Filmmagazin2014november

A RAJTAÜTÉS 2 I JOHN WICK I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2014. november

TŰZKÖZELBEN

AZ ÉHEZŐK VIADALA

HÁTTÉRCIKK 6 OLDALON!

A KIVÁLASZTOTT - 1. RÉSZ CSILLAGOK KÖZÖTT I FÖRTELMES FŐNÖKÖK 2

KEDVES OLVASÓK! A

ki dolgozott már határidőre, az tudja, milyen érzés az, amikor a leadás előtti napokban döbben rá arra, hogy sehogy sem fog elkészülni a munkájával a kitűzött időpontig. Nos, velünk éppen ez esett meg ebben a hónapban: hiába terveztünk el / zsíroztunk le mindent jó előre, csak nem akartak megérkezni a beígért exkluzív anyagok, a máshol nem látható képek, vagy éppen a Hajdu Szabolcscsal készült interjúnk. Ezen okok miatt elképesztő munkával zajlott még a lapzárta utolsó utáni pillanata is, hogy a lehetőségekhez képest a lehető legjobb újságot készítsük el Nektek. A tartalmat átböngészve azt mondhatom: nincs okunk a panaszra, hiszen minden idők leghosszabb FilmMagazin-ját hoztuk most össze.

De hogy a mennyiség nem ment-e a minőség rovására, azt Neked kell eldöntened, Kedves Olvasó!

A hónap slágerfilmje egyértelműen Christopher Nolan legújabb alkotása, amivel ugyan az előző számunkban már 6 oldalon keresztül foglalkoztunk, ám most is kiemelt címként kezeltük, így a róla készült kritikánkat 5 oldalon keresztül olvashatod.

Ha november, akkor menetrend-

szerűen érkezik Az Éhezők Viadala legújabb része, és nincs ez másként most sem, ráadásul abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy a premier előtt közölhetünk róla kritikát, így időben értesülhetsz arról, hogy valóban érdemes-e befizetni erre a körre is.

Ezen kívül minden létező információt összeszedtünk Ridley Scott Exudus-száról, a Förtelmes főnökök 2-ről, láttuk a hónap legjobb filmjeit (John Wick, Éjjeli féreg) de beszámolunk az októberben megtartott Magyar Filmhétről és az ott összegyűjtött tapasztalatainkról is.

Az igazi különlegesség ezúttal a Filmklasszikus rovatunkban található, ahol most kivételesen nem egy filmet szedtünk ízekre, hanem két, egymással szorosan összefüggő mozgókép (a Casablanca és a Játszd újra, Sam!) egy közös témáját vettük gorcső alá. A Hogyan születik a férfi (avagy Allen, Bogart és Freud megittak egy bourbon-t) című írásunk – azon túl, hogy nagyon olvasmányos is – rendkívül érdekesre sikerült, ajánlom mindenkinek, ha pedig vevők vagytok az ilyesmire, akkor nincs kizárva, hogy majd a jövőben is próbálkozunk hasonlóval.

CÍMLAPSZTORI: Finisébe ér lassan az utóbbi idők legjobban kedvelt disz-tópiája, Az Éhezők Viadala. Hűen a divathoz, a trilógia utolsó könyvét lesz szerencsénk két részben megtekinteni a mozikban, és bár nem kedvelem ezt félbevagdosást, most azt kell, hogy mondjam, megértem, miért így dolgozták fel a filmkészítők Suzanne Collins könyvét. >> 16. és 40.

KIEMELT KRITIKA: „Christopher Nolan megint megcsinálta. Tény, hihetetlenül kedvelem és elismerem, mint rendező, de nem vagyok elfogult vele kapcsolatban. Az is tagadhatatlan, hogy – nem akarom az ördögöt a falra festeni, de – az a téma, amihez Nolan nyúlt, leírhatatlanul fontos az emberiség számára, hogy középpontba kerüljön.” >> 28.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztő: Szabó Dániel (Szada) Facebook: Kónya Sándor (Sanya08) Munkatársak: Szabados Melinda (Veszják), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Pavlics Tamás (TomPowell) Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Kovács Bea (Zaphier), Török Tamás, Verebélyi Tamás (Spike), Jánvári Márk (Paulkemp) Segítőink: Molnár Krisztina (Budapest Film), Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: GameStar Plus, Táblamagazin, Tollal.hu Weboldal: www.cinestar.hu, Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2014. december 16.

2 / FilmMagazin

HÁTTÉR

SWING „Hagyta Önt már ott a szerelme? Kétségbeesettnek és kiábrándultnak érezte magát ekkor? Volt már úgy, hogy nem nagyon volt miből fizetni a számlákat? Volt már úgy, hogy úgy érezte, az egész világ összeesküdött Ön ellen? Volt már úgy, hogy mindez egyszerre történt?”

„

Ha igen, gondolt Ön arra, hogy ott és akkor zenekart alapítson, mint egyetlen ideálisnak tűnő megoldás az anyagi és a magánéleti bajokra?!

Naná, hogy nem! Hősnőink viszont éppen ezt teszik. És a dolog működik… többnyire… egy ideig” – áll a film szinopszisában. Ha a fentek alapján arra gondolsz, hogy egy Bon Jovi kaliberű banda csöpögős filmjét kísérheted végig, hát… majdnem.

Három elkeseredett, különböző korú nőt egy esős éjszakán egymás mellé sodor az élet, akiket aztán egy kiöregedett dizőz felkarol és létrehozza velük élete utolsó nagy művét, a Swing Angels nevű énekes haknizenekart. A lányok az ötvenes évek női trióinak stílusában egy transzvesztita bártulajdonos és egy hakniszervező menedzser segítsé-

4 / FilmMagazin

Írta: Veszják gével körbeturnézzák a Balatont.

Szereplőink: Kati, a negyven év körüli, közepes tehetségű énekesnő, aki valamikor egy tehetségkutatón sokadik helyen végzett, aztán a kisfia születése állította meg a pályáját; Rita, az ötvenen felüli, jómódú budai háziasszony, egyébként klasszikus zenei műveltségű énektanárnő; és Angéla a huszonéves óvó néni, akit saját önértékelése akadályoz abban, hogy tehetsége kiteljesedjen.

A zenekarral így vagy úgy, egy újabb lehetőséget kapnak az élettől a továbblépésre. Kérdés, hogyan élnek vele… Erről szól a film.

Fazekas Csaba és Bodzsár István hat évvel ezelőtt kezdett el beszélgetni egy közös munkáról. Az alapötlet nem volt más, mint egy széles közönségnek szóló zenés film. Kezdetben nem a női vonal dominált,

több ötletük is volt, melyek magyar zenékre épültek. „Egy sikertelen Mozgókép Közalapítványos pályázat után jött az éles fordulat, amikor Csaba előállt ennek a filmnek a tervével, ami abból fakadt, hogy közel áll hozzá a swing zene” – mesél a producer a kezdetekről.

A rendező így emlékszik: „Nagyon szeretem ezt a könnyed, dögös zenei világot. Olyan családban nőttem fel, ahol mindig ilyen zenék szóltak vagy a magnóról vagy a nagybátyám által élőben a zongoráról, vagy éppen nagypapám vagy apám fütyülte ezeket borotválkozás közben.

Nagyon belém ivódtak és szerintem az emberek is szeretik. Mindenki dúdolja, és szereti mondjuk a Chattanooga choo-choo-t. Faltay Csaba zenei vezető és FeketeKovács Kornél hangszerelése na-

A film több mint 400 millió forintból készült, melyből 25 millió a zenei licencek megvásárlására ment el.

gyon jól visszahozta ezt a világot. ” A három, kezdetben botcsinálta dívát egy kiöregedett dizőz, Vadász Emmi karolja fel. Bodzsár István szerint az élet óriási ajándéka, hogy Törőcsik Mari elvállalta ezt a szerepet. „Még nagyobb öröm volt látni, amilyen vitalitással, energiával vetette bele magát a játékba. Többször elmondta, mennyire szerette a stábot és nagyon megkedvelte a rendezőt. Azt mondta, ő már messziről érzi a tehetséget és ez Csabában ott van.” Ami pedig a három dívát illeti: „A lányok elbűvöltek. Én már nehezen lépek be egy új közegbe, de ahogy ez a három színésznő énekelt, és ahogy játszottak, teljesen a szívemhez nőttek. Ragyogóak, tehetségesek – majd hozzáteszi: – Garas Dani pedig nem csak az egyik legjobb magyar operatőr, hanem a legjobb barátom fia. Magamat nem szeretem visszanézni, de győzködtek, hogy nézzem meg, ahogy énekeltem, úgyhogy visszanéztem. Nem bántam meg.”

Az alkotók sokáig gondolkodtak, ki lehetne jó Ali, a drag queen szerepére. Kulka János volt az első jelölt, de nem merték szóba hozni előtte a kérdést, mert nem tudták, akarna-e

egy ilyen szerepet. Ráadásul azon is vacilláltak, hogy fiatalabb vagy érettebb figura legyen-e? Nőies vagy ellenkezőleg, inkább nagyon férfias? Végül Kulka János oldotta meg a kérdést, mivel hallott a jelmeztervezőtől, Lakatos Márktól erről a szerepről és egy beszélgetés során ő maga mondta, hogy szívesen csinálna egy ilyen „súlyos”, átváltozós, bolondozós szerepet. Innentől kezdve nem is volt kérdés, hogy ki legyen Ali. Kulka János örömmel bújt a transzvesztita bártulajdonos, Ali bőrébe. „Lakatos Márkkal dolgoztunk együtt, és ő mesélte, hogy erre a szerepre keresnek színészt. Éppen azt ecsetelte, hogy nem jut eszébe olyan színész Magyarországon, aki ezt eljátszaná, én pedig azt mondtam neki, hogy itt áll előtte.”

A transzvesztita báros jelenetekkel kapcsolatban fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ez a film magyar történet magyar szereplőkkel. „Vigyázni akartunk, hogy ne legyen túl hollywoodi a dolog, hanem erről a speciális szubkultúráról szóljon. Amikor a ruhatárról gondolkodtunk, amelyben Kulka János karaktere, Ali fellép, az volt a cél, hogy elegáns legyen, de nem akartuk luxusruhákba öltöztet-

ni. Ali középkorú férfi, olyan markáns fizikai jegyekkel, amelyeket nővé válásának követnie kellett. A drag queeneknek, travi királynőknek egyébként több fajtája van: vannak, akik szinte teljesen átlényegülnek nőkké, sok ilyen dél-amerikai és ázsiai királynő van, őket alig lehet megkülönböztetni a valódi nőktől.

Van aztán egy másik vonal, amely inkább a húszas évek Berlinjét és Párizsát idézi – gondoljunk csak a Kabaréra, a komikák, a paródia, a konferansziék korszakára. Jánosban ez tökéletesen megvolt, mindenképpen ilyen figurát akartunk teremteni a kosztümökkel és a sminkkel.”

Fazekas Csaba régóta szeretett volna olyan forgatókönyvet írni, amiben sok jó színésznőnek van játéklehetősége. Egyszer aztán megvette egy ötvenes évekbeli énekes trió, az Andrews Sisters lemezét, amin az első szám rögtön beindította a fantáziáját. Egy történet jelent meg előtte, amiben ezeket a dinamikus, pörgős számokat olyan nők éneklik, akik a színpadon kívül mindenféle problémákkal küzdenek, de ha befutnak a reflektorfénybe, akkor vidáman táncikálni és énekelgetnek… és ez lett a SWING.

Stáblista Rendező: Fazekas Csaba Főszereplők: Ónodi Eszter, Csákányi Eszter, Törőcsik Franciska Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2014. december 4.

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

ÉJJELI FÉREG Míg az átlagember éjszakánként a hétköznapok fáradalmait igyekszik kipihenni, addig ők pont, hogy ekkor kezdik el a műszakjukat. A szabadúszók megragadják kézi kameráikat, a profibbak pedig komplett felszerelést húznak magukra, melyben éberen várnak az éjszaka során, hogy lecsaphassanak. Különböző eszközök, eltérő technikák, ám a cél közös: karambol, rablás, lövöldözés, tűzeset vagy gyilkosság, lényegtelen, csak minél előbb odaérni, és kamerára venni az eseményeket, egy felejthetetlen sztori reményében. Ők az éjjeli férgek. Írta: Török Tamás

D

an Gilroy hatodik forgatókönyve után most először rendezőként is megméretteti magát, méghozzá egy nem akármilyen témát választva. Az író-rendező számára a lehetetlent nem ismerő sztori hajhászok szubkultúrája tökéletes közeget teremtett ahhoz, hogy főhősét, Louis Bloom-ot teljes valójában bemutathassa. Lou elképesztően intelligens, felfoghatatlanul gyorsan tanul, már-már gépszerűen elemzi az embereket. Érzelmeknek igen csak híján van, főleg munka közben, ami egyre inkább el fog fa-

6 / FilmMagazin

julni. Lou egy elidegenedett generáció tagjaként viszont mégsem képes a kezdetekben állást találni magának. "Milyen előrelépési lehetőségei vannak Lou generációjának, amikor világszerte elterjedt az alacsony bérezés?” – tűnődik Gilroy. Lou-t pontosan ennek a világnak a nehézségei, kiegyensúlyozatlan gazdasági helyzete ösztönözte arra, hogy kezébe vegye a sorsát, és szinte minden területen profivá képezze magát. Gilroy tökéletes, ámde rendkívül hideg karaktert alkotott meg Lou személyében: „Lou olyasvalaki,

aki nem változik, inkább ő változtatja meg az őt körülvevő világot – magyarázza a rendező. – Úgy éreztem, ezzel a figurával tükröt tarthatok a társadalom elé.”

Gilroy terveiben prioritást élvezett az, hogy ne vágja el a kapcsolatot a főhős és a közönség között, amit azzal oldott meg, hogy megőrizte a karakter emberségét. "Lou Bibliája valójában a multicégek szentírása, amiben mélyen hisz – magyarázza Gilroy. – Állandóan megfigyel, és magába szív mindent, akár egy szivacs. Egy ilyen karakterhez néző-

Jake Gyllenhaal szeret felkészülni a szerepeire: Az utolsó műszaknál rendőrségi kiképzésen vett részt, most pedig 10 kilót lefogyott.

ként lehet viszonyulni, ahogy az alapvető céljához is, ami a létra megmászása. Munkát és kapcsolatokat keres, könnyű átérezni a helyzetét. Ezek a motivációk teszik őt emberré, kiegészítve a magánnyal.”

Miután lenyűgözőnek találta Gilroy forgatókönyvét, Jake Gyllenhaal főszereplőként és producerként is csatlakozott az Éjjeli féreg stábjához. Első találkozásuk során tisztázták egymás előtt, hogy egységben az erő, tehát munkájuk az együttműködésen fog alapulni. – Mindig is az volt a szándékom, hogy teret adjak Jake-nek, hogy elég messzire mehessen, hogy felfedezhessen – mondja Gilroy. – Olyan kivételes tehetség, hogy semmiképp sem akartam megakadályozni a kibontakozásban.” Amint Gyllenhaal aláírta a szerződést, a szereplőválogatásért felelős Mindy Marin összeállította a teljes színészgárdát, és ebben sok segítséget kapott Gilroy-tól és Gyllenhaal-tól is. „Jake feltétlenül részt akart venni a válogatásban – meséli Gilroy. – Én pedig abszolút támogattam ebben.”

Lou előretörését a filmben Nina segíti, akit a Thomas Crown-ügyből és a Szóljatok a köpcösnek!-ből ismert Rene Russo alakít. „Nina három évtizedes tapasztalattal rendelkező veterán, a „helyi televíziózás”

néven ismert életveszélyes küzdősport jó ismerője – mondja Gilroy. – Ötvenes, túlsminkelt, karcos nő, aki a kamera előtt kezdte a karrierjét, mára pedig túlélési ösztönének hála a bordélyház madámja lett belőle.”

Gilroy a szerepet kifejezetten Russo számára írta, aki másfelől civilben a felesége. „Tudtam, hogy él benne ez a karakter. René-nek megvan az az elképesztő adottsága, hogy képes kívülről keménynek láttatni magát, miközben belül rendkívül érzékeny, és ez alapvető fontosságú volt a figura számára.”

Gyllenhaal nagy lelkesedéssel vett részt a színész megtalálásában, aki eljátszhatja karaktere ravasz bajtársát, Rick-et. ”Úgy hatvan-hetven színészt hallgattunk meg Rick szerepére, és Jake sokukkal elpróbált egy-egy jelenetet” – meséli Gilroy.

Mikor a rendező meglátta Riz jelentkezési videóját, biztos volt benne, hogy a pakisztáni felmenőkkel rendelkező színész árnyaltsága tökéletes lesz, hogy eljátssza a kétségbeesetten állásra vadászó hajléktalan férfit. „Riz már az első meghallgatásán felkeltette a figyelmünket, és a másodikon tényleg mindenkit elvarázsolt. Jake többször is próbált vele, mielőtt neki adtuk a szerepet.”

Az Éjjeli féreg a remek színészek mellett egy olyan aktuális és ijesztő-

en életszagú történetet kínál a nézőnek, ami bebiztosítja, hogy Dan Gilroy filmje ne merüljön feledésbe.

A film hangulatáért továbbá felelős az operatőr Robert Elswit, akiről csak annyit mondott a rendező, hogy hihetetlen szerencsésnek érzi magát, hogy vele forgathatott. A zenei aláfestést pedig Hollywood egyik legtermékenyebb és legelismertebb komponistája fogja szolgáltatni, James Newton Howard. Minden adott tehát, hogy az Éjjeli féreg 2014 egyik legemlékezetesebb mozis élményét okozza.

Stáblista Rendező: Dan Gilroy Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Rene Russo, Bill Paxton Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2014. november 13.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

A MADAGASZKÁR PINGVINJEI A szuperkém csapatok nem születnek, hanem… kikelnek. Mint az alienek. Vagy a Tini Nindzsa Teknőcök. Vagy a pingvinek, akik itt éppen a nemzetközi kémvilág legtitkosabb, legviccesebb és legizgalmasabb madarai, a kémek krémje: Kapitány, Kowalski, Rico és Közlegény egy elegáns, titkos szervezettel, az Északi Széllel szövetkezve próbálja megállítani a gonosz Dr. Octavius-t, hogy megmentsék a világot. Írta: Veszják

A

DreamWorks Animation Madagaszkár című filmjéből ismert sztárok végre kiteljesedhetnek a mozivásznon. A lét a tét, s a négy pingvin számára kezdetét veszi a világra szóló kaland, Antarktisz, Velence, a sivatag, Shanghai, New York City ééééés… Kentucky.

Kalandjaik során kémkedésbe keverednek, elhárítják a gonosz tudóspolip aljas összeesküvését, miközben persze felfalják az összes fellelhető sajtos kukit, s megtapasztalják

8 / FilmMagazin

azt is, mi a dicsőség.

A pingvinek a Madagaszkár fontos mellékszereplői, hogy mégis mozifilm főszereplői lettek, az emlékezetes karaktereiknek köszönhető. “Ők egy csapat, akár a testvérek, az egymás iránti szeretet, erkölcsi tartás és barátság felülír számukra mindent” – mondja róluk Simon J. Smith, az egyik rendező. A pingvinek együtt olyan erő, amivel számolni kell. “Hihetetlenül működnek csapatban – mondja Darnell, a másik

rendező. – Olyanok, mint az agy négy része: Kapitány a vezér, Közlegény a szív, Kowalski az ész, és Rico a bátorság. Külön-külön jelentéktelenek, de így, együtt, nagyon szórakoztatóak.”

Az elválaszthatatlan kötődés és a bohóckodás már a nyitóképben, az Antarktisz jeges sivatagában elénk tárul. Azonnal gyanút foghatunk, hogy nem tipikus pingvinekkel állunk szemben. Kapitány, Kowalski és Rico más ritmusra totyog, mint a

A filmben szinkronszerepet kapott sokunk kedvence, Benedict Cumberbatch is, aki a Titkos ügynök nevű husky kutyának adta a hangját.

többiek, ők nem azok a „jaj, de helyes kis pingvinek”. A film kezdőképe a legendás filmrendező, Werner Herzog (aki ténylegesen készített dokumentumfilmet az Antarktiszon, Encouters At The End Of The World címmel) hasonló felvételein gúnyolódik, melyek követik a sorban araszoló pingvineket, hogy megvizsgálják, miért teszik ezt. Persze, a pingvintrió (hamarosan kvartett), többre vágyik, mint menetelni a jégtundrán. “Őket hajtja valami belső hívás – mondja Chris Miller producer. – Kapitány, Kowalski és Rico nem akar olyan lenni, mint az Antarktisz körül parádézó többi pingvin. Ők tudják, hogy van valami más… ott, nagyonnagyon messze.”

A Fort Knox meglátogatása könynyű desszert, semmi ahhoz a kihíváshoz képest, amit Dr. Octavius feltűnése jelent a pingvinek számára. A neves genetikus, sajt-rajongó (ennyi legalább közös a pingvinekkel), jó orvos, a végtagok avatott szakértője, ami nem is oly meglepő, mert ő valójában egy Dave nevű polip. Dave igencsak neheztel a pingvinekre, óriási hadjáratot indít ellenük. Hogy miért? Dave volt az állatkertek sztárja világszerte, míg

az imádnivaló, csinos, aranyos pingvinek elorozták népszerűségét, kiszorítva őt a reflektorfényből a „futottak még” kategóriába. Ti tehettek mindenről – bömböli a pingvinekre, s minden szélsőséges intézkedése azt szolgálja, hogy újra ő kerüljön az érdeklődés középpontjába. A filmkészítők olyan ellenfelet akartak Dave-ben megformázni, akit / amit nem felejt el egyhamar a néző. “Dave egy igazi gazfickó, akárcsak a hagyományos James Bond filmekben – mondja Mark Swift. – Küldetése van: ő az a srác, aki meg akarja változtatni a világot.”

A pingvinek biztosak abban, hogy képesek kijátszani és leleplezni Dave alattomos terveit, de az Északi Szél nevezetű szupertitkos szervezet (feladatuk a veszélyben lévő állatok védelme) nem teljesen osztja ezt a véleményt. Az Északi Szél tagjai mindent megtesznek azért, hogy átvegyék a küldetést, hogy megállítsák Dave-et. A Kapitánnyal és bandájával meg csak a baj van…

“Amit a pingvinektől tanulhatunk – összegez Simon J. Smith – hogy mindig száz százalékosan elkötelezettek, bármit csinálnak, és mindig úgy vélik, ők pontosan a leghelye-

sebb dolgot teszik. Ha mégis kiderül, hogy rosszul döntöttek, nem érdekli őket, megpróbálnak valami mást, ugyanilyen magabiztosan. A pingvinek nem hagyják, hogy elképzeléseikben mások visszatartsák őket. Azt bizonyítják, hogy bárki képes véghezvinni azt, amit elhatároz. Én ezt szeretem bennük.”

Tom McGrath, aki Eric Darnel-lel együtt megalkotta kilenc évvel ezelőtt a kultikus Madagaszkár első részében a komikus kvartettet, megjegyzi: “Ha annak idején le kellett volna három szót írnom a Madagaszkár pingvinjeiről, a következőket írtam volna: mulatságos, furcsa, és szív. Ez a film pedig egy nagy komédia, ami megérinti a szívünket, s van egy óriási üzenete mindenki számára: ne ítélj meg egy könyvet a borítója alapján.”

Stáblista Rendező: Simon J. Smith Eredeti hangok: John Malkovich, Peter Stormare, Annet Mahendru Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. november 27.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

EXODUS: ISTENEK ÉS KIRÁLYOK Ridley Scott ezúttal a bibliai Egyiptomba kalauzol el minket. Írta: Kovácsné

A

mikor valamire maga Ridley Scott mondja azt, hogy „a legnagyobb szabású”, mi több, idézem: „kib…szott nagyszabású” (az idézet forrása az Empire magazin, mielőtt a széplelkek nekem esnének), ott az ember azért felkapja a fejét. A rendező eddigi filmjei viszonylag változatos színvonalat képviseltek és a fogadtatásuk sem volt mindig egyértelműen pozitív, viszont a szabásuk nagysága

10 / FilmMagazin

már-már lineárisan nőtt, a nagy filmeket mindig még nagyobbak követették, míg végül a Prometheus már akkora volt, hogy alig fért el a vásznon. A rendező ugyanakkor nem csak a film monumentalitását hangsúlyozza (miközben az előzeteseket elnézegetve még csak nem is nagyon túloz), hanem emberközeliségét is. Mint kifejtette, a Gladiátor titka sem az volt, hogy mekkora nagy ókori Rómát mutattak benne, plusz milyen gigantikus csatajeleneteket (amire

persze az egyszeri moziba járó azonnal rá fogja vágni, hogy dehogynem) hanem az egyszerű, könnyen befogadható bosszútörténet, amire az egész felépítmény támaszkodott. Az Exodus ugyanezt az elvet követi, hát PERSZE hogy nem a digitalizált tízcsapás miatt fognak behemzsegni az emberek a moziba, hanem a testvérek közti feszültség finom árnyalatokban gazdag elemzéséért… (Amire anynyit tudnék mondani,

hogy Ridley Scott-tól személyes kedvencem a kivénhedt Robin Hood és férfias természetű arájának története, amit rajtam kívül a világon senki nem volt képes értékelni, mert hiába voltak a finom lelki csipkék, hiányzott a mindenki által elvárt bombasztika. Ja, és azt is ünstöllést hozzátenném, hogy a Blade Runner egy fantasztikusan hangulatos, nagyon egyéni film, magam is imádom, de lelki csipkék és eredetiség tekintetében a vasporos nyomában nincs annak a könyvnek, amiből állítólag készült, sokkal inkább a látvány, az effektek és az atmoszféra adta el, mint bármi más. Mindezek alapján az Exodus tuti siker lesz (: ) A forgatókönyvet Steve Zaillian írta, aki már a Hannibálon és az Amerikai gengszteren is Scott munkatársaként dolgozott (a Hannibál szerintem nézhetetlen, de az Amerikai gengszter egész jópofa volt). A történetet gondolom, mindenki ismeri, de azért csonthéjas formátumban összefoglalnám: Mózest (Christian Bale) kisbaba korában anyja egy kosárban a Nílusra bízza, mikor a fáraó legyilkoltatja a zsidók fiúgyermekeit. A fáraó pechjére a kisfiút épp a lánya (Hiam Abbas) találja

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR BIBLIAI ALAPANYGBÓL KÉSZÜLT ÉS ÉRDEMES MEGNÉZNI – 1. RÉSZ

TÍZPARANCSOLAT (1956) Az Exodus által feldolgozott történet „old school” változata, Charlton Heston-nal a főszerepben és a legendás Cecil B. DeMile-vel a kamerák mögött. Bár a Bibliához képest vannak kisebb változtatások a történetben, ez a dramaturgián semmit sem módosított.

BEN HUR (1959) Minden idők egyik leghíresebb filmjét talán senkinek sem kell bemutatni: a 11 bezsebelt Oscar-díj mindent elmond a film minőségéről. Bár több, mint 50 éve készült, nem tűnik kopottasnak, amit jól példáz, hogy a Star Wars 4. része gátlástalanul lemásolta a fogathajtós jelenetét.

MÁTÉ EVANGÉLIUMA (1964) Bármilyen nehéz is ezt elképzelni, Pier Paolo Pasolini egy olyan Jézustörténetet forgatott, ami nem vágta ki a biztosítékot egyházi körökben, sőt. Pedig elmondása szerint a forgatás során „megpróbáltam erőszakot tenni az anyagon, hogy az aktualitásokhoz közelítsem…”

meg, és saját gyerekeként neveli fel (hogy erről hogy számolt el a papával, arról nem szól a fáma, pedig ez egy igazán izgalmas kérdés… Persze az is igaz, hogy az eredeti sztori szerint nem ám a fáraó lánya nevelte fel a szurtos kisdedet a két habkezével, hanem visszaadta saját népének, konkrétan egy zsidó szoptatós dajkának, és csak a már kezelhető méretű és intellektusú Mózest vette magához saját fiaként. Azért egy ilyen megoldásban én is benne lettem volna annak idején a két lá-

nyommal… A történet népszerű változatában (melyet az 1956-os Charlton Heston-os Tízparancsolat nyomán pl. az Egyiptom hercege című rajzfilm is megénekelt, a Biblia meg mondjuk pont nem) Mózes a fáraó fiának, a trónörökösnek (Joel Edgerton) a barátja, sőt, testvérként tekintenek egymásra, ám később a zsidó rabszolgák felszabadítása kapcsán olyannyira eltávolodnak egymástól, hogy Mózes egy komplett Vörös-tengert a tesó fejére bocsájt, aki ezt nem nagyon éli túl. (A

szülőket, azaz az idősb. fáraót és feleségét John Torturro és Sigourney Weaver játsszák.) A filmben szerepel még Joshua (Aaron Paul), ő eleinte nem nagyon akar szóba állni Mózessel, akiről azt se tudja igazán, hogy egyiptomi vagy zsidó (a Tóra szerint Mózes halála után Joshua vette át a zsidók vezetését), és apja Nun (Sir Ben Kingsley), aki végül is elmondja Mózesnek, ki is ő valójában. Ennél sokkal többet nem igazán lehet tudni, a filmet a szokásos hisztérikus titok-

12 / FilmMagazin

Bár nem tartozik az Exodus-hoz, azért Christian Bale rajongóit érdekelheti a hír, miszerint mégsem ő lesz Steve Jobs a róla készült biopic-ben.

tartás övezte (például a tíz csapásból az előzetesben csak hármat mutatnak, aztán aki nem olvasta a Bibliát, az most rághatja a körmét, hogy mi lesz a maradék hét, és hogy miért szerepel ezek közt pl. tornádó is, legalábbis néhány kép tanúsága szerint…), de Scott véleménye szerint a titkolódzás jót tesz a marketingnek – és igaza is van. A film címéről még annyit, hogy a viszonylag (sőt: nagyon) gagyi hangzású „Istenek és királyok” alcímre azért volt szükség, mert az Exodus mint cím

szerzői jogi védelem alatt állt, muszáj volt valamivel megdobni, hogy ne legyen pereskedés a dologból (most viszket bennem a humorérzék, hogy vajon az Exodust a Biblia szerzője védette-e le, de ebbe most ne menjünk bele).

Tudom, hogy kapásból magasra fogom tenni a mindenki biztosítékát kiverő lécet, de roppant mókásnak találom, hogy a zsidó nép egyik legnagyobb hősének szerepére sikerült megtalálni az egyik legkevésbé zsidó színészt egész Hollywoodban.

Ennek számomra kapásból két olvasata is tud lenni. Az egyik az, hogy végre elérkezett az igazi humanizmus és az egyenjogú színjátszás kora, ahol Abraham Lincolnt akár Eddie Murphy is eljátszhatja (vagy ha ő nem, akkor mondjuk Denzel Washington, mégiscsak…), a másik olvasat viszont az a humoreszk, ahol a barnás tónusú Robert Downey Jr. eljátssza a szőke, kék szemű Kirk Lazarus-t, aki eljátssza a néger őrmestert. Az utóbbi valahogy mintha jobban passzolna a jelen szituá-

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR cióra. Persze az egész kötekedés oka valószínűleg az, hogy eleve nem szeretem Christian Bale-t, mert minden alakítása valahogy túl tökéletes, kicsit olyan, mint egy színész droid. (Tudom, ez legyen a legnagyobb bajom.) Egyébként vettem a fáradságot, utána olvastam a dolognak, és kiderült, hogy ezt a poént nem csak nekem jutott ám eszembe elsütni: több fórumon is tiltakoztak az ellen, hogy Ridley Scott – hogy szó szerint idézzem a felszólalókat – „fehérre meszeli” az észak-afrikai történelmet, és minden főbb szerepet (fáraó, fáraó anyja, stb.) hófehér színészek alakítanak, míg a plebsz eljátszása megmaradt az egyéb színárnyalatú színészeknek, sőt, állítólag még a gizai szfinx is európai ábrázatot kapott a film tiszteletére, ami mondjuk azért tényleg röhejes. Persze azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a film nem kevés szállal kötődik egy olyan kultúrához, ahol egy közel-keleti eredetű vallás legnagyobb prófétáját konzisztensen búzaszőke hajjal és égkék szemekkel ábrázolják, tehát nagyjából rendben is vagyunk. (: Egyébként meg az ember olyan, hogy minél lenyűgözőbb próbál lenni valami, annál szívesebben köt bele. Olyan kommentbe is belefutottam az interneten, hogy hát, szép, szép ez az

egész Exodus-micsoda, de hogy a fenébe tudtak már olyan hülyeséget csinálni, hogy az egyiptomiak alá fríz lovakat adtak, amikor pedig a fríz lovak alapvetően észak-európai eredetű kocsilovak, egy afrikai hadjáratban valószínűleg három perc alatt dobnák fel a patkót az éghajlat miatt… Az egészhez annyit tennék hozzá, hogy egyelőre azt se bizonyította be senki egyértelműen, hogy egy Mózes nevű izraelita pasas egyáltalán valaha is megfordult volna az ókori Egyiptomban (azt

meg pláne nem, hogy pariban lett volna a fáraóval), innentől meg szinte mindegy is, hogy milyen színű illető milyen színű lovon ülve játszsza. (Mondjuk Ridley Scott több nyilatkozatban utalt rá, hogy tartja magát a történelmi hűséghez, ami a fentiek fényében elég muris kijelentés, mint azt az IMDB egyik kapcsolódó cikkébe valaki humorosan megjegyezte, Scott maximum az ’50-es / ’60-as évek szandálos-kardozós filmjeihez tudott történelmileg hű lenni – ami már önmagában sem

BIBLIAI ALAPANYGBÓL KÉSZÜLT ÉS ÉRDEMES MEGNÉZNI – 2. RÉSZ

BRIAN ÉLETE (1979) Brian pont akkor és pont ott született, ahol Jézus, ez a tény pedig az egész életére kihatással van. A Monty Python csoport, azon túl, hogy elkészítette minden idők egyik legviccesebb filmjét, komoly társadalom- és valláskritikát is megfogalmazott.

14 / FilmMagazin

KRISZTUS UTOLSÓ MEGKÍSÉRTÉSE ( 1988) Scorsese nehezen tud hibázni, így nem meglepő, hogy a Jézus életét feldolgozó filmje is jól sikerült (még ha ezzel a megállapítással számos keresztény csoport vitába is szállna), Willem Dafoe pedig élete alakítását nyújtja.

NOÉ (2014) Összeállításunk „legfiatalabb” tagja, hiszen idén márciusban került a mozikba. Természetesen ez a film is nagy port kavart, de a vita ezúttal nem a tartalmi részen ment, sokkal inkább a film minőségén. Mi szerettük, lapunk hasábjain 85%-ra értékeltük.

Mr. Scott nem tétlenkedik, ráadásul következő filmjével vissza is tér a sci-fi műfajhoz, ugyanis a sikerkönyvből készülő A marsin dolgozik.

egy rossz dolog, én speciel kedveltem ezeket a meséket.)

A forgatás viszonylag rövid időt, mindössze 74 napot vett igénybe.

Mint azt Scott szerényen megjegyezte: „Elég tapasztalt vagyok hozzá, hogy egyszerre tudjam irányítani, 5, 7 vagy akár 11 kamera munkáját… ennyi az egész. Aztán akik utánam következnek, mekkorát fognak majd nézni, mikor a stúdiók közlik velük, hogy de hát ezt Ridley 74 nap alatt leforgatta, maga sem kaphat 150 napot.” Ez a teljesítmény – rendezői rutin ide vagy oda – már csak azért is figyelemre méltó, mert számos jelenetet stúdión kívül, ráadásul extrém számú statiszta igénybevételével forgattak le Spanyolországban és a Kanári-szigeteken. (Csak Spanyolországban 43 millió dollárt fektettek be az alkotók, 500 embernek adtak ideiglenesen munkát, és statiszták ezreit alkalmazták) De nem kell aggódni, amúgy a filmben mintegy 1300 számítógéppel megtámogatott jelenet szerepel, garantáljuk, hogy még soha nem láttad így a Jóistent…

Ridley Scott egyébként büszkén vallja, hogy a nagy (de legalábbis drága) rendezők közül ő volt az egyik utolsó, aki beadta a derekát a digitális technológiának, évekig hallani sem akart róla, de végül is megbarátkozott vele, hiszen „egy gombnyomás, és az egész egyből működik”. Scott egyébként egy interjúban azt is jóleső érzéssel emlegette fel, hogy mekkora barátja ő a fénynek, amit lehetőleg mindig „természetes”

>> AZ

ALKOTÓK VÉLEMÉNYE SZERINT A LEGLENYŰGÖZŐBB, LEGKOMPLEXEBB JELENET NYILVÁN A VÖRÖS-TENGER SZÉTVÁLASZTÁSA LETT. << szűrővel használ, inkább támaszkodik az eső vagy a felhők segítségére, mint mesterséges filterekre, de azért azt is hozzátette, hogy nagyon értékeli a számítógépes technikák által létrehozható „tiszta” képeket, ahol a hátteret, a színeket, és egyáltalán, az egész mindenséget pontosan olyanra lehet beállítani, ahogyan azt a rendező szeretné. Mindenki, aki káromkodott már csendesen bele a pattogatott kukoricájába tudja, hogy a legnehezebb az élőlények, pl. az állatok, mesterséges létrehozása (éppen ezért nem is értettem soha, hogy olyan jeleneteknél, ahol esély sincs arra, hogy pl. a vérszomjas tengerimalac átharapja a tízmillió dollárba kerülő sztár torkát, miért muszáj obligát módon kreténül kinéző CGI állatokat használni…). Scott szerint az egész Exodus legnehezebben megalkotott effektje a nyitó képsor krokodiljainak létrehozása volt, „ha ezek nem sikerülnek meggyőzőre, mehet az egész a levesbe” – panaszkodik szegény rendező, amire meg én azt mondom, hogy ez legyen a legnagyobb baja,

hozatott volna magának egy-két cirkuszi krokodilt (meg a hozzájuk tartozó flitteres idomárnőt). Az alkotók véleménye szerint a leglenyűgözőbb, legkomplexebb jelenet nyilván a Vörös-tenger szétválasztása lett.

Az igazat megvallva nem tudom, hogy az Exodus: Istenek és királyokra miért volt olyan égető szükség, amennyire így, a fotelből meg lehet ítélni, se az eredeti, se a Charlton Heston-ilag módosított történethez nem tesz hozzá túl sokat, effekteket meg már néztem eleget az utóbbi pár évben. Ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy nagy sikere lesz, mindenki nagyon várja, kis szerencsével még az iskolai hittanoktatásba is bekerül.

Stáblista Rendező: Ridley Scott Főszereplők: Christian Bale, Joel Egerton, Sir Ben Kingsley Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. december 11.

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

Harmadik év, harmadik rész, könyvben trilógia, filmben quadrológia, és nem a Twilight… Na, miről van szó? Írta: Holhós Linda

16 / FilmMagazin

F

inisébe ér lassan az utóbbi idők legjobban kedvelt disztópiája, Az Éhezők Viadala.

Hűen a divathoz, a trilógia utolsó könyvét lesz szerencsénk két részben megtekinteni a mozikban, és bár nem kedvelem ezt a félbevagdosást, most azt kell, hogy mondjam, megértem, miért így dolgozták fel a filmkészítők Suzanne Collins könyvét. Aki olvasta a sorozatot, az tudja, hogy a harmadik rész meglehetősen eseménydús, így kényelmesen aligha lehetett volna beleszuszakolni egy kétórás filmbe. Szóval, most az egyszer – kicsit fanyalogva ugyan, de – eltekintek a háborodott stílussal cizellált, enyhén emelkedett hangnemű nemtetszés kinyilvánításától.

Aztán elárulok a könyvet nem olvasottaknak is egy nagyon fontos tényt: innentől kezdve vége az arénában való kergetőzésnek, és gyilkolászásnak. Ettől a résztől kezdve már forradalomról beszélünk, felkelésekről, és a rendszer megdöntéséről, ergo, most következik a történet java. Pár mondatban, hogy mire lehet számítani (persze minden nagyobb spoilerezés nélkül).

Ahogy a második rész végén kiderül Peeta-t nem sikerül kihozni az arénából, kedves, jó szándékú hősöcskénk a Kapitóliumba kerül Snow elnök „óvó” kezei közé. A tizenkettedik körzetet szőnyegbombázással a földdel teszik egyenlővé, így szegény szófosáskényszeres poszátánknak még hazamenni sincs hová. De búsulásra semmi ok, hisz kiderül, hogy van egy tizenharmadik körzet is, ami az ellenállás melegágya. A körzetet még hosszú esztendőkkel ezelőtt megsemmisítették, de nem maradéktalanul: a felkelők egy földalatti – a helyzethez képest rendkívül jól felszerelt – bázison várják a megfelelő pillanatot a támadásra. És mivel Katniss-t ösztönös lázadása a forradalom jelképéve tette, így a tizenharmadik körzet vezetője, teljesen jogosan úgy véli: azzal jár a legjobban, ha íjászkisasszonyunkat a szövetségesévé teszi. Igen ám, csakhogy madárkánknak vannak egyéb elképzelései is. Elsősorban például az, hogy kiszabadítsa Peeta-t a fogságból, más, számára fontos rabokkal egyetemben. Amire nem számít senki:

Snow agymosásnak veti alá férfiúnkat – igen, itt érezhető egy kis szappanoperás felhang –, így most szerencsétlen cukrász / pékfiúnk azt sem tudja ki a barát, és ki az ellenség. Illetve a másik sarkalatos pontja a történetnek: Katniss ebben az ellenállásban is önállósítani akarja önmagát, nem elégszik meg egy üres propagandaszereppel, harcolni akar. Viszont a tizenharmadik körzet harcos elnöknője, megint csak teljesen jogosan, nem akarja hagyni, hogy fonott hajú valkűrünk túl nagy népszerűségre tegyen szert, mert azzal saját hatalmi pozíciója sérülne. Így madárkánk szárnyaszegetté válik, két szék közül kis híján a földre csüccsen… De ne szaladjunk ennyire előre, hisz a történet végső poénjára még egy évet várnunk kell.

Ebben a részben érzésem szerint addig fogunk eljutni, hogy megismerjük a tizenharmadik körzet hétköznapi világát, drámázunk egy sort Peeta kimenekítésén, és megismerjük az ellenállást… Végignézzük, hogyan válik Gale lelkes forradalmárrá, és persze becsempésződik némi – nagyon enyhe – romantika is

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK „Francis Lawrence csapata egy nagyon szórakoztató filmet hozott öszsze. Az első pár jelenet és az ismerős dallamok felcsendülése után tudtam, hogy nem egy új filmet készítettek, hanem az első felvonást folytatták, és ennek nagyon örültem. A film képi világa továbbra is egy kellően komor, egyben az érdeklődést teljesen megragadó jövőképet fest elénk.

A szegény körzetekből egy kicsit többet láthattunk, mint előzőleg, így Panem nyomorúsága és a Kapitólium csicsája között sokkal szembetűnőbb volt az a kontraszt, amire az egész trilógia olyannyira épít. A kamerarángatások is megszűntek, én legalábbis nem emlékszem rájuk és a látvány úgy kompletten végig remekelt a film során.” (FilmMagazin 2013. december)

a képbe (amivel végre elkezdődhet a klasszikus csiki-csuki, hogy na most akkor melyik pasit is válaszszam?). Fogunk látni néhány harcos jelenetet – az előzetest figyelembe véve, ha minden igaz, egész színvonalas formában –, ha szerencsénk lesz, akkor még talán egy-két légpárnást is. És ami a legfontosabb: megjelenik végre az egyik legkardinálisabb központi kérdés is: az ellenségem ellensége a barátom, vagy az ellenségem? Ahh… Imádom ezt a sztorit! Minden van itt, ami ahhoz kell, hogy igényes szórakozásban részesülhessen az ember.

Dráma, románc, háború, erkölcsi kérdések tömege, család, ragaszkodás, szeretet, feladás, önfeláldozás, mártíromság… És ezen felül még remek színészi munka, neves szereplők, látványvilág, melytől könnybe borul a szem, és dialógusok, helyzetek, amiktől összeszorul a szív… Legalábbis bízzunk abban, hogy a vásznon is így lesz majd.

Mivel az első két részt nem sikerült elszúrniuk az alkotóknak, így bennem még él a bizalom, hogy a végét sem fogják eltolni. Na és akkor enynyit a lelkesedésről…

18 / FilmMagazin

A SZEREPLŐK A fentebb említett, a lázadók élén dekkoló Coin elnök asszonyt Julianne Moore fogja megszemélyesíteni a filmben. „A világ legizgalmasabb, leghihetetlenebb híre volt, amikor megtudtam, hogy Ő fogja játszani Coin elnököt. – nyilatkozta a menetközben már Oscar-díjassá vált Jennifer Lawrence. – Szerintem Julianne minden idők egyik legnagyobb színésznője, abszolút fenomenális. (…) Vele dolgozni, egy valóra vált álom volt.”

Karaktereik kapcsolata már közel sem ennyire egyszerű. „Osztoznak hasonló elképzeléseken, de amiatt, amin Katniss-nek át kellett mennie, nem képes bízni Coin-ban, és viszont… Cion elnök is látja, hogy milyen fontos, hogy a lázadást Katniss vezesse, mégsem hisz abban, hogy a lány tényleg képes lesz erre. Katniss poszttraumás stresszben szenved, és Coin szkeptikus azzal kapcsolatban, hogy a lány képes lesz ezt kontrollálni.” – magyarázta Lawrence.

Mindenki nagy kedvence Woody Harrelson visszatér Haymitch-ként… egy kicsit másképp. „Most már Ő is

felismeri, mennyire szereti Katniss-t és Peeta-t, és elfogadja, hogy Ők már egy nem szokványos családdá váltak. Pontosan tudja, hogyan mutathatja meg a világnak legjobban Katniss-t.” – mondta a színész.

Még egyszer, utoljára találkozhatunk Philip Seymour Hoffman-nal is, Plutarch Heavensbee egykori játékmester szerepében. A filmet a színész emlékének dedikálják.

Nagyobb lélegzetvételű szerepkörben jelenik meg ebben a részben a Willow Shields által alakított Prim (Katniss húga) is. „A karakterem hatalmas fejlődésen megy keresztül.

Prim egy rémült kislányként kezdte a történetben, aki attól rettegett, hogy elveszti a testvérét, és egyben a legjobb barátját, most viszont már egy önálló, erős személyiség, aki tényleg ott tud lenni a nővérének támaszként” – nyilatkozta a színésznő. „Prim az, aki emlékezteti Katniss-t az erejére, és Ő az, aki elmondja neki, hogyan tudná a saját követeléseit érvényesíteni, ha megszemélyesítené a Fecsegőposzátát – a lázadás jelképét” – egészítette még ki a gondolatot Nina Jacobson producer.

KAPITÓLIUMI PROPAGANDA 4. körzet: halászat

6. körzet: tudományos kutatás

9. körzet: vadászat

10. körzet: matematikai kutatás

7. körzet: fűrészárú

12. körzet: szén

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

A tavaly novemberi lapszámunkban nem csak a második részről találhatsz háttércikket, hanem a könyvekről is írtunk 4 oldalon keresztül. Úgyhogy ha esetleg nem olvastad a trilógiát, de szeretnél képbe kerülni, mindenképpen lapozd fel azt az írásunkat!

Donald Sutherland-ről sem szabad megfeledkezni, hiszen Ő az, aki professzionális játékával újra életre hívja a manipulatív diktátort, Snow elnököt. „Katniss soha nem akart háborút, és mégis ez az, amit elindít a karaktere. Snow megérti, hogy az egyetlen lehetősége, hogy hatni tudjon a lányra az, ha felhasználva Peeta-t az érzelmeit befolyásolja – fejtette ki a színész. – Snow imád olyan sakkjátszmában részt venni, ahol rátermett az ellenfél. Persze nem akarja, hogy az ellenfél sikerrel

20 / FilmMagazin

járjon, de élvezi Katniss bátorságát, élvezi a vele való játékot.”

A MEG NEM ISMERT TIZENHARMADIK KÖRZET… „Az inspirációt a design megteremtésére a 1960-as / ’70-es évek nukleáris létesítményeitől kaptuk – magyarázta Philip Messina, a díszlettervező. – Az alapelképzelés szerint a tizenharmadik körzet egy zárt társadalomként fejlődött. Teljesen el voltak zárva a Kapitóliumtól, így volt lehetőségük új technológiák kifej-

lesztésére a már meglévő régieken felül. Emiatt a filmben az analóg nyomógombok mellett, találkozhatunk high-tech dolgokkal is.” Julianne Moore a következőképpen fogalmazott: „Ilyennek képzeli az ember Kelet-Németországot, még a fal leomlása előtt – nagyon katonás, szürke, olyan emberekkel, akik csak a változás pillanatára várnak.”

Persze ez az elmélet a fegyverek területén is felvetett néhány kérdést. „Tetszett az az elképzelés, miszerint a lázadók légpárnásai a Kapitólium légpárnásai – egy korábbi generációból, amit valamikor, valahogyan elloptak. Korábban már megalkottuk a kapitóliumi légpárnásokat, így mókás volt valami olyasmit generálni, ami ugyanolyan, csak régebbi, idősebb – mesélte Messina. – Az esztétikát a II. világháború orosz repülőgépeitől és tengeralattjáróitól kölcsönöztük.”

Mivel a tizenharmadik körzet erősen militáris jelleggel bír, így az alkotóknak a ruházatban, és a sminkben is ehhez kellett alkalmazkodniuk. Itt nincsenek színek, nincsenek parókák, és semmi más stíluseszköz, ami a Kapitóliumra olyan nagyon jellemző. Kurt és Bart (nem vicc, csak ennyi a nevük) voltak felelősek a jelmezek terveiért. Az öltöztető zsenik nevéhez fűződik a tavalyi év egyik legnagyobb drámasikere is, a Mielőtt meghaltam – persze csak ami a ruhákat illeti.

>> MINDENT

MEGTETTEK AZ ALKOTÓK AZÉRT, HOGY A VILÁGHÍRES REGÉNYÉT ÚGY VIGYÉK A VÁSZONRA, HOGY JÓL SZÓRAKOZZANAK AZOK IS, AKIK OLVASTÁK A KÖNYVET, ÉS AZOK IS, AKIK NEM. << Zene szempontjából is érheti a nézőket egy kis meglepetés. Természetesen a film aláfestő zenéjéért – ahogy eddig is, úgy most is – James Newton Howard volt a felelős… Viszont a főcímdal esetében némi merészség érzékelhető, mivel az alkotók ehhez a 17 éves új-zélandi születésű Lorde-t kérték fel – aki zsenge kora ellenére már két Grammydíjat is a magáénak tudhat. (Ez a tény mindenesetre már több, mint bíztató.)

Lehetne még nagyon hosszú sorokon keresztül regélni, hogy mi mindent tettek még meg az alkotók azért, hogy Suzanne Collins világhíres regényét úgy vigyék vászonra, hogy mind azok, akik olvasták a könyvet, és azok is, akik nem, olyan élménnyel gazdagodjanak, ami minden szempontból színvonalasnak, és élvezhetőnek mondható. Én nem látom sok értelmét annak, hogy még néhány száraz mondatot idefirkantsak a sminkről, vagy egy-két technikai megoldásról. Akinek tetszett az előző két rész – személy szerint nekem tetszett – azok érzésem szerint most is be fognak ülni a moziba, és a szokásos kóla-popcorn kom-

bóval, lelkesen kiszakadnak majd a hétköznapi mókuskerékből, arra a két órára. Akiknek esetleg nem tetszett annyira az első két rész – biztos van ilyen is – azoknak azt üzenem, hogy tegyenek egy kísérletet a mostani résszel. Mint fentebb kifejtettem, ez a rész már nem néhány gyerek élet-halál harca lesz egy jól kontrollált környezetben, hanem egy forradalom eleje. Halkan megsúgom, hogy Collins végig is viszi ezt a felkelést. Persze a legnagyobb csetepaté az a történet végén csúcsosodik ki, így sajnos erre a harcra még várnunk kell egy évet… De sebaj! Ez legalább azt is jelenti egyben, hogy 2015-ben is lesz legalább egy olyan film a mozikban, amire érdemes elmenni, és amire érdemes figyelmet szentelni.

Stáblista Rendező: Francis Lawrence Főszereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Julianne Moore Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. november 20.

FilmMagazin / 21

HÁTTÉR

FÖRTELMES

FŐNÖKÖK

2

2011 egyik legnagyobb meglepetése lett az alig 35 millió dollárból kihozott, ám több mint 200 milliót hozó Förtelmes főnökök. Csak idő kérdése volt, hogy Hollywood mikor próbál lerántani egy újabb bőrt a döglött rókáról. Mikor kiderült, hogy lesz folytatás, sokan húzták a szájukat, mondván minek koppintani az első részt? Most valószínűleg ezek a kételkedők fognak koppanni. Írta: Vampka

B

izonyára minden vígjátékrajongó emlékszik még a Másnaposok kirobbanó sikerére, ami azóta is kultfilm – lehetne, ha nem kaszálták volna el a sikert a felesleges folytatásokkal. A Förtelmes főnökök első része ugyan nem aratott olyan elsöprő sikert, mint az imént említett vígjáték, de tény, hogy egészen nagy rajongótáborra tett szert, köszönhetően a szórakoztató alapsztorinak, a három főszereplőnek, és a főnökeiknek, akiknél szörnyűbbet valóban nehéz volna elképzelni. Vagy talán annyira mégsem lenne nehéz, hiszen az ember

22 / FilmMagazin

néha tényleg meg tudná folytani a felettesét egy kanál vízben is, és látni, ahogy a három tökkelütött ezt meg is kísérli, biztosan némi kis elégtétellel töltött el mindenkit. Aki azonban attól tartott, hogy a Förtelmes Főnökök második része ugyanarra a sablonra épül, mint az első, az megnyugodhat. Bár tavaly, a forgatás elején még reppentek fel ilyen pletykák, ma már, ha másból nem, az előzetesből mindenki tudja, hogy a fontosabb szereplők talán igen, de az alapsztori és a körítés abszolút nem azonos a 2011-es első részével…

A főszereplők, Jason Bateman, Charlie Day és Jason Sudeikis viszszatérnek a Förtelmes Főnökök második részében is, akárcsak Jennifer Aniston és Kevin Spacey, utóbbiak igencsak emlékezetes szerepekkel okoztak vidám és talán kissé sokkoló perceket is a mozinézőknek három éve. Ezúttal viszont nem a főnökökön van a hangsúly, legalábbis nem úgy, ahogy gondolnánk.

Dale, Kurt és Nick élete egyenesbe jött. Egy szerintük szuper ötletet használnak fel, hogy beindítsanak egy vállalkozást, amihez persze pénz kell. Mire megszereznék, ad-

Az előző részt jegyző Seth Gordon azért nem tudta vállalni a folytatást, mert amikor felkeresték, már elígérkezett egy másik projekthez.

MIÉRT CHRISTOPH WALTZ? „Elvetemült ötletnek tűnhetett, hogy felkértünk egy ilyen nagy kaliberű színészt egy ilyen agyament vígjáték főgonoszának a szerepére – mondja Sean Anders rendező. – Bert szerepét ugyanakkor csakis egy komoly, tiszteletet parancsoló színész tehette kellően gonosz, kellően gyűlölhető ellenség-figurává.

Ehhez pedig pont Christoph jelenlétére, kisugárzására, tehetségére és szakmai tapasztalatára volt szükség.”

digra egy pénzes paraszt – szebb kifejezés nincs rá – lenyúlja a csodás találmányukat, a „Shower Buddy-t”, és egy kis névmódosítással pofátlan módon be is indítja saját bizniszét. A három jóbarát erre éktelen haragra gerjed, hiszen így lőttek az áhított gazdagságuknak, ráadásul versenybe sem szállhatnak a hirtelen támadt konkurenciával, mert ahhoz is pénz kéne, így eltökélik, hogy bosszút állnak. Az a zseniális elképzelésük támad, hogy elrabolják a fickó egyébként nem teljesen komplett fiát, majd busás váltságdíjat kérnek érte. Ez természetesen

– nem meglepő módon – előre sejthető, ám cseppet sem kiszámítható fordulatokat hoz majd a pasik egyre elfuseráltabb életében, a nézők pedig szemtanúi lehetnek, amint ezek a fordulatok kikészítik nem csak a célszemélyt, de mindenki mást is a zakkant trió környezetében.

Az említett gonosztevő szerepében az Oscar-díjas Christoph Waltzot láthatjuk, akit először nem is sikerült leszerződtetni, ám végül valahogy mégis megoldották, és beszervezték egy kis bohóckodásra. Dörzsölt és gátlástalan karakterét Bert Hanson-nak hívják, fiát pedig Rexnek, akit Chris Pine alakít. Rex, akit Nick-ék végül sikeresen elrabolnak, nem egészen úgy reagál az akcióra, ahogy azt a trió várná. „Rex imád az emberekkel cseszekedni. Élvezi, ha mások szerencsétlenkednek, simán kiröhögi őket. Röviden összefoglalva egy nárcisztikus seggfej” – meséli karakteréről Pine, miközben ő maga is nevet. Azért olyan vicces a helyzet, mert Rex végül készséges túsznak bizonyul. Mi több, túl készségesnek is: be akar szállni a zsarolásba, és addig ügyeskedik, amíg a három pasi, már ha akarna, akkor sem tudna kihátrálni a cseréből, és kénytelenek lesznek állni az apuka tombolását, miközben a fia a marká-

FilmMagazin / 23

HÁTTÉR

ba röhög. Számtalan abszurd jelenet bizonyítja majd azonban, hogy nem alaptalan Rex káröröme. „Már csak azért is olyan fájdalmas nézni a bénázást, mert igazán tudhatták volna, hogy ez lesz – magyarázza Sudeikis. – Annyira igyekeztek és akkorát buktak, de már nem is emlékeznek a szenvedésre. Az már a múlté, ők pedig pont olyan bugyuták, mint azelőtt.”

Dale, Nick és Kurt olyannyira belemerülnek álmaikba, és annyira megviseli őket az újabb kudarc, hogy ismét olyan emberhez fordulnak kétségbeesésükben, akit nem nevezhetünk szakszerűnek. Ugyanis Jamie Foxx szintén visszatér a nem túl kemény bérgyilkos-tanácsadóként, aki ezúttal sem lesz túl nagy segítség. Sokak örömére Kevin Spacey is felbukkan pszichopata, bebörtönzőtt főnökként, és Jennifer Aniston sem mondott le a szexi, nimfomán fogorvos szerepéről.

Ugyanúgy megkeseríti Dale életét, mint eddig. Mi több, ezúttal Kurt és Nick is megtapasztalják a rafinált és mindenre elszánt nőszemély kielégíthetetlen igényeinek és túl sokat

24 / FilmMagazin

>> AZ

ELŐZETESBŐL IS KIDERÜLT: A FONTOSABB SZEREPLŐK TALÁN IGEN, DE AZ ALAPSZTORI ABSZOLÚT NEM AZONOS A 2011-ES ELSŐ RÉSZÉVEL. << látó szemeinek következményét. „Egy Förtelmes főnökök folytatás sem készülhet anélkül, hogy Julia (a karakter) ne molesztálja egy kicsit Dale-t – mondja Charlie Day vállat vonva, szinte már beletörődően. – Még a szerződésemben is benne van. Ennek így kell lennie.”

Míg az első filmet Seth Gordonnak köszönhetjük, a másodikat Sean Anders-nek, aki már olyan vígjátékokat rendezett, mint a Szextúra és az Apa ég!. A forgatás a rendezőváltás ellenére is ugyanolyan családias légkörben telt, mint az első részé. Ahogy az egy ilyen vígjátéknál lenni szokott, oldott hangulat és sok kamerán kívüli nevetés volt jellemző a forgatásra, mindenki otthon érezte magát, régi és új szereplők egyaránt. Az egyik jelenet forgatásakor például a triónak golfos cuccban kellett megjelennie a golfpályán, erre Sudeikis egy meglepően csúf, lilás hacukában tűnt fel, ami

általános jókedvet eredményezett. „Úgy nézett ki, mintha Barney, a dinoszaurusz, összefeküdt volna Prince-szel” – jegyzi meg Bateman.

A Förtelmes főnökök második része tehát továbbra is garantáltan bővelkedik lehetetlen bűnügyekben – ami ezúttal gyilkosság helyett emberrablásban nyilvánul meg, legalábbis elméleti síkon –, humoros helyzetekben, valamint visszatérő kedvencekben és új szereplőkben, akik biztosan nem okoznak majd csalódást, és alaposan megkeserítik az életet a balfék hősök számára.

Stáblista Rendező: Sean Anders Főszereplők: Charlie Day, Jason Sudeikis, Jason Bateman Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. november 27.

FilmMagazin / 15

EHAVI PREMIEREK NOVEMBER 6.

Csillagok között

Tiltott táncok

A zérő elmélet

Északiak: A viking saga

NOVEMBER 13.

Éjjeli féreg

John Wick

Káprázatos holdvilág

Jessabelle

Kétéjszakás kaland

Ló az erkélyen

Délibáb

26 / FilmMagazin

NOVEMBER 20.

Gibraltár

Tir - A kamionsofőr

Barátok, szerelmek, barbecue

Zárt rendszer

Az Éhezők Viadala: A kiválasztott - 1. rész

OKTÓBER 30.

Förtelmes főnökök 2

A Madagaszkár pingvinjei

Egy szerelem története: a férfi

Drága Elza!

Válólevél

Macbeth - a Shakespeare’s Globe előadása

Queen Live in Montreal

FilmMagazin / 27

KRITIKA Már 2006 óta tervben volt, eleinte Steven Spielberg-gel, ám a rendezőváltás után egészen az idei évig várnunk kellett rá. Jobb dolog talán nem is történhetett volna ezzel a projekttel, ugyanis Christopher Nolan a csillagok közé repített minket. Írta: Török Tamás

E

lképesztően nehéz belekezdenem ebbe a kritikába, mert… egy Nolan filmről beszélünk, akinek alkotásairól eddig is heteket lehetett diskurálni. Kezdetnek egy kis személyes infó: gyerekkorom óta oda- és vissza vagyok a csillagászatért, szóval ha a cikk közben néhol előbukkan a rajongásom csírája, akkor az ennek tudható be.

Ahogy azt szoktam, kezdjük a történet felvezetésével, ami a Csillagok között esetében kifejezetten fontos.

Pár évvel járhatunk a mi jelenünkhöz képest előrébb, amikor is az emberek legalapvetőbb problémáit két olyan tényező fogja okozni, ami elengedhetetlen az emberi élethez: az élelem, és a levegő. A Föld kezdi feladni milliárdéves küzdelmét az idővel, és már nem képes eltartani azt a 6-7 milliárd embert: gazdálkodókra van szükség, akik talán enyhíthetik az éhezést, ám a penész által okozott "károk" levegőnk öszszetételében szinte megállíthatatlanok. Nincs más választás: el kell hagynunk bölcsőnket, és új hazát kell keresnünk magunknak. Itt jönnek képbe a NASA emberei, akik a Lázár-program keretein belül pontosan erre tették fel életüket. A gaz-

dálkodó Cooper (Matthew McConaughey), aki egykoron a katonaság szolgálatában állt egy nem akármilyen pilótaként, egy „véletlen” folytán bekerül a programba, ezzel hátra-

telni, Christopher Nolan megint megcsinálta. Tény, hihetetlenül kedvelem és elismerem, mint rendező, de nem vagyok elfogult vele kapcsolatban. Az is tagadhatatlan, hogy –

hagyva a galaxist, ám ami talán még fontosabb: a családját.

A Csillagok között esetében kifejezetten szükségesnek éreztem ezt a felvezetést, ugyanis nem fogok ker-

nem akarom az ördögöt a falra festeni, de – az a téma, amihez Nolan nyúlt, leírhatatlanul fontos az emberiség számára, hogy középpontba kerüljön. A Csillagok között három

CSILLAGOK

KÖZÖTT

.

KRITIKA MIHEZ HASONLÍT?

2001: ŰRODÜSSZEIA Mert, mint gyakorlatilag az összes sci-fi filmnél, itt sem lehet megkerülni Kubrick űreposzát, sőt, Nolan egyes jeleneteiben nemcsak megidézi, de fejet is hajt a nagy klasszikus előtt. (Ahogy tettük azt mi is a FilmMagazin 2013. októberi számában, érdemes elolvasni!) Ha kíváncsi vagy a műfaj alapjaira, Kubrick művét mindenképpen nézd meg!

GRAVITÁCIÓ Mert annyiban mindenképp rokonítható a Gravitációval, hogy ebben a filmben is sokkal több a science elem, mint a fiction, de szerencsére ez itt sem megy az élvezeti érték rovására. Aki tehát a szórakozás mellett egy kis tudományos infózuhatagot is képes elviselni, az 2013 egyik legjobb filmjével biztosan nem lő mellé.

>> A CSILLAGOK

KÖZÖTT HÁROM EGYÉRTELMŰEN MEGFIGYELHETŐ FŐBB KOMPONENSBŐL ÉPÜL FEL: AZ EMBERI ÖNTUDATBÓL, AZ ELEMI ÉRZELMEKBŐL ÉS EGY OLYAN ÉSZVESZEJTŐEN LÁTVÁNYOS SCI-FI SZÁLBÓL, AMIRE SZERINTEM MÁR TÖMEGEK VÁRHATTAK. MEGSPÉKELVE MINDEZT AZZAL A NOLANI ÖSZTÖNÖSSÉGGEL, AMI EDDIG IS JELLEMEZTE ŐT. << egyértelműen megfigyelhető főbb komponensből épül fel: az emberi öntudatból, az elemi érzelmekből és egy olyan észveszejtően látványos sci-fi szálból, amire szerintem már tömegek várhattak, megspékelve mindezt azzal a nolani ösztönösséggel, ami eddig is jellemezte őt.

Haladjunk szép sorjában a pontokon: számomra Cooper karaktere, egyben Matthew McConaughey hibátlan színészi játéka volt az, ami végig vezetett az egész utazáson, úgy, hogy miközben csodáltam mindazt, ami történik, egyszerre mégis depresszióba lettem taszítva. Erre az életben nem számítottam volna az előzetesek alapján (amiket többnyire próbáltam elkerülni), és pont,

30 / FilmMagazin

hogy ez a tényező adta meg a film alaphangulatát. Cooper végig igyekszik a szeme előtt tartani az emberiség sorsát, ám mivel a program többi tagjával ellentétben neki családja van, képtelen a gyerekeit nem mindenek elé helyezni. Nem fogok semmit elspoilerezni, de ha valaki kicsit is érdekelt a témában, az tisztában van vele, hogy az idő relatív az univerzumban, és igaz, hogy Nolan-re eddig is jellemző volt valamiféle időfétis, mint eszköz, ám megkockáztatom, hogy érzelmileg még soha nem volt ekkora súlya ennek a már természetesnek vett tényezőnek, nem csak Nolan karrierjében, de már egy jó ideje az egész filmes szakmán belül sem.

Nyugalom, még mindig egy scifiről, nem pedig egy családi drámáról beszélünk. Szerencsére az történt a Csillagok között esetében is, amit én elvárok egy Nolan-szintű rendezőtől: a látvány itt nem arra szolgál, hogy eladja a filmet, hanem csupán egy eszköz, ami nem szorítja háttérbe a narratívát. Ennél a pontnál teljes joggal jön képbe a 2001: Űrodüsszeia, ugyanis Nolan filmje egyszer-kétszer hidegrázósan idézi meg a halhatatlan klasszikust, anélkül, hogy ez bárhol zavaróvá válna. A látvány ugyanis két szerepet tölt be a filmben: egy az, amikor az univerzum felfedezéseinek örömeit élhetjük át, a másik pedig a klasszikus „agyameldobom” hatást segíti elő. Persze, maga a felfedezés is hasonló hatást válthat ki egy hozzám hasonló emberben, ugyanis tudván, hogy én bizonyosan nem fogok részesülni ilyen élményekben, hatalmas köszönettel tartozom többek között Christopher Nolan-nek, hogy a filmjének hála mégis átélhetem ezeket.

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünket is!

A történet és az izgalmak egy pillanatra sem állnak le, köszönhetően a tökéletes ritmusban időzített „akciónak”. A világűrben a valóságot megfelelően idézni igyekvő audiovizuális megvalósítás tagadhatatlanul a 2001 tánckoreográfiájának szellemét idézi meg, aminek zenei aláfestését bizonyára mondanom sem kell, hogy ki biztosítja. Hans Zimmer az egyetlen ember, akire képtelen vagyok bárminemű negatív kritikát elfogadni. A Csillagok között során nagyjából ugyanazzal a dallammal operál, ám annak olyan variációit és permutációit alkotja meg, hogy azok önmagában szemeink elé tárják a film egyes jeleneteit, kis túlzással már megnézésük előtt is. Amikor pedig mindez társul Nolan rendezői, egyben írói- (fivéréről se feledkezzünk meg!) és Hoyte Van Hoytema operatőri munkájával, akkor… tudni fogjátok, hogy miről beszélek. Ám van még valami, ami talán sokak számára a film vesztét okozhatja. Itt nem azokra gondolok természetesen, akik Nolan-t magát és

filmjeit elvből becsmérlik, hanem azokra, akik ténylegesen kiestek a Csillagok között hullámvasútjából.

Nolan valamilyen szinten filozófus a filmszakmában, és ezt a filozofálgatást mostani alkotásából sem mellőzte, sőt, még rá is erősített. Ez mindaddig tökéletesen beleillett a film kontextusába, amíg a "Hol az ember helye a világban?" és "felfedezők vagyunk" eszméket feszegette, ám sci-fi lévén a filmbe belecsempészett egy nem is olyan kiskanálnyi misztikumot, olykor fantasztikumot. Aki látta a filmet, az bizonyára sejti, hogy mire gondolok.

A Csillagok között nagyjából a végső szegmensében rugaszkodik el elég erőteljesen a talajtól, ami – megint csak őszinte leszek – bebiztosította számomra, hogy az Eredethez és a Memento-hoz hasonlóan ez is egy felejthetetlen alkotássá váljon, viszont tény, ami tény: gondolati szinten Nolan nem találta fel újból a spanyolviaszt, és azok a kritikák is jogosak, hogy láttunk már ilyet, vagy legalábbis hasonlót. Ám

én a kivitelezésre, és az érzelmi / emberi szál végig vitelére nem is akarok, de nem is tudnék rossz szót mondani, ugyanis azok az intenzív hatások, amiket magamon tapasztaltam a film mind a 170 perce során, rendkívül ritkán jelentkeznek, és nagyon remélem, hogy ezek átélésével nem leszek egyedül. Összegzésképpen nem tudok kisebb szavakat használni, mint eddig. Véleményem szerint Christopher Nolan és stábja megint megcsinálta. A Csillagok között egy olyan emberi összefogásra szólítja fel ezt a fajt, amire nagyon nagy szükségünk lenne. Mindezt pedig egy olyan sci-fi tálalásában, ami megérdemelné, hogy bekerüljön a filmművészet nagykönyvébe. McConaughey színészi képessége napról-napra hatványozódik, de még a 14 éves Mackenzie Foy játéka is okozhat szívszorító pillanatokat, még úgy is, ha az embernek nincsen gyermeke. A végeredmény alapján nyugodt szívvel állíthatom, hogy mindenki oda tette magát a stábból, és 2014 egyik, ha nem a legjobb filmjét hozták össze, a megosztó lezárással együtt is. Az ilyen filmek miatt érdemes embernek lenni.

100% Stáblista Rendező: Christopher Nolan Főszereplők: Matthew McConaughey, Anne Hathaway Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. november 6.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

TOMPOWELL VÉLEMÉNYE Külön lehet-e választani a sci-fi műfajában a tudományt és a fikciót? És ha igen, hol ér véget az egyik és hol a másik? Christopher Nolan nem feltétlenül ezen kérdéseket válaszolja meg, de ez nem is olyan nagy baj.

B

e kell vallanom, drukkoltam annak, hogy Nolan végre elbukjon. Persze nem rosszindulatból kívántam, hogy jelen dolgozatába törjön bele a bicskája (de lehet, hogy van benne az is), csupán egy olyan formátumú rendező, aki rekord gyorsasággal vívott ki magának teljes alkotói szabadságot a hollywoodi stúdiógépezetben, és még így is kizárólag kritikailag elismert műveket tesz le egymás után az asztalra, az Murphy törvénye szerint előbb utóbb megbotlik. Aki folyamatosan feljebb helyezi a lécet, az előbb-utóbb biztos leveri azt, amit a közönség nehezen bocsájt meg – már egy Sötét Lovag legendává válása közbeni megingást is nehezen toleráltak – ráadásul az általa (is) képviselt realista, pszichológiailag komplex történetmesélést azóta is úton-útfélen próbálják mindenre ráhúzni, hozzáértéstől és műfajtól függetlenül. Épp ezért ideje volt már a léc leverésének. Ez most sem történt meg… és talán még sohasem örültem neki ennyire, hogy egy kívánságom nem teljesült.

Persze valahol sajnálom is, hiszen ezzel a már említett léc még magasabbra került, és ha egyszer leveri – már pedig van az a szint, ahol a kö-

32 / FilmMagazin

zönségnek sem lehet megfelelni – azután a rendező elhivatott rajongói is nehezen felejtenek majd. De ez egyelőre a jövő problémája, ahogy a film központi kérdése is, miszerint ha az emberiség napjai meg vannak számlálva, akkor a csillagok közötti útkeresés, kolonizálás vajon időben bekövetkezik-e, valamint ennek milyen árat kell megfizetnie a modernkori felfedezőknek.

A Spielberg-től örökölt film az egykor szebb napokat látott mozimágus kezeiben kétségtelenül profi, de érzelgős tanmesévé válhatott volna a szeretet erejének fontosságáról és határtalanságáról, miközben az embereket foglalkoztató fontos (mind tudományos, mind morális) kérdések elsikkadtak volna. Szerencsére azonban Nolan egy olyan komplex, mégis érzelmekkel telített sci-fit ritytyentett össze, amit nem hiába hasonlítanak a külföldi kritikusok Kubrick Űrodüsszeiájához (akadnak is párhuzamok) és éppen ezért akadhat meg egyesek torkán a masszív, majd háromórás, gravitációs-, húrés relativitáselméletekkel tarkított, az emberiség jövőjéért a családját maga mögött hagyó, majd hozzájuk visszavágyó farmer története. Nolan a testvérével jegyzett szkriptje vi-

szont játszi könnyedséggel adagolja úgy a tudományos információkat, hogy az egyszerre hasson érdekesnek, megértse még a legjámborabb értelmi képességű delikvens is és találja meg a tökéletes dramaturgiai funkcióját, mindamellett, hogy szereplői morális kérdései, érzelmi töltete sem veszik el.

Ebben pedig a Nolan-i precizitás megint csak élen jár: a limonádé vígjátékok korszakát végérvényesen maga mögött hagyó Matthew McConaughey játéka végtelenül profi, mégsem telepszik rá senkire, ahogy ez fordítottan is igaz, és minden színésznek megvan a maga funkciója és nagy pillanata, Caine-től kezdve egészen Chastain-ig. Az pedig csak hab a tortán, hogy egy jól ismert, váratlan szereplő felbukkanásával a kötelező látványelemek és dramaturgiai fogások is végtelenül izgalmasnak hatnak és képesek a történet folyását új mederbe terelni. Így válik a Csillagok között – néhány Spielbergtől felsejlő érzelgős momentumtól eltekintve – többé, mint egy átlagos film, ezzel együtt többé, mint a legtöbb Nolan-film.

Egy érzelmes és elgondolkodtató sci-fivé, aminek a klasszikusok… de inkább a csillagok között a helye.

KRITIKA

JOHN WICK Ha John Wick-nek keresztbe teszel, csúnyán megjárod! Írta: Sanya08

T

együk fel, hogy Te vagy John Wick. Az a John Wick, akit egykoron "Rémkirály"-nak neveztek és a fiatalok már csupán legendákat hallanak Rólad. Kósza történeteket, melyek talán igazak, talán nem. Mit tennél, ha bűnös múltadat hátrahagyva évek elteltével szeretett feleséged elhagyna Téged és Tőle búcsúajándékul kapott kiskutyát egy mitugrász kis szarházi senki agyonütné. Ezzel elvéve Tőled egy nyugodalmas élet reményét.

Természetesen felrúgnád a békeidőket és leporolva az idők folyamán relikviává dicsőülő fegyvergyűjteményt, kíméletlen hajtóvadászatra indulnál, melynek során nem nyugszol addig, amíg az összes mocsokláda alulról nem szagolja az ibolyát.

34 / FilmMagazin

Mit is várunk a John Wick-től? Extra mennyiségű csihi-puhit és vérben ázást, meg konok bosszúállást. Ezt mind meg is kapjuk, és még ha szabad hozzátennem: még egy kicsit többet is. Lehet a történet bármilyen bagatell (merthogy az, ne is tagadjuk: a szimplicitás alsó határát súrolja leírva az, hogy egy ex-bérgyilkos kutyáját megölik, mire az bosszút esküszik), valahogy addig faragták (vagy épp ez az, hogy nem faragták, hanem szimplán úgy hagyták és az egyszerűségre bíztak mindent), amíg az egész alkotás kapott egy bizonyosfajta plusz dimenziót. Nem olyan dimenziót, nem kell aggódni, de bármilyen meglepően hangzik, a John Wick több, mint aminek elsőre látszik. Vagy legalábbis meglepheti

a gyanútlan nézőt azzal, hogy több élet / értelem / érzelem szorult ebbe a filmbe, mint amilyennek elsőre kitűnik, mondjuk a trailer-ből.

De mitől több? Mi pluszt ad ez a műfaj rajongóinak?

Lényegében az egész egy egészségesen önironikus talapzaton álló akciófilm, amely tudatában van annak, hogy mit csinál, és minimálisan ugyan, de rájátszik a dolgokra anélkül, hogy ez rosszul állna neki. Lehetett volna akár önmaga, vagy műfajának paródiája is az olyan jelenetek miatt, amik szinte már túlzásba vitt eszközökkel adják tudtunkra, hogy John Wick mennyire félelmetes és mennyire profi és be kell tőle szarni. Mégis sikerült épphogy elkerülni a nevetségesség határát oly

A film akciójeleneteit a készítők David Leitch-csel dolgozták ki, akivel Reeves már a Mátrix mutatványain is együtt dolgozott.

mód, hogy: A) Keanu Reeves megtesz minden tőle telhetőt, hogy a körülményekhez képest egy hiteles fickót keltsen életre, B) nincs híján a film a humornak sem, mely sosem a történet hitelességének a rovására megy, hanem épp ellenkezőleg: egy picit könnyedebbé és – furcsán hangzik, tudom – átélhetőbbé, hitelesebbé teszi a látottakat. Elvadultságában hasonlít a Golyózáporra azzal a különbséggel, hogy a Clive Owen által fémjelzett filmnél a mérleg nyelve sokkal inkább a röhejesség felé tendál, amaz sokkal inkább emlékeztetett egy Looney Tunes rajzfilmre. Itt a film elég időt szán arra, hogy felvázolja a karaktert, a szituációt és ezt a világot, így mire elérkezünk a bőséggel adagolt ólomzáporig, elfogadjuk a látottakat.

De nem csak hogy elfogadjuk, hanem kaján örömmel nézzük azt, hogy Wick lepuffantson néhány mocskot, ezzel elégtételt véve a kutya haláláért. Mert egy bérgyilkosnak is vannak érzelmei, nem?

Ebben a fent említett hitelességben nagy része van annak is, hogy az alkotók egy külön világot teremtettek meg, amit telepakoltak sok kis apró finomsággal, részlettel, mely világban a szereplők reakciói és cselekedetei abszolút helyénvalóak ilyen szempontból. Ezek a részletek megmaradnak részlet-formájukban, de épp ettől működőképesek: a néző magában rakja össze a dolgokat, nem kell attól félnie, hogy az alkotók lenyomnak a torkán egy csomó faszságot, vagy légből kapott, erőltetetten fantazmagórikus sztorikkal traktálják (például bármennyire is szemöldökráncolónak hangzik egy A SZÍNÉSZVÁLASZTÁS „John az a fajta pasi, aki agyban több lépéssel előtted jár, mint egy sakkjátszmában – mondja Derek Kolstad forgatókönyvíró. – Az alvilágban ő legenda. Elég régóta kiszállt az iparból ahhoz, hogy a fiatalok már csak a nevét hallották, és nem biztos, hogy elhisznek minden róla szóló történetet.” „Ennek ellenére úgy döntöttünk, hogy nem egy kimondottan idős színészt kérünk fel a feladatra, hanem olyasvalakit, aki tapasztalt – veszi át a szót Basil Iwanyk producer. – Nem kellett sokat gondolkoznunk, ki legyen az. Keanu Reeves-szel mindig is együtt akartam dolgozni, és most jött el a tökéletes alkalom.” A John Wickben rengeteg ismerős arccal találkozhatnak a mozirajongók. „Fontos volt számunkra, hogy Keanu-t ugyanolyan csodálatos színészek vegyék körül, mint amilyen ő maga – folytatja Iwanyk. – A legtöbb karakternek nagyon látványos, de kevés jelenete van. Olyan színészeket akartunk, akik, hogy úgy mondjam, ellopják ezeket a jeleneteket, vagyis felejthetetlenné teszik magukat.”

FilmMagazin / 35

KRITIKA

olyan hotel, ami bérgyilkosoknak van fenntartva, a filmben megállja a helyét és nem kérdőjelezzük meg a dolgot). Ahogy azt se szóljuk már meg, hogy Vin Diesel-ék mennyire telibe szarják a gravitációt a Halálos iramban-filmekben, úgy azt is elfogadjuk, hogy Keanu Reeves bizony cseppet sem nevetséges kutyáját bosszuló, gun-fuzó fickóként.

Letudva a történet mélységeit, jogosan jöhet tehát a kérdés, hogy a film lényegi része mégis hogy sikerült? Örömmel jelentem be, hogy egy veszettül szórakoztató alkotással állunk szemben, mely telis-tele van akciókkal, sok-sok fejlövéssel és erőszakkal. Ami az akciókat illeti, van itt mindenféle: közelharc puszta

36 / FilmMagazin

kézzel, közelharc pisztollyal, késsel, meg egyáltalán: tűzharc minden mennyiségben, ráadásképp még a vágó ollója és az operatőr kameramozgatása sem okoz fejfájást a nézőnek, az eseményeket szépen nyomon lehet követni. Ha kifogásolnivalóm van, akkor az az, hogy a végére egy icipicit kifárad a film a sok csihipuhiban és valamelyest túl sok lesz a jóból, hiába igyekeztek változatosra fogni a figurát, annyira azért mégsem sikerült igazán széles repertoárját nyújtani az akciókoreográfiáknak, mint ahogyan ez Gareth Evansnek sikerült a Rajtaütés 2-ben (kritikánkat lásd az 56. oldalon).

Ugyanakkor még ezekben a fáradtabb pillanatokban is kitűnik a rende-

ző stílus- és humorérzéke, úgyhogy sose válik reménytelenné a helyzet: a szórakoztatás-faktor – ha nincs is minden pillanatban a csúcsra pörgetve – sosem ülepszik le annyira, hogy a nézőnek lankadjon a figyelme. Hogy úgy mondjam: a film nem csak akkor él, amikor hullik a férgese, hanem a köztes pillanatokban is.

A szereposztás is okoz mulattató pillanatokat a néző számára. Több cameo is akad, a sok közül talán a legjobb (vagy legalábbis személyes kedvencem) David Patrick Kelly, aki egy hullaeltakarító vállalat fejeként működik közre. De itt van még nekünk Ian McShane is, vagy a nagyobb szerepet magáénak tudó Alfie Allen, aki abszolút magáévá tette a

Reeves manapság már nem csak a színészettel, hanem a rendezéssel is kacérkodik, első filmje, A Tai Chi harcosa, meglepően jól sikerült.

kis utálatos, pofoznivaló pöcs figuráját. A nagyfőnök szerepében a Tetovált lány skandináv eredetijében megismert Michael Nyqvist tetszeleg, aki szerencsére nem az átlagos, unalomig ismert gonosztevő karakterét kelti életre; ad hozzá valami pluszt is, elég csak arra az ominózus és zseniális kis momentumára gondolni, amikor hírül adják neki, hogy kicsi fia kinek a kutyáját ölte meg. Állítom, hogy nem lesz olyan moziterem, ahol ezt nem fogadja hangos nevetés.

Végül pedig ott van a mindig remek Willem Dafoe (aki Wick egykori mentorát alakítja szokásosan jól) mellett Keanu Reeves. Az a Keanu Reeves, aki amatőr alakításával

legalább két szinttel lejjebb húzta Coppola Drakuláját. Az a Keanu Reeves, akiből Neo vált a Wachowski-testvérek által, és akit megannyiszor fikáztunk hol megérdemelten, hol meg érdemtelenül. Én most így, mindenki előtt szeretném leszögezni és kijelenteni, hogy Mr. Reeves-nek újabb rajongója van a személyemben, mert bizonyította, hogy helye van az akciófilm zsánerében nem csak rendezőként (lásd: A Tai Chi harcosa), de színészként is.

Szerepválasztásai is csak jobbak lettek az idők folyamán, hiszen nem lehet véletlen, hogy az év egyik legviccesebb, legszórakoztatóbb filmjében vállalt szerepet. Ha nem is minden ízében tökéletes, de tökélete-

sen szórakoztató és kikapcsoló film lett a John Wick, amely jó eséllyel klasszikussá válik majd. Szóval, ha Te ott a géped előtt a műfaj rajongójának mondod magad, akkor mindenképpen ott a helyed a moziban!

90% Stáblista Rendező: Chad Stahelski Főszereplők: Keanu Reeves, Adrianne Palick, Willem Dafoe Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. november 13.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

KÁPRÁZATOS

HOLDVILÁG Same old, same old. Írta: Sanya08

W

oody Allen nem rejt zsákbamacskát: ha róla van szó, eszünkbe se jut olyasmi, hogy minden egyes filmjével új terepre lép és áthágja a határokat. Nem Robert Altman vagy Steven Soderbergh ő, aki zsonglőrködik a műfajokkal. Ha azt mondják nekünk: „Kijött az új Woody Allen-film”, akkor jó eséllyel tudjuk, hogy mi lesz benne. Vagy legalábbis tudjuk, hogy milyen témákat igyekszik majd feszegetni a másfél órás játékidő alatt.

Nehéz is lehet újat mondani ennyi év után, ugyanakkor van abban valami furcsán megnyugtató érzés, hogy tudjuk: Woody Allen idén is új filmmel jelentkezik és igaz, hogy ugyanarról beszél, mint eddig, de még mindig képes szórakoztatóan előadni a saját problémáit és fruszt-

38 / FilmMagazin

rációit. Mondhatjuk, hogy nem teszi már ezt olyan viccesen és mélyen, mint mondjuk tette azt a Hannah és nővérei vagy a Bűnök és vétkek esetében, de mégis: Woody mindig Woody maradt.

Legújabb filmjével például az előzőhöz (Blue Jasmine) képest megint egy könnyedebb műfajt célzott meg magának, melyben a húszas évekbe kalauzolja el a nézőit. Stanley-vel, a magát egy kínai bűvésznek maszkírozó cinikus, merev és gunyoros férfival először egy mutatványa közben találkozunk, amikor is egy elefántot tüntet el. A mutatványt tapssal ünneplő közönség ki van elégítve: olyan mutatványt látott, melyet megfejteni nem tudnak, ezért valósnak könyvelik el. Stanley azonban magánéletében valóságos keresztes

hadjáratot folytat a magukat igazi spiritisztáknak és mágusoknak tituláló emberek ellen; éppen ezért ő tűnik a legjobb választásnak arra, hogy lebuktassa a fantasztikus képességekkel rendelkező Sophie Baker-t (Emma Stone).

A film fő célja, hogy illusztrálja azt a témát, ami Woody Allen-t is oly’ gyakran foglalkoztatta pályája során, nevezetesen azt az ellentétet, amely egy, a metafizikai valóságot reálisnak látó ember és a mindezt csípőből elítélő embertípus között rajzolódik ki. Van-e Isten? Léteznek-e szellemek? Van-e túlvilág? Ezeket a kérdéseket feszegeti a Káprázatos holdvilág és ezekre próbál épeszű választ, magyarázatot adni. Az érem egyik oldalának ott van ugye Stanley, aki megrögzötten vallja a saját

Itt az alkalom egy fergeteges Woody Allen idézetre: „Már hetedik éve, hogy anyósom átjön karácsonykor. Idén újítunk. Beengedjük.”

igazát, miszerint csak az van, amit látunk, míg ott vannak a többiek, akik hiszik azt, hogy ennél többről van szó. Hősünk persze meginog hitében, amikor látja az elbűvölő Sophie Baker-t munka közben.

Romantikus komédiáról van szó, mely a rendezőhöz méltóan természetesen többet próbál adni egy habkönnyű másfél óránál. A hangvétel ugyan mindvégig vidám és mókás, de a felvetett kérdések gondolkodásra késztetik a nézőt (vagy legalábbis azokat, akiket eleve érdekel, foglalkoztat ez a téma). És ugyan a fő konklúziót illetően nem jutunk sokkal előrébb (mégpedig, hogy az égvilágon semmit nem tudunk a világmindenségről), mégis: már azt értékelendőnek tartom, hogy egyáltalán előveszi valaki ezeket a témákat és foglalkozik velük.

A film többi része az egyszerűség varázsával hódít, a szerelmi szál sincs túlkomplikálva, egyszerűen csak sugárzik az egészből a szimplicitás és a báj. Leszámítva persze a felszín alatti filozofálgatást, de az már csak hab a tortán. Colin Firth fantasztikus a folyton zsörtölődő és besavanyodott fickó szerepében (bár egy kicsit a végére már önismétlővé válik, ez sokakat zavarhat), Emma Stone pedig kellően aranyos

ZSEBZSB VÉLEMÉNYE Woody Allen mindig is otthon érezte magát a kosztümös filmek világában és ezúttal is a tőle megszokott profizmussal vezet minket végig a filmen.

Ezért lehet az, hogy bár a Káprázatos holdvilág egy alapjába véve teljesen átlagos mozgókép, a színészek, de még inkább a rendező profizmusa és történetvezetése mégis kiemeli a szürkeségből, és egy kíméletlenül szórakoztató, többször nézhető darabbá avanzsálja a filmet. és kecses a szerephez, nem csodálkoznék azon, ha a rendező mostantól őt tekintené első számú múzsájának. Mindehhez pedig, ha hozzávesszük Darius Khondji (Hetedik) operatőr csodálatos munkáját (gyönyörű képekben dolgozik, szemem kifolyt, olyan szép volt az egész), akkor minden adott egy kellemes szórakozáshoz. Persze ehhez az is kell, hogy elfogadjuk az Emma Stone és Colin Firth között bontakozó románcot: furcsa páros ők ketten és a korkülönbség is szemet szúr, de ha végignézzük a filmet és eljutunk a végső következtetésig (mint általában: irracionális az egész világ és benne a legirracionálisabb dolog maga a szerelem), akkor talán értjük, miért ez a párosítás. Bájos és ártalmatlan egy darab, amely működhet habkönnyű románcként, vagy vidám eszmefuttatásként és belső vitaként a metafizikai és kéz-

zel fogható valóság közötti hitről, valósnak és illúziónak hitt dolgokról. És legyen bármi is a nézetünk, végső soron a rendezőnek igazat adhatunk: bárhogy is legyen, varázslat márpedig létezhet az életünkben és helyet is kell adnunk neki, legyünk bármennyire is savanyúak. Ez pedig az olyan bagatellnek tűnő dolgokból ered, mint a két ember egymás iránt érzett szerelme.

70% Stáblista Rendező: Woody Allen Főszereplők: Colin Firth, Emma Stone, Marcia Gay Harden Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2014. november 13.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

AZ ÉHEZŐK VIADALA: A KIVÁLASZTOTT - 1 RÉSZ Újabb, mindent eldöntő finálé elő kapujába érkeztünk, ami érdekesnek kétségtelenül érdekes, csak a legkevésbé sem izgalmas. Írta: TomPowell

M

inden a Harry Potter-rel kezdődött. Mióta J.K. Rowling regénysorozatának záró fejezetét két részre szedték, Hollywood vérszemet kapott és úton útfélen minden adaptációt legalább két részben akarnak lezárni, függetlenül attól, hogy indokolt-e, vagy sem. Az pedig bátran kijelenthető, hogy eddig jobbára nem volt az.

Noha az említett Halál ereklyéi első része is komótos volt a maga módján, nem volt egy felesleges képkockája sem, ami ne a történet, vagy a karakterek fejlődését, árnyalását szolgálta volna, ezt pedig a második rész közel hibátlanul tudta kamatoztatni. Értelemszerűen az Alkonyatnál ilyenről nem beszélhettünk, és Középfölde újabb és újabb barangolásainál is erősen rezeg az a bizonyos

40 / FilmMagazin

léc, hogy a producerek nem Smaug kincseit akarják-e magukénak tudni.

Ráadásul hol van még a Bosszúállók két részre szedett fináléja! Persze ez értelemszerűen plusz profit a stúdióknak, a színészeknek pedig hosszabb ideig tartó rivaldafény, ezzel együtt azonban megmutatja a filmek elbeszélésmódjának a korlátait: amit a könyvekben oldalakon, sorozatokban évadokon keresztül lehet fűzni (és akkor még ide vehetünk jó néhány videójátékot is), addig filmen egyszerűen szükségszerű a sűrítés, hogy beleférjenek optimális esetben két órába, nem megfeküdve ezzel a néző gyomrát. Ezt viszont Hollywoodnak most sem sikerült megtanulnia.

Az Éhezők Viadala újabb fejezete ugyanis a furcsa kettősségek filmje.

Suzanne Collins regénye minden túlzása ellenére is kegyetlenül valósszerű disztópiát tár elénk, aminek középpontjában egyaránt áll a hatalom egyszerre kegyetlen és álságos természete, valamint a plebs szórakozás iránti olthatatlan vágya, a tetejében egy valóban talpraesett női hőssel a főszerepben. Az előző rész fényében azonban a határvonalak kiéleződtek, a szabályok megváltoztak, a viadal pedig már nem a néző szórakoztatására történik. Katnissnek a rajta keresztül életre hívott forradalom élére kell állnia, ez viszont egy olyan erős propagandával rendelkező rendszer ellen, mint a Snow elnök vezette Kapitólium, csak ellenpropagandával megy.

A már a Futótüzet is jegyző Francis Lawrence pedig kétségtelenül

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az ehavi számunkban közölt 6 oldalas háttércikket is!

elemében van, amikor ezeket a szatirikus jeleneteket kell levezényelnie, ugyanakkor hiába állnak a rendelkezésére kiváló színészek, karaktereik jobbára csak asszisztálnak Jennifer Lawrence olykor illogikus hisztikben kitörő hősének – a most is igényes rutinmunkát szolgáló Philip Seymour Hoffman-t a körülmények fényében látni pedig különösen fájó. Katniss pedig nem csinál mást, mint egyik helyről a másikra rohangál, de jobbára csak szűk helyen társalog színésztársaival, anélkül, hogy éreznénk merre tart a cselekmény, vagy, hogy az említett forradalomnak lenne-e bármiféle tétje. Ennek tetejébe a rendező hiába dolgozik a már említett médiaszatírán kívül olyan témákkal, mint a népirtás, képtelen elég erőteljesen, vagy ötletesen ábrázolni azokat, nehogy a cenzorok a kezére csapjanak, ennek viszont a néző érzelmi bevonása látja kárát.

Lawrence-ék képtelenek voltak Collins logikátlan fordulatokban bővelkedő eredetijét kellő mértékben kigyomlálni és helyette élettel megtölteni, ezzel pedig a Poszátát ”sikeresen” megfosztották egy feszes tempójú, tömör finálétól.

Mégse lehet egyöntetűen azt mondani a filmre, hogy rossz lenne, minden off-screen történés, minden mondvacsinált párbeszéd és karakter beemelés ellenére sem, mert közel sem az. Témája, a háborús ellenpropaganda, és maga Collins világa és a Peeta-ért sírógörcsökben kitörő Katniss személye is van annyira érdekes, hogy fenntartsa az érdeklődésünket, technikailag és színészileg – még ha utóbbi kiaknázatlan is – érződik rajta a szakmai profizmus. Ez viszont vitathatatlanul kevés az üdvösséghez, a két részre szedett filmek rákfenéjeként abszolvált prológus érzet pedig hatványozottan igaz jelen esetben.

Haragudni azonban mégsem tudok a filmre. Disztópiája olykor to-

vábbra is rendkívül találó és elgondolkodtató, miközben szórakoztatni sem felejt el. Sajnos mégis a ”kár érte” tipikus esete. De végül is nem baj, forradalmat majd csak akkor csinálok, ha a tényleges finálé is beváltatlan ígéret marad.

70% Stáblista Rendező: Francis Lawrence Főszereplők: Jennifer Lawrence, Josh Hutcherson, Julianne Moore Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. november 20.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

DRÁGA ELZA! Füle Zoltán filmje egyfelől nézve hiánypótló darab. Írta: Sanya08

M

ár ha hiányzott egyáltalában a magyar piacról egy háborús berkekben játszódó film, amiben legalább ugyanolyan hévvel lődöz ellenség az ellenségére, mint a hollywoodi tucatmozikban.

Megsúgom halkan: kicsit igen, kicsit hiányzott. Vagy legalábbis annyi szent, hogy kíváncsi voltam, miként birkóznánk meg a feladattal, úgyhogy Füle Zoltán rendező fogta magát és csinált egy ilyet. Egy akciódús háborús filmet. És a vicc az, hogy egy ideig – úgy körülbelül a feléig – a film működőképes: az akciójelenetekben szépen duruzsolnak a géppuskák és a robbanások, van vér és a főcím közben aláfestésül egy igazi, magyar hangzású nótát hallhatunk. Maga a szürrealitás, én mondom. De működik, esküszöm.

A Drága Elza! mindennek tetejébe egy érdekes és izgalmasnak mondható kiindulópontot választott magának: "Drága Elza! Akkor kezdtem el

42 / FilmMagazin

írni ezt a levelet, amikor elhatároztam: megöllek téged" – duruzsolja a fülünkbe monoton hangon Lombos Mihály, akiről később megtudjuk, hogy többszöri próbálkozásra is valamiért elutasították a hazalátogatási kérelmét. Valaki vagy nem akarja, hogy hazamenjen, vagy az illetékesek annyira tökfilkók, hogy valamit mindig „elrontanak” a papírokkal.

Mihály odaadó hűséggel szereti aszszonykáját és hiszi, hogy asszony-

kája is ugyanígy vélekedik. Szegény párának eszébe sem jut az, hogy esetleg talán, tegyük fel, hogy ő az, aki úgy intézte valamiféleképpen, hogy ő a fronton maradjon. Hogy ezzel a szállal konkrétabban semmit nem kezdett végül a rendező és hagyta csak úgy lógni a levegőben, az egyszerűen érthetetlen számomra. Egy darabig persze a remény élt és virult. Mihály szerencsétlen véletlenek folyamán az ellenség marká-

Ha igazán jó háborús filmet akarsz látni, akkor a Harag című mozit ajánljuk. Kritikánk a 62. oldalon!

ban találja magát és egyszer csak ott sétál az aknák között, rettegve attól, hogy a következő lépése az utolsó is lesz egyben. Gondoltam majd csak kifut Elzáig a történet.

Majd csak kapunk valamit. Majd csak… És vártam és vártam és vártam, Elza helyett pedig csak egy egytucat háborús / túlélős filmet kaptam, ami összességében talán még rosszabb is, mint egytucat.

A legnagyobb probléma a Drága Elzával az, hogy nem tudtam eldönteni, mit is akar tulajdonképpen.

Lombos Mihály kálváriáját látjuk, ami akár elegendő lenne egy jó filmhez, de valahogy mégsem lett az.

Füle Zoltán a film felénél nem csak a fonalat és az irányítóképességét vesztette el, de a történet fonalát is, illetőleg az arányérzékét. Helyenként azt is mondhatnánk, hogy a lelkesedését is otthagyta valahol.

Miért kéne például érdekelnie minket annak, hogy milyen érzelmi élete van az orosz tábornoknak és az

egyik katonanőnek? Olyan adalék ez, mellyel indokolatlanul sok időt töltött a forgatókönyvíró és sajnos feleannyira sem érdekes, mint amilyennek szánták. Arról nem is beszélve, hogy a történetet egy milliméterrel nem mozdítja előre. Lombos Mihály kalandjai is idejekorán kifogynak az izgalmakból, mert míg az elején a rendező igyekezett valamelyest viccesre és szellemesre venni a figurát (fekete humor: Lombos az útitársairól beszél, illetve a jelenet, amiben vitás dolgok elrendezésére használják az aknamezőt), ahogy telt az idő, úgy kezdett el egyre unalmasabbá és érdektelenebbé válni minden. Egy idő után a főszereplő irtózatosan monoton előadásmódja is irritálóvá vált, amit az elején még betudtam egyfajta szándékolt hangulati tényezőnek. Végül nem tudtam eldönteni, hogy direkt ez volt-e az utasítás, vagy pedig a színész hibája, de tény, hogy zavarónak éreztem.

Mire a végéhez ért a film, én már a fejemet fogtam zavaromban. Mi a francot láttam? Mi van azzal az Elzával? Miért nem jut haza Lombos?

Képünkbe van tolva egy kvázi álomjelenet, aminek az értelme nincs megmagyarázva. Nesze, cseszd meg – mondja nekünk a film. Lehangoló. Azért lehangoló, mert a technikai háttér megvolt egy korrekt háborús filmhez. Mert tényleg nem olyan rosszak az akciók, istenuccse ezt mondom. De ha írtak is volna hozzá egy olyan cselekményt, ami pergősebb és kevésbé fakó, akkor még jobb lett volna. Mondjuk ha látunk egy tűzön-vízen átívelő bosszúhadjáratot. Ott volt a potenciál! Megvolt, ott volt és… és… Nem, ez nem lett az igazi, srácok. Értetlenül állok a dolog előtt. Drága Elza, én próbáltalak szeretni, esküszöm. De tényleg.

De nem ment, igazán nem.

50% Stáblista Rendező: Füle Zoltán Főszereplők: Makray Gábor, Bodor Géza, Ripli Zsuzsanna Forgalmazó: Art Deco Kft. Hazai premier időpontja: 2014. november 27.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

ÉJJELI FÉREG Jake Gyllenhall féregeskedik a los angeles-i éjszakában. Írta: Sanya08

L

ou Bloom a legkevésbé sem nevezhető egy szimpatikus alaknak. Még ha mosolyog, akkor is ott rejtőzik a tettetett jóindulata mögött egyfajta csontig hatoló sunyiság, mintha a szíve mélyén legszívesebben kitépné a szívedet.

Ránézel és tudod, hogy valami nem stimmel vele. Lou Bloom egy karrierista pöcs, aki bármit képes megtenni annak érdekében, hogy szakmájában (ami a következő: balesetekről, holttestekről készít a tett helyszí-

44 / FilmMagazin

nén felvételeket, amelyeket elad egy híradónak) a lehető legjobb legyen, akár még a legrosszabbra is képes lenne vetemedni. Ezt persze nem sokan veszik észre, vagy legalábbis kevesen veszik tudomásul, csak egy idő után esik le a hozzá valamelyest közel állóknak a tantusz.

Az Éjjeli féreg korunk arculata elé nyújt egy igencsak kényelmetlen – ám annál szórakoztatóbb és lebilincselőbb – tükröt, aminek megtekintése közben sokan fogják döbbene-

tükben arcuk elé tenni a kezüket.

Miért? Egyrészt azért, mert a mai világban annyira hozzá vagyunk szokva a naponta tálcán elénk rakott erőszak- és katasztrófa adagtól, hogy lényegében már teljesen érzéketlenek vagyunk arra, hogy „felrobbant / felgyújtották / megerőszakolta / megölte / megkéselte” stb. hírekre. Ugyanilyen közönnyel nézi a friss felvételeket a Rene Russo által alakított igazgató. Pontosítok: nem közönyt látunk az ő arcán, hanem csillogást és elégedettséget, hiszen ezek a sokkoló képek neki megélhetést és nyereséget biztosítanak. A nézők (azaz mi) ugyanis vonzódunk a borzalmas dolgokhoz.

Dráma kell nekünk, vagy, ahogy ő fogalmaz a film egy pontján: „Ha egy nő sikítozik az utcán elvágott torokkal, olyan felvétel kell nekünk.” Lou Bloom számára sem jelentenek többet ezek a halálesetek egy potenciális megélhetési forrásnál. Az, hogy emberi életekről van szó? Személyi-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az ehavi számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

ségi jogokról? Ki nem szarja le? Jó legyen a felvétel, más nem számít.

Ha pedig a holttest véletlenül nem megfelelő szögben helyezkedik el, hát arrébb kell rakni azt és úgy tálalni a kedves nézőnek. Az Éjjeli féregben egy-két szereplő kivételével mindenkinek el van borulva a morális értékrendje, de ebben az elborultságban természetesen a főszereplőt egyikük sem körözi le. Ám ami a legfontosabb és legfélelmetesebb aspektusa a karakternek, az az, hogy Bloom okos. Már-már ijesztő intelligenciával és lexikális tudással rendelkezik („Online-kurzusokra járok” – mondja), amit rendre fel is használ embertársai ellen. Legyen szó zsarolásról vagy a rendőrség becsapásáról (bár a két ügyeletes nyomozó egyből gyanakszik rá, bizonyítani semmit nem tudnak, így patthelyzetbe kerülnek), könyörületet nem ismer. Talán az eddigi legjobb alakítását nyújtja itt Gyllenhaal (Donnie Darko-t nem nézem most, ott főként a rendezés és a karakter adta el magát, itt viszont ő, mint színész adja el a karaktert): csontsovány, beesett arcával és benyalós modorával instant undort kelt az emberben, ami csak fokozódik a film során. De hasonlóan a Wall Street farkasa című filmhez, úgy itt sem az a rendező célja, hogy dicsőítse a főszereplő tetteit. Törtető és a siker eléréséhez ugyan bármire képes emberről van szó, aki legalulról küzdi fel magát (egyre feljebb és feljebb a társadalom ranglétráján), de jobb esetben ez senkinek nem lesz szimpatikus. Aki mégis követendő példaként tekint minderre, azzal jobb lesz vigyáznunk. Igazi, teljes értékű karaktertanulmány ez, egy kis társadalomkritikával fűszerezve.

Dan Gilroy rendező (Tony Gilroy forgatókönyvíró / rendező) testvére képes volt mindezt megfelelően adagolt fekete humorral és szatirikus hangnemben elénk tálalni. Ebben persze nagy segítségére voltak Robert Elswitt operatőr (Vérző olaj) éjszakai képei, melyek viszont Michael Mann fénykorában készült filmjeire emlékeztetnek. A város itt is – mint Mann-nél – főszereplővé lép elő. A film hangulata egyből beszívja az embert és végig csak ámulunk és bámulunk azon, milyen mocskosságra képes az emberi természet és mennyi mindent le tudnak nyelni az illetékesek csak azért, hogy a nézettség megmaradjon (vagy megnőjön). De legfőképpen azon ámulunk, hogy Jake Gyllenhall micsoda profi

beleéléssel alakítja az év egyik legmocskosabb és leggerinctelenebb figuráját, és hogy mennyire kíváncsian nézzük azt, hogy mi lesz a következő lépése annak ellenére, hogy tudjuk micsoda emberi szennyel állunk szemben.

90% Stáblista Rendező: Dan Gilroy Főszereplők: Jake Gyllenhaal, Rene Russo, Bill Paxton Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2014. november 13.

FilmMagazin / 45

PORTRÉ

>> A LEDGER-REL

KÖZÖS CSÓKJELENETÉRE REAGÁLVA: „MINT SZÍNÉSZ, ÚGY GONDOLOM, HOGY IDŐVEL KÉNYELMETLENNEK ÉRZÜNK DOLGOKAT.” AMIKOR AZ INTIM JELENETÜK KERÜLT SZÓBA, ELMONDTA: „OLYAN, MINTHA EGY NŐVEL CSINÁLNÉK EGY SZEX JELENETET. NEM KÜLÖNÖSEBBEN VONZOTT.” <<

46 / FilmMagazin

JAKE GYLLENHAAL „Ha minden tőlem telhetőt megtettem egy emberért, egy kapcsolatért, egy filmért, akkor képesnek kell lennem hátrálni egy lépést, és útjára engedni a dolgot.” Írta: Spike

J

ake Gyllenhaal 1980. december 19-én született Kalifornia államban, Los Angeles városában. Édesapja, Stephen Gyllenhaal, filmrendező, édesanyja pedig a forgatókönyvíró és producer Naomi Foner (szül: Achs). Nővére, Maggie Gyllenhaal színésznő, aki Jake kultikus, 2001-es alkotásában, a Donnie Darkóban is szerepelt.

Apja (aki felvette a sweden-borgian vallást) svéd és angol ősök leszármazottja, a svéd származású, nívós Gyllenhaal nemesi család gyökerei pedig több száz évre nyúlnak viszsza. Jake utolsó őshonos svéd őse az ükapja, bizonyos Anderson Leonard Gyllenhaal volt. Édesanyja egy New York-i zsidó családból származik, és Jake saját elmondása szerint is zsidó származásúnak tartja magát. Amikor betöltötte a 13. életévét, részt vett a zsidók felnőtté avatási, bar mitzvah elnevezésű ceremóniáján. Utána önként hajléktalanszállón élt, mivel a szülei származása miatt kiváltságos életmódban szerették volna részesíteni. Szülei ragaszkodtak hozzá, hogy legyenek nyári munkái, hogy támogathassa saját szükségleteit, ezért strandőrként és pincérként is dolgozott egy étteremnél, amelyet egy baráti család üzemeltetett.

Jake-et már gyermekkorában megtalálta a szakma, hiszen a családja befolyásos volt ilyen téren a filmiparban. 1991-ben debütált a vásznon az Irány Coloradó! című western-komédiában, melyben a fiát alakította Billy Crystal-nak. A szülei nem engedték, hogy szerepeljen az 1992-es Kerge Kacsák c. vígjátékban, mivel szerepe miatt két hónapig távol kellett volna lennie az otthonától. A következő esztendőben megengedték neki, hogy meghallgatásokra járjon. Apja filmjeiben többször is szerepet kapott. 1993-ban, nővérével együtt láthattuk a vásznon a Veszélyes nő című, az apja által rendezett alkotásban. 1994-ben a

Homicide: Life On The Street című, az NBC csatorna égisze alatt futó bűnügyi sorozat Bop Gun c. epizódjában tűnt fel, míg 1998-ban ismételten édesapja produkciójában, a Fű alatt című moziban játszott. Szerepelt továbbá édesanyjával és nővérével egyetemben az olasz főző show, a Molto Mario két epizódjában is, a Food Network kábelcsatorna berkeiben. Mielőtt elvégezte volna a középiskolát, az egyetlen produktum, amelyben láthattuk őt, és amelyet nem az apja rendezett ezen érában, az az 1993-as Josh és S.A. M. c. kevésbé ismert gyerekfilm volt.

1998-ban fejezte be tanulmányait a Harvard-Westlake School, független, koedukált egyetemi előkészítő intézményében, Los Angelesben.

Tanulmányait a Columbia Egyetemen folytatta, nővérével egyetemben, aki már végzős volt, valamint ahol édesanyja is lediplomázott a keleti vallásokból és filozófiából. Két évre kimaradt, hogy a színjátszásra fókuszáljon, de kifejtette azon szándékát, hogy a diplomát mindenféleképpen megszerzi. Első egész estés, főszereplői debütálására a filmvásznon 1999-ben került sor, amikor is szerepet kapott Joe Johnston Októberi égbolt című bibliográfiai alkotásában, amely Homer Hadley Hickam, Jr., amerikai szerző, vietnámi veterán és volt NASA mérnök 1998ban publikált, Rocket Boys c. önéletrajzi művén alapult. A történet egy Nyugat-Virgina-i fiatalemberről szólt, aki arra törekedett, hogy megnyerje a tudományos ösztöndíjat, ezzel is elkerülve a szénbányász szakmát. A

FilmMagazin / 47

PORTRÉ >> „ELSZOMORÍT,

AMIKOR A SZÍNÉSZEK POLITIKUSOK, ÉS A POLITIKUSOK SZÍNÉSZEK.” <<

film 25 milliós büdzséből készült el, és több mint 34 milliót kasszírozott a pénztáraknál. A rentábilissága mellett az ítészeket is elvarázsolta: a Sacramento News & Review amerikai hetilap egyenesen „kitörő teljesítményként” abszolválta Jake brillírozását a vásznon.

Jake második, és egyben talán a mai napig legátütőbb erejű alkotása a 2001-es Donnie Darko című sötét tónusú, nehezen befogadható, szimbólumokkal tarkított természetfeletti drámája, amely nem volt kimondott bevételi siker, a kritikusokat mégis elvarázsolta, a mű pedig szinte azonnal kult-státuszt ért el. Az opus Richard Kelly keze munkáját dicséri.

A történések origójában egy zavarodott tinédzser áll, aki menekül a halál elől, felkavaró víziók és látomások gyötrik, valamint egy 6 láb magas titokzatos emberméretű nyúl.

Gyllenhaal teljesítményét rengetegen méltatták, köztük Gary Mairs, aki a Culture Vulture hasábjain a következőket írta: „Gyllenhaal jól kezeli a nehéz trükkökkel járó színjátszást, hiszen egy azon jelenetben is képes egyszerre nyájasan normális és mélységesen zavart lenni.”

48 / FilmMagazin

A Donnie Darko sikere után a 2002-es Highway című drámában szerepelt együtt a vásznon Jared Leto-val. Teljesítményét az egyik kritikus „butának és közhelyesnek” titulálta. Több sikerrel szerepelt azonban a szintén ezen esztendőben, a Sundance Filmfesztiválon debütáló Jóravaló feleség c. fekete komédiában, Jennifer Aniston társaságában, valamint a 2001-es Lovely & Amazing című drámában, többek között Catherine Ann Keener partnereként. Mindkét alkotásban egy instabil karaktert alakított, aki vakmerő viszonyba kezdett egy nálánál idősebb nővel. Később úgy írta ezt le, mint egy „tizenéves átmeneti szerepeit”. Még szintén a 2001-es évben a Touchstone Pictures, amerikai filmprodukciós cég égisze alatt készülő Buboréksrác c. romantikus vígjátékban láthattuk, amely a tragikusan, mindösszesen 12 éves korában rendkívüli ritka immunrendszerbetegségben elhunyt David Phillip Vetter történetén alapult. A film a címszereplő kalandjait és szerelmi életét követi, mielőtt feleségül venné a nem neki szánt arát. A produkció minden téren bukásként volt elköny-

velve, sőt, olyan negatív hangvételű dorgálást is kapott, mint egy „üres fejű, kaotikus, és teljesen ízetlen atrocitás.”

A buboréksrác után a 2002-es Holdfényév című drámában olyan színész fenoménokkal játszhatott együtt, mint Dustin Hoffman, valamint Susan Sarandon. A film középpontjában egy fiatalember állt, aki a korán és tragikusan elhunyt jegyese utáni űrt próbálta meg kitölteni, és az ő, valamint néhai hitvese családja fájdalmát lelkileg átvészelni. Az alkotás bevétel szempontjából megbukott a jegypénztáraknál, kritikailag viszont megosztóvá vált. A film írója és rendezője, Brad Silberling személyes tapasztalatait használta fel produkciója során, hiszen gyengéd szálak fűzték az 1989. július 18-án lelőtt néhai modellhez és színésznőhöz, Rebecca Lucile Schaeffer-hez.

Gyllenhaal nagyon közel állt hozzá, hogy megkapja a főszerepet a Pókember folytatásában, mivel az első rész sztárjának, Tobey Maguire-nek az egészégi állapota kétségessé tette a vásznon való szereplését a második részben. Sam Raimi rendező is aggódott Tobey egészsé-

Angolszász nyelvterületen Gyllenhaal nevét mindenki „dzsillenhól”-nak ejti, pedig a helyes kiejtés: „jilenhülelé”

gi állapota miatt, ám végül a fiatal színész felépült, így természetesen ő ölthette ismét magára a kultikus pókkosztümöt. Érdekesség, hogy a két színész együtt szerepelt a vásznon a későbbi Testvérek című drámában, és Jake megemlítette, hogy a forgatáskor a taxisofőrök tréfásan „Pókembernek” titulálták Tobey-t.

2004-ben egy katasztrófafilmben, a Holnaputánban tűnt fel a vásznon, mint Dennis Quaid fia. Roland Emmerich, német származású direktor blockbustere kritikailag megbukott, bevételileg viszont többszörösen térítette meg a büdzsé költségeit.

Ezután következett első színházi bemutatkozása a londoni színpadon, Kenneth Lonergan, amerikai származású drámaíró 1996-ban először bemutatott This Is Our Youth című Broadway darabjában.

Gyllenhaal így nyilatkozott: „Minden színész, akire felnéztem, játszott már színházi darabban, úgyhogy tudtam, hogy ezt nekem is meg kell próbálnom.” London lüktető szívében, centrális West Endjének színházaiban nyolc héten át futott a darab, Jake pedig többnyire pozitív ovációt váltott ki játékával: az Eve-

ning Standard Theatre Awards rendkívül nívós Outstanding Newcomer díját is bezsebelhette.

2005-ben olyan alkotásokban láthattuk, mint a kritikailag is elismert Bizonyítás, a Bőrnyakúak és a Túl a barátságon. A Bizonyításban – Gwyneth Paltrow, valamint Sir Anthony Hopkins partnerként – egy matematikában végzős diákot formált meg, aki megpróbálja meggyőzni Paltrow karakterét, hogy adjon ki egy forradalmi bizonyítékot egy problémára, ami meglepi a matematikusok közösségét. A Bőrnyakúakban egy erőszakos tengerésztisztet alakított az Öböl-háborúban. Őt is meghallgatták a Batman: Kezdődik! főszerepére, de végül Christian Bale ölthette magára a legendás jelmezt.

Legnagyobb sikere a Heath Ledger szereplésével készült Túl a barátságon című epikus léptékű romantikus dráma, Edna Annie Proulx, amerikai származású újságíró és szerző 1997-ben írt novellájának azonos című filmes adaptációja. A történet gócpontjában két juhpásztor férfi áll, akik között szerelem szövődött 1963 nyarán, és amely románc 20 éven át tartott. A filmre gyakran

hivatkozott úgy a média, mint egy „meleg cowboy filmre”, azonban voltak eltérő vélemények is a karakterek szexuális orientációját illetően.

Az opus végül mind bevételileg, mind pedig ítészileg is diadalmaskodott. Elnyerte a Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán-díját, továbbá az Akadémia honorálta még négy Golden Globe-, négy BAFTA-, valamint három Oscar-díjjal is. Ledger mellett Gyllenhaal-t is nominálták az Aranyszobrocskára, de elveszítette azt George Clooney-val szemben, aki a Szirianában nyújtott alakításáért vihette haza a legrangosabb elismerést. Megnyerte viszont a Legjobb férfi mellékszereplőnek járó BAFTAdíjat, továbbá a Színészek Céhe a Legjobb Férfi Mellékszereplő, és a Best Film Ensemble-díjra is jelölte. Ő, valamint Ledger megnyerte a Best Kiss díjat az MTV Movie Award-tól. 2006-ban meghívást kapott az Akadémiától, színészi pályafutását elismerendő. Ő kapta meg a National Arts Awards Young Artist Award impozáns elismerését is.

Vegyes érzelmekkel gondolt viszsza a film rendezőjére, Ang Lee-re, de többnyire pozitív kritikával illette

FilmMagazin / 49

PORTRÉ EDDIGI MOZIFILMJEI

Josh és S.A.M. - 1993

Októberi égbolt - 1999

Highway - 2001

Donnie Darko - 2001

A buborék srác - 2001

Jóravaló feleség - 2002

Holdfényév - 2002

Holnapután - 2004

Brockeback Montain - Túl a Barátságom - 2005

Bőrnyakúak - 2005

Bizonyítás - 2005

Kiadatás - 2007

az ázsiai rendező stílusát. Dicsérte ösztönzését és lelkesedését a színészek, valamint a téma érzékeny megközelítése iránt. 2006. január 28-án a Rendezők Céhének ünnepi ceremóniáján szintén méltatta Lee-t „alázatosságáért, és a kollegái iránt tanúsított maximális tiszteletéért.”

A Ledger-rel közös csókjelenetére reagálva: „Mint színész, úgy gondolom, hogy idővel kényelmetlennek érzünk dolgokat.” Amikor az intim jelenetük került szóba, elmondta: „Olyan, mintha egy nővel csinálnék egy szex jelenetet. Nem különösebben vonzott.” A film megjelenése után pletykák keltek szárnyra a szí-

50 / FilmMagazin

nész nemi identitását illetően, így Gyllenhaal egy interjú során a következőképpen nyilatkozott: „Tudod hízelgő, amikor olyan szóbeszéd járja, hogy biszexuális vagyok. Ez azt jelenti, hogy több fajta szerepet is tudok játszani. Nyitott vagyok bármire, ha hívnak. A férfiak sosem vonzottak szexuálisan, de nem gondolom azt, hogy félnem kellene attól, hogy ez bekövetkezne.”

2005-ben narrátora volt a The Man Who Walked Between The Towers című animációs filmnek, amely Mordicai Gerstein művén alapult, aki egy valós személyről alkotta meg művét. Ő volt Philippe Petit,

francia származású zsonglőr, aki 1974-ben a Világkereskedelmi Központ ikertornyai közé kifeszített kötélen mutatott be virtuóz mutatványokat, negyedmérföldes magasságban. 2007-ben a Saturday Night Live esti adásának házigazdája volt, amely műsorban estélyi ruhát vett fel, és elénekelte a Dreamgirls c.

Broadway musical And I Am Telling You I'm Not Going című klasszikusát, és egy egyedi monológot is szentelt a dalnak, ajánlva azt „egyedülálló rajongótáborának: a Brokeback rajongóinak.”

2007-ben David Fincher igaz történetén alapuló, nagyszabású és sike-

Jake keresztapaja a megboldogult Paul Newman volt, aki még vezetni is megtanította a fiatal Gyllenhaal-t.

A Zodiákus - 2007

Testvérek - 2009

Perzsia hercege Az idő homokja - 2009

Szerelem és más drogok - 2011

Forráskód - 2011

Az utolsó műszak - 2012

Enemy - 2013

Fogságban - 2013

Éjjeli féreg - 2014

res krimijében, A Zodiákusban tűnt fel a vásznon. Robert Graysmith karikaturista alteregóját öltötte magára, aki a San Francisco Chroniclenél dolgozott, és két könyvet is írt a hírhedt Zodiákus sorozatgyilkosról, aki a ’60-as és ’70-es években ölt, ám személyazonossága a mai napig rejtély maradt.

Még szintén ebben az esztendőben szerepelt Gavin Hood politikaithrillerjében, a Kiadatásban, olyan színészek társaságában, mint Meryl Streep, Alan Arkin, valamint Reese Witherspoon. 2009-ben Tobey Maquire partnere volt, Jim Sheridan rendező Testvérek című drámájában, amely a 2004-es dán produkció azonos című adaptációja (az eredeti mű egyébként Susanne Bier munkája). 2010-ben a rendkívül sikeres videójáték franchise, a Prince of Persia filmes feldolgozásában, Mike Newell által rendezett, és a Disney égisze alatt készült Perzsia hercege: Az idő homokjában szerepelt, majd ugyan ebben az esztendőben egy

romantikus-drámában, a Szerelem és más drogok c. alkotásban, Anne Hathaway társaságában. Játékáért Golden Globe-díjra is jelölték.

2012-ben Michael Peña partnereként szerepet kapott Az utolsó műszak című thrillerben, David Ayer rendező kirobbanóan izgalmas rendőr sztorijában, amelyben LosAngelesi járőröket formáltak meg. A film 2012. szeptember 21-én debütált, és minden téren sikernek bizonyult. A világhírű egykori filmkritikus, Roger Ebert szerint: „Az utóbbi évek egyik legjobb rendőr mozija, amely virtuóz fúziója a színészi játéknak és a gyakran ijesztő akciónak.” Andrew O'Hehir, a Salon.com website publicisztikusa is méltatta az alkotást: „A legjobb zsarufilm, James Gray Éjszaka urai, valamint a közkedvelt és emlékezetes, Antoine Fuqua Kiképzése óta.” A minél hitelesebb szerep kedvéért, Gyllenhaal részt vett a rendőrség taktikai kiképzésén és felkészítésén is, színészkollégájával egyetemben.

2013-ban a kanadai pszichológiathrillerben, az Enemyben, majd a Fogságban c. krimiben tűnt fel, idén pedig az Éjjeli féregben láthatjuk.

Utóbbinak producere is volt. Ami a jövőbeni filmterveit illeti, eddig négy projektje van bejelentve: 2015-re datálják egyaránt a Nailed c. romantikus-vígjátékot, a Southpaw című drámát, a kaland-dráma Everest-et, valamint a Demolition megjelenését.

Gyllenhaal, a nívós amerikai heti magazin, a People „Az 50 legszebb ember” listáján az igen előkelő első helyet szerezte meg 2006-ban, valamint még ugyanebben az esztendőben a „Legvonzóbb agglegények” voksolási palettáját is színesítette.

Az eredmények hűen tükrözték, hogy a mintegy több ezer megkérdezett biszexuális és homoszexuális szavazó adatai alapján az After Ellen.com website 100 legszebb listáján 2007-ben valamint 2008-ban is a képzeletbeli dobogó legfelső fokára állhatott. A Gay Wired Magazine szavazásán is az ezüstérmet

FilmMagazin / 51

PORTRÉ tudhatta magáénak, amely magazinban olyan férfiak adták le voksaikat, akik alakítottak már a filmvásznon meleg karaktert. 2012 áprilisában, a zsidó közéleti média site, a Shalom Life az impozáns 6. helyre rangsorolta a "The 50 Most Talented, Intelligent, Funny And Gorgeous Jewish Men In The World” (az 50 legtehetségesebb, legviccesebb, legintelligensebb és legnagyszerűbb zsidó ember) tabelláján.

Gyllenhall politikai aktivista. A Rock The Vote nevű amerikai nonprofit szervezetnek rendezett egy reklámot nővérével, amelyben az ifjakat buzdítják a szavazásra. Továbbá látogatást tettek az ÉszakKaliforniai Egyetemen is, ahol szintén lelkesítették a fiatalokat, hogy vegyenek részt a 2004-es elnökválasztáson voksaikkal. Kampányolt John Kerry-ért is, aki 2013-ban töltötte be az Egyesült Államok 68. külügyminiszteri posztját. Kifejtette továbbá, hogy: „csalódást okoz a számomra, amikor a színészek politizálnak. Én is politizálok, de magam döntöm el, hogy a filmjeimben mit tartok politikainak. Igyekszem olyan dolgokat mondani és cselekedni, amelyek összhangban vannak a tetteimmel. Helyes vagy helytelen, de a fiatal színészek képviselik a legnagyobb erőt ilyen téren.” Amikor meginterjúvolták a Kiadatás című filmje kapcsán, kifejtette: „Elszomorít, amikor a színészek politikusok, és a politikusok színészek.” Emellett a családja szociális kérdésekkel is foglalkozik. 2003-ban részt vett az Amerikai Polgári Jogi Unió reklámkampányában, amelyet a családja is erőteljesen támogatott. Igyekszik környezettudatosan eljárni, betartja az újrahasznosítás elvét is, és úgy nyilatkozott, hogy 400 dollárt költ

egy évben arra, hogy fákat ültessen Mozambikban, hogy ezzel is támogassa az ún. Jövő Erdői program sikerét. A Holnapután c. katasztrófafilmje rendezését követően az Északi-sarkra repült, hogy felhívják a figyelmet a globális éghajlatváltozásra. Tiszteletbeli elnöke a New Eyes For The Needy, non-profit vállalat tanácsadói testületének is, továbbá aláírt a Stand Up To Cancer nevű televíziós adománygyűjtői programra is, amely egy jótékonysági kezdeményezés a televíziós csatornák égisze alatt, amelyet kétévente ren-

deznek meg, hogy segítsék a rák elleni harcot.

Jake szabadidejében imádja az asztalosmunkát, valamint szeret főzni is. Amikor megkérdezték tőle, hogy buddhista-e, azt válaszolta: „Nem vagyok megrögzött buddhista, de próbálom gyakorolni a helyes éberséget, és törekszem rá, hogy minden nap meditáljak is.” 2011. december 12-én jelentették be, hogy ő is a tagja lesz a 62. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál zsűrijének, amely ceremóniára 2012 februárjában került sor.

MAGÁNÉLETE Gyllenhaal nővérének, Maggie-nek Peter Sarsgaard a férje, akitől két lánya született. Továbbá Jake és Sarsgaard is szerepelt már együtt a vásznon: a Bőrnyakúakban és a Kiadatásban is láthattuk őket. 2006 decemberében Ő és a húga is sikeresen túlélt egy tűzvészt, amely elpusztította azt az éttermet, amelynek közelében vakációztak Kaliforniában, Inverness turista kommunájában. A nagyszerű színésznő, Jamie Lee Curtis, Jake keresztanyja. Ugyanakkor pedig Gyllenhaal a keresztapja Heath Ledger, valamint Michelle Williams lányának (mindkettőjükkel szerepelt együtt a Túl a barátságon c. drámában), Matilda Rose Ledger-nek is, aki 2005. október 28-án látta meg a napvilágot.

Gyllenhaal két éven át, 2002-ig járt Kirsten Dunst színésznővel. 2007-től 2009-ig a Kiadatásbéli kolléganőjéhez, Reese Witherspoon-hoz fűzték gyengéd szálak. Szakításuk után 2010 októberétől 2011 januárjáig korunk egyik legígéretesebb énekesnőjével, dalszerzőjével, Taylor Swift-tel bonyolódott románcba. Végül 2013 júliusától, egészen decemberig Alyssa Elaine Miller divatmodellel járt.

52 / FilmMagazin

KRITIKA

DÉLIBÁB Magyar puszta, amerre csak a szem ellát, avagy Jarmusch egyik kabalaszínésze rendet rak a Hortobágyon. Írta: Sanya08

I

saach De Bankolé a Hortobágyon kering és keresi a kiutat, mindhiába. Amerre csak a szem ellát, a pusztát látja, mintha csak az egész világ ebből állna és semmi másból: csak a forró, égető, lelket emésztő pusztaság, amiből bármennyire is akarsz, nem tudsz szabadulni. Fogva tart, Te pedig nem tehetsz mást, minthogy engedelmeskedsz az akaratának. Erről (is) szól Hajdu Szabolcs legújabb – Tar Sándor, Ház a térkép szélén című novellája alapján készült – filmje.

Hősünk, Francis (Bankolé) focista, aki egy bundabotrány miatt menekülni kényszerül és egy ismerős ismerősének a jóvoltából nem máshol, mint a Hortobágyon köt ki. Ami kezdetben jó ötletnek tűnt, arról hamar kiderül, hogy felér egy rémálommal: a hortobágyi tanyán egy rabszolgatelep működik, ahová nagyon gyorsan befogják hősünket is kőkemény munkára. Ezt az alapszi-

54 / FilmMagazin

tuációt vezeti végig Hajdu Szabolcs másfél órán keresztül, beleillesztve mindezt a helyszín miatt amúgy is a klasszikus zsáner formanyelvéért kiáltó western adta keretek közé.

Aki azonban egy klasszikus értelemben vett westernt vár, az csalódni fog. Ha esetleg nem lenne elegendő intő jel az elvárásokra nézve az a tény, hogy magyar produktummal van dolgunk (a magyar western, mint olyan, nem nevezhető létező dolognak), akkor annak elárulnám, hogy itt a zsánernek egyfajta újraértelmezését, vagy legalábbis másik perspektívába helyezését láthatjuk.

Hajdu Szabolcs ismeri ugyan a westernfilmek toposzait és mind-mind igyekszik is felhasználni, de az a módszer, mellyel mindezt teszi, már nem nevezhető hagyományőrzőnek.

Jean-Pierre Melville francia rendező (Egy zsaru, A vörös kör, A szamuráj) viselkedett hasonlóan, amikor a műfajiság és az azokkal járó ismer-

tetőjegyekkel került konfrontációba; az amerikai filmekből jól ismert történeteket mesélte újra úgy, mintha a sorok között olvasott volna, átrendezte a szerkezetet (szellősebbé tette a cselekményt), így a lényegi rész másra terelődött. Ahogyan A szamuráj című filmben sem az akció a lényeg, hanem sokkal inkább a főszereplő saját hivatása iránt érzett elkötelezettsége és a kódrendszer melynek az életét szenteli, úgy a Délibáb is másként működik. Van tűzpárbaj, vannak pofonok, de ez mind nem sokat nyom a latba, szinte már mellékes velejáróként van jelen.

Ahogy az a jelenet is, melyben Bankolé benyit a lepukkant kocsmába a Kossuth Rádió szignáljának kíséretében, inkább hat jópofa kikacsintásnak. Ugyanakkor pedig kell, mert adja magát a helyzet, de igazából csupán jelzésértékű.

Ami a lényegi része a filmnek az maga a táj: mindvégig fenyegetőnek

Az elefántcsontparti Bankolé Jarmusch mellett dolgozott már együtt Lars von Trier-rel, de benne volt a Casino Royale-ban is.

és öntörvényűnek hat, mint aminek saját akarata van. Nagyon jól tette Szabolcs, hogy szinte a színészekkel egyenértékű főszereplővé tette meg a magyar pusztát, ezáltal eszünkbe juthat Jancsó Miklós Szegénylegények című klasszikusa: ahogy ott is, úgy itt is megvan a maga funkciója a helyszínnek és paradox módon a végeláthatatlan róna sokkal inkább jelent börtönt, semmint a szabadság érzését.

Bankolé-ról is ódákat lehet zengeni, szintén mintha egy Melvillefilmből bukkant volna elő. Baltával nyesett arca az elejétől fogva a film végéig rezzenéstelen, mégis azzal a mélyreható tekintettel rengeteg mindent ki tud fejezni. Kamatoztatván ezt a tulajdonságát a filmben, ezt meg is teszi: anélkül fejezi ki az érzelmeit, hogy akár egy picit is változna arckifejezése. De nem csak ebben, szófukarságában is emlékeztet nem csupán Melville, de Sergio Leone hőseire is: csak akkor szólal meg, amikor nagyon szükséges, de egyébként a legtöbb helyzetben némán tűr (vagy épp nem tűr és pofozkodik) illetve szemlélődik.

Tekintélyt parancsoló megjelenése miatt is tökéletes választás volt a szerepre. A dialógusok egyébként is minimumra vannak véve, ami van az is csak úgy van, egyfajta verbális

illusztrációként, tulajdonképpen teljesen jelentéktelennek hat.

A Délibáb legjobb pillanataiban egy hipnotikus hangvételű és sokszor már álomszerű képekkel operáló film, ami képes a képeivel, zenéjével és úgy egy az egyben a hangulatával, atmoszférájával székhez szegezni a nézőt. Ezekben a jelenetekben ragyogó műként tornyosul előttünk a film, ám ezt a rendező nem képes elejétől a végéig fenntartani. Másfél órás játékidő ide vagy oda, néha túlhúzottnak és vontatottnak éreztem, egyes jeleneteknél megakad a film, nem mozdul és felesleges köröket fut, a feszesség szálai ellazulnak. Ezek a dramaturgiai szegénységek nem tesznek jót az amúgy sem túl gyors tempónak, így biztos vagyok abban, hogy sok ember türelmetlenül fog fészkelődni a székében. Hiába no, Hajdu Szabolcs nem Melville, vele ellentétben ő nem igazán tudja mindvégig fenntartani a feszültséget és élettel megtölteni a képsorokat. Másik fájó pontja a filmnek a finálé tűzpárbaja.

Nagy sajnálatomra mondom ezt, hiszen olyan aspektusa ez a műfajnak, mely szükséges velejárója: a hősnek muszáj konfrontálódnia az ellenséggel, melynek végeredményeként csakis az egyikük élheti túl.

Ez itt meg is történik, ám elhamarko-

dottnak éreztem, illetve nem volt kellőképpen megágyazva a jelenetnek. Olyan, mintha Sergio Leone A Jó, a Rossz, és a Csúf végét megkurtította volna és nem húzta volna elég ideig a nézőket a folytonos közelikkel a három szempárról. Ezt helyrehozván persze az utolsó képkockák újra értékes és kiváló műről árulkodnak, úgyhogy végül is nyertesen jöttek ki az alkotók a filmből, ha azt vesszük alapul, hogy egy film annyira jó, mint a zárójelenete. Összegezve: nem olyan darab ez, amely a nagyközönség igényeit keresi, sokkal inkább fogja szíven találni az ínyenceket, akiknek összefut a szájában a nyál annak hallatán, hogy "magyar western". Mert ugyan rengeteg aspektusa van a filmnek, amit muszáj imádni (nem győzöm hangsúlyozni: a képi világa gyönyörű, hangulata – ahogy mondtam – hipnotikus), és az erények végül többségben vannak, mint a negatívumok, de azért mégis, faraghatott volna még rajta a direktor, egy icipicit. Így egy egyenetlen és tökéletlen, ám mindenekfelett rendhagyó műfaji film született, amiben ennél egy hajszálnyival több rejlett, mint amit előhoztak belőle.

70% Stáblista Rendező: Hajdu Szabolcs Főszereplők: Isaac De Bankolé, Polgár Tamás,Török-Illyés Orsolya Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2014. november 13.

FilmMagazin / 55

KRITIKA

KÉTÉJSZAKÁS KALAND Annyira rossz érzés lesz ezt most leírni… Mert reménykedtem benne, hogy esetleg… Egy darabig úgy tűnt, hogy jó lehet… De nem, sajnos nem lett az… Írta: zsebzsb

A

régi klasszikusok kedvelőinek aligha kell bemutatni Mike Nichols-t, ám a friss filmrajongók nem feltétlenül találkoztak még a nevével, nem véletlenül, a 2000-es években ugyanis már aligalig rendez. Korábban azonban, 1967 és 1994 között 5 alkalommal jelölték Oscar-díjra, sőt, 1968-ban a második jelölését díjra is váltotta, az azóta az egyetemisták kultfilmjévé avanzsált Diploma előtt című művel.

Hogy miért is beszélünk róla? Nos, mert a fia (Max Nichols) idén döntött úgy, hogy filmezésbe kezd. Első filmjével, a Kétéjszakás kalanddal apja nyomdokaiba egyelőre termé-

56 / FilmMagazin

szetesen nem fog lépni, de meglepő módon nagyon sokáig úgy tűnt, hogy a romantikus vígjáték műfaj egy kiemelkedő darabját fogjuk látni.

De ebből is látszik, hogy még nem egy Woody Allen, ugyanis valahol fél távnál elcsúszott egy banánhéjon. Azon a banánhéjon, amit könynyen lehet, hogy nagyobb tapasztalattal a háta mögött elkerült volna…

A Kétéjszakás kaland (ahogy azt a film címe is elárulja), egy kétéjszakás kalandról szól (igen, ezúttal szó sincs idióta magyar félrefordításról).

Legalábbis azt hinné az ember. De nem, ennél sajnos többről van szó, és pont ez a legnagyobb hibája (de

erről majd később). Adott tehát egy lány, Megan, aki az egyetem elvégzése, és a vőlegényével való szakítása után nem tud mit kezdeni az életével. Otthon fekszik, lakótársa, és barátnője, Faiza sem tudja kirángatni a depresszióból. Egy nap azonban, Faiza egyik húzása sikeres lesz: ráveszi Megan-t, hogy kezdjen internetes társkeresésbe, legalább egy egyéjszakás kaland kedvéért. Megan így ismerkedik meg Alec-kel. Az együtt töltött éjszaka alatt azonban rekord mennyiségű hó esik, elválasztva őket a külvilágtól, bezárva őket Alec lakásába. Az egy éjszakából így hamar kettő lesz,

Miles Teller jövőre egy blockbusterben is szerepel, ő alakítja ugyanis a Fantasztikus négyes rebootban a fiatal Reed Richards-ot.

ám könnyen lehet, hogy még ezzel sem érik be. Bár beérték volna…

Szóval, adott egy – műfaji szinten – egész kreatív alapötlet, ami remekül is van megvalósítva. De tényleg!

Az internetes társkeresés előnyeit, és hátrányait is megismerjük, és a maga nemében meglepően érdekes karaktereket is kapunk mellé. Az összezártság kihoz belőlük egyet, s mást, így (nem viccelek) rendkívül okos és intelligens párbeszédeket kapunk. Az ember tényleg elhiszi, hogy egy jó filmet néz. Aztán a hó eltűnik, és Megan hazamegy. Addigra persze a felek egymásba szeretnek és a film ekkor csap át egy teljesen átlagos, nevetségesen unalmas, százezerszer ismételt kliséparádéba. És ez nagyon fáj az embernek, mert tényleg nagyon jól indult!

Megvannak a vicces, helyenként gusztustalan jelenetek, de mégse esnek túlzásba a készítők, megvannak a szükséges párbeszédek, amik naprakész, abszolút releváns témákat boncolgatnak, és bizony helyenként meglepő igazságokat is állítanak. Aztán, amikor a film háromnegyedénél Megan hazamegy, azzal a lendülettel az alkotók is eltűntek valahova máshová. Ekkor csap át ugyanis a film egy rettentő kliséparádéba, megkapjuk a szükségtelen és a kötelezően kínos, a valóságtól

teljesen elrugaszkodott, irracionális jelenteket, egyszóval mindent, amit utálunk a hasonló filmekben. És emiatt, még ha esetleg kapunk is ekkor egy-két vicces jelenetet, inkább sírni támad kedvünk, és csak arra tudunk gondolni, hogy mennyire jó volt pár perccel korábban. Miért nem tudták azt folytatni?

Pedig abszolút nem lenne gond a filmmel. Bár a felszínen nem találkozunk világmegváltó gondolatokkal, azért részleteiben egészen egyedi ötleteket is tartalmaz. A karakterek is hordoznak magukon egy-két egyedülálló személyiségjegyet, az is bőven elég, tehát a forgatókönyvvel sincs különösebb gond. A zene jó, bár igazán eredeti filmzene nincsen, de a felhasznált számok remekül lettek összeválogatva. Operatőri munkáról igazából nem nagyon beszélhetünk, bár ami van, az abszolút megfelel. A film első háromnegyed óráját ugyanis szinte egy szobában töltjük a két főszereplővel, és néha úgy érezzük, hogy mi is ott rontjuk a levegőt harmadikként. Max Nichols

nagyon ügyesen kerülte a rendezői nehézségeket, így az ő munkájába sem lehet belekötni. És akkor ezt az egész bekezdést tessék csak a film első felére érteni.

Tehát egy abszolút biztonsági menet, ami az alapvetően okosan felhozott és megkreált gondolatmeneteivel mégis tud egy kicsit újat mondani a műfaj rajongóinak. Aztán sajnos mindent elrontanak, az álságos, nyálas, teljesen indokolatlan, és inkább nevetséges, semmint vicces hollywoodi befejezéssel. Kár, ennél ugyanis jóval több volt benne.

60% Stáblista Rendező: Max Nichols Főszereplők: Miles Teller, Analeigh Tipton, Jessica Szohr Forgalmazó: PARLUX Hazai premier időpontja: 2014. november 13.

FilmMagazin / 57

KRITIKA

A RAJTAÜTÉS 2 Ultraerőszakos és ultralátványos hentelés két és fél órában. Írta: Sanya08

S

zegény Rama. Nem elég, hogy a film előző részében egy egész toronyháznyi gonosztevő akarta betörni a koponyáját, alig teszi ki a lábát onnan, máris újabb kátrányba rántják le. Egy korrupciótól elgyengült és gengszterek által teljhatalmúlag uralt városban bízzák meg azzal, hogy mások helyett kaparja ki a tűzből a gesztenyét és tegyen rendet. Belülről kell a rohasztást elindítania az almában.

Mondhatna nemet is, de amikor a családja élete forog kockán, akkor nehéz visszautasítania az ilyen ajánlatot. Feladatát egy börtönben kezdi, ahol be kell vágódnia egy befolyásos nagyfőnök fiacskájánál, hogy aztán később bebetonozza kapcsolatukat és sikerrel tudja lebuktatni az egész bandát.

A rajtaütés című film 2011-ben nagyot szólt és azon nyomban belopta magát az akciófilm rajongóinak szívébe. Gareth Evans rendező a 3 évvel ezelőtti film pofonegyszerű és

58 / FilmMagazin

legszimplább videójátékok dramaturgiáját magának tudó szerkezetét lecserélte egy sokkal összetettebbre. Aki tehát esetleg az első rész hibájaként felrótta azt, hogy túl egyszerű és érezhetően nem foglalkoztak túl sokat az alkotók a forgatókönyvvel, azoknak egy szavuk nem lehet ezúttal.

A rajtaütés második része minden tekintetben nagyobb, mint az előző etap: nagyobb és bonyolultabb a történet, több szereplő van mozgatva és több a történés, több a dialógus, több a csendes pillanat, ugyanakkor az akciójelenetek száma is szerencsére egyenes arányosságban megnövekedett. Míg az előző részben az akciók helyszínileg igencsak le lettek limitálva (ezáltal a hentelések variánsai is értelemszerűen lekorlátozódtak), addig itt nem voltak ilyen problémák. Evans itt nem ismer se kegyelmet, se határt, így olyan mennyiségben és minőségben szabadítja a gyanútlan né-

zőre a végeláthatatlan fegyver- és közelharcokat, hogy abba belepirul a legelvetemültebb és legnagyobb akciófan is. Ezzel pedig nincsen semmi baj, hiszen mindezt olyan elánnal teszi, és olyan kitörő tehetséggel vezényli le a legvadabb szcénákat, amik láttán többször azon kaphatjuk magunkat, hogy felugrunk a székünkből és a látottaktól feltüzelve belerúgunk a levegőbe.

A tétek is megnőttek, a család, a bajtársiasság és az összetartás hangsúlyos szerepet kap, többé nem csupán a túlélésé a főszerep, hanem azé, hogy a fiú megfeleljen az apának, az apa pénzelje a családját, vagy épp megvédelmezze őket. Ha jól megnézzük a filmet, akkor a család a filmen végigfutó elem, amely áthatja a karakterek cselekedeteit. Persze senki ne ijedjen meg, aki esetleg azt hinné, hogy mindez a lényeg (bumm-bumm, csitt -csatt) rovására megy. Még csak véletlenül sem…

A tervek szerint A rajtaütés nemsokára trilógiává bővül, így még egy filmben tutira reménykedhetnek az akciófanok!

Bizonyára már olvastatok a filmről más kritikákat, illetve véleményeket is, amelyek jó eséllyel óriási elismeréssel és lelkesedéssel nyilatkoznak A rajtaütés 2-ről. Igen, a hír igaz: a film valóban olyan jó, mint mondják (sokak szerint minden idők egyik legjobb akciófilmje és bár ilyet egyelőre nem jelentenék ki, az tuti, hogy ritkán látunk mostanság ilyen jót) még akkor is, ha a cselekményének legtöbb eleme már ez előtt sokszor fel lett használva. Evans szerencsére ért ehhez a részhez is: karakterei emlékezetesek (a hajléktalan bérgyilkos sztoriszála például, úgy ahogy van, zseniális és megható) és az egész olyan profin van tálalva, fényképezve és vágva, hogy nehéz belekötni: a képi világot leginkább a piros szín jellemzi, a grandiózus nagytotálok és a kitartott snittek, láthatóan a direktor az égvilágon semmit nem bízott a véletlenre. Minden képkocka gondosan megtervezett munka eredménye, a profizmus

sugárzik mindenhonnan. Talán az egész kicsit túl ambiciózus és talán egyesek úgy fogják gondolni, hogy a kevesebb több lett volna, de én semmiképpen se mondanám ezt.

Már csak azért sem, mert maga a vállalkozás (egy vállaltan zsánerfilm ilyen igénnyel készüljön el és egy ilyen komplexnek nevezhető történetbe ágyazzák) nagyon is üdvös.

Kész szerencse, hogy a rendező úgy volt képes elénk tárni ezt a zsúfolt történetet, hogy a végére nem vált öncélúvá, sem pedig unalmassá (érezhető, hogy bevetette minden tűzerejét és legalább három filmre való karaktert kitalált Evans), ez pedig már önmagában nagy teljesítmény. Magabiztosan kézben tartotta a dolgokat és egy percre sem vesztette el az egyensúlyt. Sikerült megtartania a sztorit, közben pedig kitombolhatta magát a CGI-t nélkülöző, kézműves akciókon. Ilyen ambiciózus projektbe sokaknak beletört volna a bicskája, ő azonban büsz-

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK „A silat adrenalin bombaként dübörög végig másfél órán keresztül. A stílust szinte filmvászonra teremtették, hiszen a kung-fu táncszerűségét a legbrutálisabb pusztítással házasítja, s hogy ez Gareth és Iko (illetve a koreográfusként és a főgonosz jobb kezeként hozzájuk csatlakozó Yayan Ruhian) keze munkája alatt mindez úgy kell életre, hogy még egy vak is kameráért kiáltana. S hogy ne csupán a puszta kéz domináljon, mondhatni szintről-szintre ügyesen dobálja a kések, a macheték és a különböző lőfegyverek nyújtotta „esztétikai élményt”. Ezek mellett egy igazi történet kibontása már nem is nagyon fér bele a játékidőben, amit ebben az esetben talán meg is köszönhetünk mindenkinek, hiszen az épphogy csak elcsepegtetett klisé halmaz (terhes feleség, árulás, testvérdráma, melyek mellett kis jóindulattal akár még dramaturgiailag is kiállhatunk) pont megfelelő kontextusba helyezi a nézőt, hogy az a fő attrakcióra tudjon koncentrálni.

Mely közben a színteret kihasználva, klausztrofób horror szekvenciákat megidézve és remekül eltalált minimáltechnoval fokozza a már magában is lenyűgöző élményt.” (FilmMagazin 2013. január)

kén és férfiasan állta a sarat, az eredmény pedig magáért beszél.

Akciófilmet akarsz? Csupa nagybetűvel, történettel, színpompás karakterekkel és brutálisan jó akciójelenetekkel? Ne menj tovább, itt megtalálod mindezt. Szívesen.

90% Stáblista Rendező: Gareth Evans Főszereplők: Iko Uwais, Arifin Putra, Tio Pakusodewo Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, november 5-től

FilmMagazin / 59

KRITIKA

VAN VALAMI FURCSA ÉS MEGMAGYARÁZHATATLAN Először Karlovy Vary-ban, majd a miskolci Cinefest fesztiválon, végül pedig a Magyar Filmhéten voltak olyan szerencsések a mozinézők, hogy premier előtt láthatták Reisz Gábor első nagyjátékfilmjét: a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlant. Szerencsére azóta a széleskörű premieren is túl vagyunk, mert ezért a filmért megéri fizetni! Írta: Sanya08

R

eisz Gábor Budapestje abban a szellemben jelenítődik meg, mintha legalábbis a fiatal és ereje teljében lévő Woody Allen állna a kamera mögött. A maga szépséghibáival együtt idealizált, nem kicsinosított, de valamilyen szinten romantizált városként látjuk újra fővárosunkat. Nem teszi szebbé, csak épp kiemeli a szépségét és úgy műveli ezt, hogy nem feledkezik meg arról sem, hogy nem minden fenékig tejfel. Földhözragadt, de romantikus.

Ez az egyik aspektusa a filmnek, amely igazán megfogott engem, és amelyet Reisz Gábor olyannyira

60 / FilmMagazin

eltalált. Függetlenül attól, hogy szegedi lévén csak ritkán járok Budapesten és nem is ismerem minden szegletét, a film után felszállni az éjszakai villamosra és fél órát utazni rajta felért egy életérzéssel. A város megjelenítésén kívül még a film humora is sokszor megidézi Woody Allen-t (például amikor a főhős a félmeztelen lányt látva lányos zavarában elkezd hadarni, akkor óhatatlanul a Mester jutott eszembe), de ne is firtassuk ezt tovább: még az olvasó azt hinné, hogy nincs másról szó, csupán egy W.A.-utánérzésről.

Nem mintha nagy probléma lenne, ha ez volna a helyzet, tekintve hogy

ilyenből nincs túl sok nálunk, de nem ez a szituáció áll fenn.

A VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan egy srácról szól, akivel életének azon szakaszában találkozunk, amikor is egy szakítást igyekszik feldolgozni. Áron leginkább azokra a hollywoodi filmekben megannyiszor látott fiatalokra emlékeztet, akik csak csetlenek-botlanak az élet nevű útvesztőben, és akik kellő önbizalom és ego híján nem tudnak túl jól érvényesülni a társadalomban. Szüleinél lakik, és hiába tudjuk tényszerűen, hogy épp most van túl egy párkapcsolaton, úgy viselkedik, mintha soha nem is lett

Reisz Gábor eddigi karrierje során nem csak rendezője, írója vagy éppen operatőre volt kisfilmjeinek, hanem olykor zeneszerzője is.

volna nővel. Ez a szituáció többször felhasználódik a filmben humorforrásként, például abban a jelenetben is, amit fentebb már említettem. Reisz Gábor filmje Áron útját mutatja be, melynek során a saját érdekében minél előbb változáson kell átmennie: passzív szemlélődőből át kell alakulnia aktív társadalmi taggá, mert különben el fog veszni. Komolyan hangzik és az is, bár a film humoros és őszinte hangvétele könynyebbé teszi a befogadást. Egy percre sem válik kemény drámává, oldott hangvételéből egy percre sem ereszt, de mégis felszínre kerülnek egyes problémák, amik égetővé is válhatnak. (Például a "nem érdemes itthon maradni, menjünk külföldre" – alapvetés, mely az ország lakóinak nagy százalékának gondolatát fogalmazza meg.)

Nem egyszer alkalmaz a rendező olyan elemeket, amelyek egy picit elemelik a dolgozatot a valóságtól, vagy legalábbis a humor és a főhős fejébe való betekintés kedvéért megenged magának néhány valótlan vagy túlzó elemet. Ám sokszor ezek bizonyulnak a film legszellemesebb pontjainak, ilyenkor érezni leginkább azt, hogy a rendezőnek van szeme a témához: amikor a főszereplő telefonjával a füléhez tapasztva végigsétálja fél Budapestet (még a Sziget fesztiválon is várja, hogy kapcsolják az édesanyját), vagy az országonkénti elhalálozás mind ezt támasztják alá, arról nem is beszélve, hogy ezek mind átkozottul vicces jelenetek.

A főszereplő Ferenczik Áron karaktere is abszolút telitalálat, a színész úgy lúzerkedik, hogy nem válik

kínossá, humorérzéknek sincsen híján: sokan ráismerhetünk benne magunkra és a humora épp ebből (is) fakad. Meg egyébként is, a csetlő-botló főhősöket általában gyorsan szívünkbe tudjuk zárni, ha megfelelő érzéssel jelenítik meg, és ez most sincs másképp: szimpatikusan lúzer figurával állunk szemben. A karakter baráti körét amatőrök játsszák, de ez nem látszik meg, vagy ha érződik is különbség a profikkal ellenben, az az, hogy valahogy természetesebbek, kevésbé érződik az írott szöveg, mintha a természetesség lenne az, ami domináns.

A VAN valami furcsa… egy imádnivaló és jópofa alkotás, ami a coming-of-age filmek sorát bővíti. Ez egyrészt azért is dicséretes, mert hazánkban csekély számú az ilyen alkotás, másrészt mert sikerült kellő szellemességgel és őszinteséggel elmesélni egy történetet, amit már jól ismerünk. Ahol csak tudja, mellőzi a közhelyeket (az előzetesben elhintett bimbózó szerelmi szál még a bimbóig sem jut el, haha), nem üldözi magát zsákutcába, okos film ez, ami megfelelő arányban reflektál az ország és fővárosunk valóságára és mártja bele mindezt egy egészségesen romantikusabb mázba.

Nem fekszi meg a gyomrot, megannyi vicces (néhol hisztérikusan vicces) momentummal szolgál, szóval minden adott ahhoz, hogy később majd feltegyük a polcra és előelővegyük néhanapján.

85% Stáblista Rendező: Reisz Gábor Főszereplők: Ferenczik Áron, Horváth Miklós, Győriványi Bálint Forgalmazó: Cirko Film Hazai premier időpontja: 2014. október 30.

FilmMagazin / 61

KRITIKA

HARAG A háború olyan érzékeny téma, amiről nekem nem lenne gyomrom olyan nyálas, elnagyolt filmeket csinálni, amelyekben egy-egy ember nevetségesen dicső tetteiről zengnek ódákat, ilyenből mégis sok akad. Dührohamot tudnék kapni, mikor egy ilyen film a bajtársiasság csöpögős részéről vagy repkedő végtagok tömkelegéről szól a háború értelme helyett. Ja, persze, tudom. „Mert mi értelme a háborúnak?” Hát elvenni!

Azon kívül? Semmi. Írta: Vampka

D

avid Ayer író-rendező nyilván osztja ezt a meglátást, mert egyrészt a Haragot nézni olyan érzés volt, mintha ő maga is megjárta volna a frontvonalat, és ott forgatott volna élesben, másrészt pedig a Harag nem szól semmiről.

Mármint nincs olyan nagy történeti íve, nem ugrálunk az időben, nem pacsizunk le a szereplőkkel és vájkálunk a múltjukban. A lényeg éppen a jelenük, a nyomorult kis életük, ami pontosan olyan jelentéktelen, mint mindenki másé, ám számukra az egyetlen dolog, ami maradt – a tankon kívül. Az jelenti ugyanis a jövőjüket, amit meg kell

62 / FilmMagazin

védeni, mielőtt elveszik tőlük.

A Harag bizony egy remek kis tank, és ez a film ennek a tanknak a kalandjait meséli el az izgatott, puskaropogásra és vérre szomjazó mozinéző számára, aki talán csalódni fog, ha a szó átvitt értelmében vett üres filmre számít. Ó igen, így is lehetne írni erről, könnyedén, derűsen, sokan megtették már, de én nem fogok. Hősiesség, amerikai álom itt most nem lesz. Igen, a film közepe ez a Harag névre keresztelt Sherman tank, amiből öt kell, hogy kivégezzen egy náci Tigrist, hangos, piszkos, sötét, csakhogy ez a nagyra nőtt, benga jármű nem csak egy

harci kocsi, amivel halomra lehet ölni a németeket, és közben vihogni odabenn hisztérikusan, hanem az otthon az öt összeszokott katonából álló kis csapatnak. Hideg, mocskos, büdös, és még csak nem is biztonságos, de mégis csak otthon. A tank mindig ott van nekik. Ez a fémbödön a világ közepe, innen indul és itt is ér véget minden, amivel ők nagyon is tisztában vannak. Ebbe a fásult, mégis dühös, fáradt csapatba potytyan bele egy naiv és ártatlan kis írnok, aki onnantól fogva már katona, és ölnie kell, vagy megölik, nem csak őt, de a társait is. Ennyi. Nincs idealizálás, nincsenek erőltetett,

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 4 oldalas háttércikkünket is!

ízetlen vagy ostoba poénok, felesleges vérontás, durva karikatúrák vagy oda nem illő finomkodás. Csak a háború az öt katona szemén keresztül.

A film egy olyan személynek, aki van olyan szerencsés, hogy sosem érintett meg a háború szele, és soha nem tapasztalta a mészárlást (például én), szörnyű a maga nyers valójában. Annak, aki tapasztalta, még szörnyűbb lehet. A kamera éppen annyit mutat, amennyit talán még elbír az ember gyomra a kukorica felett. Pont olyankor fordul egyet a történet, amikor már azt hinnéd, hogy ennél keményebb úgysem lesz. A szereplőkről pontosan annyit tudunk, amennyi szükséges ahhoz, hogy érezzük: hús-vér emberek, a maguk tökéletlenségével, megviseltségével, kopottságával és kikészültségével. Nem fogjuk őket feltétlenül megszeretni, sőt. Igaz, együtt röhögünk, együtt öklendezünk, együtt félünk velük, de a szép jelenet sem szép, a vicces sem vicces, amikor érzed, hogy ez az egész tök fölösleges, és csak azért csinálják, mert kell. A végére utálni fogjuk az egész szarságot úgy, ahogy van, így aztán kijelenthetjük, hogy David Ayer szép munkát végzett. Ódákat tudnék zengeni a filmről, mert tényleg jó, de valahogy még-

sem fűlik hozzá a fogam. Több kritikát is olvastam, miután megnéztem a filmet, mert kíváncsi voltam a véleményekre, és talán azért is, hogy rájöjjek mások véleményéből, akkor nekem végül is tetszett-e vagy sem, de még mindig nem tudom eldönteni. Egyesek szerint ez is hősködős film, mások szerint már-már túl tárgyilagos. Hát nem tudom. Talán úgy fogalmaznék, hogy jó, nagyon jó film, viszont nem kellemes. Elhiszem, hogy forgatni sem volt lélekemelő. Egyértelműen kiemelendő azonban néhány dolog, például az operatőri munka. A képek szépen meg voltak komponálva, de nem erőszakoskodtak az ember szemével, és elég dokumentarista stílusúra sikerült jó néhány jelenet, ezzel is támogatva a hitelesség érzetét. A hiányosnak tűnő információk ellenére a kerek karakterábrázolás is megvolt, és a színészi játékot is mindenképpen meg kell említeni, anélkül ez a film semmit nem ért volna. Brad Pitt volt a húzónév a filmhez, de az alatta szolgáló embereket játszó színészek – különösen Shia LeBeouf – olyan alakításokkal nyűgöztek le, aminek a hitelessége egyszerre volt ijesztő és hihetetlen. Lejátszották Pitt-et, ne szépítsük…

Kedves kritikusok! Logan Lerman-en sem kéne már ennyire meglepődni,

igazán le lehetne szállni már róla, és megnézni más filmjét is az ócska Percy Jackson-on kívül, mert van neki bőven, akárcsak tehetsége.

Meg Jon Bernthal-ra is több drámai szerepet kellene erőltetni Hollywoodban, mert igazán jól áll neki és nem is esik nehezére, bár ez már a The Walking Dead-ből is kiderült.

Szóval a Harag olyan mozi, aminek a hatását az ember nem feltétlenül érzi azonnal, de hetekkel később is emlékszik minden rezzenésre, minden át nem élt fájdalomra, a küzdelem, a félelem és a veszteség zsibbasztó, bénító érzésére, akkor is, ha csak egy mozivásznon keresztül lehetett szemtanúja. Erre pedig csak olyan filmek képesek, amik a nyers igazságukkal elég mélyre képesek leszivárogni az ember lelkébe.

85% Stáblista Rendező: David Ayer Főszereplők: Brad Pitt, Logan Lerman, Jon Bernthal Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2014. október 23.

FilmMagazin / 63

KRITIKA

SÍROK KÖZÖTT Liam Neeson a sírok között lófrál és igazságot oszt. Írta: Sanya08

M

atthew Scudder (Liam Neeson) a nagy detektívhősöktől öröklött hosszú ballonkabátban, hosszú hajjal és körszakáll kíséretében betér egy kocsmába. Reggeli rutin lehet: két feles, egy kávé, napi újság az asztalon az orra előtt. A rituálé azonban megzavaródik, amikor két fegyveres tag beront az italozóba, lepuffantják a pultost, majd meglátva a fegyveres Scudder-t, futásnak erednek.

Az incidenst követően hősünk a gazfickók nyomába ered, majd addig meg sem áll, amíg mindketten a földön nem fekszenek vérükben ázva. Ezek után következik csak a főcím, mely szembemegy az elvárásainkkal (lazább, vagányabb ritmusú zenét várunk) és fityiszt mutatva horrorfilmbe illő taktusokkal támadja a hallójáratainkat. Scudder itt nem hős, csak egy részeg állat, aki ösztönszerűen lépett akcióba.

Ez a prológus magasan a film legjobb pillanatait tartalmazza, innentől

64 / FilmMagazin

kezdve a Sírok között sajnos nem tudja betartani az ígéretet, miszerint itt egy, a kelleténél sötétebb és morcosabb tónusú krimit láthatunk. Az alkoholista, cselekedeteit amorális közönnyel végrehajtó Scudder ezek után eltűnik a színről és helyette kapunk egy sötét múlttal rendelkező, anonim alkoholisták társaságába járó magánnyomozót. Ez a Scudder már csak azért sem számít különösebben érdekes karakternek, mert a filmvásznon nem egyszer találkozhattunk már hozzá hasonlóan megváltásért könyörgő alakokkal, akiknek a múltjukban van valamilyen éjsötét folt. Leginkább azért hozom fel a karakter bizonyos szintű érdektelenségét, mert rá lett irányítva a figyelmem: maga a cselekmény ugyanis szintúgy nem hordoz magában különösebb újdonságot és érdekességet, így nem igazán tudták kompenzálni egyiket a másikkal.

A történet maga egy gyilkosságsorozat körül bonyolódik; a főhős fela-

data lesz, hogy felgöngyölítse az ügyet, miután egy kétes üzelmeket folytató figura felbérelte őt felesége halála után.

Alapvetően egy idejétmúlt filmmel van dolgunk: a kilencvenes években elterjedt, és azóta többnyire kimúlt sorozatgyilkosos filmek egy újabb darabját készítette el Scott Frank, mely már önmagában kilóg a filmes trendekből. Nem lenne ezzel baj, ha megtoldották volna valami plusszal az alapanyagot, vagy legalább a rendezés lenne elég erős ahhoz, hogy a Sírok között ne hasonlítson inkább egy TV-sorozatra vagy miniszériára, amit nagy nehezen beletuszkoltak a nagyjátékfilmes keretekbe. A legtöbbször ugyanis az járt a fejemben a film nézése közben, hogy mindez mennyivel működőképesebb lenne a televízió képernyőjén mondjuk egy három-négy részes kis minisorozatban, semmint egy majdnem két órás filmként a mozivásznon.

A film alapjául szolgáló regény Lawrence Block Matthew Scudder sorozatának a 10. része, mely október 16-tól már hazánkban is kapható.

TOMPOWELL MÁSVÉLEMÉNYE Vitathatatlan tény, hogy a krimi – a westernhez hasonlóan – már nem egy életképes műfaj a nagyvásznon, épp ezért okkal költözött át a kisképernyőkre. A Lawrence Block könyvsorozatából készült film sem reformálja meg a műfajt, de mégis visszacsempész valamit nem csak a ’90-es évek brutálisan vérgőzös szellemiségéből, hanem Humphrey Bogart kiégett cinizmusából is. A filmes magánnyomozók – és ezzel együtt a film noir – gyakorlatilag az ő ballonkabátos sziluettjével forrtak össze, a modernkori megfelelőjének pedig nem is lehetne alkalmasabb embert találni Liam Neeson-nél. A lassan az akcióhős státuszba belesüppedő ír színész arcrezdüléseivel is tökéletesen érzékelteti Matt Scudder fásultságát, amire annyiban szükség van, hogy az író-rendező Scott Frank (A kulcsfigura) nem bontja ki eléggé Block hősét és inkább mellé rendel egy funkcióját tekintve majdnem teljesen felesleges sidekick kölyköt.

Mégis a film annak ellenére végig feszült, hogy Neeson jobbára A pontból sétál B-be, és kihallgatja az aktuális delikvenst, ugyanis az egészet körbelengi az emberi erkölcstelenség mocska. Itt nincsenek jók vagy rosszak, csak rosszak és náluk is rosszabbak, ahogy Scudder-nek is megvannak a maga démonai, noha a színész karizmáját és ezzel együtt a magánnyomozót lehetetlen nem szeretni. Mindezek összessége (beleértve az igényes rendezést, operatőri munkát és zenét) adja meg neki azt a pluszt, amivel ha műfajából nem is, a kortárs krimik közül magasan kiemelkedik. (80%)

Nem kétlem azt, hogy az alapanyag kellő igénnyel és tehetséggel megírt krimi, de abból itt nem jön át sok minden, érzésem szerint a rendező magát az eseményeket kellő hűséggel adaptálta, viszont a köztes részeket, a sorok között megbújó tartalmat már nehezebben sikerült megragadnia és átadnia a nézőnek.

Mondom ezt úgy, hogy eddig nem volt szerencsém elolvasni a könyvet, de a kritikákból kiindulva csak erre tudok gondolni.

A cselekmény rugóját képező A pontból B pontba való járkálás (Scudder kihallgat, követ valakit, stb.) hamar unalmas lesz, ahogyan az sem válik a film hasznára, hogy a gonosztevők habzó szájú, kegyetlen madmen-ek, amelyek eléggé húzzák a filmet. Idejétmúlt ez is: az ilyen kaliberű őrültek már jobbára kivesztek a filmekből, régen sem tűntek elég érdekesnek és most sem tűnnek annak. A kölyök sidekick használata is rozsdamarta effektus csu-

pán, túl sok funkciója a cselekményre nézve sajnos nincsen, azon kívül, hogy a végén természetesen életveszélybe kerül.

Persze ha valaki a sablonokon és a kötelező műfaji elemeken túl tudja magát tenni, akkor jól el lehet lenni ezzel a filmmel. Nyújt egy minimális izgalmat, lehet szurkolni a főhősnek és akadnak eltalált jelenetek (ami még a prológuson kívül eszembe jut, az a temetőben játszódó jelenet), de mindez nem elegendő egy emlékezetes thrillerhez. Nem nyújt semmi újat és azt a régit se tudja olyan módon tálalni a nézők felé, amely indokolná azt, hogy újra elővegyék ezt a poros szubzsánert. Az

a bizonyos nyitójelenet viszont tényleg már önmagában megér egy misét, sokkal szívesebben néztem volna meg egy filmet azzal a Scudder-rel a főszerepben.

55% Stáblista Rendező: Scott Frank Főszereplők: Liam Neeson, Sebastian Roché, Maria Squerciati Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2014. október 30.

FilmMagazin / 65

KRITIKA

PISZKOS PÉNZ Semmi sem az, aminek látszik. Írta: noxwill

B

ob (Tom Hardy) csaposként dolgozik nagybátyja, Marv (James Gandolfini) New York egyik félreesőbb szegletében található kocsmájában. A kulcsszó itt a félreeső, hiszen tökéletes terep ez arra, hogy a helyi bűnszervezet itt bonyolítsa le a pénzforgalmát. Csakhogy, mint minden ilyen hely, egyszer ez is áldozatul esik egy rablásnak, ami jelen esetben rendkívül kellemetlen. És hogy-hogy nem, a kinézetre kezdő rablómazsoláknak tűnő huligánok jól megfújják azt a pénzt, aminek nem szabadott volna, eltűnnie. Erre természetesen megjelenik a maffia, akinek a pénzét megfújták, és hogy-hogy nem, egészen morcosak. Közben azért lapítani is kell a rendőrök előtt, mert az ellopott pénz minden, csak nem tiszta.

Mondhatni: piszkos.

Ennek a filmnek nem igazán a története a lényege, hanem a szereplők: azok interakciója, és jellemfejlődése. És bizony itt olyan karakterek, és olyan alakítások vannak, amitől besírhat az ember. Hardy-val az élen. Olyan arcát mutatja meg ez a fickó, amit nem igazán néztem ki belőle. Olyan tökéletesen hozza a szende, ártalmatlan, szétszórt, és meglehetősen naiv valakit, hogy a

66 / FilmMagazin

székből kedvem lett volna őt fejbe verni, hogy ébresztő ember, nem lehetsz ekkora ökör! Tényleg félelmetes az, amit Hardy leművel, és akkor válik ez ijesztővé, amikor eszünkbe jut, hogy ő volt Bane, a Sötét Lovagból, amiért annyit dicsértük őt, hogy milyen eszeveszetten jól hozta azt a szerepet. És attól ez a karakter nem is lehetne meszszebb. És mindkettőt csont nélkül hozza. Na, ezt hívják úgy, hogy színészi teljesítmény.

Természetesen nem szabad elmenni a másik két jelentősebb színész mellett sem, tudniillik, James Gandolfini-nek ez volt az utolsó filmszerepe, mielőtt váratlanul itt hagyott minket tavaly. Ezt az alakítását nem éreztem olyan erősnek, mint mondjuk a tavalyi Exek és szeretőkben nyújtottat, viszont itt van, hozza a kötelezőt, és néha azért feláll a néző hátán a szőr, amikor megvillantja talentumát. Ugyanez igaz Noomi Rapace-re is. Imádjuk, szeretjük őt, elismerésre is méltó, de valahogy most nem jött át. Nem rossz, de nem is igazán jó. Olyan elmegy. Viszont itt emelném ki Matthias Schoenaerts-et, aki remekül hozza azt az igazi, beszívott, narkós utcasarki senkiházi taplót. Talán

még erősebbnek is éreztem az ő alakítását, mint az előbb említett két színészét.

Ezen kívül sok mindenről nem igazán lehet beszélni, mert ennek a filmnek a lényege a karakterekben rejlik. A történet eltörpül, és ezt érezni is. Kissé vontatott, meglehetősen lassú, vannak felesleges részei is, amiket nyugodtan kilehetett volna hagyni, de mindent összevetve ezt a filmet a színészek viszik el a hátukon (javarészt Tom Hardy). A film hangulata rendben van, ahogyan a látvány is. Megtekintése mindenképp ajánlott, a mozit azonban lehet nem éri meg, főleg egy ilyen erős szezonban. Várjátok meg inkább a lemezes verzió megjelenését, csak el ne feledkezzetek róla.

65% Stáblista Rendező: Michael R. Roskam Főszereplők: Tom Hardy, Noomi Rapace, James Gandolfini Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. október 30.

KRITIKA

VISSZA HOZZÁD Ha léteznek Nicholas Sparks rajongók, akkor azok most lapozzanak tovább, mert nem ez az a kritika, amit keresnek. Írta: Atee007

N

icholas Sparks az az író, aki megmagyarázhatatlanul sok munkát kap Hollywoodban, és akinek előszeretettel veszik elő újra és újra a könyveit, amikor úgy gondolják, megérett a világ egy újabb nyálas szarságra. A Vissza hozzád pedig ugyanazon recept alapján dolgozik, mint az író egyéb könyveinek adaptációja.

A történet szerint egy gyerekkori szerelmespár – akiket az élet elválasztott egymástól – újra összejön, mivel egy közös ismerősük és jó barátjuk elhunyt, és mindkettőjüket megemlítette a hagyatékában. Ezen indokkal találkoznak ismét össze, hogy feltépjék a régi sebeket, és nyálban dagonyázzanak egy jót.

Eközben persze egy zseniális flashback szálon követhetjük figyelemmel, hogy hogyan is tépte szét az élet ezt a szerelmespárt, akik természetesen csak a külső körülmények áldozatai…

Mielőtt megkapnám azt, hogy érzéketlen tuskó vagyok, és megvetem a romantikus filmeket, kijelenteném, hogy ez nincs így, hiszen a

műfaj abszolút csúcsának számító Mielőtt felkel a nap és folytatásai után nem vagyok híján a megfelelő viszonyítási alapnak. De még ha csak nem hasonlítjuk semmihez, akkor is egy olyan alapvető jó ízlésbe ütközik bele ez az életszerűtlen, valószínűtlen és túlzó romantikázás, amiben a Nicholas Sparks regények és filmek tobzódnak, amivel mindenkinek rendelkeznie kellene.

Gyönyörűen felfűzte a film a sorsnak nevezett undorító giccsre az összes létező hatásvadász elemet, és mindig, amikor már úgy érzed, hogy elég vörös a homlokod, újból rá kell csapnod a következő jelenetnél. Akármilyen fordulatot vesz a film, az is csak egy újabb és még banálisabb giccsbe torkollik a végén. Nem a film kiszámíthatósága a baj, még csak nem is az, hogy rohadt unalmas és vontatott az az egy és háromnegyed óra. De az, hogy két ennyire képtelen figurával, képtelen helyzettel próbálja elhitetni velünk a film azt, hogy így működik a szerelem, az megfekszi az ember gyomrát. Két olyan ember, akik

mintha egy alsónemű-reklámból léptek volna elő, az egyik túlzóan csodás, a másik túlzóan szar háttérrel, csak hogy még jobban sulykolja az emberbe, hogy „látod, azért még a hercegnő is hajlandó leereszkedni az elefántcsonttoronyból a büdös suttyó kedvéért, ha mindez Nicholas Spark giccsözönét hivatott kiszolgálni”. Na de majd a Sors teszi a dolgát, nektek csak annyi a dolgotok, hogy szeressétek egymást!

Ehhez pedig már nem is tudok mást hozzáfűzni. Inkább fogadjátok a világ egyik legkifejezőbb pontszámát értékelés gyanánt ideírva:

20% Stáblista Rendező: Michael Hoffman Főszereplők: Michelle Monaghan, James Marsden, Liana Liberato Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. október 16.

FilmMagazin / 67

KRITIKA

ST. VINCENT Meghatározó gyerekkori élményem, hogy Bill Murray egy lapáttal veri fejbe a földből előbukkanó vakondok, vagy mik fejét, mivel valami golfpálya karbantartót játszott, már akkor kopaszodva, de még fekete hajjal.

Rendkívül viccesnek találtam a mozdulatait és az arckifejezését már akkor is. Bár csak később, Wes Anderson-nak hála tudatosult bennem, hogy én egy Bill Murray rajongó vagyok. De hát lehet ezért az emberért nem rajongani? Írta: Fekete Felícia

S

ajnos úgy tűnik, hogy elég öreg már ahhoz, hogy jutalomjátékot kapjon, mint legutóbb pl. Robert Redford is. Szinte biztos vagyok benne, hogy ráírták a szerepet a St.Vincent című vígjátékban. (Egy ’46-os vietnami veteránt alakít, aki ír bevándorlók gyereke.) A tárgyalt alkotás amúgy egy prokatolikus, pro-Brookyn film.

Ha Brooklyn nem is, de környék leglepusztultabb házában lakik Vincent, aki mogorva, rettenetesen szegény, még magyar viszonylatban is, emellett problémái vannak az alkohollal és a szerencsejátékkal. Szerencséjére a szomszédba költözik egy frissen elvált anya, aki sokat dolgozik, így kénytelen Vincent-re bízni a fiát. Természetesen pénzért, 12 dollárért óránként.

Az anya (Melissa McCarthy) válás után kikészült idegrendszerének különösen jót tesz, hogy tumorokat és daganatokat vizsgál egész nap egy CTG központban. Az önsajnálatba belesüppedt nőt (aki a facebook oldalán is a férje szeretőit sorolja) imádni valóan alakítja McCarthy. Most ahelyett, hogy gá-

68 / FilmMagazin

zsiért a kövérsége okán nevetségessé teszi magát, drámai szerepet kapott és rendesen meg is hálálta.

Ahogy tette ezt Naomi Watts is, aki nem érezte lekicsinylőnek, hogy egy nem túl bonyolult mellékszerepet osztottak rá. Az orosz akcentust és a meleg szláv szív sztereotípiát is meglepően jól hozza. Persze én is örülnék, ha rúdtáncost alakíthatnék ennyi idősen, még ha terheset is.

A Koszorúslányokból (ami nekem nagyon tetszett) két vezető színészt is átvettek, köztük az ír fiút, Chris O'Dowd-ot, aki megint ott van a szeren, külön szerencse, hogy nem szinkronizálták a filmet így lehet élvezni az akcentusát, ami a szerepének a lényege.

A forgatókönyvnek hála a főbb szerepekben jellemfejlődést is megfigyelhetünk és szinte tökéletes párbeszédeket. Ez egy igazi pozitív film. Mindig van remény, ne add fel, meg ilyenek. Bárkivel meg lehet nézni, a nagymamával és az épp egy rosszabb korszakában lévő barátunkkal is.

Bármily hatásvadász itt-ott, valószínűleg senki sem fog felállni a

Murray nemrégiben tuti tippeket adott a részegség megőrzésére, érdemes rákeresni a neten! a stáblista előtt és alatt sem, főleg mert a háttérben Bill Murray locsol egy kerti széken ülve.

Pont elég igényes és, főleg a színészi játéknak köszönhetően, mély ahhoz a St.Vincent, hogy a Bill Murray és Wes Anderson rajongófélék szeressék, és pont annyira kiszámítható és kellemes, hogy a széles közönség is rajongjon érte. Sokszor fogunk még vele találkozni.

85% Stáblista Rendező: Theodore Melfi Főszereplők: Bill Murray, Naomi Watts, Melissa McCharthy Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2014. október 30.

KRITIKA

A BÍRÓ Robert Downey Jr. próbál kitörni abból a skatulyából, amiben már régóta, és jó mélyen benne van. Írta: noxwill

F

ilmünk történetének középpontjában Hank Palmer áll, aki menő nagyvárosi ügyvéd.

Egyik tárgyalása kellős közepén kap egy telefonhívást, hogy az édesanyja meghalt, éppen ezért vissza kell utaznia a szülővárosába. Itt találkozik testvéreivel illetve az apjával.

Utóbbival főszereplőnk kapcsolata meglehetősen elmérgesedett az évek során, és nem igazán vannak oda egymásért, azonban mikor Hank épp készül visszautazni a nagyvárosba, az apját megvádolják egy gyilkossággal. Ekkor döbben rá, hogy kénytelen lesz megvédeni az apját a saját terepén, annak ellenére, hogy ő ezt erősen ellenzi.

A külföldi kritikákkal ellentétben én nem látom annyira vészesen rossznak a filmet, de az tény hogy vannak hibái. Az egyik, hogy a főszál mellett belebegtet további mellékszálakat is, amik vagy totálisan érdektelenek, vagy nem kezd semmit velük a film.

De ezek még elviselhetőek lennének, ha a hossza nem lenne 141 perc. Ami nem kevés, ellenben sok. És ez a legfőbb gond. Nem tudja a néző figyelmét az első perctől az utolsóig fenntartani. A másik probléma, hogy a főszereplőkön kívül nincs olyan, akit érdemes lenne kiemelni. Ez alól talán kivétel Hank két testvére. Ellenben a két főszereplő odateszi magát: Robert Duvall teljesen jól hozza az érzelmileg ösz-

szezuhant, de mindeközben erőskezű családapát, aki az idő előre haladtával kezd egyre mélyebbre süllyedni. És szándékosan hagytam utolsónak Robert Downey Jr-t.

Azt gondolná az ember, hogy ha valaki, aki próbál kitörni abból a skatulyaszerepből, amiben benne van, egy új filmben teljesen más arcát kellene mutatnia. Ezzel szemben ő maradt olyan, ahogyan őt megismertük. Tudjuk róla, hogy ő azért az életben is hasonló attitűddel rendelkezik, de az, hogy egy drámába egy az egyben átmentse azt, ahogyan őt megismertük, nem kis önbizalmat feltételez. És ez nem is baj, mert annak ellenére, hogy Hank Palmer is totálisan laza, el tudja hitetni a nézővel, hogy amint a tárgyalóterembe ér, felmossa mindenkivel a padlót, és addig nem nyugszik, amíg a védencét nem minősítik ártatlannak (1 esetet leszámítva). És azért, hogy éreztessem, hogy nem olyan rossz film ez, elmondom, hogy azért vannak itt még pozitívumok. Egyrészt a film hangulata, ami nem rossz, főleg a drámai jeleneteknél, ahol azért a gyengébb lelkületűek nyugodtan odanyúlhatnak a zsebkendőért. Illetve az is tetszett, ahogyan a fősztori alakulását egyengették. Van benne csavar és meglepetés bőven.

Túl sok mindent mást nem lehet elmondani a filmről. Egy kicsit talán

alulértékelt film ez, se nem rossz, se nem igazán jó. Egy korrekt drámai filmmel van dolgunk és ennyi. Jó főszereplő párossal, gyenge mellékszereplőkkel, és szerintem indokolatlanul hosszú játékidővel.

65% Stáblista Rendező: David Dobkin Főszereplők: Robert Downey Jr., Robert Duvall, Vera Farmiga Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. október 23.

FilmMagazin / 69

KRITIKA

AZ ISMERETLEN

DRAKULA A

film már rögtön az alapoknál dob egy csukafejes pofára esést, amiből a játékidő alatt nem is nagyon tud felkelni. Drakulát ugyanis végig megpróbálja tragikus hősnek beállítani, aki a nagyobb jó érdekében húzott karóba embereket és igyekszik megmenteni a népét, elsősorban a feleségét és a fiát, ezzel pedig egyfajta szimpátiát igyekszik teremteni a nézőben. Csakhogy Bram Stoker Drakulája legfeljebb a saját szemszögéből mártír, valójában egy őrjöngő őrült, aki képtelen megtagadni saját bestiális természetét és ezért mindenkit feláldoz a saját céljai érdekében – ennek legékesebb példája Francis Ford Coppola feldolgozása. Mégis a figura a majd egy évszázad alatt a közönség abszolút szeretetét vívta ki, már amennyiben tisztelettel nyúltak a karakterhez.

Az elsőfilmes Gary Shore viszont látványos kudarcot vallott. Nyilván Az ismeretlen Drakula a jól ismert történetet és a vámpírmítosz elemeit csak kiindulási alapnak használja, de azt a legkisebb élettel sem tudja megtölteni. Ehelyett belehelyezi egy vérrel és brutalitással spóroló – ami

70 / FilmMagazin

Itt volt a lehetőség, hogy a csillámporos sminket levakarják magukról a vérszívók, ráadásul ehhez azok legnagyobbika adta a nevét. Sajnos mást nem. Írta: TomPowell a horror Pantheon egyik leghíresebb karakterének természetes velejárója kellene, hogy legyen – szuperhős mozik eredettörténetét használó koncepcióba, amiben a hős szépen sorjában megbarátkozik újdonsült képességeivel. Ez pedig nem véletlen, hiszen a Universal (a Marvel mintájára) Drakula mellett az olyan legendás szörnyeit, mint a Farkasember, vagy Frankeinstein, igyekszik majd a különálló filmek után egy filmbe boronálni.

Ez az egyre elcsépeltebb univerzumépítés még akár működhetett is volna, ha a karakterek nem papírvékonyak, a logikai bukfencekkel tarkított történethez hasonlóan. A bánatos szemű Luke Evans ebben a félreértelmezett szerepben kárhozik el, és nem marad meg bennünk más, mint a sokszor mutatott csupasz felsőteste (a jellegtelen ellenlábast alakító Dominic Cooper-nek még ennyi sem jutott), de legalább a Westeros-ból ide importált Charles Dance most is vérfagyasztó abban a

pár percben, amire még a sminkesek is rátesznek egy lapáttal. A többi színész – még Drakula tetteinek mozgatórugójának számító családja is – pedig a Borgo-szoros Amatőr Színjátszó Csoport szintjén rekedt, a lelketlen CGI pedig csak nagy ritkán tudja leplezni az akciók ürességét. Így válik Bram Stoker vérben bővelkedő vámpír nemese egy vérszegény filmbestiává, amelyben csak alkalomadtán sejlik fel a fény és kárhozik el a hollywoodi feldolgozáshullám tengerében.

45% Stáblista Rendező: Gary Shore Főszereplők: Luke Evans, Sarah Gordon, Art Parkinson Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. október 23.

KRITIKA

SENKI SZIGETE Nem árt néha olyan filmet nézni, ami nem erőszakolja Rád a hétköznapok karcosságát és nem terheli meg a lelkedet. Ami kicsit elemel a valóságtól és nem traktál Téged azzal, milyen szar is embernek lenni. Török Ferenc ráérzett erre, ebből fakadóan az ő filmje hiába játszódik Budapesten, ez a Budapest nem az a Budapest. Írta: Sanya08

P

ár méterrel a talajtól elrugaszkodva gyakorol hatást ez a film a nézőjére, mely hatás leginkább a következőket eredményezi: fogsz itt mosolyogni, finomakat kacarászni és olykor a szürreális elemeken meghökkensz. De mondok mást is, ami tetszhet, például hogy mindez a legjobb arányérzékkel van tálalva, mellőzve bármifajta túlkapást. Van olyan szellemes és van annyira meseszerű, mint a francia újhullámos időszakra tevődő produkciók. Pedig más felfogásban is készülhetett volna ez a film, másként is állhattak volna a történethez.

Lehetett volna kemény szocio-dráma, köldöknézős művészfilm, és a többi. Ezek közül egyik sem lett. Lett helyettük őszintén vicces, meseszerű, visszafogottan szürreális hangulatelemekkel tarkított habkönnyű szösszenet.

Török Ferenc megrajzolt egy világot, amiben szerepek cserélődnek minden huzavona és különösebb drámai következmény nélkül. Senki és semmi sem az, aminek először mondja magát, de mit is számít?

Fiatalság, bolondság, az identitáske-

resés az embernek ezen korszakában szükségszerű velejáró. És ha valakinek ez abban rejlik, hogy folyamatosan ruhát cserél valakivel? Élni az életet, ahogy tartja a mondás. Ferenc maradt tehát a fiataloknál de a Moszkva térrel ellenben itt a hangvétel másmilyen. Minden bumfordiságával ez egy érettebb és okosabb rendezőt tudhat magáénak.

Leírom, miről szól a Senki szigete (elvégre nem feltétlen tudja csípőből mindenki, tiszteljük meg ezzel azokat, akik nem mozognak annyira otthon a magyar filmekben), bár igazából olyannyira atmoszféra- és hangulat centrikus filmről beszélünk (mindezt a legjobb értelemben mondom), hogy bármiről szólhatna. És a másik: bármilyen városban is játszódhatna, mivel fővárosunk úgy van megjelenítve, mintha legalábbis valami fiktív város volna. Kicsit ismerős… ugyanakkor mégsem. No de a sztori: három fiatal összebarátkozik és együtt tengődik pár napig, mígnem aztán az összes szál öszszefut, a történések egyberohannak és egy nagy, szolid össznépi happy end-be torkollnak.

Ha fel lehet róni valamit ennek a filmnek, az az, hogy egy cseppet súlytalan. A történéseknek túl nagy drámai lenyomata nincsen, de ezt a részét csupán szőrszálhasogatásnak érzem. Mert ugyanakkor ha a színészeket nézzük, egytől egyig megállják a helyüket (kimagaslik Jakab Juli, aki forgatókönyvírónak tanult, de most belekóstolt a színészkedésbe), ahogy az operatőr is megtesz mindent annak érdekében, hogy a forgatókönyv hangulatvilágát segítse. Szóval egy igazán szórakoztató, remek kikapcsolódást nyújtó film ez, amit mindenképp ajánlok megtekintésre.

80% Stáblista Rendező: Török Ferenc Főszereplők: Jakab Juli, Mohai Tamás, Bánfalvi Eszter Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2014. október 16.

FilmMagazin / 71

KRITIKA

DOBOZTROLLOK Egy újabb tucatmese, amit csak bája és stílusa emel ki mégis a nagy tömegből. De olyan nagy gond egy tök átlagos animáció? Írta: Atee007

A

semmitmondó gyerekmesékkel az égvilágon semmi gond nincs, a problémát az ártalmas, fals tanulságokat és közhelyeket puffogtató alkotások szokták jelenteni. Szerencsére (?) a Doboztrollok inkább az előbbi kategóriába sorolható.

Mert nincs mit kertelni: a Doboztrollok egyértelműen a fiatalabb korosztályt / közönséget kívánja megszólítani, nincs semmi rejtett mondanivaló, vagy burkolt komolyság a koncepcióban. Vagyis természetesen van, de már milliószor láttuk a félreismert szörnyeket, akikről kiderül, hogy igazából csak visszahúzódó, jószívű teremtések. A film viszont remekel abban, hogy visszaváltoztassa a legszőrösebb szívű nézőt is kisgyerekké.

72 / FilmMagazin

A hangsúly inkább a kreativitáson van, amellyel az író, Alan Snow megteremtette ezt az elborultan egyedi világot, amely a stop-motion technológiának köszönhetően valóban életre kel a vásznon. Nem sok ilyen stílusú filmmel találkozunk, és ha megnézzük azt, hogy milyen fáradtságos és elképesztő munkába kerül ez a művészeknek, akik dolgoznak rajta, akkor megérthetjük, hogy miért. De igazából pont ezért is lóg ki annyira a nagy átlagból, mert ha el lennénk árasztva stop-motion filmekkel, akkor kevésbé tudnánk értékelni a stílust. De még mindig nagyon sokat tud dobni egy közepes sztorin is ez a fajta megvalósítás. A 3D-vel pedig fantasztikusan működik a stop-motion, tényleg olyan érzés, mintha a bábuk megelevenednének, valóban felépül előttünk Sajthida városa, ráadásul végre nem csak olcsó bazári 3D-t kapunk, ahol a sarokban belógó ágakkal pró-

bálnak lenyűgözni, hanem egy igényes, tényleg térhatású filmet.

Nem hiszem, hogy a Doboztrollok zsákbamacskát árulna, ez az a film, amire beülsz a gyerekkel, és még Te is tudsz szórakozni rajta. Csakhogy sajnos ebben ki is merül a tudása, ám ez egészen addig nem gond, amíg az ártalmas, és képmutató tanulságokat mellőzi. Viszont nem gondolom, hogy pár év múlva emlékeznénk erre az alkotásra.

70% Stáblista Rendező: Anthony Stracci Eredeti hangok: Elle Fanning, Sir Ben Kingsley, Simon Pegg Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2014. október 16.

KRITIKA

ANNABELLE A tavalyi Démonok között sikere után azt gondolták, érdemes egy előzményfilmet kapnia, a sztori szempontjából teljesen lényegtelen Annabelle babával a középpontban. Írta: noxwill

E

lég cudar helyzetben vannak a horrorfilmek kedvelői, kiváltképpen mi magyarok, akik szeretnek moziban megnézni egyegy horrorfilmet. Sajnos, ahogyan az éves kínálaton is látszik a moziba kerülő horrorfilmek száma egy kezünkön megszámolható. Ennek egyetlen oka, hogy bevételi szempontból nem éri meg az adott film honosítása, mert nem mozgat meg olyan széles kört, mint egy blockbuster, így kizárólag kísérleti jelleggel küldik őket moziba, hogy hátha fordul a kocka és a nézők ráharapnak egyik-másikra. Ilyen volt tavaly a Démonok között és ilyen annak mellékszála, az Annabelle is.

Az Annabelle az égvilágon semmi újdonságot nem tud felmutatni.

Ugyanazokat a milliószor látott horrorkliséket lövi el újra és újra, az egész film jumpscarekre épül, amivel egyébként nem volna baj, hogy ha más, épkézláb eszköze is lenne a filmnek. Emellett a színészi játék is pocsék, a sztori vontatott és unalmas, és semmi érdekességet nem mutat fel. Úgyhogy egy tipikus tucathorrorral van dolgunk.

A történet pár évvel a Démonok között előtt játszódik. A friss házaspár – Mia és John – első közös gyereküket várják. A lázas várakozás-

ban már ki is alakították a pici szobáját, amit (amúgy kissé önző módon) az anyuka szenvedélyénél fogva különleges babákkal dekorálnak ki. Ilyen az Annabelle baba is, ami kezdetben egy teljesen átlagos tárgy, csakhogy egy este két sátánista ember a pár életére tör, megsebesítik Miát, a kiérkező rendőrök a sátánista fickót lelövik, annak párja pedig végez magával a babával a kezében, így a szelleme beleköltözik Annabelle-be. Innentől pedig sejthetitek, hogy mi jön…

Szóval amilyen gyorsan jött az Annabelle, olyan gyorsan mehet is tovább a süllyesztőbe. Vagyis nem, mert érdekes mód ráharaptak erre is az emberek, köszönhetően a Démonok között hátszelének. De minőségileg alulmúlja azt. Mert bár tény

hogy ez azért kicsit ijesztőbb, de a Démonok között alatt legalább nem éreztem késztetést arra,hogy megágyazzak magamnak a moziteremben. Ezzel pedig újabb taggal bővült a tucathorrorok kategóriája, ami azért rémisztő, csak sajnos nem úgy, ahogy azt elvárnánk.

35% Stáblista Rendező: John R. Leonetti Főszereplők: Annabelle Ward, Edward Horton, Eric Ladin Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2014. október 16.

FilmMagazin / 73

KRITIKA

FÁK JÚ, TANÁR ÚR! Mi van akkor, hogy ha a lopott szajrét a csajunk egy építési területen ássa el, ahová egy iskola tornaterme épült? Nincs más megoldás, csak a beépülés – természetesen. Írta: noxwill

A

film Zeki történetét meséli el.

Frissen szabadult a börtönből bankrablásért, de trükkösen elrejtette a szajrét a barátnőjével, Charlie-val, aki nem éppen az eszéről híres, így a zsákot egy építési területen dugta el. Csakhogy később ott egy tornacsarnok épült. Főhősünk azonban nem futamodik meg, és jelentkezik az ottani iskolába, mint kisegítő tanár. Tevékenysége alatt nem csak a zsákmányt kell megtalálnia, hanem még a rettegett 10. B osztállyal is szembe kell néznie, ami vélhetően a világegyetem legrosszabb diákjait tartalmazza. Ez az osztály már több tanárt elkergetett, szóval nem éppen a kezdő mazsolatanárok terepe.

Mélyrehatóan nem fogok belemenni a film elemzésébe, mert szükségtelen, és nincs is olyan sok mindent kivesézni. A Fák jú, tanár úr! egy már többször látott sémára épül, csak a történeti elemeket cseréli le. Jelen esetben egy szélhámos kamutanárra, egy zakkant tanárnőre, meg egy debil iskolára. És mielőtt azt hinnétek, hogy egy unalmas,

74 / FilmMagazin

klisés, milliószor látott darabról beszélünk, elárulom: csak részben van igazatok, mert mindennek ellenére a film tud szórakoztatni. Láttuk már szinte minden elemét máshol, de olyan jól vegyíti ezeket, hogy egyébként egy egészen új kombinációt láthatunk. A pronyó kisegítőtanárral, a lassan már nimfomániássá váló stréber tanárnővel, meg úgy kompletten az egész iskolával, aminek láttán előjön az emberben az a klasszikus párbeszéd az Üvegtigris 3-ból, hogy: – Itt mindenki hülye? – Itt? Mindenki!

Meglepő, de a film minden klisé ellenére működik. A szereplők humorosak a maguk módján, tele van poénnal, a hangulat is jó, hála a fiatalos hangvételnek – ez egyébként már érződik az előzetesben is – és tele van kreatív ötletekkel, mint a Rómeó és Júlia átvariált verziója (nem is inkább a történet, hanem a színházi megvilágítás). Összességében nem mutat fel semmi újat, de amit bevállalt, azt csont nélkül hozza. Egy ilyentől pedig ne is várjunk sokat. Egy olyan napra, amikor épp

moziba mennétek, de épp nincs mit nézni (ami ebben az időszakban esélytelen) akkor bátran tehettek egy próbát vele. Haverokkal, barátnővel, akivel csak akarjátok.

70% Stáblista Rendező: Bora Dagtekin Főszereplők: Elyas M’Barek, Karoline Herfurth, Katja Riemann Forgalmazó: A Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2014. október 23.

EXTRA

Ott voltunk és szemrevételeztük, hogy milyen filmek készültek mostanság és milyeneket akarnak eladni nekünk a magyar filmesek. Írta: Sanya08

2

014. október 13 és 19 között megrendezésre került az első Magyar Filmhét. Jogos a kérdés, miszerint mennyiben különbözik ez a megboldogult Magyar Filmszemlétől (tulajdonképpen azt az űrt próbálja betölteni, amely a Filmszemle hiányával keletkezett), a válasz pedig a következő: míg a szemlén azokat a filmeket nézhette meg a közönség, amelyek épp elkészültek és még nem kerültek bemutatásra, addig a Filmhét az elmúlt három év magyar filmjeit válogatta össze és tárta a közönség elé. Lényegében tehát a mozinéző ömlesztett állapotban tekinthette meg az elmúlt évek magyar forgalmazású mozgóképes alkotásait. Ezt meglehetősen üdvös ötletnek vélem, viszont felvetődik a kérdés, hogy vajon ez az esemény milyen időközönként lesz megtartva? Ha évente, akkor nyilvánvalóan nem áll majd rendelkezésre ekkora mennyiségű

76 / FilmMagazin

film, háromévente megtartani pedig egészen furcsa trend volna.

A Filmhét folyamán lehetőségünk nyílt megannyi dokumentum- ismeretterjesztő-, nagyjáték-, kisjáték- és animációs filmet meglesni, amelyek között magától értetődően akadtak felettébb kreatív és tehetségre utaló dolgozatok. Az animációs filmek között a Grimm Café, a Jókedvű örmény temetése voltak többek között igazán kiemelkedően jók, a nagyjátékfilmek között az olyan egyértelmű választásokon kívül, mint a Fehér Isten, az eddig nagyközönség elől „elrejtett” Free Entry volt az, amely igazán megragadott.

Aki főként az újdonságra utazott, annak is volt egy-két kedvére való darab: a már említett Free Entry-n kívül (Kerékgyártó Yvonne rendezte és két fiatal lányról szól, akik a Sziget-fesztiválra lógnak be) premier előtt megmutatták Reisz Gábor nagyszerű alkotását, a VAN valami

furcsa és megmagyarázhatatlan című darabot, mely eddig soha nem látott érzékletességgel tapint rá a magyar ember társadalmi közérzetére. Érzékletesen, ugyanakkor nagyon viccesen. (kritikánkat lásd az 58. oldal). Ezen kívül az olyan slágerfilmeket is újra megnézhettük, mint Zomborácz Virág Utóélete, vagy Pálfi György Szabadesése.

Nem csak a filmnézésről szólt persze ez az esemény: egyes vetítések után a filmek alkotóival pódiumbeszélgetésnek is szem- és fültanúi lehettünk (a Drága Elza! alkotóival, illetve Madarász Istivel is beszélgethetett a közönség, de a Fekete leves szereplőgárdájával is találkozhatott az arra vágyó néző).

A filmek nézettsége egészen változó volt. Például az első nap elején egészen megijedtem, hogy nem fogok találkozni csak egy-két lézengő egyénnel. Mondjuk igaz is: ki a franc nézne meg egy borzalmas

>> SZÉP

LASSAN TALÁN BEINDULNI LÁTSZIK A HAZAI FILMGYÁRTÁS ÉS EGYRE TÖBB ÉS TÖBB IGÉNYES ALKOTÁST LÁTHATUNK A PLACCON. A SZÁNDÉK MEGVAN, A TEHETSÉG IS EGYRE INKÁBB, ÚGYHOGY MINDENT BELE, ÉN SZORÍTOK! << Móricz Zsigmond-adaptációt (A galamb papné)? De például az esti vetítésekre már egész szép számban jelent meg a nép, a Free Entry vetítése kis híján teltházas teremmel ment, de ugyanez igaz a Drága Elzára vagy a Fehér Istenre is. Utóbbinál olyan szerencsében volt részem, hogy a közönség a befejező képsoroktól teljes extázisba kerülve csak ült és ült hatalmas kussban és senki az égvilágon nem mert megmozdulni. Ezt a fajta reakciót nagyon ritkán tapasztalom. Érezhetően vevő volt

erre az egészre a nézőközönség, ez pedig azért annak is köszönhető, hogy a hazai produkciók minősége egyre jobb. Nem arról van szó, hogy nem készülnek pocsék alkotások, de a minőségi filmek száma nagyon szépen megnőtt, ezt pedig a közönség is érzi. Örömmel mondhatom ki azt, hogy egyre kevésbé kell úgy kezelni a magyar filmet, mint a hülye gyereket, akit már azért is megdicsérünk, ha nem csinál baromságot.

Tiszta zsánerfilmektől persze még mindig ódzkodnak az alkotók (talán

Köbli Norbert az, aki mer a hollywoodi szabályok szerint játszani úgy, hogy közben magyar történetet mesél el, lásd: A vizsga). Mundruczó is inkább társadalomkritikát készített a Fehér Istennel, semmint színhorrort (bár üdvözlendő a műfajra jellemző elemek használata). Mindenesetre a lényeg: szép lassan talán beindulni látszik a hazai filmgyártás és egyre több és több igényes alkotást láthatunk a placcon. A szándék megvan, a tehetség is egyre inkább, úgyhogy mindent bele, én szorítok!

FilmMagazin / 77

EXTRA EZEKET A FILMEKET LÁTTUK A GALAMB PAPNÉ Vitézy László televízióra készült játékfilmje Móricz Zsigmond azonos című művének mozgóképre való átültetését tűzte ki célul, melynek eredménye finoman szólva se lett túl nívós. A rendező Móricz szövegét a lehető legnagyobb hűséggel próbálta átültetni egyik médiumból a másikba, ennek következtében pedig a filmben szereplők minden egyes megszólalása borzasztó műnek és színpadiasnak hat. A két főszereplő túljátssza a dolgokat, Vitézy pedig rendezőként semmilyen ambíciót nem mutat annak irányába, hogy a képeket élettel töltse meg és a produktumot élvezetessé formálja a befogadó számára. Ha másért nem is, azért érdemes megnézni hogy lássuk: hogyan NEM szabad adaptációt készíteni. Azt meg felejtsük el hogy azzal védjük, hogy tévéfilmről van szó. Az semmire nem mentség.

FREE ENTRY Úgy érzem, hogy bármely napon is ülök be rá, egyfajta csúcspontnak számított volna ez a film. A fiatal Kerékgyártó Yvonne filmje két tini lányról mesél, akik hamis jeggyel jutnak be a Sziget Fesztiválra. Nevezhetjük akár fesztiválfilmnek (jelentsen ez a kifejezés bármit is), vagy aminek akarjuk, egyet azonban nem vitathatunk: a Free Entry minden ízében egy élő, pulzáló, színesszagos alkotás. Nem feltétlenül a sztorijával hódítja meg a nézőt, hanem az életközeli helyzeteivel és karaktereivel, illetve azzal, ahogy megjeleníti a fesztivál- és buli hangulatot. Részemről azt mondom, hogy Yvonne filmje akár a Spring Breakers unokatesója is lehetne.

Mindenkinek ajánlom.

A TARTÓTISZT Nem vagyok otthonos a dokumentumfilmekben, úgyhogy nem vagyok túlságosan mérvadó azokat tekintve.

A tartótiszt egy férfiról szól, aki a Kádár-rendszer alatt egyházi személyeket "toborzott" maga mellé, hogy társaikról köpjenek. Lényegében. Ennél persze komplikáltabb a helyzet, nyilván, de nem akarom túlbonyolítani a dolgot. Alapvetően egy érdekes témát feszeget Varga

78 / FilmMagazin

Ágota filmje, ám az volt az érzésem, hogy többet is vállalhatott volna, lehetett volna még izgalmasabb, még érdekesebb; lévén, hogy a közzétett információk még mindig elég hiányosak és homályosak, talán jobban a mélyére kellett volna ásni a dolgoknak. De miket beszélek, én főként nagyjátékfilmeket zabálok.

Mindenesetre azért érdemes tenni vele egy próbát, akit érdekel a magyar történelem ezen szelete.

AURA No, ez nehéz darab. Nem azért, mert annyira fajsúlyos lenne, más okok miatt nehézkes véleményt formálnom Bernáth Zsolt filmjéről. Ha egy felől nézzük, akkor dicséretesnek mondható az a vállalkozás, hogy a film cselekményének helyszínét egy pár méteres átmérőjű burok belsejébe limitálják. Az, hogy ezt sikeresen meg is oldották, elkerülve azt, hogy különösebben unalmassá váljon a dolog, még inkább dicséretes. Tudván, hogy mennyire kevés pénzből forgatott a stáb, azt is el kell ismerni, hogy ehhez képest a képi világ nem is olyan rossz, érződött rajta, hogy tényleg, de tényleg igyekeztek kihozni a maximumot a rendelkezésre álló eszközökből.

Viszont! Igen, itt jön az, hogy nem minden fenékig tejfel, mert ahogy sok más rendezőnek, úgy Bernáthnak is meggyűlt a baja azzal, hogy gyerekszereplőket instruáljon megfelelően. Sokszor a dialógusok előadásmódja kifejezetten fogcsikorgató módon hat, ahogyan a párbeszédek is helyenként fejvakarósak, repetitívek. Ugyanakkor mégis kénytelen vagyok azt mondani, hogy szerethető alkotásról beszélünk, melynek esetében már maga a próbálkozás gondolata is megér egy misét.

Elhiszem, hogy valaki a falra mászik tőle és elviselhetetlennek tartja, a zárás is picit furcsán hatott, de nem tudok rá haragudni. Talán azért se, mert kevés ilyen ifjúsági film készül kicsiny hazánkban és még kevesebb az olyan, amit ilyen érezhető lelkesedéssel csinálnak.

FEHÉR ISTEN Ugyan Mundruczó filmjéről már volt egy kritika (egész pontosan a júniusi

A galamb papné

Free Entry

számban), azért én is elmondanám röviden a benyomásomat. Egy kevéske tónushiba befigyelt, egy-két helyenkénti logikátlanság is, ezzel együtt vagy ennek ellenére azonban egy nagyon jó film lett az eredmény.

Jól felépített, jól kitalált és nagyon jól kivitelezett dolgozat, amit, azon kívül, hogy egy egyértelmű társadalmi látleletet / kritikát ad, nem muszáj úgy nézni: ha akarjuk, szórakoztató és izgalmas kutyás horrordráma, amelynek a zárása olyan, hogy a majdnem teltházas vetítésen a stáblista alatt mindenki csendben ült, mozdulatlanul. Az esemény egyik legnagyobb élménye volt…

A VIZSGA A nemrégiben nagy szakmai- és közönségsikert arató A berni követ írójának (Köbli Norbert) egy másik filmjéről van szó, mely ugyanúgy egy szelet magyar történelmet céloz meg (ezúttal az ügynökök vannak a középpontban, 1957-et írunk) és ugyanúgy Kulka János remekel az egyik főszerepben. A cselekmény itt is feszes és nélkülöz minden felesleges körítést, ezáltal tisztává téve, hogy a minta a hollywoodi thriller.

Bergendy Péter (Állítsátok meg Terézanyut!) alájátszik Köbli könyvének, megteremtve az előírt képi hangulatot és stílust, illetve a suspense is jól megy neki, a ritmusból egy percre se esik ki sem a rendező, sem pedig a néző. A film végi fordulat is meglepő, meg úgy egyébként: ahhoz képest, hogy az alapsztori milyen soványka, ki lett hozva belőle a maximum.

Fehér Isten

FEKETE LEVES Novák Erik semmi pénzből, improvizált dialógusokkal és haveri köreiből szervált színészekkel (Nagy Zsolt, Szabó Simon, Vágvölgyi B. András, stb.) forgatta le ezt a kissé idejétmúltnak ható zsiványfilmet, ami valamelyest Guy Ritchie régebbi filmjeire hajaz. A poénok főként a cifrábbnál cifrább káromkodásokra vannak alapozva, illetve helyenként a fekete humort megcélzó helyzetkomikumra, a sokat látott sztorit illetően (néhány szerencsétlen megcsinál egy balhét, ami után aztán bujkálhatnak) pedig minden oka megvan a

FilmMagazin / 79

EXTRA

KISJÁTÉKFILMES BLOKK Vegyes felvágott. Ez a blokk tartalmazott egy szociodrámát (Fal), trashbe hajló feminista darabot (Vér és tűsarok), társadalmi különbségek áthidalását bemutató mókás szösszenetet (Flip), egy szokatlan tünettel rendelkező férfi és nő egymásra találásáról szóló filmet (Tünet), illetve egy olyat is láthattunk, melynek története nemigen állt össze a számomra (Árapály). Főként azért, mert elcseszték a vetítést és az angol felirat annak rendje és módja szerint szépen képen kívülre esett. Ez nem lett volna probléma akkor, ha magyarul beszélő alkotásról van szó, de mivel spanyolul beszéltek, így nehézkessé tette a megértését. Ezek közül a legjobb Szabó Simon rendezése, a Fal, illetve Kovács Gábor Attila Tünete volt. Erőskezű rendezőről tanúskodik mind a két film és mind a két filmnek a zárása is egyrészt frappáns, másrészt elgondolkodtató és a maga csendességével letaglózó. A Kamarás Iván főszereplésével készült Vér és tűsarok pedig tényleg inkább trash, mely eljátssza a már sokszor látott frázisokat a gazdag vállalatvezető és titkárnője közti viszonyrendszerről.

Tudjátok: férfi tárgyiasítja a nőt, nő kikéri magának és végül bosszút áll.

Mérsékelten szórakoztató, semmi több.

Sintér

80 / FilmMagazin

A legyőzhetetlenek

ANIMÁCIÓS BLOKK Természetesen a sok kis- és nagyjátékfilm mellett megkapták a maguk helyét azok is, akik főként az animációban érzik magukat otthon. A felhozatal minőséget illetően erősen ingadozó, bár a mérleg nyelve főként a "jó" felé tendál. Egy-két jobbára gyermekeket megcélzó alkotás mellett (az Egy fazék méz aranyos és jópofa, az Ekete Pekete... szintúgy, mókás próbálkozások) a nagyobbak se jártak pórul. Orosz István Sakk! című darabja hangulatos zenével és ahhoz illő rajzzal vállalt kísérletet arra, hogy Lenin és Gorkij sakkjátszmáját rekonstruálja. A jókedvű örmény temetése melankolikus és szelíden megható filmecske, mely azt mutatja meg, hogy egy temetésnek nem feltétlen kell búsnak, szomorúnak lennie. A másik kiemelkedő darab számomra a My Name is Boffer King volt, mely egy igazán szürreális, itt-ott a noir eszközeivel operáló, beteg alkotás, ami egy egyre terjeszkedő olajgyár vállalkozójának a történetét meséli el, aki szép lassan megőrül, mert mindig egyre jobb és jobb olajt akar készíteni. Az összetevőkről pedig ne is beszéljünk. Amit még ki tudok emelni, az egy mindössze egyperces, igazán szellemes produktum, melynek Peron a címe és arról szól, hogy egy pantomimes találkozik valakivel, aki lefőzi őt. Rövid, tömör, csattanós, vicces.

Hőskeresők

nézőnek arra, hogy jólesően fikázza a Fekete levest. A helyzet azonban az, hogy Novák Erik filmje olyan szimpatikusan faragatlan, bárdolatlan darab, hogy nem csak hogy nehezen tudok rá haragudni, de nehezen tudom letagadni azt, hogy bizony nagyon jól szórakoztam a másfél óra alatt. Tökéletlen, a maga bunkó módján vicces, és mindenekfelett őszintén punk és lázadó darab született, melyet már csak azért is érdemes megnézni, hogy a saját szemünkkel lássuk milyen elképesztően élvezetes játékot nyújt Vágvölgyi B. András a tapló maffiafőnök szerepében.

toppan hozzád egy férfi azzal, hogy az édesanyád még születésed előtt terhesség megszakítást kérvényezett. A bürokrácia lassú folyamatában azonban csupán most tudták feldolgozni ezt és a végrehajtás bizony elkerülhetetlen. Megszűnsz létezni és Veled együtt megszűnik létezni minden egyéb, ami a Te nevedhez köthető. Scherer Péter és Gáspár Sándor remekelnek ebben a groteszk alaphelyzetet magáénak tudó kisjátékfilmben, melynek nem csupán a kiindulópontja ötletes, de a kivitelezése is magában hordozza azt a fajta humort és néminemű keserűséget, ami ezzel jár.

A LEGYŐZHETETLENEK Madarász Isti (akinek többek között megannyi zseniális Barátok köztepizódot köszönhetünk) TV-filmje egy csapat kalandra és adrenalinra éhes fiatal történetét meséli el, akik elmennek vadvízi evezésre a hegyekbe. A fő dramaturgiai mozgatórugó az egymás közti ellentétek fokozatosan eldurvuló kiéleződése, mely egészen a végéig fenntartotta az érdeklődésemet. Bár titokban reménykedtem abban, hogy majd inkább mérges darazsak vagy más fenevadak keserítik meg hőseink életét, de ezzel is megelégedtem.

Lehet izgulni, szorítani a szereplőknek, a végén pedig fellélegezni, hogy véget ért a tortúra és a veszély. Teljesen korrekt darab.

BOCSI! Ez a filmecske egy olyan felállást dolgoz fel, melyben két, egymást rég látott nő újra találkozik azért, hogy az egyik bevallja a másiknak: húsz éve ötöse lett a lottón, de ahelyett hogy ígéretéhez hűen osztozott volna, inkább elhúzott Amerikába. Itt is jellemző az abszurditás, de kisebb fokon, a helyzet itt inkább szomorú és finoman rávilágít arra a rendező, hogy bizony nem mindegy a pénz és nem mindegy az se, hogy hol élsz.

Apró kis remekmű.

HŐSKERESŐK A film, amiben Stohl András Vasembert játssza. Na, nem azt a Vasembert, csupán egy isten háta mögötti kis falucska magának való figuráját, aki a világért se akarná eladni a kis masináját a falunak. De a Hőskeresők nem csak erről szól, hanem még generációs különbségekről, apákról és fiaikról, a múlt kutatásáról és arról, hogy az alma mennyire nem esik messze a fájától. Miklauzic Bence filmje komplex és fordulatos drámát takar. TV-játékfilm, de az egyik legjobb, amit láttam a héten.

A LÁTOGATÓ Egy meglehetősen abszurd szituációt vázol fel Fonyó Gergely rövidfilmje: mi történik akkor, ha egyszer be-

SINTÉR Erős darab ez a Torontói Fesztivált is megjárt kisjátékfilm, mely egy pénzhiánnyal küzdő fiatal, jó erőben lévő srácról szól, aki piszkos, kényes üzelmekbe keveredik, és valahogy félre kell tennie a régi kapcsolatait. Vagy el kell döntenie, melyik úton megy tovább. Tényleg jó, valósággal székbe szögezi az embert.

A LÁTHATATLAN SEB Jókai Mór egyik nem annyira közismert műve adta az alapját ennek a darabnak, melyben egy Sherlock Holmes-szerű nyomozós történetet láthatunk. A truváj az, hogy kosztümös darabról van szó (és ilyen téren meglepően jól teljesít a dolog, nem hat olcsónak), továbbá egy-két nyomozási eljárás itt lát napvilágot. Kicsit talán hosszúra nyúlt cucc, a vágó ollója csattoghatott volna bőszebben is, de végig érdekes és nagyon stílusos. Minden összevetve szép próbálkozás!

FilmMagazin / 81

SOROZAT

A

szuperhősök már a spájzban vannak, vagy legalábbis most a TV képernyőkről is támadást indítanak a gyanútlan nézők ellen (és a java még csak ezután jön), a stílus ötvözése viszont jobbára kimerül „a hét esete” típusú szériákban. Közben pedig a képregények Sherlock Holmes-ának világa üvölt egy valóban színvonalas sorozatért, és az első évad tapasztalatai alapján ezt végre meg is kapjuk, de még a kész hős nélkül.

Christopher Nolan trilógiájának is állandó sarokpontja volt a városi törvényszolgáltatást átszövő korrupció és a gothami polgárság ezzel szembeni apátiája, de ezt (értelemszerűen) csak annyira használta, amennyire Bruce Wayne hőssé, majd legendává válása megkövetelte. Bruno Heller (A mentalista, Róma) azonban remekül, sőt, majdhogynem hibátlanul ragadta meg ezt az alapvetően tehetetlen helyzetet.

82 / FilmMagazin

Elvégre csak egy betegesen torz világ kelthetett életre egy olyan szimbólumot, amely denevérnek öltözve, a normál élet lehetőségét maga mögött hagyva éjszakánként bűnözőket kerget, majd laposra ver.

A Gotham alappillére azonban mégsem az elárvult, gyászát éppen feldolgozni próbáló kis Bruce Wayne, még csak nem is feltétlenül a jó szándékú, rendíthetetlen Gordon felügyelő, hanem az a végig lappangó feszültség, ami az egészet áthatja: a tudat, hogy tudod, hogy a karakterek hova tartanak, ahogy azt is, hogy a segítség, még nagyon sokáig várat magára és addig még nem kevés vérnek kell folynia. A város, amelyben a rendőrség jobb esetben is csak a hatalomért marakodó bűncézárok eszköze, és amelyben egy nyomozónak is szembesülnie kell azzal, hogy a tisztességet emberéletben és nem dicséretben mérik. A sorozat pedig már alapkoncepciójá-

ban is megragadja a Batman-legendárium esszenciáját: a mindent ellepő, erkölcsi züllöttséget és az apátiába fulladt polgárságot, ami egyre sürgetőbbé teszi egy hős fellépését, akinek az érkezése egyelőre kilátástalanul messze van. Heller azonban ügyesen rávilágít a bűn szépen, fokozatosan önmagát felfaló természetére, amiben az olyan hős lovagok, mint Jim Gordon (Ben McKenzie már megjelenésében is a megtestesült becsületesség) indukálják a változást nem csak az egyre kétségbeesettebb és önmagukból kiforduló, az önbíráskodás ösvényére lépő emberekben, hanem egy elárvult gyermekben is, akinek leendő célja és feladatai, ha körvonalazódni nem is, de kezdenek megfogalmazódni. Ezzel viszont egy végeláthatatlanul sötét, bűnökkel teli város egy reményt jelentő hosszú útra lép, aminek a végét csak mi, nézők láthatjuk, Bruce Wayne és a többi el-

Batman sorozat, Batman nélkül? Működőképes ötlet ez egyáltalán? Nagyon is. Írta: TomPowell kárhozott szereplő viszont csak fohászkodhatnak, hogy egyszer eljussanak odáig.

Viszont Heller amilyen szépen, mondhatni elegánsan megidézi a noirok hangulatát és teszi ezt a bűntől és mocsoktól bűzlő, kilátástalanságot a manapság szokványos bűnügyi sorozatok elemévé, annyira ügyetlenül, hovatovább erőltetetten emeli be a legendárium egyéb alakjait, csakhogy a rajongók is ki legyenek szolgáltatva. Hopp! Emitt egy cicájának tejet lopó kislány, amott egy rejtvényekben szövegelő törvényszéki, itt egy folyton virágokat locsoló kislány, ott pedig egy zaklatott tekintetű névtelen humorista.

Szerencsére ezek csak röpke botlások, és a Batman univerzumot isme-

rőkön kívül nem biztos, hogy feltűnnének másnak is. Pláne a többi, jól eltalált karakter mellett, akik közül már most kitűnik a törtetően szociopata Oswald Cobblepot (Robin Lord Taylor), valamint a fekete és fehér határmezsgyéjén egyensúlyozó Harvey Bullock (Donal Logue) nyomozója, de megkockáztatom, hogy pár mondatával Sean Pertwee egyszerre szikár és laza Alfred-ja még előlük is ellopja a show-t. Jade Pinkett Smith ellenben akármennyire is próbál veszélyesen kiszámíthatatlannak tűnni, minden erőlködése ellenére nem egyszer önmaga karikatúrájává változtatja Fish Mooney gengszterfőnököknek egyszerre kiszolgáltatott és hatalomra törő bábjátékos figuráját.

Ne feledjétek, hogy Batman jövőre a mozivásznakon is a tiszteletét teszi, méghozzá Ben Affleck alakításában!

A Gotham mindenképpen az elmúlt időszak legígéretesebb sorozatnyitányát produkálta, amelyben a Nolan-i ridegség vegyül a Burton-i gótikával, ezzel együtt mégis saját világot és karaktert adva a jól ismert történet eredetének. A kérdés csupán az, hogy a hátra lévő részekre / évadokra is kitart-e a hangulat. Én legalább annyira bízom benne, mint hogy a megváltás is egyszer elérkezik Gotham számára. De lehetőleg minél később.

FilmMagazin / 83

FILMKLASSZIKUS

Casablanca

Játszd újra, Sam!

HOGYAN SZÜLETIK A FÉRFI? AVAGY ALLEN, BOGART ÉS FREUD MEGITTAK EGY BOURBON-T Hogy Bogart Woody Allen rajongó lenne-e, és segítene-e filmbeli alteregóinak közelebb jutni a személyében megformálódó férfinak, az csupán egy kérdés lehet. Az viszont, hogy Allen Bogart rajongó és szeretné saját Casablancáját filmre vinni, nem kérdés. A cigarettafüstre, a bourbon és a hisztériás nők felpofozására felfűzött szexualitás mögött viszont ott lebeg valami szellem alak, mely összefogja mindezt és egyértelműen érdekesebb náluk. Írta: Paulkemp

K

ét karakter, két történet, egy konklúzió – foglalhatnák öszsze nagyon röviden az alkotásokat, hiszen a második világháború Casablancájának légkörében megszülető szerelmi dráma megismétli önmagát a ’70-es évek Manhattanében. De míg Bogart a Casablanca minden celluloid kockájára saját kézzel festi fel a ’Férfi’ ideáját, mely bő hatvan évvel később sem tűnik avíttasnak, hiszen a második világháború észak-afrikai hadszín-

84 / FilmMagazin

terén megjelenő fehér ballonkabátos, szmokingos Rick Blaine által megtestesített szerep mondhatni időtlen. Ellenben Allen harminc évvel későbbi karakterével (aki Woody szokásos értelmiségi, neurotikus, gyógyszerfüggő karaktere bizonytalanságával, esetlenségével) tökéletes ellentéte a bártulajdonos amerikainak. Hogy a két karakter a végére mégis tükörképei lesznek egymásnak, az nem csoda, még ha sokaknak annak is tűnik.

Első ránézésre persze nehéz lenne elvonatkoztatni attól, hogy Allen megírja magának a lehetőséget, s nem történik más, csupán saját celluloid alteregójának megteremti a tökéletes helyzetet, hogy egy rövid ideig Bogart bőrébe bújjon, kiszolgálva ezzel saját egóját. Ám dőreség lenne tőlünk, hogy egy egyszerű gyufa meggyújtásával lobbantsuk lángra ezt a helyzetet, s elégessük a lehetőséget, hogy a filmtörténelem egyik legzseniálisabb férfija hatással

FIGYELEM! Magazinunk filmklasszikus rovatában egyszer már foglalkoztunk a Casablanca című filmmel, méghozzá a 2012. szeptember lapszámunkban. További érdekességek ott olvashatók!

legyen Allen-re, mind a filmben, mind a valóságban. Mindez annak ellenére kell, hogy igaz legyen, hogy a két helyszín nem is lehetne távolabb egymástól időben, térben és szellemiségben.

Rick világában elképzelhetetlen, hogy egy férfi bizonytalanságot, vagy gyengeséget mutasson, nem csupán személyisége, de a kor és helyzete is megköveteli, hogy egy olyan alak rajzolódjon ki a személyében, akikhez a férfiak hasonlítani akarnak, a nők pedig rajongjanak érte. Allen tátott szájjal történő rajongása e tekintetben tökéletesen érthető, hiszen az őt körülvevő világban és az ő szerepében szinte lehetetlen, hogy olyanná váljon, mint a Rick-ben és történetében megjelenő eszményi kép, s így talán nem meglepő, hogy úgy vonzza őt, mint japán turistát a Mona Lisa.

Az ennyiből kirajzolódó egyenlet viszont még mindig csupán azzal a megoldással kecsegtet, hogy Allen Bogart rajongó és nagyon szeretett volna egy reptéren ’Férfiként’ viselkedni, mely utánozhatatlan humorá-

val és mesélői eszköztárával nem tűnik egy lehetetlen feladatnak. Ám ő ettől sokkal többet látott meg Rickben és saját magában, illetve persze a történetében. Tőle abszolúte nem meglepő módon Sigmund Freud-hoz nyúl, s idézi meg filmjében annak lélekről alkotott elgondolásait. Ragyogóan rajzolja meg az Id, az Ego és a Superego hármasságát, melyben Rick árnyékát, magát Allen-t és volt feleségének épphogy csak megjelenő vízhangját könnyedén el tudjuk helyezni.

Az első egyértelműen a szenvedélyek forrása (Ösztön-én), a józan állapot és a hétköznapok (Én) elhelyezése sem okozhat túl sok fejtörést, főként a szimbolikus Bogart gyilkosságot is figyelembe véve (ami pont akkor következik be, mikor sikerül meggyőznie hősünket, hogy nem okozhat semmilyen problémát legjobb barátjának feleségével kapcsolatos vágyai és azok beteljesülései), mely miatt a feszültségek, erkölcsi előírások és parancsok (Felettes-én) megtestesítője sem lehet kétséges. Ebből a képletből viszont

már felsejlik Allen férfi lélekről való elgondolása, melyben Rick, mint az igazi ’Férfi’ jelenik meg, s mely nem csupán itt, hanem minden „XY” párban ott kell, hogy legyen.

Tehát ha úgy tetszik Allen rajongása a végletekig megy el, s teljesen univerzális és időtlen státuszba emeli Bogart egyik legismertebb szerepét, mely minden férfiben ott lappang, s a megfelelő pillanatra vár, hogy megmutassa igazi arcát. S semmit sem tehet a kor szelleme, a kultúra felszíni máza, az elvárások ránk nehezedő sokasága, a férfi mindig férfi marad. Mely persze nem csupán beteljesíti vágyait, hanem azok után felelősséget vállal értük és rendezi a helyzetet, mert mind a két filmből egyértelműen kitűnik, hogy férfinak lenni nem csupán egy bunkósbot használatából és egy barlang birtoklásából áll.

Végezetül annyit el kell mondanom, hogy tökéletesen egyet értek Woody Allen-nel, az igazi férfi Bogart-ban és egészen pontosan a Casablancában testesül meg, melynek példaként kell állnia mindenki előtt. És imádom, ahogy Allen mindezt a saját játékos, ám roppant intelligens módján viszi a vászonra, mely szinte biztosan még értékesebbé teszi Kertész Mihály munkáját, s talán felmenti az alól is, hogy csupán a világtörténelmi események (a Hitler-ellenes koalíció vezetői a bemutató után pár héttel pont Casablancában találkoznak) emelik ki a Bogart filmek sorából.

FilmMagazin / 85

KÖV. HÓNAP

A HOBBIT - AZ ÖT SEREG CSATÁJA Az előző részben azzal, hogy Tölgypajzsos Thorin és társasága visszaszerezték az otthonukat, felébresztették a szunnyadó sárkányt, Smaug-ot, aki a harmadik részben haragját Tóvároson vezeti le. Ennek tetejében Thorinnak is fejébe száll a megszerzett kincsek által kapott hatalom és nem veszi észre, hogy valami sokkal veszedelmesebb ellenség közelít a Magányos Hegy felé.

DUMB ÉS DUMBER KETTYÓ Húsz év telt el Dumb és Dumber feltűnése óta, ám a két hős ez idő alatt egy cseppet sem változott legalábbis ami az agyi kapacitásukat illeti. Dumb katatón állapotban, egy szanatóriumban múlatja az időt, mióta álmai asszonya elutasította, Dumbernek pedig sürgősen új vesére van szüksége. Mit ad isten, kiderül, hogy van egy felnőtt lánya - a tökéletes donor, akit már csak meg kell találnia. Miután Dumb bevallja, hogy két évtizedig megjátszotta magát, és valójában kutya baja, a nyerő páros hatalmas lelkesedéssel veti bele magát a családegyesítésbe. És ha ők egyszer útra kelnek, kő kövön nem marad.

86 / FilmMagazin