2014szeptember

A VÉDELMEZŐ I KAMUZSARUK I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. szeptember

ISMÉT MOZIKBAN A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL

TIZENKÉT ÉV TÖRTÉNETE

SRÁCKOR LÁTTUK AZ ÉV LEGÉRDEKESEBB FILMJÉT! SZERELEM UTOLSÓ VÉRIG? HOLTODIGLAN

KEDVES OLVASÓK! A

nnyi minden került az ehavi FilmMagazinba, hogy nem is tudom hirtelen, mivel is kezdjem a felsorolást: ennyire változatos tartalom nagyon régen volt már szeretett újságunk életében. Na, de kezdjük az elején!

Sokat gondolkoztunk azon, hogy az Alien-t, a Holtodiglant, vagy a Sráckort tegyük-e címlapra, aztán végül a legutóbbi mellett döntöttünk, egész egyszerűen azért, mert az év (eddigi) legjobb filmje, amire muszáj felhívni a figyelmet. Ennek szellemében nem csak egy 3 oldalas kritikát, de egy 6 oldalas háttércikket is olvashattok a szeptember 18-án debütáló moziról.

Október 2-án érkezik az év legjobban várt thrillere, a Holtodiglan, úgyhogy a bemutató előtt összeszedtünk Nektek minden lényeges információt a filmről, hogy semmi se kerülje majd el a figyelmeteket, amikor beültök a moziba. Sőt, vállalkozó szellemű kolleginánk még a könyvet is elolvasta, amit Nektek is jó szívvel ajánlok, akár már a film megtekintése előtt is, egyrészt mert nagy élmény, másrészt pedig mert lesznek eltérések a két médium cselekménye között!

Természetesen nem feledkeztünk meg arról sem, hogy szeptember 4én ismét mozikba került A nyolcadik utas: a Halál, az örömteli eseményt pedig egy 4 oldalas kritikával ünnepeltük, ráadásul a Filmklasszikus rovatban a második rész is kivesézésre került!

Szerencsére a hazai filmgyártás is kezd egyre jobb produkciókat kitermelni, és a Megdönteni Hajnal Tímeát, valamint a Fehér Isten után sikerült ismét egy nemzetközileg is elismerésre méltó mozgóképet öszszehozni. Zomborácz Virág Utóélet című filmjéről van szó, melyet nem csak láttunk, de a rendező volt olyan kedves és válaszolt néhány kérdésünkre is, így interjút is közölhetünk róla. Anyagunkat 38. oldalra lapozva találhatjátok!

Bár alapvetően filmes újság vagyunk, úgy éreztük, hogy kiemelten (6 oldalon keresztül) kell foglalkoznunk a Sons of Anarchy (Kemény motorosok) című sorozattal és annak utolsó évadával, hiszen idén ősszel minden idők egyik legjobb sorozata búcsúzik majd el nézőitől.

Jó szórakozást kívánok a szeptemberi FilmMagazinhoz, találkozunk októberben is!

CÍMLAPSZTORI: „A Sráckor címadása természetesen nem hasraütés-szerűen történt, ugyanis a film 165 perce során egy fiatal fiú életének minden fontosabb momentumába bepillantást nyerhetünk, mint pl. az első tanítási nap, az első szerelem, amiből természetesen következik az első szerelmi csalódás is.” >> 12. és 30.

KIEMELT HÁTTÉRCIKK „ A filmben a történet két szálon bomlik ki, az egyik a szokásos médiafelhajtással kísért rendőri eljárás semleges hangvételű krónikája, a másik pedig maga a házasság története, mely flashback jelenetek formájában bontakozik ki (a kisvárosi körülmények közt fuldokló, gyerekként a szülei által szó szerint hülyére ajnározott feleség nézőpontját annak naplója mutatja be).” >> 18.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp) Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.tollal.hu és www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. október 12.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

A VÉDELMEZŐ És az megvan, hogy Denzel Washington mindenkit letarol? Írta: Sanya08

M

ert igen, Denzel Washington újra mindenkin keresztül fog menni, aki egy picit is bosszantja őt, vagy valami ocsmányságot követett el. Denzel bácsi szépen halálos nyugalommal az arcán fog mindenkit hazavágni, hogy aztán cool módon elsétáljon a helyszínről. Ismerős helyzet, ugye?

Nézzük meg a Tűzben edzett férfit, nézzük meg az Éli könyvét, nézzük meg A védelmező előzetesét, és máris látjuk, hogy itt egy definitív Denzel Washington-akciófilm készül Antoine Fuqua rendezésében. Ez így önmagában véleményem szerint teljesen rendben van, más kérdés az, hogy az amerikai sorozat nyomán készült film elődjére a jelen állás szerint nem fog úgy istenigazából hasonlítani. Nem csak azért, mert az 1985-től ’89-ig tartó széria főszereplője fehér bőrű, hanem azért is, mert egyszerűen maga a mentalitás mást sugall. Fuqua filmjében a főhős magányos, bosszúálló

4 / FilmMagazin

akcióhős, aki méri az időt, hogy milyen gyorsan vágja taccsra ellenfelét, míg az Edward Woodward által játszott Robert McKall sakkjátékos módjára intézi el a dolgokat. Persze más az évtized, ezen nem is kell meglepődni.

A védelmező című film története szerint megismerünk egy férfit, aki szeretné élni csendes és nyugodt életét, miután hátrahagyta erőszakkal teli világát, de ezt páran nem hagyják. Miután találkozik egy gengszterek irányítása és hatalma

Ha a premierig szeretnél hasonló típusú Denzel Washington-filmeket nézni, akkor a Déja Vu-t, a 2 kalibert és a Tűzben edzett férfit ajánljuk!

alatt álló fiatal lánnyal, úgy dönt, hogy újból felveszi a kesztyűt és teszi azt, amihez a legjobban ért.

Mondom én, hogy ismerős…

Már 2011-ben fennforgott annak a lehetősége, hogy a sorozatból mozifilm készül, ám ekkor még úgy nézett ki, hogy a Gladiátor sztárja, Russel Crowe lesz az, aki majd szépen kiegyenlíti az esélyeket a maga módján. Paul Haggis rendezővel közös projekt lett volna ez, de mivel akkori filmjük (A következő három nap) nem volt túl zajos siker, ez az ötlet szépen elhalt. Ezek után került a képbe maga Denzel Washington, akinek szintén fájt a foga erre a filmre, szerette volna vászonra vinni Robert McKall kalandjait. Mivel a színész egyébként is igen szép sikereket tud elérni a pénztáraknál, egész szép húzónévnek számít, így a stúdió inkább rá tette le a voksát, és lassan de biztosan kezdhetett formálódni a dolog.

A film másik főszereplője Denzel Washingtonon kívül egy feltörekvőben lévő ifjú sztár, Chloe Grace Moretz, aki pár évvel ezelőtt a KickAss című szuperhős-opusz egyik női (azazhogy lány) főszerepével hívta fel magára a nagyérdemű figyelmét.

Az alkotók sok gyerekszínészt megnéztek ugyan, illetve picivel idősebb színésznőt szerettek volna megsze-

rezni, de egy idő után szinte egyértelművé vált, hogy csakis és kizárólag őt akarja Fuqua. Másik fontos női szereplő a filmben Melissa Leo, aki már a Támadás a Fehér Ház ellen című filmben is dolgozott együtt a direktorral.

Richard Wenk (akinek többek között A feláldozhatók 2 könyvét is köszönhetjük) forgatókönyvíró az eredeti széria írójával (Michael Sloan) közösen írta meg A védelmező szkriptjét, mely az elmondások alapján erősen fog alapozni a főszereplő karaktert mozgató lelki folyamatokra, pszichológiai motivációkra.

Arról is lesz szó például, hogy McKall kényszerbeteg, így ezt a részét is beépítették a filmbe.

Az alkotók ezeken kívül arra is törekedni fognak, hogy még véletlenül se egy vizezett erőszakosságot alkalmazó filmet tegyenek le az asztalra. Mivel már az eredeti sorozat sem nagyon kerülte el az agressziót, illetve annak naturális, reálisabb ábrázolását (mármint nyilván egy tvsorozathoz képest), így Fuqua sem fogja majd vissza magát. Brutális erőszakra számíthatunk tehát, mely szépen szembemegy a mai PG-13 trenddel. Habár az is igaz, hogy a rendezőtől eddig nemigen láthattunk alacsony korhatáros filmet, ő bizony előszeretettel alkalmazza az erősza-

kos elemeket.

Az előzetes kritikák alapján a film szerencsére hozza a várt formáját, és egy ínycsiklandóan erőszakos, tökös akciófilmnek írják le, mellyel faszán beindul az őszi szezon, és amivel Washington sokadjára bebizonyítja, hogy bár az évek jönnek és mennek, ha valakin nem fog az idő vasfoga, akkor az bizony ő. És hogy mit hoz a jövő? Nos, a stúdió elégedettségéből kiindulva a folytatást már be is jelentették, úgyhogy hacsak nem lesz oltári nagy bukta, megnézhetjük majd második nekifutásra is, miként látja el a gazfickók baját a Denzel.

Stáblista Rendező: Antoine Fuqua Főszereplők: Denzel Washington, Chloe Grace Moretz, Melissa Leo Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 25.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

DOBOZTROLLOK Ha nem tudod, mivel ijeszd meg cseperedő gyerekedet, aki a világ rettenthetetlen harcosának képzeli magát éppen, ültesd csak be a Doboztrollok című mozira és garantáltan visszavesz az arcából. Na, nem azért mert a doboztrollok olyan félelmetesek lennének, de ezek a csintalan és bizarr teremtmények biztosan lenyűgözik őt is. Írta: Veszják

E

zek a lények Sajthida macskaköves utcái alatt meghúzódó barlangszerű otthonukban élnek és nevelgetnek egy kisfiút, Tojást. Boldog és harmonikus életet élnek, elkülönülve az emberektől; a puccos viktoriánus városka lakóit amúgy is csak a vagyon, a kellemkedés meg a finom – habár büdös – sajtok érdeklik. Lord Camen-Bert, a polgármester irányítja a települést hűséges és beképzelt fehér kalapos emberei élén. Mint mindenki más, a polgármester is elhiszi azokat a rémtörténeteket a doboztrollokról, amelyeket a gonosz Suvasz terjeszt már több mint egy évtizede. Suvasz mindenáron szeretne bekerülni a fehér kalaposok exkluzív társaságába, ezért foglyul ejti a doboztrollok

6 / FilmMagazin

barátját, Herbert Haraszt zseniális feltalálót, és a vörös kalaposok bandája élén nekivág, hogy elfogja az összes doboztrollt. A vörös kalaposok kimagasló egyéniségei a rettenthetetlen Porci úr, a suta Kópé úr és a flegma Potyka úr.

A föld alatt munkálkodó doboztrollok számára az emberek szemete valóságos kincsesbánya. A doboztrollok újrahasznosított kartondobozokat viselnek, akár a teknőcök a páncéljukat. A bádogosok vidám társasága beleássa magát a szemétbe, és mechanikai hulladékot gyűjtenek, amiből csodás találmányokat hoznak létre. A doboztrollok összetartó családja azonban egyre nagyobb veszélybe kerül a sajthidiak róluk alkotott tévképzetei és Su-

vasz galád terve miatt, ezért Tojás kénytelen a felszínre menni, a „fénybe”, ahol összebarátkozik egy másik 11 éves gyerekkel, a csodásan harcias Winnie-vel – Lord Camen-Bert kislányával. Tojás és Winnie merész tervet kovácsolnak, hogy megmentsék a doboztrollokat Suvasz ármányától, és kalandos útra indulnak, amelynek során őrült fordulatok és érzelmes helyzetek csapdái leselkednek rájuk, és mindenféle formájú és méretű hősök jelentik be igényüket az események alakítására – még derékszögűek is.

A Doboztrollok családi mozi a Coraline és a titkos ajtó, illetve a ParaNorman alkotóitól. Mindkét produkciót jelölték a legjobb animációs játékfilm Oscar-jára. Ez a harmadik

A filmhez 79 díszletett építettek, a munkában 13 modellkészítő, 12 ács, 9 díszletfestő, 8 berendező és 4 növénykészítő művész vett részt.

ÉRDEKESSÉG Egy animátor egy hét alatt általában 3,7 másodpercnyi hasznos filmanyagot készített, ami nem egészen 90 képkocka, a film elkészítéséhez 56 kamerát és 892 lámpát használtak, amelyek közül 68 fluoreszkáló fényvető volt és 190 bábut készítettek a film számára.

nagyjátékfilmje az oregoni székhelyű LAIKA stúdiónak. A 3D-ben forgatott produkció újabb előrelépést jelent a LAIKA forradalmi filmkészítési technológiában: a hibrid filmben a kézzel előállított szereplőket, kellékeket és díszleteket kézi stoptrükk -animációval mozgatják, de számítógépes animációt is használnak. A film története Alan Snow Here Be Monsters című regényén alapul.

A stoptrükk-animációs mozi annyiban hasonlít az élőszínészes filmhez, hogy létező helyszínek vannak, amelyeket meg kell építeni és dekorálni; a szereplőket öltöztetni kell és megfelelően bevilágítani – no meg rendezni. De ennek a mozinak a világa teljes egészében az animátorok fantáziájának a szüleménye, akik képkockánként milliméteres eltéréssel mozgatják a karaktereket.

Ebben a mozgásban gyökerezik e művészeti ág rendkívülisége. A stoptrükk-animáció legelső alkotása az 1898-as The Humpty-Dumpty Circus című rövidfilm volt, Albert E. Smith és James Stuert Blackton munkája, akik egy játékcirkusz állatait és artistáit keltették életre a módszerrel.

„Mint minden LAIKA-film, a Doboztrollok is megható és emberi történet örök érvényű üzenettel – mondja Travis Knight. – A LAIKA által elmesélt minden történetben művészi formában fonódnak össze a különféle princípiumok: sötétség és fény, intenzitás és melegség, valamint a dinamizmus. Vizuálisan lenyűgöző sztorikat szeretnénk bemutatni, amelyeket szépség ragyog be, de ennél is fontosabb, hogy legyen mélyebb üzenet. A filmjeink elgondolkodtatóak, élesebb megvilágításba helyeznek bizonyos dolgokat, és egy kicsit meg is rendítik a világról alkotott addigi tudásunkat.

Olyan történeteket mesélünk el, amelyek megfognak minket, és reméljük, emiatt számot tarthatnak a közönség érdeklődésére is szerte a világon.” „A Doboztrollok különbözik az előző két filmünktől, a Coralinetól és a ParaNormantól, amelyek kortárs amerikai történetek voltak némi természetfeletti beütéssel – folytatja Knight. – Ez a mozi kosztümös darab, és a detektívtörténet, az abszurd komédia meg a steampunk kalandfilm különös elegye lenyűgöző vizualitással és meglepően őszin-

te érzelmekkel. Kicsit olyan, mint Charles Dickens művészetét kereszteztük volna Roald Dahl és a Monty Python munkásságával.”

A maga 79 díszletével és a több mint 20 ezer kézzel előállított kellékkel a Doboztrollok a legnagyobb stoptrükk-animációs produkció, ami valaha készült, és csupán a negyedik sztereoszkopikus 3D-ben forgatott animációs mozi a Coraline és a titkos ajtó, a ParaNorman, illetve a Kalózok! - A kétballábas banda után.

Stáblista Rendező: Anthony Stacchi Eredeti hangok: Elle Fanning, Sir Ben Kingsley, Simon Pegg Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. október 16.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

AZ ÚTVESZTŐ Az ifjúsági regények (vagy young adult könyvek) adaptációi olybá tűnik, hogy még mindig nem akarnak kimenni a divatból. Ezúttal James Dashner híres és sokak által olvasott regénye kerül megfilmesítésre. Írta: Sanya08

A

young adult regények között természetesen sok olyan alkotás akad, amelynek középpontjában halálos veszélybe kerülő fiatalok vannak, ezek a művek pedig általában legalább három részből állnak. Ez sem kivétel. Kérdés persze, hogy az Éhezők viadala után, illetve mellett a nézők mennyire lesznek képesek befogadni még egy jövőben játszódó, tiniket felvonultató filmet. Mert az ugye egy dolog, hogy maga a regény elég nagy sikernek örvend, de meredek talajon járnak az alkotók. Gondoljunk csak bele abba, hogy az Arany iránytű is meg akarta lovagolni a fantasy műfaját, mégis csúfos kudarcot vallott. Ahogyan végül a Narnia is kifújt nem sokkal a bemutatkozása után. A rendező, Wes Ball, viszont mindig is érezte, hogy Dashner regényében – mely egy emlékét vesztett, tekervé-

8 / FilmMagazin

nyes labirintusban életéért küzdő fiúról szól – egy potenciálisan kiváló film rejlik. Ball, aki Az útvesztő munkálatai előtt csupán rövidfilmekkel igyekezett felhívni magára a figyelmet (pusztán rendezői munkásságáról beszélünk persze, egyébként több filmnél a speciális effektusoknál ő állt a háttérben) 2012-ben került szóba a rendezői poszt betöltését illetően, előtte pedig még az Alkonyat első részének rendezője, Cathrine Hardwicke neve is felmerült.

Ball el volt ragadtatva a regény hangulatvilágától és azon nyomban elkezdett dolgozni az agya a látványvilágon, pontosabban azon, hogy miként nézzen ki a halálos veszélyeket rejtő labirintus, ahol az életükért kell harcolnia hőseinknek.

A film főszereplőjét Dylan O’Brien alakítja (mellette még láthatjuk Will Poulter-t, Blake Cooper-t, illetve

Kaya Scodelarió-t), aki többek között a Gyakornokokban, illetve a Farkasbőrben című sorozatban mutatta meg magát, és neki bizony ez lesz az első igazi nagyjátékfilmes főszereplése. Eredetileg nem is ment volna át a meghallgatáson (Ball-nak nem nyerte el a tetszését, nehezen látta benne az egyszerű, átlagos srácot), de később meglátta őt a Gyakornokokban, ahol viszont tetszett neki az alakítása. Azonban nem csak neki lesz ez az első, potenciálisan kasszarobbantó gigje. A film forgatókönyvírója egy bizonyos Noah Oppenheim, aki ez előtt jóformán csak egy-két sorozatnál bukkant fel producerként, most azonban belenyúlt a tutiba és arra vállalkozott, hogy Dashner regényét adaptálja a mozivászonra. Érdekes egyébként, hogy nagyon úgy néz ki: marad továbbra is az ifjúsági fan-

Sokáig úgy volt, hogy Brenton Thwaites Az emlékek őre után ennek a filmnek a főszerepét is megkapja, végül Dylan O’Brien örülhetett.

NYEREMÉNYJÁTÉK A MoziCom jóvoltábol kisorsolásra kerül két könyv James Dashner nagysikerű bestselleréből, és ezért csak egy egyszerű kérdésre kell válaszolnotok, majd azt „Az Útvesztő - Nyereményjáték" jeligére elküldeni a cinestar@freemail.hu címre szeptember 18-ig. Játékra fel!

Kérdés: Melyik ifjúsági bestseller tavalyi adaptációjában játszott Harrison Ford?

A - Lenyűgöző teremtmények B - A végzet ereklyéi: Csontváros C - Végjáték

tasy-k írásánál, hiszen az imdb szerint ezek után egy A hűséges című film írásába fog bele. Persze, csak ha igazak a pletykák.

Egy ilyen kaliberű filmnél persze a regény írójának filmhez való hozzáállása is kényes téma, de szerencséjük volt az alkotóknak és Dashner kvázi áldásként tekint erre a filmre és el se hiszi, hogy ez valóban megtörténik. „Mindenben támogatom ezt a filmet” – nyilatkozta azzal kapcsolatban, hogy miként viszonyul ehhez az egészhez. De hogy is ne támogatná? Ball igen érdekes és izgalmas dolgokat mond saját filmjéről; egyrészről elhintette, hogy a Jurassic Park az egyik fő inspirálója, illetve hogy Az útvesztőt egy hasonló tónusú, fiatalabbak számára is élvezhető kalandfilmnek szánja. Ugyanakkor pedig azt is elárulta, hogy sok Terrence Malick filmet nézett meg, és a rendező alkotásainak képi- és hangulatvilága nagyban befolyásolta a film végleges külcsínét. Izgalmas párosítás, az már biztos.

A 42 napos forgatás legalább olyan kalandosnak bizonyult, mint maga a film: bár a legtöbb hollywoodi mozgókép mindig tiszta és rendezett körülmények között készül, szinte már steril környezetben, addig Az útvesztő alkotói esetünkben úgy döntöttek, hogy belenyúlnak a tutiba és direktbe egy sokkal karco-

sabb, veszélyesebb terepet választottak a forgatás számára. Mérges kígyók övezték a forgatást, amiket szakértők tartottak távol a stábtól.

Ilyen körülmények között forgatni azért lássuk be, hogy szép kis kaland lehet. Ezzel valószínűleg a filmnek is szeretnének egyfajta veszélyességet kölcsönözni.

Ball víziója igencsak specifikusnak, precízen kiterveltnek tűnik az eddig látottak / hallottak alapján, ami bizakodásra ad okot a filmet illetően.

Az sem kétséges, hogy a rajongók kedvében is igyekszik járni, hiszen a forgatás során többször tweet-elt a fanoknak, kérdezvén, hogy melyik a kedvenc részük a könyvből, hogy aztán azokat le is forgassa. Na, erre nem lehet egy rossz szava sem senkinek: a fickó elszánt, és ha feleenynyire tehetséges a rendezésben, akkor nagy a valószínűsége annak, hogy egy emlékezetes filmet fogunk tőle látni. És ha így is lesz, remélhetőleg nem fog elhasalni a pénztáraknál, mint a már említett testvérei.

Stáblista Rendező: Wes Ball Főszereplők: Dylan O’Brien, Will Poulter, Thomas Brodie-Sangster Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 28.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

KINCSEM

AZ ELSŐ INFÓK!

Heteken belül kezdetét veszi a magyar filmgyártás talán legnagyobb szabású produkciója, Kincsemről méghozzá nem is akármilyen sztárok bevonásával. Talán majd ez ad egy jelentős lökést a magyar filmgyártásnak nemzetközi viszonylatban is? Írta: TomPowell

L

ássuk be, hogy a nagyszabású filmek vászonra vitelében nem jeleskednek filmeseink, de ez nem a szakértelem, vagy az erre való igény hiányának tudható be, hanem egyszerűen annak, hogy túlontúl drágák, a magyar piac pedig nem elég nagy ahhoz, hogy sikerre vigye őket (jelenleg még a kisebb produkciók is kétes sikereket produkálnak). A nemzetközi finanszírozás azonban megoldás lehet számos problémára és nem csak anyagi szempontból.

Ehhez mérten pedig nem akármilyen stábot verbuvál az angol, orosz, német, amerikai és osztrák koprodukció. Losonci Gábor producer szerint azért is nem a Filmalaphoz fordultak, mert túl sok megkötésük lett volna, valamint a film költségve-

10 / FilmMagazin

tése – amit az előzetesen prognosztizált 60-70 millió dollárból sikerült lefaragni a dramaturgia átírásával – jelentősen meghaladta volna a magyar filmekre szánt éves keretet.

A film Kincsem három fontos versenyére fog koncentrálni, de a középpontban Blaskovich Ernő, a híres kanca gazdája, valamint az őket körülvevő drámai események állnak, amik a híres Baden-Badeni versenyen fognak kicsúcsosodni.

Ami elsőre a filmmel kapcsolatban feltűnik, az a nívós szereplőgárda, akik ugyan még nem írtak alá, de a készítők szerint élénk érdeklődést mutatnak a szerepek iránt és jelenleg is folynak velük a tárgyalások.

Blaskovich szerepére a BBC Sherlock sorozatának Doktor Watson-a, valamint az idén decemberben vé-

get érő Hobbit-trilógia Zsákos Bilbója, Martin Freeman a kiszemelt, akinek ha megnézzük filmográfiáját – vagy az imént említett szerepeit – akkor legtöbbje tipikus kis-nagy ember, avagy olyan hétköznapi alakok, akik többre hivatottak és vagy a környezetük, vagy ők maguk mindent megtesznek azért, hogy felnőjenek a rájuk váró kihívásokhoz.

Blaskovich ellenlábasát a lóversenyeken, Baron Eugen Trux-ot az Európában és Amerikában egyaránt foglalkoztatott, manapság a TV képernyőkön kannibál üzemmódban tevékenykedő Mads Mikkelsen alakíthatja, akitől nem állnak messze a negatív karakterek, gondoljunk csak a Casino Royale Le Chiffre-jére, vagy az említett sorozat híres / hírhedt Dr. Lecter-ére. Ha pedig már a

Roger Christian Háború a Földön című munkáját nem egy filmes lapban / site-on az elmúlt évtized legrosszabb filmjének is megválasztották.

KI VOLT KINCSEM? Kincsem a hazai tenyészló-történelem legnagyobb sikere. Kisbéren született 1874-ben, angol szülőktől. Bár felmenői között szinte csak brit ősöket találni, kitenyésztése már magyar szakemberek munkáját dicséri.

Korában a „legyőzhetetlen csodalóként” hivatkoztak rá, ugyanis mind az 54 versenyt, amin elindult, megnyert. Ezt a teljesítményt soha nem sikerült senkinek sem megismételnie. Emlékét angol múzeumuk szobrokkal, a Magyar Mezőgazdasági Múzeum pedig a kiállított csontvázával őrzi, de róla kapta a nevét a 2007-ben felfedezett 161975 Kincsem nevű kisbolygó is.

Casino Royale szóba került: Ian Fleming másik, 1967-es, parodisztikus feldolgozásában is feltűnt a francia színészlegenda, Jean-Paul Belmondo, aki itt a görög származású, egykori bajnok, Jean-Pierre Baltazzi-t játszhatja majd.

A legnagyobb (kiszemelt) név viszont kétségtelenül a négyszeres Oscar-jelölt színész veterán, Ed Harris, aki a csodaló Magyarországon élő angol trénerét alakítaná majd. Persze magyaroktól sem lesz mentes a produkció és biztosan láthatjuk majd Weisz Fannit a Harris által játszott Robert Hesp siket lányaként, valamint Kamarás Ivánt, aki Blaskovich víg kedélyű barátját formálja meg.

A Kincsem (angol keresztségben: The Invincible) kétségtelenül legváratlanabb húzása a rendező személye, a brit Roger Christian. A direktor annak idején dolgozott a klasszikus Csillagok háborúja trilógián, mint látványtervező, amiért Oscar-díj volt a jutalma és azóta olyan filmeket rendezett, mint a Nostradamus vagy a Háború a Földön. Utóbbi kapcsán sokaknak egyből annak „díjazása” juthat az eszébe, de Losonczi egyből a brit rendező védelmére kelt: „Az elmúlt húsz évben a körülbelül 50 Oscar-díjasból 30 kapott Málnát is. Ez csak Magyarországon történet, Amerikában viszont csak egy gag. Van, aki egy héttel az Oscar előtt Málnát kapott, majd utána Oscart, ugyanazon a filmért.”

Christian arra a kérdésre, hogy nem érez e nyomást a vállán, miszerint egy idegen ország nemzeti kincséről kell filmet forgatnia, így válaszolt: „Érzem a felelősségemet, hiszen mindenkinek van egyfajta véleménye, képe erről a lóról. Az én célom, hogy az emberek megszeressék ezt a lovat és vele együtt a történetet is.”

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

A FILM LEGNAGYOBB HÚZÓNEVEI LEHETNEK

Ed Harris

Mads Mikkelsen

Martin Freeman

>> A

FILM KINCSEM HÁROM FONTOS VERSENYÉRE FOG KONCENTRÁLNI, DE A KÖZÉPPONTBAN BLASKOVICH ERNŐ, A HÍRES KANCA GAZDÁJA, VALAMINT AZ ŐKET KÖRÜLVEVŐ DRÁMAI ESEMÉNYEK ÁLLNAK, AMIK A HÍRES BADEN-BADENI VERSENYEN FOGNAK KICSÚCSOSODNI. <<

Ha pedig már a történetnél tartunk: Christian a Kincsemet egyfajta keverékének képzeli el a Tűzszekereknek és a Doktor Zsivágónak, ami egyszerre van tele intrikákkal, valamint szól egy ember és a lova kitartó küzdelméről és barátságáról, és aminek már a filmzenéje is annyira markáns, hogy azt a nézők automatikusan a címszereplőhöz köthetik majd. Arra a kételyre, miszerint a mai modern korban nem túl régi módi effajta filmeket készíteni, így felelt: „Természetesen nem a régi stílusban rendezném, csupán ihletet meritek ezekből a filmekből, ami az emberi drámát, valamint a nagyívű elbeszélésmódot illeti, hiszen ezekre a klasszikusokra mindkettő jellemző.

A Tűzszekerek monumentalitásához például nagyban hozzájárult Vangelis zenéje is.”

12 / FilmMagazin

Maga a projekt eddig már hat évet ölelt fel, részben a megfelelő szponzorok felhajtása, a forgatókönyv folyamatos csiszolása (mely a Paramount Pictures olvasói tesztjén rég nem látott pozitív minősítést kapott) és a megfelelő szakemberek megtalálása végett. A forgatókönyvet Bereményi Géza könyve alapján Fonyódi Tibor írta, ami műfaját tekintve a legérdekesebb, ugyanis drámai thrillerként aposztrofálták a készítők. A rendező szerint olyan univerzális témákat jár körbe, mint a féltékenység valamint az emberek közötti folytonos versengés. Losonci szerint a fiktív és az életrajzi elemek abszolút egyensúlyban lesznek egymással.

Ugyan a film javarészt magyarországi helyszíneken fog forogni, vizuálisan számos kihívás elé állítja már most az alkotókat, elsősorban az operatőrt, aki nem kisebb név, mint

a legendás Ragályi Elemér. A film – noha a korabeli patinás arisztokrácia világát hivatott életre kelteni – számos újítást fog alkalmazni. A manapság divatos GoPro megoldások mellett, melyek azt a célt szolgálják, hogy a nézőt jobban bevonják a versenyekbe, drónokat is használni kívánnak a minél grandiózusabb hatás kedvéért. A neves operatőrnek már van tapasztalata digitális kamerákkal, Kern András legutóbbi filmjét is így fényképezte, de a Karlovy Vary filmfesztiválon két díjat is bezsebelő Simindis kundzuli-t még hagyományos módon rögzítette, ami egyfajta búcsú is volt a számára ettől a formátumtól. „Egész életemet a celluloid bűvöletében éltem le, de tudomásul kell venni, hogy ez egy új korszak kezdete. Meg kell szelídíteni ezt az új médiát, és minden, ami jó benne, azt ki kell használni.” – mondja.

HÁTTÉR

SRÁCKOR "Richard Linklater 2002-ben forgatni kezdett egy 6 éves kisfiúval - majd tette ezt egészen 12 éven keresztül." Írta: Török Tamás

>> „RICK A

TTÓL TAR TOTT, T Ú LALT LES L ELFOG ZEK, ÉS N E M VELE FO ÉREK RÁ RGAT NI, M AJD DE MEGN HOGY M YUGTAT T ÉLYEN H AM, ISZEK EB JEKT BEN B E N A PRO, ÉS MEG TALÁLOM MÓDJÁT, MAJD A HOGY S ZABAD KELLŐ ID L EGYEK ŐPONT BA A N. MERT BER VA H A AZ EMLAMIT T ÉNYLEG DENT ME A K A R, MING T UD OL DANI.” < <

14 / FilmMagazin

Voltak producerek, akik csak úgy álltak volna a projekt mellé, ha az nem mozifilm lesz, hanem az elkészült részek 3 évente lemennek a tévében.

G

ondolkodtatok már azon, hogy milyen lehet az, ha valakinek, esetleg egy család komplett életének egy igen meghatározó szakaszát végigkövethetnénk egy filmhossznyi idő alatt? Ha igen, akkor bizonyára nem voltatok egyedül ezzel az ötlettel, ugyanis Richard Linklater bő 12 évvel ezelőtt úgy döntött, hogy vállalkozik a szinte lehetetlennek tűnő feladatra, és egy fiatal fiút, Mason-t a középpontba téve létrehozza számunkra, és a filmtörténelem számára ezt a családot, belekezdvén ezzel egy egészen elképesztő projektbe.

A kis Mason (Ellar Coltrane) még iskolába sem jár, amikor felvesszük a fonalat az életében. A fiú kényte-

len apját (Ethan Hawke) nélkülözni a hétköznapok többségében, lévén hogy szülei elváltak nem sokkal születése után, Mason édesanyja (Patricia Arquette) pedig magára vállalta a gyereknevelés hétköznapi viszontagságait, amit fia mellett lánya (Lorelei Linklater), Samantha is megnehezít olykor.

A Sráckor címadása természetesen nem hasraütés-szerűen történt, ugyanis a film 165 perce során egy fiatal fiú életének minden fontosabb momentumába bepillantást nyerhetünk, mint pl. az első tanítási nap, az első szerelem, amiből természetesen következik az első szerelmi csalódás is. Ám mindezek előtt egy sokkal nagyobb változás történik a fiú

és a család életében, ugyanis az édesanya, Olivia, szeretne egyről a kettőre jutni: nem sokkal azután, hogy a nő életében immáron másodszor is rá talál a szelem, hozzá is megy újdonsült párjához, ám ahogy telik-múlik az idő, rá fog jönni mindenki, hogy a kezdeti rózsaszín köd bizony igen nagy problémákat képes elfedni. Ezalatt Mason-nek egy költözéssel, környezetváltozással is szembe kell néznie, ami nem hogy egy kissrác, de még egy felnőtt ember elé is képes kihívásokat állítani. Szóval igen, a film bő 3 órája egy tartalmas, leginkább érzelmi hullámvasútra hajazó utazást fog kínálni a nézők számára, ezt biztosan állíthatom.

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR RICHARD LINKLATER EDDIGI RENDEZÉSEI

Hernyék - 1991

Tökéletlen idők - 1993

Mielőtt felkel a nap - 1995

Naplopók - 1996

A Newton fiúk - 1998

Visszajátszás - 2001

Az élet nyomában - 2001

Rocksuli - 2003

Mielőtt lemegy a nap - 2004

„Az idő folyó, mely magával ragad, ám én vagyok az a folyó.” – Jorge Luis Borges A filmek jelentős része hetek, esetleg pár hónap leforgása alatt készülnek el napjainkban, ám egy ilyen művelet mégis hogyan működik egy olyan dráma esetében, ahol végigkövethetjük egy fiatalember növekedését, felkészülését a nagybetűs élet kihívásaira? Erre a kérdésre próbált meg válaszolni Richard Linklater 12 évvel ezelőtt. A rendező eleinte „csak” filmet szeretett volna forgatni a gyermekkor legbensőségesebb érzelmeiről, és azokról a tapasztalatokról, amiket mindannyian átélünk ezen évek alatt. Ám Linklater elárulta, hogy

16 / FilmMagazin

nem igazán tudta először, hogy hogyan is fogjon hozzá mindehhez.

Majd jött az ötlet: „Mi lenne, ha az egészet feltérképeznénk?” – tette fel magának a kérdést a rendező.

Linklater pontosan tudta, hogy ez az ötlet egy az egyben szembemegy a manapság (és akkor) követett normákkal: amellett, hogy ez a művelet szellemileg és pénzügyileg is leírhatatlanul megterhelő, nem lenne olyan stáb, vagy filmes cég, amely minden fenntartás nélkül belekezdene egy ilyen hosszú távú, egyben végtelenül bizonytalan projektbe.

Linklater miután ezeket realizálta magában, úgy döntött, mégis belevág. „Mintha vakon előrevetettem volna magam a jövőbe – mondja a rendező. – A legtöbb művészeti vál-

lalkozás arra törekszik, hogy a dolgok túlnyomó része kontroll alatt legyen, de esetünkben egy csomó olyan tényező merült fel, ahol ilyesmiről szó sem lehetett. Tudtam, hogy fizikai és érzelmi változások fognak bekövetkezni az életünkben, ahogy az idő halad előre, és én készen álltam arra, hogy az eredeti ötletet folyamatosan összevessem azokkal a változásokkal, amelyeket a színészek átélnek. A film bizonyos értelemben az idővel kezdett együttműködni, az idő pedig elég jó munkatárs, ha nem is mindig kiszámítható.” – nyilatkozta Linklater.

Ahogy azt sokan sejthették, egy ilyen film esetében nem beszélhetünk a megszokott értelemben vett forgatókönyvről. Linklater egy – úgy-

A párbeszédek kitalálásakor Linklater bevonta a munkába a stábtagokat, így a színészeket is, hogy együtt alkossák meg az ütős dialógusokat.

Gáz van, jövünk! - 2005

Megetetett társadalom - 2006

Kamera által homályosan - 2006

Én és Orson Welles - 2008

Börni, az eszelős temetős - 2011

Mielőtt éjfélt üt az óra - 2013

mond – „szerkezeti tervet” készített, amivel szerencsére sikerült megnyernie az IFC Film vezetőinek bizalmát, akik mind a 12 év során a hihetetlen projekt mellett álltak. A következő lépés pedig nem volt más, mint felkeresni magát a stábot, és szépen elmagyarázni nekik, hogy mégis hogyan fog zajlani a 12 évig tartó, akkor talán végtelennek tűnő

forgatás. A recept alapvetően egyszerű: miután sikerül mindenkivel egyeztetni az időpontot, a stáb évente egyszer összejön, és háromnégy napon keresztül forgatnak.

Ezután mindenki megy a maga dolgára, majd egy év elteltével ismét találkoznak. Linklater írja a forgatókönyvet, egyben a vágó is Ő lesz (régi munkatársával, Sandra Adair-

rel egyetemben). Amin maga Linklater is elképedt, a lehető legjobb értelemben, hogy mennyi ember támogatta az ötletében: az IFC Film pl. annak ellenére is türelmes és támogatószellemű maradt, hogy a filmnek nem nagyon volt nyoma, lévén hogy évente mindössze pár jelenetet forgattak. „Elképesztő, hogy az IFC mellénk állt, és tudom, hogy a cég elnöke, Jonathan Sehring komolyan harcolt a filmért – mondja a rendező. – Minden évben el kellett magyaráznia, hogy mire ment el a pénz, és miért van az, hogy még évekig semmit nem tudunk megmutatni az anyagból.”

Természetesen a Sráckor színészeinek is egészen más elvárásoknak kellett megfelelniük: nem létezik 12 évre szóló szerződés, így közös áldozatot kellett hozniuk a produkció érdekében. Ami talán a legnagyobb feladat volt, az az, hogy a színészek képesek legyenek egy év elteltével is visszarázódni a szerepükbe, annak ellenére, hogy saját életükben talán már teljesen más körülmények uralkodtak. Ez idő alatt Linklater neves rendezővé vált, az idő pedig mindig is karrierje szerves részét

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR képezte, ami a Sráckor során viszont teljesen új dimenziókat nyitott számára, ugyanis egy-egy év során szinte végtelen mennyiségű ideje volt a jelenetek kigondolására, kreativitásának kiélésére: „Felfogni is nehéz, hogy ennyi időm jutott az anyag érlelésére – mondja Linklater.

– Ilyesmi még soha nem fordult elő velem, és talán soha nem is fog."

A Sráckor első problémái közé tartozott a kisfiú megtalálása. „Olyan valakire volt szükségünk, aki velünk tart 12 éven át – mondja Linklater. – És ezt egy 6-7 éves gyerek nemigen tudja még felfogni. Elég őrült feladat volt, hogy nézegettem a kissrácokat, és azon tűnődtem, milyen ember lesz belőlük, ha felnőnek, és hogyan alakul majd az életük.”

A rendező azonban megtalálta számításait az austini Ellar Coltrane személyében. „Az volt az érzésem, hogy Ellar-ból művész lesz, egyrészt mert a szülei is művészek, másfelől ő maga is nagyon különlegesnek látszott. És azt is éreztem, hogy a világ, amelyben felnő, alkalmas terep a filmünk számára. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy Ellar milyen okos és érdekes, és később nagy élvezet volt látni a forgatások során, amint kibontakozik. Aztán ahogy teltek az évek, Ellar egyre aktívabb közreműködője lett a filmnek.”

18 / FilmMagazin

Ellar számára a forgatás, maga a 'Sráckor-projekt' egy életre szóló élménynek bizonyult, aminek hatalmasságát saját elmondása szerint fiatalabb korában képtelen volt felfogni, teljesen érthető módon: „Képtelen voltam ésszel felérni – magyarázza a fiatal színész. – Amikor belevágtunk, a tervezett 12 év az aktuális életkorom kétszerese volt. Most is nehéz elképzelnem, milyen lesz a következő 12 évem, de ez nyilván bármely más életkorban is kemény dió, akkor viszont egyenesen lehetetlen volt. Beletelt pár évbe, mire derengeni kezdett, hogy ez egy film és miről is szól.” Ellar az első forgatásokra szinte nem is emlékszik, eleinte teljesen Linklater instrukciói alapján dolgozott, a szövegeit is fejből kellett tudnia. Ám ahogy telt az idő, és Ellar Mason-nel együtt kiteljesedett a 12 év során, képes volt hozzátenni saját szellemiségét a Sráckorhoz, ami végül a film szerves részét képezte.

Mason nővérének kiválasztásához nem kellett messzire nyúlni a rendezőnek, ugyanis saját lányát szánta Sam szerepére, részben praktikus okok miatt is: „Énekelt és táncolt, extrovertált volt, nagyon akarta a szerepet – meséli a rendező. – Egyszerű oka is akadt, hogy őt választottam, könnyebb volt gondoskod-

Azon túl, hogy ez egy játékfilm, tehát nyílván fikció, a rendező bevallása szerint nagyon személyes élmények is kerültek bele.

ni arról, hogy a munkálatok során a film rendelkezésére álljon.”

Ennek fényében ki számíthatott arra, hogy pont a leányzó lesz az egyetlen, aki olykor legszívesebben kiszállt volna az egész projektből, mivel egész egyszerűen nem érdekelte már annyira a színészet, mint kislányként? Ismét csak bebizonyosodott, hogy az élet írja a legjobb történeteket. „Eltelt pár év, és a vizuális művészetek iránt kezdett el érdeklődni, amihez komoly tehetsége van, a színészettől meg elment a kedve. Az egyik forgatási napon nem tetszett neki a ruha, amit viselnie kellett, odajött hozzám, és megkérdezte: nem halhatna meg a karakterem? Lorelei egy csomó dologban nem hasonlít Sam-re, és részvétele a filmben valószínűleg mást és mást jelentett neki a különböző időszakokban. Azt hiszem, a benne

lakozó művész végül megtanulta értékelni a lehetőséget, hogy mekkora projektben vehet részt, de azért voltak kínos pillanatok.” – mondta Linklater.

A(z elvált) szülők személyében azonban nem vett zsákbamacskát a rendező. Patricia Arquette már akkoriban is tapasztalt színésznőnek volt mondható. A hölgyet Linklater gyakorlatilag egyetlen kérdéssel felcsigázta a filmmel a kapcsolatban: „Amikor Rick felhívott, az volt az első kérdése: mit csinálsz a következő 12 évben?"

Az apa megtalálása talán már az első perctől kezdve egyértelmű döntés volt a rendező számára, ugyanis amellett, hogy Ethan Hawke a barátja, már korábbi munkássága alatt is több alkalommal dolgoztak együtt.

Ethan olyannyira lelkes volt, hogy jobban aggódott Richard idejének

beosztása, mint a sajátja miatt: „Rick attól tartott, túl elfoglalt leszek, és nem érek rá majd vele forgatni, de megnyugtattam, hogy mélyen hiszek ebben a projektben, és megtalálom majd a módját, hogy szabad legyek a kellő időpontban. Mert ha az ember valamit tényleg akar, mindent meg tud oldani.”

Talán nincs is ennél ideillőbb végszó. Ami ezután lezajlott, az a szó legszorosabb értelmében is (film) történelem.

Stáblista Rendező: Richard Linklater Főszereplők: Ellar Coltrane, Ethan Hawke, Patricia Arquette Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 18.

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

HOLTODIGLAN Úgy tűnik, számos szövevényes, több jelentésréteggel dolgozó, sötét thrillerrel (Hetedik, Harcosok klubja, stb.) a háta mögött David Fincher, az ikonikus rendező végre ismét talált magának egy olyan történetet, ahol semmi nem igaz, és az ellenkezője sem. Ilyenkor sajnálom igazán, hogy olyan kevés időm jut értelmes dolgokat olvasni, mert a kritikák alapján biztos vagyok benne, hogy Gillian Flynn könyve, amiből a Holtodiglan című film készült, nagyon tetszene nekem. Sebaj, felveszem a bakancslistámra. Írta: Kovácsné

Úgy látszik Gilian Flynn-t felkarolta Hollywood, hiszen a Dark Places című regényéből szintén film, míg a Sharp Objects-ből sorozat lesz majd

A

Holtodiglan azt meséli el, hogy amikor a lagzi után mindenki kijózanodik és hazamegy (nem feltétlenül ebben a sorrendben), kimossák a sárgarépát a menyasszonyi ruhából, és a taposómajmok visszamásznak a mókuskerékbe, akkor… akkor vajon ki viszi át a szerelmet, van-e szerelem, amit át lehetne vinni, meg különben is, hova… Az élet útja nyilván úgynevezett rögökkel van tarkítva, az egyik fél például elveszítheti az állását, a másik fél például az illúzióit, mindkét fél eleve izgalmas gyerekkori traumákkal érkezik az egész viszonyrendszerbe, stb. Nem egy és nem két, de még csak nem is száz könyv és film készült ebben a témában, az alkotók lelkivilágától függően könynyedebb vagy komolyabb hangsúlyt ütve meg. Az viszont nem gyakori,

hogy egy alkotás a házasság mindkét résztvevőjének álláspontját bemutassa, ráadásul viszonylag objektíven, részrehajlás nélkül, plusz úgy, hogy egyik résztvevő sem különösebben szimpatikus. (Kicsit úgy, mint a Pain & Gain, csak nem izomagyú idiótákkal). Hosszú évek gondos embertani megfigyelései alapján magam is azt mondanám, hogy nincs olyan házasság (bővebben:

emberi kapcsolat) amiben ne lennének apróbb-nagyobb disznóságok. A felek először nyilván csak kompromisszumokat keresnek, és igyekeznek megfelelni egymásnak, ezért lelkük kiskertjében kinevelnek egy bársonyos mohaszintet picike elhallgatásokból és lódításokból. A kiskert azonban gyorsan elburjánzik. Először a gondosan ápolt kis bonsai hazugságok ütik fel a fejüket, de a

HÁTTÉR

tehetségesebbek egész szálerdőket kinevelhetnek a kamuból. Szerencsésebb házasságok esetén az egész kert háborítatlanul zöldell a partnerek élete végéig, és időnként olyan gyümölcsöket terem, hogy a fülünk is kétfelé áll. (A vonatkozó botanikai szakirodalom terén egyébként melegen ajánlom minden skandináv krimiszerzők ősatyját, Ibsent.)

Hogy valójában mennyire szerencsés egy ilyen elgazosodott kapcsolat, azt a film megnézése után mindenki döntse el maga, a Holtodiglan ugyanis kertelés nélkül megmutatja, mi történik akkor, ha azok a bizonyos gyümölcsök beérnek.

Nick (Ben Affleck) és Amy (Rosamund Pike) az a tipikus nő és férfi, akire mindenki azt mondja, hogy „de szép pár, az Isten is egymásnak teremtette őket”. Az Istennek azonban elég morbid humorérzéke van. A film kezdeti napsugaras képkockái után váratlanul azzal szembesülünk, hogy az ötödik házassági évfordulójára készülő mosolygós, pirospozsgás, amerikai álompárocska állapotos hölgytagja

22 / FilmMagazin

nyomtalanul eltűnik. A mosolygós, pirospozsgás, amerikai álomférj eleinte a tőle elvárható gesztusokkal és tartalommal nyilatkozik a médiának, de dolgok szépen, fokozatosan kezdenek egyre vadabb fordulatokat venni.

A filmben a történet két szálon bomlik ki, az egyik a szokásos médiafelhajtással kísért rendőri eljárás semleges hangvételű krónikája, a másik pedig maga a házasság története, mely flashback jelenetek formájában bontakozik ki (a kisvárosi körülmények közt fuldokló, gyerekként a szülei által szó szerint hülyére ajnározott feleség nézőpontját annak naplója mutatja be). Miközben elsősorban nyilván azon izgulunk, hogy mi történhetett a feleséggel (és ki volt gyilkos…), a mentális multitasking-ban jártasak azon is eltűnődhetnek, létezik-e egyáltalán objektív igazságszolgáltatás, mi a szerepünk nekünk, médiafogyasztóknak a tömeghisztéria-keltésben, valóban igaz-e, hogy „a gyilkosságok többsége otthon kezdődik”, és hasonlók. Lesz min gondolkodni, és

azt is el tudom képzelni, hogy a film megtekintése utáni beszélgetések nem egy párkapcsolat esetében az utolsó kommunikációs aktusok lesznek. (Ebben az a mókás, hogy ez a gondolat saját kútfőből származik, kuncogtam is rajta, hogy milyen egy humoros gyerek vagyok, aztán majdnem szóról szóra ugyanezt megtaláltam egy David Fincher nyilatkozatban. Basszus.)

A könyv és a film nagyszámú (bár hivatalosan soha el nem ismert) párhuzamot mutat egy valóban megtörtént esettel, mégpedig a 2002-es Laci Peterson gyilkossággal: az eset nem csak brutalitása miatt híresült el, hanem arra is felhívta a figyelmet, mennyivel nagyobb médiafigyelmet kap, ha egy fehér bőrű nő tűnik el, mint ha bárki más (a jelenségnek még saját neve is van, Missing White Woman Syndromenak hívják), és egyáltalán, mekkora nyomás nehezedik mindenre és mindenkire a média részéről. Épp Ben Affleck volt az, aki a film kapcsán azt nyilatkozta, hogy neki aztán igazán nem jelentett nehézséget

Rosemund Pike, Natalie Portman és Reese Whiterspoon mellett Charlize Theron és Emily Blunt is esélyes volt Amy szerepére.

beleélni magát abba, milyen lehet, mikor valakinek az életéből az újságírók szappanoperát csinálnak, és azon veszi észre magát, hogy bármit tesz, annak meglesz az az elemző gondolkodást kellemesen nélkülöző értelmezése, ami beleillik a kedves IQ10-es átlagolvasó prekoncepcióiba. (Az IQ10-et Ben Affleck nyilván nem mondta, hiszen maga is a médiafogyasztókból él, nem is tudom, mi lenne vele a 7/24 szappanopera nélkül…) Affleck egyébként azzal együtt is szívesen vállalta újra a színészkedést, hogy rendezői karrierje is szépen beindult. A szerepre úgy tekintett, mint lehetőségre, hogy az általa kisebb istenségként tisztelt David Fincher-től rendezői trükköket tanuljon. A filmben a kiszivárgott hírek szerint tőle merőben szokatlan dolgokat fog művelni, kicsit olyan lehetett számára ez az egész, mint amikor Harrison Ford megpróbálta megmutatni a Temetetlen múltban, milyen szörnyűségesen gonosz is tud lenni az a bizonyos ferde félmosoly, ami évszázadok óta ül az arcán. Éppen azért is esett rá

a választás, mert az édi Ben Afflecket nem úgy ismerjük, mint aki szüzek vérében tapicskol. (Nem, ez nem spoiler, nem tudom, lesznek-e szüzek, vagy tapicskolható mennyiségű vér az alkotásban.)

A 2012-ben megjelent, zajos sikert arató könyv megfilmesítésének jogait Reese Witherspoon vette meg, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy majd jól ő lesz a női főszereplő is. Én minden további nélkül el is tudtam volna képzelni ezt az elrendezést, mert Witherspoon-t az egyik legtehetségesebb és legsokoldalúbb amerikai színésznőnek tartom, aki szőke haja és cukker pofácskája ELLENÉRE nyerte el a közönség elismerését. David Fincher pontosan emiatt nem őt választotta, hanem Rosemund Pike-ot (aki egyébként a forgatás idején valóban terhes volt), mert úgy gondolta, hogy egy kevésbé ismert arc esetében a nézők inkább koncentrálnak majd a történetre és a karakterre, mint a sztárra.

(Pike olyan színésznők elől halászta el a szerepet, mint pl. Natalie Portman. Őszintén szólva ez utóbbit

BEJÁRATOTT MUNKAERŐ 1.

David Fincher szereti magát olyan szakemberekkel körülvenni, akikkel már dolgozott együtt korábban. Nem volt ez másként a Holtodiglan munkálatai során sem, operatőrnek például azt a Jeff Cronenweth-et kérte fel, aki a Social Network-öt és a Harcosok klubját is fényképezte. nem is bánom, már a csapból is Portman folyik, lassan kénytelen leszek üveges vízben fogat mosni.)

Fincher sok kezdő színésznőnek adott már hasonló kiugrási lehetőséget, így például Rooney Mará-nak is a Tetovált lány amerikai változatában – a sors iróniája, hogy Noomi Rapace, az originál tetovált lány végül sokkal nagyobb karriert futott be, mint Mara, a sors másik iróniája meg az, hogy Rosamund Pike-ra én a Jack Reacher kapcsán emlékszem, ahol is fél órán keresztül hittem azt egyfolytában, hogy Reese Witherspoon-t látom.

FilmMagazin / 23

HÁTTÉR

BEJÁRATOTT MUNKAERŐ 2. És persze a zene elkészítésére ki mást is kérhetett volna fel Fincher, mint Trent Reznort? A Nine Inch Nails frontembere a Social Network zenéjével mutatkozott be Fincher mellett, mely egyből Golden Globe- és Oscar-díjat hozott számára. Ezután következett a Tetovált lány, ami erősen megosztotta a hallgatóságot. Vajon ezúttal mindenki boldog lesz?

Affleck és Pike egyébként érdekesen oldották meg azt a feladatot, hogy az alapjában véve kimondottan ellenszenves karakterek feszültségekkel terhelt házasságát életszerűen mutassák be: a forgatás során közös jeleneteiken kívül a lehető legkevesebbet találkoztak, és minden lehetséges módon igyekeztek távolságot tartani egymástól. A kellemes hangulatot bizonyára fokozta, hogy a részletmániás Fincher egyegy jelenetet akár hetvenszer is felvetetett a színészekkel, ha nem volt

24 / FilmMagazin

megelégedve, és az se sokat dobhatott Rosemund Pike hangulatán, hogy a szerep kedvéért többször egymás után fel kellett hizlalni, majd le kellett fogyasztani.

Witherspoon tehát megmaradt a produceri szerepben, és mint ilyen, szabad kezet adott Fincher-nek a film elkészítéséhez. A rendező magát az írónőt kérte fel a regényből készült forgatókönyv megírására, ami lehet nagyon jó jel – elvégre ki tudhatná jobban, mit akart mondani a könyv, mint az írója – de lehet

rossz is – mert senki nem garantálja, hogy a jó író egyben jó forgatókönyvíró is, nem ugyanaz a szakma.

Mindenesetre Fincher és Flynn remekül megértették egymást, és közösen úgy döntöttek, hogy egy Stanley Kubrick szintjén abszurd, fojtogató légkörű, mégis humoros filmet fognak csinálni (mint amilyen pl. a Harcosok klubja volt, amin könnyesre röhögte magát az ember – ha merte). A rajongók egy emberként kezdtek a Molotov koktélok mixelésébe, mikor napvilágot látott a ren-

A film marketingje kiváló: legutóbb Amy hivatalos Pinterest accountját hozták megannyi képpel ellátva – igazi kincsesláda a könyv olvasóinak!

>> FINCHER ÉS FLYNN REMEKÜL MEGÉRTETTÉK EGYMÁST, ÉS KÖZÖSEN ÚGY DÖNTÖTTEK, HOGY EGY STANLEY KUBRICK SZINTJÉN ABSZURD, FOJTOGATÓ LÉGKÖRŰ, MÉGIS HUMOROS FILMET CSINÁLNAK. << dező egyik nyilatkozata, melyben azt állította, hogy az írónővel kéz a kézben, testületileg kihajították a könyv legendás, totálisan meglepő fordulatokat hozó utolsó fejezeteit és írtak helyette valami mást. Fincher később azt mondta, hogy nem is igaz, még később azt, hogy kicsit igaz, annál is később meg azt, hogy mindenki össze-vissza keveri, hogy ő mit mondott, szerintem maradjunk annyiban, hogy a film valószínűleg a könyv olvasóit is meg fogja lepni (még jó, elég nagy marhaság lenne thrillerként reklámozni egy olyan történetet, melynek végkifejletét kb. tízmillió ember ismeri). Fincher és Flynn a filmben igyekeztek még az eredeti műnél is nagyobb hangsúlyt fektetni arra, milyen veszélyessé válhat, ha valakinek annyi eszköz áll rendelkezésére az önfényezésre, hogy végül már azt is elfelejti, kicsoda valójában. (Gondoljunk csak az immár lassan közhellyé váló kérdésre, hogy vajon mennyi köze van a Facebook posztjainkból kirajzolódó karakternek valós önmagunkhoz…)

Ben Affleck és Rosemund Pike mellett a filmben feltűnik az Így jártam anyátokkal Barney-ja, Neil Patrick Harris is, mint az eltűnt feleség rejtélyes ex-barátja. Bár a rendező választása sokakat meglepett, szerintem nyugodtan elmehetnek a fenébe azok a sokak, akik valakit egyetlen szerepben tudnak csak elképzelni, csak azért, mert évekig

azt játszotta. Lám, George Clooney is hogy kinőtte magát, még akkor is, ha pl. a férjem a mai napig csakis „a jó Ross doktorként” hajlandó emlegetni. Javaslom, indítsuk el most rögtön a „Még egy esélyt a sorozatszínészeknek” mozgalmat, mert a legtöbb tévés színész kiváló szakember, legfeljebb kissé belepenészült az évek során egy-egy szerepbe. Remélem, „a mókás Barneynak” most sikerül kitörnie (ha már a Hupikék törpikékkel nem sikerült – nem is értem, miért).

A magam részéről várakozással tekintek a Holtodiglanra, részint azért, mert kíváncsi vagyok, hogy az idősödő Fincher elpufogtatta-e már az összes puskaporát, vagy maradtak még meglepetések a tarsolyában, részint pedig azért, mert érdekel, mennyire tud gonosz lenni az eléggé kisborjúszerű Ben Affleck. A filmmel kapcsolatban már most sűrűn emlegetik az Oscar-t is, amiből nyilvánvaló, hogy vagy nagy örömet, vagy nagy csalódást fog okozni, de nem fog minket hidegen hagyni.

Stáblista Rendező: David Fincher Főszereplők: Ben Affleck, Neil Patrick Harris, Rosamund Pike, Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. október 2.

FilmMagazin / 25

EHAVI PREMIEREK

SZEPTEMBER 4.

Szerelem a végzetem

Postás Pat - A mozifilm

Heli

A nyolcadik utas: a Halál - Rendezői változat

SZEPTEMBER 11.

Az emlékek őre

Kamuzsaruk

Ha maradnék

Térkép a csillagokhoz

Utóélet

Ida

Szuper - Hipochonder

Az ígéret földje

Vikingek nyomában - Tárlatvezetés a British Múzeumból

26 / FilmMagazin

SZEPTEMBER 18.

Az útvesztő

Született bűnözők

Michel Houellebecq elrablása

Sráckor

SZEPTEMBER 25.

A védelmező

Szabadesés

T.S. Spivet különös utazása

Delfines kaland 2

Maja, a méhecske

FilmMagazin / 27

KRITIKA RENDEZŐI VÁLTOZAT

A NYOLCADIK UTAS: A HALÁL Mit köszönhetünk az Alien-nek? Írta: Sanya08

3

5 évvel ezelőtt valami megváltozott. Valami új született a mozgókép történetében, amit azóta is sokan referenciaként használnak. Amit azóta is sokan idézgetnek, újra és újra megtekintenek mondván, hogy megunni nem lehet, elfeledni még annyira sem. Elavulhatatlan klasszikusok közé került, holott csak egy szimpla „kísértetházhorror az űrben” koncepcióra épülő horrorfilmnek indult egy relatíve ismeretlen szereplőgárdával (Yaphet Kotto, Harry Dean Stanton, Ian Holm, Veronica Cartwright, John Hurt, Tom Skerrit) és egy feltörekvőben lévő, de még a sztárság küszöbére nem lépő fiatal színésznővel.

Illetve egy rendezővel, akinek igazán azóta se sikerült megugrania azt a bizonyos lécet, amit feltett magának ezzel a filmmel.

Pedig nemrég konkrétan próbálkozott vele azzal, hogy előzményfilmet kreált ennek a világnak, amit itt be-

28 / FilmMagazin

mutatott. A Prometheus azonban híján volt annak a mesteri szikrának, ami az Alien-t jellemzi. Vagy épp talán a szimplicitás a kulcs? Elvégre az Alien-nek (idevetem triviának: majdnem Star Beast lett a film címe, ezt dolgozzátok fel…) nincs bonyolult kérdéseket sorjázó forgatókönyve, sem komplikált viszonyrendszere. Nincsenek hit és tudomány kölcsönhatását kutató elmélkedések.

Van egy hajó, azon egy legénység, amit sorra elkezd tizedelni egy űrbéli dög. Ennyi. Ennyi? Tényleg csak ennyi? Mi a francért szeretjük még mindig ezt a filmet? Miért értékeljük annyira és miért istenítjük?

Az 1979-es Ridley Scott mit tudott jobban, amit a 2012-es Scott már rég elfelejtett? Mi olyan különleges abban a filmben, hogy még 35 év elteltével is muszáj róla beszélnünk?

Foghatnánk a nosztalgiára és igazunk is lenne – részben. Másrészről meg azért nem szabad elfelejtenünk, hogy itt egy olyan sci-fi horrorról van szó, amelynek minden egyes kis részlete gyönyörűen klappol egymáshoz. Márpedig ha egy filmnél ilyen gyönyörűen klappolnak a dolgok, akkor naná, hogy később is szívesen megemlékezünk róla. Beszélhetünk bármely aspektusáról.

Akár a díszletekről. Persze, beszéljünk a díszletekről. Az űrhajó belsejéről, a szörny külleméről, az arcmászó félelmetes kinézetéről (az idén elhunyt H.R. Giger óriási érdeme az, ahogy kinéz mindkettő), az egésznek a letisztultságáról… Igen, talán ez is a megoldás része: a letisztultság. A letisztultság és a vele járó, fokozatosan adagolt, a fináléra csúcsra járatott zsigeri feszültségkeltés, amin a néző lerágja a körmét. A mélységes űr nyomasztó voltáról, illetve arról, ahogyan csak szépen piciny részletenként látjuk a szörnyet, de teljes

valójában csak a végén kapjuk meg.

Elegancia és suspense. Scott tudta ezt. Tudta, hogy nem szabad elkapkodni a dolgokat és ajtóstul betörni a házba. Adagokban kell adni, kicsi, de éppen hogy kielégítő adagokban, hogy minél többre és többre áhítozzon a néző. (Az sem elhanyagolandó tényező, hogy a direktor az alábbiakat jelölte meg inspirációként: 2001: Űrodüsszeia, Texasi láncfűrészes mészárlás, illetve a Csillagok háborúja.) Közben pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy itt igazi, hús-vér emberek a főszereplők, így a rájuk irányított figyelemnek is fontosnak kell lennie. Scott ezt is

FilmMagazin / 29

KRITIKA

tudta, és mindenkinek megadta a kellő tiszteletet. Nem tudunk meg sokat ezekről a szereplőkről, első ránézésre lazán felskiccelt vázlatok, de mégis sokkal több érzelemmel és mélységgel bírnak, mint a Prometheus-beli töltelékfigurák, akik csak arra voltak jók, hogy a belezés áldozatául essenek. Elvégre egy horrorfilmnél csak illő izgulni a főszereplőkért, nem? És ha már a főszereplők említve voltak, itt álljunk meg egy pillanatra és időzzünk el kicsit. Tudjuk, hogy kinél. Egy név: Sigourney Weaver.

Weaver ugyan már egy röpke, messzi pillanatra felbukkant egy másik legendás rendezőnél az Annie Hall című filmben, de a siker csak pár produkcióval később jött el.

Kis híja volt, hogy nem a Yale-beli osztálytársa, Meryl Streep került az űrruhába. A magasra nőtt, hosszú combú, sötét hajú istennőt megkereste az akkor még szintén fiatal, de ambiciózus Ridley Scott, hogy vállal-

30 / FilmMagazin

jon szerepet készülő filmjében. A poén ugye az, hogy Ellen Ripley karaktere ugyan csak később vált igazán, durván ikonikussá (a második részben a királynővel való harca volt az, ami az i-re feltette azt a pontot), de az alapok le lettek fektetve.

Ami a lényeg: végy egy nőt, aki semmi esetre sem egy tipikus akcióhős. Nem más, mint egy űrbéli küldöttség hétköznapi alapeleme, aki valószínűleg még életében nem fogott fegyvert. Helyezd bele egy olyan – hétköznapiatlan – helyzetbe, amiből aztán ki kell valahogy kászálódnia. Picit John McLane-es alapszituáció. Átlagember rosszkor nagyon rossz helyen, fő fegyvere a józan paraszti ész és a túlélési ösztön. Más kérdés, hogy a Die Hard főszereplőjének legalább volt lőfegyvere, de lényegében hasonló a helyzet. Mindkettőjük létezhetne akár a való világban, összefuthatunk velük az utcán, eszünkbe nem jutna az, hogy képesek ilyesmire. A kulcs az,

hogy Ellen Ripley nem főszereplőként indul. Ennyi erővel akár lehetne Cartwright is az, aki a végén szépen bugyogóban és trikóban befekszik a hibernálóba egy jobb jövő reményében. Végül mégis Ripley az, aki a szituációból saját szándékai ellenére a nap megmentőjévé, illetve jobban mondva: túlélőjévé válik. Aktív védekező aktív támadó helyett, utóbbi inkább majd a második részre lesz jellemző. Itt még nincs „Get away from her, you bitch!”. De a túlélés ösztöne az tuti, hogy jelen van.

De nem csupán Ripley-re emlékezhetünk jó szívvel. Nézők ezreinek, millióinak okozott sokkoló és sokkolóan emlékezetes pillanatokat a jelenet, amelyben John Hurt kínjában felfekszik az ebédlőasztalra, majd előbújik a mellkasából valami… valami lény. Valami, ami nem oda való. Ez a jelenet talán a film legismertebb és legtöbbet emlegetett pillanata. De nem is maga a vér, ami hatásossá teszi. Inkább az,

Bár a filmet 1979-ben mutatták be a tengerentúlon, nekünk, magyaroknak, egészen 1981-ig kellett várnunk, hogy végre láthassuk.

>> AMI

BIZTOS: 35 ÉV UTÁN MÉG MINDIG MESTERINEK HAT ÉS EGY CSEPPET SEM ÉRZŐDIK KOROSNAK. NEM FOGOTT RAJTA AZ IDŐ, ÉS NEM IS FOG FOGNI SOHA! << hogy váratlanul éri a nézőt. A szereplők vígan falatoznak, beszélgetnek, és egyszer csak puff… Köhögés, mintha félrenyelt volna valamit.

Vonaglás. Halálhörgés. Majd a szívszaggató látvány és hanghatás. El tudom képzelni, hogy nézhettek ’79ben a moziban a gyanútlanul ücsörgő népek, akik először látták a filmet és még csak nem is hallottak erről a jelenetről. Hátrahőkölés, szívritmuszavar és végül a moziból kijőve mindenki először ezt a részt mondja: „Ú, és az a jelenet, amiben a csávóból kijött az az izé. Ú, az kemény volt, ember!”. Igen. Kemény. Még ma is hatásos, bár speciel a barátnőm inkább cuki jelenetnek tartja, ahogy a mellkasrobbantó kibújik, szétnéz, majd eliszkol. Igen, tulajdonképpen így is lehet nézni.

Az azonban kétségtelen, hogy minden esetleges cukiság semmissé válik azon nyomban, amint a feszültséggel teli végső leszámoláshoz érünk. Onnantól kezdve, hogy

Ripley egyedül marad egy űrhajóban a lénnyel, nincs kegyelem. Lélegzetvisszafojtva nézzük, ahogy játsszák macska-egér játékukat.

Scott addig húzza az idegeinket, amíg csak emberileg lehet, hogy aztán a lehető legjobban essen az, amikor végre vége. Fellélegezhetünk. Ripley megúszta. Mi is megúsztuk. De ki tudja, hogy mit hoz még a jövő? Egy olyan világban, ahol robotot összekeverhetünk egy androiddal, ahol az emberi életet a tudomány haladásával szemben nem sokra becsülik, meddig lehet életben maradni? Nem marad más, csak a küzdés. Írásom elején azt mondtam, talán a szimplicitásában rejlik a siker. Ezt aláhúzom, méghozzá kétszer. Ez a szimplicitás érdeme, ami azonban magához vonzza a mélyebb utalásokat és interpretációkat is. Minél egyszerűbb valami, annál több mindent lehet belelátni és ez igaz erre a filmre is. Egyszerű horror, vagy

több? Valószínűleg több, de lehet vitatkozni, mindenkinek szíve joga.

Ami biztos: 35 év után még mindig mesterinek hat és egy cseppet sem érződik soha korosnak. Nem fogott rajta az idő és (szerencsére) nem is fog rajta fogni. Kívánom, hogy további 35 év elteltével is többen így, ilyen dicsérően zengjenek róla és ne feledkezzünk meg arról sem soha, hogy az űrben bizony senki nem fogja hallani a sikolyod. Akármennyire is ordítasz.

100% Stáblista Rendező: Ridley Scott Főszereplők: Sigourney Weaver, John Hurt, Tom Skerritt Forgalmazó: Pannónia Ent. Ltd. Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 4.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

SRÁCKOR "A nyár, az év, az évtized, az évszázad filmje!". Ilyen és ehhez hasonló ajánlókkal futhattunk össze az interneten a 12 éven keresztül forgatott Sráckorral kapcsolatban. Amekkora szavakkal jellemzi a kritikusok többsége a filmet, pontosan akkora elvárásokat is kell leküzdenie Richard Linklater mozijának. És igen, egy újabb mérföldkőhöz érkezett a filmművészet. Írta: Török Tamás szinte leszek: számomra már az a bizonyos 12 évig tartó forgatási időszak is igen imponáló volt, viszont a Sráckor előzetese pillanatok alatt elérte, hogy az elsők között akarjam látni ezt a filmet. Ami sajnos a magyarországi csúszás miatt egy picit megkésett, de végül eljött a pillanat, amikor Linklater filmje megválaszolhatta azt a számtalan kérdést, amik hónapokon át fogalmazódtak meg bennem.

A legfontosabb talán az volt, hogy mi lesz az a legfőbb erény, amit a Sráckor képes lesz majd felmutatni, mint dráma. Tény, a szinte felfoghatatlan, egészen elképesztő mennyiségű munka és kitartás, ami azt a

Ő

32 / FilmMagazin

12 évet övez(het)te, már önmagában megérdemli, hogy forradalminak nevezzük a filmet, de mindannyian tudjuk, hogy ennél azért mégiscsak több kell.

A film középpontjában – ahogy azt a cím is sugallja – egy fiatal fiú, Mason, és annak családja áll. Az édesanya, Olivia már egy ideje egyedül neveli fiát és lányát, Samanthá-t, akik ennek ellenére továbbra is remek kapcsolatot ápolnak apjukkal. Ám nem sokkal később, az állóvizet felkavarva Olivia úgy dönt, hogy életüknek új lökést kell adnia, amit egy költözéssel szeretne elkezdeni.

Az ekkor még nagyjából hatéves Mason, és kicsivel idősebb nővére

számára természetesen ez egy igen súlyos döntés, ami gyakorlatilag egy akkora érzelmi lavinát indít el az életükben, amit más, hasonló tematikájú amerikai filmekben is láthattunk már. Ám most jön képbe az a bizonyos faktor, ami kiemeli a Sráckort minden műfajtársa közül, és egy olyan ízzel fűszerezi meg a filmet, amit meglepően újnak (csúnyább szóval kifejezve: idegennek) fogunk érezni. 12 éven keresztül végigkövethetjük Mason, általa pedig egy átlagos (amerikai) kissrácnak az életét: az első tanítási nap, az első csók, szerelmi csalódások, "Mi leszek, ha nagy leszek?"- dilemmák és gyakorlatilag minden létező

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az ehavi számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünket is!

(kellemes, vagy olykor kevésbé kellemes) probléma fel fog tűnni a filmben. Erre akár azt is reagálhatnánk, hogy "igen, de ezt láttuk már vagy ezerszer, és már akkor is untuk", viszont Linklater stábja képes volt létrehozni azt az illúziót, hogy mi egy igazi család, valódi 12 éves időszakába nyerhetünk bepillantást, ami végtére is, nem akkora ámítás.

Linklater speciális forgatókönyve és merészsége a film három órája során maximálisan kifizetődött, viszont azt felesleges tagadni, hogy a Sráckor elég döcögősen indul. Érthető módon in medias res módjára kapcsolódunk be az események sűrűjébe, ám az elég gyakori, szinte kivétel nélkül minden átmenetet nélkülöző vágások nem egy egységes film benyomását keltik Mason kiskorának szakaszában. A jelenetek a költözést leszámítva nem a cselekményt hivatottak előrevinni, hanem a család bemutatására helyezik a hangsúlyt, viszont ez érzésem szerint teljesen véletlenszerűen elhelyezett, majdhogynem "gag-eket" eredményez. Mintha Linklater eleinte nem is nagyon tudta volna, hogy mégis mit szeretne kezdeni az egész filmmel, ezért leforgatott jó pár jelenetet, mondván hogy felkészül minden eshetőségre. Sejtettem, hogy ilyen módon fog indulni a film,

ami eleinte nem is adott okot az aggodalomra, viszont a karakterek hiánya már annál inkább.

Félreértés ne essék, a Mason-t alakító Ellar Coltrane, a rutinos Patricia Arquette és Richard Linklater lánya, Lorelei is remekül hozták az amúgy teljesen korrekt karaktereiket. Igen ám, csakhogy a "korrekt" egy három órás családi drámánál, ami 12 évet ölel fel közel sem pozitív jelző. Ekkor tűnt fel a színen az édesapát alakító Ethan Hawke, aki egy olyan őszinte, szeretnivaló és szórakoztató alakítást, egyben apa karaktert hozott, ami képes volt fenntartani az érdeklődést egészen addig, amíg már Mason, jó pár évvel a háta mögött mélységet hozott a filmbe, ami minden más karakterrel is hasonló varázslatot tett.

Ez a mélység számos formában megjelenik a filmben, köszönhetően annak, hogy a 12 év során minden aktuális trendet, őrületet igyekeztek beleszőni a dialógusokba. Kezdve egészen a Harry Potter témájú bulitól, a "lesz-e vajon új része a Star Wars-nak?" típusú apa-fia párbeszédeken át, a "szerintem törlöm magam a Facebook-ról" gondolatokig. Egyértelműen állíthatom, hogy a Sráckor nem a saját malmára hajtja a vizet, hanem az idő múlásának eszközével egy egészen bensősé-

ges élményt akar átadni a nézőnek.

Amikor szűk három óra után beúszott a stáblista, még ha kényszerítettek se tudtam volna véleményt mondani a Sráckorról. Ami talán a legmeglepőbb, és egyben Linklater legnagyobb húzása volt, az az, hogy a film nem úgy zárja le magát, hogy a fél világ könnyek közepette verje a székét, és utána hangoztassa, hogy mekkora drámával és életbölcsességgel zárult a Sráckor. Nem, Mason története pont olyan hirtelen és csendben ér véget, ahogyan az elkezdődött. A film bemutatott egy 12 éves szakaszt, mellyel el is végezte a munkáját, a továbbiak pedig abszolút a néző fantáziájára vannak bízva. Nincsenek kőbe vésett tanulságok, mindenkinek magának kell meglelnie a Sráckor értékeit, ami egy olyannyira grandiózus, újszerű élmény átadására volt képes, ami még az én lekapcsolhatatlan beszédrendszeremben is blokkot okozott. Minden sablon nélkül mondhatom, Mason családjának története még a tízedik megtekintéskor is képes lesz újat mondani minden korosztály, minden ember számára.

90% Stáblista Rendező: Richard Linklater Főszereplők: Ellar Coltrane, Ethan Hawke, Patricia Arquette Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 18.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

TOMPOWELL VÉLEMÉNYE A Harry Potterek-szériára szoktam használni azt a jelzőt, hogy "Hollywood legnagyobb felnövés-története”. Richard Linklater erre a kijelentésemre most sikeresen rálicitált és "csupán" 12 évébe telt.

A

mbícióban legalábbis mindenképpen sikerült felülmúlnia Rowling adaptációit, elvégre ki ne lenne vevő egy varázslattal, mágikus lényekkel teli világra?

Naná, hogy az egész könnyebben eladható! Linklater viszont egyszerűen csak fogott egy gyereket és több, mint egy évtizeden keresztül filmezte és közben olyan életszerű helyzetek során keresztül kísérte végig, jól megtűzdelt dialógusokkal, amelyek már A Mielőtt-trilógiát is a romantikus filmek non plus ultrájává avatták, és amelyek miatt a Sráckorra is csak "A coming of age mozi”-ként fogunk hivatkozni.

Persze egyből rá lehetne vágni, hogy ez akkor is ugyanúgy működött volna, ha a főszereplőt minden életszakaszban egy másik gyerekszínész játssza, a felnőtteket pedig jó hollywoodi szokás szerint szépen elmaszkírozzák, és ehhez még 166

34 / FilmMagazin

perc se lett volna szükséges, de ez abszolút tévedés. Pont azért olyan elemi erejű a film, mert nemcsak hogy látod Patricia Arquette-t elaszszonyosodni, valamint a hétvégi apák tökéletes mintájaként szolgáló Ethan Hawke arcán a szaporodó ráncokat, hanem a mindvégig abszolút természetességgel (és hitelességgel) a figurát hozó Ellar Coltrane pufi gyerekből vézna kamaszszá, majd ifjú felnőtté válása mellett jelleme, érdeklődése kialakulásának is a szemtanúi lehetünk.

Ezt pedig megkönnyíti a Linklaterre jellemző pazar természetesség, ahogy az életből jól ismert szituációkat kezeli a gyermeki civódástól kezdve a szülők veszekedésén és anyagi problémáin keresztül, egészen a kamaszok dacos szerelméig, amelyek közül mindenki talál az életéből valamelyikre példát. Itt nincsenek nagy kirohanások, vagy nagy

tragédiák, mert mindegyik jelenet, mindegyik szakasz már önmagában is nagyszerű, éppen ebből adódóan történetről sem beszélhetünk, hiszen itt maga az élet írja az egészet.

Az életnél pedig köztudottan nincsen jobb forgatókönyvíró, még az álomgyárban sem. Így lehet az, hogy a 12 év alatt beleszőtt temérdek popkulturális utalás (akkor még éppen aktuális irányzat, vagy vélemény) finoman ivódott bele a karakterek jellemébe és olykor fakasztotta mosolygásra a nézőt a jelen tekintetében.

Ez pedig csak a filmvilág legnagyobb mágusainak sikerülhet, akiknek nem szükségeltetnek mesebeli lények ahhoz, hogy elvarázsoljanak minket. Pont ezért válik a Sráckor többé, mint egy egyszerű film: szereplőivel együtt növünk fel és/vagy komolyodunk meg és így válnak életünk kitörölhetetlen részévé.

KRITIKA

SZUPER HIPOCHONDER

Biztosan emlékeztek arra, amikor húszmillió francia azon nevetett, hogy hogyan élnek és legfőképp beszélnek a franciák a belga határon (Isten hozott az Isten háta mögött – 2008). Ezt a nyilvánvalóan csak anyanyelvi környezetben vicces filmet a balga honi forgalmazók magyar szinkronnal adták. Hát kevés ennél kevésbé vicces vígjátékot láttam életemben.

De ez biztos nem a francia filmkészítők hibája. Írta: Fekete Felícia

N

ekem a francia humor jön be a legjobban az összes közül, egy mezei Asterix és Obelixen is leesek a kanapéról. Tehát egyfelől, gyerünk a moziba be, mert egy francia vígjáték mindig vicces, másfelől az a csapat csinálta, aki már egyszer csalódást okozott. De szerencsére a Szuper - Hipochonderben nem voltak finom nyelvi poénok, csak egy magányos negyvenéves hipochonder és a kelet-európai származású haverja / orvosa, meg egy csomó lökött feleség. El kell még mondani, hogy több olyan fordulat is volt, (lett volna, ha az egyiket a kedves kolléga le nem lövi mellettem) amire nem számítottam és én már ezt is értékelem.

Dany Boon a főszereplője, rendezője és forgatókönyvírója is a filmnek. A 48 éves színész talán kicsit túl nagy rutinnal alakítja a féleszűt, de vigasztaljon minket a tudat, hogy a franciák biztos még jobban unják minálunk. Azért nem volt zavaró. A

mellékszereplők nagyon jól aládolgoznak és Dany Boon van annyira nagyvonalú, hogy át is engedi nekik a terepet és jól van ez így. A Kéry Kitti hasonmás Alice Pol és a bátyját alakító ismert színész, Kad Merad is egészen jó választás volt.

Az epizódszereplők válogatása már nem sikerült ilyen jól, mert a balkáni menekültek leginkább afgánnak tűnnek, felkelésük vezére (Jean-Yves Berteloot) meg egy jóképű párizsi férfi benyomását kelti.

Az alkotók egy kis aktuálpolitikát is becsempéztek a történetbe. Igaz, az ukrán háború a franciák szerint a Balkánon van és Anton aus Tirol szerb, vagy valami ilyesmi. Persze, mondanom sem kell, hogy mind Ukrajna, mind a Balkán Budapesten van és a morcos határőr Sasvári Sándor. A filmes csapatot elküldeném azért egy horvát tengerparti nyaralásra, vagy egy kelet ukrán körutazásra, melyik is legyen… hmm, végül is tök ugyanaz, nem?

Na, de ha ezeken túllendülünk, nyugodtan élvezhetjük ezt az aranyos, kedves, vicces, 12-1 tucat francia vígjátékot.

65% Stáblista Rendező: Danny Boon Főszereplők: Danny Boon, Kad Merad, Alice Pol, Judith El Zein Forgalmazó: MTVA Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 11.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

KAMUZSARUK „Sajnáljuk Kamuzsaruk, de idén már nincs több jó kopóvígjátéknak hely.” – Tarthatná a mondás, mivel a Kamuzsaruk pont alig pár héttel jelent meg a kétszer akkora költségvetésű 22 Jump Street után. Furának tűnik, hogy jelenleg a mozik vásznain két rendőrös vígjáték is helyet foglal, úgy néz ki Hollywood beindult idén ezen a téren. Vagy csak a megjelenést időzítették félre? Írta: sirdani

N

ehéz egy film készítőinek, ha fele annyi büdzséből kell ugyanolyan jó filmet kihozni, világszerte fele olyan ismert, inkább sorozatszínész sztárokkal. Mégis azt kell, hogy mondjam: a Kamuzsaruk 2014 második rendőrös filmjének teljesen megfelelő. Laza, könynyed humorával hamar feldobja a nézőközönséget, bár azért néhol a homlokunkra csapva megint el kell 1-2 erőltetett poént tűrnünk. Hiába, az alig másfél órás játékidőbe muszáj volt a legtöbb viccet belezsúfolni és emiatt elmaradt a film magához illő felvezetése is. Én nem értem, hogy miért hiszik azt még mindig Hollywoodban, hogy ha valaki

36 / FilmMagazin

elesik, összetöri magát, esetleg vetkőzik, az vicces. A néző a 104 perc első fél órájában mondhatni 100%ban ugyanazt látja, amit a YouTube csatornán levő előzetesben is: Justin (Damon Wayans Jr. Az Életem értelmei sorozatból) és Ryan (Jake Johnson a New Girl sorozatból ismert) régóta jó barátok és felköltöztek Los Angeles-be Ohio-ból, hogy karriert építsenek. Azonban életük nem úgy alakul, ahogy szerették volna. Ryan óvodás gyerekeket tanít amerikai focira, míg Justin videojáték-fejlesztő. Illetve utóbbi csak szeretne lenni, mert játékötletét egyáltalán nem fogadják el. Ezért úgy döntenek, hazaköltöznek Ohio-

ba, de előtte még buliznak egyet egyenruhában, mivel is jelmezes bálra hívták őket. Azonban a parti balul sül el, mert kiderül, hogy maszkabál és így a két balfék minden reményt eldobva hazafele ballag az úton, mikor is rájönnek, hogy a rendőri jelmezük olyan jóra sikerült, hogy valódi rendőröknek nézik őket… És innentől kezd beindulni a film (igaz már eltelt fél óra majdnem), jönnek a néha erőltetett, de szerencsére javarészt tűrhető rendőrös poénok, amikből van, amit megszoktunk a régebbi komédiákból (Deó Duó J), de néhány már-már polgárpukkasztó humort is be kellett fűzni, hiszen 2014-et írunk. Sajnos Ryan és

Ha érdekel, hogy milyen a jó rendőrös vígjáték, olvasd el az előző számunkban közölt 4 oldalas 22 Jump Street kritikánkat is!

és Justin öröme nem tart sokáig, mert a hamis rendőrök valódi pácba keverednek bele, egy helyi bűnszervezet (élén Brolin - Andy García) dolgába ütik bele az orrukat. Általában ami egy filmben megfog, az nem csak a jó poéndömping. Kell egy csavar, esetenként dupla csavar, amin napokig kattog az agyad.

Esetleg egy-két olyan mondanivaló (bár ez a filmvígjátékban nehéz beszúrni) amit útravalóként magaddal vihetsz. A Kamuzsaruk sajnos ilyen téren messze alulmarad a társaitól, nem állítja pellengérre a társadalmat vagy cikizi ki annyira a rendőröket (és diákokat), mint a 22 Jump Street. Természetesen ettől még találunk megfelelő gag-eket, mint például a Plants vs. Zombies játékra utalás, vagy a „Nézd már elcsattant egy poén Lil Wayne-ről” beszólást.

Tehát itt-ott van egy kettő egyedi, kreatív humor is, azonban a könnyű fogyaszthatóság végett inkább a szokásos sablon vicceket tették be, mint a spanglizás (jaj de vicces volt pár éve), vagy mint a lánybúcsús csajok és a cicaharc. És persze a

kapitányságon is minden rendőr lusta, vagy hülye (illetve ezeknek változatos kombinációja). Hál Istennek talán puki-kaki poént nem hallottam a 104 perc alatt ez menti meg az alkotást attól, hogy ne csak 50%ot kapjon.

Ahhoz, hogy több mint 60%-ot adjunk egy filmnek, szükséges legalább valami kis fordulat, amit korábban is említettem. Szerencsére Luke Greenfield (Szüzet Szüntess, Tök Állat) a rendezője és írója a filmnek, egyben már jártas a vígjátékok világában, és a műfaj korlátaival is tisztában van, ezért megpróbálta kihozni a maximumot belőle. Persze ahelyett hogy lelőném spoiler-rel a csavarintást (és ezzel elvenném a nézőtől a film megnézésére érzett vágyandóságot) inkább utalást teszek rá: Nos, elöljáróban annyit érdemes tudni, hogy a film során végig azt hiszed biztonságban vagy, míg a végén minden ellened fordul, hiszen senki sem az, akinek mondja magát (mint ahogy főhőseink se).

Végtére is, szerethető film lett a végére, Luke Greenfield nem túl sok

pénzből kihozta sorozatszínészekkel a maximumot egy hollywoodi produkcióból. Azonban ez a nézőt nem vigasztalja meg, hiszen mi ugyanannyit fizetünk mozijegyben egy sikerprodukcióért, és ezért a filmért is. Magát a történetet meg nem sikerült annyira „indiesre” alkotni, hogy külön művésziesebb mozi kategóriába kerüljön. (hiszen akkor már nem is komédia, inkább dráma-vígjáték lenne).

70% Stáblista Rendező: Luke Greenfield Főszereplők: Damon Wayans Jr, Jake Johnson, James D’Arcy Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 11.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

UTÓÉLET Az eddig főként kisfilmjeiről ismert Zomborácz Virág nagyjátékfilmes debütálása mindenképpen nagyfokú bizakodásra ad okot a magyar film jövőjét illetően. Írta: Sanya08

H

a azt mondom, hogy jó magyar film, akkor talán ráncolod a szemöldököd és nem tudod mire vélni. "Oké, oké. Jó magyar film. Mit jelent ez? Ahhoz képest jó, hogy magyar? De egyébként pedig csak középszerű?" Várjál, segítek. Azt mondom: az Utóélet egy jó film. Sőt tovább megyek, az Utóélet egy nagyon jó film, ami megérdemli, hogy óriási figyelmet és nézettséget kapjon.

A film középpontjában egy elhanyagolt és jobb sorsra érdemes apafiú kapcsolat áll, melynek jobbá tételének kísérletére csak akkor kerül sor, amikor az apa (Gálffi László) távozik az élők sorából. Mózes (Kristóf Márton) a következőkre lesz figyelmes a haláleset után: egyrészt, hogy meglehetősen furcsán kezeli a gyászt, tekintve hogy bánatnak és letörtségnek nyomát sem fedezi fel

38 / FilmMagazin

saját magán. Másrészt pedig mindezek után édesapja néma, rezignáltan bámészkodó kísértetként követi kicsi fiát mindenhová.

Már a cselekmény kiindulópontja is szokatlannak mondható, legalább is magyar mezőnyben mindenképpen.(Magyar filmben kísértet ugyebár ritka, akár a fehér holló, de talán el is kéne felejteni azokat a bizonyos határokat és korlátokat.) Ugyanez a szokatlanság és bájosan abszurd (bár néhol inkább csak simán abszurd) humor nem csak a film premisszájában követhető le, hanem végig az egész alkotást jellemzi: furcsa helyzeteket és furcsa embereket láthatunk, de ez a furcsaság valahol mégis igazi, emberi. Virág egy zárt közösséget mutat be nekünk, melynek világa kortalan (valahol a nyolcvanas-kilencvenes években járunk, de igazán nem le-

het meghatározni) és olykor szinte szürreális. Megteremtett egy olyan filmes világot, melynek lényege a valóságban gyökerezik, de van egy sajátos szabályrendszere és rögtön képes beszippantani a befogadót.

Ez talán a film egyik legnagyobb érdeme: képes magával rántani a nézőt és feledtetni vele azt, hogy épp egy magyar filmet lát. Várj, javítok: képes úgy magyar film lenni, hogy nem követi el a megszokott hibákat és nem válik kínossá, se erőltetetté. Igazi filmként működik, mégpedig szuperjó filmként, ami megveti lábát a talajban és képes ott megállni, tartani magát. Mert igen, lássuk be, hogy nem mindig volt fenékig tejfel a magyar movie, mint olyan. Cikiségek rendre a legtöbb hungarische filmben előfordultak: pofátlan termékelhelyezések, borzasztó színészi alakítások, ostoba

A film munkálatait egy pszichológus is segítette, név szerint Dr. Fuchs Ágnes, aki még a forgatókönyv megírására is nagy hatást gyakorolt.

humor, stb. Az Utóéletben nemhogy ezek a szörnyű jellemzők nincsenek meg, de ráadásul képes egy igazán és őszintén szórakoztató film lenni úgy, hogy közben szól is valamiről.

Van neki gondolatisága, de mégsem a köldökét nézi, hanem végig mulattat, ez a mulattatás pedig sosem túl harsány vagy fárasztó, megvan az egészséges egyensúly, semmi nincsen túlzásba véve. Jól érzi magát a néző, remekül szórakozik a látottakon, közben pedig még tanul is valamit, szóval nem távozik üres fejjel a moziteremből.

A legnagyobb erényei közé tartozik a filmnek többek között még Pohárnok Gergely operatőri munkája: a sokszor hideg képi világ, precízen megtervezett képkompozíciók, beállítások mind támogatják az Utóéletet abban, hogy egy kiváló film legyen.

Emlékezetes és kiemelkedő jelenetből pedig akad nem is egy; az apa halálát bemutató párhuzamos képsorok zseniálisak (ahogyan a fontosabb szereplők rövid de annál velősebb és érzékletesebb reakcióit látjuk), de Mózes vízen való sodródá-

sára is érdemes lesz emlékeznünk.

A színészi alakításokra sem lehet panasz. A Mózest alakító Kristóf Márton például hiába nem hivatásos aktor, játéka mégis elképesztően hiteles és meg nem mondanád róla, hogy ennél több köze nem nagyon van a szakmához (pedig ezek alapján: bizony lehetne). Gálffi László szellemként és hús-vér emberi lényként is egyaránt szuper, a karaktert jellemző öszvér makacsság és szűklátókörűség egyszerre jelenik meg az esendő és érzelmeit elfojtó ember karakterisztikáival.

Gálffi pusztán szomorú arckifejezésének használatával képes egy jelenetet furcsán humorossá varázsolni, a rendező pedig ki is használja ezt: helyzetkomikumok jócskán akadnak, melyek az apa szelleme és fia kapcsolatára, kommunikációjára vagy épp kommunikációképtelenségére épülnek. De ami a legfontosabb: Márton és László együtt eszméletlen jók, minden feltétel nélkül elhisszük nekik, hogy ők apa és fia. Kapcsolatuk ábrázolása csillagos ötös.

Az Utóélet egy feszesen szerkesztett film, melynek másfél órájából egyetlen másodperc sem marad kihasználatlanul. Ez a feszesség egyrészt nyilván jó, hiszen a nézőnek ideje nem marad unatkozni, pörögnek a dolgok, felvesszük a fonalat, nincs túlnyújtva, túlhúzva.

Ez egyben kicsit rossz is, mert mintha Virág kicsit túl feszesre venné a dolgokat és nem telik el elég idő Mózes kórházból való kijutása és édesapjának halála között. Ahogy a halál, szellemlátás és befejezetlen feladatok elvégzése között sincs túl nagy intervallum, ezáltal valamelyest csökken a film drámaisága, illetve a katarzis is lekicsinylődik.

Ez azonban csekélységnek számít a sok pozitívum között. Zomborácz Virág egy igazán üde színfoltot hagyott a magyar film palettáján: kedves, abszurd, fekete humorral telített és érző filmet tett le az asztalra, amit könnyebb szeretni, mint kritizálni. Karakterei szerethetőek az esetlenségükkel és hibáikkal együtt, a színészi játék hibátlan, egy jelenetben pedig anélkül szólal meg a Tedd fel a kezed!, hogy kínosan éreznénk magunkat. Egyébként pedig a film megtekintése óta a Heaven Is A Place On Earth jár a fejemben folyamatosan… Ez bizony így nem csupán első nagyjátékfilmnek remek, de ez a film egy sokat látott direktornak is javára válna.

Virágra nagyon oda kell figyelni, mert hatalmas tehetséggel állunk szemben.

85% Stáblista Rendező: Zomborácz Virág Főszereplők: Kristóf Márton, Gálffi László, Anger Zsolt Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 11.

FilmMagazin / 39

INTERJÚ

"AZ ELHUNYT APA HALÁLBÓL SZELLEMKÉNT VALÓ VISSZATÉRÉSE EGY ÁLMOMBÓL JÖTT."

INTERJÚ ZOMBORÁCZ VIRÁGGAL A gyász folyamatáról ilyen humoros és mégis emberi filmet ritkán látunk, pláne házunktáján; Zomborácz Virágnak sikerült ezt az első nagyjátékfilmjével meglépnie, ezzel pumpálva friss vért a magyar filmgyártásba. Egy fecske persze nem csinál nyarat, de remélhetőleg még többen követik majd a példáját és hamarosan egyre többször költünk szívesen a hazai filmekre. Virággal az Uránia Filmszínház kávézójában találkoztam: érezhetően kimerült volt a premiervetítés körüli szokásos tennivalóktól, de azért készséggel válaszolt egy-két kérdésemre.

Készítette: Sanya08 Mesélj nekem kicsit az alkotói folyamatról. Hogyan indult el ez az egész projekt?

A Színház- és Filmművészeti Egyetemen nagyjátékfilm-forgatókönyvvel kellett diplomázni. Nem adaptációnak, hanem teljesen saját ötletnek kellett lennie. Schulze Éva volt az osztályfőnököm, az ő munkamódszerével dolgoztunk: először elő kellett adni az ötletet, aztán a viszszajelzések alapján kellett írni belőle szinopszist, majd treatmentet, aztán a jelenetezést, így épült fel a teljes forgatókönyv. A forgatókönyv első változata egy pályázati leadásra

készült, három hétig csak írtam és írtam. A diploma prezentáció után karolta föl a projektet Pusztai Ferenc producer, és különböző nemzetközi workshopokon dolgoztunk rajta. Utána kerültünk a Filmalaphoz, ahol szintén fejleszthettük.

Magának a filmnek az alapötlete hogy pattant ki a fejedből?

Az elhunyt apa halálból szellemként való visszatérése egy álmomból jött.

Az alapkoncepcióban pedig benne volt az is, hogy egy család legyen a középpontban, illetve hogy valamennyi tagjának legyen szerepe.

Hiszel a szellemekben?

Nem. A szereplők között ott van ugye Kristóf Márton, aki nem hivatásos színész. Hogy találtad őt meg? Ez elvárás volt részedről, hogy egy amatőr játssza a főszerepet vagy csupán így esett?

Nem, természetesen nem volt elvárás. Marci ugyan több, mint húsz éves (a főszereplő Mózes 20 év körül van), de úgy gondolom, hogy egy húsz éves fiú esetében még nem beszélhetünk profi színészről. Nem hiszem, hogy találsz valakit, aki enynyire fiatalon egy annyira komoly színészmúlttal bírjon, hogy profeszszionálisnak nevezhesd. Marcit ismertük már korábbról, és ő nemcsak rendkívül fotogén, de hordozza magában azt a fajta bizonytalanságot és szorongást, amit kerestünk, így ő egyértelmű választásnak tűnt.

Milyen filmes, illetve egyéb inspirációid voltak a film külcsínét tekintve?

A filmet nagyon meghatározták a helyszínek, amin Takács Lilla látványtervező dolgozott. Nagyon sok lőpályát, temetőt, templomot, tavat, iskolát, kocsmát, utcát, játszóteret, kórházat megnéztünk, kerestük mindenből a különlegeset. A berendezés mellett a jelmezek, a karakterek is hozzáadnak a film atmoszférájá-

40 / FilmMagazin

hoz, ez Zelenka Nóra jelmeztervező munkáját dicséri. Marcinál például nagyon sokat jelentett az, hogy egy kicsit elcseszett frizurája van: az életben nem ilyen a haja, ezt mi találtuk ki. De ha Petrik Andreát nézzük, őt is mi szőkítettük ki ennyire, amit szerencsére a színháznál megengedtek, bár kicsit furcsán festett utána a kosztümös előadásokban ezzel a frizurával. Szóval elég részletesen kidolgoztuk, hogy mi hogy nézzen ki.

Hasonlóan Wes Andersonhoz?

Ez itt nem Amerika. Ő teljes világokat épít fel, nekünk viszont a körülményekhez kellett alkalmazkodnunk. Nála minden egyes tárgy ki van találva, nekünk nem voltak ilyen végtelenek a lehetőségeink, hogy mást ne mondjak, csónakból például összesen egy volt, a döntési lehetőség arra szűkült, hogy használjuk-e vagy sem. Arra próbálok rámutatni, hogy bár valóban minden részleten dolgoztunk, alapvetően a meglévő adottságokból indultunk ki. A körülményekhez kellett alkalmazkodnunk. A kedvencem a temetői kép: nagyon sokáig kerestük ezt a különleges helyszínt, a sírokat a semmi közepén, és bár a sárga markológépet mi tettük a háttérbe, a kék ruhás néni a gyászolók között egy kíváncsi falubeli volt, akit megkértünk, hogy maradjon még egy kicsit, mert csodásan nézett ki. Szerencsére a totál idejére tudott maradni, de aztán mennie kellett, hogy megetesse a csirkéket.

Beszéljünk kicsit arról az ominózus galamb-jelenetről. Igazi volt az a galamb?

Igen, igazi volt, de az az igazság, hogy nem egy fehér galamb volt, hanem három, különböző vérmérséklettel. Állatidomárok foglalkoztak velük, Sibak Zoltán és Halász Árpád. Ő nézte azt, hogy az ág, amire rárepül a galamb, milyen, mivel csak egy bizonyos vastagságúra tudnak kényelmesen rászállni, és persze a forgatás előtt gyakorolt velük. A temetői jelenetnél előfordult, hogy a galambok rászálltak a szereplők fejére, ami elég vicces volt, és a statiszták állandóan elnevették a jelenetet. Nagyon szeretek állatokkal dolgozni. Cukik voltak a galambok.

AMIT A RENDEZŐRŐL TUDNI KELL Zomborácz Virág a Szent László Gimnázium tömegkommunikációs osztályában végzett, majd 2004-től 2009-ig a Filmművészeti Egyetem frissen induló forgatókönyvíró-filmdramaturg szakán szerzett diplomát. A tanulást ezután sem hagyta abba, Európa számos országát megjárta, hogy képességeit fejleszteni tudja. Első munkái kisjátékfilmek voltak, melyekkel rengeteg díjat bezsebelt – ezen filmek többsége megtekinthető az interneten is. Az Utóélet forgatókönyve nem csak a Nemzeti Filmalap, hanem az Európai Unió MEDIA-programjának zsűrijének a tetszését is elnyerte, hiszen 1000 pályamű közül választották meg a legjobbnak. Emellett Cannes-ban egy Talent Prize-ot is kiérdemelt.

FilmMagazin / 41

INTERJÚ

Voltak olyan elképzeléseid a filmet, illetve egyes jeleneteket illetően, amelyeket valami oknál fogva nem tudtál megvalósítani?

Volt olyan jelenet, amit nem forgattunk le, mert nem fért bele a költségvetésbe, de igazából ezt nem bántam. Beláttam, hogy tényleg túl drága lenne, és hogy szükség van arra a pénzre, hogy több napot dolgozhassunk, és ezáltal a többi jelenet minél jobb legyen.

Ugye te rövidfilmeket rendeztél ezelőtt. Az ott szerzett tapasztalatokat fel tudtad használni az Utóélet forgatásánál?

A forgatókönyvnél inkább érződik a különbség kisjátékfilm és nagyjátékfilm írás között, mert sokkal nagyobb dramaturgiai ívet kell átlátni. Forgatási szempontból ugyanolyanok, csak a nagyjátékfilm forgatása hoszszabb ideig tart. Ettől egy kicsit féltem, hogy fogom bírni ezt a megfeszített munkát 35 napon keresztül, de azt tapasztaltam, hogy a szervezet alkalmazkodik, és igaziból nem vészes.

Gyerekek is szerepelnek a filmben. Velük milyen volt a munka?

Hang Lili Rozinával, aki Ramónát, a lelkész örökbe fogadott kislányát alakítja, nagyon könnyű volt a munka. Egyrészt, mert iszonyat ügyes, másrészt mert ő egy kislány, és a kislányok ebben a korban már na-

42 / FilmMagazin

gyon fegyelmezettek. Vele igazából olyan volt a munka, mint a felnőttekkel. Nagyon aranyosan tűrt mindent, igazi tündér volt. A színdarab gyerekszínészeivel már egy fokkal nehezebb volt dolgozni, talán mert nagyon sokan voltak. Velük Kárpáti István színházrendező külön foglalkozott, tréningezte őket a forgatásra.

Nehéz lehetett nekik, mert a filmforgatás sokszor monoton munka, sok az ismétlés, a várakozás, de ahhoz képest jól viselték a dolgot.

Improvizáció előfordult?

Nem nagyon. Ez nem az a műfaj.

Olyan viszont előfordult, hogy egy rontott jelenet került be végül a filmbe. Persze ez olyan hiba, amit senki se vesz észre. Egyszerűen jobban sikerült az a felvétel, ami nem sikerült.

Akkor nem volt olyan, hogy egy színésznek valami nem tetszett és nem mondott el egy szöveget?

Nem. Legfeljebb az, hogy nem emlékezett a szövegre, és mást mondott helyette, de ilyenkor újravettük.

Fontos volt számomra, hogy az hangozzon el, ami le van írva a forgatókönyvben, mert a legtöbb elem kapcsolódott valamihez, ezért pontosnak kellett maradnia a szövegmondásnak is.

Anger Zsolt karakteréről beszélj kicsit. Ő honnan jött?

Már a korai verziókban is volt mindig egy figura, aki útmutatást nyújt a szellemek kezeléséhez. Korábban ez egy sámánkarakter volt, aki egy lakókocsiban lakik az erdőben. Az egész forgatókönyvnek van egy olyan törekvése, hogy minden kapcsolódjon mindenhez. És az autószerelő egy jó választásnak tűnt, mivel a lerobbant autóhoz kapcsolódik. Tetszett az, hogy egy olyantól jön a szellemekről való okoskodás, akitől nagyon nem várod. Az autószerelő egy olyan karakter, aki nyilvánvalóan nem látja a kísérteteket, csak egy önjelölt spiritiszta, aki a tévéből szedte az ismereteit.

Melyik a kedvenc jeleneted a filmből? Én legjobban a film elejét szeretem, a temetésig. Nyilván a galambrugdosás is egy emblematikus jelenet.

Nagyon szeretem azt is, amikor Janka néni vonul a folyosón. És a táncjelenetet. A szexet is bírom. Meg a karácsonyi előadást.

Hogy éled meg ezt a szakmai, kritikai sikert? Örülök neki, de azért igyekszem a helyén kezelni a dolgot. Ez egy szubjektív műfaj, nem magasugró vagyok, akinél egyértelmű, hány centit ugrott. Valakinek tetszik, más viszont nem tud hozzá kapcsolódni. Én is látom a film hibáit, és nem török össze, ha valaki leírja, hogy ez

>> VOLT

OLYAN JELENET, AMIT NEM FORGATTUNK LE, MERT NEM FÉRT BELE A KÖLTSÉGVETÉSBE, DE IGAZÁBÓL EZT NEM BÁNTAM. BELÁTTAM, HOGY TÉNYLEG TÚL DRÁGA LENNE, ÉS HOGY SZÜKSÉG VAN ARRA A PÉNZRE, HOGY TÖBB NAPOT DOLGOZHASSUNK, ÉS EZÁLTAL A TÖBBI JELENET MINÉL JOBB LEGYEN. << vagy az nem tetszik neki benne.

Mindenkinek van egy saját személyisége és ízlése, mind a nézőknek, mind a kritikusoknak. De nagy örömmel tölt el, amikor azt látom, hogy szeretik.

Valami terv a jövőre nézve? Rövidfilmeket készítenél inkább, vagy maradnál a nagyjátékfilmnél?

Jobban érdekel a nagyjátékfilm formátuma. Az Utóélet készítése során leszűrtem a kellő tapasztalatokat, és szeretném ezeket kamatoztatni. Tovább szeretnék dolgozni azon, hogy ügyesen bánjak azzal, hogy kilencven percig kell lekötni a néző figyelmét. Íróilag is ez a kihívás érdekel jobban. A másik tervem a regényírás. A forgatókönyv nem irodalmi munka, képekkel dolgozik, szituációkkal, párbeszédekkel, és néha vágyom arra, hogy megfilmesíthetetlen dolgokat írjak le.

Izgulsz egyébként amiatt, hogy végre mindenki, az egész ország láthatja a filmet?

Persze, ez most egy hatalmas előrelépés. Tök jó lenne, ha sokan lenné-

nek rá kíváncsiak, hiszen azért készült, hogy nézők elé kerüljön. Nem tudom, hány emberhez jut majd el, hogy egyáltalán létezik ez a film.

Volt olyan, aki megkérdezte, hogy „Ezt adják moziban is?”. Óriásplakátokat se tudunk nyomni, sajnos az akciós májkonzervek szerencsésebbek ilyen téren, mint a magyar filmek. Nyilván most majd, hogy bemutatják a filmet, kapok hidegetmeleget, amire nem mondom, hogy teljesen fel vagyok készülve.

Karlovy Vary ilyen szempontból izgalmasabb volt? Melyiktől féltél jobban?

Karlovy Vary után a hazai premiertől már nem féltem annyira. Itt, ami megnehezítette a bemutatón a dolgot, hogy egy házigazda-szerep is hárult rám, míg Karlovy Varyban vendég lehettem. Szóval az igazi stressz-faktor nem a film levetítése, hanem a bemutató körüli logisztika volt. Nagyon meg kellett osztanom a figyelmemet.

De azért élvezed, nem?

Persze, nem. Legfeljebb a másnaposság miatt.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

AZ EMLÉKEK ŐRE Elamerikaiasítás: egy eredendően bonyolult, komplex történet vagy pozitív és negatív vonásokkal egyszerre ellátott, összetett karakter leegyszerűsítése, mely során az említett esemény, fogalom vagy személy elveszt minden egyéni vonást; olyan klisékkel töltik ki az ebből fakadó lyukakat, mint a hazafiasság, a becsület fontossága, a bosszúvágy, vagy a legközkedveltebb, a szeretet ereje, ezzel minden igazán lényeges és fontos tanulságot leredukálva egy amőba értelmi és érzelmi szintjére. Az emlékek őrét is elamerikaiasították, kegyetlenül és pofátlanul. Írta: Vampka

E

mlékszem, nagyon tisztán, amikor először olvastam a könyvet. Nyári szünet volt, és akkoriban faltam a könyveket, 10-12 éves koromban heti rendszerességgel vettem ki és olvastam el a könyvtár köteteit. Annyi voltam akkor, mint a főszereplő srác, Jonas, mikor az akkor idehaza újnak számító történet megjelent, és mivel nemrég újra kiadták (moziplakátos borítóval is, no comment), végre megvehettem magamnak (nem a moziplakátos verziót), és újraolvastam, amit több, mint tíz éve nem tehettem

44 / FilmMagazin

meg. Egészen más, és mégis ugyanolyan magával ragadó, elgondolkoztató, riasztó, szomorú és felszabadító élmény volt, mint régen, éppen ezért már az említett plakát megjelenésekor is a balsejtelem környékezett. A könyvben ugyanis nincs is lány, csak egy fontosabb, de tényleg csak mellékszerepben.

Mi a fenét pózol akkor ez a kis vörös a srác mellett? Aki nem épp tizenkét / tizenhárom évesnek néz ki, hozzátenném. Aztán most a film is kijött, meglepően sok ember volt a moziban, szerintem többen, mint a

Transformers premierjén, esküszöm. De ez sem mentett meg engem a csalódástól. Mondhatni a pofára eséstől.

Az emlékek őre kétségtelenül az a történeti kategória, amit nem szabadna filmre vinni. Én egyszerűen megtiltanám. Hogyne, elismerem, bizonyára roppant csábító lehetett a számtalan high-tech kütyü, meg a fekete-fehérben látás, és a különös lakótelep vizuális ábrázolásának lehetősége, de nem ez lenne a történet lényege. Ez ennél sokkal, de sokkal többről szól, mint amit a film-

Jeff Bridges mindig is szerette volna megvalósítani ezt a projektet, bár ő nem magát, hanem az édesapját tette volna meg főszereplőnek.

AZ ÍRÓNŐ Lois Lowry amerikai írónő kétszer is elnyerte a rendkívül rangos Newbery Medal nevezetű irodalmi díjat, egyszer épp Az emlékek őréért. Magyar nyelven összesen 6 regénye jelent meg, legutóbb A fiú című 2012-ben.

Jelenleg a Massachusetts állambeli Cambridge-ben él.

ben bő 90 perc alatt leredukáltak arra, hogy a szeretet kell az embernek, mert szeretet nélkül nem is érdemes élnie, és hogy az bármit megér: háborút, veszteséget, fájdalmat, gyűlöletet, még vért is. Ó, na ne mondd! Hát kérem, teszem azt, melyik Disney-mese nem erről szól?

Sőt, még a legostobább betépős vígjátékok lényege is a barátság meg az összetartás, meg a ki tudja, mi nem, hiszen a végén mindig minden jóra fordul, ha hiszel a szeretet erejében. ELAMERIKAIASÍTÁS. Jegyezzük meg ezt a szót. Nálam nem

nagyon van pozitív töltetű szinonimája. A film tehát a könyvhöz képest egyszerűen pocsék. Egy szemét. De mivel ez egy filmmagazin, ezért valószínűleg vajmi kevés ember kíváncsi az adaptációs hibákban való turkálásomra, és a gyermekkori szép emlékem földbe tiprására, úgyhogy most elvonatkoztatok, mert el tudok, ha akarok.

Mint film, Az emlékek őre csodálatosan megállja a helyét a tanulságosnak szánt, ámde mégis csak nyálas bevonóval díszített művek között. Elnézést, hogy ennyiszer

említem és hasonlítom össze, de a film még annak is egyértelműen giccses, aki azt sem tudja, hogy van egy eredeti, több mint tíz éves, több helyen kötelező olvasmányként alkalmazott, könyvverziója is. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy szépen meg van komponálva. Gyors, de szép. Mint a mekis csodapiték. Ízléses, vagy annak szánták, de valahogy összecsapottnak tűnik, túl felszínes, túl kapkodó, látszik rajta, hogy egyáltalán nem is szándékozik a történet gyökeréig lemenni, átvenni és közvetíteni azt a titokzatos bal-

FilmMagazin / 45

KRITIKA

>> A

TÖRTÉNET, AMI ÉSZREVÉTLENÜL NYITJA RÁ A GYEREKEK SZEMÉT BIZONYOS IGAZSÁGOKRA AZ ÉLETTEL ÉS AZ EMBERISÉG JELLEGÉVEL KAPCSOLATBAN, FILMBEN EGY EGYSZER NÉZŐS, NYÁLAS, OSTOBA VALAMIVÉ LETT. <<

sejtelmet, ami az embert a könyv olvasásakor járja át, még tizenkét éves kis taknyosként is (mégis csak visszatérek a könyvhöz, a fenébe).

A legpozitívabb és egyben sajnos legnegatívabb elemei a filmnek egyértelműen azok a pillanatok, amikor az emlékeket felidézik. Csodálatos, tényleg megható jelenetekkel éreztetik azt, milyen fontosak is ezek az emberi léleknek, mégis ócskának hat az egész. Mesterkéltnek, erőltetettnek. Csak addig hiteles, amíg el akarod hinni, és te el akarod hinni, hiszen mégis csak egy moziszékben ülsz, te FIZETTÉL ezért, na meg

46 / FilmMagazin

amíg tart maga az emlék. Utána megint egy hollywoodi stúdióban érzed magad, sminkek és műanyag díszletek tengerében, silányul megírt és kivitelezett párbeszédek közé zárva, és azon tanakodsz, mi hiányzik innen, mert valami nagyon. Aztán rájössz: a bátorság. Gyáván összecsapták az egészet, és minden karaktert, minden cselekményszálat klisévé varázsoltak, mert az egyszerűbb, azt könnyebben megemésztik. Plusz olyan kérdések is felmerülnek az emberben, ami elég nagy gáz, például, hogy ha senki nem lát színeket, akkor mi a francnak, és egyáltalán hogyan mászkálhatnak a népek kékben, meg vörösben, meg barnában, meg mindenfélében? Másik bosszantó dolog, hogy a filmben abszolút nem lehetett érezni azt a késztetést, hogy megértsd, mi miért történik. Nem volt rejtély. Kaptunk az elején egy szedett-vedett, Éhezők viadala stílusban lenyomott gyorstalpalót: az emberiség csúnya volt, ezért büntiből mindenki érzelemmentes, lelketlen robotként éli képmutató életét, de ez így jó, mert nem rossz, és ezzel hátra is dőlhetsz, ennek tudatában érte-

ni fogod az egészet. Hát, még gyerekként is érzi, ha nem is tudja az ember, hogy itt valami többről van szó, és ahogy a könyvsorozat halad, a rejtély egyre mélyül, de még mindig nincs kielégítő válasz, sőt. Két kötettel később csak még értetlenebbül, mégis valahogy okosabban nézünk magunk elé, a kérdések megváltoznak, és velük mi magunk is egy kicsit. A történet tehát, ami észrevétlenül nyitja rá a gyerekek szemét bizonyos igazságokra az élettel és az emberiség jellegével kapcsolatban, filmben egy egyszer nézős, nyálas, ostoba valamivé lett, amit számomra az olyan nevek, mint Meryl Streep és Jeff Bridges, és az olyan tehetséges ifjú színészek, mint Brenton Thwaites sem tudtak elfogadhatóvá tenni. Befejezésként egy internetről lopott, de nagyon találó kérdés azokhoz, akik úgy érzik, én csak járatom itt a szám, és akiknek a film igenis tetszett: tényleg szeretted a filmet, vagy csak szeretni akartad?

A legvégére pedig mint bónusz érvem a film ellen: Taylor Swift, mint katalizátor mellékszereplő? Na? Ugye. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam, amit szerettem volna.

Köszönöm a figyelmet.

50% Stáblista Rendező: Philip Noyce Főszereplők: Jeff Bridges, Brenton Thwaites, Katie Holmes Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2014. szeptember 11.

KRITIKA

STEP UP -

ALL IN A Step Up-széria, (legalábbis bizonyos értelemben) folyamatos fejlődést mutatott, a széria minőségéhez mérten évről évre kaptuk az egyre jobb filmeket. Ez a széria sajnos most megszakadt… Írta: zsebzsb

A

Step Up-szériára, sőt, tulajdonképpen az összes zenéstáncos mizériára (tisztelet a kivételnek!), sosem úgy tekintenek az emberek, mint „valódi” filmre, amiben értékeket keresnek, sokkal inkább úgy, hogy tényleg csak másfél óra önfeledt szórakozást várnak tőle. Míg egyes hasonló minőségű blockbuster-szériáknál néha-néha még keressük azt a bizonyos pluszt, én úgy veszem észre, hogy a Step Up-nál ez már nincs meg. A Step Up kiépített magának egy brand-et, és minden kétséget kizáróan műfaja egyeduralkodójává vált. Ám hiába készülnek futószalagon a filmek, ha az ötletek elfogynak, akkor abból semmi jó nem sül ki. Ezúttal sem sült el annyira jól a dolog.

A film legnagyobb pozitívuma, a karakterei, ugyanis ezúttal nem új karaktereket kapunk, hanem a korábbi szériákból megismert karakterek térnek vissza. A 4. részben megismert Banda, Sean vezetésével LAbe költözött, hogy megéljék a hollywoodi álmot, és befutott tánccsapat legyenek. A próbálkozásaik azonban kivétel nélkül sikertelenek, a banda elveszti a hitét, és visszaköltöznek Miamiba, Sean kivételével. Ő nem hajlandó feladni, kiválik a Bandából, és új csapat után néz. Kapóra jön régi ismerőse, Moose, aki pont LA-ben éldegél Camille-al, és vadiúj állása mellett, mondani se kell, hogy

vágyik egy kis táncra. Beszervezi a bandába Andie-t és korábbi bandáját, akiknek a megalakulását a 3. részben nézhettük végig. A csapat együtt nevez egy új típusú TV-s táncversenyre a Vortex-re, aminek a nyereménye 3 éves TV-s szerződés egy Las Vegasi showműsorra. A tét tehát hatalmas, indulhatnak a próbák és a versenyfutás.

Sajnos minden, amit szerettem a korábbi részekben, amiért hajlandó voltam Step Up-filmeket nézni, az eltűnt a szériából. A látványos, ütős, esetenként kifejezetten kreatívnak is mondható koreográfiák, ami a 4. rész sajátja volt, vagy a remekbeszabott, modern slágerek átvétele a filmbe, melyből a 3. részben volt nagyon sok, vagy a helyenként meglepően eredeti történet, mellyel még az első részben találkozhattunk, ezek sajnos mind kivesztek a filmből. A zenék, bár nem rosszak, de nem is slágergyanúsak, sajnos inkább átlagosak és kevésbé ütősek, a táncok (az LMNTRIX utolsó nagy táncának a kivételével) meg sem közelítik a korábban látott koreográfiákat, sem látvány, sem egyediség terén (bár még így is nagyon jók!), míg a történet talán kiszámíthatóbb és sablonosabb, mint valaha. Viccen kívül 1 kisebb fordulat kivételével (amin viszont bevallom én tényleg meglepődtem), az ismerősömmel, akivel a filmet néztük,

már film közben beszéltük ki a történéseket, ami a gond, hogy mindet 10 perccel azelőtt, mielőtt megtörténtek volna. Egy filmnek nem szabad ennyire kiszámíthatónak lenni.

De ne aggódjatok, van még lejjebb, a párbeszédek olyan nevetségesen bénák lettek, hogy legtöbbször kínjában elkezd rajtuk röhögni a néző.

Sokat ütlegeltem a filmet, és mégis, az a legnagyobb bajom, hogy nem tudok rá haragudni. Minden kétséget kizáróan a széria eddigi legrosszabb része, szinte minden téren alulmúlja a korábbi epizódokat, de a legfontosabb dolog, ami eddig is igaz volt, és valószínűleg mindig igaz lesz, az továbbra is áll.

A rajongók nem túl nagy igényeit és elvárásait maradéktalanul kielégíti, tehát „aki eddig szerette, az ezt a részt is szeretni fogja.” Szóval ha rajongó vagy, nyugodtan fizess be erre a menetre is!

60% Stáblista Rendező: Trish Sie Főszereplők: Alyson Stoner, Briana Evigan, Ryan Guzman Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 21.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

TINI NINDZSA TEKNŐCÖK Sok-sok év után a Tini Nindzsa Teknőcök újra megpróbálják meghódítani a mozik szerelmeseit, ezúttal a mai kor technológiáit kihasználva.

Nem is akárhogyan… Írta: Alteron

A

kilencvenes években óriási teknőclázban égett a világ (és nem csak a világ, de kishazánk is), köszönhetően a ma már kultikusnak számító animációs sorozatnak, és a róluk megjelent képregényeknek. Ennek hatására nem is olyan sokára már a mozivásznat is próbálták meghódítani, de az első rész kezdeti sikereit a további filmek már nem igen tudták visszahozni.

Néhány "felejtős" év után a teknőcök inkább a tévéképernyőkön maradtak, és megannyi reboot-olt animációs sorozat, és egészestés rajzfilm sikerét figyelembe véve nyugodtan kijelenthető, hogy Tini Nindzsa

48 / FilmMagazin

Teknőcök népszerűsége a mai fiatal generációkban is töretlen, még ha egy kicsit háttérbe is szorult az elmúlt évek során.

A franchise-ban lévő lehetőségeket Michael Bay látta meg még 2009-ben, majd 2011-ben az érdemi munkák is elkezdődtek a filmmel kapcsolatban. A forgatókönyv írását Matt Holloway-re és Art Macum-ra (Vasember) bízták, azonban a kész szkript már nem igen nyerte el Bay úrfi tetszését. Ezért később az egészet kidobták, és Josh Appelbaum, André Nemec-cel (Fantom Protokoll szerzői) egy teljesen újat írtak. De elég a hivatalosnak tűnő informáci-

ókról, beszéljünk a filmről!

Először is leszögeznék egy gondolatot, melyet a kezdeti felháborodások váltottak ki belőlem. Sokan kiakadtak az első trailer-en, ott is kiemelve a film túlzott meseszerűségét, abszurditását, nevetségesnek találva már az egész koncepciót, hozzátéve azt; "miért nem tudták komolyabbra venni a figurát a készítők? " Abszolút nem értek egyet ezzel a véleménnyel, és "buktának" vélem az e fajta felháborodásokat.

Hogyan vehetnék komolyan egy olyan koncepciót, amelyben TINI(!)

NINDZSA(!) HARCI(!) TEKNŐCÖK (!) szerepelnek, akik a csatornában

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 2 oldalas háttércikkünket is!

TOMPOWELL MÁSVÉLEMÉNYE Azért reménykedtem benne, hogy bűnös élvezetnek jó lesz, de sajnos nem. Egyértelmű, hogy a 80'-as éveknek nem feltétlenül áll jól az új évezred és hiába valósíthatóak meg a teknőcök kalandjaihoz méltó akció és látvány, az az utolsó harmadtól eltekintve az egész élettelen és lélektelen, a poénok - akármennyire debilek is - nem működnek, rosszul vannak tálalva, ahhoz pedig már "tehetség" kell, hogy Will Arnett komikusi vénáját ne tudják kihasználni, Megan Fox-ot pedig inkább hagyjuk, egyedül William Fichtner az, aki gyenge szerepét némi élettel tudja megtölteni, de ez még az üdvösséghez édeskevés. (55%)

élnek, és két bunyó között egész nap pizzát zabálnak? Mióta a ’80-as években először feltűntek, semmit sem változtak lényegi szempontból nézve, és igen, akárhogy is nézzük; ez abszolút jól van így. Míg pl.

Batman karakterében van annyi, hogy több fajta (lesarkítva: gyermekeknek és felnőtteknek szánt) verzió is készült, addig a TNMT számára mindig is a gyermekek voltak az első számú célpontok. Míg Batman és Superman történetei (de kiemelhetném bármely nagy képregénykiadó bármely karakterét) már a kezdetek kezdetén komoly társadalmi ráhatást kívántak képviselni, addig a TNMT csak egy könnyed vasárnap reggeli mese akart lenni, amit minden gyermek imád. Semmi több.

Nincs itt komoly karakterfejlődés, nincs halál, és aligha van komolyabb filozófiai kérdéseket megrengető tanulság. Nem ez volt a cél, és nem is kell annak lennie, már az alapkoncepció gyermeteg mivolta miatt sem. A "TNMT mítoszban" nincs annyi, hogy ne gyermekeknek szóljon, és ha megpróbálnák más szemszögből nézni is őket, akkor legfeljebb egy groteszk paródiafilmet kapnánk. Nem jó ötlet. Viszont az egésznek van egy bája, amely mindig is a lelkét adta koncepciónak, és ha ezt filmben is vissza tudják adni,

akkor máris nyert ügyünk van. Ezt a készítők is nagyon jól tudták, és nem árt, ha néző is nagyon tudja, hiszen ha ezt figyelembe vesszük, akkor jól fogunk szórakozni a film megtekintése közben!

A film története szerint New York városát egy bűnöző klán (élén a hírhedt Zúzó mesterrel) tartja rettegésben. A helyzet teljesen kilátástalan, egészen addig, amíg a csatornából elő nem merészkedik négy teknős, akik kezükbe veszik az irányítást, legalábbis próbálják. A sztoriról talán nem is mondanék többet, ugyanis nincs annyi szufla a filmben, hogy ezt megtegyem, meg amúgy is van annyira klisés, hogy szinte mármár spoilernek számítana további részleteket elárulnom… Természetesen feltűnik April O'Neil (Megan Fox), aki riporternőként tevékenykedik a legjobb sztorira vadászva, illetve a humoros kollégája Vernon Fenwick (Will Arnet), aki mindenképpen elakarja csábítani társát.

Külön kiemelném Megan Fox teljesítményét. Ezúttal nem a cicababát kellet játszania, aki csak azért volt a filmben, hogy valakit meg kelljen menteni. Szó se volt erről. Még a forronacit is eldobták, a filmben végig(!) hosszúfarmerban, és kabátban szerepel. Jó pont. Plusz, ami még meglepő: láttam valami szikrá-

ját annak, hogy ebben a lányból később még valami komoly színésznő is lehet. Nem vicc, nagyon jól játszotta April szerepét! Nem esett át a ló túl oldalára, nem vinnyogott össze -vissza, célratörő, de legtöbb esetben higgadt maradt, akárcsak April a képregényekben. Ha már színészek: William Fitchtner a film egyik(!) főgonoszaként hozta a kötelezőt, szerintem jó volt látni ebben a filmben, a Teknőcöket szintén (Noel Fisher, Alan Ritshon, Jeremy Howard, Johnny Knoxville). Sőt! Kicsit féltem, hogy nem sikerült elég egyéniséget vinni a karakterekbe (azon kívül, ami amúgy is van nekik), de ez a színészeknek hála abszolút sikerült.

Külön kiemelném a látványt, amiről szerintem mindenki sejti (hiszen Öböl Mihály a producer!), hogy epikus, viszont én pl. nem sejtettem, hogy ennyire! A végső csata, a hegyi "autókázás", mind-mind csodaszép, nem is beszélve a film első 5 percéről, amihez hasonlót az utóbbi években nem igen láttam! Mindenképpen érdemes megnézni 3D-ben, végre kapunk valódi 3D-s mélységérzetet is. A trailer-ben a teknőcök bár kicsit kidolgozatlannak tűntek, ez a moziban már nem köszön viszsza, nekem teljesen élethűnek hatottak. Ja igen, trailer! Ne higgyetek neki. Átver!

80% Stáblista Rendező: Jonathan Liebesman Főszereplők: Tony Shalhoub, Noel Fischer, Megan Fox Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 28.

FilmMagazin / 49

KRITIKA

SIN CITY: ÖLNI TUDNÁL ÉRTE A Marvel és DC filmek által uralt képregényadaptációk világában kifejezetten üdítően hatnak az olyan különleges, egyedi adaptációk, mint például Frank Miller Sin City-je. Írta: zsebzsb

2

005-ben az év egyik legnagyobb meglepetése, és vitán felül egyik legjobb alkotása volt Frank Miller képregényadaptációja (hivatalosan grafikus novella, de az emberek képregényként hivatkoznak rá, és nincs is annyira nagy különbség a két műfaj között), a Sin City. Robert Rodriguez a szó szoros értelmében sokkolta a közönséget, a kellőképpen brutális, mégis rettentően egyedi világú filmjével, nem véletlen, hogy rögtön szóba is került a folytatás. Az sajnálatos, hogy enynyit kellett rá várni, az viszont nem, hogy végre megérkezett. Ugyanis a film, bár közel sem annyira jó, mint

50 / FilmMagazin

mint lehetett volna, és mint az első rész, azért nem okozott csalódást.

A film cselekménye három szálon fut, párhuzamosan zajlanak az események. Az egyik szálban egy új szereplőt ismerünk meg, Johnny-t (Joseph Gordon-Levitt), a fiatal szerencsejátékost, aki végtelen szerencséjével, jóformán kizsebeli egyik ellenfelét, mégpedig nem is akárkit, hanem az igen befolyásos Roark szenátort (Powers Boothe). A szenátor azonban nem hagyja annyiban, és bosszúhadjáratot indít a fiú ellen. A másikban egy régi szereplő tér vissza új köntösben. Dwight (Clive Owen helyett ezúttal Josh

Brolin alakítja) egykori szerelmével, Ava-val (Eva Green) vív végeláthatatlan háborút, és viaskodik minden kérdésben. Mégis, Dwight legnagyobb problémája, hogy minden bosszantó dolog ellenére, nem tud ellenállni Ava-nak… Az utolsó szál főszereplője az egyre felnőttebb Nancy Callahan (Jessica Alba), aki Hartigan (Bruce Willis) haláláért akar bosszút állni. És ki máson tehetné ezt meg, mint Hartigan rosszakarójának apján, azon a Roark szenátoron, akivel Johnny-nak is meggyűlik majd a baja…

A film jó, ez kétségtelen. De nem annyira, mint az első rész! Minden

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünket is!

gyengébb egy picit. A történetek, bár bőven elegek ahhoz, hogy a nekik jutó időt kitöltsék, mégsem annyira izgalmasak, mégsem anynyira érdekesek, mint az első részben. Nancy bosszúsztorija még hagyján, az elég rövidre sikerült, de Dwight és Ava csatározásainál sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy Ava mennyire elképesztően szívdöglesztő (amit sokszor be is bizonyít, ezt persze egy pillanatig sem bántuk), ellenben arról, hogy mi, mikor, hogyan volt kettejük között szinte semmit nem tudunk meg, és sajnos a jelenkor sztorija is eltörpül Ava szépsége mellett. És ugyanez a helyzet Johnny és Roark szenátor történetével is. Bár ezúttal nem egy nő szépségére helyezik a hangsúlyt, de sajnos ez a történetszál, Eva Green x+1-edik félmeztelen jelenete miatt, sokkal kevesebb időt kap, mint ami járna neki, és ezért lesz pár megmagyarázatlanul maradt kérdés a film végére. Az a sajnálatos tény, hogy a film szempontjából kevésbé fontos, hatásvadász elemekre terelik a hangsúlyt, és emiatt szinte az összes szál súlytalannak tűnik. Persze, más filmek ölni tudnának ennyire súlytalan és hatásvadász történetekért, ez csak az első résszel szemben mutatott kisebb negatí-

vum, mással aztán nincs baj!

A teljes film, Sin City egész világa továbbra is olyan elképesztően cool és laza, hogy arra nehezen találni szavakat. A helyenként már-már túlzó, de cseppet sem céltalan brutalitás naturális ábrázolása továbbra is nagyon jól áll a filmnek, csakúgy, mint a képi világ, a tökéletes, képregényszerű megvalósítás, az a kevés szín, ami megjelenik, az alapjáraton végig fekete-fehér filmben, és persze a színészi játék. Az összes karakter egytől egyig remekre sikerült, a közöttük fennálló kémiával vannak gondok helyenként, de amúgy irigylésre méltó mennyi érdekes és színes egyéniségű karakter lakozik Sin City világában. A rendezésre sem lehet panaszunk, Robert Rodriguez-hez nagyon közel áll ez a világ, sőt, külön a film kedvéért írt történet és a forgatókönyv, a korábban említett

hibái ellenére is meglepően autentikusra és jóra sikerültek. Összességében nagyon rendben van a film, semmi panaszunk nem lehet rá. Megvannak a maga hibái, de még így is olyan ritkák a jó folytatások manapság, hogy a Sin City igazi ínyencfalatnak számít! Sokat kellett rá várni, de minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy megérte a várakozást!

85% Stáblista Rendező: Robert Rodriguez Főszereplők: Mickey Rourke, Josh Brolin, Eva Green Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 21.

FilmMagazin / 51

KRITIKA

VILLÁM ÉS A VARÁZSLÓ Sajnos ezt a filmet még az alkotói is félvállról vették... Írta: Kovácsné

pp a minap beszélgettem egy apukával arról, hogy ő milyen jókat szokott volt aludni a moziban, amikor a gyerekei még kisebbek voltak, és mennyivel jobb most, hogy nagyobbak, és a technika már odáig fejlődött, hogy a moziban is lehet internetezni. Oda lyukadtunk ki, hogy aludni nem tahóság, internetezni igen, és nem tudtunk megegyezni azon, hogy tahóság-e, és ha igen, mekkora mértékű, ha pl. a cuki nyulacskára pikírt megjegyzéseket teszünk.

Ez a beszélgetés jutott eszembe, mikor a gyerekek a film után kifele menet megkérdezték (jó hangosan), hogy „Na EZ most miért nem tetszett neked? Láttuk ám, hogy már megint pofákat vágsz!” és inkább nem mondtam semmit. Majd most! :) Az aranyossági okokból valami borzalmasan vízfejűre rajzolt kiscicát gazdái kidobják az utcára. Szegény kacor szörnyű kalandok után az Öreg Varázsló Bácsi házában köt ki, ahol ÖVB örömmel öleli a keblére, a többi állat (morózus agg nyúl, harcias kisegér, latino galambpár) viszont komoly ellenszenvvel viseltetik iránta. A legváltozatosabb módokon próbálják eltenni láb alól, ám amikor a gonosz ingatlanos unokaöcs el akarja adni a házat a fejük fölül, kénytelenek összefogni – a gazfickó ugyanis macskaallergiás…

É

52 / FilmMagazin

Jelentkezzen az, aki ezek után nem tudja felvázolni pontról pontra az egész cselekményt, a főbb vizuális és verbális poénokkal együtt. Segítek: arról a filmtípusról van szó, ahol a gyerekek számára a fő humorforrást az képviseli, ahogy a hősök válogatott szemétségek elkövetésével végül kórházba juttatják az ellenfelet (vö. pl. Csenő manók vagy az Egértanya, melyeknek még a témája is ugyanez volt). Farce, commedia dell'arte, cirkuszi bohócok habos tortára és seggbe rúgásra alapozott mutatványa, ahogy tetszik.

Mivel a műfajt eleve nem kedvelem (és a kedvelőitől ezúton is elnézést kérek), az ilyen gyerekfilmeket csak a plusz ötletekkel lehet eladni nekem, ha egyáltalán. A Villám és a varázslóban ilyen extraság volt számomra a varázsló házában nyüzsgő rengeteg apróbb-nagyobb robot (ha esetleg valaki még emlékszik J. F. Sebastianra a Szárnyas fejvadászból...), melyek ugyan teljesen nyilvánvalóan a Toy Story varázsát próbálták ráhúzni erre a tucatfilmre (sikertelenül) de önmagukban akkor is ötletesek, sőt, kimondottan cukik voltak. (Saját ivadékaim kedvence pl. a kis villanykörte-fejű emberke volt.) Valamiért humorosnak (nem eget verően humorosnak, de azért mégiscsak viccesnek) találtam továbbá a költöztetést végző izom-

agyú páros kalandjait is a „kísértetházban”. Ha eltekintek attól, hogy szerintem a legfiatalabb korosztálynak kimondottan rosszat tesz, ha az eleve bennük rejlő szadista ösztönökre még rá is erősítünk, a Villám és a varázslónak egyetlen komoly baja van: az hogy semmilyen. Félreértések elkerülése végett: nem a manapság oly divatos felnőttködés hiányzik belőle. Inkább olyan benyomásom volt, hogy ezt a filmet még az alkotói is félvállról vették.

Nyugodtan el lehet rá vinni a gyereket, és a kedves szülőtársakat ezúton felhatalmazom rá, hogy aludjanak, internetezzenek és pikírtkedjenek. Másnapra úgyis mindenki elfelejti az egészet.

60% Stáblista Rendező: Ben Stassen Eredeti hangok: Grant George, George Babbit, Murray Blue Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 21.

KRITIKA

THE EXPENDABLES A FELÁLDOZHATÓK 3 Ezt egy életen át kell játszani? Írta: Sanya08

L

ényegében a Feláldozhatókfranchise szuperül tud működni abban az esetben, ha a néző átadja magát a nosztalgiának.

Mert lássuk be, hogy eddig egyik filmnek sem volt igazán nívós forgatókönyve (igen, tudom: ez nem erről szól), viszont minden centire jutott egy akcióikon, ez pedig kielégítő is tud lenni. Nekem is az volt. De ezt meddig lehet csinálni? Meddig engedheti meg magának Stallone azt, hogy erre építkezzen és közben megfeledkezzen a filmkészítés egyéb metódusairól?

A jó hír, hogy a harmadik etap már sokkal inkább hasonlít egy igazi filmre, semmint egy vicceskedő osztálytalálkozóra. Érződik, hogy tényleg igyekeztek egy koherens történetet összehozni, amiben a karaktereknek megvan a maguk helye és nem csupán egy poén kedvéért ugrottak be, aminek lényegében a célja, hogy jól kikacsintsanak saját magukra, a hagyatékukra és a nézőkre egyaránt. Működhet ez is, de azért mégis jobban esik egy igazi, kerek történettel rendelkező akciófilmet látni. A történet ugye annyi, hogy Barney és csapata egy küldetésük során belebotlanak Conrad Stonebanks-be, akiről kiderül, hogy ismertségük még régre nyúlik vissza. Miután a csapat egyik tagja megsérül, Barney hall-

gatva a lelkiismeretére, kiadja csapata útját és helyettük friss vért toboroz.

Ami ebben a filmben sokkal jobban működik az eddigieknél, az a csoportdinamika bemutatása. Végre igazán érezhetjük azt, hogy ezeknek a figuráknak van közös múltjuk, és tisztelik, becsülik egymást. Akciózás közben összejátszanak, viccelődnek egymással (ez az előző részekben is volt, de itt működik a legjobban, több humoros beszólás is akad), egyáltalán: baromi szórakoztató őket nézni. Működik azért az egészséges önkritika is a fiatalok behozásával. Tudják nagyon jól, hogy öregfiúk már és baromi régen a szakmában vannak, felteszik tehát a kérdést: meddig lehet ezt csinálni?

Mi lesz, ha már nem lesznek a régi formájukban? Nyilván, ha ezeken a fiatalokon múlik, akkor inkább maradjanak a trónon örökké, tekintve, hogy Lutz és társai nem érnek fel a legendákhoz, nem tesznek mély benyomást a nézőre. Viszont a jelenet, amikor először találkozik a két generáció, az arany. Kakasviadal, verbális és szemkontaktusra alapozó párbaj az, ami lefolyik és őrülten szórakoztató nézni. Ami pedig a PG13 akciójeleneteket illeti, úgy igazán panasz nem lehet rájuk: lendületesek, látványosak, jó nézni őket és

bizony sok ember elhull. Igazából egy picit vérzik a szívem, amiért nem fröcsögött a vér, de ne legyünk telhetetlenek. Szőrszálhasogatás ez csupán. Az viszont már komoly problémát okoz, hogy a remekül felvezetett Mel Gibson-karakter (a monológ, amit lead, és ahogyan leadja Barney-val szemben, zseniális) a végére nem kapja meg a maga jól megérdemelt harcjelenetét. Mert igen, Sly és Gibson bunyózik és ennek a bunyónak bizony epikusnak kellett volna lennie, ehelyett nem maradt más egy kihagyott ziccernél.

Körülbelül olyan, mintha csak petting lenne szex nélkül. Összességében véve a Feláldozhatók 3 egy nagyon szórakoztató akciófilm kisebb szépséghibákkal, én azt mondom, végre elkezdett jó útra terelődni a franchise.

70% Stáblista Rendező: Patrick Hughes Főszereplők: Sylvester Stallone, Jason Statham, Antonio Banderas Forgalmazó: Pro Video Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 28.

FilmMagazin / 53

KRITIKA

AZ ÜLDÖZÖTT Erősen ajánlott kémfilm, amely méltó emléket állít a szenzációs Philip Seymour Hoffman-nak! Írta: Paulkemp

J

ohn le Carré regényei, úgy tűnik egyre, jobban mutatnak a filmvásznon. A Suszter, szabó, baka, kém után egy sokkal frissebb munkája került a filmvászonra, mely bebizonyítja, hogy az egykor, rövid ideig maga is az angol hírszerzés kötelékében dolgozó író a mai napig átlátja és érti a különböző ügynökségek feladatát és működését, egymáshoz való viszonyát, mely talán ennek az évtizednek az eddigi legjobb kémdrámáját eredményezi.

Hamburg Európa egyik legnagyobb kikötője, mely okkal jelenik meg folyamatosan a világ összes titkos-ügynökségének térképén. Ha minden igaz 9/11 pontosan innen lett megtervezve, s sikere csupán az ügynökségek közti rivalizálásnak köszönhető. Éppen ezért ha egy félig csecsen, félig orosz radikális férfiú a semmiből megjelenik a tengerparti városban és nagyon hamar rátalál egy bő 10 millió eurós örökség, az fényesen világító és hangosan sípoló pontot eredményez mind az amerikai, mind a német ügynökségek radarján.

Ebből az alapszituációból ismerhetjük meg Anton Corbijn mozgóképes tolmácsolásában Günther Bachmann-t, a kiégett alkoholista titkosügynököt (Philip Seymour Hoffman),

54 / FilmMagazin

akit alapvetően nem nyűgöz le Issa Karpov és a vele járó dicsőség, hiszen ő egy sokkal nagyobb vadra vadászik, de pont kapóra jön, hogy áldozatát becserkéssze. Hogy elképzelései mégse valósuljanak meg folyamatos olajozott gépezetekként, arról saját szervezetének magasabb rangú ügynökei és természetesen amerikai kollégái tehetnek. Az egész pedig két óra alatt egy olyan feszültséggel teli, hipnotikus örvénnyé válik, hogy szinte fizikai fájdalommal ér fel a végső arcon csapás, mely helyrebillent és elég profán módon közli, hogy ez itt a valóság.

Az alkotás viszont nem csupán Hoffman miatt marad meg majd sokak emlékezetében, hiszen mind William Dafoe zseniálisan hozza a feketéből-fehéret varázsló bankár szerepét, s az eddig inkább ismeretlen Grigoriy Dobrygin nevét is érdemes lesz megjegyezni, aki kifogástalanul hozza Karpov figuráját.

Ráadásul ehhez a hármashoz könnyen mérhetjük a három női hőst is, hiszen a House of Cards-ból jól ismert Robin Wright pontosan olyan elbűvölő itt is a számító CIA ügynök szerepében, mint Frank Underwood feleségeként, ráadásul úgy tűnik, hogy Rachel McAdams is képes volt felnőni a feladathoz, s mindenféle

manír nélkül mutatja meg magát az elesetteket segítő ügyvédnő szerepében, kinek minden tette egy jól elhelyezett szitokszó apja irányába.

S természetesen Nina Hoss is kiemelkedő Hoffman társaként, aki nélkül biztos, hogy Bachmann pillanatok alatt esne szét atomjaira.

Corbijn érdemei is magukért beszélnek, de talán nem is kell különösebben meglepődni ezen, hiszen már eddigi munkái is bizonyították, hogy a fotós / kliprendező zseni, könnyedén megbirkózik sokkal hosszabb „celluloidszalagok” megtöltésével is, ráadásul ismét rendkívül jó alapanyaggal kínálták meg, melynek a végeredményéhez nem fér kétség. Mondhatni kém és le Carré rajongóknak kötelező, mindenki másnak pedig erősen ajánlott!

90% Stáblista Rendező: Anton Corbijn Főszereplők: Philip Seymour Hoffman, Rachel McAdams Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. augusztus 28.

EXTRA

ELOLVASTUK A HOLTODIGLANT Hihetetlen, hogy a sok „bestseller” után végre egy értelmes, komplex könyv megfilmesítése is napirendre került Hollywoodban. Írta: Holhós Linda

A

sok disztópia, és egyéb tinédzserlelkeket megmelengető film után, az Államok újított (hála annak a magasságosnak), és végre megvásárolta egy olyan könyv filmkészítési jogát, aminek semmi köze nem lesz a pelyhedző állú kemény kislegényekhez, és azok szerelmi bánataihoz. Gillian Flynn regénye, a Holtodiglan egy vérbeli thriller, ami nem rest kibelezni a házasság intézményének ideológiáját, és teszi mindezt rendkívül szokatlan módon, miközben aktívan társadalomkritikát is gyakorol. Írónőnk relatíve még fiatal, mindössze 43 éves, de már sikerült megbolondítania a könyvével a világot. Sajnos hazánkban még csak két könyve jelent meg, annak ellenére, hogy nem csak ezt a kettő könyvet írta. Korábbi történeteit is széles körben imádták, köztük olyan hírességek is, mint Stephen King. Az, hogy korábbi könyvei miért is nem jelentek meg nálunk… Nos, ez egy nagyon jó kérdés, amire érdemi választ nem nagyon fogunk kapni, és amúgy is, örüljünk, hogy legalább a Holtodiglan és a Sötét helyek megjelent.

GILLIAN FLYNN Gillian Flynn 1971-ben született Kansas Cityben, ahol tanulmányait is végezte és ahova egyetemre is járt. Írásait már a könyvei megjelenése előtt is széles rétegek ismerhették, hiszen a nagy olvasóbázissal és múlttal rendelkező Entertainment Weekly nevű lap kritikusaként dolgozott.

56 / FilmMagazin

A történet fókuszában egy házaspár áll: Nick, és Amy. Fiataljaink éppen túl vannak az ötödik házassági évfordulójukon, amikor is a kedves kis asszonykának lába kél.

Ahogy az lenni szokott, a rendőrség rögtön a férjet veszi elő, mondván biztos Ő csinált valamit hölgyikénkkel. Eddig ugyebár nincs semmi különleges a történetben. Továbbmegyek, a könyv első harmadában sem történik semmi olyan, ami más thrillerekben ne történne meg. A

sztori első szám első személyben íródott, Nick gondolatain keresztül kapunk képet a házasságukról. Én nem szeretem az E/1-ben íródott könyveket, mivel korlátoz, csak az egyik szereplő álláspontját ismerhetjük meg tisztán, a másik félben zajló viharokra legfeljebb csak a dialógusokon keresztül következtethetünk.

Hála a jó égnek, manapság szinte majd minden könyvet E/1-ben írnak… Gillian Flynn viszont bravúrosan megoldotta, hogy ne legyen

AZ ÍRÓNŐ EDDIG MEGJELENT KÖNYVEI

hiányérzetünk Amy érzelmeit illetően. Asszonykánk naplóján keresztül az Ő eszmefuttatásait is megismerjük – aminek stílus szempontjából lehet örülni, karakterábrázolás szempontjából viszont, hát nem is tudom… Nehéz úgy nyilatkozni egy könyvről, hogy bármit is írok róla, minden egyes szóval elveszek egy keveset a történet varázsából… De kanyarodjunk csak vissza. Bár a történet azzal indul, hogy Amy eltűnik, kettejük sztorija egyáltalán nem itt kezdődik, így az írónő időszakosan vissza-visszadob bennünket az időben, hogy átélhessük galambocskáink megismerkedését, és kapcsolatuk korai szakaszát. Az is teljesen nyilvánvalóvá válik már a könyv legelején, hogy nem egy tökéletesen boldog párkapcsolatba csöppentünk bele, de a miérteket értelemszerűen nem tudjuk meg az elején. Amiben Gillian Flynn tehetsége rejlik: kezdetben mindkét főhőssel relatíve könnyű azonosulni. Cinikus megjegyzések, kiábrándultság, és keserűség jellemzi ugyan Nick gondolatait, de könyörgöm… Aki élt már párkapcsolatban, az tudja, hogy ezek az érzések ciklikusan újra-és újra megjelennek. A könyv második fele azonban olyan perverz módon visszaél ezzel az olvasóban kialakult bizalommal, hogy az már valami pofátlan. És gyönyörű. Én már mindenfajta krimit, thrillert elolvastam, de bizton állíthatom soha ebben az életben nem voltam még főszereplőktől annyira indulatos, mint most ettől a kettőtől. Egyrészt, hatalmas pofára esés, hogy nincs jó, és rossz… Teljesen elmosódnak a határok, annyira elidegenednek az

>> IDÉZET

A KÖNYVBŐL: “HA MINDANNYIAN SZEREPET JÁTSZUNK, NEM LÉTEZHET LELKI TÁRSUNK SEM, HISZEN TÖBBÉ MÁR LELKÜNK SINCS.” << olvasótól a karakterek (szinte kivétel nélkül mind), hogy az valami lehengerlő. Másrészt főhőseink annyira idegőrlően sunyik, és hazudósak, hogy kedvem lenne megfojtani mindkettőt. A könyv vége pedig…

Hát, jaj. A könyv vége olyan fordulattal zárul, amire szerintem senki nem számít, aki a kezébe veszi ezt a remeket. Mondjuk a könyv második fele is bővelkedik olyan fordulatokban, amire nem számít senki.

Gillian Flynn könyve részét képezi a szórakoztató irodalomnak, de mégis valamivel másabb (több?) annál.

Olyan kérdésekbe szalad bele a történetvezetés folyamán, amik csak nagyon ritkán képezik részét egy szokványos bűnügyi thrillernek. Az alapvető emberi természetet boncolgatja, a képmutatást, a hazugságok szövevényes hálóját, amivel becsapjuk magunkat, és mindenki mást is. Könyvében helyet kap a

társadalomkritika is, felvázolja, hogy milyen hirtelen változhat a gazdasági helyzet, és hogy ez miként hathat az egyénre. Gerlepárunk kezdetben menő New York-i életet élt, aztán a médiaválság arra kényszerítette őket, hogy visszaköltözzenek Nick szülővárosába. A kezdetben stabil egzisztencia meginog, hősnőnk munkanélküli… Milyen hatással van ez egy párkapcsolatra? Milyen hatással van a monotonitás, és az „ingerszegénység” egy házasságra? Így utólag visszagondolva a könyvre, azt kell, hogy mondjam: bravúros játékot köszönhetek Gillian Flyn-nek, és hálával tartozom azért, hogy sikerült megvezetnie. A könyve egy vérbeli thriller, ami gondolkozásra késztet, és önismeretre sarkall.

Külön ajánlom a művet olyan embereknek, akik nem kedvelik az embereket. Ez a könyv ezen egyének „na ugye, megmondtam” könyve lehet.

FilmMagazin / 57

SOROZAT

KEMÉNY MOTOROSOK

7. ÉVAD Hát elkezdődött… Tartsatok nyugodtan betegnek, de az én türelmem májusig tartott. Onnantól tűkön ülve vártam már az évadnyitót. A hatodik évad fináléja után? Ne vicceljünk már. Az is csoda, hogy májusig volt türelmem… Írta: Holhós Linda

M

eg fogom kísérelni most a lehetetlent. Írni fogok erről a sorozatról, de úgy, hogy megpróbálom a terjedelmet még élvezhető keretek között tartani. Aki véleményeket, kritikákat ír, az tudja, hogy ennek a munkának igen mostoha természete van. Vannak olyan alkotások, amikről szinte kínszenvedés három összetett mondatnál többet nyilatkozni, aztán van ennek az ellentéte is, amikor a mű annyira komplex, annyi módon elemezhető, hogy kisebb fajta regényt lehet köré keríteni. Nos, a SOA ez utóbbi kategória részét képezi. Első ránézésre egy profi módon felépített dráma, ami minden eszközét beveti a szórakoztatásnak, a humortól, a brutalitáson keresztül, az érzelmességig.

Optimális tempójú, mindig oda teszi a hangsúlyt, ahová kell, és úgy játszik a feszültséggel, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Még ha az egyszeri néző nem is kezdi el túlagyalni, akkor is le fogja kötni a figyelmét, mert a történetére muszáj odafigyelni, a karakterekkel pedig

58 / FilmMagazin

vagy emiatt, vagy amiatt, de rekordidő alatt lehet azonosulni. A SOA a sorozatipar fekete lyuka – és ezt most itt a legnagyobb tisztelettel mondom –, kortól, nemtől függetlenül magába szippant bárkit.

Aztán vannak az olyan elvetemült nézők, mint én. Akik nem állnak meg annál a pontnál, hogy érdekfeszítő dologra bukkantak, hanem elkezdenek kutakodni. Elkezdenek függővé válni, nyakig temetkeznek a témába, és ahogy pörögnek a részek, úgy merülnek egyre lentebb a kátyúba, és mire feleszmélnek – úgy a hatodik éved vége felé – ráébrednek arra, hogy nem szimpla sorozatot nézetek. Egy olyan remeket volt szerencséjük végigkísérni, ami a teljesen nyilvánvaló tényeken kívül, kismillió mélyebb kérdéssel is foglalkozik. Társadalomkritika, pszichológia, viselkedéstudomány, kriminológia, és nem egy filozofikus kérdés – ez mind fellelhető a Kemény motorosokban. Nem kevés szellemi táplálékkal látja el azt, aki fogékony az ilyesmire.

Mielőtt belemerülnék a sorozat mélyenszántó kifilézésébe, előbb néhány érdekességet osztanék meg. Kurt Shutter a sorozat megálmodója, maga is nagy rajongója a motoroknak, szenvedélyes motoros a húszas éveitől kezdve, illetve mindig is foglalkoztatta az amerikai szubkultúra. Olyannyira, hogy elmerészkedett odáig is, hogy megkeresett egy ténylegesen létező motoros bandát, és beolvadt a hétköznapjaikba. Komoly kutatásokat végzett a banda vezetőjével a klub történelmét illetően, és annyira magával ragadta a lelkesedés, hogy úgy érezte ebből a felhalmozott tudásból alkotnia kell valamit. És így kezdődött a SOA története. Shutter már a kezdetektől hét évadra tervezte a sorozatot mondván: „ennyi van benne”, ez az optimális hossz, amiben érdekfeszítően el tudja mondani a történetét. Illetve tapasztalatból tudta, hogy az FX hét évados sorozatokat modellez – ezt csak halkan teszem ide. Lényeg a lényeg, hogy a mesék által annyira preferált hetes

FilmMagazin / 59

SOROZAT MI TÖRTÉNT EDDIG?

1. ÉVAD Jax megtalálja az apja könyvét, ezáltal megismerkedik az igazi hagyatékával. Megismerjük a klub működését, az alapszabályokat. Az ATF egy bulldog természetű ügynöknőt küld a klub nyakára, aki nem retten vissza szinte semmitől. Addig csavarja a szálakat, míg úgy nem tűnik hogy Opie - az egyik másodikgenerációs bandatag – árulóvá vált.

Clay – a klub elnöke, és Jax mostohaapja – kiadja Opie kivégzését, de a balszerencse úgy hozza, hogy a merénylet áldozata nem Opie, hanem a felesége lesz. Jax rájön Clay tettére, a férfiba vetett bizalma meginog, és ezzel még egy lépéssel közelebb kerül az apja álmaihoz.

Tara és Jax már itt megtalálják egymást.

2. ÉVAD Az ATF-es hölgyemény tovább nyomorgatja a klubot. Ebben az évadban, már belecsöppenünk a sűrűjébe a dolgoknak. Clay és Jax széthúzása erősödni kezd, az IRA – akiknek a fegyvereivel kereskednek – szintén bekerül a képbe. Mindenki, mindenkivel kever valamit, mindenkinek érdeke mindenki mást valami miatt lépre csalni. Az évad végén Jax fiát elrabolja az egyik IRA tag, az anyját pedig a rendőrség gyilkosság miatt körözni kezdi.

3. ÉVAD Jax a gyermeke után ered az IRA hazájába. A szigetországban aztán fény derül az édesapja eltitkolt viszonyára, és még néhány kellemetlen családi emlékre. Jax és Clay a cél érdekében ebben az évadban kevesebbet kakaskodnak. A gyermeket megtalálják, az ATF-es hölgyemény pedig csak ennek az évadnak a végéig rontja a levegőt. Fontos: Taráról kiderül, hogy terhes. A klub kollektívan börtönbe vonul a szezon végén.

szám, jelen esetben mindenkinek a kedvére való volt. Shutter nem csak megálmodója lett a sorozatnak, hanem írója, rendezője és szereplője is egyben – Ő játszotta Otto Delaney-t, a börtönben raboskodó, végletekig hű klubtagot. A sorozat nagyasszonyát, a méhkirálynőt alakító Katey Sagal – akit a Rém rendes családból is ismerhet a nagyérdemű (többek között) – pedig Mr. Shutter felesége a sivár hétköznapok világában. Ergo ez a sorozat egy kisebb családi vállalkozás is, főleg ha azt is hozzátesszük, hogy a sorozat zenéjében is aktívan részt vett a házaspár.

A sorozat története nem teljesen újdonság, megírták már jóval korábban is, csak akkor nem egy motoros bandára szabva. Shutter saját bevallása szerint is, a sztori gerincének a megépítésénél, nem kisebb klasszikushoz fordultak, mint a

Hamlethez. Amikor ezt a fejleményt először olvastam, majdnem kinevettem az egész ötletet, aztán elkezdtem gondolkozni. Alig két perccel később már cifrán káromkodtam, mert tényleg ott van a hasonlóság, mégis alig lehet észrevenni. Hamlet fohászkodik az apja szelleméhez, Jax az első évadokban az apja könyvén keresztül lép kapcsolatba az apja „szellemével”, ideológiájával. Tarában fellelhető Ophelia, Opie-ban Horatio, és bár Shutter elismerte, hogy igen, vannak a két történet között teljesen nyilvánvaló, és szándékosan előidézett hasonlóságok, azt is hozzátette, hogy nem kíván erre a vonalra jobban ráépítkezni. Álláspontja szerint a SOA nem egy újragondolt Hamlet. Ettől függetlenül sokan gondolják úgy, hogy a végkifejletnél igenis ki fognak tartani a klasszikus mellett. Én is ezt az álláspontot vallom, függetlenül a

Hamlettől, merthogy a karakterek nagyon jól vannak megszerkesztve, árnyékolva. Mindenkinek tiszták a motivációi, és minden karakter szilárd jellemmel bír. Jax Teler egy két lábon járó önbeteljesítő jóslat. Kezdetben helyén van a morális rendszere, tudja, látja, hogy min kellene változtatni, hogy hogyan tudná a klubbot tisztességes mederbe terelni, mégsem tudja ezt megvalósítani, mert a környezete ezt nem engedi.

Amikor végre tud változtatni, nem nagyon válogat az eszközök között, bármire hajlandó, hogy megvalósítsa az elképzeléseit, és teszi mindezt úgy, hogy közben még mindig nem sérül a saját morális rendszere, mivel minden tettét jól meg tudja indokolni. Az Ő saját tragédiája az, hogy nem veszi észre, hogy az eszközök válogatás nélküli használatától személyisége óhatatlanul meghasonult, és ezzel determinálta is a saját elke-

60 / FilmMagazin

4. ÉVAD Jax itt dönthetné el igazán, hogy szakítani akar-e a klubbal, vagy vezetni azt. Az évad durván felében Jax következetesen arra mozdul, hogy kilépjen. Aztán Clay elrendeli Tara megölését, illetve arra is fény derül, hogy Clay felelős Jax apjának a haláláért is – meg persze a drága mama, de ezen a tényen igyekeznek az érintettek egy kicsit kozmetikázni. Clay megy (nem hal még meg, de elveszti az elnöki pozíciót), Jax pedig átveszi főnök szerepét.

5. ÉVAD Ebben az évadban veszti el Jax az „ártatlanságát”. Bár a tagoknak egyöntetűen meg kell szavazniuk a klubot érintő kérdéseket, Jax céliránya nem képezi vita tárgyát. Ki akar lépni a fegyverkereskedelemből, és tisztességes úton akar pénzt keresni – értsd: prostitúció, pornóipar. De mint utóbb kiderül, nem olyan könynyű szabadulni az IRA-tól, mint ahogy az első ránézésre tűnik. Legnagyobb tragédia Opie halála, ami még jobban kifordítja Jax-et. Hiába lennének jók a szándékai, az eszközeit nem válogatja meg. Megjelenik több banda is, akiknek az érdekei szintén keresztezik vagy így, vagy úgy a SOA érdekeit. Tarát is utoléri a klub sötétsége, letartóztatják gyilkosság vádjával.

6 . ÉVAD Az események kezdenek végérvényesen szétcsúszni. Tara immár két gyermek jövőjéért felelős, és nem tud elmenni amellett a tény mellett, hogy ahol a klub megjelenik, ott csapatostul haláloznak el az emberek.

A Jax-el való házassága is megreked. Amikor megkeresi a főügyész, és alkut ajánl neki, először elfogadja azt, majd mégsem adja fel a férjét, és a klubot. Ettől függetlenül árulásnak minősül a tette, ami előre is vetíti mi várható a közeljövőben. Nem okoz akkora meglepetést, hogy Jax mégsem végezteti ki a feleségét.

Helyette saját alkut köt a főügyészszel. Eme fejleményről Gemma (a kedves mama) azonban nem tud, és így nemes egyszerűséggel kinyírja Tarát.

rülhetetlen jövőjét. Ha Jax életben marad a hetedik évad végén, az csupán Shutter „már csak azért sem” mentalitásának lesz köszönhető. Jax egy detonálni készülő bomba, homlokán a „hulla” cédulával. Ez az egyén drámája a történetben. Érdekes azonban megfigyelni, hogy a környezete miként befolyásolja Jax karakterét. A klub, és Jax egymástól nem elválasztható fogalmak. Jax személyiségének szerves hányada a hűségre épül. Hűség a klub felé, hűség önmaga felé. Nem fog soha hátat fordítani a klubnak – annak ellenére, hogy tudja, hogy megtehetné, sőt még lehet, hogy utólag helyesnek is érezné, ha megtenné –, mivel azzal önmagát árulná el. Az Ő szemében nincs nagyobb bűn a hűtlenségnél, az árulásnál.

Tehát ha elszakadna a SOA-tól, akkor képtelen lenne elfogadni magát, megbocsájtani magának, sőt

FilmMagazin / 61

SOROZAT

szerintem lenne annyira elvetemült, hogy segítene bárkinek, aki ki szeretné nyírni az árulása miatt. Ez a fajta identitástudat egyszerre rémisztő, és csodálatra méltó. És ezt használja ki maximálisan Jax környezete is, hol tudatosan, hol a szerencse, vagy a véletlen segedelmével. Amikor lenne lehetősége hősünknek kiugrani, mindig történik valami, ami visszarántja. Mindenkinek az érdekei dolgozni kezdenek, és megjelenik a befolyásolás itt meg ott, vagy ilyen, vagy olyan formában.

Jax pedig még akkor is teszi, amit úgy érzi hogy tennie kell, amikor még az is teljesen nyilvánvaló, hogy a tetteivel pont azoknak fogja a legnagyobb fájdalmat okozni, akik a legjobban szeretik. Tara lenne az abszolút józanész hangja, aki bármit megtenne, hogy megmentse Jax-et.

Az Ő tragédiája az, hogy nem veszi észre, hogy azt nem lehet megmenteni, aki nem akarja. Érdekes kapcsolat az övék, főleg azért, mert Tara az egyetlen, akit Jax a legvégén képes maga és a klub elé helyezni – annak ellenére, hogy nem éppen a túlidealizált szerelem lengi körbe őket. A lényeg, hogy Tara lenne a balansz, Ő Jax másik legnagyobb motiváló ereje. Gemma, Jax anyja pedig… A hölgyemény egymaga kitenne egy esettanulmányt. Egy oltári nagy kettősség jellemzi a nőt.

Egyrészt, bármire képes, hogy megvédje az érdekeit, másrészt pedig tényleg gondoskodik a szeretteiről, tényleg szívből ragaszkodik a fiához, és a családjához. Viszont ha valaki, ne adj Isten, kikerül a piksziséből, az jobban teszi, ha menekül amerre lát, mert Gemma bizony gát-

62 / FilmMagazin

lástalan. Semmitől nem retten viszsza, hogy megvédje a pozícióját, és mindent képes megindokolni azzal, hogy a tetteit a családja iránti lojalitás, és a szeretet vezérli. Nyakatekert logika, de Gemma erkölcsi rendszerét ez mozgatja. A kis machinációiban Jax-et is nem egyszer úgy forgatta, mint egy bábút.

A klub felépítése is elgondolkodtató. Persze azt is a kettősség jellemzi. Egyfelől teljesen nyilvánvalóan patriarchális a rendszere. Erős, kemény, szőrös pasasok bőrkabátban, motorral a lábuk közt adják az ívet.

Csajoznak, akkor is, ha teszem azt nősek, cicababák keresik a kegyeiket, és mindennemű problémát kézifegyverekkel kompenzálnak. Nő nem szólhat bele a klub működésébe, az asszony feladata hogy gondoskodik a klubtagok szükségletiről.

Az old lady monogám kell hogy legyen. Hm… Ebből is látszik, hogy a klub strukturális felépítésében nincs helye harcos feministáknak. És akkor miért is mondtam, hogy kettősség jellemzi… Az old lady közt kell lennie egy királynőnek, aki a legtöbb esetben a vezérhím neje. Őt általános tisztelet övezi, a többi klubtag felesége bárminemű bajával Őt keresi meg. Gemma egy méhkirálynő. És bár a rendszer, amiben van, patriarchális, az Ő saját kis autonóm területén, Ő a matriarcha. És amúgy is, nem lebecsülendő egy okos, és manipulatív nő ereje…

A társadalomkritikai részbe nagyon nem mennék bele, mivel szerintem egyértelmű. Ami a társadalom berkein belül fellelhető tabu, az ebben a sorozatban megjelenik. Van itt homoszexualitás, fajgyűlölet, por-

>> GEMMA

ÚJFENT BEBIZONYÍTOTTA, HOGY HAZUGSÁGOKÉRT NEM KELL A SZOMSZÉDBA MENNIE. JAX TETTE, AMI ELVÁRHATÓ VOLT TŐLE, EGYELŐRE MÉG SE LÁT, SE HALL A FÁJDALOMTÓL, ÉS SAJNOS EMIATT MÉG AZ ESZÉT SEM KEZDTE EL HASZNÁLNI. << nó, gyerekpornó, prostitúció, és minden, ami szem-szájnak ingere. A témák a régiek, a megközelítés egy kicsit más.

A kriminológiai rész azért érdekes, mert hűen szemlélteti, mit el nem követ az Államok azért, hogy visszaszorítsa ezeknek a bandáknak a tevékenységeit. DEA, ATF, FBI… Van már kismillió hárombetűs szervezetük, amiknek kizárólagos feladata felszámolni az utcákon a drogot, a fegyverkereskedelmet, a prostitúciót. Kénytelenek voltak szinte mindenre külön egységet létrehozni, mivel a Szövetségi Nyomozóiroda kapacitása is véges, nem fognak tudni mindenre odafigyelni, a helyi hatóságok pedig kevesek a nagyobb volumenű szervezett bűnözéssel szemben. A törvény azért nem könyvel el ebben a szférában nagy sikereket, mivel a bandatagok lojalitása nem ismer határokat. Hamarabb dőlnének a saját kardjukba, minthogy leharapják a kenyeret adó kezet (ezt már egyszer kifejtettem Jax-nél ugyebár). A valóságban is az ölj, vagy téged ölnek meg elve érvényesül, és ez a sorozatban sincs másképp.

Meg nem tudom mondani, hogy a SOA-t jellemző működési alapelvek lenyűgöznek-e, vagy elborzasztanak-e. Egyfelől csodálom azt a

fajta odaadást, ami minden szereplő sajátja, másfelől viszont soha nem lennék képes csendben tenni, amire utasítanak – kérdések nélkül –, és főleg képtelen lennék saját magam nyíltan, egy morálisan erősen megkérdőjelezhető hatalom alá rendelni. És most itt vagyunk… Az utolsó évad nyitánya már lezajlott. Szomorúan tapasztaltam, hogy az FX által bereklámozott másfél órás kezdő epizód helyett, csak 74 percet kaptunk – szerintem a másfél órát a reklámblokkokkal együtt értette a stúdió. Sok eget rengető dolog nem történt még, leszámítva azt, hogy Gemma újfent bebizonyította azt, hogy hazugságokért nem kell a szomszédba mennie. Jax tette, ami elvárható volt tőle, most egyelőre még se lát, se hall a fájdalomtól, és sajnos emiatt még az eszét sem kezdte el használni. De ami késik, nem múlik!

Szomorúsággal vegyes lelkesedéssel várom a következő hetet, majd a rákövetkezőt, és az azutánit.

Lelkesen, mert ahogy jönnek az újabb epizódok, úgy derül fény majd szépen fokozatosan az igazságra, és szomorúan, mert minden újabb epizód végefőcíménél tudni fogom, hogy egy résszel megint közelebb kerültünk egy újabb nagyszerű sorozat befejezéséhez.

FilmMagazin / 63

FILMKLASSZIKUS

A BOLYGÓ NEVE: HALÁL Ridley Scott vs. James Cameron. Klausztrofób űrhorror vs. xenomorph vadászat. A közös pontok pedig Ripley és a túlélés. Igazságot nem akarok tenni, de én mindig is jobban szerettem a második részt. Írta: Paulkemp

A

z LV-426-on talált idegen faj nem ereszti az első igazi női főhőst, így a Nostromo egyedüli túlélje egy hosszú hibernáció, és az azt követő rövid közjáték után újra szembe kell, hogy nézzen velük. Most viszont a szűkre szabott űrhajó helyett egy teljes bolygó áll rendelkezésre játéktér gyanánt és egy lény helyett egy egész kas ígér halálos ítéletet Ellen és a vele együtt érkező tengerészgyalogosok számára.

57 év telt el az „első találkozás” óta és ez idő alatt az egykor lakatlan bolygót már telepesek lakják, akik hosszú munkával terra formálni szeretnék az új gyarmatot. Ripley önbeteljesítő jóslatával indulnak mozgásba az események, s változik át a békés, családok lakta bázis a xenomorphok vadászterületévé, ahol a nagy mellénnyel érkező „űrgyalogosok” hiába isznak vért reggelire és

64 / FilmMagazin

szarnak adrenalint ebéd után, pillanatok alatt prédává válnak, mely végeredményeként a mozitörténelem legnagyobb anyatigrisének megszületésének lehetünk tanúi.

Ha pedig nem lenne elég, hogy hősnőnk társaival egy olyan bolygón landolt, ahol lényegileg minden rajtuk kívüli élőlény szeretné elpusztítani őket, vagy legalábbis saját szemszögükből fajfenntartás érdekében hasznosítaná őket, még szokás szerint a Társaság is megnehezíti életüket. A Weyland-Yutani képviselője ugyanis más elképzelésekkel áll hozzá az idegenekhez, s nem az elpusztításukat, sokkal inkább a tanulmányozást helyezi előtérbe, melyért akár emberi életeket is képes lenne feláldozni.

Azaz Cameron lecseréli a színfalakat és új elemekkel bővíti az egyik legzseniálisabb szörnyeteg mitológiáját. Közben pedig rémfilmjét reme-

kül bújtatja sci-fi köntösbe, s ötvözi mindezt a kommandófilm ismérveivel. A hátborzongatóan bemutatott fenevadak pedig könnyedén marják bele magukat a néző tudatalattijába, hogy mára már talán elfelejtett, de mégis bennünk élő félelmeket szólítsanak meg, s használjanak „minket” élő keltetőként.

A direktor úr legnagyobb húzása – amellett, hogy nem enged a stúdiónak és mindenképpen szerepelteti Ripley-t –, hogy az első rész ártatlan macskáját egy kislányra cseréli, akinek megjelenése és elrablása Ellenben olyan ösztönöket ébreszt fel, melyek megteremtik az igazi női akcióhőst, aki a másik anyával, az idegenek királynőjével vív emlékezetes viadalt. A robotestbe bújt nő és a xenomorph küzdelme kétségtelen filmtörténelem, melyet látni kell.

Ezek után talán egyértelmű, hogy a film ismét Sigourney Weaver-ről

IDÉZETEK A FILMBŐL Vasquez közlegény: Hé, Ferro, ki a Hófehérke?

Ferro: Valami szakértő, ha jól tudom. Állítólag ő már látott idegent.

Hudson: Hogy oda ne rohanjak…

Frost: Hé, én nem bánnám, ha megint egy arcturusi bordélyban lennénk, emlékeztek?

Spunkmeyer: Ja, a te macádnak farka volt.

Hudson (Vasqueznek): Egy magadfajta illegális bevándorlónak egy idegen sem idegen.

>> CAMERON

AZ ELSŐ RÉSZ ÁRTATLAN MACSKÁJÁT EGY KISLÁNYRA CSERÉLI, AKINEK ELRABLÁSA ELLEN-BEN OLYAN ÖSZTÖNÖKET ÉBRESZT FEL, MELYEK MEGTEREMTIK AZ ELSŐ IGAZI NŐI AKCIÓHŐST. << szól, s bár feltűnik mellette egy-két remek alakítás (mondjuk Lance Henriksen Bishop és a kése szerepében), de teljesen esélytelen, hogy akármi is megmaradjon rajta kívül a fejünkben. Bár ha kitágítjuk a kört, s nem csupán a színészeket nézzük, hanem a Giger (akinek egyébként semmi köze a második részhez, de nehéz lenne nem őt megjegyezni az xenomorphok vizualitásának atyjaként) teremtményeit is, akkor már más a helyzet.

Hiszen az első rész kissé talán "félénk" idegenéhez képest, itt hoszszan csodálhatjuk a trükk- és látványmesterek munkáját, akiknek köszönhetően a fészekkel, a lények falkájával és a királynővel (melyekről az első rajzokat Cameron készítette) igazán hátborzongató képsorokat kapunk. De már csak az arctámadók képi megjelenítése is igazán megsüvegelendő munka a részükről. Nyu-

godtan mondhatjuk, hogy a látványvilág még ma is a CGI betűk szentháromsága által körbehatárolt filmkészítés Mekkájában is megállná a helyét a hangeffektekkel együtt.

Kétségtelen, hogy mindezért megérdemelten jelölték a filmet Oscarra. Ezeket a technikai díjakat pedig be is söpörte annak rendje és módja szerint: A legjobb hangeffektekért járót Don Sharpe vehette át 1987ben, míg a legjobb vizuális effektekért járót Robert Skotak, Stan Winston, John Richardson és Suzanne M. Benson „emelhette a magasba”.

A film végleges (rendezői változat) formáját végül 1991-ben kapta meg, mikor is Sigourney Weaver kijelentette, hogy csak abban az esetben fog szerepelni még folytatásban, ha ez a remekmű teljes egészében a közönség elé kerül. A stúdió engedett a kérésnek, s így jutott el eredetileg hozzánk is, mondhatni az én

generációm gyermekkorát lényegileg ez a bővített változat okozta heves fogsorcsattogása tette tönkre.

Nem lehet mást mondani így végezetül, minthogy James Cameron az Alien univerzumában sem hazudtolta meg önmagát, hiszen egy ízigvérig látványmozit hozott össze, melyben tovább fokozta, sőt talán igazából ő teremtette meg a nőt, az anyát, mint főhőst, s ezzel örökre beírta magát és Weaver-t a filmtörténelembe.

FilmMagazin / 65

KÖV. HÓNAP

HARAG Brad Pitt újra II. világháborús színtéren, de David Ayer filmje lényegesen komolyabb hangvételt ígér (elmon-dása szerint a műfaj klasszikus értékeit hordozza majd magán), mint Tarantino Becstelen Brigantykja. Pitt karaktere sajátos apafia viszonyt alakít ki a csapathoz frissen csatlakozott, még mindig kölyök képű Logan Lerman figurájával, miközben a csapat tagjait olyan színészek alkotják m ég, mi nt Mi chael Pena, Jon Bernthal,Jason "Lucius Malfoy" Isaacs vagy a stábot az őrületbe kergető Shia LaBeouf. Reméljük a színvonal nem lesz olyan gyér, mint Ayer utóbbi rendezése az Osztrák Tölggyel (Szabotázs), ami végül nálunk elkerülte a mozikat.

A BÍRÓ Robert Downey Jr., a jelenlegi legkirályabb színész (lehet ezzel vitatkozni, csak nem érdemes) már jó ideje nem virított valamire való alakítást, amiből nem Tony Stark-ra és/ vagy Sherlock Holmes-ra aposztrofálnánk, és David Dobkin (Ünneprontók ünnepe, Testcsere) drámájának előzetese sem győzött meg az ellenkezőjéről az elején, de az ezerszer látott történet (városi ficsúr egy családi tragédia miatt visszatér szülővárosába) és a neves színészgárda (csak a mihez tartás végett: Robert Duvall, Billy Bob Thorton, Vera Farmiga, Vincent D'Onofrio, Melissa Leo) simán megmentheti a mundér becsületét.

66 / FilmMagazin