy jó rendező. Bizonyított már többször is mindenféle zsánerben, de a November Man-nel nagyon félrenyúlt. Vagy nem akarta megrendezni a filmet, vagy elfelejtette, hogyan kell életet és energiát lehelni egy filmbe. Vagy egyszerűen nem engedték neki, hogy egy épkézláb, intelligens és izgalmas akció-thrillert kreáljon. Franc se tudja. Annyi biztos, hogy ez fércmunka a javából, melynek teljes élvezetéhez igencsak kevésnek bizonyul az a tény, amit kritikám elején közöltem, miszerint Pierce Brosnan jó.

Nem csak jó, szeretném, ha kapna még akciófilmekben szerepet. Olyanokat, amilyeneket Liam Neeson kap. Ezt azonban felejtse el. Van

egy sanda gyanúm, hogy már meg is tette, ahogyan a stúdiófőnökök is nagy valószínűséggel szép csendben visszavonulót fújnak a folytatást illetően. Szóval nem lesz itt December Man, gyerekek.

40% Stáblista Rendező: Roger Donaldson Főszereplők: Pierce Brosnan, Olga Kurylenko, Patrick Kennedy Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2014. október 9.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

A SÉF Jon Favreau végre egy vérbeli, valódi vígjátékot rendezett, és milyen jól tette!

Nem ez a legjobb filmje, nincs az év legjobbjai között, de az biztos, hogy nagyon ritkán jövünk ki ilyen kaján vigyorral az arcunkon a teremből! Írta: zsebzsb

J

on Favreau rendezett korábban sci-fit gyerekeknek (Zathura), westernnek álcázott scifit (Cowboyok és űrlények), krimit (Pofozó pénzmosók), sőt, még a Marvel filmekbe is belekóstolt (Vasember 1-2). Minden filmje telistele volt humoral, ami a Vasember filmek esetében kifejezetten jól sült el, a Cowboyok és űrlényeknél már kevésbé. Mégis, valahogy – egészen idáig – egy vérbeli vígjáték hiányzott a repertoárjából. Végre a humort nem próbálta meg elrejteni

34 / FilmMagazin

valami más mögé, hanem írt egy egyszerű, végtelenül klisés, mégis nagyszerű történetet, felturbózta nem kevés humorral, és végül játszi könnyedséggel megcsinálta az év egyik legjobb vígjátékát!

A történet főszereplője Carl Casper (Jon Favreau), napjaink egyik legismertebb és legkeresettebb séfje. Egy nap, egy világhírű kritikus Ramsey Michael (Oliver Platt) érkezik Carl éttermébe. Carl-nak vannak ötletei arra vonatkozóan, milyen különleges étkekkel győzze

meg a kritikust, ám az étterem tulajdonosa, Riva (Dustin Hoffman) nem akar kockáztatni, és a szokásos menüvel kínálja a vendéget.

A kritika természetesen nagyon fájdalmas lesz, Carl felháborodik, valódi internetes háború indul a kritikus és a séf között. A vége az egésznek az, hogy Carl elveszti az állását és vele együtt a jó hírét is.

Végső elkeseredésében, volt élettársához gyermekének anyjához, Inez-hez (Sofia Vergara) fordul segítségért. Miami-ba utaznak, ahol

Robert Downey Jr.-t ismételten Fekete Ernő szólaltatja meg, Dustin Hoffman újfent Tahi-Tóth László hangján beszél hozzánk.

Inez segítségével vesz egy furgont, és szendvicsek árulásába kezd legjobb barátjával, Martín-nal (John Leguizamo), valamint fiával, akivel így próbálja helyrehozni megromlott kapcsolatát.

A történet – mint ahogy az látszik is – végtelenül klisés, túlságosan sok eredetiség nincs a forgatókönyvben. De a karakterek kifejezetten jól sikerültek, a humor pedig mindent visz! Nem röhögjük végig a filmet, de valahogy mégis, konstans jókedve van az embernek a mű megtekintése során. És végre egy vígjáték, ami nem a pisi-kakihányás vonalon közelíti meg a műfajt, hanem szembe megy a mai „trendekkel”, és meglepően jó, intellektuális poénokkal is operál. Pörgős párbeszédek, csodás helyzetkomikumok tömkelege, és csak nagyon ritkán csúszik be egy-egy olyan poén, amit már túlzásnak érez az ember.

A színészek is odateszik magukat, rájuk sem lehet panasz. Jon Favreau korábban is előszeretettel rendezte magát, kisebb szerepekben rendszeresen látható volt saját filmjeiben, de vérbeli főszerepet eddig nem osztott magára. Most megtette, és milyen jó döntés volt. Casper séf szerepére keresve sem találhatott volna megfelelőbbet magánál, igazi jutalomjáték neki ez a szerep, ha szabad így fogalmazni.

Rajta kívül nem nyújt különösebbet senki, de minden világsztár (Hoffman, Vergara, Downey Jr., Johansson, Platt) megteszi a magáét, ami ahhoz kell, hogy tényleg jó élményekkel távozzunk a teremből.

A film egyetlen nagyobb hibája a hossza. Nagyon lassan indul be a cselekmény, a furgon megvásárlása után viszont csak úgy repül az idő, teljesen magával ragadnak az események, de a vásárlást megelőző órát legalább a felére le le-

hetett volna rövidíteni. Ezen, és a kissé bugyuta történeten kívül mást nem lehet felhozni a film ellen.

Az előzetesben hangoztatott állítások mindegyike igaz! Valóban pazar, valóban szívmelengető, mégsem szentimentális és érzelgős, és tényleg remekül van összedolgozva, az arányokat végig rendben tartja. Nem egy világmegváltó csoda, mégis, a maga nemében, a maga műfajában egy csodálatos alkotás. Ezeket a kijelentéseket persze érdemes a helyén kezelni, a film nem változtatja meg az életünket, de olyan jó kedvünk lesz, mint nagyon régen, és az étvágyunk is megjön, a különféle menüsorok, szendvicsek láttán.

75% Stáblista Rendező: Jon Favreau Főszereplők: Jon Favreau, Sofía Vergara, John Leguizamo Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2014. október 2.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

SZABADESÉS Pálfi György megmutatja nekünk milyen az, ha egy lakóközösség tényleg furcsa. Írta: Sanya08

F

ogadni mernék, hogy a legtöbb olvasónak van egy szomszédos sztorija. A hajnali ütvefúrózás, folyamatos szex hangos nyögések közepette, vasárnap délelőtti húsklopfolás, és a többi, és a többi. Meg vannak a hallgatag, csendes, szociopatának tűnő szomszédok, a túlzottan barátkozó szomszédok, sorolhatnánk még több soron keresztül, mindenre lehet példa.

No, Pálfi Györgynek is vannak ilyen sztorijai. Mert lehet bármennyire furcsa a Te szomszédod, nagy valószínűséggel a nyomába se ér azoknak az alakoknak, akik ebben a filmben szerepet játszanak. A Te szomszédod megállás nélkül szexel? Ugyan, itt egy férfi talpig alufóliába csomagolva vadászpuskával lövi a csótányokat. A Te szomszédod folyton károg minden és mindenki miatt? Ne zavarjon, itt egy olyan szerelemi háromszög alakult ki, amilyet még nem láttunk. Furcsa hely-

36 / FilmMagazin

zetek, furcsa emberek, furcsa világ.

Isten hozott Pálfi György világában.

A film elején Molnár Piroska penny-s szatyorral, tetőtől-talpig felvértezve magát a fagyos éjszaka ellen, cammog felfelé. Emeletrőlemeletre jár, mígnem végre a tetőre ér. Belebámul a fényes éjbe, majd szépen egy lépéssel lerövidíti a lefelé vezető utat. „Már megint a magyar rögvalóság." – gondoljuk magunkban, ahogy nézzük zuhanni a nénit. Földre érést követően azonban nemhogy nem látunk széttrancsírozott holttestet és véres cafatokat, de a nénike lassan feltápászkodik, összeszedi a szatyorból kiszóródott műanyag flakonjait, felszedi a szemüvegét, szépen összeszedi magát, majd elindul újra felfelé. Útja során – vezessen az akár felfelé, akár lefelé – bepillantást nyerünk a lakók életének egy szegletébe.

7 szoba, 7 történet. Molnár Piroska zuhanását követően már felsejlik

bennünk a gondolata annak, hogy azért ez mégsem lesz egy hétköznapi történet. Ez itt egy olyan világ, ahol a hétköznapi ráció és ész nem nagyon játszik szerepet, de mégis minden és mindenki picikét ismerős.

Mintha ismernénk őket, de mégsem.

Mintha Pálfi György kreált volna egy párhuzamos univerzumot, melynek eseményei ugyan távol állnak az általunk ismert valóság talajától, de mégis ad egyfajta tükörképet. Valahol ott vagyunk. Valahol, tehát ez a rideg, szorongó magyar rögvalóság (de ne is szűkítsük le, nem csak a magyarok ismerhetnek itt magukra).

Ferdén, baromi ferdén, de mégiscsak. Ugyanúgy vannak itt emberek, akik mások átveréséből csinálnak maguknak hasznot, férj és feleség elbeszélnek egymás mellett és nem hallgatják meg a másikat, az ignorancia extrém formákat ölt. Pálfi valóságnézete egy groteszk objektíven keresztül tárul a szemünk elé,

Bár itthon sajnos nagyon kevés néző látta a filmet, Londonban, a filmfesztiválon telt ház előtt játszották.

amelyet fekete komédiaként küld le a torkunkon. Hogy jobban csússzon, és ne legyen olyan fájdalmas.

Formát illetően Pálfi semmit nem bízott a véletlenre, a Taxidermiát idézően extrém és durva stílusban tárja elénk történeteit. Extrémitást illetően a rendező egy helyen olyan messze megy, hogy azt egész biztosan nem fogjuk elfelejteni – már csak azért a jelenetért is érdemes megnéznie azoknak a hozzám hasonló nézőknek, akik vevők arra, hogy egy film meglepi a befogadót és ad nekik egy jókora gyomrost.

Nem szeretnék semmit ellőni, de ha megnézitek, tudni fogjátok. Ahogy néztem a jelenetet, nem tudtam eldönteni, hogy hangosan felröhögjek, vagy megbotránkozzak és felkiáltsak, esetleg eltakarjam a szemem.

Leginkább végül az előbbi győzött: ezt a fajta állatságot és elvetemültséget csakis kaján vigyorral az arcomon tudom nyugtázni.

A történeteket illetően azonban van egy rossz hírem. Hasonló filmeknél gyakori hiba, hogy a színvonal meglehetősen hullámzó. Vannak nagyon jó epizódok (a fordított szülés-jelenet, illetve az apa-anya-kisfiú felállás is ragyogó), ahogy vannak gyengébbek is (a sitcomos rész számomra túl mesterkélt volt és humortalannak tartottam, a Nagy Zsolt-

etapot pedig leginkább az mentette meg nálam, ahogyan vége lett) és sokszor vagy nem egészen volt tiszta a rendező intenciója, vagy pedig épp ellenkezőleg: tisztának hatott, viszont túl fantáziátlanul és steril módon, illetve ahogy egyesek mondanák, túlságosan művészieskedve nyúlt a témához. Tudjátok, kicsit több akar lenni, mint ami. Ezt mondjuk főként a már említett Nagy Zsoltrésznél éreztem, ami egy higiéniamániás párról szólt. Itt a legfőbb baj abból fakadt, hogy a kivitelezésnél a "nagyobb a füstje, mint a lángja"effektust éreztem. Ahogy tiszta lett az, hogy mit is akar mondani a rendező, onnantól kezdve túl erőltetetté vált az egész. Furcsának furcsa volt, bizarrnak bizarr, de nem éreztem működőképesnek, sem pedig elég viccesnek. Mondjuk ki: az öncélúság határát súrolta. Ezzel ellentétben a bivaly-sztoriban volt valami plusz, ami miatt képes volt megfogni. A képek mögött több tartalmat éreztem. Több érzelmet véltem felfedezni, ami miatt valamiképpen azonosulni is lehetett a látottakkal. Ami pedig a szülőszobás jelenetet illeti, ott maga a felvezetés, az a hosszas expozíció volt az, ami igazán kiváló volt, ennek köszönhetően még inkább ütöttek a záró képsorai a történetnek.

Negatívumokat kompenzálandó azért az operatőr, Pohárnok Gergely munkája minden tekintetben megnyerő és szép (az Utóéletet is ő fényképezte), a film zenéje is kellően hoz egyfajta hangulatot, illetve Molnár Piroska csendben méltatlankodó nénije is emlékezetesnek bizonyul. Bár hozzá kell tennem, hogy színészi alakításokban egyébként sem teljesít alul a film, panaszra igazán nem lehet okunk. Összegezve tehát, a Szabadesés egy olyan film, amit sokkal jobban tudsz majd értékelni, ha bírod az elvont, furcsa világú filmeket. Nem kétlem, hogy akkor is megtalálod a számításod, ha nem veted meg egy rendező kísérletezgetését (úgy, hogy nem mindig jár sikerrel), illetve ha nem bánod, hogy kicsit egyenetlen és bárdolatlan az összhatás.

Láttunk már ennél jobban összerakott munkát Pálfitól, de egyszeregyszer minden hozzá hasonlóan magas kvalitású direktor megérdemli, hogy játszadozzon egyet a mozivásznon. Nem sikerülhet mindig minden, de olykor egy kisebb kudarc is bizonyulhat érdekes és izgalmas néznivalónak.

60% Stáblista Rendező: Pálfi György Főszereplők: Molnár Piroska, Benedek Miklós, Tenki Réka Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 25.

FilmMagazin / 37

INTERJÚ

"A CÉL AZ VOLT, HOGY OLYAN ÉLETPROBLÉMÁKAT HELYEZZEK A TÖRTÉNETEK KÖZÉPPONTJÁBA, AMELYEKRŐL AZ EMBER RITKÁN BESZÉL, UGYANAKKOR VALÓSAK."

INTERJÚ PÁLFI GYÖRGGYEL Pálfi György nem csupán azért a puszta tényért tekinthető a magyar filmgyártás egyik legfigyelemreméltóbb rendezőjének, mert elkészítette a Taxidermiát. Azért is, mert folyamatosan valami újat próbál létrehozni és vízióját "ha törik, ha szakad"-alapon igyekszik mindig megvalósítani, komolyabb kompromisszumok nélkül. Legújabb filmje, a Szabadesés, hét történetet mesél el, amely hét történet a nézőt potenciálisan bárki számára átélhető szorongásokkal, félelmekkel szembesíti. Állami támogatás nélkül, szívességek és a filmkészítés iránt érzett szenvedély pillérére támaszkodva összehozta azt a magyar filmet, mely aztán egy Karlovy Vary-ban nyert Legjobb rendező díjat eredményezett.

Készítette: Sanya08 Mit akartál kifejezni a Szabadesés-beli történetekkel? Mi volt a cél?

A cél az az volt, hogy olyan életproblémákat helyezzek a történetek középpontjába, amelyekről az ember ritkán beszél, ugyanakkor valósak. Ha van valami célja ennek a filmnek a szórakoztatáson kívül, akkor az az, hogy ezek a filmben megfogalmazott problémák kibeszélésre kerüljenek. Szeretném, ha az emberek megnéznék ezt a filmet és utána kitárgyalják, együtt feldolgozzák ezeket a témákat. Ugyanakkor eldöntheti a néző, hogy ez neki probléma vagy sem, hiszen mi különböző életszakaszokból válogattunk össze történeteket: belső vágyakat, szorongásokat, álmokat.

Ezeket, amiket tudtunk, vizualizáltuk és ezek jelentek meg később történetekként.

Szóval ezt egy szórakoztató filmnek szántad? Úgy szórakoztató, hogy közben fel is kavar. A cél az, hogy megmoz-

38 / FilmMagazin

gassa a nézőnek nem csupán a kedélyeit, de a zsigereit is.

Mit szólsz azokhoz a véleményekhez, melyek szerint a Te filmjeid öncélúak és túl művészieskedők?

Mennyire érzed fájónak, illetve helyénvalónak? Én azt látom, hogy sok embernél működnek a filmjeim és eltelt annyi idő, hogy ezek az alkotások simán eltűnhettek, kikophattak volna a köztudatból, ez mégsem történt meg.

Ebből én azt gondolom, hogy abban a tekintetben, hogy azt választottuk filmeket készítünk, és ezeket emberek megnézik, nem kéne, hogy öncélú legyek. Ugyanakkor már az, hogy úgy döntöttem, filmeket készítek, már egyfajta öncélúság. Választhattam volna mást is. Leginkább ebben érzem az öncélúságot.

Néha valóban úgy érzem, minek belerondítani a világba egy filmmel, viszont olyan sokan belerondítanak a világba, én miért ne tenném? A Taxidermiánál történt az, hogy olyan peremműfajokkal próbálkoztunk,

mint például a pornó, mely ugye nem tartozik bele az egyetemes filmkultúrába.

Pedig azért akad köztük egy-két klasszikus.

Igen, de az ritka! Nagyon kevés olyan pornófilm van, ami át tudta törni azt a bizonyos határt, és amire igazi filmként tekinthetünk. Pedig ha azt nézzük, az egyik legfontosabb emberi ösztönről szólnak. Lényeg a lényeg: a Taxidermiánál be akartuk vonni a pornó peremműfaját és azt a visszajelzést kaptuk, hogy amíg a történetmesélést, a karakterfejlődést szolgálja, amíg a történet keretei megengedik, hogy beemeljük ezeket az explicit tartalamakat, addig működik. Ha annál többet rakunk bele és ezt nagyon sokáig teszteltük akkor már nem működőképes, öncélú. A pornó ezért sem képes a filmkultúrának része lenni, mert csupán vágykeltő. A Szabadesésben a sitcom volt ilyen, mely peremműfajnak számít a mozihoz képest. Minden szobának adtunk egy műfajt és

AMIT A RENDEZŐRŐL TUDNI KELL Pálfi György még csak 40 éves, de szinte mindent elért már, amit a magyar filmben el lehet érni. Filmes végzettségét 1999-ben szerezte a Filmművészeti Egyetemen a legendás Simó-osztályban, ahol többek között Török Ferenc és Hajdú Szabolcs is az osztálytársa volt. Taxidermia című filmje a 2000-es évek egyik legjobb magyar mozgóképes alkotása, amely világszerte is nagy sikereket aratott.

a hét szobából 6 olyan, ami moziban gyökerezett meg. Egy olyan van, ami televízióból jött, az pedig a sitcom, mely sokak számára egy zavaró elem. A filmnek ez egy kísérlete is: azt próbálgattam, hogy a mozi felé vissza tud-e hatni így a televízió. Ha pedig valaki ezáltal kidobódik a filmből, akkor persze, hogy öncélúvá válik az illető számára. Én azonban a készítés folyamata alatt, ha valamire, akkor arra nagyon figyelek, hogy a végeredmény ne legyen öncélú.

Előbb találtátok ki a műfajokat és utána próbáltátok hozzájuk igazítani a történeteket, vagy fordítva?

Előbb találtuk ki azokat az élethelyzeteket és problémákat, amikkel foglalkozni akartunk. Némelyik már megvolt régebbről, ami épp ide illett.

Ilyen például a visszaszületés, amely egy egész nagyjátékfilm egy jelenete. Ez akkoriban azért nem készült el, mert épp befutott a mozikba a Benjamin Button csodálatos élete és az embereknek biztos az jutott volna eszükbe, hogy Benjamin Button 2-t készítettünk. Viszont most kaptam egy lehetőséget arra, hogy az egész forgatókönyv-elképzelésből egy jelenetet megcsináljak. Ez is azért illett bele, mert ugyan a gyerekvállalás egy csodálatos fordulópont az ember életében, viszont biztos vagyok abban, hogy minden szülő életében eljön egy pillanat, amikor egy picit szeretné visszakapni a régi életét. Ez pedig egy olyan problémakör, amiről sajnos ritkán beszélünk, inkább elfojtjuk és senkinek nem hozzuk fel. Pedig azt mondom, hogy erről igenis érdemes és kell is beszélgetnünk. És ez csak egy a hét történet közül.

Melyikkel tudsz a leginkább azonosulni a hét történet közül? Én mindegyikkel. Ezen történetek mindegyike megélt vágyak, problémák; olyan dolgok, amiket át tudok venni, tudok kezelni és értem őket. Én nem emlékszek a képzeletbeli

barátomra, mint ahogy senki sem.

Olyan szerencsés voltam, hogy az én fiam viszont szeretett róla beszélni, bikája is neki volt. Ha olvasod a népmeséket vagy az indián történeteket, ezek mind-mind megjelennek.

Hat éves kor előtt majdnem minden gyereknek létezik egy ilyen. Ez azonban nem tart örökké, egy idő után mindez lezárul és többé nem is emlékszik rá. A bikás történettel tehát nagyon is jól tudok azonosulni.

De ha a másik történetet nézzük, amikor a nő a kórusban a jól öltözöttek között meztelen, ez egy alapvetően női probléma. A pszichológia ezt egy több nőnél visszatérő szo-

rongásos álomnak tekinti. Egy fontos helyzetben rajtad nincs ruha. Azt a fajta érzetet, hogy nem vagyok egy közösség része, hogy idegen vagyok benne, hogy bennem valami nem stimmel. Az idegenség érzet, a ciki élménye bennem van, rá tudok kapcsolódni és mutass egy embert, akinek nem volt soha ilyenfajta élménye. Azt akarom bizonyítani, hogy minden történet kénytelenkelletlen belőlem jön, engem is megérint. Olyan történeteket választottam, amiben van valamiféle tapasztalatom.

Lehet mondani, hogy ez a film

FilmMagazin / 39

INTERJÚ

terápiás célzattal készült?

Melyik film nem készül azzal? A Taxidermiánál éreztem azt leginkább, hogy annál jobb terápia, mint csinálni egy filmet (a műfaji filmeknél nincs ilyen lehetőség), nincs. Az ember, miközben létrehoz egy esztétikai értéket, aközben önmagát is tudja kezelni. Ebben a Taxidermia nagyon jó volt, de most már ezt tudatosan használom. Olyan dolgokról, olyan témákról készítek filmet, amelyek engem érdekelnek, illetve amelyek a forgatókönyvírót, Ruttkay Zsófiát érdeklik. De mivel már évek óta együtt dolgozunk, ezek a problémák lassan közös problémák lettek.

Említetted, hogy a film véráldozatok útján jöhetett csak létre. Mik voltak ezek a véráldozatok?

Lényegében nem tudtunk fizetni, nem volt pénzünk filmet csinálni.

Mégis mindenki, akit felhívtunk, hogy gyertek filmet csinálni velünk, azt mondta, hogy igen. Még akkor is, ha volt mellette egy másik melója, ami jobban fizetett. Még akkor is, ha bármelyik szakember a stábból átmehetett volna egy nagyobb költségvetésű filmbe bérmunkázni. Azt mondták, hogy "Ugyan én nem keresek túl sok pénzt, de meg akarom csinálni.". Ezzel a filmmel senki sem keresett, mindenki csak beleadott.

Ugyanez volt a helyzet a színészekkel, akik szinte szívességből jöttek el, mert ennyiért nem kellett volna eljönniük, hiszen nem ennyi a gázsijuk. A Vision Team, akik a kamerát és a lámpát adták szintén fizetés nélkül támogattak minket, illetve az Origo Stúdió is adott nekünk egy díszletet, amit nyugodtan használhattunk ahogy akartunk. Ha mindenkit kifizettünk volna, akkor ez egy 250 milliós film lenne. De ez még mindig kevesebb, mint egy átlag magyar film. De ebből készpénz csak 32 ezer forint volt. Hát ezek azok a véráldozatok. Egyrészt nagyon jó érzés, hogy ezek az emberek kiálltak értem, velem akartak létrehozni egy filmet és nagyon jó volt a forgatás hangulata az első pillanattól kezdve az utolsóig. Ugyanakkor van egy nagyon rossz érzés folyamatosan, hogy az ember megint tarhál és koldul és ahelyett, hogy megtalálná a finanszírozási forrásokat, inkább szívességet kér.

Ennek pedig nem így kéne lennie.

40 / FilmMagazin

>> HA MINDENKIT KIFIZETTÜNK VOLNA, AKKOR EZ EGY 250 MILLIÓS FILM LENNE. DE EZ MÉG MINDIG KEVESEBB, MINT EGY ÁTLAG MAGYAR FILM. << Ha ezek az emberek nem tették volna bele magukat a filmbe, akkor nincsen Szabadesés.

Miért nem adtak erre pénzt?

A Filmalapnak van egy belső szabálya, ami azt mondja, hogy a forgatókönyvnek végig kell mennie egy fejlesztési folyamaton, a fejlesztőknek el kell mondani a véleményüket.

Eltelik 30-60-90 nap, utána a döntőbizottság hoz egy döntést, és megint eltelik 30-60-90 nap. Ez így minimum egy éves procedúra, arról nem is beszélve, hogy nekünk még forgatókönyvünk sem volt, viszont egyből szerettük volna megkezdeni a forgatást. Nekik föl kellett volna rúgniuk a saját szabályrendszerüket, ehhez pedig túl bürokratikusak. Mire bemutatták a filmem, addigra eljutottunk volna oda, hogy tárgyaljunk a Filmalap fejlesztőivel.

Egyik régóta halogatott filmterved a Toldi, amely egy nagyszabású adaptálása lenne a klasszikus műnek. Halad valamerre ez a projekt?

Haladgat. Szerencsére a rendezői díj és a nyilatkozatok újra megnyitották a kommunikációs csatornákat, így sikerült végre artikulálni a problémákat, ami miatt ez a film számunkra érthetetlen módon nem tud elindulni. Azóta folyamatos egyeztetések vannak. Mi tavaly október 15én meg tudtunk volna kezdeni a forgatást, a Filmalap azonban ezt nem engedte és meg sem indokolták, hogy miért nem. Most megfogadtam, hogy ha ez év október 15-ig nem kap elindulási lehetőséget a projekt, akkor onnantól kezdve úgy tekintek rá, mintha nem is létezne.

Meg kell húzni valahol azt a bizonyos határvonalat.

KRITIKA

SZÜLETETT

BŰNÖZŐK Egy förtelmesen rossz (Hippi-túra) és egy meglepően jó (Családi üzelmek) vígjáték után Jennifer Aniston megint mélyzuhanásba került, ehhez pedig asszisztál a legnagyobb internetes adatbázis által megszavazott legjobb film főszereplője, Tim Robbins is. Írta: Fekete Felícia

J

elen filmcím két, szélesebb kör által ismert, kultuszfilmként is tekinthető alkotást mos egybe, a gyanútlan fogyasztó pedig azt gondolhatná, hogy mivel a Született gyilkosok is jó volt, meg a Közönséges bűnözők is tetszett, akkor ez a film dupla olyan jó lesz, ráadásul benne van Jennifer Aniston, akit szeretünk, meg Isla Fischer, aki jó csaj. A csúf igazság viszont az, hogy ilyen reményteli várakozásokkal beülni a moziba olyan eredményt hoz, mint mikor hamburgert hozatunk kedvesünkkel és ő hazaérve egy mekis sima hambit (igen, azt a pici fajtát) elénk rakva jó étvágyat kíván nekünk.

Pedig a hatalmas sztárparádé nem csak a színészek között figyelhető meg: a film annak az Elmore Leonard-nak könyvéből készült, akinek több, mint 20 regényét filmesítették meg, olyanok többet között, mint Quentin Tarantino (Jackie Brown), olyan színészekkel, mint John Travolta (Szóljatok a köpcösnek), Russel Crowe és Christian Bale (Börtönvonat Yumába), Morgan Freeman (A nagy zsozsó), és még sokan mások.

Az alapsztori is jól hangzik: pitiáner bűnözők elrabolják Jennifer Anistont, de aztán nagyot koppannak, amikor a magát stiklikkel megszedő milliomos (Tim Robbins) nem akar fizetni érte váltságdíjat, mert amúgy is pont el akart válni tőle és különben is éppen egy egzotikus szigeten lazít a barátnőjével. Mi akkor hát a probléma?

A film nem igazán sorolható műfajba, márpedig egyik filmnél sem árt, ha már az elején tisztázzuk, hogy mit is nézünk tulajdonképpen. Komédiának nem vicces, kriminek kicsit az, ellenben nem elég sötét hangvételű. Nincs rejtély, nincs misztikum. Nincs akció. Hogy thriller lenne, az fel sem merül, remélem senkiben. Talán ha egy kis dráma lenne, ha láthatnánk kibontakozni valami komolyabb lélektani jellemzést a karakterek interakciói során, de nem. Kapunk egy minimális fordított Stockholm-szindrómát, egy levegőben lógó légüres térben lebegve. Ez a vákuum pedig dementorok módjára kiszív belőlünk minden vágyat, hogy a közeljövőben ismét a nagyvászon elé merészkedjünk.

A műnek továbbá semmi köze a fentebb már említett Közönséges bűnözők / Született gyilkosok tengelyhez, de még idevehetnénk Paul Walker Tökéletesen bűnözők című filmjét is, teljesen feleslegesen, hiszen ahhoz sincs semmi köze. A filmzene az egyetlen tényező, ami ezt a filmet megmenthetné. De nem teszi.

35% Stáblista Rendező: Daniel Schechter Főszereplők: John Hawkes, Tim Robbins, Jennifer Aniston Forgalmazó: JIL Kft. Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 18.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

A VÉDELMEZŐ Denzel Washington megint Terminátornak van álcázva… Írta: noxwill

R

obert McCall egy teljesen átlagos ember életét éli.

Barkácsáruházban dolgozik, egészséges életet él, és próbálja az erre rászoruló embereket is hasonló útra terelni. Segítőkész, rendszerető, és barátságos. Egy este megismerkedik Teri-vel (Chloe Grace Moretz), aki fiatal lány létére prostituált, és bár folyamtosan űzi ezt a "szakmát", látszik rajta, hogy nem nagyon akarja csinálni. Egy este azonban megjelennek a gaz Orosz maffiózók (kik mások?!) és Robert szeme láttára elintézik a lányt, aki később kórházba is kerül. Ekkor dönti el Robert, hogy felkutatja azokat, akik felelősek ezért. Először civilizált ember módjára próbál meg egyezkedni, de miután a maffiózók úgyis buták, az ő módszereikkel intézi el az ügyet. Azonban ez elindít egy lavinát, aminek a csúcspontja, hogy a kupleráj főnöke, Teddy (Marton Csokas), felbukkan, és megtesz mindent azért, hogy Robert McCall-t

42 / FilmMagazin

minél előbb holtan lássa.

Rengeteg mindenről lehet beszélni a film kapcsán, úgyhogy kezdem a jó dolgokkal, mert szerencsére abból van több. Az első, az a színészi alakítások, és itt most főként Denzel Washington-ra gondolok. Eszméletlen mit művel le ez az ember a filmben. Olyan szinten hozza a hidegvérű profi szerepét, hogy komolyan meglesném, vajon mit művel a való életben. (Nyílván nem a helyi Praktikerben tengeti a hétköznapokat). De mindeközben nem megy át mondjuk Stalloné-ba, azaz tud ő többfajta érzelem megnyilvánulást is használni. Látszik, hogy lubickol McCall szerepében. Marton Csokas is viszonylag jól hozza a pszichopata gengsztert, bár látszik hogy még így sincs egy szinten Washington-nal.

Akit még említeni lehetne, az Chloe Grace Moretz, de sajnos ő elég keveset szerepel a filmben, holott azért az általa játszott karakter egy fontos eleme a történetnek.

Következő pozitívum a film hangulata, és most is kifejezetten arra a feszült jelenetekre gondolok amik jellemzik szinte az egész filmet.

Tudni kell, hogy a cselekmény iszonyatosan lassan indul be. A film első 10-15 perce nem is szól másról, csak bemutatja McCall mindennapjait. Tudatosan húzza a rendező (Antoine Fuqua – aki többek között a Támadás a Fehér Ház Ellent, vagy a Kiképzést is rendezte, utóbbi szintén Denzel Washington-nal a főszerepben) a néző agyát a lassú felvezetéssel, hogy amikor akcióra kerül a sor, sokkal nagyobbat szóljon az. És ez bizony nagyon működik. Az első akciójelenetre bő fél órát kell várni, és akkor viszont kő kövön nem marad. Az ember már azt hinné, hogy már sose jön el a jól megérdemelt gyilkolászás, amikor hirtelen megtörténik, az ember fejére pedig kiül a kaján, elégedett mosoly, és nyugtázza magában azt, hogy: Végre, erre vártam! És elégedettek

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkai, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

is lehetünk (egy ideig), mert ahogy írtam, ez a jelenet nagyon ott van.

Pörgős, látványos, és nem utolsó sorban: brutális! Nem véletlenül kapott a film R besorolást (itthon 18+).

Az, ahogy a néző szeme láttára átszúrta McCall a delikvens állán a dugóhúzót, és mindeközben hallani a csontok roppanását, az bizony nem piskóta. Nem ez az, amit a srácokkal megnézetnénk egy unalmas szürke vasárnapi délutánon, bár tény hogy a szülők (különösképp a fater) élvezni fogják. Aztán amikor vége egy akciójelenetnek, jön a következő felvezetése.

Az előbbi gondolatmenetet folytatva további pozitívum: az akciójelenetek. Nagyon ötletesek, jól meg vannak koreografálva, és piszok látványosak. A film előszeretettel használja az időlassítást, olykor már Michael Bay szintjén. És nem minden ölés fegyverrel történik, hanem minden, amihez McCall hozzáfér (fúró, szögbelövő, balta, olykor előkerül még egy macséta is). Az audio része is nagyon rendben van, és ez az egyik legjobb része a filmnek. A mozi adta hangzásnak köszönhetően a néző szinte érzi, ahogyan a csontok törnek, roppannak, fejek törnek ripityára, vagy ahogyan a szerencsétlen torkonlőtt ember a földön küszködik. A feszültségnöve-

kedést sokszorozza az egyre fokozódó zene, ami közben az ember már tudja, itt bizony vér fog folyni!

Viszont, sajnos nem minden patent a filmmel kapcsolatban, és néhány hiba miatt az emberben az az érzet jöhet elő, hogy ez jobb is lehetett volna. Az első az a történet, ami szinte nincs is. Tipikus bosszúfilm, semmiféle meglepetéssel nem szolgál az alkotás. Nincsen felvezetés, nincs prológus, egyszer csak bedobja a nézőt a történet kellős közepébe. Továbbá: semmit nem tudunk meg a szereplők hátteréről. Se McCall múltjáról, se Teri-éről. Annyit ugyan elmond a film hogy McCall korábban a különleges erőknél szolgált, és tett olyanokat a múltban, amikre nem büszke, de kész újra megtenni azokat. És vélhetőleg a felesége elvesztése miatt hagyta ott addigi munkáját, bár ezt se mondja el a film, csak pusztán logika alapján következtethető ki. De körülbelül ennyi az, amit róla megtudunk.

Ugyanígy Teri múltjáról sem árul el semmit a film. Miért lett prostituált, miért nem hagyta azt ott, mióta csinálja, hogy keveredett az oroszokhoz... semmi. Csak bedobja a közösbe, hogy ő ott ül a bárban, ha hívják, mennie kell, majd egyszer csak elege lesz, és jól ellátják a baját. A főgonosz is totál sablonos, a

motivációja kimerül abban, hogy egy pszichopata, és ész nélkül, mindent félredobva el akarja kapni McCall-t.

Viszont az igazi probléma a filmmel az akkor jön el, amikor a cselekmény átlépi a másfél órát. Nem fullad unalomba a film, ami jó, holott a játékidő veri a 2 és fél órát (a vágókat elküldte a rendező kávézni?), de a vége felé kínosan hatásvadásszá válik, élen a tankerhajós jelenettel. Én a hazai forgalmazó helyében a Védelmehő helyett a Terminátor címet adtam volna, mert az, amit McCall leművel, simán überel egy T1000es modellt. Az elején még mosolyog az ember azon, ahogy egymaga henteli Washington a mazsolákat, de miután a rosszfiúk egyre csak jönnek, és (állítolag) jobbak is lesznek, azonban ennek látszata nincs, ugyanolyan hidegvérrel vadássza le őket főhősünk, mint korábban, csak mondjuk megkacolódik itt-ott. De nem mondhatni azt, hogy ezek nem látványosak. És ez az egész, az McCall utolsó akciójában teljesedik ki, amikor már csak azt látni, hogy mindenütt holttestek, hősünk kezében meg egy szögbelővő (!). Ha ez nem irreális, akkor semmi.

Ennek ellenére teljesen mértékben ajánlható film A védelmező, mert bár semmi újat nem mutat, és nem is fogunk rá hónapok múlva emlékezni, viszont ameddig tart, addig elvan vele az ember.

75% Stáblista Rendező: Antoine Fuqua Főszereplők: Denzel Washington, Chloe Grace Moretz, Melissa Leo Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 25.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

AZ ÚTVESZTŐ Wes Ball csatlakozik az adaptációkészítők közé, méghozzá egy érdekes darabbal. Az útvesztő felülmúlta a várakozásokat. Írta: Santiagooo

A

ki esetleg nem olvasta volna az előző számunkban közölt háttércikket, annak elmondom, hogy egy érdekes Éhezők viadala és Kocka hibridet kell elképzelni, persze 16+-os korhatár-besorolással. Egy srác egy liftben tér magához, amely felfelé tart. Mikor megérkezik, egy tisztáson találja magát egy csapat fiú gyűrűjében. Egyikőjük sem emlékszik eddigi életére, mindössze a nevük maradt meg nekik.

Havonta egy ember jön és a tisztást körülvevő falak, mint azt a főnök elmondja, egy hatalmas, folyton változó labirintust rejt, amiben éjjel szinte lehetetlen életben maradni az úgynevezett Siratók miatt. A futárok feladata, hogy minden reggel a kapu nyitásakor berohanjanak az útvesztőbe és próbáljanak kiutat keresni.

Mikor azonban a főnök beáll helyettesíteni egyikőjüket és úgy néz ki, hogy nem ér vissza kapuzárásig, főhősünk gondolkodás nélkül beleveti magát a labirintus sűrűjébe, hogy segítsen neki…

A történet abszolút korrekten van megírva, szinte az első pillanattól kezdve jár az ember agya, érdekli a megoldás. Én személy szerint nem olvastam az eredeti művet, épp ezért (vagy ennek ellenére?) elkapott a film sodrása és lekötött elejétől a végéig. A színészeknek nem igazán kell díjnyertes játékot hozniuk, mert a történet volt olyan feszes,

44 / FilmMagazin

hogy a néző kapva kapott minden olyan alkalmon, amikor valami kiderül, hogy ne foglalkozzon azzal, hogy milyen elképesztő arcjátékkal tálalják mindezt. Thomas karaktere (Dylan O’Brien) korrekt lett és ennél többet kár is elvárni egy cselekményorientált filmtől. És a cselekmény bizony hullámzik rendesen, remekül váltogatnak a nyomasztó útvesztő és a megnyugtató tisztás között, ezzel elérve, hogy maga a néző is a nyugalommal párosítsa a tisztást, ahogy a fiúk is érzik. Pont ebből jön azonban az egyik legidegesítőbb karaktere a filmnek, Gally (Will Poulter), aki megszállottan ragaszkodik ahhoz, hogy maradjanak csak ott, ahol vannak, ne is próbáljanak elmenni 3 év után, még akkor se, ha életveszélyes ott maradniuk.

A látványvilág abszolút mai színvonalú, az útvesztő brutálisan jól van megcsinálva a letisztultságával és a Siratók is eléggé pofásan néznek ki. Az akciójelenetek felvételén tetten érhető a remek operatőri munka, amivel borzalmasan élvezetessé teszik a meneküléseket. Az egész helyszín ötletes úgy, ahogy van és ez en block elmondható az egész filmre. Egyszerűen nézeti magát, annak ellenére, hogy a karakterek megírása nagyon vázlatos lett és ezt a folyamatos történésekkel próbálták elrejteni többkevesebb sikerrel. A film vége

A film kulisszatitkait keresd az előző számunkban! viszont számomra eddig a legjobb idei cliffhanger. Abszolút kíváncsi vagyok a folytatásra, ha tehetném, már most azonnal leülnék elé. És bizony úgy érzem, hogy a sorozat folytatását illetően nagyobb potenciált hordoz, mint J-Law-féle rokona, az Éhezők viadala. Itt ugyanis ténylegesen van rá lehetőség, hogy éles váltásokat közvetítsenek a részek között és ne ugyanazt nézessék meg velünk kétszer-háromszor.

Mindent összevetve nekem eddig ez a film az év legnagyobb pozitív csalódása és azt gondolom, hogy ha az összes adaptáció ezt a szintet képviselné, akkor nem lenne probléma, hogy Hollywood bizony kezd kifogyni az ötletekből.

75% Stáblista Rendező: Wes Ball Főszereplők: Dylan O’Brien, Will Poulter, Kayla Scodelario Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 18.

EXTRA

ÚJRANÉZTÜK A BOURNE-TRILÓGIÁT Egy feledékeny ügynöknek rövid idő alatt sikerült az, ami nagyon keveseknek: felejthetetlennek maradnia. Írta: TomPowell

R

obert Ludlum hőse kétségtelenül meghatározta – és teszi azt még mindig – az akciófilmes trendeket a 2000-es évek első évtizedében. Ebben közreműködött az is, hogy az író a hangvételt tekintve megtalálta a tökéletes egyensúlyt a regényeiben: nem ment el annyira a könnyed extrémitások felé, mint Ian Fleming James Bond-ja, viszont közel sem volt olyan száraz, mint John le Carré novellái, ezzel pedig meglepően hiteles, mindamellett izgalmas képet festett a hírszerzésről, tehát filmes alapanyagnak ideális volt. Persze ehhez kellettek olyan alkotók, mint Doug Liman, Paul Greengrass vagy a szerephez meglepően jól passzoló Matt Damon, hogy az olyan háttéremberekről, mint a forgatókönyvíró Tony Gilroy vagy a zenéért felelős John Powell már ne is beszéljünk, de persze a halhatatlansághoz mindig göröngyös út vezet.

46 / FilmMagazin

A BOURNE-REJTÉLY (2002) A hidegháború befejezése után nem lehet azt mondani, hogy tobzódtunk volna a kémthrillerekben, hiszen az eredeti szakmához hasonlóan a filmeseket is új helyzet elé állította a világ átrendeződése. A ’90-es évek első felében James Bond mély álomban szunnyadt, hogy aztán hatalmas robajjal térjen vissza és vezesse át hősét a XXI. századba, mellé pedig betársult Tom Cruise is a lehetetlen küldetéseivel. Ugyanakkor mindkét franchise csak kiindulási alapnak használja a spionok közegét és inkább képviselik az akciókaland műfaját, semmint a hideg konspirációk világát, habár a 007-es legutóbb éppen visszatérni látszott oda, ahonnan 50 évvel ezelőtt elindult. Ráadásul az olyan látványfilmek, mint a Mátrix, a Star Wars előzménytrilógia, vagy a két fantasy titán, a Harry Potter és A Gyűrűk Ura is a nézők valóságból történő

menekülését hivatott elősegíteni, aminek egyik legfőbb oka a millenniumot követően a szeptember tizenegyedikei tragédia volt.

Utóbbi kihatással volt az első Bourne-mozira is, a filmet ugyanis 2001 őszén mutatták volna be, azonban a terrortámadás okán jobbnak látták a premiert fél évvel elodázni (amit még egyszer megtettek, hogy ne Matt Damon másik filmjével, a Szilajjal mutassák be egy napon), valamint a keretes szerkezetet is elhagyták, melyben Bourne viszszaemlékszik a filmben történtekre (ez egyébként a DVD-n megtalálható opció). Emellett pedig ott volt a rendező, Doug Liman személye is, akinek az olyan kisköltségvetésű, de egy bizonyos réteg körében kultstátuszt kivívó filmek, mint a Bárbarátok és a Nyomás! után ez jelentette a nagy hollywoodi kiugrást, aki a producer Frank Marshall (Indiana Jones filmek) mellett a főszereplő

Matt Damon-nal is összerúgta a port, részben a folyamatos újraforgatások miatt. Pedig Liman alapkoncepciója, miszerint felidézi az európai krimik hangulatát, mellőzve a CGI-t, és egy lényegesen realistább megközelítést alkalmaz, de közben a korhoz is igazítja Ludlum hősét (akinek már volt egy szóról szóra történő, két részes feldolgozása 1988-ban Richard Chambarlain-nel a főszerepben) alapvetően szimpati-

kus és többnyire működőképes is. A probléma az, hogy az alapvetően érdekes alaphelyzetet, vagyis a szuperügynök amnéziáját, az én keresését és az ebből fakadó (némileg újszerűnek ható) morális válságát nem sikerült megfelelően kiegyensúlyozni a történet alkotta suspenseszel, így a szufla a film végére elfogy és ez leginkább Chris Cooper korrekt, de alulírt figuráján érződik a leginkább.

FilmMagazin / 47

EXTRA AZ ÍRÓ: ROBERT LUDLUM Ha kémregényről van szó, akkor a műfaj kiemelkedő alakjai között John Le Carré és Tom Clancy mellett Robert Ludlumot szokás még megemlíteni, ami azért vicces, mert Ludlum nem készült írónak, színi tanodát végzett és már 40 éves is elmúlt, amikor az első regénye megjelent. Műveit több, mint 30 nyelvre fordították le, sikere pedig letaglózó volt, a kritika mégse szerette, főleg stilisztikai problémákat emlegettek vele kapcsolatban. Persze kit érdekel a kritika, ha a könyvek 200 millió feletti eladást produkáltak világszerte? A sikerre Hollywood is felfigyelt, és 1988-ban el is készült A fantom című regény rendkívül szöveghű filmváltozata, Richard Chamberlaine-nel a főszerepben, ám ez akkoriban nem sok vizet zavart. Meglepő adat, hogy az író nem sokkal a halálát okozó szívrohama előtt egy 15 könyvre szóló szerződést kötött a kiadójával.

Magának a szériának viszont kétségtelenül a legfurcsább húzása, magát a címszerepet alakító Matt Damon. A hétköznapian kölyökképű ábrázata ugyan tökéletesen passzol egy a múltját kutató szuperügynökhöz, kételyeit, félelmeit viszont már nem mindig sikerül elhitetnie a nézővel, ahogy az erőltetett szerelmi szál sem működik, az egyébként elégséges teljesítményt nyújtó Franka Potentével, így hiába feszültek és ütősek az akciók (mint például a menekülés a bankból vagy az autósüldözés), nincs sem elég nagy súlyuk, sem pedig elég nagy tétjük…

Most még.

A BOURNE-CSAPDA (2004) A nehézkes forgatási körülmények ellenére is az első rész a 60 millió dolláros gyártási költségeit csak az Egyesült Államokban sikeresen megduplázta és alapvetően a kritikák is szerették, tehát adta magát, hogy Ludlum második könyvét is feldolgozzák, persze továbbra is kiindulási alapként, és nem szó szerinti adaptációként kezelve a könyvet, lévén az még javában a hidegháború alatt íródott. Értelemszerűen Liman röpült (de executive produceri státuszban azért megmaradt) és kerestek egy olyan rendezőt, akivel könnyebb együttműködni, de közben friss vért is hozna a szériába.

Az ilyen esetek Hollywoodban (különösen mostanság) általában nem jelentenek mást, mint egyszerű bérmunkát, de itt szerencsére épp az ellenkezője történt. Marshall-ék igyekeztek megtartani az előző rész csonttörő, ugyanakkor realisztikus hatását, de egy folytatáshoz mérten emelni is a téteket. Végül a brit Paul Greengrass-t maga a főszereplő, Matt Damon hozta a fedélzetre, akinek különösen tetszett a direktor azt megelőző, többszörösen díjnyertes munkája, az 1972-es, észak-

48 / FilmMagazin

írországi zavargásokat feldolgozó Véres vasárnap és annak dokumentarista stílusa.

Greengrass pedig abszolút jó választásnak bizonyult. Először is ügyesen továbbgördítette az első rész cselekményét a még mindig múltját egyszerre kutató és attól kí-

sértő Bourne-nal, a cselekményt hihetetlenül feszesre vette (az egész film másfél órás) és megfosztotta minden felesleges sallangtól, így az első rész halovány szerelmi szálára hamar pontot tesznek, ezáltal nem csak jelentős érzelmi motivációt adva a főhősnek – nem csak erre, ha-

>> LUDLUM HŐSE KÉTSÉGTELENÜL MEGHATÁROZTA – ÉS TESZI AZT MÉG MINDIG – AZ AKCIÓFILMES TRENDEKET A 2000-ES ÉVEK ELSŐ ÉVTIZEDÉBEN. << nem a következő részre is – hanem ezzel megteremtve azt az abszolút XXI. századi magányos főhőst, aminek már az első rész is próbálta (sikertelenül) beállítani: egy csendes, de vérprofi gyilkoló gépnek, aki nem sebezhetetlen, és aki megkérdőjelezi önmaga emberségét és egykori felettesei tetteinek a jogosságát. Utóbbi egyébként felfogható a Bush-éra kritikájaként is, amit az első részből visszatérő, de némileg profilt váltó Brian Cox figurája csak még jobban aláhúz.

Mostanra pedig Matt Damon és Bourne karaktere is teljes mértékben egymásra talált, ugyanis szűk

színészi eszköztára remekül paszszolt a mostanra csendes, de profi ügynökké váló figurához. Az újonnan belépők közül a Bourne utáni hajtóvadászatot vezető Joan Allen viszi a prímet a szigorú Pamela Landyként, Karl Urban bérgyilkosa pedig van olyan jó, mint az előző rész szótlan Clive Owen-e. Mindemellett a rendező a dokumentarista látásmódjával elérte, hogy a néző ott legyen az akció sűrűjében és a saját bőrén érezze az ütéseket, lövéseket és karambolokat, ami leginkább a fináléban, minden idők legjobb autósüldözéses jelenetében érződik, a nézőben komoly kétsége-

FilmMagazin / 49

EXTRA >> A

TÖRTÉNETNEK VISZONT NEM MINDEN ASPEKTUSÁT SIKERÜLT KIHASZNÁLNI, AMI CSAK EGY ESETLEGES FOLYTATÁSBAN LENNE LEHETSÉGES, ESETLEG CROSS FIGURÁJÁVAL ÉS A SZÉRIA NÉVADÓJÁNAK KÖZÖS AKCIÓZÁSÁVAL. HA EZ A RÉSZ NEM IS MINDEN ÍZÉBEN, AZ MINDENKÉPP FELEJTHETETLEN LENNE. <<

A BOURNE HAGYATÉKRÓL ÍRTUK: A Bourne-hagyatékot nem lehet egyértelműen folytatásnak, vagy spin-off-nak nevezni (habár utóbbihoz áll a legközelebb), mivel a cselekmény az Ultimátum történéseivel párhuzamosan zajlik. Aaron Cross (Jeremy Renner) éppen egy titkosügynök továbbképzésen vesz részt, amikor Jason Bourne New York-i ámokfutása következményeképpen Eric Byer ezredes (Edward Norton) a károkat enyhítendő elkezdi felszámolni a fontosabb programokat, és nem éppen barátságos elbocsájtó szép üzenet formájában. Valahogy azonban mind Cross, mind az ügynökök speciális gyógyszereiért felelős kutató, Dr. Martha Shearing (Rachel Weisz) túléli a tisztító akciót, majd együttesen próbálnak megoldást találni a felmerülő problémára.

A Bourne-mozik, noha okosan vannak tálalva alapvetően egyszerű akciófilmek. A főhős nyomoz valamilyen ügyben – ne adj Isten, még egy csábos segítője is akad – miközben a fél elhárítás a nyomában van, hogy a mocskos kis titkát eltussolja. A Bourne-hagyaték ilyen téren pedig tökéletesen illeszkedik a sorba, amiben éppúgy megtaláljuk a rideg irodabelsőkben a sötét konspirációkat, mint a szokásosan magas színvonalú járműves üldözéseket. Ugyanakkor hőse némi vérfrissítést is hoz a franchiseba. Aaron Cross elődjével szemben tökéletesen tisztában van a múltjával, kevésbé kerüli a kihívásokat, valamint kíváncsibb (és beszédesebb) természet, mégis az identitás keresés hiányában kevésbé izgalmas. Ez viszont nem jelenti azt, hogy az újabb szuperügynök ne lenne érdekes, Jeremy Renner pedig egyből szimpatikussá teszi számunkra a figurát, még úgy is, hogy messze nem használtak ki minden lehetőséget a karakterével kapcsolatban. Rachel Weisz is abszolút hitelesen hozza a bajba jutott doktornőt, néha azonban már túlzásba viszi a sikítozást. A főgenya szerepe most Edward Norton-nak jutott, aki amilyen izgalmasnak indult, annyira érdektelen lett a végére, de ez inkább a forgatókönyv hibája.

Akik azonban a Greengrass féle pörgést várják el a filmtől, csalódni fognak, ugyanis Gilroy Bourne-ja sok rokonságot mutat a tíz évvel ezelőtti nyitó epizóddal. Ahhoz hasonlóan ez is egy bevezető fejezet, és hiába vannak meg az alapok, az új szereplők bemutatása és felvezetése a játékidő jelentős részét teszi ki, ami néhol a tempó kárára válik. Az ezúttal is forgatókönyvíróként tevékenykedő Gilroy azonban ügyesen tágítja a Bourne-univerzum határait, most sokkal jobban belelátunk az ügynökök működési mechanizmusába, így képes végig fenntartani az érdeklődést, részben a már említett színészek bravúros játékának köszönhetően.

A Bourne-rejtély a kémfilmek olyan klasszikusának szellemiségét idézte meg, mint amilyen a Francia kapcsolat, a Hagyaték ezzel szemben inkább A keselyű három napjára hajaz. Itt most némileg kevesebb az akció – és a túlzottan rángatózó kamerát is a sarokban hagyták, de Cross lelkivilága nem is olyan zaklatott, mint Bourne-é volt, így indokolt volt a másfajta megközelítés – de persze a manilai fináléban mindenki megtalálja a számítását.

A történetnek viszont nem minden aspektusát sikerült kihasználni, ami csak egy esetleges folytatásban lenne lehetséges, esetleg Cross figurájával és a széria névadójának közös akciózásával. Ha ez a rész nem is minden ízében, az mindenképp felejthetetlen lenne.

50 / FilmMagazin

ket támasztva a felől, hogy a vértől tocsogó főhős ép bőrrel kerül ki a kalandból. Greengrassnak pedig úgy sikerült rákontráznia az első részre, hogy közben nem ment át agyatlan akciózásba. Sőt! A film középső részében lényegi akció nem is történik, vagy legalábbis nagyon kevés, és jobbára csak Bourne és a CIA (vagy az aktuális helyi szerv) közötti fogócska zajlik, viszont a feszes narratívának hála végig székbe szögezi a nézőt, egészen a drámai végkifejletig, ezzel pedig a műfaj egyik legjobbjává avatva az amnéziás ügynök második kalandját.

A BOURNE-ULTIMÁTUM (2007) A rendező váltás nemcsak a kritikai visszhangon, hanem a kasszáknál való szereplésnél is érződött (75 milliós gyártási költségre egy százassal kontrázott rá a bevétel csak Amerikában), így három évvel később jöhetett a harmadik rész, és ez idő alatt a rendezőként visszatérő Greengrassnak is sikerült növelni szakmai ázsióján az Oscar-jelölésig eljutó A United 93-assal. Ennek tükrében nem csoda, hogy harmadjára olyan kirobbanó anyagi és kritika sikert (többek között három technikai Oscar-díjat) értek el, mint amilyen fékevesztett tempót az Ultimátum diktál. Én mindezek ellenére némileg mégis értetlenül állok a mennybemenetel előtt.

Azt viszont szögezzük le, hogy ez az epizód egy nagybetűs ADRENALIN LÖKET, ami úgy feltölt energiával, hogy egy ütve fúró is felesleges lenne falbontáshoz, mert olyan könnyedén kifejeled a ház oldalát, és amely még most is könnyedén maga mögé utasítja az akciófilmek nagy részét. Greengrass itt járatta csúcsra az ő realisztikus, ”kamerarángatós” stílusát, viszont újat mondani már látványosan nem tudott.

Ugyanis A Bourne-ultimátum kizárólag az elődök lefektette alapokat hasznosítja újra, és van, amit már pofátlan módon: Bourne-t megint emlékek gyötrik, miközben megint ráterelődik a gyanú; ismét szembesíti a rá vadászó ügynököt (a széria talán legjobb ellenlábasát szolgáltató David Strathairn-t), hogy hazudik; a finálé megint egy autósüldözésbe torkollik; ezúttal még erősebb a Bush-kormányzati kritika a CIA vezetőségének felelősségre vonásának képében, vagy a most már egyértelműen izzadságszagúan beemelt Nicky hajvágás jelenete is az első részt idézi, ahogy a záró képsorok is, amelyek viszont remekül keretbe foglalják a trilógiát.

Röviden: ennek a résznek van a legkevésbé története. Pontosabban fogalmazva: csak az elsőnek volt igazán, amit a folytatás még ügyesen továbbgondolt, míg a harmadiknak már nincs, de Greengrass és a forgatókönyvíró Tony Gilroy ezt

ügyesen leplezi, ebben pedig a még mindig reális akciók mellett nagy szerepe van az olyan ötletes narratív elemeknek, mint a második rész zárójelenetének kulcsmomentummá emelése (ezzel az idősíkokat is megkeverve), valamint a továbbra is egyszerre esendő és kemény főhősnek, akit Damon továbbra is hitelesen hoz. Ennél fogva hiába van az izgalmi csúcspont az első epizódhoz hasonlóan most is a film közepén és hiába nincs igazán érzelmi kiteljesedés, mint amilyen a második rész könyörtelen (ön)vallomása, Mr. Bourne sikeresen beverekedte magát a filmvilág hallhatatlan akcióhősei közé, ami csak a legnagyobbak érdeme.

FilmMagazin / 51

SOROZAT

AZ IDEGEN

OUTLANDER Egy kicsit más, egy kicsit érzelmesebb, egy kicsit kevésbé drámai, mégis minden ízében igényes, és szerethető. Írta: Holhós Linda

52 / FilmMagazin

A

nnyit nyavalyogtam arról, hogy mennyire nincs értelmes sorozat indítva manapság, hogy engem ért a legnagyobb meglepetés, amikor egy véletlen folyamán beleakadtam ebbe a kis szösszenetbe. Rendben, el kell ismerni, hogy ez a sorozat, nem az a sorozat, amiben übernagy vállról indítható légvédelmi rakéták szaggatják cafatokra a böhöm méretű űrsiklókat, és nem is az a sorozat, amiben zombi hadak népszerűsítik az emberi lét minél széleskörűbb felhasználásának módozatait…

Nem. Ez a sorozat sokkal… lágyabb. Ez a sorozat kérem alássan, első sorban inkább a női szíveknek lesz kedves – amin nem fogunk egy percig sem megdöbbenni, mivel nem szól semmi másról a történet, csak skótokról. Ergo, olyan férfiak tömegéről, akiknek izmos lábszárát – és egyéb meghatározó testrészét – szoknya fedi. A skótokról amit még tudni illik ebben a kontextusban – ha az ember lánya valamirevaló

romantikus könyv, és filmimádó –, hogy ezek a férfiak izmosak, barbárok, hörögnek, és nyersek… plusz ugyebár a szoknya. Ebből következik, hogy aki kedveli az ilyen, kicsit klasszikus irányt követő történetvezetést, az nem fog elmenni emellett a sorozat mellett.

Mint annyi mindennek, ennek a produkciónak is van egy könyves előzménye, amit – nagy bánatomra – eddig még nem sikerült elolvasnom. Diana Gabaldon azonos című könyve 1991-ben jelent meg először, és ezek szerint sikerült osztatlan sikert aratnia.

Maga a sztori magába foglal egy kis misztériumot is – ami lehetne egy hangyányit erőltetettnek ható, de én ezen a tényen könnyűszerrel átléptem, mert hát ugyebár a skótok… (Nézzétek el nekem a részrehajlást. Skótfixált vagyok…)

A fő mozzanat pár mondatban: a II. Világháborút követően, egy ifjú házaspár Skóciába utazik egy rendhagyó második nászútra – teszik ezt

azért, mert közel öt éven keresztül nem látták egymást (férjuram katona volt a hírszerzésnél, asszonykánk nővér volt a fronton). Miközben dúl a l’amour, gerléink meglátogatnak egy Stonhenge-szerű építményt, ahol hölgyeményünk egy nagy szikla megsimogatását követően visszarepül az időben az 1700-as évek második feléig – tudom, érzem az izzadságszagot, nem foglalkozom vele… Mivel hölgyikénk angol születésű, így a skótok rögtön angol kémnek hiszik. A későbbiekben pedig az angolok fogják majd skót kémnek hinni. És akkor innentől az összes romantikus fordulatnak örvendezhet a nagyérdemű, amit csak megalkotott eddig ez a művészeti iparág, mert lesz itt zokogás az elhagyott kedves miatt, majd lesz lelki fájdalom az új szerelem miatt, lesz itt forradalom, felkelés, lótrágya, fűző, és abroncsos szoknya. Meg lesz egy egész epizódot átívelő szűzies ártatlanságot szerepeltető szex is.

Kérdem én: mi kellhet még? Van

FilmMagazin / 53

SOROZAT

vér, van dráma, van szerelem, van humor, és mindez a világ egyik legfestőibb táján. A férfiaknak sem kell szükségszerűen sikítva menekülni ezelől a remek elől, a tapasztalat mondatja velem: akkor is túl lehet élni az élményt, ha valakinek esetleg xy kromoszómája van. Legalábbis a férjem szerint. (Természetesen a lelkesedés az egy más dolog…)

Szerintem a Starz csatorna, aki ezért az adaptációért felelős, sem számított akkora sikerre, mint amekkora sikert végül is elkönyvelt eddig a sorozat. A pozitív visszajelzés oka részemről abban keresendő, hogy ezzel a szériával a csatornának sikerült a fogyasztói társadalomban egy olyan lyukat betömnie, ami már hosszú évek óta nem volt rendesen eldugaszolva. Hisz ha belegondolunk, a sok keleti, meg török, meg brazil romantikusnak csúfolt kezdeményezésektől eltekintve, olyan kedveskedő katyvasz, mint jelen alkotásunk is, nem nagyon szerepelt a porondon – legalábbis nem igényes formában.

54 / FilmMagazin

Mindenesetre a közvéleménnyel párhuzamosan a csatorna is úgy véli, hogy vétek volna nem folytatni ezt a művet, így 2015 elejére ígéri az első évad folytatását. Igen, itt fellelhető némi logikai bukfenc – vagy némi nagyfokú óvatosság –, mivel az első évad 8. része után, a termelési folyamat megakadását tapasztalhatják a követők. Hogy milyen indíttatás vezérelte a Starz-t arra, hogy ilyen kacifántosan kivitelezze az első évadot, hát szerintem erre még ők sem tudnának logikus választ adni. De nem is ez a lényeg.

A csatorna 2015 elejére 16 epizódot ígér, a már meglévők mellé – ami bárhogyan is számolom, kétszer annyi lesz, mint amennyit eddig leforgattak.

A számszerű adatok közül a legmegdöbbentőbb, hogy az első évad, első epizódja egy hét alatt 5 millió nézőt vonzott magához, ami azért már egy elég szép kis nézettség.

Ami még a hitelességet segíti elő: aki úgy határoz, hogy nekiveselkedik eredeti nyelven a sorozatnak –

mert azt ugyebár nem tudni előre, hogy magyar adó mikor fogja vetíteni, vagy hogy fogja –e egyáltalán – az készüljön fel a brutális akcentusra, mivel elég sok szereplő tényleg skót származású, akik pedig nem, azok piszok jól alkalmazkodnak.

Második: a sorozat felvezető zenéje valami fület gyönyörködtetően szép melódiára épül – ami a változatosság kedvéért, szintén skót népdalszármazék. (Hiába, itt minden arról szól, hogy beskótuljon az ember…)

Nagyon tetszik még, hogy a kalandos történet még egy kis növénytannal is kiegészül. Főhősnőnk egy két lábon járó gyógynövény-lexikon, ami már eleve determinálja nekünk – ezen a téren kevésbé művelt nézőknek – hogy helyenként csodálkozni fogunk. Szerencsére az alkotók nem estek bele abba a csapdába, hogy a nyílt lábszártörést is meggyógyítják egyetlen kamillafőzettel… Így megmarad az érdekesség érzete, a túlzás hisztije nélkül.

Szereplők tekintetében sokat nyilatkozni nem tudok, a sorozat leg-

főbb erőssége nem a nagy nevekben rejlik, de ez nem hat ki a színészi játékra – mindenki úgy teljesít, ahogyan az elvárható. A hősnőnket játszó, itt-ott teljesen pőrén kitárulkozó Caitriona Balfe, kellően bájos, és acélos, a férfi szereplők közül pedig a Jamie Fraser-t alakító Sam Heughan, pont a megfelelő mértékben göndör hajú, és kék szemű, és izmos. Szereplők közül a legnehezebb helyzetben a Frank / Jack Randall-t játszó Tobias Menzies lehetett, mivel neki két helyen, két időben, két különböző karaktert kellett megszemélyesítenie. Egyszer, mint Claire Randall (az időugró aszszonyka) kedves, és ragaszkodó férjeként kellett hihető produkciót hoznia, máskor pedig, mint angol szadista katonatiszt kellett meggyőző alakítást nyújtania (csak halkan jegyzem meg, ha a névből eddig nem vált volna nyilvánvalóvá, hogy a két úriember rokoni kapcsolatot ápol egymással, ez egyik a másiknak az őse – igen itt is érzem az izzadságszagot, de továbbra sem

>>

A SOROZAT FELVEZETŐ ZENÉJE VALAMI FÜLET GYÖNYÖRKÖDTETŐEN SZÉP MELÓDIÁRA ÉPÜL, AMI SZINTÉN SKÓT NÉPDALSZÁRMAZÉK. << érdekel a dolog). Bár nekem – ahogy vélhetően a többi női nézőnek is – a skót Jamie karaktere sokkal vonzóbb, mégis el kell ismernem, hogy Mr. Menzies mindkét szerepben jó, mi több, szociopataként egyenesen kiváló.

Mindent összevetve: ez a sorozat megéri az odafigyelést. A maga kis kellemes, lágy sodrású valójában, pont megfelelő kikapcsolódás, egy fáradt és hosszú munkanap után.

Kortól, és nemtől függetlenül ajánlom mindenkinek. Nőknek elsősorban a teljesen egyértelmű okok miatt, a férfiaknak azért, mert egy csendes este, összebújva a szeretett kedvessel, és ezzel a műsorral, kimeríti a nem túl csöpögős romantika minden aspektusát – és mint tudjuk az elégedett nő, kedves nő (abba most nem menjünk bele, hogy milyen a nem elégedett nő).

FilmMagazin / 55

FILMKLASSZIKUS

HALLOWEEN A RÉMÜLET ÉJSZAKÁJA Ha október, akkor ugye horrorfilmek orrba-szájba. Ha pedig horrorfilmek orrba-szájba, akkor mi sem egyértelműbb annál, mint hogy elővesszük azt a filmet, ami abszolút etalonnak számít a zsánerben. Etalonnak, illetve azon kívül mérföldkőnek, klasszikusnak, iskolapéldának ugyanúgy mondhatjuk, mint egy filmrendező pályafutásának minden tekintetben kiemelkedő darabjának. Ez a Halloween. John Carpenter, hölgyeim és uraim! Írta: Sanya08

S

zigorúan figyelembe véve azt, hogy a Halloween mennyi mindennek az alapja és hogy úgy általában a slasher-filmeket tőle eredeztetjük, még nem feltétlen biztosítaná azt, hogy egy olyan filmmel van dolgunk, mely a mai napig nem veszített hatásából. Ugyanakkor, objektíven nézve, pontosan ez a helyzet áll fenn. Megnézve ezt az 1978-ban bemutatott, pofátlanul alacsony költségvetésű kis horrorfilmet, döbbenetes hatást kelt. Pedig eltelt

56 / FilmMagazin

már kemény harminchat esztendő azóta, mióta először felcsendült az a vészjósló és alapvetően baromi egyszerű, minimális taktusból álló főcímzene.

Pedig tényleg annyira egyszerű az egész: egy kicsiny város Halloween éjszakáján vérfürdő helyszínévé válik. Michael Myers rettegésben tartja a környéket. Közben adott három tinilány: a szende szűz, a szexmániás, illetve a kevésbé szexmániás. Plusz egy kisfiú. Indul-

hat a hentelés! De talán – ahogyan az Alien-nél is – az egyszerűség a kulcsa a tartós sikernek.

Carpenter rendezői pályája során megannyi alkalommal foglalkozott már a természetfelettivel és a gonosz erőkkel, de talán itt sikerült a leginkább megragadnia a dolgot.

Michael Myers alakjában – hiába ölt hús-vér testet – magát a Gonoszt üdvözölhetjük. A természet egy makacs és szótlan salakanyagát, aki nem ismer könyörületet, sem pedig

FIGYELEM! A film október 31-én ismét a mozikba kerül, így aki szeretné nagyvásznon is megcsodálni eme remekművet, az semmi esetre se hagyja ki ezt a lehetőséget!

kegyelmet. Myers egy természeti erő, amit nem lehet elpusztítani.

Rejtélyes, kiismerhetetlen: épp ettől félelmetes. Épp ezt nem értette meg Rob Zombie és épp ezért lett az ő remake-je egy otromba, trágár hányás. Mert a Gonosznak nem lehet háttértörténetet adni, nem lehet budipszichológiát alkalmazni a lényegére, akkor éppen hogy elvész az értelme. Carpenter itt egyszerű, szinte már skiccnek tűnő vonásokkal ruházza fel ezt a szituációt, de amilyen egyszerűen viszi véghez, olyannyira komplex és működőképes az eredmény: félelmetes még mai szemmel nézve is az a jelenet, amelyben Myers csak úgy felbukkan az út másik oldalán és csak nézi a fiatal Jamie Lee Curtis-t. Vagy amikor Loomis beszél egykori pácienséről és minden kimondott szaván érezzük: van miért félnünk tőle és nem véletlenül nem beszél róla emberként, hanem egy „valami”-ként.

De egyébként ugyanígy felemlegethetjük (és mi a francért ne tennénk?) a nyitójelenetet. Maga a megvalósítás ötlete ugyan nem Carpenter sajátja (más horrorfilm is élt már ezzel a POV-effektussal), de

nem teszi kevésbé zseniálissá. Itt is megragadom az alkalmat, hogy kimondjam: csessze meg Rob Zombie a hülye budipszichológiáját, a kis szőke Myers a legártalmatlanabb tekintettel, késsel a kezében sokkalta nyomasztóbb látvány a kontextust nézve, mint a remake állatkínzása, meg redneck, paraszt, szókimondó családi háttere.

A másik, amit a Halloween adott nekünk Myers karakterén kívül (ugye azt nem kell mondani, hogy természetesen egy csomó folytatás is készült még anno), az a Carpenter-re oly jellemző, szintetizátoros filmzene. Megint: amilyen egyszerű, olyannyira hatásos és fantasztikus.

Nélküle is élnek a jelenetek, de ezzel a zenével válnak igazán, abszolút működőképessé, e nélkül talán nem is lenne annyira jó a film. Persze, jó lenne. De nagyon nagyot dob a dolgon Carpenter muzsikája. Ne is vitassuk. Hátborzongató, fülbemászó, hangulatos.

Illetve: Jamie Lee Curtis egyik első filmszerepe. Sikolykirálynők egyike volt és lesz is örökké, mert amit a film utolsó harmadában alkot (sikítozást illetően), az irigylésre méltó.

De nem csak az, egyéb téren is szépen teljesít, nagyon jól hozza az ártalmatlan kislányt, aki minden erejével azon van, hogy túlélje az estét. Az estét, ami után soha a büdös életben nem lesz már a régi, mert olyan sebet ejt a lelkén. Ez a másik, ami megkülönbözteti ezt a filmet a többi, átlagos slasher-filmtől: tudjuk, hogy ezek az események nem maradnak következmények nélkül, mert igazi emberekként tekintünk a főszereplőkre, nem csupán bohócokra. A félelem igazi, a horror igazi. Donald Pleasance alakítja a másik emlékezetes karaktert.

Loomis egyrészről kissé bohókásan fest, másrészről pedig halálkomoly figura. Ezt a kettősséget kétlem, hogy bárki más ennyire jól elő tudta volna adni. Irtó módon megmosolyogtató jelenet például, amikor a Myers-ház körül ólálkodó gyanútlan gyerkőcöket elijeszti a bokor mögül, majd pár pillanattal később őt ijesztik meg. Apróság, de sokat elárul a karakterről.

A Halloween egy olyan film, amit muszáj megőriznie az utókornak. Ez eddig nagyon jól sikerült és remélhetőleg ezek után is így fog menni.

Tulajdonképpen egy perfekt filmről beszélünk, amiben egyszerűen minden a helyén van: félelemkeltés, némi humor az oldáshoz, szerethető karakterek és nyugtalanító érzés, mely a stáblista alatt még csak fokozódik bennünk. A Mumust nem lehet kinyírni. Mindig ott lesz a sarkunkban.

FilmMagazin / 57

KÖV. HÓNAP AZ ÉHEZŐK VIADALA: A KIVÁLASZTOTT - 1. RÉSZ Egyre ütősebb Az Éhezők Viadala szereplőgárdája, hiszen az első két részben megismert karakterek szinte mindegyike visszatér a harmadik epizódban, így Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Liam Hems-worth, Jena Malone, Sam Claflin, Woody Harrelson, Philip Seymour Hoffman, Donald Sutherland, Elizabeth Banks és Jeffrey Wright is látható lesz a filmben. De, hogy még ez sem legyen elég két újabb karakter szerepére is olyan sztárok szerződtek le, mint Natalie Dormer, valamint Julianne Moore, sőt, egyes források John Cusack esetleges feltűnését is pletykálják. A harmadik rész története egyébként ott folytatódik, ahol a második abbahagyta, a második epizód végén elinduló végső, nagy Kapitólium elleni forradalmat meséli el, melynek szimbóluma a film főhőse, Katniss Everdeen!

FÖRTELMES FŐNÖKÖK 2 A főnököktől nehéz megszabadulni.

Nick, Dale és Kurt (Jason Bateman, Charlie Day, Jason Sudeikis), a három jó barát, aki jobb híján gyilkosságra is vállalkozott volna, hogy megmeneküljön a basáskodó főnökök rabigájából, végleg a maga ura akar lenni. Magánvállalkozásba kezdenek, ám a főnöktelenség örömei nem sokáig tartanak. Egy ravasz befektető (Christoph Waltz) tönkreteszi őket, és ők - jogi lehetőségek, és jobb híján - emberrablással próbálják megoldani a helyzetet. A mágnásnak ugyanis van egy kellemetlen, elkényeztetett nagyfia (Chris Pine), akit az isten is túsznak teremtett. A váltságdíj pont megmentheti a három lükét a csődtől. Egyedül azt felejtették ki a számításból, hogy a) teljesen alkalmatlanok b) a barátaik segítsége csak tovább ront a helyzetükön. És akkor még Dale pajkos exfőnökét (Jennifer Aniston) bele sem kalkulálták a tervbe.

58 / FilmMagazin