Filmmagazin2015április

KEDVES OLVASÓK! N

aiv módon azt hittem, hogy a májusi „ereszdelahajam” előtt (amikor is mozikba kerül a Bosszúállók: Ultron kora és az új Mad Max) még lesz időnk egyet szusszanni, ám – szerencsére – nem így lett. A hónap egy, a csapatunkat érintő változással kezdődött: nagy örömmel jelenthetem be, hogy mostantól a FilmMagazin borítójáért a CineStar grafikus-istensége, Nagy Zsolt felel. Első munkájával (pontosabban munkáival, hiszen hátsó borítónk is van) rendkívül elégedettek vagyunk, reméljük a ti tetszéseteket is elnyeri majd.

Az ehavi felhozatalból messze kiemelkedik A 44. gyermek című film, ami nemcsak a tavasz, de az év egyik legnagyobb meglepetése lett, ráadásul a hozzá kapcsolódó írásaink is rendkívül különlegesre sikeredtek. A 8 oldalas háttércikkünk azért, mert az a Verebélyi Tamás követte el, aki hosszú idő után tért vissza köreinkbe. (Tamást egyébként eddig Spike néven ismerhettétek, ám a GSO-n Guts1983 nickkel tevékenykedik, úgyhogy mostantól a magazinban is ezzel az álnévvel keressétek majd az írásait.) A kritikánk pedig azért említésre méltó, mert – köszönhetően a hazai forgalmazónak – egy nappal a hivatalos embargó lejárta előtt olvashatjátok, szóval a magyar netes sajtóban a Film– Magazin publikálhat először véleményt a filmről.

Fontos kiemelni még a Halálos iramban 7-et, hiszen jelen sorok írásakor már 800 millió dolláros bevételnél tart világszinten (pedig még 2 hét sem telt a bemutatója óta) és mindent összevetve egy roppant méltó búcsú lett a tragikusan elhunyt Paul Walker-től; valamint a Hétköznapi vámpírokat, ami sikeres állítja vissza a vérszívók (Alkonyat által) megtépázott hírnevét. Április 12-én pedig elrajtolt a Trónok harca 5. évada, így minőségi szórakozás várja azokat is, akik a zsebpénzüket (a jövő havi nagyágyúkra) félretéve a mozi helyett inkább a tévé előtt szeretnék eltölteni a szabadidejüket.

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell), Nagy Zsolt (Ghost990) Munkatársak: Bagi Levente (levinho), Bubán Attila (Atee007), Cseke Ákos (noxwill), Gombos Dániel (sirdani), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Jánvári Márk (Paulkemp), Kónya Sándor (Sanya08), Nagy Zoltán (nagyimacy), Oláh Róbert (orobertosays), Szabados Melinda (Veszják), Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Vígh Timi (Eprespuszedlee), Zsila Bence (zsebzsb) Segítőink: Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: GameStar Plus, Táblamagazin Weboldal: www.cinestar.hu Email: filmmagazin@project029.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk megjelenése: 2015. május 15.

2 / FilmMagazin

FilmMagazin / 3

EHAVI PREMIEREK

ÁPRILIS 2.

Keleti nyugalom - A második Marigold Hotel

Havannai éjszaka

Marie története

Halálos iramban 7

ÁPRILIS 9.

A Lazarus hatás

Drágán add az életed

A hírnév ára

Ne zavarjatok!

Fischer Iván

Toszkánai esküvő

Utam az iskolába

4 / FilmMagazin

ÁPRILIS 16.

A pláza ásza Vegasban

Julie kisasszony

Hó az édenkertben

A 44. gyernek

ÁPRILIS 23.

ÁPRILIS 30.

A hangok

Jack

Gemma Bovery

The Duke of Burgundy

Argo 2

Party Girl

Lámpagyújtogatók

Hétköznapi vámpírok A koporsóba zárt felvétel

Sam - Kismadár nagy kalandja

Adaline varázslatos élete

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

A HANGOK Ryan Reynolds hangokat hall és nőket sorozatgyilkol. Írta: Sanya08

E

z egy kicsi film. Nem ambícióit tekintve, hanem úgy egyébként: kis pénzből készült olyan emberek által, akiknek a nevei a szélesebb közönségnek nem mondanak túl sokat (nem rád gondolok, Mr. Reynolds) és amely film nagy valószínűséggel nem fog sok embert bevonzani a moziba.

Nem biztos, hogy ott lesz az éves toplistákon (látatlanban írom mindezt, hozzá kell, hogy tegyem), de az messziről látszik, hogy lelkes emberek készítették olyan nézőknek, akik nem viselkednek elutasítóan a filmes ínyencfalatok iránt.

A projekt már 2009-ben útnak indult (azaz hat éve), amikor is Michael R. Perry papírra vetette (szó szerint papírra, kis noteszba írta) a film forgatókönyvét. Vannak azok a dolgozatok, amik csak úgy hánykolódnak egyik íróasztal fiókjából a másik íróasztal fiókjáig, ezzel is így volt, ám közben még a „Feketelistára” is felkerült, mely a legjobb el nem ké-

6 / FilmMagazin

szült / elutasított forgatókönyveket tartalmazza. Perry forgatókönyve először Mark Romanek-hez került, aki a Robin Williams nevével fémjelzett Sötétkamra és a Ne engedj el! című remekművekkel vívott ki magának elismerést, ám ő passzolta a dolgot – hogy aztán az iráni származású rendezőnő, Marjane Satrapi figyelmét felkeltse a bizarr történet.

Satrapi neve önmagában talán nem a legismertebb, ám szemfülesebb filmrajongók tudhatják, hogy ő rendezte az Oscar-díjra jelölt Persepolis című animációs filmet (melyet egyébként saját graphic noveljéből készített). Perry irománya rövid idő alatt elnyerte a tetszését: legfőképpen az abszurditása vette le a lábáról és a tény, hogy képes volt empátiát kivívni egy tulajdonképpeni sorozatgyilkos irányába.

A film főszereplője, Jerry (Ryan Reynolds), egy gyári munkás, aki szeretne egy nőt (Gemma Arterton) levenni a lábáról, ám nehézségei

támadnak, amikor a fejében lévő hangok kvázi életre kelnek és folyton szövegelni kezdenek neki. Így válik két háziállata: a kutyája és a macskája saját elméjének jó és rossz oldalává, akik minduntalan próbálják megmondani, hogy mit tegyen, mit érdemes cselekednie. És sajnos ugye az ember nem mindig hihet a jobbik énjének.

Reynolds a fejében megszólaló összes hangnak – a rendezőnő eredeti elképzeléseivel ellentétben – saját maga kölcsönözte az orgánumát, hiszen így közelebbi viszonyban áll a valósággal: az ember, ha hangokat hall a fejében, inkább a saját hangjának elferdített verzióját hallja. Ekképp történhetett meg az, hogy míg Boscoe (a kutya) hangilag egy Billy Bob Thornton-ra hajazó, finom délvidéki gavallérra emlékeztet, addig Mr. Whiskers (a macska) erős skót akcentussal beszél (akihez az inspirációt a színész egy régi jó barátjától csente).

Az egyik jelenetben Gemma Arterton a Tökéletes hang sztárjával, Anna Kendrick-kel fakad dalra, a Knock On Wood című számot adják elő.

A VÁSZON RÉMEI Sorozatgyilkosok jönnek-mennek a gyöngyvásznon, és bizony akad közöttük olyan, aki még évek múltán is képes paráztatni minket. Hannibal Lecter a mai napig elbűvölő a kifinomult stílusával és úri modorával (amikor épp nem harapja le valakinek a valamijét), John Doe brutális igazságtétele az Úr nevében pedig továbbra is árnyalja a képet a Gonosz elleni harcot illetően. Az pedig, hogy Patrick Bateman két gyilkosság között könnybe lábadt szemekkel beszél Whitney Houston zenei munkásságáról, vagy Huey Lewis-ról, kiapadhatatlan és megunhatatlan forrásává teszi az elmeháborodott sorozatgyilkosok tárházát.

A karaktert illetően fontos szempontnak bizonyult még az is, hogy – amint azt már említettük – a főhőssel a néző szimpatizálni tudjon, sikerüljön megkedvelnie. A rendezőnő eleinte szkeptikus volt Reynolds-ot illetően (egy interjúban megemlítette, hogy első találkozásukkor megfogadta, ha Ryan késik, megleckézteti, ám 10 perccel hamarabb érkezett mindenkinél), ám elmondása szerint a tekintetében és a mosolyában meglelte azt, ami a figura sajátja.

Volt benne valami, ami egyszerre őrületet és szimpatikusságot sugallt és akkor tudta, hogy ő lesz a megfelelő színész Jerry eljátszására.

Más rendezők vélhetően számítógépes effektek garmadájára hagyatkoztak volna, ám Satrapi a kézműves eszközök mellett döntött, így ha egy levágott fejet látunk a hűtőben, vagy ha egy macskát látunk beszélni, akkor az valóban ott van és nem csupán gondos utómunka eredménye (na jó, fejet igazából nem vág-

tak le). Már csak ezért is érdemes fejet hajtani (értitek…) a rendezőnő munkája előtt.

Mindent összevetve egy rendkívül érdekes koncepciót sikerült összehoznia a stábnak, amit az igazán nagy nevek és a megfelelő promóció nélkül nagyon nehéz lesz eladni a nagyközönségnek. Ha viszont a film csak fele olyan jó, mint amilyen az alapötlet, akkor bizony fogunk róla még beszélni, nem is keveset. Így vagy úgy, Satrapi egy új és izgalmas hangnak tűnik, akire egész biztosan érdemes lesz odafigyelni.

Ha eddig nem tettük volna.

Stáblista Rendező: Marjane Satrapi Főszereplők: Ryan Reynolds, Olivier Bernet, Gemma Arterton Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: 2015. április 30.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

A LAZARUS HATÁS Az már rég rossz, mikor a felkérés úgy érkezik, hogy: „Nézd csak, milyen jó kis filmet találtunk neked.” Ha ehhez egy-két szmájlit is hozzátold a kedves megbízó, akkor garantáltan nem a Sundance Fesztivál idei nyerteséről vagy mondjuk a „Kovácsné kedvenc színészének akciófilmje, meztelen jelenetekkel” című műalkotásról kell értekezni… Írta: Kovácsné

A

zért ne törjünk pálcát azonnal A Lazarus hatás felett, hátha mégis jó film lesz (annak ellenére, hogy a Punnyadt Paradicsom weboldalon pl. 14 százalékocskát sikerült begyűjtenie a habzó szájú kritikusoktól). A történet eléggé emlékeztet a Kedvencek temetőjére (csak mókás háziállat-zombik nélkül), az Egyenesen át-ra (csak izgalmasabb sztárok nélkül) meg mondjuk a Re-animátorra (csak annak, illetve legfőképp az alapjául szolgáló novellának a tébolyodott humora nélkül). A Frankensteinre is emlékeztet, csak ennyire meg ne legyünk már nyilvánvalóak. Frank (Mark Duplass) és a menyasszonya, Zoe (Olivia Wilde) további lelkes tudósjelöltekkel karöltve elhatározzák, hogy

8 / FilmMagazin

feltámasztanak egy szerencsés elhunytat. Mindjárt első nekifutásra sikerül is újra működésbe hozni egy kutyát, és már épp publikálni akarnák a nem mindennapi eredményt, mikor az egyetem vezetősége tudomást szerez a dologról, és „Erre márpedig nem lehet OTKA támogatást bazírozni” felkiáltással elkobozzák az egész tudományos anyagot.

Miközben próbálják visszaszerezni a dokumentumokat, Zoe balesetet szenved és meghal. Frank ráveszi a többieket, hogy támasszák fel a nőt, és innentől a dolgok még rosszabbra fordulnak: a team és a Zoe-ra immár csak külsőleg emlékeztető, bebikázott, ám valójában megboldogult hölgyemény ott maradnak öszszezárva a laboratóriumban.

Mi lehet ennél sablonosabb, kérdezhetnénk, és csakugyan. No de ne essünk pánikba csak azért, mert egy történet sablonos, ott volt például a több tízezer éves sablonokra épülő Csillagok háborúja, oszt tessék. Nyilván A Lazarus hatásban nem lesznek döbbenetes technikai megoldások, de hátha megmenti valamilyen csavaros fordulat, a telivér színészi játék, vagy éppen a pompás rendezés…

A csavaros fordulatot nyilván akkor sem részletezhetném az előzetesben, ha túl sokat tudnék róla, de a pszichológiailag ihletett nézők megnyugodhatnak: igen, lesz utalás rejtélyes gyerekkori traumákra. Hatodik érzékiséget nem kell várnunk, még akkor sem, ha azért az alkotók

Olivia Wilde saját bevallása szerint imádja a horrorfilmeket, legnagyobb kedvence pedig Stanley Kubrick-tól a Ragyogás.

állítólag igyekeztek a lehető legtöbbet kihozni az anyagból. Persze beszédes lehet az is, hogy Jason Blum producer (akinek pedig a produkciós cége olyan filmeket is maga mögött tudhat, mint 2014 egyik legjobbjának titulált Whiplash) azt találta mondani a szájával, hogy A Lazarus hatás legeredetibb újítása a klasszikus Frankensteinhez képest az, hogy szörny helyett egy dögös, okos nő van benne. (Frankenstein menyaszszonya már 1935-ben dögös volt, okos persze nem, de ez mondjuk akkoriban a főhősnőkre amúgy sem volt jellemző.) Nem kevésbé beszédes, ha egy film saját sajtóanyaga háromnegyed részben azokat az eseteket részletezi, amikor valakit halottnak nyilvánítottak, aztán az illető egyszer csak kipattant a koporsóból (kellemetlenebb esetekben felült a boncasztalon). A forgatókönyvet egyébként Luke Dawson és Jeremy Slater írták, az előbbi egyetlen eddigi terméke a paradicsomvonalon nagyon kemény 7%-kal döngető Árnykép című horror, utóbbi pedig állítólag a legtehetségesebb azon forgatókönyvírók közül, akik az istennek se képesek elérni, hogy megfilmesítsék a műveiket, a szintén idén bemutatásra kerülő Fantasztikus négyes lesz az első elkészült filmje.

A telivér színészi játékkal kapcsolatban olyan jellegű félelmeim vannak, hogy isten bocsássa meg nekem, de hírből sem hallottam még a főszerepet játszó Mark Duplass-ról, és attól sem lettem sokkal okosabb, hogy fellapoztam a virtuális kezemmel az IMDb-t. Olivia Wilde-ot nyilván sokkal többen ismerik, és fizikai attribútumai kapcsán komoly rajongótábora van hazai körökben is, de (immár a második megbocsáthatatlan bűnöm…) nem tudok olyan filmet mondani, amiben ne totál ugyanazt játszotta volna, totál ugyanazzal az arccal, mint az összes többiben. Igazság szerint az egész szereposztásból csak Ray Wise volt ismerős, ő is csak azért, mert ő volt Leland Palmer a Twin Peaks-ben.

(Aki nem tudja, miről beszélek, örüljön, hogy nem az én korosztályomba tartozik, miközben én szomorkodom, mert valószínűleg az összes többi színészről is tudnék mondani valamit, ha az úgynevezett fiataloknak készülő sorozatokat ismerném.

Hát ez szomorú, most hogy így belegondolok.)

A rendezés feladatát David Gelbre bízták, aki eddig egy teljes estés filmet rendezett, a Sushiálmokat, ami ugyan egy valóban igen különleges és eltalált film, de a horrorthriller világától kissé messze esik.

A külföldi kritikusok nagyon nem szerették A Lazarus hatást (egyikük valami olyasmit nyilatkozott, hogy nyugodtan halna meg, ha valaha is rájönne, mi a fenéért volt szükség erre a filmre), és nekem sincs rá okom, hogy különösebb várakozással tekintsek elébe. De ki tudja.

Döntsenek a kedves nézők, aztán majd ugorjanak át hozzánk és meséljék el, milyen volt.

Stáblista Rendező: David Gelb Főszereplők: Evan Peters, Olivia Wilde, Mark Duplass Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2015. április 9.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

ARGO 2

Mit kíván a magyar nemzet? Argo-folytatást, hát mi mást? Írta: Sanya08

S

kandálja már évek óta a magyar nép, hogy nincs is másra szükségünk csak arra, hogy Balog Tibi és bandája újra rendet tegyen ebben az elkanászodott világban. Hogy Pszicho előhúzza méretes stukiját, hogy Kovács Lajos fiatalokat megszégyenítő mutatvá-

10 / FilmMagazin

nyokat hajtson végre, és hogy újra szóljon a hazai hatlövetű.

Megannyi, problémával telített időszakot élt meg a stáb az első csapótól az utolsóig. Pénzhiány, ötlethiány, fejlesztési idő, hátrányos forgatási körülmények és egyéb állatfajok övezték ezt a közel hétéves

folyamatot, melynek eredményét Árpa Attila (a film rendezője) a Magyar Filmhét alkalmából tartott sajtótájékoztatón a következőként jellemzett: „Baszott jó lett.”

A folytatás gondolata már 2008ban napirendre került a rendezőnél, ám maga az ötlet nem bizonyult túlságosan minőséginek és életképesnek, így gyorsan a kukában landolt mindenestül. Nem túl ritka az, hogy egy folytatást összecsapnak az első rész sikere láttán és egy, az eredeti újramelegített változatát kínálják a néző felé – ezt igyekszik elkerülni Árpa Attila, hiszen állítása szerint a folytatáshoz a létező legjobb sztorit és forgatókönyvet szerették volna produkálni. Kiindulva a fenti kijelentéséből, sikerült nekik. Érdekes egyébként, hogy bár az első rész befejezése meglehetősen nyitottnak bizonyult, ez az intencióinak ellentmondott. Csupán a pénzhiánynak köszönhető, hiszen nem tudták leforgatni az eredetileg utolsónak ter-

Bár a stábban jó pár idősebb színész is jelen volt, az akciójeleneteket mégis kaszkadőrök segítsége nélkül vették fel.

vezett, Egyiptomban játszódó jelenetet, épp ezért merült fel komolyabban a gondolata annak, hogy folytatódjék a show.

Vessünk egy pillantást a hivatalos szinopszisra: Balog Tibi (Kovács Lajos) és bandája (Scherer Péter, Bicskey Lukács, Kiss József) tíz év után sem lett okosabb. Továbbra is pitiáner, suttyó bűnözők, akik nagymenőknek hiszik magukat és a nagy lóvéra vágynak. Egy japán szindikátus árnyékembere (Kulka János) balszerencséjére pont Tibiéket bízza meg egy felbecsülhetetlen értékű adathordozó megszerzésével. Tibiék vajmi keveset értenek az IT világához, ezért egy számítástechnikatanárt (Bán János) visznek magukkal a lehetetlennek tűnő műveletre.

A bajt a roma maffia feje (Nagypál Gábor) fokozza, aki egy régi ügy miatt elégtételt akar venni Tibin. A hajsza során Tibiék, mindezeken túl, japán bérgyilkosokat és a szlovák hadsereget is magukra haragítják, így az esélyük arra, hogy a nagy zsével Malibu tengerpartjára szökjenek, radikálisan csökken. De aki Tibit alábecsüli, annak annyi. Mert

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

BICSKEY LUKÁCS (1961-2015) Nem sokkal a film premierje előtt, április 8-án hajnalban érkezett a hír, miszerint elhunyt Bicskey Lukács, Pszichó. A színészt betegsége miatt már hosszú ideje kórházban kezelték, tavaly november óta a színházi munkáit sem tudta vállalni, az utolsó hetekben pedig 40 kilóra fogyott és hosszú haját is elvesztette. Ő volt az amerikai filmekben legtöbbet foglalkoztatott magyar színész, szerepelt többek között Christopher Lambert, Donald Sutherland, Ornella Muti, Tom Berengerés Whoopi Goldberg mellett. Karakteres arcfelépítése miatt többnyire a gonosz szerepeket vonzotta, de tehetségét bizonyítja, hogy a színház-világában leginkább Shakespeare-színészként ismerték, olyan eljátszott szerepekkel, mint például Rómeó, vagy Macbeth. Hangját pedig szinte mindenki ismeri, hiszen ő hallható a Baljós árnyakban Jar Jar szerepében. Nyugodjék békében!

12 / FilmMagazin

Tibi „megoldja okosba”.

A főszereplők mellett (Kovács Lajos, Scherer Péter, Bicskey Lukács, Kiss József és Oszter Sándor) láthatjuk a filmben Kulka Jánost (érdekesség, hogy a film nyolcvan százalékában japánul beszél) és Bán János Jászai Mari-díjas színművészt is. A rendező elégedettséggel beszél a szereposztásról, köztük Kulkáról, akinek a „megszerzése” nagy örömmel töltötte el őt. És ha Mágenheim doktor nem elég valakinek a garantált szórakozáshoz, akkor itt van még pár név a teljesség igénye nélkül: Kassai Ilona, Bánfalvy Ági és Csuja Imre mellett Nagy Feró és Ivo Gogal is tiszteletüket teszik a magyar akciókomédiában.

Az előző részben elhalálozott Tysont is visszahozták a film alkotói, fejlövés ide, fejlövés oda. Hogy miért? Hogy hogyan? Egyrészt, nem tudták elképzelni a második részt a karakter nélkül, másrészt pedig mivel a figura alapvetően síkhülye, az agya pedig pirinyó, a golyó simán elsüvített mellette anélkül, hogy túlságosan károsította volna őt. Nem túl eredeti? Végül is John Woo is visszahozta Chow-Yun Fat-et a Better Tomorrow folytatásába úgy, hogy írt egy ikertesót a karakternek.

Csak mert a film egyszerűen elképzelhetetlen Fat coolsága nélkül. Az pedig most marginális, hogy a kettő nem ugyanaz a tészta.

A film nemzetköziségének érdekében a film egyik kulcsfiguráját egy koreai színésznő, bizonyos Young-

Akik a film „durvaságát” akarják belőni, azoknak megsúgjuk, hogy 16-os karikát érdemelt ki a korhatárbizottságtól.

Shin Kim (A halász és a felesége) játssza. Persze nem csak ezért: itthon nem találtak olyan színésznőt, akinek megfelelő „manga arca” van és emellett nem állnak tőle távol a küzdősportok.

Az Argo 2 két Emmy-díjas stábtaggal is büszkélkedhet: Christopher Vitt operatőrrel és Homonnay Gábor jelmeztervezővel, akinek a nevével a Borgiák című sorozat stáblistáján találkozhattunk.

Mint említettem, egészen fáradságos út vezetett a projekt megvalósulásáig: Árpa Attila és csapata először – sikertelen – kísérletet tett arra, hogy közösségi finanszírozás segédletével keresse meg a forgatásra szükséges költségvetést (sokatmondó kudarc, úgy tűnik, az amerikai közönséggel ellenben a hazai rajongók már nem nagyon mozognak, ha nekik kéne összekaparni kedvenc folytatásukra a kellő összeget), majd különféle vírusvideókkal támadtak. Beletelt egy kis időbe, mire összeszedték magukat és megtalálták a végleges stábot, melyről azonban a rendező nem nyilatkozott teljesen elégedetten. Tekintve, hogy a hazai filmgyártás az elmúlt pár évben elkezdett feljebb kapaszkodni, argóék kicsit elcsúsztak a dolgokkal, sokan pedig elfoglaltak lettek, mire megkezdődtek a munkálatok. „Egy B-csapattal kellett megcsinálnom életem legnehezebb filmjét” – mondta Attila. A gördülékenynek nemigen nevezhető forgatás kemény 33 napon át tartott, melynek

során a Tejesembert alakító Oszter Sándor kis híján otthagyta a fogát egy komisz gázpalacknak köszönhetően. Veszélyes akciónak persze a film maga se lesz híján: pirotechnikailag a híresztelések szerint odatették magukat a fiúk; robbanásokon kívül pedig lesz itt minden, ami láttán egy rajongónak összefut a szájában a nyál. Üldözések, lövöldözések, erőszak, minden, ami kell és semmi, ami nem. Üdvös tényező, hogy a filmben megjelenő nagyszabású, látványos akciók mind élesben készültek, ugyanis nem engedhették meg maguknak azt, hogy túl sokat trükközzenek és CGI-t, illetve egyebet használjanak. Itt érdemes megjegyezni azt, hogy a Honvédelmi Minisztériummal létrejött együttműködés folyamodványaként egy – magyar filmben eddig nem látott – harci járművet is megcsodálhatunk.

Jelezvén, hogy Árpáék nem szarral gurigáznak. Ki tudja, ha így folytatja, talán ő lesz a magyar Michael Bay. Nem csoda, hogy igazi játszótérként tekintett a film forgatására, ugyanis minden olyan látványos akcióelemet felhasznált, amit csak szeretett volna: a legváltozatosabb járműveket, tankokat, fegyvereket. Ráadásként még egy házat is felrobbantottak, aminél szintén kerülték a számítógépes effekteket, csak egy picit kiegészítették a látványt utómunkával.

A film mindössze 434 millió forintból készült, mely összeget igyekeztek nem túlszárnyalni, bár ez sokszor azzal járt, hogy le kellett faragni

a forgatókönyvből és vissza kellett fogni az alkotók fantáziáját. Azért mégis, igyekezték maximálisan kihasználni a rendelkezésükre álló pénzösszeget és kihozni belőle azt, amit ki lehet. És akkor itt jegyezném meg azt, hogy a stáb így is igyekezett kellően nemzetközire fogni a dolgot, és Miami-ban is forgatott. És hogy mi a helyzet a zenével? Árpa Attila szerint az első rész gyengélkedett ilyen téren, ám most igyekszik kijavítani ezt a hibát. Ennek köszönhetően nem csupán a Kerekes Band muzsikája csendül majd fel, de Tankcsapdára is rázhatjuk a fejünket (akik az Igazi hiénák című dalukat írták a filmhez, melynek klipjét Árpa Attila dirigálta), illetve a Ganxsta Zolee és a Kartell által jegyzett dallamok is jótékonyan fogják szaggatni hallójáratainkat, míg a vásznon az „igazi magyar hősök” legújabb kalandjai zajlanak. Mi, nézők, elöljáróban pedig reménykedünk abban, hogy egy valamirevaló magyar akció-komédia készül, mely azoknak is nagy élvezetet ad, akik nem feltétlen voltak az első rész elkötelezett rajongói.

Stáblista Rendező: Árpa Attila Főszereplők: Kovács Lajos, Scherer Péter, Bicskey Lukács Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. április 30.

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

A 44. GYERMEK 14 / FilmMagazin

Az MGB a KGB egyik elődje volt, egészen addig, amíg az állambiztonsági- és belügyminisztérium össze nem olvadt.

A

44. gyermek című pszichológiai thriller a sztálini Szovjetunió rendkívül szigorú és félelemmel átitatott diktatúrájának idején játszódik. A különösen izgalmasnak és felkavarónak ígérkező, nagyszabású műremek origójában a lelkiismeretes, árvából háborús hőssé emelkedett MGB-s (Állambiztonsági Minisztérium) ügynök, Leo Demidov (Tom Hardy) áll, akit élete talán legnehezebb feladatával bíznak meg: kémkednie kell a felesége után, valamint folyamatosan jelenteni róla a feletteseinek. Azon okból kifolyólag, mert amikor szadista kollégájával, Vasil-lal (Joel Kinnaman) elkapják a kémkedéssel gyanúsított Anatoly Tarasovich Brodsky-t (Jason Clarke), az „áruló” férfi Leo feleségét, a tanárként dolgozó, gyönyörű Raisa-t (Noomi Rapace) nevezi meg bűntársaként. A helyzet tovább bonyolódik, hiszen brutális gyilkosság történik: a vasúti síneknél rátalálnak egy különös kegyetlenséggel megcsonkított gyermek hullájára. Bár a bizonyítékok másra utalnak, Leo a fiú apjának, az MGB-s ügynök Alexei Andreyev-nek (Fares Fares) gyilkosság helyett balesetként könyveli el az ügyet, mert a sztálinista felfogás szerint „a Paradicsomban nincs bűn”, továbbá ez a fajta dekadencia a nyugat ópiuma. A Titkosrendőrség

megbízott tisztje, a szovjet rendszer büszkesége, a szakadárokat elfogó sztárnyomozó megtagadja a parancsot, felesége feladását, de a hatalommal nem lehet dacolni, így az MGB-s parancsnok Major Kuzmin (Vincent Cassel) Volsk elhanyagolt ipari városába száműzi a házaspárt, akiket árulónak titulál. A rangjától megfosztott Leo egy egyszobás élettérbe kerül, és Raisa-val hamarosan rádöbbennek, hogy több tucat holtan talált fiú szenvedett szinte ugyanolyan szörnyű „balesetet” a

vasúti síneknél, mint Alexei fia. Leo nyomozásba kezd, de amint egyre mélyebbre ás az ügyben, kinyílik a szeme is: egy módszeres és kegyetlen sorozatgyilkossal van dolga.

Azonban nem adja fel. Megfogadja, hogy kézre keríti a gyilkost, mindenáron. A kegyvesztett igazságszolgáltató összefog Mikhail Nesterov tábornokkal (Gary Oldman), hogy egyesített erővel eredjenek a gyilkos nyomába. Visszaszöknek Moszkvába nyomozni, és hamarosan Vladimir Malevich-re (Paddy Considine),

Egy látványos kosztümös thriller hatalomról, szeretetről, árulásról és gyilkosságról. Igazi ínyencség, amit a műfaj rajongóinak semmi esetre sem szabad kihagyniuk! Írta: Guts1983

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR a szelíd modorú gyári munkásra kezdenek gyanakodni. Az igazság felfedésében és munkája végzésében Leo-t akadályozza megrögzött riválisa, a pszichopata Vasili, aki volt kollégáját mindenképpen szeretné megbuktatni, mielőtt elfognák feleségével és Nestorov tábornokkal a gyerekgyilkost, akinek nincs helye Sztálin elvileg bűnözésmentes kommunista társadalmában. Megkezdődik tehát az életre-halálra szóló macska-egér párharc, az ország történetének leghírhedtebb pszichopatája és tömeggyilkosa ellen, amely konfliktus intenzíven teszi próbára az igazságért küzdők lelki erejét, miközben átélik és megtapasztalják az akkori kommunista állam szinte minden pokoli bugyrát.

A filmhez az alapot Tom Rob Smith regénytrilógiájának 2008-ban publikált első felvonása, A 44. gyermek című regény szolgáltatta. A mű

16 / FilmMagazin

kényes témákat feszegetett, tabukat döntögetett, mellbevágó őszinteséggel, miközben rávilágított az akkori szovjet-éra jellemző beállítottságú struccpolitikájára, miszerint a nagy CCCP-ben „nem lehet bűnözés.” Az elsöprő lendületű és letehetetlen regény húsbavágóan szól az akkori kor paranoiáiról, az oktatási rendszerről, a titkosrendőrségi apparátusról, az árvaházakról, a pszichiátriai intézményekről, és az elfojtott homoszexualitásról. „Azt szeretem a detektívtörténetekben, hogy rengeteget elárulnak arról a korról, amelyben játszódnak, sok minden kiderül a társadalomról – állítja Smith. – Ha meg akarunk érteni egy országot, először is meg kell néznünk, hogyan működik ott a rendőrség.” A 36 nyelvre lefordított, kirobbanó sikerű, nemzetközileg is méltatott és elismert mű 17 rangos jelölést kapott, amelyből hetet díjra is váltott.

Joel Kinneman-t a rendező hozta a projektbe, hiszen szerepelt az Instant dohányban is, bár inkább a Gyilkosság c. sorozatból lehet ismerős.

FROM RUSSIA, WITH LOVE Ha felkeltette az érdeklődésedet a téma, vagy csak szeretnéd valamivel elütni az időt a film premierjéig, akkor ne keresgélj tovább. Íme három Oroszország-tematikájú thriller, amiben garantáltan nem fogsz csalódni!

OROSZORSZÁGBÓL SZERETETTEL (1963) Kezdjük is mindjárt egy James Bond filmmel, amelyet a franchise legjobbjaként tartanak számon a kritikusok.

Az Oroszországból szeretettel egy igazi hidegháborús kémtörténet, annak minden feszültségével és – mai szemmel nézve – komótosságával. A SPECTRE most nem nagyhatalmakat akar egymásnak ugrasztani, hanem egy csellel meg akarják szerezni a Lektor kódfejtőt (ebben jól tetten érhető Fleming Enigmás múltja), ehhez pedig bevetnek egy volt KGB-ügynököt, Rosa Klebb-et, valamint egy bérgyilkost, Donald “Red” Grant-et. Velük pedig csak James Bond veheti fel a harcot…

GORKIJ PARK (1983) Témáját és hangulatát tekintve ez a film áll a legközelebb A 44. gyermekhez. A moszkvai Gorkij Parkban három felismerhetetlenségig megcsonkított holttestet találnak: két férfiét és egy nőét, akiknek az arcát a teljesen szétroncsolták, az ujjaikat pedig levágták. Az ügyet a becsületességéről elhíresült Arkagyij Renko kapja, ám a nyomozását több tényező is hátráltatja. Például hogy a KGB-s felettese folyamatosan akadályozza a munkavégzésben, mintha az igazságot nem kideríteni, hanem eltusolni akarná. Pedig a szálak egy része a szovjet vezérkar irányába mutat, de pár külföldi turista (?) is furcsán kezd viselkedni…

VADÁSZAT A VÖRÖS OKTÓBERRE (1990) Jack Ryan, Tom Clancy világhírű regényalakja eddig ötször szerepelt a nagyvásznon, legutóbb Chris Pine alakításában az Árnyékügynök alcímű epizódban. A legjobb Jack Ryan-film ugyanakkor nem ez, hanem az 1990-ben készült Vadászat a Vörös Októberre, amit mindenkinek látnia kell, aki egy kicsit is rajong a techno-thriller műfajért. A Vörös Október a legjobban felszerelt szovjet tengeralattjáró, ami ismeretlen okokból kifolyólag az amerikai partok felé tart. Az USA természetesen háborús fenyegetésként értelmezi a dolgot, nem tudva a háttérben meghúzódó összeesküvésről.

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

Smith regényét valóban megtörtént eset inspirálta. A korai Szovjetunió és egyben a világ egyik legbrutálisabb sorozatgyilkosa, Andrei Romanovich Chikatilo, vagy más néven a rettegett Rostovi Rém, aki 1978 és 1990 között gyilkolt, főleg gyermekeket, akiket különös kegyetlenséggel megerőszakolt és megcsonkított. A gyilkosságok nagy részét a rostovi területen követte el, de gyilkolt Ukrajnában és Üzbegisztánban is. A többek között impotenciával és számos frusztrációval küzdő kommunista ideológiát valló Chikatilo 1963ban frigyre lépett Feodosia Odnache-csel, akitől két gyermeke született: 1964-ben egy lánya, Ludmilla, majd négy évvel később, 1969-ben egy fia, Yuri. 1970-ben levelezőszakon diplomát szerzett a Rostovi Egyetemen. Pályája kezdetén tanár volt Novoshakhtinsk városában, ahol orosz nyelvet és irodalmat tanított. 1973-ban követte el első zaklatását 15 éves diákja ellen. Az iskola vezetése elküldte az intézményből, de 1978-ban Shakhty városában

18 / FilmMagazin

ismét pedagógusi munkakörben tevékenykedett. A zaklatások és molesztálások itt is megmutatkoztak, több ízben is, így 1981-ben menesztették, de még ebben az esztendőben állást talált egy rostovi építőipari cégnél. 1978. december 22-én ölte meg első áldozatát, a mindössze kilenc esztendős Yelena Zakotnova-t. A fiatal kislányt még 52 megerősített áldozat követte (maga Chikatilo 56 rémtettét ismerte be, a szervek szerint ennél viszont több, akár 65 áldozata is lehetett), majd 1990. november 20-án letartóztatták, végül számos tárgyalás után 1994. február 14-én a novocserkasszki börtön hangszigetelt cellájában golyó általi halálra ítélték. Többször is szabadlábra helyezték, és a tárgyalási tortúra is kitűnően példázza az akkori kor ideológiai berendezkedését, miszerint a Szovjetunió egyszerűen hallani sem akart olyanról, hogy a birodalmában efféle erkölcsi fertő létezhet, hiszen a vezérkar elmondása szerint az a kapitalisták kiváltsága, gyengesége. Tehát a

rendszer nem vett (vagy nem akart) tudomást (venni) Chikatilio tetteiről, és ennyi rémes bűncselekménynek kellett megtörténnie ahhoz, hogy a szovjet vezetés szeméről lehulljon a szemellenző, és büszkeségüket félretéve meglássák az igazságot, egy olyan korban, ahol a rendszer hanyagsága és diktatórikus berendezkedése sok jó embert nyomorított meg, és nem csak a szó pejoratív értelmében.

Ahogyan az az ilyen történeteknél lenni szokott, Chikatilo rémtettei sem kerülhették el a filmvászonra való adaptálást. Az ügy legismertebb filmes feldolgozása az HBO által 1995-ben készített X polgártárs (Citizen X) című alkotás. A filmben Andrej Chikatilo-t Jeffrey DeMunn alakította, a nyomozásban valóban kulcsszerepet játszó rendőrök (Mihail Fetyiszov és Viktor Burakov) szerepét pedig Donald Sutherland, illetve Stephen Rea játszotta. Az alkotás különlegessége, hogy teljes egészében Magyarországon forgatták. A vasútállomáson zajló jelenete-

A 44. gyermek Tom Rob Smith regénytrilógiájának első része, a folytatások A titkos beszéd és a Hatos ügynök címmel jelentek meg.

>>

A KÉSZÍTŐKNEK OLYAN SZÍNÉSZRE VOLT SZÜKSÉGÜK, AKI ÉRZELMILEG ÉS FIZIKAILAG IS ALKALMAS A KOMPLEX FŐHŐS ELJÁTSZÁSÁRA: VISSZAFOGOTT DRÁMAI PILLANATOKNÁL ÉPPÚGY HELYTÁLL, MINT BRUTÁLIS AKCIÓJELENETEKNÉL ÉS ERRE TÖKÉLETES VÁLASZTÁS VOLT A SZÁMUKRA HARDY. << ket például a hatvani pályaudvaron vették fel, de kisebb képsorokat Budapesten és Nagymaroson is rögzítettek. Az X polgártársat követte még ebben a témában a 2002-es Evilenko című angol-olasz koprodukcióban készült thriller, amelyben Chikatilo-t Malcolm McDowell alakított, de feltűnt még a vásznon Marton Paul Csokas (Csokás Márton), új-zélandi színész is. Ez a fajta adaptáció kissé más nézőpontból próbálta bemutatni a valós események inspirálta történetet, így pár ponton eltért az X polgártárstól, ám sem kritikailag, sem bevételileg nem lett olyan sikeres, mint elődje.

Smith regénye többek között Ridley Scott figyelmét is felkeltette, aki szintén a szerző rajongói közé tartozik és 2009-ben sikerült lecsapnia a megfilmesítési jogokra. Scott-ot lenyűgözték A 44. gyermek összetett karakterei és nagyszabású cselekménye, és 9 évvel a film bemutatója előtt találkozott a regény írójával a londoni főhadiszállásán. „Elég szürreális élmény volt – meséli Smith. –

Korábban azt gondoltam, hogy ez a könyv még kiadásra sem kerül, erre ott ültem Ridley Scott irodájában, egy méterre egy Gladiátor kardtól és egy Alien kelléktől. Ridley pedig tele volt remek ötletekkel a filmhez.”

Scott eleinte maga akarta rendezni A 44. gyermeket, de aztán meglátta a svéd Daniel Espinosa 2010-es thrillerjét, az Instant dohányt – amely a svéd filmtörténet legjövedelmezőbb filmje –, és egyből világos lett számára, hogy Espinosa kiválóan ért az akciójelenetekhez és a stílusos vágáshoz. Többek között a 2012-ben debütált és sikeresnek mondható Védhetetlen című akciókrimit is neki köszönhettük, Denzel Washingtonnal, valamint Ryan Reynolds-cal a főszerepben.

A 44. gyermek főszerepében napjaink egyik legfoglalkoztatottabb, és generációjának egyik legkiválóbb művésze, Tom Hardy látható aki azzal hívta fel magára a stáb figyelmét, ahogyan megformálta Christopher Nolan Batman-trilógiájának záró akkordjában a Denevérember e-

gyik leghatalmasabb nemezisét, Bane-t. Hiszen, hogy elmeséljék ezt a tényleg nagyszabású történetet, a filmkészítőknek olyan színészre volt szükségük, aki érzelmileg és fizikailag is alkalmas a komplex főhős eljátszására: visszafogott drámai pillanatoknál éppúgy helytáll, mint a brutális akciójeleneteknél. Olyasvalakit kerestek, aki finom eszközökkel képes megjeleníteni a nyomozó belső konfliktusait, miközben emberséget keres egy embertelen szituációban, és erre tökéletes választás volt számukra Hardy, akit állítása szerint maga a forgatókönyv és karakterének morális komplexitása győzött meg arról, hogy részt kell vennie a munkában. A színész emellett örömmel forgatott újra Noomi Rapaceszal, akit a Piszkos pénz készítése során ismert meg.

Noomi Rapace-t a nézők Stieg Larsson világsikerű bestselleréből, a Millenium-trilógia skandináv változatából ismerhetnek, amiben a rebellis habitusú és különc megjelenésű Lisbeth Salander-t alakította. Ridley

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR Scott akkor vetette fel Rapace-nak A 44. gyermek ötletét, amikor Los Angelesben beválogatta Prometheus című sci-fi eposzába. Amikor a színésznő megtudta, hogy Espinosa rendezi majd a filmet, boldogan vállalta a munkát, különösen, hogy ismét együtt dolgozhatott Hardy-val. A szelíd Raisa Demidova megformálásával Rapace látványosan eltávolodik attól a szereptől, amelynek nemzetközi hírnevét köszönheti. A tetovált lányban ugyanis kőkemény figurát játszott. A szerepe kedvéért Rapace megpróbálta elképzelni azt, hogy a sztálini rezsim polgárai milyen paranoiában voltak kénytelenek élni az életüket.

Mellettük feltűnik a vásznon Gary Oldman is, aki A 44. gyermekben Mikhail Nesterov tábornokot játssza, és a férfiben számos olyan morális kompromisszum megtestesül, amit a sztálinista korszakot túlélni kívánóknak vállalnia kellett. „Ebben a társadalomban olyan intenzív érzelmi, pszichológiai és fizikai terror volt, hogy egy Nesterov-hoz hasonló alaknak nem maradt más választása, el kellett fordítania a fejét” – magyarázza a színész. A szovjet rendszer hivatalosan nem engedélyez olyan gonosz kapitalista dolgokat, mint a gyilkosság és a prostitúció, így Leo és Nesterov úgymond morálisan és érzelmileg is kényszerzubbonyba kerül. Ha valakinek a gondolkodása egy kicsit is eltér a pártideológiától, Sztálin félreállíttatja, és Nesterov-val is pontosan ez történt, amikor száműzték Vosk vidéki falujába. Mire Leo megérkezik Vosk-ba, Nesterov már hozzászoktatta magát a gondolathoz, hogy a helyi erőknél korlátozott kapacitása lesz. „Ebben

20 / FilmMagazin

KORHŰ ÖLTÖZETEK Nyolc Oscar-jelöléssel és egy díjjal a Szoba kilátással című filmért, a jelmeztervező Jenny Beavan már bőséges tapasztalatot szerzett angol kosztümös drámákkal, többek között a Sherlock Holmes és A király beszéde című filmekkel. Ezúttal azonban új kihívás várt rá, amikor a szovjet éra világát kellett újrateremtenie A 44. gyermek számára.

Amint meghatározta, milyen megjelenést szeretne a civil karaktereknek, Beavan átkutatta az internetet, hogy találjon egy régi, ruhákkal teli raktárépületet. Aztán bevonta a munkába a jelmezszakértő Joanna Weaving-et és cseh csapatát, hogy igazi viseltes kinézetet adjanak a ruháknak. A Leo, Vasil és kollégáik által hordott katonai egyenruhák elkészítéséhez Beavan egy lengyel gyártó segítségét kérte.

a faluban már nem látják Moszkva vigyázó szemei – mondja Oldman, akinek korábban is volt már dolga morálisan komplex figurákkal, például a Suszter, szabó, baka, kém hidegháborús thrillerében. – Nestorov szépen befészkelte magát a faluba.

Ott van neki a helyi közösség, a családja és az emberei. Leo felbukkanása mindezt fenyegeti. Amikor Leo elmagyarázza neki, hogy azt a gyilkost próbálja előkeríteni, aki fiatal fiúk holttestét hagyja a vasúti síneknél, Nesterov – aki több gyermek apja – összeszedi magát. Leo felkelti a lelkiismeretét.”

A 44. gyermek tizenöt hetes forgatására 2013 nyarán került sor Csehországban, ahol Prága szolgált a hidegháborús Moszkva „dublőrjeként”. A főváros gyönyörű Nemzeti Színháza és Rudolfinum nevű neoreneszánsz koncertterme remek helyszínnek bizonyult azokhoz a jelenetekhez, amelyekben az MGBügynökök a feleségeikkel nézik a Hattyúk tavát, amit a moszkvai Bolshoi Ballet társaság ad elő. A kétszeres Oscar-jelölt látványtervező, Jan Roelfs felügyelte a 125 díszlet

A könyv vászonra adaptálása annak a Richard Price-nak a munkája, aki a Drót című sorozatért is felelt, ilyen téren tehát nem lehet probléma.

elkészítését Prága híres Barrandov stúdiójában. Espinosa a Cseh Filmalappal és Roelfs-szel együttműködve a lehető legtöbb hiteles helyszínt használta a forgatáshoz. „Prágában és a Cseh Köztársaságban vegyül a legjobban az ötvenes és hatvanas évek szovjet építészeti stílusa, ráadásul egy órára a városközponttól, nem beszélve arról, hogy a helyi stáb rendkívül tapasztalt” – állítja Adam Merims, a film egyik producere. Moszkva városi pompájának remek ellenpontjaként szolgál Vosk sivár faluja, ahol a száműzött Leo és Raisa megismeri Nesterov-ot. A Beaven által „kísérteties, mocskos ipari telep”-ként jellemzett Vosk az a senkiföldje, ahová a rendszer ellen lázadókat büntetésből száműzik, mert képtelenek voltak behódolni a kommunista párt ideológiájának.

Az Espinosa Védhetetlen című filmjét is producerként jegyző Merims már a forgatás kezdetekor tudta, hogy a rendező szeret eredeti helyszíneken dolgozni. „Daniel nagyon szereti a helyszíni forgatást, szerinte ez pozitív hatással van a színészekre és a stábra egyaránt – mondja – „És az egyes helyszínek egyedi hangi világát is fontosnak tartja.” Kulcsfontosságú lett tehát, hogy megtalálják azt a helyszínt, amely tökéletes mása lehet a regénybeli Vosk-nak. A filmkészítők több mint 50 helyet jártak be Prága környékén. Végül Králuv Dvur városára esett a választásuk, amely egy hatalmas, 163 éve működésben lévő acélüzemnek ad otthont. „Arra gondoltunk, ebből az üzemből lehetne maga a város – mondja Merims.

– Az érc szállítására szolgáló síneket és a súlyos fémszerkezeteket használtuk fel a filmbeli vasútvonal megépítéséhez.”

A Moszkva és Vost között ingázó Leo és Raisa közel 800 kilométert utaznak zsúfolt vonatokon. Hogy hitelesebbé tegyék a páros utazgatását, a filmkészítők felhasználták a „Nagy B” nevű gőzmozdonyt, amelyet 1928-ban építettek, és legfeljebb 31 mérföld per órás sebességre képes. A pályaudvaros jelenetek során látható továbbá a „Német Lány”, egy működésben lévő gőzmozdony, amelyet még a Wiener Lokomotivfabrik gyártott 1944-ben. „Gondoskodtunk róla, hogy a sínek megfeleljenek a biztonsági előírásoknak, és hogy úgy tűnjön, a vasútállomás még mindig üzemel. Korhű jelmezekbe öltöztetett statiszták jöttek-mentek csirkékkel, bőröndökkel és ezer más kellékkel” – emlékszik vissza Merims.

A 44. gyermek látványos fináléját, amely a sorozatgyilkos bázisaként funkcionáló Rostelmach gyárban játszódik, Králuv Dvur és Hrádek u Rokycan ipari tájain vették fel. „A Daniel által felépített világ annyira hiteles, hogy ez a színészek munkáját is nagyban megkönnyítette” – magyarázza Oldman.

A mintegy 50 milliós büdzséből forgatott, 137 perces produktumnak tehát minden esélye megvan arra, hogy a tavasz meglepetésfilmjévé avanzsálódjon. A fentiek tükrében pedig mi mást is mondhatnánk, minthogy kíváncsian várjuk!

Stáblista Rendező: Daniel Espinosa Főszereplők: Tom Hardy, Noomi Rapace, Gary Oldman Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2015. április 16.

FilmMagazin / 21

HÁTTÉR

HALÁLOS IRAMBAN 7 Aki azt mondja, hogy nem látta a See You Again című dal klipjét, és nem morzsolt el rajta el egy könnycseppet az hazudik. Az biztos. Vin Diesel és Paul Walker hetedszerre is örült játékba kezdtek a mozivásznon és megalkották azt a filmet, mely a filmet készítő stábnak és a sorozat sok millió rajongójának a világ minden részén a legkülönlegesebb. In memoriam Paul Walker. Írta: Veszják és TomPowell kezdetekkor, 15 évvel ezelőtt álmában sem gondolta volna senki, hogy az utcai autóversenyzők csapatáról szóló produkcióból minden idők egyik legnépszerűbb és leginkább megunhatatlan mozisorozata kerekedik. Az új rész pedig felteszi a koronát a sorozatra: a legjobb, a legnagyobb és a legszórakoztatóbb darabja a szériának.

A Halálos iramban 7 több mint egy évvel az után veszi fel a cselekmény fonalát, hogy a kegyelmet kapott

A

Dom (Vin Diesel) és Brian (Paul Walker) visszatértek az Államokba.

A törvény helyes oldalán kezdenek új életet, mégsem számíthatnak boldog családi pillanatokra. Dom nehezen tud újra közel kerülni Letty-hez (Michelle Rodriguez), Brian pedig furcsán érzi magát kertvárosi átlagpolgárként felesége, Mia (Jordana Brewster) oldalán. Tej (Chris Ludacris Bridges) és Roman (Tyrese Gibson) viszont egész jól elvan, olyan életet élnek, amilyenről álmodtak:

szórják a pénzt playboyként.

Egyikük sem sejti, hogy közeleg a végzet egy hidegvérű, bosszúszomjas brit orgyilkos képében. Deckard Shaw (Jason Statham) Tokióban kezdi terrorhadjáratát Han (Sun Kang) kegyetlenül brutális meggyilkolásával, majd Hobbs-t (Dwayne Johnson) próbálja megölni Los Angelesben. Shaw célja, hogy sorban levadássza azokat, akiknek közük volt öccse, Owen (Luke Evans) halálához.

A mozik világszerte kiugróan szép nézettséggel vetítik a fizika törvényeire továbbra is fittyet hányó autópornó sorozat legújabb részét. Egyértelműen hosszú út vezetett idáig és meg kell vallanom, hogy körülbelül a hatodik. részig egy felszínes, pozőr szériának tartottam, de tipikus későn érőként annál jöttem rá, hogy ez a széria tényleg az is, viszont addigra ezt már pofátlan könnyedséggel merte felvállalni. Ettől persze még nem lesznek a ”komolykodó” részek jobbak, de a papírvékony karakterek iránti szimpátia megteremtésére maximálisan alkalmasak. Éppen ezért száguldjunk végig az eddigi epizódokon, hogy melyik mennyire pörög maximális fordulatszámon.

HALÁLOS IRAMBAN (2001) Annak idején a Universal fejesei maguk sem gondolhatták, hogy egy több, mint egy évtizedes franchise-t indítanak az útjukra. A Halálos iramban nem indult másnak, mint egy a fiatalokat megcélzó, trendi Holtpontutánzatnak, amitől a stúdió legfeljebb minimális hasznot remélhetett.

Ehhez képest termelt a mozi több mint 200 milliót, ami még ma is derék összeg, hát még 14 éve. Ezzel együtt megmutatott egy olyan világot – az illegális autóversenyekét, a rengeteg tuningolt verdával és random csókolózó csajokkal – ami sokaknak imponáló volt, esetleg inspiráló (Helló, Need For Speed: Underground!), de kétségtelenül magával ragadó.

A sztori és a karakterek felszínessége viszont akkor is rendkívül bántó, amit itt azért is képtelen elnézni az ember (vagy legalábbis rohadt nehezen hajlandó), mert a pofátlan Holtpont utánérzés ezt meggátolja.

Gyakorlatilag annak minden egyes elemét, kliséjét másolja, méghozzá nem is jól. Ebből a szempontból hihetetlen, hogy a forgatókönyvben az akkor még igencsak pályakezdő David Ayer keze is benne volt, aki pár évvel később a szintén klisékből összetákolt Az utca királyaiban már valamivel többre volt képes. Így az autós rablások hiába kreatívak (az autóversenyek mai szemmel nézve már kevésbé, pláne, ha a sorozat későbbi részeit nézzük), hála a lenyűgöző kaszkadőrmutatványoknak,

22 / FilmMagazin

Walker imádta a száguldást, autóversenyeken vett részt, a Redline Time Attack versenysorozatban például egy Mazda RX-8-al vezetett.

Vin Diesel hiába kemény, Paul Walker szeme pedig hiába acélosan kék, és hiába működik a papírvékony karakterek között már itt az a bizonyos kémia, kevesek ahhoz, hogy a film hibáit elfeledtessék. De egy nem az összetettségéről ismert széria alapjaihoz pont elég.

HALÁLOSABB IRAMBAN (2003) Hollywoodban, mint minden (váratlanul) sikeres filmet, ezt is utolért a végzete és mai szemmel nézve mondhatjuk, hogy szerencsére, de akkor a Halálosabb iramban nem volt más, mint egy tipikus, vérszegény folytatás. Paul Walker maradt, csak az előző rész eseményeinek a fényében ezúttal nem önszántából épül be a bűnözők közé, Diesel he-

lyére viszont jött Tyrese Gibson, aki kevésbé karizmatikus, mint szintén tar fejű elődje, viszont családmantrázó kollégája helyett szolgáltat néminemű könnyed humort is. A tipikus, nagyszájú fekete karakter(ek) mellett van itt begőzölt agyú rendőr felettes, és Eva Mendes személyében csábos belsős ügynök, de ezek kevésbé bántóak, mint a Miami Vice-ból előrángatott kartellfőnökklisé, ami az itt még önmagát nagyon is komolyan vevő szériát nem egyszer közröhej tárgyává teszi.

Azt viszont meg kell hagyni, hogy ennek ellenére John Singleton (Négy tesó) sok szempontból decensebb filmet dirigált le, mint Rob Cohen (xXx, Lopakodó) két évvel ezelőtt. Az éjszakai versenyek vilá-

ga kevésbé hat erőltetettnek – de ebben közrejátszik az is, hogy itt már a közeg is ismerős, és nem akar mindenáron lenyűgözni – a versenyek, és úgy maguk az autós jelenetek is lényegesen decensebbek és simán felérnek az első rész balul sikerült kamionos rablásához.

A nyitóverseny, az első megbízás teljesítése, vagy a finálé (a hajót leszedő kocsival) viszont szépen előrevetíti a sorozat későbbi sorsát.

HALÁLOS IRAMBAN – TOKIÓI HAJSZA (2006) A rajongók egyöntetűen a harmadik részt tartják a leggyengébb eresztésnek (ami, mint tudjuk, kronológiailag rendesen megkeveri a matériát), viszont itt lépett a sorozat élére

FilmMagazin / 23

HÁTTÉR Amikor Shaw felrobbantja Torettóék házát, amely a csapat számára annak a szimbóluma, hogy visszanyerték a szabadságukat, Dom kénytelen egy magas rangú kormányügynök (Kurt Russell) segítségét kérni. Hőseink csak akkor menekülhetnek meg, ha újra volán mögé pattannak, és megszerzik az amerikai kormány számára egy különleges nyomkövető prototípusát. Cserében meghatározhatják vele Shaw tartózkodási helyét, mielőtt újra lecsapna. A csapat szorosabban öszszekovácsolódik, mint valaha, mert életük legnagyobb fenyegetésével kénytelenek szembenézni olyan távoli helyeken, mint Abu Dzabi vagy Azerbajdzsán.

Miután befejeződött a Halálos iramban 6 forgatása, és Justin Lin rendező, aki a sorozat négy filmjét elkészítette, kiszállt a franchise-ból, a két producer, Neal H. Moritz és Vin Diesel, valamint Chris Morgan forgatókönyvíró, új embert keresett a stáb irányítására. Az ausztrál James Wan-ra esett a választások, aki olyan kasszasikerekkel újította meg a suspense thriller műfaját, mint a Fűrész, a Démonok között vagy az Insidious – A gonosz háza. Wan karaktervezérelt, innovatív és magával ragadó vizualitású munkái nagy tekintélyt vívtak ki maguknak a szakmában, és még annál is népszerűbbek a közönség körében. A rendező tudta, készen áll arra, hogy megrendezzen egy nagyszabású szuper-

produkciót, amelynek márkaneve az izgalmas cselekmény és a szédületes akciók garanciája. Ahogy a producerek régóta sugallták, a Tokiói hajsza abszolút passzol a sorozat időrendjébe, és ez a cselekményszál meg is erősödik Dom és Han barátságának továbbfejlődésével. A harmadik rész megtalálta a maga helyét, mert mindez egy mesterterv része volt.

A hatodik rész utolsó jelenetében az addig ismeretlen sofőr (akit a feltűnően visszafogott Jason Statham alakít) a Mercedesével nekiront Han autójának, és megöli a fiút. Ez a franchise egyik védjegye: bölcsen előveszik a korábbi karaktereket és sztorielemeket, hogy új cselekményszálakat szőjenek belőlük. Ennek is köszönhető, hogy a Halálos iramban-saga az érdeklődés középpontjában tudott maradni másfél évtizeden át: a váratlan fordulatok és akciók folyamatosan fenntartották a közönség kíváncsiságát, és arra késztették őket, hogy alig várják a folytatást. „Hatalmas ajándék, hogy a közönség engedte, hogy ugráljunk az időben, és mindvégig kitartott mellettünk – mondja Vin Diesel. – Az utóbbi tíz évben semmi nem történt véletlenül a sorozat filmjeiben. A hetedik részben összeáll a teljes kép: válaszok születnek a kérdésekre, és új gondolatokkal állunk elő.”

Nem csupán a kedvelt karakterek izgalmas történetei tartják össze a Halálos iramban hatalmas rajongó-

Justin Lin, aki az elkövetkező epizódok fényében tekintélyes utat járt be akciórendezőként. Viszont ettől még bántóan közhelyes és a látványosan megváltozott környezeten kívül semmi újat fel nem mutató epizód lett a tokiói driftelő suli.

Ugyanis nincsenek igazán karizmatikus karakterek, akik eladnák az egydimenziós figuráikat. Sehol egy Dom (tudom, tudom), vagy egy Letty, van helyette viszont egy nagyszájú, de lúzer tinédzserünk Sean (akiről a kutya sem hiszi el, hogy középiskolás), aki miután anyuci lepasszolja a Japánban élő apának, ott folytatja, ahol hazájában abbahagyta. A film kevés erénye közé sorolható a sajátos japán kultúra (amit így se használnak ki eléggé a

sorozatra jellemző pózőrködésen kívül), és az ebből fakadó értékrendi különbözőségek, valamint a szintén ide sorolható driftelés. Lin alapvetően decens autóversenyeket dirigál le, és mind a szériában később kulcsfontosságú tokiói hajsza, mind a film végi verseny rendkívül feszült és izgalmas… lenne, ha a szereplőkért a legkisebb mértékben izgulnánk, vagy a közhelyeknél többet tudnának nyújtani, ahelyett, hogy a férfiakat nem folyamatosan macsóként, a nőket pedig minden öntudatosnak álcázott mondatuk ellenére nem egy elnyerhető trófeaként kezelné. Így válik ez a hajsza hajmeresztően otrombává.

24 / FilmMagazin

HALÁLOS IRAM (2009)

A japán kiruccanás már egyértelműen félresikerült mind kritikailag, mind anyagilag, de a stúdió valamiért tényleg nem akarta elengedni a széria kipufogóját. Épp ezért visszarendelték az eredeti film szereplőit, ami abból a szempontból sem volt nehéz, hogy Diesel-ék azóta sem tettek le semmi érdemlegeset, ami akár kicsit is köszönőviszonyban lett volna a sikerrel, és a második rész Miami-ja, majd a harmadik (?) rész Tokiója után a cselekményt is viszszarángatták – igaz csak részben – LA-be. Ezzel együtt a sorozat itt indult meg azon az úton, ami mára a védjegye lett és ezt rögtön az első epizódot idéző nyitójelenet nyomatékosítja a nézőben a lángba borult tartálykocsival és az azt lazán kivé-

Vin Diesel azt mondta Walker halála után, hogy egy újabb angyal költözött a mennyországba. Ezzel a színész jótékonykodásaira utalt.

táborát. A közösségi média platformjain a rajongók korábban soha nem tapasztalt, szoros kapcsolatot tartanak fenn a színészekkel és a filmekkel, aminek köszönhetően évek óta olyan élénk közöttük a párbeszéd, hogy már-már szimbiózisról beszélhetünk. A Halálos iramban közönsége úgyszólván birtokolja a filmet, az alkotók figyelembe veszik a véleményét a hangvételt és a sztorit, illetve az ízlését a helyszíneket és az autókat illetően. Diesel

Deckard Shaw (Jason Statham) azonban, aki azzal nyit, hogy megöli Han-t, még rajta is túltesz. „Shawval nem lehet packázni – mondja Moritz. – Hőseink mostanra harcosokká váltak, és olyan ellenfelet kellett a nyakukra küldenünk, aki méltó kihívást jelent számukra. Úgy éreztük, hogy Jason Statham tökéletes főgonosz lesz, és miután egy villanásra megjelent az előző film végén, a rajongók válasza megerősített minket ebben a hitünkben.”

>> „A

KORÁBBI FILMEKBŐL MARADTAK FEL NEM HASZNÁLT JELENETEK, ÉS AZ ÚJ TECHNOLÓGIA IS RENDELKEZÉSÜNKRE ÁLLT, ÍGY BE TUDTUK FEJEZNI A FILMET, TÖKÉLETES BÚCSÚT AJÁNDÉKOZHATTUNK PAUL-NAK ÉS A KEDVENC KARAKTERÉNEK.” <<

dő Dom-mal. A fizika törvényeire itt tettek először (de nem utoljára) nagy ívben az alkotók, ezzel együtt viszont az éjszakai versenyek világát – amiért anno sokan megszerették a szériát – nem használták állandó elemnek, csak vissza-visszatérő helyszínnek és inkább egy feltuningolt járgányokkal átitatott drogcsempész-bosszúfilmbe helyezték a jól ismert karaktereket.

A film viszont mindezek ellenére még kevésbé mer röhögni önmagán. Michelle Rodriguez gyors ”kiírásával”, és ezzel Dom motivációinak a megadásával félő volt, hogy vissza kíván térni arra az útra, amire az első rész hajtott. Továbbá ott voltak az első részből hátra maradt sérelmek Dom és Brian között, utób-

élénk figyelemmel kíséri a franchise online jelenlétét és komolyan veszi a visszajelzéseket, például azt az általános tiltakozást, ami Letty halála után elöntötte az internetet. A színész-producer megkérdezi a rajongókat, kinek a visszatérést látnák szívesen a sorozatban, cserében első kézből származó friss információkkal látja el őket az éppen készülő filmmel kapcsolatban.

A film alkotói arra törekedtek, hogy a sorozat visszatérő színészcsapata mellett minél eredetibb új szereplőkkel tegyék még izgalmasabbá a produkciót. Eddig Owen Shaw volt a legérdekesebb főgonosz, bátyja,

Napjaink egyik legnépszerűbb akciósztárja, Statham hangsúlyozza, hogy karaktere nem egydimenziós főgonosz. Akárcsak Dom, Shaw is egy becsületkódex szerint él, csak neki az a célja, hogy bosszút álljon az öccse haláláért. „Shaw nem komplikált figura – mondja Statham.

– Fekete-fehérben gondolkodik, és mivel a vér kötelez, egyetlen célja a bosszú. Nyílt kártyákkal játszik, a szemet szemért elvet követi. S miközben Dom ádáz ellenfele, nagyon is hasonlítanak egymásra. Shaw számára is a család a legfontosabb, és szerintem ez nagyszerű párhuzam.”

bi újabb szakmai kétségei, amik furcsán hatnak annak fényében, hogy nem tudjuk, a második rész tükrében hogy került vissza, amikor a cselekmény szerint az első rész óta mindössze 5 év telt el. Mégis jobban működik a ”klasszikus” első résznél, mert több műfajjal operál, a karaktereikre ráhúzott panelek is kevésbé bántóak. Az új szereplők itt még szót sem érdemelnek (az ellenlábas most is vérszegény), ellenben a már említett akciók, a logikai és egyéb bakik fényében piszok látványosak és szórakoztatóak.

talával és az elszálltabb akciókkal, ezt már az első hétvégi, a vártnál jobb eredmények is alátámasztották, Justin Linnék pedig ismét cápát ugrottak, amit már rögtön a nyitó képsorok alátámasztanak az eltérített busszal, majd azt követően az autók elkötésével. De az akciók emelése önmagában nem volt elég a készítőknek, most a szereplők számát is növelték és egyfajta heist moziban egyesítették a széria all star gárdáját, minden addig kicsit is érdemleges szereplő behozatalával, Tyrese Gibson-on keresztül Gal Gadot-on át egészen Eva Mendes röpke kis cameojáig, akik viszont szerencsésen nem lépnek egymás nyakára. Újoncként pedig behozták The Rock-ot, akinek a felbukkanásával

HALÁLOS IRAMBAN: ÖTÖDIK SEBESSÉG (2011) Az előző epizódnál tehát bejöttek a számítások a szereplők visszahoza-

FilmMagazin / 25

HÁTTÉR

adtak egy, a ’80-as évekből hátramaradt (A feláldozhatók által egyre nehezebben életben tartott) tesztoszteron szagot az egésznek. Öszszecsapása Vin Diesellel nosztalgiahullámokat kelt az emberben Sly és Schwarzenegger fénykorát illetően, azonban Hobbs már-már eltúlzott keménysége nemcsak a karakter, hanem a széria komolyan vehetőségét is egy hatalmas zárójelbe teszi, amiben a visszahozott karakterek humorbombái is közrejátszanak. Ezt pedig megfejelik a már említett, csontrepesztő akciók, élükön a Rió utcáit végigszántó széffel, amivel Lin végérvényesen bebiztosította magát az akciórendezők táborában. Talán itt lett volna érdemes igazán a szériát abbahagyni, de a stáblistás jele-

26 / FilmMagazin

Az egyik legizgalmasabb új karakter a Kurt Russell által játszott kormányügynök, aki annyira titokzatos figura, hogy még a nevét sem lehet tudni, csak Mr. Senkiként emlegetik.

Az amerikai hírszerzésnek nagy szüksége van egy nyomkövető készülék prototípusára, akárcsak Doméknak egy olyan eszközre, amellyel lokalizálhatják Shaw-t.

Javában tartott 2013 novemberében a Halálos iramban 7 forgatása, amikor váratlan tragédia történt: Paul Walker meghalt autóbalesetben.

A veszteség mindenkit lesújtott. Moritz producer, aki Diesel-lel, Brewsterrel és Rodriguez-zel a kezdetektől együtt dolgozott Walker-rel, így emlékszik vissza arra az időszakra: „Sokat beszéltünk arról, hogy Paul halála miatt nem fejezzük be a filmet. Egy idő után azonban derengeni kezdett, hogy Paul azt szeretné, ha folytatnánk a forgatást. Vin-nel egyetértettünk abban, hogy már csak Paul miatt is be kell fejeznünk a filmet. Aztán arra is rájöttünk, mi

a megoldás. Paul jeleneteinek többségét már fölvettük, de nem tudtuk, hogyan rakjuk össze az egészet.

Közben úgy éreztük, Paul odaföntről rajtunk tartja a szemét. Mivel a korábbi filmekből maradtak fel nem használt jelenetek, és az új technológia is rendelkezésünkre állt, be tudtuk fejezni filmet, tökéletes búcsút ajándékozhattunk Paul-nak és kedvenc karakterének. Ez a film tisztelgés Paul munkássága előtt.”

Köszönhetően Paul Walker testvéreinek, Caleb-nek és Cody-nak, akik a dublőrei voltak a kamerák előtt, így a színész utolsó szereplése valósággá válhatott.

net rögtön gyárt egy mondvacsinált konfliktust a következő részre, hogy az itt még elviselhető módon hangoztatott családmantra tovább folytatódjon.

azt most a készítők már alsó hangon rakétákkal tették meg. Olyan az egész, mintha egy gyerek kapott volna 150 millió dollárt, hogy életnagyságú matchboxokkal játszhasson, és a kész végterméket ez a gyermeki lelkesedés és irracionalitás hatja át. A fizika törvényei itt már végképp nem hatnak a repülőmókusokká avanzsáló szereplőkre és mindenki olyan jól behatárolható, hogy erre még a szereplők is felhívják a néző figyelmét, amikor azt ecsetelik, hogy az ellenlábasok az ő gonosz ikreik. Azonban minden logikai buktató, minden fájdalmas párbeszéd ellenére a stáblistás jelenet nitrótól mámoros kört zár be a szérián belül, amire a koronát az ott felbukkanó figura teszi fel…

HALÁLOS IRAMBAN 6 (2013) Végre a sorozat készítői is belátták, hogy egy ilyen hosszt megélt franchise-nál nem kellenek a cifra nevek, elég csak egy számot biggyeszteni a végére, mert a néző az előző részek fényében úgyis beül (vagy nem) az éppen aktuális epizódra. És ha az előző rész volt Dieselék autós kálváriájának a legjobbja, akkor ez a legszórakoztatóbb (e két fogalom nem mindig jár együtt még egy franchise esetében sem). Ha az előzőben pedig cápát ugrottak, akkor

Stáblista Rendező: James Wan Főszereplők: Vin Diesel, Paul Walker, Jason Statham Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. április 2.

KRITIKA

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „Valójában, ha megnézzük, akkor Smith alapanyaga a legátlagosabb thriller kliséket alkalmazza, azonban az arányok – hol szerencsés, hol kevésbé minőségi – eltolásával inkább sorolható a dráma kötelékébe. A lassú felvezetés, nyakon öntve a már fent emlegetett nyomasztó korrajzzal, ez emeli ki a filmet magasan a tucat thrillerek sorából.” >> 34.

KELLEMES MEGLEPETÉS „A Hétköznapi Vámpírok egy kézi kamerás horror-vígjáték, ami egy dokumentumfilm keretein belül ad nekünk bepillantást négy új-zélandi vámpír életébe.

Történet ennek megfelelően szinte nincs is, maximum annyi, hogy az események csúcspontja egy, a vámpírok és hasonló mitológiai lények (például vérfarkasok) számára megrendezett álarcosbál.” >> 28.

KESERŰ CSALÓDÁS Tény, hogy Seth Rogen és James Franco inkább a spanglihumorban alkottak Az interjú előtt (például az Ananász Expressz), és számukra ez egy új műfajnak számít, de a közönség számára egyáltalán nem. Vagyis hogy nem kellene, hogy annak számítson, mégis, már csak a botrány elvitte a hátán a film koncepcióját, és garantálta a busás bevételeket.” >> 36.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 27

KRITIKA

HÉTKÖZNAPI VÁMPÍROK A KOPORSÓBA ZÁRT FELVÉTEL A Hétköznapi Vámpírokkal (én kérek elnézést a magyar címért) kapcsolatban az első gondolat, ami felvetődött bennem, hogy vajon mi sülhet ki két, az elmúlt években igencsak gyengélkedő műfaj keresztezéséből. A válasz pedig: meglepően jó dolgok. Írta: Török Tamás

A

laposan megcsappant mind a horror, mind a vígjáték műfajába vetett hitem, főleg ha azokról az alkotásokról beszélünk, amik Hollywoodból kerülnek ki. Persze kivételek mindig vannak, de önkéntelenül az az érzésem már egy jó ideje, hogy mind a két zsáner gyakorlatilag ugyanazt a filmet ontja magából, mindössze a címét változtatják meg. Egy pozitív példának

28 / FilmMagazin

említeném az Insidious című 2010es alkotást, ami szerintem messze az elmúlt évek egyik leghangulatosabb darabja volt horror témában, ám akkor sem értem, hogy egy egyértelműen "egyfilmes" sztori hogyan tarthat már a harmadik felvonásnál.

Persze a folytatások is bőven lehetnek élvezhetőek, ám emiatt ismét szembesülnünk kell Hollywood egyik legnagyobb problémájával.

Amint kiderül valamiről, hogy sikeres a nézők között, az Álomgyár zsokéja felül a címre, és addig hajtja azt a szerencsétlen lovat, amíg az utolsó métereket is ki tudja sajtolni belőle. A tipikus amerikai vígjátékok számomra már évek óta ebben a kategóriában vannak, a kreativitás leghalványabb sugarát sem vélem felfedezni a produktumok többségében. Ezzel szemben az ijesztgetős filmek készítői számtalanszor próbálnak újítani, egyedi ötletekre hangulatot építeni, ám ekkor meg a minőség az, ami hibádzik. Jemaine Clement és Taika Waititi pontosan ezekre a témákra reflektálnak, véresen szórakoztató módon.

A Hétköznapi Vámpírok egy kézi kamerás horror-vígjáték, ami egy dokumentumfilm keretein belül ad nekünk bepillantást négy új-zélandi vámpír életébe. Történet ennek megfelelően szinte nincs is, maximum annyi, hogy az események csúcspontja egy, a vámpírok és hasonló lények számára megrendezett álarcosbál. A cselekmény abszolút arra fókuszál, hogy a horror műfajt, legfőképpen a vámpírok elmúlt években igencsak megtépázott kultuszát kiparodizálja, és ezzel együtt

Petyr karaktere (a hátsó borítón látható kopasz figura) egyértelmű utalás a Max Schreck által alakított 1922-es Nosferatu-ra.

helyreállítsa azt, úgy-ahogy.

Ami miatt remekül működik a Hétköznapi Vámpírok, mint vígjáték, az a film humorának természetessége.

Néhány poén persze eléggé adja magát, nyilvánvaló az elsütésük, ám ezzel együtt is a helyzetkomikumok kapják a főszerepet, amik rendkívül gördülékenyen követik egymást, és nincs az embernek az az érzése közben, hogy már a 20. perc után lesorvadna az agya. Vámpírjainkat többek között az író- és rendező duó alakítja, Clement és Waititi. Mindegyik vérszívó nagyjából ugyanolyan mesterkélten és színpadiasan viselkedik a film során, ám kettőjük karaktere kifejezetten el van találva.

Fura mód a színészek mesterkéltsége csak hozzátesz a humor természetességéhez: a Clement által alakított Vladislav a tipikus nőcsábász, ám egyben kíméletlen is, míg Waititi Viago-ja egy pedáns, kifinomult, kissé feminin beütésű vámpír, ám ahogy másik két társukon, úgy rajtuk is alaposan nyomott hagyott az idő, már ami a lelküket illeti.

A poénok jelentős része erre a maradiasságra épül, ugyanis egy fiatal vámpír, Nick, és barátja, Stu, bevezetik őket a XXI. század vívmányainak rejtelmeibe. Eközben számos finoman megírt vicc, rejtett utalás is el van rejtve az események tengerében, egyik kedvencem a '80-

>> A HÉTKÖZNAPI VÁMPÍROK NEM FOG KÖNNYEKET CSALNI A SZEMÜNKBE A RÖHÖGÉSTŐL, EZ TÉNY, ÁM AMI SOKKAL FONTOSABB, HOGY EGY ÖNFELEDT, MINDEN GÖRCSÖSSÉGET NÉLKÜLÖZŐ, SZÓRAKOZTATÓ FILMET KAPTUNK. <<

FilmMagazin / 29

KRITIKA A LEGJOBB HORRORKOMÉDIÁK

Rocky Horror Picture Show (1975)

Szörnyecskék (1984)

Szellemirtók (1984)

Hullajó! (1992)

Haláli hullák hajnala (2004)

Trancsírák (2010)

matikusan forradalmivá, művészivé és a Föld magjáig hatoló mélységűvé teszi a játékot.

A Hétköznapi Vámpírok jó ürügyet talált ennek, lévén egy dokumentumfilmet valóban ilyen eszközökkel szoktak felvenni. A jelenetek között (vagy éppen azok alatt) kapunk számos tipikus dokufilmes bevágást, amikor is a "szereplő" már magán a jeleneten kívül, egy nyugodt szobában kommentálja egy-egy észrevétellel, hogy hogyan élte meg az eseményeket. Én talán ezeket a bevágásokat élveztem a legjobban a film

során, ténylegesen el tudtam hinni, hogy itt bizony vámpírok kerültek meginterjúvolásra (Tom Cruise és Brad Pitt kedvelik ezt). Viszont az a baj, hogy a normál jelenetek során a Hétköznapi Vámpírok sem találta fel a spanyolviaszt. Próbálták szellemesen kezelni az operatőrök jelenlétét, ám pont ilyenkor éreztem azt, amit általában szoktam, hogy valahogy lóg a levegőben ez az egész kézi kamerás dolog, hasonlóan az Erő krónikája című filmhez, amiben a karakterek még élet-halál harc közben is telekinetikusan tartották ma-

as évek egy klasszikusának, Az elveszett fiúk vérszívóinak technikáját idézi meg.

Ha már technika: őszinte leszek, általában bajban szoktam lenni az ilyen típusú filmeknél, főleg a kézi kamerásoknál, amikor a kivitelezésről, mint olyanról kell beszélnem.

Igen, ez is egy kritikus pont, ugyanis mióta 1999-ben Daniel Myrick és Eduardo Sánchez úgy döntött, hogy azt a bizonyos The Blair Witch Project-et mindössze egy, bármelyik sarki tech boltban beszerezhető amatőr kamerával veszik fel, imitálván a valóságot vele, azóta számos rendkívül "bátor" rendező nyúlt ehhez az eszközhöz. Nagyon ritka az, amikor ez a technika ténylegesen hozzátesz a filmhez, sokkal inkább kibúvóként van használva, hogy a kritikán aluli filmeket is el lehessen úgy adni, mint valami elképesztően stílusos alkotást. Hasonló ez, mint a független játékfejlesztők között a pixel-grafika, ami mint tudjuk, auto-

30 / FilmMagazin

A film nem hosszú, hiszen csak 85 perces, ennek köszönhetően viszont nem fullad unalomba, minden pillanata tömör élvezet.

guk körül a kamerát, mivel ez annyira természetes. Mindezzel együtt is azt mondom, hogy követendő a filmben látott operatőri munka, hiszen nincsenek alibi mozgások, idegesítő "valóság-imitáló" eszközök. A film kevés, ám kifejezetten erőteljes vizuális effektusa is teljesen rendben van, nem üt el egyik sem az összképtől, használatuk is inkább hozzátett a cselekményhez, egyben élményhez, nem pedig csak produkciós értéket növelő szerepük volt.

Mindenesetre térjünk vissza a film tartalmi részéhez, ugyanis nem csak

a szóban forgó kultikus lények kapnak főszerepet: a vérfarkasok újragondolt, köznapiasított változataival is megismerkedhetünk. Elmondhatjuk, hogy a film realizálja ezeket a lényeket, és nem csak egy menő, lélektelen bábként ábrázolja őket, ami azért igazán dicséretes, mert egy horror-vígjátéknak papíron abszolút nem ez lenne a dolga, hanem csak a szórakoztatás, ám Clementék szerencsére ezt máshogy gondolták. Érezhetően tisztelettel nyúltak ezen kultuszokhoz, amik az "átlag" néző szemében manapság

már inkább csak a közröhej tárgyát képezik, ez pedig nagyon nincs rendben.

A Hétköznapi Vámpírok minden poénosságával együtt képes igazán "dark-os" hangulatot teremteni, ami néhol elképesztően erősen világít rá arra, hogy mennyi lehetőség van ezekben a lényekben, karakterekben. Egy rövid monológ erejéig szembesülni fogunk azzal – tény, a témához hűen kissé felületesen, komolytalanul –, hogy egy vámpírnak minden hozzátartozójának a halálát végig kell néznie, vagy választhatja a másik, nem feltétlenül előnyös utat… Persze nem akarok én itt nem létező dolgokat belelátni a film szellemiségébe, ám azért sokatmondó az, hogy egy horror-vígjáték volt az, ami ismét emlékeztetni tudott ezekre.

A Hétköznapi Vámpírok nem fog könnyeket csalni a szemünkbe a röhögéstől, ez tény, ám ami sokkal fontosabb, hogy egy önfeledt, minden görcsösséget nélkülöző, szórakoztató filmet kaptunk, ami az elmúlt néhány évet nézve azon kevesek egyike, ami a Byzantium mellett helyesen értelmezte újra, és lehelt ismét életet a vámpírkultuszba. Még akkor is, ha nem feltétlen ez volt a célja…

75% Stáblista Rendező: Jemaine Clement Főszereplők: Jemaine Clement, Jonathan Brugh, Taika Waiti Forgalmazó: Cinetel Kft. Hazai premier időpontja: 2015. április 23.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

HALÁLOS IRAMBAN 7 Minden eddiginél nagyobb és látványosabb akciójelenetek gyűjtőhelye, avagy Diesel-ék még mindig tesznek a fizika szabályaira. Írta: Sanya08

H

osszú utat tett meg a Halálos iramban széria, mire eljutott az aszfaltbetyárok benzingőzös konfrontációjától a macsó beszólásokat, dagadó izmokat felvonultató és fizikának középső ujját mutató akciófilmig. A Justin Lin által helyrepofozott sorozat bár sok kezdeti rajongót lekoptatott magáról (mondván: kevés a gyorsulási verseny), kár lenne vitatni a karakterek és a sorozat centrálisnak mondható témája (család, összetartás) iránti alázatát és elhivatottságát. Lin a hatodik rész után kiadta kezéből a stafétabotot és a nem kevésbé tehetséges (ám sokak által csak korrekt iparosnak titulált) James Wan került a rendezői székbe, hogy levezényelje a Halálos iramban 7-et.

Mielőtt valaki megszólalna, hogy “De neki nincs túl sok tapasztalata az akciófilmek terén!”, annak javaslom, nézzen utána a Kevin Bacon nevével fémjelzett Halálos ítélet című filmjének.

32 / FilmMagazin

A mára már a popkultúra megkerülhetetlen részévé vált széria legújabb eresztése következetesen folytatja az eddigi filmek által felállított struktúrát (már ami az ötödik / hatodik részt illeti) és a sok tökölést most is elkerüli. Leszámítva néhány – részben a magyar szinkronnak köszönhetően – szappanoperába illő dialógust (Dom és Letty film eleji múltidézése) a film kíméletlenül szaggatja szét a vásznat és a dobhártyánkat. Bizonyítván, hogy ért a nagy költségvetésű akciófilmekhez, Wan olyan őrült szcénákat hozott össze, melyek szépen rávernek az előző részben látottakra, így ha azt hitted, hogy képtelenség überelni az ötödik etapban látott széfes autósüldözést, akkor tévedtél. Akár a hatodik rész tankos akcióját is említhetnénk, a hetedik részben még annyi visszafogottság sincsen, amit még az előző két epizód megengedett magának (ott se volt sok, hát még itt), viszont mit sem változtat azon a

tényen, hogy Dom-ék agyeldobós mentőakcióit még mindig sokkal nagyobb élvezet nézni, mint Bay lélektelen, városamortizáló pornóit.

Sokat segít az, hogy a karakterek – lehetnek bármennyire egydimenziósak – szimpatikusak, cselekedeteik következetesek, így a nagy haddelhadd közepette is megőrzik karakterisztikáikat. Még akkor is, ha képességeik alapján lassan már szuperhősöknek lehetne mondani őket.

Az egymásra rálicitáló akciójelenetek közül – bár mindegyik szenzációs a maga módján – mégis a film második harmadában látható, legalább húszperces szakadék széli autósüldözés viszi a prímet. Wan itt minden, de tényleg minden tehetségét beveti ahhoz, hogy a szcéna a lehető legészveszejtőbbé váljon, és sikerül neki a bravúr: gyönyörűen konstruált és felépített, szédítő mutatványokkal felvértezett üldözésjelenet, mely vitán felül a “sorozat legjobb akciójelenete“-elismerést min-

A film hihetetlenül teljesít a kasszáknál: másfél hét alatt 800 millió dollárt termelt világszinten.

. denképp kivívhatja magának. Persze a film közepére tenni a csúcspontot nem a legjobb ötlet, de mentségükre szóljon, hogy a finálé kíméletlen városamortizálása és a Diesel / Statham páros titánok összecsapására hajazó muszkliviadala is bőven kielégíti a nézői igényeket. Ez utóbbihoz csak annyit tennék hozzá, hogy a Statham vs. Rock bunyó sikerülhetett volna egy pár fokkal ütősebbre, úgy tűnik minden naftát a dízelharcra mentettek meg.

Ha valami kárát szenvedte a nagy zúzásnak, akkor az a sztori, ami kissé alibi-módon van jelen. A fő irány, azaz a Statham-en való boszszúállás (emlékeztető: Han-t szépen eltette láb alól Shaw tesója) körülbelül a film közepe táján (épp a fent említett szakadékos őrületnél) elsikkad és egy darabig meg is feledkezünk arról, hogy itt másról lenne szó. Úgy tűnik, az alkotók szerint a személyes érintettség kevéssé izgalmas egy Halálos iramban-filmnél, így megtoldották egy globális küldetéssel. Mintha féltek volna attól, hogy a hangvétel túl komolyra és drámaira sikerül és betoldottak szépen egy szálat, ami alkalmat ad arra, hogy Dom-ot és csapatát húzó-

sabbnál húzósabb szituációkba dobja. Kétség nem fér hozzá: az eredmény szórakoztató, de megnéztem volna egy visszafogottabb darabot is ugyanezekkel a szereplőkkel, kifejezetten a bosszúállásra koncentrálva.

De ez csupán egy személyes megjegyzés, az ember egy ilyen filmre egyébként is az akciók miatt ül be.

Említést kell tennünk a mellékszereplőkről is: a titokzatos kormányügynökként felbukkanó Kurt Russell még mindig képes humort és lazaságot kölcsönözni a karakternek, Tony Jaa pedig hála a jó égnek nem jár úgy, mint Jet Li a The Expendables-filmekben. Bár tényleg kis szerep jutott neki, de abban a kicsiben legalább csinál is valamit. Üt, vág, pofoz, és ha nem is hagytak neki akkora teret a mozgásra, mint mondjuk az Ong Bak-ban, azért kapunk egy kis ízelítőt abból, hogy mi fán terem az ő harci tudása. Ami pedig kedvenc kősziklánkat illeti (The Rock), nos ő… Ha sok szerep nem is jutott neki, de a fináléban ő is rendesen kiveszi a maga részét és amit művel, azt nem fogjuk elfeledni.

Azonban mindez az akció tényleg nem érne semmit, ha nem lennének mögöttük emberek. Paul Walker

tragikus hirtelenséggel bekövetkező halálát illetően sok volt a kérdőjel: “Hogy fogják megoldani?” Elkerülve bármiféle spoiler-t, csak annyit mondanék, hogy a karaktertől vett búcsú a lehető legtökéletesebb módon történt meg. És igen, a gombóc ott volt a torkomban, a szemembe pedig valami belement. Ember legyen a talpán egyébként, aki képes kibírni az utolsó pár percet szipogás vagy homályos tekintet nélkül. És így válik a film robosztus, ostobán szórakoztató akciófilmből egy érzelmes, őszinte tribute-tá, mely után még el kell telnie egy kis időnek, mire túltéve magad a drámán és a búcsún, újra azt a mulattató “fun” filmet látod magad előtt.

80% Stáblista Rendező: James Wan Főszereplők: Vin Diesel, Paul Walker, Jason Statham Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. április 2.

FilmMagazin / 33

KRITIKA

A 44. GYERMEK Az oroszok ezúttal nem a spájzban, hanem a vásznon vannak, de ez most szerencsére jót jelent. Már ami a minőséget illeti. Írta: TomPowell

P

edig nem voltak túlzottan nagy reményeim a filmet illetően. Gondoltam, hogy egy olyan stábbal, amiben ott van Tom Hardy, Gary Oldman (akik már harmadjára játszanak együtt), vagy az eredeti tetovált lány, Noomi Rapace (Hardy-val másodjára brillíroznak), továbbá a Hollywoodban eddig tehetségét tekintve mostohagyerekként kezelt Joel Kinnaman (ő a Robotzsaru után Oldman-nel duplázik), abból minimum egy tisztességes iparos munka fog kikerekedni, elvégre angol színészekkel próbálnak látleletet adni a ”dicső” kommunizmusról. Szerencsére ennél jóval kedvezőbb lett az összkép, még ha az a jellegéből adódóan keserű is.

Ugyanis a sztálini Szovjetunió nem éppen az a környezet, ami tálcán kínálná az életigenlő témákat, vagy vidám karaktereket. Azonban Daniel Espinosa remek érzékkel ültette át Tom Rob Smith 2008-as

34 / FilmMagazin

könyvét, ami nem mellesleg a szerző első publikációja volt, és számos rangos díjat bezsebelt érte. A szélesebb közönség előtt a Tony Scott szellemiségében elkészített Védhetetlennel bemutatkozó Espinosa pedig egy végtelenül nyomasztó

rendszerkritikában mutat rá arra, hogy az önkényuralom mennyire képes kifordítani az embert önmagából, még ha mást is próbál a hatalom sugallani, vagy az emberekbe táplálni. Hiszen mindenki tudja, hogy ez hazugság, mégsem meri kimon-

A film főszerepét kezdetben Christian Bale-nek, Vincent Cassell karakterét pedig Philip Seymour Hoffmann-nak szánták.

dani nyíltan senki, máskülönben jön érte a fekete autó, és jobb esetben csak nyomásgyakorlással, rosszabb esetben viszont a legkülönfélébb kínzási módszerekkel hallgattatják el a szerencsétlen delikvenst.

Leo Dimitrov (Hardy), igazi háborús hős, aki tekintélyt parancsoló, mégsem embertelen kiszolgálója Sztálin rendszerének. Azonban miután próbára tétetik, hogy jelentse fel feleségét (Rapace), lefokozzák és az Isten háta mögé száműzik az asszonnyal. A rendőrré avanzsáló Dimitrov azonban a rendszer ellenére is tovább nyomoz egy gyerekgyilkos után, akinek rémtettei már vidékre is elérnek, de a rendszer nem hajlandó erről tudomást venni, hiszen – ahogy az többször is elhangzik – a Paradicsomban nincs gyilkosság.

Valójában, ha megnézzük, akkor Smith alapanyaga a legátlagosabb thriller kliséket alkalmazza, azonban az arányok – hol szerencsés, hol kevésbé minőségi – eltolásával inkább sorolható a dráma kötelékébe.

A lassú felvezetés – melyben Dimitrov és felesége, Raisa kapcsolatát, és ezzel együtt egymásra utaltságát taglalja – nyakon öntve a már fent emlegetett nyomasztó korrajzzal, ez emeli ki magasan a tucat thrillerek sorából. Amikor elég volt, ha valaki

a te nevedet említette, vagy meg nem tűrt tagja voltál a társadalomnak és ezért maga az állam hozott kényszerhelyzetbe, akinek elviekben a polgárok védelme lett volna a feladata, nem a halálba kergetése. Ezek a pillanatok a film legerősebb részei, valamint a játékidő első felét kitevő karakteralapozás. A második félidőre azonban a film túlontúl átvált amerikaiba és puffogtatja azok kliséit. A gyilkos kiléte és motivációi – és ezzel együtt egy minőségi, de kevésbé elismert karakterszínész kihasználatlansága – éppúgy bántóan felszínesek, mint amennyire idegesítő az erőltetett orosz akcentus a színészek szájából.

Szerencsére a helyzetet a nívós szereplőgárda teljesítménye megmenti. Tom Hardy sokadjára bizonyítja, hogy generációja (egyik) legjobbja, de Dimitrovként egy igazán sebezhető, sárba tiport óriás. Noomi Rapace is maximálisan helytáll az eddigi karakán szerepeitől eltérő, kiszolgáltatott Raisa szerepében, Gary Oldman pedig még bejáratott eszköztárával is leiskolázza fél Hollywood-ot. Joel Kinnaman pedig egy igazi rühellni való gennyláda, tipikusan az a fajta, aki emberi gyengeségét rosszindulattal és kegyetlenséggel ”kárpótolja”, akit a második félidő lefokoz egy egyszerű go-

nosszá. Ebből a szempontból Vincent Cassel-t vagy Charles Dance-t megkínálni egy-egy epizódszereppel, amit lényegében az utolsó statiszta is felmondhatott volna, nettó pofátlanság.

Mégis a fojtogató légkör, a jobbára remekül kihasznált színészek és karaktereik tűpontos képet festenek egy manapság még mindig nehezen magunk mögött tudható korról. Egy olyan korról, amit reméljük, nem kell még egyszer átélnünk.

85% Stáblista Rendező: Daniel Espinosa Főszereplők: Tom Hardy, Gary Oldman, Noomi Rapace Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2015. április 16.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

AZ INTERJÚ Elképesztő nagy médiahiszti övezte a filmet az utóbbi hónapokban, először a harmadik világháború kirobbantójaként, majd kis túlzással már egy új Jézusként hivatkoztak rá, ami – mint a keresztet – viszi a szólásszabadságot a hátán. Miközben mi mindkét véleményt lemondó mosolylyal nyugtázzuk, nézzük meg, hogy mire képes ez a túlmisztifikált vígjáték. Írta: Atee007

M

ár csak azért sem értem a kultuszt, ami kialakult a film körül, mert a South Park és a Family Guy gyakorlatilag hétrőlhétre mondják el mindennek a világ legnagyobb vezetőit, legbefolyásosabb embereit, mindezt a politikai korrektség legkisebb alkalmazása nélkül. Tény, hogy Seth Rogen és James Franco inkább a spanglihumorban alkottak Az interjú előtt (például az Ananász Expressz), és számukra ez egy új műfajnak számít, de a közönség számára egyáltalán nem. Vagyis hogy nem kellene, hogy annak számítson, mégis, már csak a botrány elvitte a hátán a film koncepcióját, és garantálta a busás bevételeket. De akkor tegyük

36 / FilmMagazin

is félre a botrányt és lássuk hogy mit tudnak a füves cigi nélkül Rogen-ék.

A sztori szerint Dave Skylark (James Franco) az Egyesült Államok egyik legnagyobb show-ját vezeti, a Skylark show-t, amelyben olyan eget rengető témákkal foglalkoznak, mint például hogy Eminem bevallja, hogy meleg, Niki Minaj pedig milyen rendezvényen mit villant ki. Egy nap azonban lehetőségük nyílik a valódi újságírásra, és egy interjút szerveznek az észak-koreai diktátorral, Kim Jong-unnal. Persze erre a CIA azonnal lecsap, és megbízzák a showman-t, hogy nyírja ki az interjúalanyt.

Seth Rogen és James Franco a való életben is nagy haverok, és ez

látszik is az összes filmjükön, valami remekül működik a kapcsolatuk a képernyőn is, és nyilván erre a “bromance”-re építenek minden alkalommal. Ez itt sincs másként: Skylark az idióta, naiv műsorvezető, aki emiatt könnyedén manipulálható, a producere, Aaron (Rogen) pedig a szöges ellentéte, kettejük párbeszédei szolgáltatják egyébként a poénok nagy részét, is pont a karakterek kontrasztja miatt. A 18-as karikát nem csak az alpári humor miatt kapta, mert a végén érdekes módon (amikor egy huszárvágással átcsapnak akciófilmbe) bizony fröcsög a vér, és repülnek a végtagok is.

A legérdekesebb része a filmnek talán maga Kim Jong-un volt – a

Sajnos manapság egyre ritkább az ilyen, de ezúttal olyan jól sikerült a magyar szinkron, hogy jobban ajánljuk, mint az eredeti verziót.

AMIT A BOTRÁNYRÓL TUDNI KELL Seth Rogen és James Franco mindig is ismertek voltak beteg humorukról (ráadásul 18-as karikás beteg humorukról) így nem volt meglepő, amikor megláttuk az első képeket, videókat Az interjúból, hogy egy ilyen merész vállalkozásra szánják el magukat. Csak hogy akkor még nem gondoltuk, hogy tényleg ekkora felhajtás lesz a film körül.

A két színész ráadásul egy karácsonyi ajándéknak szánta a koreai diktátornak a filmet, ugyanis 2014. december 25-től kellett volna játszaniuk az amerikai mozikban, ez azonban nem történt meg. Később, egy súlyos hackertámadást követően – amit azóta az észak-koreai hackerekhez kötöttek az amerikai titkosszolgálatok – szembejött a Sony Pictures-szel a torrenten még több, be sem mutatott filmjük. Ráadásul egy csomó – állítólagos Sony alkalmazottól – származó e-mail szivárgott ki, amelynek gyümölcseként tudtunk meg olyan dolgokat, mint a Jump Street – Sötét zsaruk crossover, vagy a Pókemberes mizéria. Ha mindez még nem lenne elég, a pénzbeli veszteség és a terrorveszély miatt az Egyesült Államok legnagyobb mozihálózatai levették műsorukról Az interjút, ami szintén növelte a stúdió nem kis problémáit.

A döntés több helyről is éles bírálatokat kapott, többek között az Egyesült Államok elnökétől, Barack Obamától, aki szerint „nem engedhetik meg, hogy egy diktátor cenzúrát vezessen be az Államokban.” De több hollywoodi személyiség is kritizálta a helyzetet, többek között Ben Stiller és Jimmy Kimmel, mindannyian a szólásszabadság veszélyeztetését rótták fel a Sony-nak.

De tényleg elfajulhatnak a dolgok annyira, hogy terrortámadás lehessen a következménye egy paródiának, vagy csak a Sony próbálta megtéríteni a bevétel kieséseit? Érdekes kérdés, mivel 2004-ben volt egy hasonló jellegű alkotás, Amerikai kommandó: Világrendőrség címmel, amelyben az akkori észak-koreai diktátor, Kim Jong Il a főgenya, mégsem lett belőle ekkora hisztéria. Hiszen ha csak a hazai viszonylatból indulok ki, még a magyar híradók is tele voltak Az interjú drámájával, így jóformán még az is hallott róla, aki nem akart, és ugye tudjuk, hogy a negatív hírnév is hírnév. És hogy a terroristák fenyegetései valósak lehetnek ilyen esetekben? Elég valószínűtlennek tűnik, hogy pont egy film miatt robbanjon ki a harmadik világháború, főleg mert jelen esetben sem az USA-nak, sem ÉszakKoreának nem érné meg, pusztán azért, hogy Kim Jong Un jobban tudjon aludni. Jelenleg az Egyesült Államokon kívül mindenki más Kim Jong Un-on röhög, az egész világ ellen háborút indítani meg azért elég érdekes lenne…

szerepben Randall Park egyszerűen zseniális –, akinek nagyszerűen felépítették a karakterét, már egy vígjátékhoz képest persze. Meg tudták azt csinálni a film készítői, hogy még egy röpke tíz percre a néző is el tudja hinni, hogy itt most tényleg csak valami világméretű propaganda áldozata szegény Kim, és igazából tök jó fej: ugyanúgy Katy Perry-t hallgat, mint mi, és ugyanúgy a tankjával lövöldözve tölti az unalmas délutánjait, mint mi. Egészen a műgrapefruitig.

Egy nem átlagos témában, egy tök átlagos vígjátékot sikerült összehegeszteniük Rogen-nek és Evan Goldberg-nek, az alapanyag pedig simán adta volna a lehetőséget egy intelligens végkifejletre, vagy valami okos odaszólásra, de sajnos ezt egy

kihagyott ziccernek kell feljegyeznünk. Mint minden vígjátéknál, itt is embere válogatja, hogy mennyire tartjuk humorosnak, de szerintem aki ismeri Franco-ék stílusát, az nem fog csalódni, főként, mert van egy dinamikája a filmnek, amivel nem hagy unatkozni a játékidő alatt.

70% Stáblista Rendező: Evan Goldberg Főszereplők: James Franco, Seth Rogen, Randall Park Forgalmazó: Sony Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, április 7-től

FilmMagazin / 37

KRITIKA

A BEAVATOTT TRILÓGIA:

A LÁZADÓ Hosszú haj, rövid ész – mondta Tris és nagyot nyisszantott aranyló hajfürtjeiből. Mi hölgyek tudjuk, hogy az ilyen hirtelen és radikális frizuraváltás mögött szinte mindig van valami mély érzelmi ok. Írta: Eprespuszedlee

L

ehet ez egyfajta lázadás, ami passzol is a főhősnő helyzetéhez, amiből kitörni vágyik; de szimbolizálhatja a lelki megújulását is. Akármit is akar ez jelenteni, az elfajzott hölgyemény megváltozott kicsit. Botor vagy bátor, csak egy betű a különbség, de valamelyikből biztos több jutott neki A beavatott folytatásában.

A trilógia első részében megismerhettük a nagy kerítéssel körbevett Chicago antiutópiáját, amelyben az emberek öt csoportba tagozódnak, ettől remélve tartós békét. Az egész

38 / FilmMagazin

olyan, akár egy szerepjáték, ahol a tizenhat évét betöltő ifjú titán kasztot választhat, ezután mehet „xp-t gyűjteni”, azaz gyakorolni a besorolásának megfelelő tevékenységeket, hogy teljes értékű tagjává válhasson a kiszemelt kollektívának. Őszinték, Bátrak, Barátságosak, Önfeláldozók és Műveltek élnek különálló kompániákban, mégis ez utóbbiak, Jeanine-nel (Kate Winslet) az élen, felsőbbrendűnek érzik magukat és lassan kezükbe veszik az irányítást, bármilyen áldozatokkal járjon is az.

Vezetőjük bigott módon küzd a jól

működő rendszer fenntartásáért, ezért üldözi az úgynevezett elfajzottakat. Ezek az egyének különböző arányban hordozzák magukban az összes osztály tulajdonságait. Túlságosan emberiek, és mint ilyenek, veszélyesek a társadalmi rendre.

Ugyanígy a csoporton kívüliek is, akik számkivetettként kénytelenek boldogulni. Tris (Shailene Woodley), a főszereplő, sikeresen akadályozza meg a Műveltek fejének hatalomátvételi kísérletét, de muszáj elmenekülnie a bonyodalmak gócpontjából – persze nincs egyedül. Ez az alapszitu, amit az ifjú Veronica Roth álmodott meg regényében. A könyvhöz nem volt szerencsém, de a film sok dilemmát vetett fel és reméltem, hogy a második rész majd mindent szépen a helyére tesz…

Ha például valaki felnő egy Önfeláldozó családban és Művelt csoportra vált, akkor miért nem lehet okos és önzetlen is egyszerre? Az ember kíváncsi természet, mégsem próbál meg senki átszökni a falon túlra, még a száműzöttek sem. Elég nekik annyi magyarázat, hogy kint nincs semmi, csak a pusztaság? Mit tesznek az elszaporodás ellen – vajon

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 4 oldalas háttércikket is!

mekkora népsűrűséget bír el Chicago? A földig rombolt városban mi a csudából teremtették elő a csúcstechnológiára valót és a fegyvereket? (Oké, egy James Bond filmben sem agyalunk azon, hogy a csudában talál a 007-es mindig tökéletes parkolóhelyet magának, épp a célépületek bejárata előtt – de ez más kaliber.) Csupán néhány azok közül, amik bennem felmerültek. A lázadó továbbra sem válaszol ilyen kérdésekre, cserébe viszont még többet hagy nyitva. Nyilván ennek egyik funkciója, az érdeklődés fenntartása, hogy a lezáró akkordra is kellő kíváncsisággal üljön be a néző, ha egyáltalán beül. A készítők tudják, hogy erre nagy az esély, ugyanis a történet olyan társadalomkritikát körvonalaz, amellyel könnyen tud azonosulni az Y generáció és a Z nemzedék egyaránt. A gondom viszont az, hogy ha már adott egy megfelelően komplex és elgondolkodtatásra bíró történet, akkor a vászonra hajítva miért ragad meg a látványos akciófilm kategóriájánál.

Az tisztán látszik, hogy már sokkal nagyobb büdzsével gazdálkodtak az alkotók és sikerült is egy nézhető, pörgős és fordulatokkal teli mozit összedobniuk, de közben sajnos pislogásra sem hagytak időt. Lehet, hogy elterelésképpen, nehogy ész-

revegyük az apró logikátlanságokat és azt, hogy néhány egészen kiélezett és vérgőzös szituációt mennyire sekélyesen kezelnek a szereplők.

Van abban ésszerűség, hogy A beavatottban engedték megismerni a fő karaktereket, érzéseiket, indítékaikat és most már a következmények sűrűjében elvárják, hogy mi pozícionáljuk őket. Ezt viszont sem az új rendező (Robert Schwentke), sem a forgatókönyvírók nem könnyítették meg számunkra.

Az pozitív, hogy kicsit nagyobb betekintést nyerhetünk a különböző osztályok életébe, környezetébe, működésébe és, hogy Tris szerepe még fontosabbá válik a sztoriban.

Eddig csak sodorták az események, vagyis főképp a Bátrak és Négyes (Theo James), de most néhány kilométernyi szaladgálás és menekülés után megáll, megrázza magát és úgy dönt, hogy szervezkedik és aszszisztál kicsit egy igazi szabadságharchoz. Közben Jeanine megkaparintja az Alapítók fontos üzenetét, mely be van zárva egy olyan tárgyba, amit csak egy erős elfajzott képes kinyitni. Ez némiképp felpezsdíti a cselekményt, csavarint is egyet rajta, valamint hagyja megcsillanni Shailene Woodley tehetségét. Kell is ez a sztorinak, mint egy falat kenyér, mert az amazonná érő Tris belső

vívódásain kívül egyik szereplő érzelmeit sem fürkészhetjük ki egyértelműen. Minden, ami megragadhatja a nézőt, az az elfajzott lányban összpontosul, ezért kiváltképp fontos, hogy hitelesen alakítsák. Szerencsére ezzel nem lehet gondunk. Érezhető, hogy ez az epizód és a benne lévő karakterek csak indikátorai a folytatásnak és eljuttatnak minket a megfelelő végkifejlethez. Anynyit mondanék utolsó szó jogán, hogy az első rész után egyáltalán nem csalódtam, főképp, hogy eleve nem ültem be óriási elvárásokkal a moziba. Sőt! Most már tényleg a végére járnék ennek az egésznek!

Szerintem ti is adjatok neki egy esélyt.

70% Stáblista Rendező: Robert Schwentke Főszereplők: Ansel Elgort, Shailene Woodley, Theo James Forgalmazó: Big Bang Media Hazai premier időpontja: 2015. március 19.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

KELETI NYUGALOM A MÁSODIK MARIGOLD HOTEL A lényegében Indiába emigrált brit nyugdíjas állomány visszatért és semmit sem változott. Szerencsére. Írta: TomPowell

D

e mondjuk ki őszintén: az első rész nem éppen az a mozi, amihez folytatást tudnánk elképzelni. Egy kedves, de nem kiemelkedő film a kései újrakezdésről, az elmúlásról és a szerelemről Anglia nagyjaival, és nem tolakodó üzenettel. Mondhatnánk, hogy míg a tengerentúlon a trendi szuperhősöket boronálják egy cselekménybe minél látványosabb akciók és találó szóvirágok közepette (utóbbiból mondjuk itt sincs hiány Maggie Smith-nek hála), addig a britek a rájuk jellemző bájos humorral tarkított kis történetekbe terelik össze éltes korú színészveteránjaikat. Hogy melyiket fogadja be könynyebben az ember, az nem is kérdéses, de ez nem jelenti azt, hogy kevésbé lenne szerethető.

Ez pedig onnan fakad, hogy folytatás mivolta ellenére kevésbé érződik rajta az izzadságszag. Ezt nemcsak a film adott pontján elhelyezett bölcselet teszi (mely szerint egy történetnek sosincs vége, csupán egy időre kilépünk belőle), hanem mert

40 / FilmMagazin

ezek a színészveteránok annak ellenére érdeklődést, részvétet váltanak ki a nézőből, hogy – az egy karakterre jutó játékidő ellenére – továbbra is pár mondattal leírhatóak. De azért az mégis más, ha ezeket olyan nagyságok játsszák, mint Maggie Smith, Judi Dench vagy Bill Nighy (utóbbi betegsége, a Dupuytrenkontraktúra – melynek következtében egyik kezén sem tudja kinyújtani a gyűrűs és a kisujját – sohasem volt még ennyire feltűnő).

Hiába jó a felütés a kibővülni készülő hotellánccal, az első részt is jegyző John Madden már látványosan nem tudja a második – kissé talán túlnyújtott – félidőre, hogy hova futtassa ki a sztorit. Hiába fő csapásirány az ezúttal is túlmozgásos, de mégis szerethető idióta Sony (Dev Patel) esküvője, vagy az újonnan belépő Richard Gere kiléte, pont az érdemi színészek karaktereinek a sorsa lóg a levegőben, így a Marigold Hotel jövője is inkább csak mondvacsinált konfliktus, némi tévedések vígjátéka körítéssel.

A mérleg nyelve tehát nincs egyensúlyban továbbra sem, de Dench és Nighy románcának mondvacsinált akadályai, vagy Norman (Ronald Pickup) és Celia Imrie szerelmi életének problémái sokszor hiába sikkadnak el Sony féltékenységi rohamai mellett, a történetet átható báj, a továbbra is nagybetűs SZÍNÉSZEK és Maggie Smith kisujjból kirázott, mégis találó riposztjai (amelyben nem egyszer Patel méltó párja) pont annyira teszik szerethetővé, mint az elődjét. És van úgy, hogy ez is bőven elég.

70% Stáblista Rendező: John Madden Főszereplők: Dev Patel, Judi Dench, Bill Nighy, Maggie Smith Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. április 2.

KRITIKA

VÉGRE OTTHON! A fene se gondolná, hogy a DreamWorks a gyengén muzsikáló sárkánykaland után pont egy gyáva űrlénnyel arat (pénzügyi) sikert. Írta: TomPowell

A

siker kiszámíthatatlan. Hollywoodban hiába próbálnak mindenben biztosra menni a folyamatos franchiseokkal és azok univerzumépítésével, sokszor ez sem elég a boldogsághoz, a stúdiófejesek pedig a jósnőjüktől kezdve a marketingesekig mindenkit kérdőre vonnak, hogy mi mehetett félre. A 20th Century Fox-nál is sokasodhatnak a kérdőjelek, amióta a Croodékkal átvették a Dreamworks Animation-t a Paramount-tól. Az ismeretlen kőkorszaki család siker lett, a szintén noname versenycsiga a tavalyi nagy visszatérőnek szánt pingvin kommandóval bukta, míg sárkányröptetésük nem kevésbé minőségi folytatása mérsékelten érdekelte a közönséget. Erre föl itt van a Cápamese és az első Madagaszkár óta a legtrendibb meséjük, és máris csilingelnek a kasszák.

Legalábbis Észak-Amerikában.

Nálunk a forgalmazó és a Cinema City újabb lukra futásához képest is gyengén nyitott. Talán Rihanna – akinek minden második percben felcsendül valamilyen slágere a film alatt – vagy az Agymenők Sheldonjának szinkronja volt vonzó a családosok számára. Azért is filozofálok, hogy miért voltak vevők a nézők a

két (vagy sok) ballábas földönkívüli és a bevándorló kislány közös kalandjára, mert már az előzetesek sem nyújtottak az ég egy adta világon semmi olyat, ami rendkívülivé, hovatovább: különösen viccessé vagy szerethetővé tette volna és ez nincs másként a filmmel se.

A cselekmény előre behatárolható útvonalon halad A pontból B-be, miközben a szereplők hol összeszoknak, hol összevesznek. Egy elsősorban a kisebbeknek szánt mese esetében nem feltétlenül felróható a kiszámíthatóság, de az igazi, szerethető karakterek, na meg a vicces geg-ek hiánya már annál inkább. Szereplőink ugyanis felskiccelt vázlatok, jobbára érdemi tulajdonságok híján, ezért az egész film ontja magából az izzadságszagot.

Oh ugyan egy elég látványos karakterfejlődésen esik át, de ez is elsősorban a menü mellé csomagolt üzenetet hivatott aláhúzni, nem pedig magának a karakternek a jellemét. A vicces mellékszereplők közül is csak a macska látja el teljesen a funkcióját, míg Smek kapitány inkább erőtlen Julien király klónként funkcionál, amire csak rájátszik a magyar szinkron.

Mégis leköti az embert, és a maga

módján elszórakoztatja. Mert a Turbóhoz hasonlóan ez is a lehető legtipikusabb délutáni matiné, amit a gyerekek élveznek, és az őket kísérő felnőttek is fel-felhorkanthatnak némely poénon, esetleg elérzékenyülnek egy valóban cuki vagy megható részen. Utóbbiak hiába is legyintenek a film hiányosságaira, a Végre otthon! minden egyes percében nyilvánvalóvá teszi, hogy kiknek is készült. Messze nem a legjobb, és felejthetetlennek se mondanám, de ártalmasnak sem, ami már önmagában diadal, még ha ez a film stáblistáját látva azonnal múló is.

Van, hogy az üdvösséghez ez is elég, de a producerek ebből meszszemenő következtetéseket még ne vonjanak le.

65% Stáblista Rendező: Tim Johnson Eredeti hangok: Jim Parsons, Rihanna, Steve Marton Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. március 26.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

A CIPŐBŰVÖLŐ Arra kérek mindenkit, hogy próbáljon elvonatkoztatni Adam Sandler filmes előéletétől, meg úgy egyébként a személyétől. Írta: Eprespuszedlee

K

ülön regét írhatnék a baklövéseiről, de ez a téma már olyan, mint egy nagyon is kitaposott cipő, úgyhogy nem mennék bele. Szóval, pár perc erejéig felejtsétek el a Nagyfiúkat (főképp a második részt), a Jack és Jill-t, a Kavarást és a többi „remekművet”, mert ez az alkotás végre nem ugyanarra a kaptafára való és megérdemli, hogy elfogulatlanul ítélkezzünk felette.

Oké, azt leszögezhetjük, hogy a film minden erénye túlmutat Sandler-en. Tehát nem az ő színészi nagysága tölti ki a cipőjavító műhelyt, csak megörökölte és csücsül a közepén, várva a kuncsaftokra.

Teszi a dolgát – mármint ő és az általa játszott karakter, Max is. Nem tűnik túlságosan izginek az élete, sőt, kifejezetten egyhangú. Hivatását alázattal, de muszájból végzi és hazaérve sem érnek véget a kötelezettségei, mert idős, beteg édesany-

42 / FilmMagazin

ját kell gondoznia. Azt viszont már az első képkockákon sikerül elhitetnie velünk, hogy biza igazi csizmadia. Keze alatt megszelídül a varrófonal és szépen duruzsol a négy generációt megélt speciális susztergép is, amiről kiderül, hogy mágikus erővel bír és használóját különleges képességgel ruházza fel. A helyrehozott lábbelibe bújva a cipész magára ölti tulajdonosának kinézetét.

Az első meghökkenés után hamar felcsillan a varga szeme, és vállára csapva cipellőkkel teli élénk kék táskáját, mások bőrében kezdi el megvalósítani egészen kicsinyes vágyálmait. Ez magával hoz némi helyzetkomikumot, de nem kategorizálhatjuk a történetet a sírva röhögős vígjátékok közé, sőt, néhány jelenet kifejezetten emberi és megindító.

Van valami szerethető az autentikus New York East Side-i üzletsorában és a régimódi tulajdonosokban, akik barátságosan köszöntik egy-

mást nyitás előtt és névről ismerik szinte minden betérő ügyfelüket.

Remek hangulatot kölcsönöz ez a helyszín a filmnek, emellett rendkívül eredeti környezetbe helyezi el a történetet, melynek középpontjában egy porlepte, de nagyra becsült szakma áll. Egyben mindennapi is: nem igazán akarjuk látni, hogyan dolgozik a csizmánkat megsarkaló mesterember, vagy milyen a műhelye. Számunkra csupán az a lényeg, hogy az eredmény tökéletes és tartós legyen. Zseniális az ötlet, ahogy sikerült mégis színt vinni ebbe a hivatásba. Sokan elgondolkodtunk már azon, milyen lehet másnak a cipőjében járni (leginkább a kifejezés átvitt értelmében) és még érdekesebb, hogy mit kezd a helyzettel az, aki javítja őket. Rengeteg lehetőséget hordoz ez magában, mégis picit vérszegénynek érzem a megvalósítást, és már-már indokolatlannak tartom azt, ahogy erre az

Adam Sandlert az év elején a legjobb férfi vígjátékszínésznek választották a People’s Choice Awardson. Ki ért egyet a döntéssel?

egészre Max reagál. A lehető legnagyobb galibába kergeti bele magát, pedig „képességével” messzire elkerülhetné és megúszhatná a balhékat. Nem mindig értem mit miért tesz a főszereplő és emiatt nehezen azonosulok vele, pedig a sztori az elején még csak csoszog és jócskán hagy időt ad arra, hogy elég sok minden kiderüljön róla és a körülményeiről. Az az egy biztos, hogy végtelenül becsületes arc és a maga módján sikerül hétköznapi hőssé válnia – szupererő nélkül, csak egy csipetnyi rásegítéssel.

Ami üdítő, hogy Adam Sandler meri megmutatni egy másik oldalát és nem marad a saját biztonsági sávjában. Ellenben a szerelmi szál, amit próbálnak beleerőltetni a históriába, eléggé kifullad, jellegtelen. A cselekmény dinamikája is hagy némi kívánnivalót maga után. Míg a felvezetést hosszúra nyújtották, a vége nagyon hirtelen zár le egy elég je-

lentős fordulat után. Azt vártam, hogy választ kapunk arra, hogy mi ez a varázslat a varrógép körül és szerettem volna látni a teljes végkifejletet, de ez nyitva maradt. Olyan, mint amikor azt sejtetik, hogy majd jön a második rész, ami mindent megmagyaráz, azonban ez a történet egyáltalán nem kíván meg egy folytatást. Ha valami véletlen folytán mégis lesz, akkor abban többet szeretnénk látni Dustin Hoffman-ból, Ellen Barkin-ből és talán még Steve Buscemi-ből is. Sajnálatos módon nem jelennek meg túl sok jelenetben. Azt gondolhatnánk, hogy ha ők nem, akkor azok a színészek biztosan meghatározó szerepet kaptak, akiknek Max a surranójába huppan. És nem! Egy rosszéletű ganxstán kívül igazából egyiküket sem ismerhetjük meg közelebbről, pedig anynyira adná magát. Emiatt csalódtam kissé. Talán ez a legnyomósabb oka annak, amiért A cipőbűvölőt kényte-

len vagyok a kedves, de csak egyszer megnézős mozik sorába penderíteni. A lényeg, hogy most más Sandler tudja, hol szeret a cápa!

60% Stáblista Rendező: Thomas McCarthy Főszereplők: Adam Sandler, Steve Buscemi, Dustin Hoffman Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2015. március 12.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

A TENGER DALA Ékes példája annak, amikor egy mainstream-en kívülről érkező mese olyan megnyugtató tud lenni, mint egy kellemes altatódal. Írta: TomPowell

A

zért lássuk be, hogy animációs fronton túlságosan is hozzá vagyunk szokva az amerikai ízlésvilághoz. Valahol elvárjuk, hogy legyenek benne cuki mellékkarakterek, vicces kiszólás a szülőknek, hogy ők se unják halálra magukat, merchandising-ba csomagolt tanulság, hogy hazafelé legyen mit megvenni a kölyköknek és persze olyan fokú látvány, ami a megható és mókás betétek váltakozása között kellő mértékben fenntartja az érdeklődésünket. Éppen ezért egy Hayao Miyazaki (A Vándorló palota) műre is már furcsán nézünk, pedig a keletről jött mesék közül még az ő munkássága is valahol a mainstream-be sorolható. Ezért is sajnálatos, hogy itt Európában – a nyilvánvaló különbözőségű nemzetek okán – kevés, és közel sem egységes, vagy erős képi világú animációs filmek készülnek. Szerencsére a most vizsgált filmünk, A tenger dala minden féle viszonylatban az élbolyban helyezkedik el.

Ez pedig éppúgy köszönhető gyönyörű küllemének, mint sokrétű, felnőtt fejjel is meglepően mély tartal-

44 / FilmMagazin

mának, miközben a gyerek is jól szórakozik arra a másfél órára. A már a Kells titkával is sajátos képi világról és történetmesélésről tanúbizonyságot tevő Tomm Moore egy magával ragadó történetben meséli el Ben és csöndes kishúga, a félig selkie (azaz fókatündér) Saoirsa kalandjait. A rendező tökéletesen vegyíti az anya elvesztését feldolgozni képtelen család kálváriáját az ír folklórral, miközben a nagybetűs üzenet is átjön.

Az viszont lényegesen magvasabb, mint legtöbb hasonszőrű társának. Nemcsak a testvéri szeretet és annak bonyolult (sokszor szó szerinti) kötelékét taglalja, hanem az emberre rárakodó és az évek alatt feldolgozni képtelen terheket is.

Hogy mennyire próbálunk kapaszkodni a múlt árnyaiba, akármennyire fájdalmas is számunkra. És Moore tehetsége itt ütközik ki a leginkább: ahogy a valóságot és az ír népmesei világot mossa össze, nem csak egyes karakterek pontos mását és ezzel együtt problémáit ülteti át a gyerekfőszereplők – és ezzel együtt célközönsége – nyelvére, hanem

egyúttal a megoldást is az ő kezükbe adja.

A formaiság viszont néhol a történet és némely karakter rovására is megy, de ez bőven bocsánatos a Magyar Népmeséket idéző, akvarellszerű képi világ fényében, amelynek majd minden kockája felér egy festménnyel és erre csak rájátszik Bruno Coulais (Kóristák, Coraline és a titkos ajtó) csodaszép aláfestése is.

Ezért némileg sajnálatos, hogy egy ilyen mese nem kap akkora rivaldafényt, mint többi kollégája, de idővel (bízom benne) kijut majd a neki járó figyelemből. Pont úgy, mint a legkisebb testvérnek egy mesében.

85% Stáblista Rendező: Tomm Moore Eredeti hangok: Lucy O’Connell, Kevin Swierszcz, David Rawle Forgalmazó: Szabolcs Cinema Hazai premier időpontja: 2015. március 5.

EXTRA

A DIE HARD-FILMEK „McClane egyszerűségét és sebezhetőségét a film léptennyomon tudtunkra adja és rendre olyan akadályokat gördít hősünk elé, amik ezt és a kizárólag józan eszére való hagyatkozást erősítik. Gondoljunk csak arra a jelenetre, melyben Willis csupasz lábbal, törött üvegszilánkokon kénytelen járkálni, vagy azokra a hibáira, amik emberéletet követelnek.” >> 46.

INTERJÚ A FREE ENTRY KÉSZÍTŐIVEL „A forgatás 2011-ben kezdődött és 2013 augusztusában volt az utolsó Sziget, ahol még ténykedtünk. Összesen kb. 16 forgatási napunk volt, ez lett elosztva a három év alatt. Ebben a legnagyobb kihívás az volt, hogy – mivel a filmünk egyetlen nap történéseit meséli el – ne vegye észre a néző azt, hogy évek teltek el közben.” >> 52.

SOROZAT: TRÓNOK HARCA 5. ÉVAD „A frissen indult ötödik szezon is tartogat majd bőven meglepetéseket, hiszen a kedvenc szereplőink közül sokak sorsa megváltozik majd.” >> 62.

A VENGEANCE-TRILÓGIA 1. RÉSZ „Chan-wook három filmje eltérő történettel és teljesen különböző karakterekkel dolgozik. A rendező nem is "trilógia" címszó alatt készítette el a három filmet, ám a nemzetközi kritikusok egyöntetűen úgy gondolták, hogy habár mindhárom alkotás külön-külön is megállja a helyét, tematikájuk mégis indokolttá teszi a „trilógia titulus használatát.” >> 58.

FILMKLASSZIKUS: A DIKTÁTOR „Hitler kétszer is megnézte az alkotást, de soha semmit nem nyilatkozott róla. Bár érdekes lenne tudni, milyen hatással volt rá a karikatúra. >> 66.

FilmMagazin / 45

EXTRA

Egy véres atlétatrikó. Egy csomag cigaretta, néhány jól irányzott aranyköpés és egy feltörekvőben lévő, ismeretlen színész. John McTiernan látványos akciófilmje a bemutatója óta kultuszfilmmé érett, nem véletlen, hogy máig megőrizte zsenialitását. Mi pedig örülhetünk, hiszen hazánkban újra nagyvászonra kerül, így aki még nem látta, annak itt a tökéletes első alkalom, aki meg már látta, az se nagyon mondhat okot arra, miért ne nézze meg újra. Mindennek apropójából megnéztük az öszszes Die Hard-filmet, hogy bemutassuk McClane véres kalandjait. Legyenek azok emlékezetesek akár az első rész, vagy botrányosak, akár az ötödik etap. Írta: Sanya08

DIE HARD (DRÁGÁN ADD AZ ÉLETED) Bizonyosan sokszor, sokan, sok helyütt mondták már: a Die Hard első része az egyik legjobb akciófilm, ami valaha készült. Hovatovább, ehhez még hozzátenném: a Die Hard az amerikai filmtörténet egyik legfontosabb akciófilmje. Még ma is, megannyi év eltelte után.

1988-ban az akkor még a szakmában névtelennek bizonyuló John McTiernan vászonra álmodott valamit (Roderick Thorpe regénye alap-

46 / FilmMagazin

ján) egy másik, akkoriban a Simlis és szende című sorozatban bohóckodó (de kvázi ismeretlen) színészszel karöltve. Mint sejtheted, ez az ismeretlen színész Bruce Willis volt, és ahogy Mel Gibson-nal se nagyon merték reklámozni a Mad Max második részét Amerikában, úgy a Die Hard reklámkampányánál se nagyon számíthattak Willis-re, mint húzónévre. Az idő aztán megtette a dolgát, a Die Hard remek kritikákat kapott, a színész pedig hirtelen a legnagyobb sztárok között találta

magát. De mi olyan különleges ebben a filmben? Leszámítva azt a tényt, hogy alapszituációját a későbbiekben megannyi másik akciófilm felhasználta és elcsente. Így mondhatjuk például a Cliffhanger-re azt, hogy „Die Hard a hegyek között”, az 57-es utasra, hogy „Die Hard a repülőn”, vagy a Hirtelen halálra, hogy „Die Hard a hokipályán”. Ennyi persze nem elég a sikerhez, de ez elég jól mutatja a hatását az amerikai filmiparra. A Die Hard egyik legnagyobb sármja abban rejlik, hogy hő-

A Pannónia Entertainment a Die Hard előtt olyan klasszikusokat küldött a újra a mozikba, mint az Alien első két része, vagy a 2001: Űrodüsszeia

se nem egy izomkolosszus, muszklibetyár Rambo.

Nem Terminator és nem Chuck Norris. Nincsenek szuperképességei. Ő csak egy egyszerű, new york-i rendőr, aki épp rossz időben van a lehető legrosszabb helyen. Egyik pillanatban még a feleségével veszekszik, a másikban pedig máris megszállják a Nakatomi toronyházat mindenre elszánt terror… bocsánat, („Ki mondta, hogy terroristák vagyunk?”) profi tolvajok. És hirtelen rajta áll, vagy bukik az, hogy megússzák-e szárazon Gruber-ék ezt a csúnya tettet.

John McClane úgynevezett egyszerűségét és sebezhetőségét a film lépten-nyomon tudtunkra adja és rendre olyan akadályokat gördít hősünk elé, amik ezt és a kizárólag józan eszére való hagyatkozást erősítik. Gondoljunk csak arra a jelenetre, melyben Willis csupasz lábbal, törött üvegszilánkokon kénytelen járkálni, vagy azokra a hibáira, amik emberéletet követelnek. Érted? Ő nem egy hős, ő csak egy egyszerű ember, aki mindenkit nem tud megmenteni.

Mindazonáltal a Die Hard, azon kívül, hogy módszeresen lemond a nyolcvanas években olyannyira divatos „legyőzhetetlen akcióhős”-mozik (Rambo, Ütközetben eltűnt, stb.) karakterisztikáiról, akciójelenetei így is lélegzetelállítóak és energikusak (köszönhetően az akkoriban még operatőrként ténykedő Jan De Bont operatőri munkájának), a néző nem győzi kapkodni a levegőt, ráadásul a sok feszültséget enyhítve / ellensúlyozva a humort sem hagyja veszni. Ez utóbbit inkább a hatóságok töketlenkedéseire alapozza (az FBI ténykedése kifeje-

FilmMagazin / 47

EXTRA JOHN MCCLANE ELLENLÁBASAI

HANS GRUBER (ALAN RICKMAN) - DIE HARD Megnyerő modorú, akcentusát a helyzettől függetlenül ki-be tudja kapcsolni. Profizmusa nem ismer határokat. Jártas a történelemben és az öltönyökben, nem rest bemocskolni a kezét, de az öncélú erőszaknak nem híve.

Hidegvérét még akkor is képes megőrizni, amikor McClane pimaszul társalog vele a rádión keresztül, reakciója ahhoz hasonlatos, mint amikor valaki legyet talál a levesében. Alan Rickman alakításában joggal mondhatjuk Hans Gruber-t minden idők egyik legemlékezetesebb gonosztevőjének, akcentusa és szövegei, de legfőképpen stílusa a főgonoszok alfájává és omegájává avatja.

48 / FilmMagazin

STUART EZREDES (WILLIAM SADLER - DIE HARD 2.

Amikor először látjuk Stuart ezredest, meztelenül végez tornagyakorlatokat a hotelszobájában, majd egy katonás mozdulattal lekapcsolja a tévét, de úgy, mintha a távirányító pisztoly lenne, a televízió pedig leendő ellensége, John McClane. Az ember azt gondolná, ennek az embernek van humorérzéke, de igazából nincs neki, igazi katona ő. Könyörtelenül belepasszíroz egy ártatlan utasokkal teli repülőgépet az aszfaltba, McClane kotnyeleskedésére pedig arcizma se rendül. Egyértelműen látszik, hogy ezzel az emberrel még annyira se lehet tréfálkozni, mint Gruber-rel. A karót nyelt barom…

SIMON GRUBER (JEREMY IRONS) - DIE HARD: WITH VENGEANCE Összekötve a kellemeset a hasznossal, egyszerre basztatja McClane-t öccséért bosszút állva és kobozza el a város aranykészletét. Migrénes rohamain nem segítenek, hogy a kis híján alkoholista nyomozó és a „fekete szamaritánus” sehogy se akarnak elpatkolni, de igazából – ahogy tesóját, úgy – őt se lehet nagyon kizökkenteni a nyugalmából. Előszeretettel ugratja a hatóságot dadogásával, ahogy az is a humorérzékéről ad tanúbizonyságot, hogy a „lúdtalpas ír”-t beküldi egy „Gyűlölöm a niggereket”-táblával a nyakában Harlembe. A napszemüveg pedig kifejezetten jól áll neki.

A következő filmklasszikus, amit ismét a nagyvásznon láthatunk, David Fincher Harcosok klubja lesz, június 18-án.

THOMAS GABRIEL (TIMOTHY OLYPHANT) - LIVE FREE OR DIE HARD Hiába a remek (és legfőképpen a Hitman-ből, vagy A törvény embere című sorozatból ismerős) Timothy Olyphant, Gabriel végig úgy viselkedik, mint egy vérig sértett kamasz, akinek elvették a távirányítós autóját. Az se segít a komolyan vehetőségén, hogy érezhetően elég volna egy emberes atyai pofon ahhoz, hogy ugyan fejezze már be a hülyeségeit, ahelyett, hogy egy felfuvalkodott hólyagként viselje, ahogy McClane pimaszkodik vele. Azért persze meg kell hagyni, érti a dolgát ő is: kamuból felrobbantja a Pentagont, amivel rendesen befosatja a népet. Ez is valami.

ALIK (RADIVOJE BUKVIC) - A GOOD DAY TO DIE HARD Alik szereti a répát és a film egy pontján minden magyarázat nélkül táncra perdül. Igazából bajban vagyok, hiszen ezeken kívül az égvilágon semmi, de semmi jellemző motívumot nem tudok róla mondani. Sajnos ezek is inkább kínosnak mondható megnyilvánulások, semmint igazán vicces betétek. Alik egy jellemtelen, jellegtelen, felejthető gazfickó, ezzel pedig a sorozat az abszolút mélypontra ért. Emellett a fickó mellett még a másodlagos rosszarcúként funkcionáló Árpa Attila is karakteresebbnek bizonyul. Mr. Bukvic egyébként mostanában Liam Neeson filmjeiben riogat, mint megsemmisítendő gonosz karakter.

zetten emlékezetes ebből a szempontból), de Alan Rickman is okoz emlékezetes pillanatokat Hans Gruber szerepében, ahogy Willis is bőséggel osztja a szenzációs egysorosokat. Nincs hova ragozni, aki még netán nem látta még soha életében McTiernan-ék klasszikusát, annak kihagyhatatlan néznivaló a moziban.

Aki meg már látta, nos… Butaság volna kihagyni neki is.

Magát Franco Nerót!) kimenekítsék a hatóságok karmai közül. Szegény McClane pedig megint azon van, hogy – ezúttal épp repülővel érkező – feleségét és utastársait megmentse a borzalmaktól.

Ami leginkább szembetűnő a folytatásban, az az, hogy nincs túl sok humorérzéke. Persze McClane egysorosai és motyogása továbbra is ad mosolygásra okot, de nincs annyi direkt poén, mint az első részben. Helyette az akciók relatíve véresebbek és a film egészét áthatja egyfajta kegyetlenség, mely azonban sajnos sokszor öncélúnak és feleslegesnek hat. Kissé talán elvetették a sulykot a repülőgép brutális földbedöngölésével (és azzal, hogy Harlin a katasztrófát megelőzően, szadista állat módjára még megmutatja nekünk a megkönnyebbülő utasokat). Az előző rész seggfej riportere is kissé érdemtelenül kap elektro-

DIE HARD 2 (MÉG DRÁGÁBB AZ ÉLETED! Minekután egy sikeres film nem maradhat utód nélkül, újból John McClane feladata lett, hogy kipiszkálja azt a bizonyos gesztenyét a tűzből. Toronyház helyett zsúfolt reptéren, dörzsölt német tolvajok helyett dörzsölt amerikai terroristák (ezúttal tényleg azok) ellen, akik most valóban azzal a céllal gonoszkodnak, hogy valakit (Mit valakit?

sokkot a pofájába (egy pöcsfej, oké, de akkor is), és úgy általában a film hangvétele véresen komoly, mint ami vagy nem érti a tréfát, vagy nem tudja, hol kezdődik a tréfa. Ugyanez vonatkozik William Sadler főgonoszára is: a humort hírből sem ismerő, karót nyelt karakter, aki nem hogy nincs olyan karizmatikus, mint az első részben Gruber, de személyében minden tekintetben egy érdektelen, minden izgalmat nélkülöző figurát kapott ellenfeléül McClane.

Azon jelenetét, melyben a televíziót úgy kapcsolja ki, mintha halálos ellensége volna, továbbra sem tudom hová tenni.

Mindezt leszámítva nem lehet rásütni Harlin filmjére azt, hogy vacak kis utánfutó lenne. Bár az akciójelenetek között már egyre inkább előfordulnak képtelenségek, az első részre jellemző „egyszerű zsaru rosszkor van rossz helyen” alapfelállást továbbviszi. Illetőleg megismétli, de erre legalább megfelelően reflektál, McClane karakterét sikerrel őrizve meg. Továbbra sem szuperhős, hanem szimpla ember, aki viszont valahogy kikecmeredik a legképtelenebb szituációkból is. Az akciók mai szemmel nézve üdítően véresek és erőszakosak (nem akarok betegnek tűnni, de olyan jó érzés igazi, fröcskölő művért látni), több van belőlük és igyekeznek túlszárnyalni az első részben látottakat. Nem mindig sikerül, de érezhetően több ólom szóródik szét, a helyszínek pedig változatosabbak. Láthatunk repülőgép szárnyán bunyót, kifutópályán üldözést, havas éjszakában motoros üldözést, reptéren biciklis üldözést és pisztolyharcot. A felhozatal színessége és Bruce Willis nem múló karizmája mindenképpen pótol bennünket a rendezést illető humortalanságért.

Lényegében tehát egy olyan folytatás ez, ami nem ér fel elődjéhez, de legalább tiszteletben tartja az eredeti koncepciót és a tétek megnövelésével az áldozatok száma is megnőtt. Egy-két képtelenebb jelenetet leszámítva (katapult) McClane karaktere nem halt el, a sorozat döglődésére még várnunk kell.

DIE HARD: WITH A VENGEANCE (DIE HARD 3. - AZ ÉLET MINDIG DRÁGA) Öt év telt el azóta, hogy John McClane életének második legrosz-

FilmMagazin / 49

EXTRA szabb karácsonyán rendet rakott a reptéren és odasózott a terroristáknak. Azóta szétment a feleségével, napjai nagy részét pedig azzal tölti, hogy a pohár fenekére néz és cigarettát szív. Nehéz elképzelni, de McClane-nek talán még nem volt olyan szar napja, mint a film cselekményéül szolgáló napon. Ha volt már abban részed, hogy másnaposan, szétrobbanó fejjel beküldenek egy „Gyűlölöm a niggereket!” táblával Harlembe, akkor tudod, miről beszélek. Így kezdődik a Die Hard sorozat harmadik része, szegény John pedig még a film végén is aszpirinért könyörög.

Miután Renny Harlin folytatásként inkább megismételte az első rész koncepcióját (relatíve limitált helyszín, túszok, stb.), a rendezői székbe visszaült John McTiernan inkább újított és amellett, hogy McLane mellé társat rakott egy fekete szamaritánus (Samuel L. Jackson) személyében, kiküldte őket a nagyvárosba, hogy ott fejtsék meg Simon furcsa rejtvényeit.

Az eredetileg egy Halálos fegyverfilmnek induló mozi nem csak humorosabb, de intenzívebb és pusztítóbb elődjénél. Jonathan Hensleigh forgatókönyvíró McLane-t és Zeus-t folyamatosan hajmeresztő veszélyeknek és akcióknak teszi ki, ezzel elkerülve messziről az unalomnak még a gondolatát is. McLane-ék autóval átszáguldanak egy parkon teli gyerekekkel és asszonyokkal, metróalagútban futnak versenyt az idővel egy bomba robbanását meg-

50 / FilmMagazin

A Die Hard 5. részét 30%-ra értékeltük, ami a magazin történetének egyik legalacsonyabb százalékú verdiktje volt.

akadályozva; John McTiernan egy percre se ereszti el a nézőt, lélegzetelállító tempót diktál és csak az utolsó harmadban képes kissé leereszteni.

Willis és Jackson párosa a filmtörténet legszórakoztatóbb filmes duójának bizonyul. Míg Willis a Hallenbeck-től kölcsönvett cinizmusával és kiégettségével szórakoztatja a nézőt, addig Jackson kiváló partnerévé válik a kissé rasszista, fehérek segítségét és problémáit fenntartással fogadó és kezelő üzlettulajdonos személyében.

Az ellenségben pedig újfent egy karizmatikus, zavarba ejtően szimpatikus fickót köszönthetünk: Jeremy Irons, mint német anyanyelvű gazfickó egész egyszerűen borzalmasan karakteres, minden megszólalása arany és minden megmozdulását öröm nézni. Még akkor is, ha figurája némileg az első részhez köthető (SPOILER: ő Hans tesója), ahogyan intenciói is hasonlatosak az első rész Gruberéhez: ahogy ott túszejtő terrorakció álcája alatt akartak meggazdagodni suttyomban, addig itt a bosszú minősül elterelő hadműveletnek, miközben kiderül, hogy Simon is csak arra hajt, hogy meggazdagodjon.

A film egyetlen szépséghibája a már említett utolsó harmad. A finálé sehogy sem működik és sehogy sem képes azt a lendületet fenntartani, amit a film a többi részében diktált. Fantáziátlan és seízű; gyorsan jön, és gyorsan vége van, mintha csak az utolsó pillanatban jöttek

volna rá, hogy valami még kéne lezárás gyanánt, de nem tudtak semmi érdekessel előrukkolni. Nagy mázli, hogy ezzel együtt is a kilencvenes évek legszórakoztatóbb amerikai akciófilmjei közé tartozik, az első két résszel együtt pedig egy tökéletlen (egyedül az első részt vagyok hajlandó tökéletesnek titulálni), ámbár megannyi remek pillanattal szolgáló trilógiát alkot. McTiernan pedig nagyon jól tenné, ha összeszedné magát és visszatérne egy szuper akciófilmmel. Esetleg vinné magával Willis-t is.

A NEGYEDIK ÉS ÖTÖDIK RÉSZ, AHOL MINDEN TELJESEN FÉLRECSÚSZOTT Nehéz felfogni azt, hogy miként voltak képesek ennyire szétkenni a szériát, amikor a premissza annyira egyszerű és könnyedén kivitelezhető. Az „egyszerű nyomozó rossz időben, rossz helyen” recept három filmen át többé-kevésbé sikerrel működött, ám sejthető volt, hogy ez a szint nem lesz megtartva mindörökké. Szinte törvényszerűnek mondható, hogy egy 4-5 részes széria epizódról epizódra veszít az erejéből és lényegéből (anomáliának minősül tehát a Halálos iramban-sorozat, mely épp a 4-5. résztől kezdődően vált igazán érdekessé), így természetesen a kétezres évek végére már annak rendje és módja szerint megfeledkeztek arról, hogy elsősorban mi volt a fő vonzereje ennek a franchise-nak. A negyedik részben az R-besorolással járó explicit erő-

szakos tartalmak elhagyása mellett a karakter kvázi szuperhőssé tétele volt az, ami kivágta a biztosítékot, míg az ötödik részben bár újra a magasabb korhatár besorolás mellett döntöttek, de ez sem bizonyult elegendőnek. A jó öreg humoros, szerethető McClane elmaradt, helyette egy ütnivaló, cinikus faszkalapot üdvözölhettünk, akinek életuntságánál csak béna poénjai a siralmasabbak. Ha ez még nem volna elég, egy Die Hard-film lebonyolítására abszolút inkompetensnek tűnő John Moore (Ellenséges terület, A Főnix útja, Max Payne – Egyszemélyes háború) képtelen volt egy épkézláb, érdekfeszítő történetet és cselekményt szerválni a folytatáshoz. Helyette lélektelen, koreográfia nélküli akciójeleneteket sózott ránk élettelen és karakter nélküli gonoszokkal, nélkülözve egyetlen valamire való, emlékezetes momentumot, melyre esetleg jó szívvel gondolhatnánk vissza. Tudatta velünk azt, amely tudásért a negyedik résszel még csak kis árat fizettünk: a sorozat lényegét képtelenek visszaadni ma, John McClane-t megváltoztatta a popkultúra, a lényegi karakterisztikáiról pedig nemcsak a nézők, de a készítők is teljesen megfeledkeztek. Így nincs más dolgunk, mint egy laza legyintéssel feledni az utolsó két epizódot és újranézni az első hármat. Elvégre készülhetnek akármilyen vacak folytatások, szerencsére az eredeti részek értékéből semmit az égadta világon nem vonnak le.

FilmMagazin / 51

EXTRA

INTERJÚ A FREE ENT Kerékgyártó Yvonne-nal és Kastner Judittal beszélgettünk. Írta: Sanya08

A

Free Entry két lányról szól, akik hamis jegyekkel belógnak a Sziget Fesztiválra.

Ennyi. Ennyi? Kerékgyártó Yvonne filmje megjárta a világ több fesztiválját is, nemrég pedig Texas-ban kapott egy különdíjat (Gamechangerdíjat, amit azok kapnak, akik valami nagyon újítót vittek véghez a filmjükben), amire érdemes büszkének lennünk. Miért? Egyrészt azért, mert a hazai sikernek mindig örülünk, másrészről pedig a filmet volt szerencsénk látni tavaly a Magyar Filmhéten és letaglózó volt Yvonne vizualitáshoz való érzéke. Filmje egyszerű eszközökkel, mégis hatáso-

52 / FilmMagazin

san mutatja be két lány barátságát és tesz egy fesztiválkörképet, mely még azok számára is élményt nyújthat, akik nem tudják igazán kiélni magukat ilyen közegben. A magyar filmekre kevésbé jellemző módon színtiszta audiovizuális élményt nyújt anélkül, hogy közben megfeledkezne az érzelmekről. Olyan rendező alkotása ez, akinek a következő munkájára érdemes lesz odafigyelnünk. Yvonne-nal, a rendezővel és Kastner Judit producerrel beszéltem a díjról, a film készítésének körülményeiről, valamint arról, hogy mennyiben volt hátráltató tényező a pénzhiány.

FilmMagazin: A texasi South by Southwest elég nívós fesztiválnak minősül filmes körökben. Hogy történt ez az egész, hogy jutottatok ki?

Kerékgyártó Yvonne: Miután 2014ben befejeztük a Free Entry-t, elküldtük egy csomó európai fesztiválra. A Go East-en volt a világpremierünk, nemrégiben pedig megcéloztuk az amerikai fesztiválokat is. A South by Southwest volt az első, ahová elküldtük. Fejlődő és fiatalos fesztivál, ahol a zene épp úgy jelen van, mint a film, itt abszolút jó közönségre találtunk.

Kastner Judit: A helyszínen fogtuk

RY ALKOTÓIVAL fel igazán, mennyire nagy dolog ide kijutni. Az amerikai filmesek meg voltak döbbenve, hogy egy közép kelet-európai elsőfilm úgy került be a válogatásba, hogy lényegében semmi komolyabb ajánlást nem kapott. Mi hallottunk erről a fesztiválról, úgy gondoltuk, hogy illene az arculatába és egyszerűen neveztünk rá.

Nem volt semmilyen hátszél, ami általában segíteni szokta a filmeket a hasonló fesztiválokon.

Yvonne: Ezért is volt nagy meglepetés a frissen nyert díj. Olyan szintű szakmai visszajelzés ez, ami nagyon jót fog tenni a filmnek.

FilmMagazin: Milyenek voltak a visszajelzések?

Yvonne: Volt három teltházas vetítésünk, ami azt jelzi, hogy a nézőket

nem riasztotta el az, hogy feliratos filmet kell nézniük. A végén odajöttek hozzánk gratulálni, ott maradtak a vetítés utáni beszélgetésen. Ez azért is nagy szó, mert egy ilyen fesztiválnak nagyon sűrű a programja, a szakmabeliek sokszor egyik filmről ülnek be a másikra. Szerencsére egyébként a legtöbb fesztiválon azt tapasztaljuk, hogy a közönség élvezi a filmet. A film már volt Szerbiában, Németországban is kétszer, a visszajelzések pedig pozitívak.

Judit: Nagyon szerették és passzolt abba az eddigi képbe, hogy korosztálytól függetlenül képesek kapcsolódni az emberek a filmhez. Az pedig külön öröm volt, hogy kiderült, kontinenstől függetlenül is képes kommunikálni a nézőkkel. Most

megy Los Angeles-be és Cardiff-ba – kíváncsian várjuk az ottani nézők reakcióit a Free Entry-re.

FilmMagazin: Miért csak a fesztiválok? Miért nem láthatja a nagyközönség is a filmeteket?

Yvonne: Egyrészt a Free Entry egy minimális anyagi forrásból készített független film, aminek a létrejötte is kisebb csodának minősül, sokszor tapasztaljuk, hogy nem nagyon tudják hova tenni ezt az emberek. Másrészt jobb esetben már a film gyártása során bevonják a forgalmazó céget, aki segít megtervezni a forgalmazási stratégiát. Nálunk ez nem történt meg, mi mindig is alternatív forgalmazási módban gondolkodtunk. Hetven perces film lévén vagy kitalálunk valami nagyon kreatív

FilmMagazin / 53

EXTRA kampányt, vagy egy kisjátékfilmet teszünk meg kísérőnek és azzal együtt tudjuk forgalmazni.

Judit: Nem lehet a megszokott utat járni a Free Entry-vel, hiszen egy olyan filmről beszélünk, ami mögött a forgatás évei alatt nem állt gyártócég, aminek soha nem volt meg egyben a költségvetése – nem volt lehetőség anyagilag felkészülni a film utóéletére. Ebből kifolyólag nagyrészt önerőből fesztiváloztatjuk a filmet és a korábbi vetítéseket is magunk szerveztük meg. Sokat köszönhetünk Romwalter Juditnak, a film társ-producerének aki segíti a film útját. Tervezzük, hogy a Magyar Hangyával és a Szigettel együttműködve mozikba juttassuk a filmet.

Yvonne: Szeretnénk, hogy a 2015ös Sziget előtt minél több alkalom legyen a Free Entry megtekintésére.

A későbbiekben webes forgalmazót akarunk keresni, aki online elérhetővé teszi a filmet.

FilmMagazin: Milyen volt a mezőny? Hogy nézett ki a díjazás?

Yvonne: Ezt a díjat nem szekción belül osztották ki, hanem a narratív nagyjátékfilmek közül válogatták ki azt, amelyik passzol a díj kritériuma-

inak. Egyrészt, nem számítottunk arra, hogy díjjal jövünk haza, másrészt valóban egy újító és kísérletező filmet tettünk le az asztalra, olyat, aminek épp ez a díj való. Nehéz erről beszélni, hiszen mindenki elvárja az álszerénységet egy alkotótól, de utólag nem csodálkozom a zsűri döntésén.

Judit: Nagyon pozitív szakmai viszszajelzés, hogy ahhoz képest, hogy milyen körülmények között jött létre, abszolút állta a versenyt a többi filmmel szemben.

FilmMagazin: Hány év munkája van a filmetekben?

Judit: Három év, három Sziget.

Yvonne: A forgatás maga 2011-ben kezdődött és 2013 augusztusában volt az utolsó Sziget, ahol még ténykedtünk. Összesen kb. 16 forgatási napunk volt, ez lett elosztva a három év alatt. Ebben a legnagyobb kihívás az volt, hogy – mivel a filmünk egyetlen nap történéseit meséli el – ne vegye észre a néző azt, hogy évek teltek el közben.

FilmMagazin: Sokat improvizáltatok? Mennyire volt előre megírva a forgatókönyv?

MI MÁR LÁTTUK A FILMET A tavalyi Magyar Filmhéten többek között a Free Entry-t is volt alkalmunk megtekinteni és elégedetten távoztunk a vetítéséről: „Bár az első nap nem ültem be olyan sok vetítésre, mégis úgy érzem, hogy bármely napon egyfajta csúcspontnak számított volna ez a film. A fiatal Kerékgyártó Yvonne filmje két tinilányról mesél, akik hamis jegygyel jutnak be a Sziget Fesztiválra. Nevezhetjük akár fesztiválfilmnek (jelentsen ez a kifejezés bármit is), vagy aminek akarjuk, egyet azonban nem vitathatunk: a Free Entry minden ízében egy élő, pulzáló, színes-szagos alkotás. Nem feltétlen a sztorijával hódítja meg a nézőt, hanem az élet közeli helyzeteivel és karaktereivel, illetve azzal, ahogy megjeleníti a fesztivál- és bulihangulatot. Részemről azt mondom, hogy Yvonne filmje akár a Spring Breakers unokatesója is lehetne. Mindenkinek ajánlom.” – Fogalmaztunk cikkünkben.

54 / FilmMagazin

>> EGY FESZTIVÁLON FORGATNI NEM EGYSZERŰ, EZÉRT IS IGYEKEZTÜNK MINÉL TÁJÉKOZOTTABBAK LENNI ABBAN, HOGY MI LESZ ÉPP AZ ADOTT HELYSZÍNEKEN. AKKOR IMPROVIZÁLTUNK CSAK, AMIKOR EGY CIVIL FESZTIVÁLOZÓ BELÉPETT A JELENETBE. OLYANKOR TUDTÁK A LÁNYOK, HOGY RÖGTÖNÖZNI KELL, ÉS CSAK EMIATT NEM HAGYJUK ABBA A FORGATÁST, MERT VALAKI HOZZÁJUK SZÓL. << Yvonne: Forgatókönyv, konkrét rendezői koncepció mindig volt. Egy fesztiválon forgatni nem egyszerű, ezért is igyekeztünk minél tájékozottabbak lenni abban, hogy mi lesz épp az adott helyszíneken. Akkor improvizáltunk csak, amikor egy civil fesztiválozó belépett a jelenetbe.

Olyankor tudták a lányok, hogy rögtönözni kell, és csak emiatt nem hagyjuk abba a forgatást, mert valaki hozzájuk szól. Illetve akadt még egy improvizatív jelenet, amelyben az egyik főszereplő füvet árul és leszólít embereket. Az rögtönzés volt. De egyébként minden meg volt írva. Nagyon be volt osztva az időnk. Az improvizáció kérdése egyébként többször felmerült már, aminek én nagyon örülök, hiszen ez azt jelenti, hogy életszerű volt az

adott jelenet. De ha például egy olyan szereplő van jelen, aki a szokottnál többet beszél, akkor sejthető, hogy hivatásos színészt látsz. Az óriáskeréken is volt két színművészetis diák, illetve más jelenetekben is, hiszen voltak dolgok, amikhez alkalmazkodni kellett. Fények, háttérzaj, civilek. De a stáb nagyon összeszedett volt és tudták, mit csinálunk éppen. E nélkül nem lehetett volna megcsinálni a filmet.

FilmMagazin: Yvonne, te régebben kritikusként is dolgoztál.

Yvonne: Igen. Elsőéves voltam a Filmművészeti Egyetemen, amikor a Cinefest-en összefutottam a Wostry Ferivel, aki mondta, szívesen elolvasná, amit írunk a csoportommal.

Az, hogy végül kikötöttem a Geekz-

FilmMagazin / 55

EXTRA nél annak is köszönhető, hogy mindig is közel álltak hozzám a Bfilmek, a horrorfilmek és thrillerek, ami Ferinek rögtön feltűnt. Jó élmény volt ez az egész, mert bár fiatal voltam és semmit nem tudtam a kritikaírásról (később persze kitapasztaltam a dolgokat), olyan platform közelébe kerültem, ahol visszajelzést kaptam az olvasóktól arról, hogy mi működik írásban és mi nem. Fontosnak tartom azt, hogy az ember, ha filmkészítésre adja a fejét, írni is tudjon filmekről. Akár magának, akár a publikumnak. A Geekzblog erre egy nagyon jó lehetőség volt, szerettem velük dolgozni.

FilmMagazin: Arra még nem gondoltál, hogy Te magad is előállj egy alacsony költségvetésű, magyar B-filmmel, horrorfilmmel?

Yvonne: Épp egy ilyenen dolgozom, csak épp nem lesz olyan alacsony költségvetésű. Egy német rendezővel közösen írjuk a forgatókönyvet, műfaját tekintve pedig egy giallo lesz. Akárcsak a Free Entry, ez is egy nap (pontosabban 3 óra) történéseit fogja magába foglalni és egy helyszínen (egy törökfürdőben) fog játszódni. Sokan csodálkoznak, hogy az előző filmem után miért épp egy ilyenbe vágom a fejszémet, de én úgy gondolom, hogy az ember addig kísérletezzen, és addig próbáljon ki új dolgokat, amíg be nem skatulyázzák alkotóként. (szerk.: Yvonne Gary Vanisian német rendezővel közösen írja a Fürdő forgatókönyvét, főszereplőnek pedig Péterfy Borit szeretnék)

tak a moziba és nem volt rá jegy, hacsak nem foglaltál rá helyet időben. Ilyen régen volt.

Yvonne: 2011 óta van egy nagyon pozitív irány, ami sok filmkészítőt magával ránt. Én úgy érzem, hogy egy elég összetartó filmes szakma a mienk. Az, hogy az olyan filmek el tudnak készülni, mint a Free Entry annak is köszönhető, hogy ha megkeresel egy operatőrt, vagy bármilyen szakmában dolgozó profit, akkor nyitottan áll hozzá egy film elkészítéséhez. Ugyanígy nagyon támogatjuk egymás filmjeit. Nem egy generációról beszélek és nem is egy filmes iskoláról. Az egyetlen probléma, amin szerintem dolgozni kell, hogy nem jutnak el a filmek a nézőkhöz. Ez eléggé összehozza a filmeseket, mindannyian azt akarjuk, hogy a nézők lássák, amit készítünk.

Judit: A pénztelenség bizonyos szempontból ösztönzőleg hat, nagyon jó módokat találnak a filmkészítők arra, hogy kis pénzből hozzanak ki valami minőségit. Nem készül annyi légből kapott film. Azt hiszem, intenzívebben érlelődnek a filmtervek annak köszönhetően, hogy nem lehet bármit megcsinálni. Azért az is jó, ha van pénz – a következőt mi is abból szeretnénk megcsinálni.

Reméljük a közeljövőben lesz még alkalmunk megnézni a Free Entry-t idehaza is, részletes információkkal feltétlen szolgálunk, amint megtudunk valamit! Köszönjük szépen az interjút Yvonne-nak és Juditnak, és gratulálunk az elért sikerekhez!

MI AZ A GIALLO? Yvonne említette, hogy a következő filmje egy giallo lesz. A giallo azoknak a thrillereknek a gyűjtőneve, amikben megtalálható a slasher-filmekre jellemző belezés, de erősen romantikus elemeket is tartalmaznak. A műfaj Olaszországból származik.

FilmMagazin: Mit gondoltok a mostani magyar filmekről?

Judit: A Liza, a rókatündérnek mindketten nagy rajongói vagyunk.

Yvonne: A VAN…-t is nagyon szerettük, illetve nagyon szeretem az Isteni műszakot is. A dokumentumfilmeket is nézzük, azokat is kedveljük. A Káin gyermekeit, az Igazság Magyarországont…

Judit: …a Szerelempatak is jó volt.

A maguk kategóriájában olyan filmek születnek, amilyenekre nem volt példa az elmúlt években. A VAN szerintem nagyon sokat változtatott a helyzeten. Az Üvegtigriseket leszámítva az egyetlen olyan film volt, ami nagy tömegeket is meg tudott mozgatni. Magyar emberek elindul-

56 / FilmMagazin

FilmMagazin / 57

EXTRA A VENGEANCE-TRILÓGIA / 1. RÉSZ

MR. VENGEANCE - A BOSSZÚ URA Ha minden hibájával / szemetével együtt is, de imádjuk Hollywood-ot.

Számos olyan mestermű kerül ki az amerikaiak kezei közül, amik akár arra ösztönözhetik a befogadót, hogy kompletten újraértékelje az addigi életét, egyúttal valami egészen maradandót is kap emellé. Ám amikor az ember kicsit, sőt, jóval távolabbi vizekre evez (jelen esetben DélKoreába), akkor egy hatalmas pofonként érheti a felismerés, hogy mindaz, vagy legalábbis elég sok minden, ami az Álomgyár kapuit elhagyja, jó alaposan be van kenve egy marék giccsel. Ennek felismerésében segítenek Chan-wook Park tökéletességig csiszolt gyémántjának, a Vengeance, avagy a Bosszú-trilógiájának a felvonásai. Írta: Török Tamás

A

Vengeance-trilógia nem egy szokványos, háromrészes filmsorozat, mely cselekményében kapcsolódik össze, ugyanis Chan-wook három filmje eltérő történettel és teljesen különböző karakterekkel dolgozik. A rendező nem is "trilógia" címszó alatt készítette el a három filmet, ám a nemzetközi kritikusok egyöntetűen úgy gondolták, hogy habár mindhárom alkotás külön-külön is megállja a helyét, tematikájuk mégis indokolttá teszi a „trilógia” titulus használatát. Ugyanis az egyetlen közös tényező, ami ösz-

szekapcsolja a felvonásokat, az a karakterek fő motivációja, egyben az események mozgatórugója, ami nem más, mint a bosszú.

A saga első filmje 2002-ben került a mozikba, Sympathy for Mr. Vengeance (Mr. Vengeance – A bosszú ura) címmel. Adott egy fiatal srác és a barátnője, akik igencsak visszafogott körülmények között élnek. A fiút a munkahelyéről is kirúgják, ami azért jön számára nagyon rosszul, mert minél előbb pénzt kell gyűjtenie a nővére szervműtétjére, máskülönben a lány heteken belül meghalhat.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott, karaktereink nem nagyon látják a problémának a legális megoldását, így amellett döntenek, hogy elrabolják a fiú korábbi, dúsgazdag főnökének a kislányát, egy busás váltságdíj reményében. Ám elrablóink szinte csak tapasztalatlan kölykök, akik képtelenek normálisan levezényelni ezt a mégsem annyira egyszerű műveletet, és egy baleset következtében a kislány az életét veszti. Az apa élete tönkremegy, testét pusztán egyvalami tartja mozgásban: a leküzdhetetlen vágy a bosszú iránt.

Oldboy (2003)

Lady Vengeance A bosszú asszonya (2005)

A TRILÓGIA

Mr. Vengeance A bosszú ura (2002)

58 / FilmMagazin

A Vengeance-trilógia különleges filmélmény, nem való mindenkinek: ennek is köszönhetőek az interneten olvasható szélsőséges vélemények

A Sympathy for Mr. Vengeance egyszerre egy remek, ám valahol mégis nehézkes beszálló a trilógiába. Ez elsőre elég ellentmondásosnak hangozhat, ám higgyétek el, nem az, sőt, meggyőződésem, hogy mindennek okozói kifejezetten tudatos döntések voltak Chan-wook részéről. Az első "probléma" az, hogy a film címével ellentétben nem egyszerű szimpátiát vállalni nemhogy az apával, de senkivel a film során.

Először térjünk ki az elrablókra: a fiatal srác, Ryu, néma, ebből adódóan a film során kizárólag az őt alakító színész, Shin Ha-kyun gesztusaira, és a karakter tetteire támaszkodhatunk, ha meg akarjuk őt érteni /

ítélni. Érződik a fiún, hogy egy alapvetően szorgalmas kölyök, aki mindent meg szeretne tenni azért, hogy a nővére ismét egészséges lehessen, ám testi fogyatékossága mellett érezhetően szellemileg sem klappol teljesen. Ugyanis a barátnője egy igazán markáns személyiség, aki gyakorlatilag Ryu helyett is gondolkodik. Ami mindkettőjük ellen, ám a film mellett szól, az az, hogy a gyerekrablás során elképesztően ostobán, tehát pontosan úgy cselekednek, ahogy szinte bármely 17-18 éves cselekedett volna a helyükben.

Egyébként a lányt az a Doona Bae alakítja, aki már Hollywoodban is letette a névjegyét, ugyanis ő volt a

Felhőatlasz egyik főszereplője.

Az összetört üzletember és apa szerepében Song Kang-ho brillírozik, ugyanis az ő karaktere az, aki elindítja az egész trilógia szellemiségét azon az úton, ami egy klasszikusba vezet. Chan-wook filmjei minden kétség nélkül a legőszintébbek és legszókimondóbbak, amiket valaha láttam. A rendező hozzáállása alapján Koreában egyszerűen nincs olyan, hogy tabu. A következő cikkekben ez még bővebben is ki lesz fejtve, ám ami ezt a darabot illeti, az az, amikor az apa karaktere egy, inkább két jelenet keretein belül bemutatásra kerül. Most pedig egy, a fő sztoriszál szempontjából nem, de

FilmMagazin / 59

EXTRA

>> MÉG HA SZÁNDÉKOS HÚZÁS IS VOLT, TÉNY, HOGY NEM FOGUNK TUDNI IGAZI SZIMPÁTIÁT ÉREZNI SEMELYIK KARAKTERREL SZEMBEN SEM, ÉS EZ EGY ILYEN TEMATIKÁJÚ FILMNÉL EGYSZERŰEN HIBA. << amúgy kisebb spoiler következik.

Láthatjuk a film elején, ahogy az édesapa egyik korábbi alkalmazottja saját testi épségét nem kímélve könyörög, majd fenyegetőzik, hogy vegyék vissza a céghez, hiszen ő mindig alázatosan, maximális szorgalommal dolgozott, és muszáj eltartani a családját. Ám Park, az apa szíve nem enyhül, így a férfi munka nélkül marad. Majd nem sokkal azután, mikor Park kislánya meghal, láthatunk egy képet a munkáért esedező férfi "lakásáról", ami egy nyomortanya egyik része: az egész család a mocskos padlón fekszik, láthatóan az éhség és lassú halál elől menekülve, megmérgezve, beleértve a három kisgyermeket is, akik közül csak egy marad életben, borzasztó állapotban. Amire Chan-

60 / FilmMagazin

wook egyértelműen utalni akart, hogyha közvetetten is, de Park is ugyanolyan gyilkos, mint a gyermeke elrablói, és valaki által ő is ugyanúgy rászolgál a bosszúra.

Sokszor érzem úgy ázsiai filmek esetében, hogy a színészek alakításai egyszerűen irritálóak. Felnagyítottak, mesterkéltek, hiteltelenek, legalábbis az én európai szememnek mindenképp. Ám ahogy erre az előbb is utaltam, itt, és az egész trilógia során ez nemhogy nem érzékelhető, de pont ellenkezőleg. Ahhoz, hogy ezek a jelenetek ilyen életszagú, fájdalmas realizmussal működjenek, egyszerűen muszáj olyan emberi reakciókat látnom, amiket képes vagyok elhinni és a magaménak érezni. Ez itt abszolút jelen van, ám az ázsiai elborultságot

is úgy hasznosítja Chan-wook, hogy nem lóg ki a film kereteiből. Nem fogom kerülgetni a témát: a Vengeance-trilógia bátran dolgozik… nem tudom minek nevezni ezeket a képsorokat, ugyanis se nem klasszikus értelemben vett "szexjelenetek", végképp nem erotikusak, maximum valami nagyon elvont értelemben.

Mindesetre jelen vannak az efféle pikánsabb momentumok is, néhol természetes valójukban, néhol pedig már kifejezetten gyomorforgató köntösben, ami viszont közös pont, hogy bizonyára mind-mind megtörténnek a valóságban is, csak senki nem beszél róluk. Teszem hozzá, teljesen érthető módon.

Ezt azért volt fontos kiemelnem, mert a bosszún, mint olyanon túl Chan-wook egy tükröt mutat bizo-

A következő számunkban bemutatásra kerülő Oldboy-nak már készült amerikai remake-je is: bár jobb tudomást sem venni róla…

nyos kultúrák társadalmának. Azoknak a jelenségeknek, amikre nem lehetne egyértelműen elmondani, hogy "borzasztó, hogy ilyenek vannak", hanem egyszerűen csak el kell fogadni, hogy vannak. Talán ennek ábrázolásában a legerősebb a Sympathy for Mr. Vengeance, ami valahol negatívum is, és ezért mondtam, hogy egyszerre nehézkes, ám javallott ezzel kezdeni a trilógiát (a kronológiai sorrend mellett, természetesen).

Ugyanis személyes érzelmektől meglehetősen mentes a trilógia első fejezete. Még ha szándékos húzás is volt, tény, hogy nem fogunk tudni igazi szimpátiát érezni semelyik karakter iránt sem, és ez egy ilyen tematikájú filmnél egyszerűen hiba. A cselekményt a néző sokkal inkább kívülről fogja nézni, mintsem hogy a részesévé váljon. Ezt a fajta bevezetést személy szerint én úgy értelmeztem, hogy Chan-wook megfogta a kezemet a filmen keresztül, s megmutatta, hogy: "igen, ez az én világom, hamarosan pedig azt is feltárom, hogy mi rejlik mindennek a felszíne alatt".

A Mr. Vengeance rendezésre, látványra megrendítő, precízen megkomponált, számos kegyetlen, brutális jelenettel megtűzdelt bosszúfilm, ami a valóság komor hangulatával van körbelengve. Nem egyszerű szórakozás, ám pusztán egy évet kellett várni arra, hogy a filmélmény felnőjön az üzenethez, a világszinten is hatalmas elismerést kiérdemelt Oldboy személyében.

FilmMagazin / 61

SOROZAT AZ 5. ÉVAD

TRÓNOK HARCA Elrajtolt az új évad, vele együtt pedig nézők milliói tapadnak a képernyők elé. De vajon honnan indult a jelenlegi legnépszerűbb tévésorozat? És hova tart az ötödik évad? Könyvek és sorozat kapcsolata érdekességekkel fűszerezve. Indulhat a hatalmasok játéka. Írta: Ghost990

T

agadhatatlan, hogy ha bárki megkérdezi tőlem, hogy mi volt az utóbbi évek legnépszerűbb tévés sorozata, akkor a válaszom azonnal a Trónok harca lesz. Nagyon kevés sorozat érte azt el, hogy a világ minden táján milliók rajongjanak érte, sőt, még az olvasni kevésbé kedvelő közönség is belevetette magát a sorozat alapjául szolgáló regényekbe, mondván: nem tudják kivárni a következő évad kezdetét. Az HBO sikersorozata már az ötödik évadába lépett, az elvárások egyre magasabbak, a sorozat lehagyja a könyvek történetét és előbb ér véget, mint az írott forma.

De vajon mi a siker titka? Miért lett ekkora szenzáció George R. R. Martin alkotása, amiről csak nagyon kevesen hallottak a tévéképernyőre kerülése előtt?

A történet 1991-ben kezdődött, amikor Martin nekilátott a trilógiának tervezett regényciklus, A tűz és jég dala megírásának. Már ebben az időben elismert sci-fi és fantasy írónak számított, ugyanis már három Hugo-díjjal rendelkezett, de írásait mégis csak egy szűk réteg ismerte.

Pályája során olyan hollywoodi produkciók forgatókönyvén is dolgozott, mint az Alkonyzóna sorozat, vagy pedig A szépség és a szörnyeteg.

Mivel az ilyen produkciók anyagilag és látványban is korlátozottak, rengeteg ötlete nem kerülhetett megvalósításra, így a regények felé fordult ismét, hogy egy olyan világot teremtsen, ami addig még nem létezett. Az eredetileg sci-finek indult Avalon három fejezet után megváltozott, ugyanis ekkor jött az ötlet, miszerint egy fiú végignéz egy lefejezést, majd farkaskölyköket talál a hóban. Ez az ötlet indított el mindent, az Avalon, mint cím, kispadra került, és helyette megszületett A

62 / FilmMagazin

tűz és jég dala ciklus első könyve, a Trónok harca. A megjelenésre még várni kellett, ugyanis csak 1996-ban kerülhetett kiadásra, de Martin már ekkor tudta, hogy ez a történet nem fér el három könyvben, hiszen írás közben sorra megváltoztak a karakterek, a motivációik és az általa rajzolt térkép is csak egyre bővült és bővült. Az első három könyv (cím szerint a Trónok harca, a Királyok csatája és a Kardok vihara) befejezése után úgy érezte, hogy még három elég lesz ahhoz, hogy lezárja a mesterien felépített eposzt, ám a Varjak lakomája (szám szerint a negyedik regény) annyira hosszúra nyúlt volna, hogy inkább az egy időben játszódó történetet két földrajzi egységre bontotta, és az egyik ebben a könyvben, a másik pedig a Sárkányok táncában kapott helyet.

Ezzel még bővült a lista, tehát öszszesen hét könyv fogja elmesélni a megannyi karakter történetét.

Az HBO 2011-ben tűzte műsorára a sorozatot Trónok harca címmel, amely már a premier előtt hatalmas költségvetéssel operált, ugyanis a helyszínek változatossága miatt a stábnak is vándorolnia kellett, emiatt egyes jeleneteket egy belfasti stúdióban forgattak, de külső helyszínek között megtalálható Észak-Írország, Horvátország, Izland, Marokkó, Spanyolország, Málta és Skócia is. Így az ötödik évadhoz érve már egyértelműen kijelenthetjük, hogy a csatornának bizony megtérült a befektetett munka, hiszen jelenleg az HBO legnézettebb sorozata a Trónok harca, amelynek a világ minden táján vannak rajongói.

De vajon miben rejlik a sorozat sikerének titka? Eddig is voltak remek fantasy alkotások, de kevésért volt ennyire megőrülve a világ. Azt hiszem a válasz egyszerű: az a szé-

ria legnagyobb erénye, ami a legnagyobb gyengesége is. Ez pedig nem más, mint a halálhoz és a szexualitáshoz való hozzáállása. Meg persze a sárkányok. Az egyre nagyobb és egyre veszélyesebb, vérszomjasabb sárkányok. De kanyarodjunk vissza egy kicsit a halál kérdéséhez, hiszen a sorozat (ahogy persze a könyvek is) nagyon könnyen mond le egy-egy szereplőről, ha eljött az ideje. Nem számít, mennyire volt a közönség kedvence, vagy akármennyire jó a színész, aki a könyvben meghal, az a sorozatban is előbb-utóbb elhagyja az élők sorát, nagyon is hasonló körülmények között. A másik dolog az olykor erotikus filmekbe átcsapó szexualitás, hiszen az HBO sok mindent mutathat, és mutat is. Persze nincs ebben semmi megbotránkoztató, hiszen ez

A torrent oldalakra már napokkal az első rész hivatalos bemutatója előtt felkerült az évad fele, nem kis fejtörést okozva ezzel az HBO-nak.

is a mindennapok része, és ettől a két tényezőtől lesz igazán életszerű ez a fantasy eposz. Sosem tudhatjuk, hogy kivel nem találkozunk többet, hiszen nem a színész hozza a nézőket, hanem a könyv diktálja a színész sorsát. Ezen kívül érdemes még megemlíteni azt a mélységet, ami nem csak a világ felépítését jellemzi, hanem a családokat és a politikai hozzáállást is: nincsenek jó és rossz családok, szereplők. Érdekek vannak, amik sokszor ütköznek, ez szüli a konfliktust. Lehetnek vallási nézeteltérések, vagy akár házasságból fakadó dührohamnak, amelyek háborúhoz vezetnek. És mint

tudjuk, a háborúban sincs jó és rossz oldal.

De érdemes egy kicsit kitérnünk a sorozat és a könyvek kapcsolatára is, hiszen az olvasótábor már többször elégedetlenségét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy az írott formában másként történtek bizonyos dolgok. Ez tény, első benyomásom nekem is ez volt a könyvek olvasása közben (valamikor a harmadik évad tájékán fogtam neki az olvasásnak, így sok dolog már nem maradt rejtély előttem, de azért így is értek meglepetések), de ez azóta megváltozott. Igen, el kell térni a két médiumnak egymástól, hiszen a köny-

vekben egyes szám első személyben éljük át az eseményeket, ami a tévéképernyős változatban elképzelhetetlen lenne, így másként kellett megközelíteni a dolgokat. Több helyen egyszerűsítettek a forgatókönyvírók, hogy a néző is követni tudja az események gyors vonulatát, ami valljuk be, a könyvekben is igazi kihívás. Ennek következményeként néhány szereplő ki is maradt a sorozatból, illetve másként alakult a sorsuk, mint az eredeti műben, de ez addig egyáltalán nem baj, amíg nem megy a történet rovására. Márpedig az elmúlt négy évad alatt ilyen nem történt. A jövőben ez változhat, hi-

FilmMagazin / 63

SOROZAT AZ EDDIGI ÉVADOK LEGJELENTŐSEBB PILLANATAI Az elmúlt négy évad során rengeteg megrázó eseménynek lehettünk szemtanúi, és nem lesz ez másként az ötödik szezonban sem, ám nézzük meg, hogy eddig mivel kellett megbirkóznia Westeros népének.

Első évad: Az évad végi lefejezés lehetett volna a legjobb jelenete a szezonnak, amikor igazán kibontakozni látszott a konfliktus a Stark és a Lannister házak között, és az addig főszereplőként parádézó Eddard Stark (Sean Bean) elhagyta az élők sorát. Mégsem ez a jelenet a legjelentősebb, hanem az évadzáró utolsó megmozdulása: Daenerys. Amikor az addigi félénk hercegnő, sok megpróbáltatás után újjászületett, vele együtt pedig kikeltek a sárkányok, az utolsó három példány egész Westeros-on. Tűzben és vérben éledt újjá Viharban Született Daenerys, a Sárkányok Anyja.

Második évad: A központi téma leginkább a Feketevízicsata volt, amit epizódokon keresztül vezettek fel, míg elérkezett az ütközet napja. Hatalmas gályák csaptak össze, a parton kardélre hányt katonák tetemei hevertek, és Királyvár védekező flottája lassan elvesztette a reményt a támadó seregekkel szemben, amikor Tyrion Lannister, az Ördögfióka terve valósággá vált: futótűz szelte át a Feketevizet, miközben egy hatalmas lánc elzárta a menekülési útvonalakat a támadók elől. Zöld lángba borult a tenger, zöld lángok nyaldosták a hajókat és rajta minden élőt és holtat.

Harmadik évad: Talán ez az a jelenet, amit senkinek sem kell bemutatni, még azok is hallottak róla, akik messze elkerülik a sorozatot: ez pedig nem más, mint a Vörös Nász. Hosszú felvezetés volt, mire a Stark csapatok eljutottak Walder Frey otthonába, az Ikreknek nevezett két toronyhoz, ahol a házigazda vendégül látta a megfáradt seregeket. De túl tudta-e tenni magát az öregember az őt ért legnagyobb sérelmen? Soha, hiszen Robb Stark, az Ifjú Farkas, Észak Királya hatalmas foltot ejtett a becsületén: megszegte ígéretét, és nem a vén Walder Frey lányát vette feleségül. Az ominózus jelenet után milliók támadták meg a közösségi médiákat, volt, aki egyenesen úgy nyilatkozott, hogy abbahagyja a sorozat nézését emiatt. Tény, hogy a jelenet talán még megrázóbb volt, mint írott formában, hiszen amikor felcsendült a Lannister-ek dala, a Castamere-i esők, hátborzongató volt látni, ahogy az addigi jelentős szereplők a hidegvérű mészárlás áldozataivá válnak. Sokkoló, megrázó és talán az egész sorozat eddigi legjobb jelenete.

Negyedik évad: A hirtelen a közönség kedvencévé avanzsáló Oberyn Martell semmi mást nem szeretett volna, csak bosszút állni nővére gyilkosán. Amikor a Baratheonok trónra kerültek, akkor vesztette életét a szépséges Elia, aki az Őrült Király, Rhaegar Targaryen felesége volt.

A meggyilkolása parancsát maga a Lannister-ház ura, Tywin adta ki, és hű csatlósa, a Hegy hajtotta végre.

Oberyn Martell egy párviadalban szállt szembe a gyilkossal, ami a dornei Vörös Vipera nem mindennapi halálával végződött. A puszta kézzel szétnyomott koponya látványa sokkolta a nézőket, így a legjobb jelenetekben erősen második befutóként szerepelhet a Vörös Nász után.

64 / FilmMagazin

Martin könyveiből készülni fog egy indiai (!) feldolgozás is, annyi különbséggel, hogy „kispórolják” belőle a fantasy elemeket.

>> HAD

VÁLASZOLJAK A MINDENKIBEN LEGINKÁBB ÉGŐ KÉRDÉSRE: NEM, NEM LESZ ÚJABB VÖRÖS NÁSZ, DE LESZ HELYETTE MÁS. MÁS, AMI NEM FELTÉTLENÜL ROSSZABB ÉS MINDENKÉPP EMLÉKEZETES PILLANAT MARAD MAJD. << szen George R. R. Martin még mindig a hatodik könyvön dolgozik, így jövőre már lehagyja az HBO szériája a regényeket. Aggodalomra semmi ok, hiszen a készítők (David Benioff és D. B. Weiss) már tudják, hogyan fog véget érni a történet, csak az oda vezető út még nincs kikövezve előttük. És nem is lesz, hiszen a következő szezonban kettéválik majd a regény és a tévés változat története, mindkettő egy adott pontra tart, de teljesen más utakon. Jó hír a sorozat követőinek, hogy a könyvolvasók nem lőhetik le előre a poénokat, mint eddig.

A frissen indult ötödik szezon is tartogat majd bőven meglepetéseket, hiszen a kedvenc szereplőink közül sokak sorsa megváltozik majd.

A régi nagy kedvencek mind visszatérnek, kivéve Bran Stark és csapata (nem lesz Hodor, de legalább Kristian Nairn-nak sem kell sok szöveget megtanulnia), akik nem fog-

nak feltűnni az évadban, ugyanis az ő történetük már utolérte a könyveket, az olvasók sem tudják, mi lesz a sorsuk. Persze a nagy kedvenceken kívül újoncokkal is találkozunk, hiszen az évad központi helyszíne lesz Dorne, a sivatagos pusztaság és a Martell-ház. Bemutatkozik Doran Martell (Oberyn Martell, a Vörös Vipera fivére) és vele együtt unokahúgai, a Homokkígyók. Újra feltűnik majd Myrcella hercegnő is, aki a jelenlegi király, Tommen húga. Mindenki kedvenc ördögfattya, Tyrion története is tovább bontakozik, ahogy megpróbál új értelmet találni életének apja meggyilkolása után, Daenerys pedig a szabadság eszményével vív ádáz harcot: szabadság-e, ha nincsenek láncaid, de nincs is célod többé az életben és kenyér a szádban? És vajon mikor indulhat meg a serege Westeros meghódításának? Nagy figyelmet fog még kapni az évad során sokak

kedvenc Arya Stark-ja is, vagy ahogy ő mondja: „nekem nincs nevem”. És had válaszoljak a mindenkiben leginkább égő kérdésre: nem, nem lesz újabb Vörös Nász, de lesz helyette más. Más, ami nem feltétlenül rosszabb és mindenképp emlékezetes pillanat marad majd.

A Trónok harca ötödik évada még valamennyire hűen követi a Sárkányok tánca címre keresztelt könyv eseményeit, de talán már több változtatásra számíthatunk, mint korábban, hiszen a következő évad már teljesen önálló lesz, alapanyag nélkül. A rajongók már tűkön ülve várták a premier napját, de az évad után végre együtt izgulhatnak olvasók és nézők egyaránt, hogy vajon mi lesz a következő lépés. Merre tartanak a kalandok? Jövőre megtudjuk, de addig is van mivel szórakozni, és ha vége az évadnak, érdemes belefogni a könyvek olvasásába is. Megéri.

FilmMagazin / 65

FILMKLASSZIKUS

A DIKTÁTOR Charlie Chaplin a filmtörténet megkerülhetetlen alakja. Mozgóképes alteregói a kisemberek egyfajta prototípusai: a mindig optimista, minden nehézséggel szemben reménnyel fellépő hősök; kacagtató bohócok; a csavargó. Az öncélúság mégsem jellemző rá, hiszen az időnként keserédes, de legfőképpen nevetésre ingerlő, fekete-fehér jeleneteket könnyedén tölti meg mondanivalóval, s habár nem jellemző rá, egyszer mégis komoly politikai témát is a filmvászonra fest. Írta: Paulkemp

B

ár Chaplin első hangosfilmje nem tartozik a legjobb alkotásai közzé, mégis megkérdőjelezhetetlen a helye a nagybetűs klasszikusok között, s nem csupán a sokak fejébe beleégett földgömblabdás jelenet és a mozit záró monológ végett.

A diktátor ötlete már 1937-ben megszületett, de sem Amerikában, sem Nagy-Britanniában nem fogad-

66 / FilmMagazin

ták kitörő lelkesedéssel, hiszen ekkor még nem tekintettek különösebb veszélyforrásként a náci Németországra, illetve inkább tartották a szigetországban az elképzelést nyílt provokációnak, mely akkoriban nem tűnt túl jó ötletnek.

Chaplin 1940-ben a helyzet változásává lényegileg visszarabolhatja bajuszát a Harmadik Birodalom diktátorától. Tehát 3 év előkészítés

után megalkotja a filmtörténet egyik legnagyszerűbb Führer-paródiáját, mely – igaz nem nyíltan, hanem furcsán hangzó nevekkel és helyszínekkel – palástolja a valóságot, de minden bizonnyal ennek ellenére mindenki számára teljesen egyértelmű, hogy miről is beszél a celluloid szalagon.

Főszereplőnk egy zsidó ember, aki az első nagy világégésben piló-

taként harcolt a németek oldalán, de egy sérülés következtében elveszti az emlékezetét, miközben megment egy Schultz nevű tisztet. Évekkel később, kigyógyulva amnéziájából, megpróbál visszatérni régi életéhez, de Tománia már nem az az ország, amelyben ő egykor élt, s így nem nyithatja újra a borbélyüzletét a régi lakóhelyén, a helyi zsidónegyedben, hiszen Adenoid Hynkel, az ország diktátora, gettóvá nevezte ki azt.

Bár igaz, hogy a történet eleje tragikumba hajlik az első világháborús jelenetekkel és a sérüléssel, ám nagyon hamar egyértelművé válik, hogy az egymás tükörképeinek beillő diktátor és zsidó borbély esete a komikumban gyökeredzik, melyből egyértelműen Adolf Hitler és az ő terveinek karikatúrája nő ki (ha nem rögtön minden diktátor és világuralmi terveik karikatúrája). Természetesen a humor forrása legfőképpen kettőjük hasonlóságából, s az elkerülhetetlen cseréből fakad, amivel megfordíthatóvá válik a történelem kereke, illetve Chaplin zseniális játékából, mely elsőre röhejessé teszi Hynkel karakterét, majd egyre félelmetesebbé, hiszen egy ilyen őrült kezében ennyi hatalom igazán rémisztőnek hat.

IDÉZET A FILMBŐL: „Sajnálom, de én nem akarok császár lenni. Nem az én dolgom. Se uralkodni, se hódítani nem akarok. Segíteni szeretnék, legyen az bárki: zsidó, keresztény, fekete vagy fehér. Mi, emberek szívesen segítünk egymásnak.

Osztozunk egymás örömében és bánatában. Nem gyűlöljük, nézzük le egymást. Jut hely mindenkinek. Gazdag az anyaföld, mindnyájunkat táplál.

Lehet szabadon és szépen élni, csak elvétettük az utat. A mohóság megmérgezte lelkünk, gyűlöletből korlátokat emelt, nyomorra és vérontásra kárhoztatott. Meghódítottuk a sebességet, de bezárkóztunk. A bőség gépei ínségre ítéltek minket. A tudomány cinikussá és barátságtalanná tett. Sokat gondolkozunk és keveset érzünk. Gépek helyett az emberség hiányzik. Ügyesség helyett szív és jóság. Erények híján eluralkodik az erőszak. Repülő és rádió közel hoztak egymáshoz. A találmányok maguk szólítják a jóságot, az egyetemes testvériséget, az egységet. Most milliók hallják a hangom a világban, csüggedő férfiak, nők, gyermekek, olyan rendszerek áldozatai, ahol ártatlanokat kínoznak, bezárnak. Nektek mondom, kik hallotok: ne csüggedjetek! A minket sújtó nyomor nem más, mint mohó és a fejlődést félő emberek keserű lihegése. Múlni fog a gyűlölet, a diktátorok kihalnak s a hatalom, mit elvettek, visszakerül a néphez. Amíg halandó az ember, a szabadság nem szűnhet meg. Katona! Tagadd meg a csúf parancsot, mely téged megvet és elnyom, érzést, tettet, gondolatot diktál! Vadállatot és ágyútölteléket csinál belőled! Ne higgy az elállatiasodott, gépagyú és gépszívű lényeknek! Nem vagy se gép, se állat, hanem ember! Emberség, szeretet fűti szíved! Csak a természetet vesztett ember tud gyűlölni!

Ne a rabszolgaság, a szabadság harcosa légy! Isten birodalma az emberben lakik, írja Lukács. Nem egy vagy pár emberben, hanem mindben! Benned! Az embernek nagy a hatalma, gépet hoz létre, boldogságot teremt.

Hatalma van az életet széppé és szabaddá tenni, csodás kalanddá varázsolni. A demokrácia nevében, éljünk e hatalommal! Egyesüljünk, küzdjünk egy új világért, mely mindenkinek munkát biztosít, jövőt a fiatalnak, biztonságot az idősnek. Az aljasok ígértek s hatalomhoz jutottak. Hazudtak! Nem tartották be az ígéreteiket. A diktátorok szabadok, de rabbá teszik a népet.

Küzdjünk mi az ígéretek beteljesedéséért! A világ szabadságáért, a nemzeti határok elsorvasztásáért, a mohó gyűlölet, a türelmetlenség megszűnéséért. Küzdjünk, jöjjön az ész világa, hol tudomány és haladás a közös boldogság útját fémjelzi. Katonák! A demokrácia nevében, adjunk kezet egymásnak! Hannah! Hallasz engem? Bárhol légy is, nézz körül! Eloszlanak a felhők, kisüt a nap! A sötétségből kilépünk a fényre! Egy új, barátságosabb világ köszönt be végre. Az emberek legyőzik a mohó gyűlöletet, a kegyetlenséget. Nézz körül, Hannah! Az emberi léleknek szárnyai nőnek és felrepül a magasba. A szivárvány felé repül, a fény, a reménység felé, egy dicsőséges jövő felé, ami már a tiéd lesz, az enyém is, mindnyájunké!”

Az olyan utalások, mint Hynkel Osterlich-országába való bevonulásának terve (Anschluss), vagy a szomszédos Baktéria vezetője, Benzino Napaloni (aki folyton a belső zsebében kotorászó hadvezér) teszik teljessé a képet, ha valakinek nem volt addig is teljesen egyértelmű. Chaplin természetesen mindezzel egy szükségtelen rossz, egy véreskezű vezér ellen foglal állást.

Hitler kétszer is megnézte az alkotást, de soha semmit nem nyilatkozott róla. Bár érdekes lenne tudni, hogy milyen hatással volt rá a kari-

katúra, s főként mit gondolt a film végi humanista monológról, erre viszont valószínűleg tényleg semmi esély nincs.

Chaplin zseniális filmet alkotott, melynek meg kellett születnie – még annak fényében is, hogy egy, a háború utáni interjúban azt nyilatkozta, hogy ha tudott volna a haláltáborokról, akkor soha nem forgatja le A diktátort –, hiszen a mai napig teljes mértékben aktuális minden egyes képkockája, mivel nagyon úgy tűnik, hogy a világ kifogyhatatlan őrült, hataloméhes vezetőkből.

FilmMagazin / 67

KÖV. HÓNAP MAD MAX: A HARAG ÚTJA Az idei év egyik legjobban várt akciófilmje egyértelműen a Mad Max: A harag útja, amelyet a Mad Max-trilógia mestere, George Miller vezényelt le és már az első trailer alapján is eldobtuk tőle az agyunkat, ahogy Tom Hardy-ék összezúzzák azt bármelyik brutális jelenet során. Aki nem bírja a várakozást, olvassa el a februári számunkban közölt 8 oldalas háttércikket!

TÖKÉLETES HANG 2 A 2012-es Tökéletes hang minden szempontból meglepetés volt, nem csak a pénztáraknál szerepelt (viszonylag) meggyőzően, de a kritikák is szerették, indokolatlanná téve a “hát ez meg minek?” kérdéseket a folytatásra vonatkozóan. Az eddig látott előzetesek alapján a folytatásban minden a helyén van: kínos poénkodás, az éppen mindenhol használatos trailerzene, na meg azért egy kis éneklést is tartalmaz. A folytatásban Beca és Amy csapata egy nemzetközi ének/tánc/zene kimittud-on lépnének föl, de baromi nehéz dolguk van, mivel mindenki utálja amerikát. Mi azonban tudjuk, hogy az Egyesült Államok a zenei kultúra melegágya, így igazából nem is lesz nekik kihívás.

68 / FilmMagazin