Filmmagazin2015február

A SZÜRKE ÖTVEN ÁRNYALATA I WWW.CINESTAR.HU

FilmMagazin 2015. február

A HARAG ÚTJA

JAMES BOND BEÁJULNA KINGSMAN: A TITKOS SZOLGÁLAT ÓRIÁSI CÉLTÉVESZTÉS AMERIKAI MESTERLÖVÉSZ A HALÁL ANGYALA A FEKETE RUHÁS NŐ 2

KEDVES OLVASÓK! E

z a hónap sem a tétlenkedésről szólt, hiszen a végéhez érkezett az a hosszú ideig tartó megfeszített munka, amely a CineStar weboldalának megújítását tűzte ki célul. Ha minden igaz, akkor jelen sorok írásakor már Ti is élvezhetitek a megújult site összes funkcióját, úgyhogy aki még nem tette meg, az nagyon gyorsan kattintson a www.cinestar.hu weboldalra, és ismerkedjen meg a csodával, mert tényleg remek munkát végeztek a srácok.

Persze azért mi, a „magazinos” csávók sem tétlenkedtünk. Számunkra a február a Mad Max-filmek jegyében telt, hiszen azon túl, hogy sikerült exkluzív infókat szereznünk a tavasszal érkező új részről, még a legendás ’79-es eredetit is újranéztük, sőt, nem mehettünk el szó nélkül a második és a harmadik rész

mellett sem. Aki tehát rajong ezért a posztapokaliptikus univerzumért, az garantáltan odáig lesz a mostani lapszámunktól.

Nyílván olyan olvasó is akad, akit hidegen hagy Mad Max barátunk hánytatott sorsa. Nos, ő se aggódjon, gondoskodtunk olvasnivalóról neki is. Kiemelten foglalkoztunk például a hónap legjobb filmjeivel: a Whiplash-ről 5 oldalas kritikát, a Kingsman-ről 6 oldalas háttércikket és egy 2 oldalas kritikát olvashattok.

Mindkettő garantáltan rajta lesz az év végi Top 10-es listákon. Nem úgy Clint Eastwood Amerikai mesterlövésze… az ígéretes alapanyag és a zseniálisan összevágott trailer után óriási csalódás, hogy csak egy unalmas propagandafilm lett a végeredmény, amit még Bradley Cooper elismerésre méltó játéka sem tudott megmenteni a középszertől… Ange-

lina Jolie háborús filmje (az előző hónapban már részletesen bemutatott Rendíthetetlen) viszont kellemes meglepetést okozott: ha Jolie két filmje között ekkorát tud fejlődni, akkor lehet, hogy Ben Affleck-hez hasonló rendezői karrier áll előtte.

Mi drukkolunk neki!

Jutott érdekesség a magazin hátsó felébe is. Nemrégiben érkezett a hír, miszerint a Marvel megegyezett a Sony-val, így mostantól Pókember is a Marvel Filmes Univerzum tagja lett. Hogy ez milyen hatással lehet Amerika kapitány, Vasember, Thor és a többiek sorsára, annak próbáltunk utánajárni 6 oldalas cikkünkben. Ezen kívül megvizsgáltuk, hogy mi lehet a Jégvarázs töretlen sikerének a titka, valamint a premier kapcsán elolvastuk A szürke ötven árnyalatát is. Jó szórakozást kívánok az ehavi adaghoz!

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell), Nagy Zsolt (Ghost990) Munkatársak: Bagi Levente (levinho), Bubán Attila (Atee007), Cseke Ákos (noxwill), Gombos Dániel (sirdani), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Jánvári Márk (Paulkemp), Kovács Ferenc (Deckler), Kónya Sándor (Sanya08), Nagy Zoltán (nagyimacy), Oláh Róbert (orobertosays), Szabados Melinda (Veszják), Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Vígh Timi (Eprespuszedlee), Zsila Bence (zsebzsb) Segítőink: Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: GameStar Plus, Táblamagazin Weboldal: www.cinestar.hu Email: filmmagazin@hotmail.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk megjelenése: 2015. március 20.

2 / FilmMagazin

MEGÚJULT A CINESTAR!

2

010. május elsején elstartolt a CineStar névre keresztelt blog, amely a GameStar frissen létrehozott Web4-es rendszerének egyik zászlóshajója hivatott lenni. Az eredeti koncepció egyszerű volt: filmekről cikkek, minden mennyiségben. Persze, ahogy az ilyenkor lenni szokott, a kezdeti káosz lassan tovatűnt, kialakultak a kategóriák, a saját íratlan szabályaink, és a kollégák lassan elkezdtek egyre többen lenni. Így öt évvel később már kinőttük a rendszert, már nem elég az, amit egy blog nyújtani tud: a legjobbat szeretnénk olvasóinknak, ezért alapjairól írtuk újra a rendszert, átgondoltuk mi jó, mi nem, a végeredmény pedig szerintünk magáért beszél.

ALAPJAIBAN RENDÍTHETETLEN Természetesen nem tartanánk itt, ha nem lennének olvasóink, akiknek a tartalmat készítjük nap, mint nap, így az alap koncepción nem változtattunk: a legfrissebb híreket a lehető leggyorsabban, egyedi tálalásban. Az alapokat inkább kibővítettük, szépítettük. Hogy ez mit jelent? Mostantól nem csak filmekkel kapcsolatos hírekkel szolgálunk, hanem mellette sorozatokról, könyvekről is írunk, valamint olykor a geek-világ érdekességei is beköszönnek a képregényekkel az élükön.

AZ ÚJ MINDIG JOBB? Ebben az esetben igen, mert a stíluson kívül minden más megváltozott: új dizájn, új funkciók és nem utolsó sorban új szerver. Az eddig színvilágunkat megtartva hónapokig finomítottuk, csiszoltuk a terveket, hogy az oldal használata a lehető legegyszerűbb legyen, ám a látvány mégis kellemes érzéssel töltse el a látogatókat.

Igyekeztünk olyan modulokat fejleszteni, amelyek a látogatóink érdekeit szolgálják, ilyen például az állandóan jelen lévő fejléc, ami a könnyebb navigációt hivatott lehetővé tenni. A kiemelt cikkeink ezentúl valóban kiemeltek, hiszen egy hatalmas lapozható részben kaptak he-

lyet, amely mellett a hónap legérdekesebb, legtöbbet olvasott hírei is megjelennek.

Az eddigi hozzászólási rendszert megszüntettük, mostantól nincs szükség Web 4-es azonosítóra a kommenteléshez. Ezentúl a világ egyik legismertebb és legkedveltebb platformját használjuk erre a célra, ez pedig a Disqus, ezáltal sokkal egyszerűbb és kényelmesebb lesz a hozzászólások írása, valamint követése is.

De hogy legyen is mihez hozzászólni, így az aktuális kritikáink, a legfrissebb trailerek mindig kiemelt helyen fognak szerepelni, hogy még egyszerűbben elérhető legyen mindenki számára. Ilyen előkelő helyen láthatják olvasóink az aktuális FilmMagazint is, amely kiemelt helyet kapott az egész oldalon, saját menüvel, ahol a régebbi számok is kényelmesen visszakereshetők.

MIBEN TÖBB, MINT AMI EDDIG VOLT? A válasz egyszerű: mindenben. Mostantól minden nagyobb filmes eseményhez egyedi aloldalakkal szolgálunk, ahol követhetők az eseménnyel kapcsolatos hírek, információk, érdekességek. Az első ilyen lesz az idei Oscar-gála, melynek híreit egy helyről érhetik el a látogatóink. Természetesen regisztrációt ezután sem kérünk az oldalra, hiszen nem a látogatónk adatai, hanem a véleményük a fontos, így ezentúl is mindenféle kötöttségek nélkül böngészhető maradt az oldalunk.

Persze a tartalom bővítése mellett arra is ügyeltünk, hogy azokat a hiányosságokat is javítsuk, amelyek eddig nem voltak a legjobbak. Ilyen például az oldal mobileszközökre optimalizált változata, így már kényelmes böngészhetőek vagyunk mindenféle tabletről, mint ahogy az okostelefonokra is nagy hangsúlyt fektettünk. És hogy mit hoz a jövő? Szeretnénk további fejlesztéseket, amelyek még hozzáférhetőbbé teszik a filmes világot, de ezek mibenléte maradjon egyelőre titok, mindenesetre azt megígérhetjük, hogy sok mindennel fogunk még kedveskedni az idei esztendőben.

FilmMagazin / 3

EHAVI PREMIEREK FEBRUÁR 5.

Jupiter felemelkedése

Második esély

Whiplash

Az elveszett európai

Rendíthetetlen

Esélylesők

Csingiling és a Soharém legendája

FEBRUÁR 12.

Kingsman - A titkos szolgálat

A szürke ötven árnyalata

Ahol a szivárvány véget ér

SpongyaBob: Ki a vízből!

Fehér árnyék

Káin gyermekei és Timbuktu

4 / FilmMagazin

FEBRUÁR 19.

Kéjlak

Vadon

Amerikai mesterlövész

Liza, a rókatündér

A fekete ruhás nő 2 - A halál angyala

FEBRUÁR 26.

Focus - A látszat csal

Shaun, a bárány - A film

Manieggs - Egy keménytojás bosszúja

Csodák

1989 - Határon

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

AMERIKAI MESTERLÖVÉSZ Hős, vagy kegyetlen sorozatgyilkos? Egy mesterlövész, akit vérdíjjal kell kivonni a forgalomból. De vajon hátra tudja-e hagyni a kegyetlen mészárlások emlékeit és vissza tud-e térni a „hétköznapi” életbe egy különleges képességű harcos? Írta: Veszják

A

z amerikai haditengerészet különleges egységénél, a SEAL-nél szolgáló Kyle-t (Bradley Cooper) azért küldték Irakba, hogy megvédje bajtársait. A legendás mesterlövész számtalan életet mentett meg azzal, hogy rendkívül nagy távolságból is tűpontosan célzott. Híre az ellenség táboraiban is elterjedt, és a lázadók óriási vérdíjat tűztek ki a fejére. Kyle nemcsak a harctéren, de az élet minden területén helyt akart állni: elszántan küzdött érte, hogy példás férj és édesapa maradjon akkor is, amikor egy óceán választotta el a családjától.

6 / FilmMagazin

Négy alkalommal teljesített szolgálatot Irakban, és mindannyiszor a SEAL jelmondatáért küzdött: „senkit sem hagyunk hátra”.

Valamit azonban jó lett volna hátrahagynia: a háború emlékeit. Amikor visszatért feleségéhez, Tayához (Sienna Miller) és a gyermekeihez, rá kellett jönnie, hogy nem is olyan egyszerű normális, civil életet kezdeni, és hogy az emlékképek nem mennek ki maguktól a fejéből.

Ekkor nekilátott, hogy könyvet írjon a harcmezőn töltött évekről. Önéletrajza 13 héten át vezette a New York Times bestseller-listáját.

„Korábban is készítettem már háborús filmeket – mondja az Amerikai mesterlövész rendezője és producere, Clint Eastwood –, Chris története viszont azért izgatott, mert az ő személyes története, belső harca legalább olyan érdekes volt, mint a katonai pályafutása. Sorsa jól példázza, mit tesz a háború az emberrel, és milyen terhet ró a hozzátartozóira. Úgy vélem, nem árt emlékeznünk rá, milyen áldozatokkal jár a háború, és fontos emléket állítunk azoknak, akik az életüket tették kockára. Különösképp, ha valakinek olyan jelentős élettörténete van, mint Chris-

A filmet autentikus helyszíneken forgatták: például Marokkó fővárosában, Rabbatban, mely a háború sújtotta Irakot helyettesítette.

nek.” „Egyetemes érvényű történet ez, amely szólhatna bármelyik hadviselt katonáról – teszi hozzá a főszereplőt alakító Bradley Cooper, aki producerként is közreműködött a film elkészültében –, bármelyik veteránról, aki túlélte a háborút, majd hazatért, és megküzdött a normál, hétköznapi életbe való visszatérés, az emlékek feldolgozásának súlyos lelki terheivel. Mindig is megérintettek a történetek, amelyek arról szóltak, miképp találnak újra magukra, miként lelnek lelki békére a háborúból hazatérők. Nem szimplán háborús filmet akartunk készíteni, hanem egy ember drámáját igyekeztünk bemutatni. Clint Eastwood eddigi filmjei, például a Nincs bocsánat, a Gran Torino vagy éppen a Levelek Ivo Dzsimáról mind pszichológiai tanulmányok, részletgazdag személyiségrajzok, noha rendkívül eltérő hátterük van.”

A film forgatókönyvének alapjául Kyle azonos című könyve szolgált, melyet a veterán Scott McEwen és Jim DeFelice közreműködésével vetett papírra. Jason Hall forgatókönyvíró és executive producer még a könyv megírása előtt megbeszéléseket folytatott Kyle-val egy lehetséges film létrejöttéről. „Rettentően érdekelt egy ilyen nagy kaliberű harcos pályafutása – mondja Hall. –

Elsősorban az izgatott, mi vitte őt a harctérre, és az, hogy milyen árat fizetett ezért. Tudtuk, hogy a háború maga a pokol, de meg akartuk mutatni a filmben, hogy ezt a poklot emberek hozzák létre: emberek, telis tele vágyakkal, érzésekkel, esendőségekkel…”

Chris Kyle egyszerű jelszavakat követett életében: Isten, haza, család. Ezek nem csupán szavak voltak számára, hanem életének alapkövei. Erősen hitt benne, hogy mindezek a fogalmak valamely nálánál nagyobb, fontosabb dolgot képviselnek, és hogy szent kötelessége szolgálni ezeket. „A történet magja két ember kapcsolata – állapítja meg a Taya Kyle-t alakító Sienna Miller. – Egyikük rendkívüli küldetést teljesít, emberfeletti módon, távol az otthonától. A másik próbálja összetartani a családot, és ez majdnem olyan nagy erőfeszítéseket kíván tőle, mint Christől a haza szolgálata. A férfinak nem könnyű távol lennie a szeretteitől, de rendíthetetlenül hisz benne, hogy ha otthon maradt volna, sokkal több embernek kellene életét veszítenie a harcokban. Taya mindent megtesz azért, hogy támogassa a férjét, de a távolban dúló háború – amelyben akaratlanul is részt vesz – rendkívüli módon próbára teszi a türelmét és a

lelki erejét. Miután találkoztam Tayával, felelősnek éreztem magam azért, hogy olyannak láttassam őt, amilyen a valóságban.”

Bradley Cooper, aki igen komoly kiképzésen és fizikai átalakuláson ment keresztül a szerep kedvéért, ugyanezt a felelősségtudatot érezte Kyle-lal szemben. „A felelősség ugyanakkor sosem nehezedett rám nyomásként, inkább felemelő érzés volt. Úgy éreztem, hogy a szerep által kifejezhetem tiszteletemet nemcsak Kyle, hanem minden katona és veterán iránt.”

Szerepére készülve Bradley Cooper különleges kiképzésen ment keresztül, hogy képes legyen a SEAL mesterlövészének hiteles eljátszására. „Megtanultam, hogyan kell működtetni a Chris által használt három lőfegyvert, a 338 Lapuát, a 300 Win Magot és az MK11-est – mondja Cooper. – Csakhogy egy dolog elsajátítani a használatukat (hogyan fogjuk meg őket, hogy tartsuk a lábunkat, hogyan kontrolláljuk a légzésünket), de egész más stresszhelyzetben, akció közben pontosan működtetni ezeket. Az igazi szakértelem abban rejlik, ha valaki meg tudja őrizni a hidegvérét, és felelősen, átgondoltan, mégis késedelem nélkül képes használni a fegyvert. Lenyűgöző, hogy egy mesterlövész az idő nagy részében csak vár és figyel. Ujja a ravaszon akár nyolc órán keresztül rezzenetlen. Ez hihetetlen önuralmat, lelki és fizikai állóképességet igényel.”

Stáblista Rendező: Clint Eastwood Főszereplők: Bradley Cooper, Sienna Miller, Jake McDorman Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. február 19.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

A TITKOS SZOLGÁLAT Matthew Vaughn megidézi a régi idők Bond-filmjeit. Írta: Sanya08 felsége legtitkoltabb titkos ügynöke rég elszakadt már régi gyökereitől (vagy épp visszatérítették, igazából nézőpont kérdése), ezért is gondolhatta úgy Matthew Vaughn rendező és Mark Millar képregényíró, hogy itt az ideje kicsit tüntetni a karót nyelt újkori Bond-filmek ellen és változást vinni Broccoli-ék koncepciójába. Nem csupán a kritikusok reakciója, de az átlag nézőközönség véleménye is az ő álláspontjukat igazolja: mégpedig, hogy igenis szükség van azokra a kémfilmekre, melyekben nagy hangsúlyt fektetnek mind a könnyed

Ő

8 / FilmMagazin

humorra, mind pedig a nagybetűs kalandra és felhőtlen mókára, mely részben abban nyilvánul meg, hogy kihasználják a kém lét összes velejáróját, a kütyük és egyebek maximális módon történő használatát.

Különben is: az élet egyébként is túl rövid ahhoz, hogy hót komolyan vegyük magunkat, néha bizony nem árt, ha átadjuk magunkat az önfeledt mókázásnak.

A Kingsman egy tizenhét éves srác, Eggsy történetét meséli el, aki egy kis balhé után belekóstolhat a Kingsman-ek elit és szupertitkos világába. Harry Hart (Colin Firth)

lesz az, aki meglátja benne a potenciált (egykoron az édesapja is ügynök volt, ezért is viselheti szívén a srác sorsát) és bedobja őt a jelöltek közé. Hadd bizonyítsa be, hogy több rejlik benne, mint amit kívülről mutat magából.

A film alapjai még a Kick-Ass forgatási munkálatai idejére tehetők: Vaughn Millar-ral való kollaborációja egymásra rímelő partnerséggé alakult és nem voltak restek megosztani egymással kisebb-nagyobb ötleteiket – legyen az filmekre vagy képregényekre vonatkozó – és egy ilyen beszélgetésük során jött elő Millar

A filmben számtalan utalás található olyan egykori James Bond-filmekre, mint például a Dr. No, az Oroszországból szeretettel, vagy a Holdkelte.

A WARNER BEKAVART Nem lehet pontosan tudni azt , hogy a Warner Bros.-t mi késztette a Kingsman eredeti bemutatójának az időpontjának a megváltoztatására (mely 2014 év októberében lett volna). Egyesek azt tippelik, hogy Vaughn kicsit el volt maradva a teendőkkel (a Comic Con-on bemutatott kis részlet a filmből azt sugallta, hogy van még mit dolgozni rajta technikai értelemben), míg a másik tipp az, hogy direkt belevitték az alkotást a biztos halálba.

A helyzet az, hogy a Warneréknél valószínűleg elgurult a gyógyszer, hiszen a Kingsman premierjének időpontját pontosan arra a hétre tették, amikor a Szürke ötven árnyalatának adaptációja is debütál. Utóbbi film ugyanis tutifix, hogy keresni fog dögivel (sőt, már most rekordokat döntöget), hiszen a jónép inkább arra fog özönleni, semmint egy új Matthew Vaughn-filmre, ami ugyan képregény alapján készült, de nem számít túl nagy brandnek. Előre sajnálom Vaughn-t.

Egy másik film premierje is áldozatául esett a variálásnak. A Poltergeist remake-je (melynek producere Sam Raimi, rendezője Gil Kenan főszereplők közt pedig a mindig kiváló Sam Rockwell-t láthatjuk majd) eredeti intenciók szerint februárban láthattuk volna, de áttették július 24-re.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR egy, a klasszikus kémfilmeket alapul vevő szikrájával. És mivel társulásuk már az említett képregényfilmnél is igencsak üdvösnek bizonyult, így lényegében nem is volt kérdés az, hogy ezt a leendő projektet is együtt fogják végigvinni.

Millar elmondása szerint a film (illetve maga a képregény) keletkezésének a magja akkor keletkezett a fejében,amikor a Dr. No című Bondfilm hátteréről olvasott egy könyvet.

A könyvnek egy bizonyos fejezete volt az, amit igazán érdekesnek talált és megmozgatta a fantáziáját. A fáma szerint ugyanis Terrence Young rendező az eredeti Bondregények írójának, Ian Fleming-nek

Eggsy és Harry között zajlik a párbeszéd. Nagyon jól megírt jelenet volt, és én izgatottan vártam a másnapi jelenésemet.” Több mint hatvan fiatal színészt hallgattak meg azelőtt, hogy Vaughn és Taron Egerton találkozott. A 24 éves walesi fiú frissen végzett a londoni drámafőiskolán, és korábban még nem szerepelt nagyjátékfilmben. Vaughn rendező a következőket nyilatkozta abbéli döntéséről, hogy egy ismeretlen színészt szerződtetett a főszerepre: „Taron még sosem forgatott mozifilmet – mondja Vaughn –, és mi egyszerre főszerepet bíztunk rá. Ez súlyos döntés volt, de én valahogy éreztem, hogy jó lóra teszek. Ugya-

>> „SZERINTEM AZT SE TUDTAM, MI A CÍME A FILMNEK, CSAK AZT LÁTTAM, HOGY VALAMI EGGSY ÉS HARRY KÖZÖTT ZAJLIK A PÁRBESZÉD. NAGYON JÓL MEGÍRT JELENET VOLT, ÉS ÉN IZGATOTTAN VÁRTAM A MÁSNAPI JELENÉSEMET.” << az akarata ellenére választotta ki a főszerepre Sean Connery-t. Connery a legjobb szándékkal sem volt nevezhető olyan fickónak, aki kényelmesen mozgott az öltönyök, a stílus és az ételek, italok kiválasztásában megnyilvánuló kifinomult ízlésben. Young azonban volt annyira lelkiismeretes, hogy felelősséget vállalt a fiatalemberért. Ma már ezt elképzelni is nehéz, de így történt.

Young maga vitte el a legjobb éttermekbe, a legjobb szabókhoz és egyáltalán: megmutatta neki, hogy mégis mi fán terem az elegancia és a jó megjelenés. Lefordítva: megmutatta neki, hogyan étkezik, hogyan öltözködik, és miként viselkedik egy első osztályú kém.

A film főszerepére egy relatíve ismeretlen színészt, Taron Egerton-t sikerült megnyerniük, aki valósággal extázisba jött akkor, amikor megtudta, hogy filmbeli partnere mindenki kedvenc Darcy-ja, Colin Firth lesz.

Az pedig már csak hab volt a tortán, amikor Michael Caine szereplésére („Különlegesnek és viccesnek találtam a forgatókönyvet – mondja Caine. – Úgy gondoltam, hogy jó kis kalandnak ígérkezik.”) is fény derült. „Szerintem azt se tudtam, mi a címe a filmnek – emlékszik vissza Egerton –, csak azt láttam, hogy valami

10 / FilmMagazin

nígy voltam Jennifer Lawrence-szel, akit Mystique szerepére válogattunk be az X-Men: Az elsők csapatába.

Csak 19 éves volt akkor, de valahogy azonnal átlényegült, ahogy a kamera ráirányult, és nekem kétségem sem volt afelől, hogy tökéletes választás. Taron-nál is azt éreztem, hogy telitalálat.”

Ami Firth szerepeltetését illeti, ez szintén egy igencsak meglepő választás volt az alkotók részéről. A pályafutása során jórészt kimért modorú, erőszakot messze elkerülő, mimózalelkű (ide egy ellenpélda: Az igazság fogságában, amely filmben Kevin Bacon-nel játszott együtt) figurákat megjelenítő színészre lett bízva a feladat: legyen egy magát bármely veszélyes, húzós szituációból kivágó titkos ügynök. Nem lesz mindennapi élmény Darcy-t, illetve Bridget Jones pasiját látni közelharcokban, véres akciójelenetekben. „Colin kőkeményen dolgozott – mondja Jane Goldman. – Az edzői egytől-egyig csodálkoztak, hogy mire képes a szorgalmával és az akaraterejével. Pedig nem lett volna kötelező számára, de ő annyira igyekezett, hogy végül szinte majdnem minden mutatványt maga csinált meg. Alig néhány jelenetben helyettesíti kaszkadőr.”

Bár a film legfőképp Sean Connery 007-esét veszi alapul, Matthew Vaughn-nak mégsem ő a kedvenc James Bond-ja, hanem Roger Moore.

Matthew Vaughn számára egyértelmű volt, hogy Harry / Galahad szerepét Firth-nek kell játszania. A színész megjelenését és viselkedését tekintve a brit úriember mintapéldánya, de a rendező ezúttal meg akarta mutatni az elegáns külső mögött szunnyadó keményfiút is. „Elképesztő élmény volt megismerni őt erről az oldaláról – mondja Vaughn. – Nem állítom, hogy teljesen magabiztos voltam a dologban, hisz Colin eddig mindig visszafogott figurákat játszott, de nem csalódtam, igazán odatette magát. Zseniális keményfiú lett belőle, szerintem simán maga alá gyűri a hagyományos értelembe vett akcióhősök bármelyikét.”

Michael Caine-en és Colin Firth-ön kívül más nagy nevekkel is találkozhatunk a filmben. Samuel L. Jackson alakítja például a Kingsman főgonoszát, aki azon kívül, hogy beszédhibás, más kényelmetlen tulajdonsággal is rendelkezik: jelentősen meg kívánja ritkítani az emberiség létszámát. A nagy képregényrajongó hírében álló Samuel L. Jackson már azelőtt olvasta Mark Millar és Dave Gibbons képregényeit, mielőtt Vaughn megkereste volna Valentine szerepével. „Naná, hogy tetszett a forgatókönyv! Rögtön megértettem, mi mozgatja Valentine-t. Én egyáltalán nem tartom valóságtól elrugaszkodottnak, hogy valakinek ilyen tervek forduljanak

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR TITKOS ÜGNYÖK PARÓDIÁK

Modesty Blaise (1966)

Austin Powers (1997)

meg a fejében – mondja Jackson. – A fickó logikája szerint a világ annyira túlnépesedett, hogy nincs más hátra, selejtezni kell.”

Valentine azt tervezi, hogy SIMkártyákkal árasztja el a piacot, amik olyan rádióhullámokat továbbítanak, amelyek stimulálják az emberek agresszióra való hajlamát és csökkentik a gátlásukat, így végül a bolygó lakói egymásnak esnek majd.

Intelligencia, testi erő és szépség alapján Valentine kiválaszt egy csapatnyi embert, akiknek a fejébe chipeket ültet, hogy az emberi nem e nemesebb példányai védelmet élvezzenek, és elszállítja őket a titkos bázisára. „Az ötletet egy tanártól kölcsönöztem, akivel a Glasgow-i Egyetemen találkoztam – meséli Millar. – Ő mondta nekem, hogy ha az emberi agy hüllőkomplexumát erős behatás érné, akkor olyannyira területvédőkké és agresszívvé válhatnánk, hogy végül elpusztítanánk egymást. Azt is elárulta nekem, hogy létezik olyan frekvencia, ami ilyen hatással lehet ránk.”

Természetesen egy elit titkos ügynöknek adnia kell a stílusra és eleganciára is, erre is ügyeltek a film készítői: „Az elit kémek titkos bázisa a híres Savile Row egyik szabóságában található – mondja Phillips. –

12 / FilmMagazin

Casino Royale (1967)

Top Secret! (1984)

Johnny English (2003)

OSS 117: Cairo, Nest of Spies (2007)

Ennek köszönhetően a munkánk nemcsak vizuálisan jelenik meg a filmben, de a történetben is szerepet kap. Az is nagyszerű lehetőség volt, hogy bepillanthattunk a Savile Row világába. Az itt készülő öltönyök, cipők és egyéb ruházati cikkek egész más minőséget, merőben más műfajt képviselnek, mint a konfekcióipari termékek. Szabónak vagy cipésznek lenni errefelé nem akármilyen presztízst jelent.” Valentine karakterének így öltözködésben

is merőben másfajta stílust kellett képviselnie a Kingsmanekkel szemben. Nála nem játszik az öltöny, sem a nyakkendő, a megjelenése teljesen más: „Amit Valentine visel, az szöges ellentéte a méretre szabott elegáns brit öltözékeknek – mondja Phillips. – Sam-et élvezet öltöztetni, mert szívesen próbál ki új dolgokat. Rengeteg színt használtunk a ruhatára összeállításakor, és alkalmaztunk egy-két spirituális hangulatú kelléket, például a buddhista

Samuel L. Jackson nem aprózta el a felkészülést: a minél hitelesebb alakítás miatt kidolgozta az általa alakított figura teljes élettörténetét.

olvasót (gyöngysort), ami tükrözi Valentine abbéli meggyőződését, hogy meg kell mentenie a világot.”

Ha ügynökösdi, akkor nem szabad megfeledkezni az akciójelenetekről sem, láthatóan arra is különös figyelmet fordítottak az alkotók. A harcjeleneteket Brad Allan ausztrál harcművészeti szakember és akciókoreográfus vezényelte le, aki korábban együtt dolgozott Vaughn-nal a Kick-Ass felvételei során. Allen felvett a csapatába egy parkourbajnokot és egy breaktáncost is, akiket a YouTube-on fedezett fel. (A parkour vagy free running extrém sport, városi tereptárgyakon keresztül történő szabad futás, mely akrobatikus ügyességet és rendkívüli erőnlétet igényel.) A már klasszikusnak számító templomi akciójelenetre a szereplőket egy különleges csapat készítette fel: Brad Allan és emberei, akik amolyan Jackie Chan-féle stílusban dolgoznak, és a világ legjobb harcművészei közé tartoznak; egy hatszoros thai boksz világbajnok; egy olimpiai aranyérmes tornász; valamint egy szakértő a hadsereg különleges egységétől a fegyveres edzésekhez. Firth például heteken át minden egyes nap három órát gyakorolt. „Megtanultam irányítani a testemnek azon részeit is, amiket soha korábban nem használtam – mondja a színész. – Nagyon fájdalmas lecke volt.”

A Kingsman: A titkos szolgálatban Matthew Vaughn kedve szerint játszik a kémfilm jól ismert műfaji szabályaival, megpörgeti, összerázza,

fejük tetejére állítja őket, de mindvégig érezni, hogy nagyra becsüli és rettentően szereti a zsáner klasszikusait. „Ez a film főhajtás minden idők legjobb kémfilmjei előtt, még ha ebbe a hódolatba némi szemtelen humor is vegyül. Szerettem volna elkészíteni a ’60-as, ’70-es évek kémfilmjeinek szórakoztató, modernkori változatát. Úgy is mondhatnánk, hogy a Kingsman posztmodern kémfilm: kitűnő alkotásokat idéz meg, és az irónia által újragondolja a műfaj stílusjegyeit.”

Mint mondtuk, a bravúr nagy valószínűséggel sikerült: a kritikusok már éltetik külföldön és itthon is, jelezve, hogy Vaugh rendezéseire még mindig szüksége van a világnak. Talán most már végleg feljegyezhetjük magunknak a nevét és tudatosíthatjuk magunkban: ez az ember öt rendezéssel a tarsolyában még nem tudott hibázni, szinte mindig csont nélkül képes teljesíteni az elvárásokat és azokon sokszor túl is lő. Azt is érdemes megjegyezni, hogy ha Millar-ral közösködik, abból nagy valószínűséggel valami egészen egyedi és emlékezetes dolog kerekedik.

Stáblista Rendező: Matthew Vaughn Főszereplők: Taron Egerton, Colin Firth, Samuel L. Jackson Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. február 12.

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR

MAD MAX: A HARAG ÚTJA Season ticket on a one way ride. Írta: Kovácsné éhány nappal azután hogy megbíztak a Mad Max: A harag útja előzetesének megírásával, vajh’ ki tudja miért és hogyan, de belefutottam „A világ 366 legelvadultabb filmje” című internetes cikkbe. Mivel a „miért” és a „hogyan” azzal függött össze, hogy épp nagyon nem volt kedvem dolgozni, gondosan végigolvastam mind a 366 darab elvadult film ismertetését, és ott találtam rá a Harlan Ellison azonos című novellájából készült „A fiú és a kutyája” című 1975-ös filmre, mely – állítólag – minden poszt-apokaliptikus olajhiányos-punkos road movie-k ősatyjának tekinthető. (Számos filmtípus boncolgatja, mi jó történhet az emberiség maradékával egy világméretű katasztrófa után, ebből az atomháborúval kombinált olajhiányos típus valószínűleg azért pont a hetvenes években lett népszerű, mert akkoriban épp beigazolódni látszódott a Hubbert-féle olajhozamcsúcs elmélet, és mindenki meg volt róla győződve, hogy néhány évtizeden belül beköszönt az olajalapú nyugati civilizáció világvégéje, már ha addig a hidegháború nem megy át meleg háborúba. Ez egyébként annyira bele volt ivódva a köztudatba, hogy még a Kisvakond sorozat is szentelt neki egy hosszabb lélegzetű epizó-

N

dot, a Kisvakond álmodik címmel (aki nem látta, nézze meg, Mad Max a fasorban nincs). A fiú és kutyájában az összes alapelem megvolt, ami egy poszt apokaliptikus road movie (az egyszerűség kedvéért mostantól legyen PARM) esetében elvárható, vagyis elbaltázott holdbéli tájak, elállatiasodott emberiség, és nem utolsó sorban az intelligens kutya (ami akkora mém lett, hogy

még az atomháború után játszódó Fallout című játékban is szerepel a választható kísérőkarakterek között). Ami nem volt meg benne (és ami egy roppant izgalmas kísérletté tette az alkotást) az a Kedves Fogyasztó számára is befogadható Szimpatikus Főhős volt. A kutya még elment, a fiútól mindenkit kilelt a hideg, pedig Don Johnson játszotta, és nem is rosszul.

A MAD MAX-TRILÓGIA Megvan annak az oka, hogy a Mad Max-trilógiát minden idők egyik legklasszikusabbjaként tartjuk számon. Ìgy is, hogy a hármas harmadik etapját illetően a legtöbben egyetértünk abban, hogy sokkal, de sokkal gyengébb produktumról van szó,

mely hibát végül is lazán kiküszöbölhet George Miller az idén mozikba kerülő és rajongók által lélegzet visszafojtva várt negyedik résszel.

Amíg várunk, addig is látogassuk újra a trilógiát.

Max-et az első rész végén úgy hagytuk ott (bővebben lásd Film-

klasszikus rovatunkat), hogy éppen revansot vett az utolsó fickón is, aki részese volt családja lemészárlásának. Az a Max, akit a film elején láttunk: zöldfülű, de veszettül tehetséges és optimista zsaru, aki ezzel a bosszúállás utolsó, kíméletlen aktusával végleg meghalni látszott. Már

14 / FilmMagazin

A film azért nem tekinthető remake-nek, mert George Miller nem sok értelmét látta elmesélni a már bemutatott történetet.

A kulturált, tömegszórakoztatási igényeket is kielégítő PARM főszereplője viszont igazi, szimpi, tesztoszterontól csöpögő Magányos Hős (kutyával, vagy kutyaszerű borzas kiskölökkel), aki valamilyen teszetosza közösség és / vagy hősnő megmentése érdekében legyőz egy nagyobb csapat Aszociális Ellenséget, tipikus esetben az egybites motoros punkokat. Ha az első kiforrott PARM-nak az 1979-es Mad Max-et tekintjük (és közben tudomásul vesszük, hogy a harmadik rész már inkább a Running Man-féle, időben jóval hosszabb karriert befutó (vö. Éhezők viadala) hentelős-túlélőshows filmek vonalába tartozik) akkor az utolsó igazi zsánerdarab talán az a szerencsétlen Vízivilág volt, ahol az egész cselekmény a tengerre helyeződött, amúgy a magányos hős, a kutyaszerű gyerek meg az egybites punkok mind meg-

csak az országút aszfaltozott pokla maradt neki, hiszen elveszített mindent. Családjával együtt egy boldog jövő reményét és a hivatásába vetett hitét. Bosszúja végeztével pedig még az a kevéske kielégülés is nyomtalanul eltűnt, mely esetleg ellenfelei kiiktatása okozott.

A második részbe belemászva Max-ről, mint legendáról hallunk. Az országutak réméről, a rettenthetetlen aszfaltbetyárról. Max már nem rendőr, ő már rég átesett a ló túlsó oldalára, azzá lett, akiket a törvény őreként üldözőbe vett: full-extrás autójával járja az utakat benzinre

vadászva, maga mögött felégetve mindent. Régi énjét persze senki nem tagadhatja meg örökké, eljön hát az a pont, amikor képességeit kénytelen a jó ügyérdekébe állítani, még ha mindez nem is egészen önzetlen dolog a részéről.

Mondják sokan, mondják joggal,

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR voltak, hibátlanul, a film mégis rettenetes volt – szerintem nem utolsó sorban azért, mert egyszerűen az egész műfaj felett reménytelenül eljárt az idő, az olaj mégse fogyott el, a punkokból családapák lettek, stb. Az a nagy kérdés, hogy George Miller-nek sikerül-e a feltámasztania a PARM műfajt, lesz-e közönsége a kissé megkésett n+1. „borostás csávó a punkok ellen” alkotásnak, netán egyenesen a zsáner reneszánszának leszünk tanúi, vagy Miller, franchise ide vagy oda, csak a húzónevet hozta át 2015-be, a műfajt magát hagyta a fenébe.

Miután megnéztem az előzetest, az első gondolatom az volt, hogy nahát, ez tökéletesen pont ugyanolyan, mint bármelyik régi Mad Max film, csak sokkal sűrűbben állnak a sokkal nagyobb pengék a sokkal királyabb járműveken, az egészet felturbózták egy nagy adag CGI trükkel – giga homokviharok, óriási nagy robbanások, Legolas stílusában emberkedő főhős – meg választottak hozzá egy arcot, aki úgy néz ki, mint egy kirakatbaba. Ehhez képest a hozzáértők olyan jellegű megjegyzéseket fűztek a dologhoz, hogy „lenyűgözően újszerű”, meg

hogy szerintük az összes autós üldözést igazi kaszkadőrök csinálták.

A történetről kb. annyit lehet tudni, hogy az egyébként magányos Mad Max (Tom Hardy) átsegít egy csapat nőt a sivatagon, akiknek vezetője, a félkarú Furiosa (Charlize Theron) vissza akar térni gyerekkori emlékei színhelyére. Számos forrás egybehangzó állítása szerint ez a Mad Max gyerek eddig se volt egy kacagójancsi (ez most egy cizellált ausztrál utalás volt, tessék neki örülni) de most aztán tényleg egy szót se fog szólni, csak mennek meg lőnek az első pillanattól az utolsóig.

hogy a Road Warrior címre hallgató folytatás nem csupán minden idők egyik legjobb folytatása, de az akciófilmek között is abszolút etalon, s mérföldkő. Nem is azért vagyunk itt, hogy ezt megcáfoljuk, inkább erősíteni próbáljuk ezt az állítást. Miller folytatása részben azért képes any-

nyira belopni magát a néző szívébe, mert a “nagyobb, több, látványosabb” elvet követve (költségvetést tekintve például kb. 10-szer annyiba került, mint elődje) nem mond ellent az első részben prezentált hangulatnak és világnak. Hacsak nem annyiban, hogy az első rész karcosságá-

hoz, depresszív, csiszolatlan képés hangulatvilágához képest a második rész egy relatíve (nem győzöm hangsúlyozni: relatíve) oldottabb darab. Acélosabb, ha úgy tetszik. Ugyanakkor pozitívabb is?

Semmiképpen. Az első rész szimplicitásából azonban nem engedett, a

16 / FilmMagazin

A film halasztásában a 2001. szeptember 11-ei események is közrejátszottak: az akkori dolláringadozás miatt a költségvetés 30% eltűnt…

A VIDEÓJÁTÉK Idén nem csak a mozikba érkezik új Mad Max-kaland, hanem a monitorainkra is, hiszen a Just Cause szériával elhíresült Avalanche fejlesztőcsapat idén tervezi piacra dobni a játékát. Bár a részleteket egyelőre hét lakat alatt őrzik, az biztosnak tűnik, hogy nem lesz összefüggés a két médium története között, mindkettő egészen más sztorit mesél majd el. A játékban fontos szerepet szánnak a vezethető járműveknek, amiket kedvünk szerint pimpelhetünk, fejleszthetünk, a játékmenet középpontjában azonban mégsem a vezetés, hanem a közelharci küzdelem és a lőfegyverek lesznek. Mad Max rajongóinak majd mindenképpen vigyék el egy körre!

sztori egyszerű, mint a faék. Maxnek segítenie kell egy csapat lázadónak, akik el akarnak jutni A pontból B pontba. Kész. Ami a lényegi rész, és ami igazán számít, azok a csodálatosan megkomponált, kaotikus akciójelenetek. Az aszfaltszaggató üldözés-jelenetek. A végső

harc például egy sokat dicsért kaszkadőrmutatvány, igazi kézműves akciójelenet. Kíméletlenül sebes, a veszélyt szinte ott érzed a bőrödön, szinte érzed, hogy a pofádba süvít a csípős, forró szél, ahogy száguldanak a szereplők bele a végtelenbe.

Tanítani kellene!

Szinte hihetetlen, hogy itt még mindig ott tartunk, hogy Mel Gibsonra nem sztárként tekintünk. A poszterek, az előzetesek, a legtöbb promo, az akciójelenetek és az autós üldözések beharangozásával igyekezték eladni a filmet anélkül, hogy Gibson-t túlságosan sulykolták

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR Tom Hardy rajongóktól utólag is elnézést a kirakatbabázásért, de Tom Hardy nem egy Mel Gibson (és szerintem két Tom Hardy még mindig csak egy öreg-dagadt-alkesz Mel Gibson). A rendező nagyon sok érzelmeset nyilatkozott arról, ahogyan átjárta őt a kóboráram, mikor Tom Hardy-t meglátta, és ő egyből felrikkantott, hogy „Ihaj, itt az új Max Rockatansky!” – de én nem nagyon

hiszek a csodákban. Hardy beválasztása a főszerepre szerintem gondos csapatmunka, közönségelemzés, pszichológiai-szociológiai háttértanulmányok, egyáltalán: komoly agyalás eredménye. A hetvenes-nyolcvanas évek Macsó Klaszszikja immár vállalhatatlan, egy űzött tekintetű, csókos szájú, ún. lelki mélységeket sugalló pacákra volt szükség (és innentől gondolom

az sem véletlen, hogy a főhőst ellensúlyozandó épp a kissé férfias, jelen esetben ráadásul kopaszra borotvált Charlize Theron lett a női főszereplő). További szereplők még Nicholas Hoult, akit az újabb X-Men filmekből ismerhetünk, és Hugh Keays-Byrne, aki viszont már a legelső Mad Maxben is játszott, ő volt a bandavezér, Max legfőbb ellenfele. Mivel a történetről a legelvetemültebb keresgé-

volna. A hírnév csak ez után következett, teljes joggal. De azért meg is kellett küzdeni, nyilván, ki kellett érdemelni. Érdekesség egyébként, hogy az amerikai nézők nagy részének ekkor még nem számított olyan közismert filmnek a Mad Max, ezért inkább Road Warrior-ra keresztel-

ték, mivel úgy gondolták, hogy Mad Max 2-ként eladhatatlan lett volna.

Vicces: a film olyan jó lett, hogy Spielberg ez alapján lett meggyőzve arról, hogy Miller rendezhesse a Homályzóna Nightmare at 20,000 Feet című epizódját (amely a legjobban sikerült rész a filmben).

Fura dolog, míg a második rész megkerülhetetlen és megunhatatlan, a harmadik ezzel szemben sokkalsokkal fogcsikorgatóbb élményt nyújt. Miller-ék elvesztették a kezdeti lendületet, irányváltást kíséreltek meg, amiben sok köszönet nemigen volt. Gibson visszatérése ihlettelen

18 / FilmMagazin

Nick Lathouris a ’79-es Mad Max filmben egy útszéli suhancot alakított, most pedig mint társ-forgatókönyvíró segédkezett.

lés révén se sikerült lenyomoznom semmit, nem lehet tudni, hogy pontosan kinek mi lesz a szerepe, de Hoult mindig a szüzek mellett ül a kocsiban, tehát akármilyen szörnyűre maszkírozták, valószínűleg a jó oldalon áll, míg Keays-Byrne cuki pocakos bácsi létére egy elég rusnya halálfejes maszkban feszít, ami sok jót nem sugall.

Mivel a Harag útja kisebb-nagyobb

kihagyásokkal kb. 25 éve készül egyfolytában, az eredeti tervek szerint az akkor még egészen fickós Gibson lett volna a főszereplő, aki állítólag a Passió forgatása miatt veszítette el végleg az érdeklődését az amúgy is elég nehezen induló projekt iránt. Pedig 2003-ban már megvolt a pénz, kezdődött volna a forgatás, ám a namíbiai helyszín biztonsági kérdéseket vetett fel,

majd az iraki háború miatt a filmet „politikailag kockázatosnak” ítélték és végképp elmeszelték. (A sok homok miatt, gondolom én, mert arabot egy darabot nem láttam se a képeken, se az előzetesben… Persze, ha a Harag útja is az olajhiányos kategóriába tartozik – ami számomra egyértelműen nem derült ki – akkor az aggodalom akár érthető is lehet, már ha nekünk is olyan beszűkült agyunk van, mint a politi… no de hagyjuk.) Utána a rendező egy darabig 3D-s animációs filmben és / vagy videójátékban gondolkodott, majd az ügy háromszázhatvan fokos fordulatot vett és megint bejelentették, hogy akkor mindjárt megcsinálják a Mad Max 4-et, nem, nem rajzfilmet, hanem igazit, nem, nem Mel Gibson-nal, hanem ezen még tűnődnek. Ez volt 2009-ben, ha jól követem az eseményeket (nem egyszerű…). 2010-ben már arról volt szó, hogy akkor inkább mindjárt

lézengéssé degradálódott, az első két rész komolyságát (vagy legalábbis felnőtt nézők számára élvezetesnek bizonyuló camp-faktort tartalmaztak) felváltotta egy családbarát Max, aki gyerekeket ment, hosszú, loboncos haja van és Tina Turnerrel is összeköti a bajszát. Önmagá-

ban ez nem feltétlen probléma, de Max karaktere nem igényli, sőt, valamilyen módon taszítja ezt a fajta megközelítést. Hiába az egyébként látványos akciók és set piece-ek.

Hiába Tina Turner és a We Don’t Need Another Hero.

Foghatjuk ezt a kudarcot a sok,

forgatáson történt megpróbáltatásra, a forgatás megkezdésének idején hunyt el ugyanis a film producere (Bryan Kennedy), aki egyben George Miller egy jó barátja is volt. Mindezek után rendezőpartnerével (George Oglive-val) felosztották a feladatokat, így Miller csupán az akció-

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR KÉT Mad Max filmet fognak forgatni párhuzamosan: a Mad Max 4-et és egy Furiosa címűt, mintegy Jin és Jang. A forgatás el is kezdődött az ausztrál sivatagban, amikor is egy váratlan esős időszak kapcsán a homok egyszer csak virágba borult, és egy pillanat alatt odalett az öszszes apokaliptikus fíling. Szívás.

Végül is 2012-ben az egész projekt visszakerült a Namíb-sivatagba, ahol meg a környezetvédőkkel került összetűzésbe a stáb (mondjuk ha én környezet lennék, én se örülnék neki, ha leforgatnának rajtam egy Mad Max-filmet, de végül is a hivatalos változat szerint a filmesek a sivatagot eredeti állapotában szolgáltatták vissza. Volt ott egy csomó homok meg kő). Még abban az évben be is fejezték a forgatást, aztán egészen 2015-ig dolgoztak a filmen (ami azért megkérdőjelezi a „minimál CGI”-ra vonatkozó találgatásokat). 2013-ban egyes jeleneteket Ausztráliában, Sydney környékén újraforgattak, ahol egy időre megnőtt a kereslet az „egyedi” arcú statiszták iránt.

A filmhez Miller egy brit képregény-rajzoló, a Mad Max-rajongó Brendan McCarthy segítségével először is storyboard-okat készített, a párost a lelkesedés annyira magával ragadta, hogy olyan 3500 darabig meg sem álltak, ami állítólag megegyezik a filmben szereplő öszszes felvétel számával. McCarthy tervezte meg a járművek és a ruhák nagy részét is. (A film bemutatója kapcsán egyébként négy tényleg nagyon szép kiállítású képregénykönyv is megjelenik, melyek Mad Max és néhány egyéb karakter korábbi kalandjait mutatják be).

Ami a végeredményből a nyilvánosság számára egyelőre látható, az stílusában, színvilágában, stb. kicsit a 300-at, a Sin City-t és a többi nagyon erősen stilizált, egyetlen természetes színt sem alkalmazó, lidérces világot teremtő, hiperaktív filmet idézi, röviden: baromi jól néz ki. A hetvenes-nyolcvanas évek nagy elődeihez képest nyilván az egész rettentően fel van pörgetve, nem csak azért, mert a Fast and Furious sorozatot az anyatejjel ma-

>> A HARAG ÚTJA EGÉSZEN BIZTOSAN NAGYON NÉZHETŐ LESZ. HOGY EZEN FELÜL AZ ALKOTÁS VAJON EMÉSZTHETŐ-E, AZT VISZONT IGAZSÁG SZERINT EGYELŐRE NEHÉZ ELDÖNTENI. <<

jelenetek dirigálását vállalta magára, míg Oglive-ra hárult a színészek és egyéb állatfajok irányítása. Jogos persze a kérdés: vajon a tragédia nélkül is ugyanolyan filmet kaptunk volna, vagy kielégítőbb lett volna az eredmény a rajongók számára?

Hasonlóan a Die Hard harmadik

20 / FilmMagazin

részéhez, úgy a Mad Max harmadik részének a sztorija sem volt igazából kezdettől fogva Max története: az alap az volt, hogy egy csapat gyereket állítanak a középpontba, akik elcsigázottak a felnőttek kompániája nélkül. Arra a kérdésre pedig, hogy vajon ki lehetne az, aki

rájuk lel, azt a választ találták, hogy: Mad Max. Ki más lehetne a legjobb, legrátermettebb ember a feladatra, mint a hitét az emberségben és emberiségben elvesztő férfi? A befejezést magát is egy vállaltan derűs, pozitív végkicsengésű zárásnak próbálták elképzelni: Max visszanyeri

Charlize Theron kb. 140 napig volt kopasz, ami a munkájára is kihatott (a Hogyan rohanj a veszTedbe forgatásán pl. parókát kellett viselnie).

gába szívó közönség ezt kívánja meg, hanem azért is, mert azóta a technika is sokat fejlődött, a színészeket valóban dróton lehet rángatni (mert a drótok eltüntetése a késztermékből gyakorlatilag egy gombnyomással megoldható), sokkal izgalmasabb és látványosabb kaszkadőrjeleneteket lehet felvenni, mint harminc-negyven éve, a járművek pedig gyorsabbak és biztonságosabbak. A PARM filmek alapkarakterisztikája, a magányos hős, a sivárság és az egybites punkok megvannak (kutyát / gyereket mondjuk nem láttam). Az igazi változást az alaprecepthez képest valószínűleg az Emancipált Nők fogják képviselni.

Az emberiségbe vetett hitét és elsétál a naplementébe, miután megmentette a gyerekeket. Szép, kerek.

Bizonyos értelemben logikus. De nem ez az, amire szüksége van a rajongóknak. Nem egy családbarát Mad Max-re. Nem egy makulátlan hősre. Más kérdés, hogy persze

Max is megérdemli, hogy megtalálja a békét, csak épp tudjuk, hogy sose fogja meglelni. Örökké kell járnia az országutakat, örökké kell keresnie a kalandokat. Miller valószínűleg tudja a dörgést, nem hiába tűnik úgy, hogy a negyedik résszel – függetlenül attól, hogy Mel Gibson helyett

A Harag útja egészen biztosan nagyon nézhető lesz. Hogy ezen felül az alkotás vajon emészthető-e, azt viszont igazság szerint nem én fogom eldönteni. Az eredeti Mad Max-hez túlságosan gyerek voltam még, hogy igazi rajongóvá legyek, a mai napig elvagyok vele, meg tényleg olyan nosztalgikus, ahogy felidéz egy gyakorlatilag letűnt világot és kulturális hozzáállást, de annyira mégse hoz lázba. Ehhez meg szerintem már túl öreg vagyok, ha az évek számát tekintve nem is, de azért azon már túl vagyok, hogy egy gigászi löket adrenalinnal meg a retinámba döngölt bazi nagy effektekkel minden búbánatot el lehessen adni nekem. De azért ha pont egy nagy adag „mindenbúbánatra” lesz szükségem, biztosan megnézem.

Stáblista Rendező: George Miller Főszereplők: Tom Hardy, Charlize Theron, Nicholaus Hoult Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015 tavasz

ezúttal Tom Hardy fogja megmenteni a napot – visszatér az alapokhoz.

Brutális kaszkadőrmutatványokkal megspékelt akcióorgia, ami nem ismer se Istent, se embert. Ami után a műfaj rajongói megnyalják mind a tíz ujjukat. Mi legalábbis valami hasonlót várunk tőle…

FilmMagazin / 21

HÁTTÉR

A FEKETE RUHÁS NŐ 2

- A HALÁL ANGYALA A rettegés folytatódik. Írta: Vampka

A

háború szörnyűségei nyolc kisdiákot, egy tanítónőt, Eve Perkins-t és az egykori iskola igazgatónőjét arra kényszerítenek, hogy Londonból menekülve egy kisvárosban, Crythin Grifford-ban keressék a nyugalmat és a békét. A vonatúton megismerkednek a légierő egy pilótájával, akivel együtt érkeznek meg a városkába. Csakhamar azonban rá kell jönniük, hogy az áhított nyugalmat nem a szállásukként szolgáló ódon, haldokló és rozoga házban fogják megtalálni. A remények pedig lassan rémálommá változnak… Amikor az egyik gyerek eltűnik, a többiek pedig szellemekről kezdenek beszélni, Eve – bár ő maga is múltja szellemeivel küzd – elhatározza, hogy kideríti, mi áll a hátborzongató események mögött, kerül, amibe kerül, még ha ehhez egy

22 / FilmMagazin

bosszúra éhes és vérszomjas kísértettel kell is szembenéznie.

A könyvből adaptált A fekete ruhás nő első részét, Daniel Radcliffefel a főszerepben, három éve mutatták be, és horrorfilmhez mérten elsöprő sikert aratott: minden idők legsikeresebb brit horrorjává vált a 168 millió dolláros bevételével. A második rész, ami A halál angyala alcímmel kerül a mozikba, követi azt a színvonalat, amit az előde diktál.

Ijesztő forgatási helyszínek, hátborzongató történet, részletgazdag, igényes díszletek és ruhák jellemzik a második világháború idején játszódó filmet.

Az első rész sikerére való tekintettel szinte azonnal felmerült a folytatás lehetősége, ez azonban a már említett könyv írójától, Susan Hill-től függött. Simon Oakes, a Hammer

Films stúdió vezetője meghívta hát egy reggelire az írónőt, hogy érdeklődjön nála eziránt. Hill-nek eleinte voltak fenntartásai, aggódott, hogy nem látszana-e ez csak egy újabb pénzszaporítási programnak, még egy lehúzott bőrnek, hiszen az előző részben lényegében mindenki meghal, és nincs hol folytatni a történetet. De Oakes megnyugtatta, hiszen A halál angyala több mint húsz évvel később, egy új történetszálon folytatódik, így végül Hill – nehezen bár, de – belement a dologba.

Tom Harper, A fekete ruhás nő második részének rendezője szerint ennek így is kell lennie, hiszen egy szellemjárta házról beszélünk. Harper egyébként olyan kosztümös filmeket és sorozatokat is rendezett már, mint a Peaky Blinders, így nem idegen számára ez a korszak, és az

A fekete ruhás első része után Daniel Radcliffe ismét visszatér majd a horror zsánerhez: a legújabb Frankenstein filmben fogja Igor-t alakítani.

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK „Nem ismervén az eredeti történetet, illetve az előzetesek ismerete nélkül fogtam neki A fekete ruhás nő megtekintésének. Néhány kritikát olvastam csupán, rövideket, hogy mégis legyen valami fogalmam arról, hogy mire is számíthatok. Ezek alapján nem volt mit csalódnom. A legtöbben egy old-school horrorfilmet ígértek, és igazából ezt meg is kaptam. A film régivágású, a szó legjobb értelmében, nyoma sincsen a modern horror trendjeinek. Watkins biztos kézzel adagolja a feszültséget, akad egy-két jóízű ijesztgetés, de nálam leginkább maga a hangulat, az atmoszféra vitte a prímet. Ennek szolgálatába pedig az operatőri munka lép, ami egészen remek, mondhatni kifogástalan. A szélesvászon adta lehetőségeket kihasználva pásztázik a kamera a kietlen tájakon, előszeretettel alkalmaz nagytotált az erőteljesebb hatás kiváltásának érdekében. Mondom, nagyon szépen teljesít ez a film ilyen téren. Na nem mintha a többin nem teljesítene, de leginkább ezt tudom kiemelni. Egyébként pedig “csak” egy egyszerű szellemfilmmel állunk szemben, amely ártatlan voltával nem hivatott másra, minthogy a frászt hozza ránk másfél órán keresztül, ezt pedig panasz nélkül meg is teszi.” (A teljes cikk – Kónya Sándor írása – megtalálható a 2012 áprilisi számunkban!)

a hangulat, a légkör, amit ez megkövetel. Harper, amíg kutatásokat végzett a korszakkal kapcsolatban, belefutott pár érdekes plakátba is. A plakát szövege ugyanis így szólt: „Mothers, your children are safe in the country.” Ami magyarul annyit tesz: „Édesanyák, gyermekeitek biztonságban lesznek vidéken.” Harper erre csak annyit mondott sötéten mosolyogva: „Dehogyis lesznek…”

Már maga a filmforgatás is ijesztő volt egyébként, újságírók, stábtagok és színészek szerint egyaránt. Az elszánt tanítónőt játszó Phoebe Fox szerint nagyon félelmetes helyekre kellett menniük forgatni. „Tényleg nagyon ijesztő helyeken dolgoztunk.

Pincék, várbörtönök… Hátborzongató volt.” A rendező, aki maga is szellemként viselkedett a forgatásokon, és itt-ott bukkant fel, jól megijesztve a stábot, mosolyogva mesélt a rémítgetésről, már ami a filmet illeti. „A sötétségnek köszönhetően lesz benne bőven borzongató jelenet. De a legnagyobb borzalom a borzalom maga. A film igazából erről szól, a félelemről, és ha sikerül ezt valósághűvé tenni, akkor remélhetőleg a nézők is rettegni fognak, miközben nézik.” A főszereplő ház, amely a kísértet, később pedig a szerencsétlen gyerekek és tanítónők otthonául szolgál, több hétig készült. Már is-

FilmMagazin / 23

HÁTTÉR

>> A

FEKETE RUHÁS NŐ 2 ÖNÁLLÓ TÖRTÉNET, NEM HÚZÓDIK AZ ÁRNYÉKBA, DE MÉGIS TISZTELETTEL ÉS SIKERESEN KÖVETI AZ ELSŐ RÉSZT << merhetjük az első részből rozoga lépcsőjével, szűk folyosóival, és lepusztult helységeivel. A díszlettervezők és építők most is kitettek magukért: a ház olyan, mintha élne, ám lassan rohadna. Az ablakpárkányon döglött legyek seregei, a falakat penész borítja, a nyirkos padlón gombák nőnek a mocsokból, a plafonon fűrészes szélű lyukak bámulnak lefelé, porral hintve be minden kis négyzetcentimétert, és mégis van egy olyan érzése az embernek, amikor belép az előtérbe, mintha egy élő-lélegző, rosszindulatú szörnyeteggel nézne farkasszemet, ami csak arra vár, hogy egy pillanatra lankadjon a figyelmed, és felfalhasson. A színészek ellenére egyértelmű, hogy maga az épület és a kísértet a főszereplői a történetnek, de amíg az első rész egy magányos apa harcát mutatta be, ezúttal egy egész csapatnyi ember összefogásának lehetünk szemtanúi, akiknek mind megvan a maguk háttértörténete, a maguk problémái, így a néző könnyen azonosul velük.

24 / FilmMagazin

Phoebe Fox szerint – aki előtt egyébként a stáb szerint fényes jövő áll, mert fantasztikus színésznő – az általa alakított Eve például egy traumán igyekszik túltenni magát, állandó feszültségben él, így érkezik meg a kísértetjárta házba. Tele van fájdalommal, amit igyekszik elnyomni, de persze ez nem sikerül teljesen. Igazi többdimenziós karakter. Jeremy Irvine, akit a Hadak útján című filmből ismerhettünk meg, így nyilatkozott karakteréről, a légierő fiatal katonájáról: „Az elején egy teljesen magabiztos, megnyugtató fickónak tűnik.

Szerettem volna, ha a nézőket megnyugtatja a jelenléte, de lassan kiderül majd, hogy nem egészen olyan a srác, mint amilyennek látszani szeretne.” Történetében ugyanis a hősiesség mögött ott lapul a gyávaság és a dicstelenség is, ez az oka, hogy félelmei ellenére megpróbál segíteni a nőknek és a gyerekeknek.

Saját megváltása lebeg a szeme előtt. Irvine szerint ettől lesz érdekes a karakter. „Már az első film is tetszett, bár bevallom, jó párszor bele-

belekezdtem, mire sikerült végignéznem, nagyon gyáva tudok lenni – meséli nevetve. – De a második rész forgatókönyvének elolvasása után libabőrös lettem. Klasszikus darab. Sosem láttat túl sokat, minden inkább a karakterek fejében játszódik le.”

A fekete ruhás nő 2 önálló történet, nem húzódik az árnyékba, de mégis tisztelettel és sikeresen követi az első részt mind hangulatában, mind minőségében. Oakes pedig figyelmezteti a nézőket: „Nem egy egyszerű, unalmas folytatást akartunk, hanem megpróbáltuk a lehető legjobb filmet megcsinálni, ami követi a horror legszebb hagyományait, és rettegéssel tölti el az embert, mint az Ómen, vagy az Ördögűző. Örömmel mondhatom, hogy aki ezeket a filmeket bírta, A halál angyalát is szeretni fogja.”

Stáblista Rendező: Tom Harper Főszereplők: Helen McCrory, Jeremy Irvine, Phoebe Fox Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2015. február 19.

KRITIKA A HÓNAP FILMJE „Andrew életében tényleg nincs más, csak a zene, ha pedig nem tud kitörni, akkor képtelen lesz helyet találni magának abban a világban, ami majdhogynem egy idegen testként veti ki magából.

A veterán Fletcher abból a szempontból pont a fiú ellentétje, hogy ő már túl van az útkeresésen, és minden szakmabeli elismerően bólint a neve hallatán.” >> 26.

AMIT MÉG LÁTNI ÉRDEMES „Vaughn most visszahozott ebből az anakronisztikusságból nem keveset és a kor fiatalos stílusához igazította, ami erőszakban éppúgy tobzódik, mint a technikára való támaszkodásban, ami egykor a zsáner sajátja volt. Az eredmény pedig az elmúlt 40 év legszórakoztatóbb James Bond filmje, és ehhez még a jó öreg 007-es sem szükségeltetett.” >> 36.

KESERŰ CSALÓDÁS „A civil életbe való beilleszkedés képtelenségét egyébként olyan érzékletes és drámai jelenetek jelzik, mint például a családi kerti parti, amikor Kyle egy kutya ártalmatlan ugatásában és játékos vicsorításában látja meg az ellenséget és kis híján kitekeri a nyakát. Ez azon kevés remek jelenetek egyike, amelyek megvillogtatják Clint Eastwood tehetségét.” >> 32.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, DVD -vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

WHIPLASH

Egészen elképesztő, hogy az elmúlt hónapok során milyen színvonalú filmekkel találkozhattunk a mozik vásznain. Nem is nagyon bocsátkoznék felsorolásba, de az, hogy a grandiózus alkotások után jön J.K. Simmons és egy srác, aki minden manírt elhagyva ledobolja egész Hollywood-ot a terepről, már tényleg csak hab a tortán. Írta: Török Tamás

N

em tudom, hogy van-e még olyan, aki ne ismerné a Whiplash sztoriját, lévén igen kellemes marketing lengi körül a filmet (szerencsére). Dióhéjban anynyit érdemes tudni, hogy a 19 éves Andrew New York legnívósabb zeneiskolájában csiszolja képességeit, míg egy nap a jazz egyik legnagyobb élő alakja, egyben az iskola karmestere, Terence Fletcher meglát valamit a srácban. Andrew csatlakozik a Fletcher által vezényelt zenekarba amibicózus cseredobosként, aki jó diákhoz hűen maximális

26 / FilmMagazin

erőbedobással igyekszik, hogy elsőszámú dobosként számítson rá az a Terence Fletcher, akinek motivációs eszközei semmiféle határokat nem ismernek. A srácnak szó szerint vért kell izzadnia ahhoz, hogy megfelelhessen a hatalmas elvárásoknak. Úgy gondolom, hogy a karakterek között lezajlódó dráma megírása, és annak vászonra vitele az egyik legnehezebb dolog, amire filmrendező valaha is vállalkozhat. Damian Chazelle bevállalta, annak ellenére, hogy habár eddigi karrierje teljesen korrektnek nevezhető, rendezései-

ből nem hiszem, hogy bárki is sejtette volna, hogy a Whiplash ilyen magasságokba fog emelkedni. És ami a legszebb: Chazelle mindezt úgy érte el, hogy filmje részleteire lebontva nem nevezhető kifejezetten komplexnek, ám amint ezek a különálló darabkák egy kerek egésszé állnak össze, mi is részeseivé válunk a Whiplash c. katartikus műnek.

Andrew és Fletcher karakterei is ezt az elvet követik. Ha nagyon le akarom egyszerűsíteni a dolgokat, akkor azt mondanám, hogy kétféle ember létezik a filmekben: az egyik

A végeredmény annak fényében is igazán lenyűgöző, hogy a készítőknek mindössze 19 napja volt tető alá hozni a projektet.

HONNAN ISMERŐS J.K. SIMMONS? Pókember

az, akit a klasszikus módon ismerünk meg. Beleleshetünk a múltjába, megfigyelhetjük a reakcióit a különböző élethelyzetek kezelésénél, megismerjük motivációjának gyökereit, majd jobb esetben el is kezdünk kötődni hozzá. Ezzel a módszerrel sokszor az a baj, hogy az adott rendező egyszerűen képtelen kibontani a sok-sok szálat, ami a karakter megismeréséhez és vele való azonosuláshoz elengedhetetlen lenne. Ám ott van a másik út is, amit Damian Chazelle is választott a Whiplash esetében: a két főkarakter

Juno

pusztán egyetlen, leghangsúlyosabb belső karakterisztikája és motivációja lép elő a cselekmény elsőszámú mozgatórúgójává.

Andrew-val ennek köszönhetően igen könnyen azonosulhatunk. Egy fiatal, tehetséges srác, aki hirtelen egy olyan közegben találja magát, ahol a száz százalékot, meg annak még a kétszeresét kell nyújtania.

Eközben a magánéletében éppen csak, hogy keresi az útját, a rokonsága pedig csak legyint a jazz-re, inkább a sportoló ifjakat dicsőíti.

Andrew életében tényleg nincs más,

Égető bizonyíték

csak a zene, ha pedig nem tud kitörni, akkor képtelen lesz helyet találni magának abban a világban, ami majdhogynem egy idegen testként veti ki magából. A veterán Fletcher abból a szempontból pont a fiú ellentéte, hogy ő már túl van az útkeresésen, és minden szakmabeli elismerően bólint a neve hallatán. Az ő személyiségéből szinte egy porszemnyivel sem fogunk többet látni annál, minthogy a fiatal zenészeket túl akarja lökni saját határaikon, még akkor is, ha módszereivel maradandó sebeket okozhat nekik. És ekkor

FilmMagazin / 27

KRITIKA fog tudatosulni bennünk, hogy a Whiplash mindössze ezzel a két szállal maradéktalanul megismertette velünk a karaktereit.

Természetesen mindehhez szükség volt arra, hogy a karakterek árnyaltabbak legyenek egy húsbábba bújtatott motiváció-halmaznál, ami J.K. Simmons és Miles Teller feladatául szolgált. Simmons remekléséről szerintem tényleg mindenki tud már ezen a bolygón, nem véletlenül. Ez a tapasztalt úr eddig többnyire mellékszerepekben mutatta meg magát, ám ez a Whiplash bomba most akkorát robbant, hogy nem csodálkoznék, ha ez innentől megváltozna.

Ijesztő. Talán ez a leghelyénvalóbb jelző erre az alakításra. Simmons minden egyes megszólaláskor megfagyasztotta a vért bennem, a ledönthetetlen tekintély mellett egy olyan céltudatosságot, elkötelezettséget sugárzott a jazz iránt, amiből egyértelmű volt számomra, hogy ez az ember ölni is tudna a szakmájáért, ami egyben az élete is.

Andrew karaktere egy szempontból még sokkolóbb volt, ha belegondolok. Ahogy látom, hogy ez a velem egyidős srác vért izzadva gyakorol végkimerülésig, hogy egyetlen egy szólamot tökéletes tempóban szólaltasson meg, mint egy orbitális nagy pofonként ér a felismerés, hogy én szerintem még életemben nem küzdöttem így semmiért sem.

Ez elszomorított, és rájöttem, hogy változtatnom kell ezen. Márpedig ha egy film ilyen horderejű ébresztővel bír, akkor ott bizony nagyon helyén vannak a dolgok.

Chazelle emellett technikailag is tökéletesen építette fel a filmjét, ami egy gyönyörűen kivehető ívet ír le, egészen a csúcspontig. Nem kifejezetten vagyok a jazz rajongója – bevallom, ezután sem leszek –, ám a Whiplash valóban bemutatja, hogy milyen művészi precizitással születnek meg ezek a dalok, és avatott fülek számára miliszekundomok is sokat ronthatnak az anyag minőségén. A zene maga tökéletesen illett a film atmoszférájába, de mivel nem vagyok jártas a műfajban, nem igazán próbálkozom meg objektív értékeléssel e téren. A zene nem csak örömszerzés céljából kapott helyet a filmben, hanem a cselekmény szerves részét képezi, olykor komplett jeleneteket határoz meg. Chazelle

28 / FilmMagazin

Miles Teller-nek már meg is van a következő filmszerepe: legközelebb a Bleed for This-ben láthatjuk, amelyben egy bokszolót alakít majd.

A FEKETE LISTÁRÓL A FILMVÁSZONRA Nem volt fáklyásmenet a film elkészítése: hiába házalt ugyanis Chazelle a Whiplash 85 oldalas forgatókönyvével a nagy stúdióknál, az ötletében senki nem látott potenciált. Pedig az írás jó volt: szkriptje helyet kapott a Black List 2012-es összeállításában, mint az év egyik legjobb meg nem valósított filmötlete. Szerencsére a dolog azóta változott, a végeredmény pedig magáért beszél (még 5 Oscar-jelölést is begyűjtött, melyek közül egyet borítékolhatóan díjra is fog váltani.

>> TELJESEN

ŐSZINTÉN MONDOM: A WHIPLASH A FILMTÖRTÉNELEM EGYIK LEGFELEJTHETETLENEBB, LEGKATARTIKUSABB FINÁLÉJÁT HOZZA. << szépen adagolja rendezői tudását az ilyen jelenetek során, melyek olyan audiovizuális megoldásokkal operálnak, hogy a „lélegzetelállító” jelző teljesen új értelmet nyer a Whiplash által. Cintányéron remegő vér- és verejtékcseppek soha nem voltak még ilyen kifejezőek, még ha elég hülyén is hangzik mindez.

Mielőtt kitérnék a fináléra (természetesen spoiler-ek nélkül), el kell mondanom, hogy sajnos nem tudom azt mondani a Whiplash-re, hogy egy hibátlan alkotás lenne. Egy rendkívül fontos kérdést vet fel a film alapvetően, miszerint: Hol van az a határ, ameddig el lehet menni akkor, ha másokat akarunk előrébb vinni?

Van-e egyáltalán ilyen határ? Szentesíti-e a cél az eszközt? Nem azzal van a baj, hogy Chazelle-ék nem adnak egyértelmű választ ezekre a kérdésekre, elvégre, miért is kéne, mindenki döntse el maga, ugye. Ám azt éreztem, mintha a nagy lendület vitte volna magával a filmet, és ezek a kérdések egyszerűen háttérbe szorultak volna az alapvetően zseni-

ális cselekmény mögött. Persze ez a nyitottság bőven lehetett tudatos döntés is, ám jelen pillanatban nem tudom eldönteni, a Whiplash üzenete mit is mondott számomra. Egy biztos, hihetetlenül erős volt, ami egy olyan, kb. 10 perces lezárásban tetőzött, amire még egy amnézia után is tisztán emlékeznék.

Minden, ami a Whiplash során felgyülemlett Andrew-ban és Fletcher-ben, bennünk, nézőkben egyszerre szabadul fel abban a pár percben. Damian Chazelle olyan rendezői kvalitásokat csillogtatott meg, amiket egyszerűen nem lehet tanítani. A néző a finálé felé azért már gondolhatja magában, hogy "basszus, ez tényleg egy kegyetlen jó film volt!", de nem, tévedés! A Whiplash a végső 10 perc során igazán Whiplash. A filmművészet mellett egy hatalmas nagy érv az, amit látunk ekkor, egyszerűen ilyen szintű feszültséget képtelenség bármilyen más művészeti formával kelteni. A színészi alakítások önálló életre kelnek, a karaktereket magu-

kat látjuk, nem az őket alakító színészeket. Az operatőri munka gyönyörűen asszisztál, míg a zene a képsorokkal együtt egyszerűen transzba ejt. Gyakorlatilag nem történik semmi, zenélés zajlik, mégis tudjuk, várjuk, hogy minden egyes másodpercben történhet valami. Elcsíphetünk egy olyan reakciót, gesztikulációt, ami csontig hatolhat, és a fenébe is, így történik. Teljesen őszintén mondom: a Whiplash a filmtörténelem egyik legfelejthetetlenebb, legkatartikusabb fináléját hozza, ami automatikusan kultusz státuszba emeli ezt a művet. Birdman-ék is büszkék lennének, pontosan az ilyen filmek miatt imádjuk ezt a szakmát.

90% Stáblista Rendező: Damien Chazelle Főszereplők: Miles Teller, J.K. Simmons, Melissa Benoist Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. február 5.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

SANYA08 VÉLEMÉNYE Chazelle olyan filmet rittyentett össze, amire még nagyon sokáig emlékezni fogunk.

A

tavalyi Sundance, illetve Cinefest óta ezen csámcsog a nép. Whiplash így, meg Whiplash úgy, nézzenek oda, még Oscar-jelölést is begyűjtött magának. J.K. Simmons így meg J.K. Simmons úgy, no meg Miles Teller és micsoda ritmus, micsoda lendület és micsoda erő taszigálható bele bő másfél órába! Hülyék lennénk azok az emberek lenni, akik majd széllel szemben megpróbálják megmondani, hogy miért is túlértékelt film a Whiplash.

Ijedelemre semmi ok, fekete bárányok nem leszünk, nem állítunk olyat, hogy az emberek kilencvenkilenc százaléka megveszett és különösebben erős indok nélkül szeretnek egy filmet. Mert ez nem igaz, mert szögezzük csak le szépen, hogy Damien Chazelle olyan vehemenciájú drámát rendezett, amely egy faltörő kos erejével bír. Ez volt az egyik első dolog, ami eszembe jutott a filmet nézve.

A másik: figyelembe véve a történetet magát, nagyon újszerűt nem próbál mondani Chazelle – srác nagy jazz-dobos szeretne lenni, a tanára pedig egy katonai kiképzőtiszt szadizmusával felvértezett fickó, aki minden erejével azon van, hogy túllökje őt azon a bizonyos határon – azt az egyszerű sztorit

30 / FilmMagazin

viszont képes olyan energiával elmesélni, ami újfent alátámasztja egy elméletemet. Mégpedig azt, hogy nem számít, hányszor látunk egy történetet. Nem az a lényeg, hogy egy forgatókönyv milyen körmönfontan, milyen csalafinta fordulatokkal, lineáris vagy non-lineáris elbeszéléssel van megírva. Ha nincs lelke, ha nincs hatása, nem ér szart se. A Whiplash története egyszerű, akár az egyszeregy, mégis olyan lelke, olyan ereje és olyan hatása van, aminek láttán az összes mára nagygyá érett rendező össze-vissza pisálja magát. Bizonyíték, hogy ha láttuk is már a sztorit, el lehet úgy mesélni azt, hogy újszerűnek hasson és gondolkodóba essünk a látottakon. Még egy érv az egyszerűség mellett: sokszor a legegyszerűbbnek tűnő történetek adják a legtöbb alkalmat arra, hogy kielemezzük a karaktereket és a történéseket, a Whiplash pedig ezekben is bővelkedik elég rendesen.

Terence Fletcher megköveteli a tempót, ahogyan Chazelle is megkövetelhette – ha nem is akkora ingerlékenységgel és kitörő dühvel, mint Simmons karaktere – a stábtagoktól a gyorsaságot. A vágótól mindenképpen: mind a hang-, mind pedig a jelenetek, képkockák összeollózása mestermunka a javából. A jazz ott

liheg folyton a háttérben, kényszerítve az ollóját csattogtató stábtagot, hogy “Gyorsabban, gyorsabban, gyorsabban!“, mígnem a hatás garantált lihegés és levegőkapkodás – nem csak a képkockákon pergő színészekre, de a nézőre nézve is.

Mintha egy tökéletesen kifundált, őrült jazz-nóta ütemeire lett volna vágva a Whiplash. Mellőzve minden inkoherenciát és követhetetlenséget – sokszor az emberek összetévesztik ezeket a jelzőket a jazzel – az előkészítettség és kigondoltság ugyanúgy jelen van ezekben a muzsikákban is, de erről igazán nem tisztem hosszasan beszélni. Szakértelem híján csak a laikus meglátásaimat vagyok képes szavakba önteni.

A nagy trappolás és galoppolás közepette Chazelle-nek sikerül az is, hogy a tanár-diák konfliktust és az emberi fizikum, tűrőképesség határmezsgyéinek keresését és kitolását középpontba állító történet kapjon egy kis thriller-színezetet. Andrew küzdésében, saját maga és tanára elleni harcában egy pszicho-thriller főhősét is tisztelhetjük; Chazelle így képes a rendezést illetően néhány – a feszültség és az energikusság érdekében – túlkapásra, de ezek csak segítik a filmet és végül is egy percre se érezzük hiteltelennek vagy igazán túlzásnak.

KRITIKA

VADON Egyedül a világ ellen. Írta: alien

E

lőször vegyük át a legfontosabb tudnivalókat: a Vadon című film Cheryl Strayed Wild: From Lost to Found On The Pacific Crest Trail című memoárjából készült, amit (a forgatókönyvírással egyre gyakrabban kacérkodó) Nick Hornby adaptált nagyvászonra. A rendezői feladatokat Jean-Marc Vallée látta el, míg a főszerepet Reese Witherspoon alakítja. Szóval minden összetevő megvolt egy igazán minőségi filmélményhez, lássuk milyen lett a végeredmény.

A történet Cheryl vándorlásának 94 napját dolgozza fel, aki a sorozatos magánéleti problémák (és anyja halálának szomorú emléke) elől menekülve úgy dönt: mindenféle felkészülés nélkül nekivág a Pacific Crest Trail több ezer kilométerének, ezzel tisztítva meg elméjét a sötét gondolatoktól, és megalapozva az újrakezdés lehetőségét. A vadonban viszont nem mindennapi kihívásokkal kell szembenéznie: az éhínség, a szomjúság és a furcsán viselkedő

ismeretlen emberek által nyújtott fenyegetések mind-mind Damoklész kardjaként lógnak a feje felett, nem is beszélve a körülötte fekvő növény- és állatvilág veszélyeiről. A megváltáshoz vezető út tehát testiés lelki gyötrelmekkel van kikövezve, mégsincs rossz érzésünk a film nézése közben, mert a szemünk előtt kibontakozó dráma nem felnagyított, vagy túlzó, csupán csak őszinte.

Ismerjük az ilyen jellegű filmeket, átlátjuk a szimbólumrendszerüket, értjük a mondanivalójukat. A Vadon felépítésében meg sem próbál eltérni a hasonló műfajú társaitól (pl. 127 óra, Út a vadonba), viszont amit vállal, azt magabiztosan teljesíti: közel hozza a nézőhöz Cheryl megpróbáltatásait. Ez pedig elsősorban Reese Witherspoon elképesztő alakításának köszönhető. A 38 éves „szöszi” régen volt már ilyen jó, ennyire érett alakításra pedig nem is emlékszem tőle. Hasonlóan zseniális Laura Dern is Cheryl anyjaként, mindkettőjük esetében indokolt és megérde-

melt az Oscar-jelölés.

A Mielőtt meghaltam direktora tehát az egy egész közösséget behálózó társadalmi probléma felöl a személyes dráma felé fordult, ez az éles váltás pedig szerencsére nem ment a minőség rovására. Láthatjuk, hogy színészvezetésben nagyon erős, hangulatot remekül tud teremteni, és bár a Vadon közel sem olyan fanyar és szókimondó, mint amilyen a Mielőtt meghaltam volt, még így is egy nagyon szerethető és szép film. Várjuk Jean-Marc Vallée további munkáit!

80% Stáblista Rendező: Jean-Marc Vallée Főszereplők: Reese Witherspoon, Laura Dern Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. február 19.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

AMERIKAI MESTERLÖVÉSZ Clint Eastwood Bradley Cooper-t küldi a harcmezőre legújabb, háborús témájú filmjében. Írta: Sanya08

32 / FilmMagazin

n lennék az utolsó krapek a filmrajongói körökben, aki kritizálni merné Clint Eastwood munkásságát – legyen szó akár a színészi, akár a rendezői pályafutásáról – és az első, aki dicsérő szavakkal illetné. Illetem is, megérdemli: Eastwood minimalista stílusban, abszolút a hollywoodi álomgyár szabályaira fittyet hányva képes történeteket mesélni. Történeteket, amikben rendre lerombol valamilyen mítoszt, legendát. És mivel Hollywood nagy része sokkal inkább a mítoszgyártásra hivatott, semmint annak lerombolására, a színész / rendező stílusa hatványozottan üdvösnek hat. Akár ha a westernjeit megnézzük (pl. a

É

Nincs bocsánat, amiben a saját imágóját vizsgálta meg egy kritikus lencsén keresztül), akár ha a Gran Torinót, vagy a másik legjobb példát, a Levelek Iwo Jimából és a Dicsőség zászlaja testvérfilmeket, (amely igazán egyedi vállalást vitt véghez: egy éremnek megmutatta mindkét oldalát), feltűnhet az, hogy miért tartom fontosnak Eastwood rendezéseit.

Utóbbi példát akár még jelenleg tárgyalt filmünkhöz is köthetjük, ugyanis mind az Amerikai mesterlövész, mind az Iwo Jima-filmek a háború témakörét járják körbe. Más-más megközelítésből persze: a Dicsőség zászlaja és a Levelek Iwo Jimából egy háborút mutat be kétszer, mindkét fél szemszögéből megmutatva

az eseményeket. Megismertet minket két, egymástól gyökeresen különböző kultúrával, hogy aztán empátiával és az ebből fakadó zaklatottsággal a szívünkben elengedjen minket. Az Amerikai mesterlövész pedig egy jellemtanulmány keretein belül kalauzol el bennünket a szeptember 11-i merényletet követő amerikai-iraki haddelhadd kellős közepébe.

Mindezek után a bennem élő nagy Eastwood-fan teljes joggal várta a Mester legújabb dolgozatát. Az amerikai patriotizmus, a "mi vagyunk a legjobb állam a világon"mentalitás idézőjelbe tevése és a háború értelmét megkérdőjelező film helyett azonban mindennek az el-

FilmMagazin / 33

KRITIKA lenkezőjét kaptuk meg. Nincs idézőjel, nincs a rendezőre oly' jellemző kritikus hangvétel. Egyedi háborús film helyett egy olyan darabot kaptunk a témában, ami minden ízében kimeríti az "ízléstelen háborús film" fogalomkörét. Hajszolja, élteti a patriotizmust, az irakiak gonoszak és csúnyák, a nők alárendelt szerepet kapnak (szegény Sienna Miller-nek nem sok dolga akadt, csak hogy aggódjon és bosszankodjon, amiért férjura távol van), a férfiak persze csak akkor férfiasak és akkor érnek bármit is, ha habozás nélkül vérüket ontják a hazájukért. És persze Chris Kyle a legnagyobb hős Amerikában.

Ha pedig mindezt meg mered kérdőjelezni, akkor Te vagy a legnagyobb féreg és takarodj innen.

Ezt a borzalmasan bántó és súlyosan propagandisztikus jellegét a filmnek csak néha feledtetik a film egyéb, amúgy jó tulajdonságai.

Bradley Cooper például egészen döbbenetes átalakuláson ment keresztül a címszereplőt jelölő Chris Kyle hiteles megformálásának érdekében. Függetlenül attól, hogy a filmen látott alak mennyire felel meg a valóságnak (mondják, hogy az igazi Kyle egy hazug volt és hőstetteit erős túlzásokkal adta elő, ellenben a filmben makulátlan lelkű hősként tűnik fel, aki jó hazafiként egyből megy is katonának a 9/11-es merénylet láttán), játéka alázatos és mélyre hatoló. A zsánerre jellemző harcjelenetek is hangsúlyos szerepet kaptak, melyek szintúgy mester-

CHRIS KYLE HALÁLA 2013. február 2-án bekövetkezett egy szörnyű tragédia, amely után a filmkészítők még inkább kötelességüknek érezték, hogy hűek maradjanak a mesterlövész élettörténetéhez. Chris Kyle, aki túlélt négy iraki küldetést, és hazatérve megharcolt érte, hogy ismét normális, egészséges, hétköznapi életet élhessen, a veterán, aki békeidőben azért küzdött, hogy háborúból hazatérő katonatársai meg tudjanak birkózni emlékeikkel és a poszttraumás stresszel, gyilkosság áldozata lett. Otthonától nem meszsze, egy texasi lövésztelepen lelőtte őt egy másik veterán, akinek korábban segíteni próbált. ember keze munkáját dicsérik: ha csak az alkotás többi jelenetétől elkülönítve nézzük őket, akkor kendőzetlenül brutálisak és nem kérnek bocsánatot. A kamera nem mozdul el szemérmesen és félősen egy éppen lelőtt gyerek látványától, hanem hagyja, hadd nézze a néző. Ez önmagában vállveregetést ingerlő lépés, más lapra tartozik, hogy egyébként szörnyen egyoldalúak a film többi részének fényében. Részrehajlás nélkül hullajtják Eastwood hősei az iraki katonákat, nézőként pedig zavarban éreztem magam: mintha a rendező hátrahagyta volna filmművészeti hitvallását és inkább politikai állásfoglalását kívánta hirdetni. Utóbbi (ha igaz, ha nem) ellenkezője kevésbé érződik, pedig talán egy icipicit mintha hajlott volna afelé, hogy a háborúnak egy másik oldalát is megmutassa. Talán nem ártott volna egy-egy pozitívabb karaktert is felvonultatni a "másik" oldalról, hogy egy kicsit árnyaltabb legyen a kép.

34 / FilmMagazin

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, akkor olvasd el az ehavi számunkban közölt 2 oldalas háttércikkünket is!

>> HIÁBA COOPER REMEK JÁTÉKA, EASTWOOD VISSZAFOGOTT RENDEZÉSE, A PROPAGANDA-JELLEGE A FILMNEK VÉGIG JELEN VAN, AZON KÍVÜL PEDIG MINDEN OLYAN ESETLEN, MINDEN OLYAN FÉLKÉSZ. << A film második felében (ami jobban sikerült, mint az első, de mégis…) a háború tüzes poklából átmegyünk a hazai terep, a szerető, meleg otthon kínzó eseménytelenségébe és csendjébe: Kyle ugyanúgy küzd a civilizált, normális életbe való visszailleszkedéssel, mint tette azt William James A bombák földjén-ben. Bigelow filmjével ellentétben az Amerikai mesterlövészben egy kvázi kósza lábjegyzetként van csak jelen mindez, csak úgy mellékesen. Ugyanígy az a tételmondat, hogy "A háború rossz.", szintén csak lábjegyzet marad. Kevésbé erőteljesen, kevésbé dominánsan, kevésbé hihetően. Hiába Cooper remek játéka, Eastwood visszafogott rendezése, a propaganda-jellege a filmnek végig jelen van, azon kívül pedig minden olyan esetlen, minden olyan félkész. A civil életbe való beilleszkedés képtelenségét egyébként olyan érzékletes és drámai jelenetek jelzik, mint például a családi kerti parti, amikor Kyle egy kutya ártal-

matlan ugatásában és játékos vicsorításában látja meg az ellenséget és kis híján kitekeri a nyakát. Ez azon kevés remek jelenetek egyike, amelyek megvillogtatják Eastwood tehetségét. Visszafogottak, de hatásosak. És sajnos kevés van belőlük.

Mindent egybevetve felszínes és bántóan egyoldalú film lett az Amerikai mesterlövész egy olyan emberről, aki valamelyest beleilleszkedik az Eastwood-hősök körébe (férfi, erőszakos múlttal), mégis megkérdőjelezem a rendező döntését. Miért kellett Chris Kyle-ról filmet készíteni? Miért kellett lenyomni a torkunkon ennek a tökéletes amerikai férfinak a történetét, aki a filmben látottak alapján minden, de tényleg minden szituációban megállta a helyét?

Miért kéne, hogy érdekeljen minket, Amerikán kívül ennek a férfinak a története? Mit tud mondani nekünk, magyaroknak? Hogy a háború rossz? Tudtuk eddig is, sokkal jobb filmekből. Túlságosan sekélyes a drámázás és túlságosan alulírtak a

karakterek. Túl amerikai, túlságosan hirdeti a háborút, ez pedig rossz szájízt hagy az ember szájában. A brutális akciójelenetek ellenére is.

Jellemtanulmányként sem működik teljesen, árnyaltság ahhoz sem ártana, ennél legalábbis sokkal több.

Ami pedig a sok Oscar-jelölést illeti, túl sok minden nem igazolja az Akadémia ízlését. Műfajában semmi újat nem mutat, nem tudok másra gondolni, minthogy mindenkiből előhozta a hazafias szellemiséget. Mert más jót nehéz elmondani róla…

55% Stáblista Rendező: Clint Eastwood Főszereplők: Bradley Cooper, Sienna Miller, Jake McDorman Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. február 19.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

KINGSMAN: A TITKOS SZOLGÁLAT A király összes embere sem vitathatja el fenséges beszédekkel, hogy az a bizonyos korona Matthew Vaughn fejét illeti. Írta: TomPowell

G

uy Ritchie egykori producere réges-rég túlnőtt már barátja fején. A Torta érezhetően az akkor még erősen Madonna-kómában senyvedő kolléga hagyatékával próbált meg sáfárkodni, azonban a Csillagporban már megnyilvánult az a zseniális érzéke – amihez persze kellett a szintén remek Neil Gaiman eredetije is – hogy egy adott zsánert hogyan fordítson ki önmagából, de éppen csak annyira, hogy az ne hasson paródiának, csupán csak egy sajátos görbe tükörnek. Ezt a könnyed stílust vitte tökéletesen tovább, majd festette be vérrel Mark Millar képregény-adaptációjában, míg a mutáns moziban – egy franchise sokadik részeként – értelemszerűen ez a lazaság ma-

36 / FilmMagazin

radt, ezzel együtt viszont friss vért pumpált a mutánsokba. Most ismét Millar alapanyagát felhasználva a britek egyik legfőbb intézményét karikírozta ki és rittyentett össze egy olyan szórakoztató tripet, hogy mind a 10 ujjunkat megnyaljuk utána… feltéve, ha még mind a helyén van.

A kémkedés filmes körökben gyakorlatilag egyet jelent James Bond nevével, és ezzel együtt egy jó adag ”britizmussal”. Ian Flemming hőse annyira a popkultúra részévé vált, hogyha meghallja az ember azt a kifejezést, hogy ”kém”, egyből a 007-es elegáns, vodka-martinit szürcsölő alakja ugrik be, egzotikus kalandok közepette, egy gyönyörű nővel az oldalán. Persze a Vasfüggöny lehullása előtt is voltak szikárabb

mozik, elég csak a Michael Caine nevével fémjelzett Harry Palmer filmekre gondolni (a színészlegenda szereplése nem véletlen), de Bond testesítette meg mindazt az extrémitást, ami miatt ez a műfaj igazán vonzó és legfőképpen szórakoztató tudott lenni.

Azonban a 2000-es években Jason Bourne-al és a TV képernyőkön Jack Bauer-rel beütött a sötétebb, drámaibb tónus, realisztikus akciókkal, ami ellen nemrég Vaughn is kikelt: elmondása szerint már nincs igény a mindig drámázó, magukat túl komolyan vevő (szuper) hősökre. Noha kijelentésével annyiban mindenképpen vitába lehet szállni, hogy erre ne lenne továbbra sem igény (mindössze igényesen

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkai, akkor olvasd el az ehavi számunkban közölt 6 oldalas háttércikkünkt is!

kellene ezeket az alkotásokat elkészíteni), vitathatatlan, hogy az a fajta könnyedség jelenleg nem létezik.

Egyik sarokban ott a túlontúl komoly, csonttörő akciókkal operáló műfaj, mint a Bourne, vagy a rebootolt Bond-széria (hogy az éllovas Sötét Lovag-trilógiát ne is említsük), a másikban pedig az agyatlan, irrealisztikus, sematikus karaktereket mozgató látványpornók, mint a Halálos iramban-filmek, vagy Michael Bay elmúlt 10 éves munkássága.

Vaughn viszont most visszahozott ebből az anakronisztikusságból nem keveset és a kor fiatalos stílusához igazította, ami erőszakban éppúgy tobzódik, mint a technikára való támaszkodásban, ami egykor a zsáner sajátja volt.

Az eredmény pedig az elmúlt 40 év legszórakoztatóbb James Bond filmje, és ehhez még a 007-es sem szükségeltetett. Vaughn-ék ugyanis zseniálisan vegyítették az utcagyerek Töki (a pimaszul tehetséges Taron Egerton) fejlődéstörténetét a híres kémsorozat klasszikus elemeinek karikatúrájával. Vannak itt mindennél menőbb kémkütyük, sokszor valóban gyilkos egysorosok, extrém búvóhellyel és tervekkel rendelkező, fogyatékosságban szenvedő, de azért hiperintelligens főgonosz, valamint az ő extra veszélyes henchwoman-je. Mindez viszont nem maró gúnyrajz az egész kémjelenségről, ahogy azt Hollywood próbálja elképzelni, hanem egy nagyon is szeretetteljes fricska a zsánernek.

Így lesz a kimért angol úriember mintatípusából egy már-már Liam Neeson-t megszégyenítő akcióhős, az ex-Mr. Darcy Colin Firth-t pedig élvezet nézni, ahogy egy helyiségnyi suttyóból kiveri azt a bizonyos matériát. A szórakoztató fogyatékossággal élő ellenlábasból pedig a legkevésbé sem válik nevetség tárgya, hanem egy nagyon is fenyegető antagonista (Samuel L. Jackson rég volt ilyen jó), míg az ifjú durcás suhancból egy nagyon is önérzetes, de szerethető főhős.

Ugyanakkor az X-Men: Az elsőkhöz hasonlóan Vaughn a felvezetést most is gyorsan lezavarja – ami abból a szempontból nem hátrány, hogy a film így is rendkívül eseménydús – és a női karakterek igazából nem jutnak lényegi szerephez.

De ez mit sem von le a film és rendezője érdemeiből, aki ismét bebizonyította, hogy a tartalmasan könynyed filmek terepén jelenleg ő a király.

90% Stáblista Rendező: Matthew Vaughn Főszereplők: Taron Egerton, Colin Firth, Samuel L. Jackson Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. február 12.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

RENDÍTHETETLEN Angelina Jolie minden kétséget kizáróan példás családanya, elszánt humanitárius, szépségideál, diplomata, tehetséges színésznő, és most már azt is mondhatjuk, hogy egészen jó rendező. Írta: Vampka

V

an-e különbség férfi rendező és női rendező között? Van-e különbség, ha a rendező maga is színész volt, vagy esetleg még mindig az? Van-e különbség az érzékeny empatikus és a kemény racionalista között, ha egy adott történet ábrázolása a kérdés? Persze, hogy van. Jolie munkáján, ha nagyon odafigyelünk, és sikerül nem a történetre fókuszálni, akkor láthatjuk az érzékenységet, az érzelmek befolyását, a művészi hajlamot, és valamennyit a tehetséges kezdők ígéretes kísérletezéseiből. Minden nagyobb – vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy sikeresebb – rendezőnek vannak kézjegyei, jellegzetességei.

Jolie-nál ilyet én még nem fedeztem fel, viszont szemmel látható, hogy régóta a filmiparban van, és magabiztosan koordinálta a jeleneteket, akkor is, mikor azok néha nagyon

38 / FilmMagazin

durva és komoly pár percet jelentenek a filmben, mert cseppet sem volt idegen számomra, aki betegesen falja az ipar termékeit. Nem próbált kitűnni furcsa beállításokkal, meglepetésekkel, nem extrémkedett. Ez lehet jó is, hiszen eladható és nézhető filmet kapunk, de lehet rossz is abból a szempontból, hogy a már említett kézjegy talán sosem fog megszületni. Ez pár év múlva, remélem, kiderül.

A film is, mint munka, szintén meggyőző. A Rendíthetetlen története valós, megtörtént eset, mi több, Jolie ismerte is az urat, akiről aztán leforgatta lenyűgöző filmjét, talán ez is közrejátszott abban, hogy az ember (legalábbis én) szinte ismerősként gondol a főszereplő Zamperinire, mindössze pár percnyi játékidő után, és nem mondhatjuk, hogy azért, mert a srác átlagos lett vol-

na… Zamperini „kalandjai” a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetőek könnyűnek vagy egyszerűnek. A balhés különcből lett olimpikon háborús élményei egyrészt döbbenetesek, másrészt rámutatnak arra, hogy egy-egy ilyen háború hány meg hány emberi életet tesz tönkre, milyen rengeteg sorsot fordít visszájára, habár ezt minden háborútól szennyes filmben az orrunk alá dörgölik. Ez a film sem más ilyen szempontból, viszont mégis van benne valami, ami megkülönbözteti az utóbbi évek hasonló témájú filmjeitől. Nehéz megfogalmazni, mi is ez pontosan. A felépítésében nincs semmi rendkívüli, ide-oda ugrálunk az időben, de nem veszítjük el a fonalat. A látványvilág sem kiemelkedő, nincs túlcsicsázva, sem eltúlozva a sok szörnyűség. Visszafogott, szinte már elegáns történetve-

Ha érdekelnek a film készítésének kulisszatitkai, olvasd el az előző számunkban közölt 5 oldalas háttércikket is!

zetéssel van dolgunk, nem időzünk sokat a felesleges években, szinte már in medias res kapcsolódunk bele az eseményekbe. A film több mint két órás játékideje mégis szépen ki van töltve, egy percig sem unalmas, mert ott van benne az a bizonyos kis plusz (vagy mínusz?), amitől más lesz, mint a többi. Lehet, hogy ez Jolie keze nyoma. Lehet, hogy Zamperini és társainak lenyűgöző története teszi. Lehet, hogy csak az a tény hozza közel az emberhez a filmet, hogy olyan mindennapi srácokról szól, akik nem hősködtek, hanem csak túl akarták élni a háborút, lehetőleg egyenes derékkal és tiszta lelkiismerettel, amit sajnos a sors nem mindannyijuk számára engedett meg, és volt, akinek választania kellett méltóság és emberség közt. Tényleg nem tudom.

Ami még mélyebbé teszi a Rendít-

hetetlent, az a színészek munkája.

Van néhány jelenet, ami tudom, hogy még sokáig nem fog kimenni a fejemből, és ezek többsége vagy a Madár és Zamperini közt zajlott, vagy az óceánon való hánykódás során. A főszereplő (Jack O’ Connell) nem lopta el mások orra elől a pillanatokat, sőt, harmonikus színészi játékot láthatunk tőle, ami a másokkal közös jeleneteiben nyilvánul meg igazán. Véleményem szerint Domhnall Gleeson is emlékezeteset alakított (előtte egyébként is fényes jövő áll), és az American Horror Story aktuális pszichopatája, Finn Wittrock negyed órányi szenvedése is fájdalmasan mély nyomot hagy az emberben, nem is beszélve a Rendíthetetlen legnegatívabb, karakterileg azonban talán legérdekesebb személyéről, a Madárról, akit az egyelőre ismeretlen Takamasa Ishi-

hara játszott, ijesztően meggyőzően.

Garrett Hedlund, aki talán a legismertebb név az egész színészgárdában, most háttérbe szorult, pedig korosztályának szintén egyik legtehetségesebb színésze, de ez nem negatívum, mert a többieket is élvezet volt nézni. Igazából itt mindent élvezet nézni és hallgatni, miközben tragédia tragédiát követ, úgyhogy egyértelműen remek filmről van szó.

A Rendíthetetlen tehát nem nélkülöz semmit, ami egy jó filmhez kell. Kíváncsian várom, hogy Angelina Jolie legközelebb milyen megindító történethez nyúl, mikor rendezni támad kedve, mert van egy olyan érzésem, hogy Angie továbbra sem akar romantikus komédiát vagy erőltetett sci-fit csinálni, legalábbis ami a kamera rendező felőli oldalát illeti.

80% Stáblista Rendező: Angelina Jolie Főszereplők: Garrett Hedlund, Domhnall Gleeson, Jai Courtney Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. február 5.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

JUPITER FELEMELKEDÉSE A Wachowski-tesók talán minden eddigi filmjüknél nagyobbat mertek álmodni, ám annál kevesebb vált belőlük valóra. Írta: TomPowell

V

alójában a testvérpár minden filmjében ott van a nagyravágyás, a nagyot mondani akarás a Mátrix óta. Ott sikerült leginkább összeegyeztetni a tartalmat és a formát, a stílust a szórakoztatási faktorral. Nem hiába reklámozzák azóta minden filmjüket – köztük a jelenlegit is – Neo kanálhajlításával.

A trilógia folytatásai már pont ezért nem tudták megismételni a régi varázst, mert fontosabb volt a seregnyi Smith ügynök, valamint a mélyfilozófiainak szánt kérdések boncolgatása. A Speed Racer-t pedig inkább könyveljük el egy LSD-tripnek, míg a Felhőatlasz nívójában az eredeti regény írójának, David Mitchell-nek, valamint Tom Tykwer-nek a szemé-

40 / FilmMagazin

lye játszott közre. Watchowski-ék most egy egész univerzumot próbáltak teremteni, azonban az aprólékos világépítés következtében a szív és a lélek mellett sokszor a józan ész is odaveszett a mértéktartás mellett.

Azt viszont szögezzük le rögtön az elején, hogy a rendezők most is olyan univerzumot hoztak létre, ami amellett, hogy rendkívül impozáns, egy szempillantás alatt magába tudja szippantani az embert. Persze ebben a hatalmas világegyetemben semmi olyan nincs, amit korábban ne láttunk volna. A Jupiter felemelkedésében éppúgy megidéződik Frank Herbert Dűnéje, mint Philip K. Dick munkássága, nyakon öntve a Flash Gordon szellemiségével, mi-

közben visszaköszön a testvérek fent említett kultikus műve is. Igazi masszív űropera ez, amiben csak úgy röpködnek a kifejezések, fajok, rendkívüli nevek és világok, ezzel is mellőzve A Galaxis őrzői könnyedségét vagy legkisebb öniróniájának a jeleit, amiben az univerzum sorsát meghatározó testvérviszály hol a délutáni szappanoperákat, hol pedig az ókori királydrámákat idézi, szerencsére inkább az utóbbit. A film mindezek ellenére nem, vagy nem egészen működik, ugyanis érdemi karaktereket, vagy történetet nem sikerült hozzá írni, épp ezért a világa vonzónak ugyan vonzó, de valamire való figurák híján a legkevésbé sem szerethető.

A női főszerepre Natalie Portman-t kérték fel az alkotók, ám a közös munka végül nem valósult meg.

Ez elsősorban pont a címszereplő Jupiteren és az őt alakító Mila Kunis-on bukik. Igazi Hamupipőke történet az övé (csakhogy még egy klasszikust idecitáljunk), amiben a szegény sorsú bevándorló takarítónő (aki mindig full sminkben és szűk farmerben pucolja a WC-t, és azért almás termékre is simán telik neki) egyik pillanatról a másikra az univerzum királynőjének a címére pályázik, ezzel jogot formálva a Föld tulajdonjogára, az eredeti tulajdonosok pedig az ő fejére. Jupiter karakterét a forgatókönyv jobbára csak egyik helyzetből dobálja a másikba, ahonnan Channing Tatum fejvadászának rendre ki kell mentenie a leglátványosabb CGI orgia közepette, ami a kezdeti izgalmak ellenére egyre inkább unalomba fullad, ahogy majd minden szétrobban vagy széthullik.

A figura teljesen passzív, és éppen ezért a legkevésbé sem érdekes, amiben közrejátszik, hogy Mila Kunis-t tehetség híján szempilla rebegtetésre kényszerítik, általában minél csicsásabb ruhákban.

A többi szereplő sincs sokkal jobb helyzetben, akiket a forgatókönyv random dobál be, attól függően mikor van egy kis funkciójuk. Ebből is a legjobban a Tatum alakította Caine kerül ki, akit annak ellenére ment meg Tatum karizmája, hogy

karaktere érdemi motivációit már a játékidő első felében felfedik, és onnan továbblépni sem tudnak, lévén a legkisebb kémia sincs meg közte és Kunis között. Eddie Redmayne pedig már-már szórakoztatóan pocsék ellenlábasként, ami nem kizárt, hogy az Oscar-díjába fog kerülni, míg Sean Bean helyzete és motivációi is úgy változnak, ahogy azt a készítők jónak látják, semmint ahogy azt a karaktere indokolná. Éppen ezért nem csodálom, hogy a kritikusok tengeren innen és túl is rühellik ezt az egyértelműen tini közönségnek becélzott, nem egyszer fájdalmas párbeszédekkel tarkított mozit. Ugyanis kétségtelenül nem jó film Wachowski-ék legújabb tripje, ami után örülhetnek, ha százmilliós költségvetésű film közelébe engedik őket, viszont megkockáztatom, hogy korábbi, szintén kevésbé jól sikerült

alkotásaikhoz hasonlóan ennek is kijár majd bizonyos körökben a kultstátusz. Idővel persze. Impozáns világa ugyanis sokszor egy szexszel és erőszakkal átitatottabb mozit sejtet, pörgő tempója pedig a szemkápráztató látványa mellett egy valóban szórakoztató alkotássá teszi. Már amennyiben az elvárásainkat nem helyezzük a csillagos egekig.

65% Stáblista Rendező: Wachowski-testvérek Főszereplők: Mila Kunis, Sean Bean, Channing Tatum Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. február 5.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

LIZA, A RÓKATÜNDÉR Jó hírrel szolgálhatunk azoknak, akik a Liza, a rókatündér előzetesét nézve egy jó értelemben vett elborult, agyeldobós, elszállt filmet vártak: számításaitokat megtaláljátok Ujj Mészáros Károly filmjében minden mennyiségben. Írta: Sanya08

L

efordítva magyarra: ilyen buzgó, túlcsorduló fantáziával bíró filmet rég láthatott a magyar közönség és igen, most figyelembe veszem Zomborácz Virág tavalyi apró remekművét, az Utóéletet is.

Abban a tekintetben egymás mellé állítható a két film, hogy mindkettő rendezője egy olyan, az általunk ismert realitásra fittyet hányó, sajátos szabályrendszerrel bíró mikro univerzumba helyezi cselekményét, amely szöges ellentétét képezi a nálunk honos (de már többnyire kihalófélben lévő) szomorú valóságra még szomorúbb ábrázattal reflektáló filmeknek. Tagadhatatlan persze, hogy a valóságra történő reakció itt is megtörténik, de csak és kizárólag humoros formában. A film helyszínéül szolgáló város például a beszédes Csudapest-re hallgat, a ruháza-

42 / FilmMagazin

tok, a díszletek, épületek pedig leginkább a hatvanas/hetvenes éveket idézik meg. Csipkeruhák, tárcsás telefonok, rikító színek és finn westernzene. Leginkább ezek a stílust illető hívószavak Ujj Mészáros Károly filmjére vonatkozóan.

Ahogy az már az ajánlókból is sejthető volt, a Liza, a rókatündér egy japán mesét, legendát vesz alapul (az érdeklődőknek: a rókatündér alakját övező mítosz valódi, nem a rendező fejéből pattant ki), amely lényege, hogy hősnőnk Liza bármely férfi szívét megdobogtatja, az kis idő elteltével valami szerencsétlen baleset következményeképpen elhalálozik. A véres események a bűnüldözés jeles képviselőinek figyelmét is felkeltik, így Liza nyakára küldenek egy nyomozót, hogy derítse ki, mi folyik a háttérben.

Már a történetből is láthatjuk, hogy harsány stílustobzódásra számíthatunk. Japán mondakör, szocializmust idéző díszletek, finn és japán muzsika. Furcsa műfajkoktél és valamelyest műfajparódia lett az eredmény, amely főként azért nem esik szét darabjaira, mert a rendezőnek sikerült ezt a sok kis mozaikdarabkát összetartani és egységgé kovácsolni a film különleges, mesei jellegével, amely többek között Wes Anderson filmjeit is emlékeinkbe hívja. Így az a bravúr is sikerült, hogy konkrét célközönség híján nagy eséllyel a rendező intencióinak megfelelően a nézők nagy hányadát meg fogja nyerni magának. Függetlenül attól, hogy a Liza nagyban játszik az abszurditással, ami nem feltétlenül olyan adalék, ami könnyedén lecsúszna az egyszerű néző

Ujj Mészáros Károly nem aprózta el: ötletét 5 éven keresztül foltozgatta a minél tökéletesebb végeredmény érdekében.

torkán. Biztosan lesznek a film megtekintői között olyanok, akik esetleg besokallnak a megannyi WTFpillanatot látva (Tomy Tani Föld körüli kalandjaira különösképp felhívom a Tisztelt Olvasó figyelmét), de szerencsére a figurák, a főhősnő konfliktusa, drámája is kellőképpen hiteles (és a maga módján átélhető), kellőképpen érdekfeszítő.

Pedig pengeélen játszik végig: ebben a félőrült, habókos karakterekkel teli zsúfolt moziban könnyen szét lehetett volna csúszni, de valahogy az is sikerült Károlynak, hogy ezeket a habókos figurákat megtöltse élettel és szerepük túlmutasson

az egydimenziós jellegükön. Nem kis dolog így lavírozni ennyi bolondos dallam között, ezért pedig abszolút elnézhető a rendezőnek az, ha esetleg olykor-olykor a gyeplő kikiszalad a kezéből és elszabadulnak a dolgok. Különösen a film vége felé volt érezhető az, hogy kicsit sok a jóból és a mértékből visszább is lehetett volna venni.

A Liza, a rókatündér a rendező fantáziáján, vizualitáshoz való kiváló érzékén kívül sokat köszönhet színészeinek: a tündéri Balsai Mónikának, akinek játéka egészséges kombinációját képezte a szerencsétlenségnek és szeretni való együgyűségnek. Liza ugyan nem tud túl sokat a világról (a Cosmopolitan-ből vesz hódítási tippeket), személye

bevonzza a cikibbnél cikibb alakokat (egyik hódolója folyton szekrényekben alszik, a másik pedig rögeszmésen szereti és bálványozza exfeleségét), de azért a szíve helyén van, és nagyon gyorsan meghódítja a mi ketyegőnket is. Szeleburdisága Amelie-vel rokonítható. Bede Fazekas Szabolcs (többek között a Tűzvonalban című akciósorozatból ismerhetjük) csendes, segítőkész Zászlósa is telitalálat, ahogy Reviczky egy poénra épülő, ám annál viccesebb alakítását is fogjuk még emlegetni (“Néma gyereknek anyja sem… tudják… A kurva anyját…“).

Mellék- illetve epizódszerepekben feltűnik még Gubik Ági (az előzetesben már megcsodálhattuk a gumilabdán pattogós szex jelenetét), Szabó Győző (felesége szeretőjén bosszút álló férjet játszik – kicsi szerep, de humoros), és még sokan mások. Persze nem szabad megfeledkezni David Sakurai-ról sem, aki a hősnő képzeletében megjelenő és folyton dalra fakadó Tomy Tanit játssza. Egyes helyzetekre adott reakciója, némasága és táncmozdulatai éneklés közben mind veszettül szórakoztatóvá teszik a jelenlétét.

Nem nehéz szeretni ezt a filmet: cuki, bolondos, elszállt, fantáziadús és rendkívül stílusos mozi. Utóbbi pedig szerencsére anélkül van jelen, hogy túlzottan elvonná a figyelmet a sztoriról és a karakterekről, nem telepszik rá a lényegre. A sok öszszetevő elem széthúzhatta volna az egészet (az Isteni műszak például inkább csak egyes epizódjaiban működött, de egy nagy filmként nehezen állt össze), de végül csodák csodájára egyben maradt. Romantika, percenkénti geg, kultúrák kvázi egybeolvasztása és szeleburdi figurák díszes tárháza a Liza, a rókatündér, amit csak ajánlani tudok mindenkinek megtekintésre.

85% Stáblista Rendező: Ujj Mészáros Károly Főszereplők: Balsai Mónika, David Sakura, Schmeid Zoltán Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2015. február 19.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

A SZÜRKE ÖTVEN ÁRNYALATA Nem annyira szürke, mint azt előzetesen várni lehetett, de ettől még csak egy árnyalata van. Írta: TomPowell

J

elen esetben nehéz erről a filmről írni. Na, nem mintha olyan mélyen szántó, vagy komplex lenne (éppen ellenkezőleg), hanem mert jelen esetben az egyszeri férfi kritikusnak lehetetlen elkerülnie, hogy ne égjen rá a szexizmus vádja egy elsősorban nőket megcélzó regényadaptáció elemzése esetében. A romantikus filmeket kivéve ugyanis nem kifejezetten vannak célzottan a nőknek készült mozik, és ahogy jelen írás tárgya mutatja, ha a téma eléggé érdekes (és szaftos), jelentős piaci igény is van rá. Pedig amit A szürke ötven árnyalata képvisel, már régóta létező műfaj, sőt, mi több, az egyik legmeghatározóbb a szórakoztatóipar-

44 / FilmMagazin

ban. Mégpedig úgy hívják: pornó.

Mert mit szépítsük, E.L. James írása – ami egy Alkonyat fanfictionnek indult – pont ugyanazt a funkciót látja el, mint mondjuk a Kovi-művek: kielégít. Viszont ezzel együtt megmutatkozik a két nem közti különbség, hogy hova helyezik a hangsúlyt: míg a férfiak magáért a szexért nézik a pornót, Christian Grey és Anastacia Steele (ilyen névvel simán lehetne pornósztár, mondom) románca arra világít rá, hogy a hölgyeknél a körítés a lényeg. Ezzel – őszintén szólva – nem is lenne probléma, amennyiben a karakterek nem lennének végtelenül üresek, a párbeszédek nem az említett felnőtt filmek szintjét verdesnék (ahol –

mint tudjuk – pont nem a szöveg a lényeg) és amennyiben lenne az egésznek érdemi mondanivalója és cselekménye, ahova érezhetően tart is az egész.

Javarészt ezek is közrejátszottak abban, hogy James ”művét” (mert regénynek nem nevezném) rövid időn belül a sarokba hajítottam. Az ugyanis, hogy az alapvető Hamupipőke sztorit vegyíti a szexualitással – azt megfosztva annak bensőségességétől – és ezzel együtt a férfi dominanciáját hirdeti a nő felett, rendkívül káros. Már maga a hercegnő sztorik romanticizáltságáról is hevesen lehetne vitatkozni, hogy manapság mennyire állják meg a helyüket, mennyire sarkított képet

A film megdöntötte a legnagyobb első hétvégés bevételi rekordot idehaza: 197 918 néző látta, ami 264 millió forintos bevételt jelent.

MÁRIS JÖHET A FOLYTATÁS Hivatalosan ugyan még nem erősítette meg a Universal Pictures, de a február 6-i rajongói vetítésen már tényként közölték a film folytatásainak elkészülését. Jamie Dornan és Dakota Johnson főszereplők, a rendező, Sam Taylor-Johnson, illetve a könyvet jegyző E. L. James társaságában voltak jelenek a vetítésen, ahol bejelentették, hogy érkeznek A sötét ötven árnyalata és A szabadság ötven árnyalata adaptációk is. festenek szereplőiről és miért képtelenek sokszor írók és filmesek egyaránt a kornak megfelelően megújítani. Jelen esetben már ez a tündérmese is elvérzik, ugyanis szereplőiről nem tudunk meg semmit, és a rendező Sam Taylor-Johnson kísérletet sem tesz rá, hogy legalább megpróbáljon karakterei – elsősorban címszereplője maszkja – mögé látni, ha már azt az alapanyag nem engedi.

Melanie Griffith és Don Johnson kicsi lánya, Dakota jött ki talán a legjobban a helyzetből, ő ugyanis a kezdeti szende szűz szerepkörben nemcsak meglepően kellemes alakítást nyújt, de valóban jópofa humormorzsákat is szolgáltat. Karakterfej-

lődésről viszont esetében nem beszélhetünk, sokkal inkább leépülésről. Azzal ugyanis, hogy ennyire hajlandó mindenben alárendelnie magát egy érzelmi analfabéta férfinak, megkérdőjelezi a nőiségét, tehát a feministák kifakadását teljesen jogosnak vélem. Ugyanis Christian Grey egyfajta női vágyálom, karakter nélkül. Nem látunk belőle mást, mint a vagyonát, valamint szexuális dominanciájával elfedni próbált komplexusait. A közte és Anastasia közti mondvacsinált kapcsolatot a rendezés ahelyett, hogy leplezné, csak még jobban kidomborítja, és rájátszik arra, hogy bizonyítsa Mr. Grey szürkeségét. Ezen pedig nem segít Jamie Dornan félrecastingolása se.

Teljesítménye hiába korrekt, szomszédsrác alkata nem illik a titokzatos, magából erőt sugárzó Greyhez, akit egyszerre próbálnak misztikusnak beállítani zongorával (Helló, Edward Cullen!), vagy éppen elérhetetlenül romantikusnak egy siklórepülőzéssel (Helló, Thomas Crown!), sikertelenül.

Mindemellett szereplőihez hasonlatos igazi jellemnélküli mellékkaraktereket dobnak be és tűntetnek el egyik pillanatról a másikra (mit keres itt Marcia Gay Harden?), de a szépen, mégis kellően sokat takaró szexjelenetek ürességük miatt mind a szenvedély, mind az élvezet kiveszik az egészből. Ennél fogva hiába lesz kasszasiker, hiába borítják ki a hölgynézők többször is a popcornt a nézése közben, A szürke ötven árnyalata éppen olyan, mint egy élettelen szexbábú, ami sokaknak örömet okoz, de a legtöbbeknek mégiscsak fájdalmat.

45% Stáblista Rendező: Sam Taylor-Johnson Főszereplők: Dakota Johnson, Jamie Dornan, Luke Grimes Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. február 12.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

20,000 NAP A FÖLDÖN A 20,000 nap a Földön-t nézve újra megfogalmazódott bennem – immáron sokadszorra – hogy a világ mennyire tele van csodabogarakkal, akiket lehetetlen nem tisztelni. Írta: Sanya08

N

ick Cave. Ismered a nevet.

Tudod, ki Ő. Nem kell rajongónak lenned, még csak szerintem az se szükségeltetik, hogy különösebben otthonosan mozogj a zenevilágban, biztosra veszem, hogy életedben már hallottad Nick Cave nevét és valamely muzsikáját. Előfordulhat, hogy tévedek, és ha így lenne, akkor is azt mondom: valószínűtlennek tartom azt, hogy érdektelennek találd a 20,000 nap a Földön-t.

Sok helyütt olvashattatok már erről a filmről, de azért a miheztartás végett álljanak itt azok az alap információk, amelyek a film sztoriját, cselekményét illetik: a 20,000 nap a Földön egy dokumentumfilm. Ne, várj, gyere vissza! Folytatom. A 20,000 nap a Földön dokumentumfilm is, meg nem is. Nick Cave egy napját meséli el úgy, hogy abban benne

46 / FilmMagazin

foglaltatik az életének története is.

Lényegében.

A 20,000 nap a Földön úgy dokumentumfilm, hogy közben csak nyomokban, imitt-amott hasonlít a hagyományos értelemben vett dokumentumfilmekre. Dokumentál, de úgy, hogy közben él a nagyjátékfilmes eszközökkel is, becsúszik egykét szürreálisabb, álomszerűbb jelenet így elkerülve azt, hogy esetleg unalmassá váljék az eredmény. Nick Cave egy napjába sűrített élettörténetéből megtudhatunk fragmentumokat a családi életéből (bár a feleségét csak épphogy látjuk, reggel az ágyban Nick mellett), betekintést nyerhetünk az édesapjával való viszonyába egy pszichiáterrel való diskurzus keretén belül, megismerhetjük saját életfilozófiáját és az előadáshoz, dalíráshoz való különös kapcsolatát is. Mindez akár még így

is unalmassá válhatna, és hogy nem válik azzá, azt annak is köszönhetjük, hogy Nick Cave jelenléte és búgó, igéző hangja abszolút lebilincselően hat és szinte sugárzik róla az a rejtélyesség és misztikum, ami csak a legnagyobb előadóművészeket jellemzi. Legyen szó akár arról a jelenetről, amelyben pszichiáterének mesél gyermekkoráról, vagy épp arról, amikor régi fényképeket tanulmányoz és a szemünk láttára elevenedik fel Cave fél élettörténete. Különösen erősre és inspiráltra sikeredtek azok a szcénák is, amelyekben csak autókázik, miközben vagy a mellette levő ülésen, vagy a hátsó ülésen feltűnik valaki (például az egyik ilyen alkalommal Kylie Minogue-gal idézi fel közös dalukat, de rendszeresen visszatérő téma például az öregedés és a halandóság is). Ezek a jelenetek abszolút ellent-

A filmet Nick Cave 2013-as albumának (Push The Sky Away) munkálatai közben forgatták, így néhány kulisszatitokba is betekintést kapunk.

NICK CAVE LEGJOBB ALBUMAI

mondanak ugyan egy normál dokumentumfilm szabályainak, viszont épp ezek miatt válik olyan különös filmélménnyé Iain Forsyth és Jane Pollard filmje.

Cave egyszerre szerény művészemberként és öntudatos zseniként működik, aki a zenéjén keresztül kommunikál a közönségével, és akinek célja, hogy képes legyen megteremteni egy különleges kapcsolatot élő fellépésein a hallgatósággal. Egyszerre enged minket közel saját magához és tart minket távol, de éppen ez teszi őt olyan érdekes és izgalmas jellemmé. Teljesen kiismerni úgyse fogjuk őt, nem is ez a feladata ennek a filmnek.

Sokkal inkább az, hogy megmutassa nekünk halandóknak, milyen is Nick Cave egy napja, nagyjából miként működik. Mi mozgatja őt ezen a világon, mit gondol a zenéről, mi hajtja, mi élteti, mit gondol az életről és mit gondol a halálról, illetve az

alkotásról magáról. „Napjaink meg vannak számlálva. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy tétlenek legyünk. Egy rossz ötlettől vezérelve cselekedni még mindig jobb, mint egyáltalán nem tenni semmit, hiszen egy ötlet értéke addig nem mutatja meg magát, amíg végre nem hajtod azt.” – mondja a nap végén a nézőknek a művész. Zenélni, alkotni nem más, mint az élet maga. Élni kell, tenni kell, hiszen egy nap úgyis mind elpatkolunk. Akkor pedig már túl késő lesz.

Pollard-ék filmje őszinte, szép és minden tekintetben rendhagyó darab, ebből fakadóan pedig mindenkinek ajánlom azonnali megtekintésre.

Ego-trip, az biztos, de semmi fennhéjazás, direktebb és indirektebb, mások által történő önfényezést nem tartalmaz, annál Cave okosabb. Neki minderre a csinadrattára nincs szüksége. Az ő személyisége alapvetően vonzónak és boszorkányosnak bizonyul így a vásznon is.

80% Stáblista Rendező: Jane Pollard Főszereplők: Nick Cave, Kylie Minogue, Ray Winstone Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2015. január 15.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

MÁSVÉLEMÉNY

FOXCATCHER A film, amelyben a rendezés, a forgatókönyv és a színészek munkája egy szépen összekomponált egésszé formálódott. Írta: Eprespuszedlee

A

Foxcatcher, Bennett Miller gondozásában, egy igaz történetet dolgoz fel. Amikor megnéztem az előzetesét, azonnal késztetést éreztem arra, hogy utánanézzek a valós esetnek. Találtam egy negyedórás dokumentumfilmet, amelyben John du Pont – egy neves, nagy múltú és kő gazdag amerikai család sarja – bemutatja keblén melengetett hazája érdekében végzett izzadtságszagú munkáját, igazi patriótaként élt mindennapjait és hangsúlyozza sokoldalúságát, valamint a birkózó társadalomban elfoglalt magas rangú és elengedhetetlenül fontos szerepét. Igen, pont ilyen ellenszenvesen cirkalmas mondatokban és barokkosan fennkölt hangnemben beszél róla a kommentátor és láthatóan a megkérdezett interjúalanyok is ilyen kényszeresen magasztalják mesterüket, pártfogójukat. Birtokán edzőtermet üzemeltet, szerető atyaként gondoskodik a

48 / FilmMagazin

sportágban feltörekvő ifjú titánokról, tréneli, mi több, mentorálja őket. A tizenöt percig tartó erőltetett propaganda-szösszenetből nekem első blikkre az jött le, hogy John úgy tekint ősei által felépített birodalmára, mintha legalább ő szopta volna csúcsosra a piramist. Fel is merült bennem a kérdés, hogy ebből a karakterből vajon mit hoz ki Steve Carell?

Jött a nagy orrával, a bili frizurájával, a sárguló fogaival és meggyőzött arról, hogy egy igazi géniusz.

Steve Carell különleges tehetségét színésztársai – a Mark Schultzot és bátyját, David-et alakító Channing Tatum és Mark Ruffalo páros – tovább emelték. Szokatlannak véltem a szereposztást, de arra eszméltem, hogy tökéletesen működik a színészek közötti összhang.

Az első képkockákon megismerhetjük Mark-ot, aki aranyérmes olimpikonként éli a szürkébbnél is szürkébb életét. Hamar kiderül, hogy a

birkózás nem éppen egy jól fizetett, támogatott sportág. Érthetetlen, hogy az eredményei ellenére nincs szinte semmije, a testvérén kívül pedig senkije, bár ez utóbbi egy kiváltképp értékes kötelék. Az edzőterembe érve David-del megkezdik a bemelegítést… Ez egy meghatározó jelenet, amelyben szavak nélkül ismerhetjük meg kettejük kapcsolatát.

Semmi flikk-flakk, éles kameraváltás, hatásvadász zene, csak a lélegzetük hallatszik és a tornacipő csikorgása a küzdőtéren. Olyan ez, mint egy tánc: miközben gyakorolnak, ellökik egymás kezét, aztán újra egymás hóna alá bújnak, mintha csak ölelkeznének, szorítanak a fogásukon, a megfelelő pillanatban átlendülnek és így tovább. Egyszer csak Mark megfejeli David orrát, a vér pedig ömlik. Köp egyet, folytatják, mintha misem történt volna. Jól összeszokott mozdulatok ezek, mégis érződik a hierarchia és az, ahogy

A filmet ihlető valódi esetben a gyilkosság után du Pont két napra elbarikádozta magát a birtokán és csakis telefonon tárgyalt a rendőrséggel.

AZ ELŐZŐ SZÁMUNKBAN KÖZÖLT KRITIKÁBAN ÍRTUK „Ezeket az "igaz történet alapján" szövegeket fenntartásokkal kell kezelni. Ezt Coen testvérek is megmondták még anno. Számomra a Foxcatcher abszolút elmaradt a várakozásoktól, mint sportdráma pedig meg sem próbálta megugrani azokat. Azonban Steve Carrell fantasztikus átszellemülése és Mark Ruffalo játéka mindenképp rászolgált arra, hogy láthassa a nagyközönség. (A teljes cikk – Török Tamás írása – megtalálható a januári FilmMagazinban!)

az idősebb Schultz tapasztalatával alárendeltté teszi az őserőt, aki ebből kitörni próbál. Mark nem hiába kap a lehetőségen, amikor egy multimilliomos felajánlja neki segítségét és, hogy kiemeli bátyja árnyékából.

Magához költözteti, külön házat kap a birtokon, ahonnan csak egy kőhajításra van a jól felszerelt, modern tréningterem. Minden sínen, az ifjú Schultz előtt megnyílnak a hatalmas kapuk a siker felé vezető úton. John du Pont megjelenésével viszont fenekestül felfordulnak a dolgok. Bizarr függési viszony alakul ki közte és támogatottja között, aki először élvezi a helyzetet és sikeres világbajnoki szerepléssel hálálja meg a törődést. Ezután megcélozzák a ’88-as szöuli olimpiát, John elméje pedig kezd elborulni. Egyre több erőfeszítést kíván meg a pénzéért cserébe és rájön: akkor érnek el igazi eredményt, ha mégis maga mellé állítja David-et. Rögeszméje, hogy csapata, a Foxcatcher minden egyes győzelme egyenesen Amerika dicsőségét és felemelkedését szolgálja, egyfajta reményt ad a szebb jövőre. Emellett kényszeresen próbál megfelelni idős édesanyjának, aki ezt a sportot alantasnak és a család nevéhez nem méltó tevékenységnek tartja. Ez a kettősség kiszámíthatatlanná teszi ezt az

egyébként szánalomra méltó embert, és innen már csak egy lépés a paranoid skizofrénia, ami végül elhatalmasodik rajta és a már hírekből ismert szomorú esethez vezet.

A film legnagyobb előnye, hogy nem akar szebbnek, többnek látszani, mint ami. Nem a végkifejletet hangsúlyozza, inkább az oda vezető utat mutatja be sallangok nélkül.

Hisz mindenki arra kíváncsi, hogy miért történhetett meg a tragédia. A megjelenítés, a helyszínek teljes mértékben hitelesek, ahogy a versenyek is egyeznek az archív felvételeken látottakkal (igen, megnéztem őket). A cselekmény jól felépített, végig élénken tart minket, annak ellenére, hogy nincsenek benne izgalmas fordulatok, igazi csúcs és mélypont, látványos hollywoodi elemek, vagy tanulságos csattanó.

Színre viszi a rideg valóságot. Az egész nem más, mint kőkemény, nyers dráma. A rendező, Bennett Miller zsenialitása, hogy nem tűzdelte tele felesleges dialógusokkal a jeleneteket, folyamatosan fenntartva ezzel egy mélyen lappangó, aggasztó feszültséget. Épp elég egy-egy szó, mozdulat, tekintet és azonnal világossá válik, hogy milyen vívódásaik vannak éppen. A testvérek kapcsolatáról komplex képet kapunk, mégis leginkább John du Pont figu-

rája érdekel minket a leginkább. Az, hogy miért tette? Először elviselhetőnek, mégis groteszknek, azután kissé nevetségesnek tartjuk, később kifejezetten veszélyesnek. Miért? A válasz nem kristályosodik ki teljesen, mert az őrületet nem lehet megmagyarázni. Olyan, mintha egy álomvilágban élne, ahol mindenki önzetlenül szereti és tiszteli, közben pedig minden bukkanót a pénzzel és a hatalommal próbál elegyengetni.

Szép szavakkal, jól irányzott mondatokkal és erős akarattal képes bárkit befolyásolni, a saját oldalára állítani, de nem számol a sérülésekkel, amit másoknak ezzel okoz, és nem is tűr ellentmondást. Hosszan lehetne jellemezni, de a lényeg, hogy a film egy remek kísérletet tesz arra, hogy feltérképezze egy beteg elme motivációit, tetteinek mozgatórugóját.

90% Stáblista Rendező: Bennett Miller Főszereplők: Steve Carell, Mark Ruffalo, Channing Tatum Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. január 29.

FilmMagazin / 49

KRITIKA

DUMAPÁRBAJ Két népszerű humorista színészi babérokra tör. A kérdés pedig egyáltalán nem az, hogy mindezt jól teszik-e. Írta: Sanya08

M

iért ne tennék jól? Tekintetünket vessük a tengerentúlra, ahol színpadon fellépő komikusok tucatjai vonulnak a nagy vászonra, hogy lehengerlő perszónájukat egy nagyjátékfilm keretei közé szoríttassák. Louis C.K. is egyre többet bukkan fel mozifilmekben (Amerikai botrány; Blue Jasmine), sőt saját sorozata is van (Louie). Miért ne tehetné ugyanezt itthon Kiss Ádám és Hadházi László? A válasz: persze, hogy teheti.

Minden joguk megvan hozzá.

A történet a sokat látott, klasszikus felvetést képviseli: mit tesz egy idősödő, közönségéről fokozatosan lemorzsolódó humorista, ha a helyébe akar lépni egy fiatal, nagydumás, modern elvárásoknak sokkal inkább megfelelő srác? A féltékenység és a pozíció féltése alap, a torzsalkodás pedig még inkább. Egy ilyen szituációból – bármennyire klisésnek tűnik első ránézésre – sokat ki lehet hozni

50 / FilmMagazin

és rengeteg humoros jelenetnek lehet megágyazni.

Azt szögezzük le itt és most, hogy a film minősége nem azon múlott (vagy legalábbis nem csak azon), hogy Kiss Ádám és Hadházi László játssza a főszerepet. Sokkal inkább azon, hogy az ő tehetségükkel és perszónájukkal mihez tud kezdeni a rendező (Paczolay Béla) és a forgatókönyv mennyiben tud alájuk játszani. Mert addig oké, ha valaki színpadon hahotázásra készteti a nézőket, de filmvásznon szerepelni, az teljesen más. Ott történet van, ott mellékszereplők vannak, a tétek mások és talán nagyobbak is. Esetemben egyébként éppen annak szurkoltam, hogy végre kedveltessék meg magukat velem a főszereplők, mert személy szerint nem vagyok oda túlságosan a magyarországi modern stand-up comedy képviselőiért. Főként azért, mert poénkodásaikat olcsónak és minden

mélységet nélkülözőnek érzem.

A jó hír, hogy a Dumapárbaj című filmnek van egy koherens története, a karakterei többé-kevésbé a helyükön vannak és legalább egy olyan jelenet van a filmben, amin őszintén tudtam nevetni és ami igazán betalált. A rossz hír az, hogy hiába a koherens történet, hiába a néhány jól eltalált karakter, ha egyszer azon az egy biztosított vicces és jó jeleneten kívül sok emlékezeteset és újdonságot nem kínál a film.

Az egymással rivalizáló párosnak megvannak a maguk pillanatai, de a forgatókönyvtől mégis csupán erőtlen és gyenge (még jobb szó az, hogy “gyerekes”) egymás fejéhez vágott sértegetésekre telik, amelyekkel maximum a két humorista elszánt rajongóinak kedveznek, de a laikusok, vagy szimpla filmrajongók hoppon maradnak. Szerencse, hogy nincs egészen hitelesség nélkül a felállás ábrázolása: mind Hadházi,

Hadházi László 2011-ben elnyerte a hazai humoristák elismerésére alapított Karinthy-gyűrűt.

mind pedig Kiss Ádám képesek legjavukat hozni a történet kiszolgálása érdekében, bár tény, hogy több helyütt feltűnt a kettejük idegensége a mozivászontól. Ez kevésbé jellemző Hadházi Lászlóra. A kiégett humorista kétségbeesett pénzkeresése (tartozik a burkolónak) szült egynéhány ihletett jelenetet (az egyik ilyenben a humorista által alakított Kalmár Tamást megkérik, hogy a jó fogás érdekében meséljen viccet a halaknak egész éjszaka), de ez még kevés ahhoz, hogy teljes elégedettséggel jöjjünk ki a moziból. Nem segít az sem, hogy a Dumapárbaj bár megpróbál mondani valamit a halál értelmetlenségéről és a sikerről, valamint a sikertelenségről, az utóbbi például nem elég merész ahhoz, hogy találó leletet mondjon a hazai celeb-placcról vagy egyáltalán a siker és sikertelenség mibenlétéről. Előbbiről pedig csak annyit, hogy lehetett volna egy picivel hatá-

rozottabb és kevésbé félszegebb a rendező, akkor talán jutott volna valamire, így azonban inkább kihagyott ziccer. Bár tény, hogy ez a vonatkozás szülte a film legjobb jelenetét.

Felesleges összetevőkben sincs híján a film: sehová nem tudtam rakni például Gubik Ági karakterét (mondjuk attól függetlenül mindig örültem, ha ott volt a vásznon), illetve a Kalmár Tamással való viszonyát se igazán éreztem fontosnak vagy épp érdekesen véghezvittnek.

Csak volt és kész, harmatgyenge motivációnak se felelt meg igazán, ahogy a Kiss Ádám karakterének szerelmi élete kihagyásával se lett volna kevesebb a kész produktum, sőt. Ehelyett inkább találtak volna egy kevésbé hirtelen és következetlen utat ahhoz, hogy a két rivális végül egymás oldalán kössön ki.

A másik dolog, hogy – felhozva a fentebb említett egyetlen igazán jó

jelenetet – a film vége megvillantja annak a lehetőségét, hogy ha Hadházi és Kiss Ádám egymást támogatva ontják a poénokat és nem pedig egymás ellen, a Dumapárbaj egy sokkal, de sokkal viccesebb és jobb film is lehetett volna.. De nem lett az. Csak egy alapvetően ártalmatlan, valamelyest kedvelhető, de végső soron kósza lábjegyzet kettejük karrierjében. A Kalandorok rendezőjétől ennél azért többet vártunk.

55% Stáblista Rendező: Paczolay Béla Főszereplők: Hadházi László, Kiss Ádám, Eszenyi Enikő Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2015. január 15.

FilmMagazin / 51

KRITIKA

BLACKHAT Hat év pihenő után Michael Mann újra jelentkezik. Sajnos ez a hír önmagában már nem elég ahhoz, hogy a filmrajongók többségénél nyálképződést idézzen elő; a Mester az elmúlt időszakban finoman szóval sem tudott olyan egyöntetűen kiváló kritikákat magáénak tudó filmeket lerakni az asztalra, mint tette azt az elmúlt században. Írta: Sanya08

M

indezt figyelembe véve mégse szabad elvitatni Mann-től azt, hogy szakmájának egy jeles képviselőjével van dolgunk. Még akkor is, ha a kritikusok és a nézők nagy hányada nem tudta igazán értékelni a Miami Vice-t, a Közellenségek pedig szépen átsiklott a fejünk fölött (személyes megjegyzés: míg a Miami Vice-ot imádom teljes szívemből, addig a Közellenségeket egy túl szikár, túl száraz filmnek tartom).

Mann most visszatért, fogta digitális kameráját (hiába a remény: valószínűleg nemigen fog már visszaváltani az analóg kamerára) és újra megmártózott a kemény, férfias és céltudatos férfiak világában. És mutatván, hogy nem kevésbé érzékeny

52 / FilmMagazin

a változásra, mint a fiatalabb rendezők, hőseit a lehető legmodernebb gonosztevőkkel állítja szemben. Magától értetődő egyébként ez a lépés: ma már nagyobb kárt lehet tenni a világban néhány gombnyomással, mint fegyverekkel. Elég csak a nem is oly’ rég történt Sony-kálváriára gondolni és egyetértően bólogathatunk. Az olyan sima modorú, határozott elvi és erkölcsi rendszerrel rendelkező rosszfiúknak, mint amilyen Neil volt (Szemtől szemben), mára leáldozott. Átvették a helyét a szoba sötétjében pötyögő komputerbetyárok. A hős persze lényegében ugyanaz maradt: Nick Hathaway (a mennydörgés istene, Thor, azaz Chris Hemsworth) pontosan olyan, mint a többi Mann-antagonista. Ön-

és céltudatos, van neki egy saját kódrendszere, amelynek alárendeli az egész életét és habár általános értelemben véve egy bűnözőről beszélünk, bűnei sokkal inkább az állam, semmint a civil emberek ellen irányul. Keresztes hadjárata persze még nem teszi őt egyfajta modern kori Robin Hood-á, hiszen csak arról van szó, hogy civil embereknek nem akar fájdalmat okozni hackeléseivel, sokkal szívesebben kopasztja meg állam bácsit.

A téma aktualitása és a benne rejlő lehetőségek potenciálisan tökéletes alapanyagnak bizonyulnak Mann számára és szinte biztosra veszem azt, hogy ha a nyolcvanaskilencvenes évekbeli Mann lenne nekünk most, akkor ebből egy sok-

A szerep kedvéért Chris Hemsworth még egy börtönbe is ellátogatott, hogy megfelelő tapasztalatokat szerezzen

kal jobb és főként: feszesebb film készülhetett volna. A tipikus, Mannre jellemző motívumok és elemek jelen vannak, csak úgy, mint az előző filmjeinél. A már említett férfias férfi főhős megkapja a maga reménytelen love interest-jét, van itt szigorúan hetero értelemben véve férfiszerelem, az akciójelenetek pedig odabasznak a kíméletlen realizmusukkal. Fegyverdörgés, kézikamera, a la Mann-stíl. Ahogyan a Miami Vice-ban és a Szemtől szemben-ben, a golyóknak súlyuk van (áttételesen és konkrétan is), a főbb szereplők közül is kíméletlenül elhullnak a lehető legnagyobb váratlansággal, mellőzve minden felesleges drámázást és könnyhullajtást.

Mann-hős nem sír, hanem teszi a dolgát, cselekszik. És akkor még nem is ejtettünk egy szót se azokról az utánozhatatlan éjszakai látképekről és egyéb rendezői manírokról, szokásokról, amelyek mindig olyan jól működnek a rendező filmjeiben.

Nem árt az, ha közben mindez frissen, izgalmasan van tálalva és koherens történetvezetés mellett a szokott panelek meg vannak töltve élettel. Ennek szenvedi leginkább kárát ez a digitális bűnözés- és bűnüldözés rejtelmeibe bevezető dolgozat: megvan benne ugyan minden, ami egy Michael Mann-filmet Micha-

el Mann-filmmé tesz, ugyanakkor kevés van benne abból, ami egy jó filmet jó filmmé tesz. Hiába van például reménytelennek tűnő szerelmi szál, ha egyszer semmi súlya nincs és a női karakter úgy ahogy van feleslegessé válik a játékidő előrehaladtával. Az is rejtély számomra, hogy mégis hogyan engedhetett meg magának Mann olyan ósdi, suta és béna dialógusokat, mint amik itt kiszaladtak a szereplők száján. Persze, a Miami Vice-nak sem épp a párbeszéd volt az erőssége, de ott megfelelően volt kompenzálva a hangulattal és a feszességgel. Itt ebből semmi nincs. Az atmoszférateremtés itt-ott működik (a zene is kellően baljós), de csekély erénynek számít, ha egyszer az unalom és a szétszórt, érdektelen cselekményvezetés dominál. A Blackhat minden tehetség jelenlététől függetlenül a játékidő előrehaladtával egyre gyorsabban elveszíti a kezdeti lelkesültségét és a saját történetébe vetett hitét. Butábbnál butább húzásokkal

traktálja a nézőt (ahogy Chris Hemsworth áll a puszta közepén, összerakja magában a puzzle darabkákat és borzasztó teatralitással mondja: “Hát erre készültél, te rohadék?“, egyszerűen röhögésre ingerlő) és egy idő után bizony az a sok számítógépes geek-szöveg is egészen irritálóvá válik.

Ha másra nem is, a Blackhat arra igazán jó példa, hogy egy mesteri rendező is képes félrenyúlni. Még akkor is, ha látszólag minden összetevő a helyén van.

50% Stáblista Rendező: Michael Mann Főszereplők: Chris Hemsworth, John Ortiz, Ritchie Coster Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. január 29.

FilmMagazin / 53

KRITIKA

KÓDJÁTSZMA Benedict Cumberbatch wants an Oscar… Írta: Sanya08

K

özeleg a március. Ha pedig közeleg a március, akkor közeleg az Oscar-szezon is, az Oscar-szezonnal együtt pedig a sok Oscar-esélyes film. Mint a Kódjátszma. A Kódjátszmának minden esélye megvan arra, hogy Oscarnyertes alkotássá váljék. A második világháború idején játszódik. A főszereplő egy a saját zsenialitásából fakadóan különc egyén. És végül, de nem utolsó sorban: igaz történeten alapszik. Az Akadémia szereti azokat a filmeket, amikben a főszereplő ki van szorulva a társadalom peremére. Ettől persze nem válik a Kódjátszma rossz filmmé, sőt. A Kódjátszma egy nagyon is jó film, csupáncsak érezni rajta az Akadémia ízlésvilágát.

Az Alan Turing életének egy szakaszát felülvizsgáló film szerencsére nem lett unalmas darab, pedig erre megvolt minden esélye. Kvázi életrajzi filmről lévén szó könnyedén eshetett volna bele abba a hibába, hogy unalmas történelemleckévé válik és hogy végül erre nem került sor, a következő összetevőknek köszönheti: Benedict Cumberbatch játéka és Morten Tyldum intelligens, feszült rendezése.

Előbbi persze nem érhet túl nagy meglepetésként, eddig is tudhattuk, hogy Cumberbatch-tól nem áll távol a brillírozás, de eddig túl sok olyan nagyjátékfilmes szerepe nem volt, amelyben abszolút főszereplőként adhatta el az adott produktumot. Itt igen. Turing-ként hozza az elvártat: szende, csendes, de határozott akarattal rendelkező cseppet tenyérbe mászó karizmával és egy csipetnyi, Sheldon-ra hajazó geekeskedéssel jeleníti meg a híres matematikust.

Tetszett, hogy nem mindig arra futott ki az alakítása, hogy túlzottan megkedveltesse velünk Turingot, több olyan megmozdulása van, ami alapján egy unszimpatikus fráternek könyvelhetjük el. Unszimpatikus, ám zseniális fráter. Ellenpontként ott

54 / FilmMagazin

van neki a Keira Knightley által játszott, szintén rejtvényfejtő lány, akivel a későbbiekben hősünk nagyon jó barátságba kerül, mondhatni lelki társai lesznek egymásnak.

A film legjobb aspektusa maga a tény, hogy egy csapat geek-en múlik a második világháború kimenetele.

Míg a katonák vérüket ontják a harcmezőn és halomra ölik egymást, addig ők egy szürke, ingerszegény szobában törik a kobakjukat és igyekeznek megfejteni egy megfejthetetlennek tetsző „rejtvényt.” Bizonyíték, hogy az ész sokszor nagyobb fegyver tud lenni, mint bármely puska vagy pisztoly. Gyengén sikerültek viszont a Turing-ra vonatkozó homoszexuális utalások és a háttértörténet. A flashback-ek érdektelenek és erőtlenek, nagy szerencse, hogy a többi jelenet helyén van és nem kínosan feszengőek.

Mindent összevetve egy izgalmas, vicces thriller a Kódjátszma, ami megfelelő arányban adagolja a humort és a drámát, azon kívül pedig a színészek is kitesznek magukért. Ha sokáig nem is fogunk rá emlékezni, Benedict Cumberbatch ez által a film által biztos bekerül a legjobban fizetett és legtöbbet foglalkoztatott színészek közé.

70% Stáblista Rendező: Morten Tyldum Főszereplők: Keira Knightley, Benedict Cumberbatch, Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2015. január 29.

KRITIKA

A MINDENSÉG

ELMÉLETE “Ha meglegyint a közeli halál szele, akkor rájössz, hogy érdemes élni, és sok mindent meg akarsz még tenni az életben.” Írta: Eprespuszedlee

E

gy olyan ember szavai ezek, akinél már 21 évesen, közvetlenül felnőttkorba lépése után diagnosztizáltak ALS-t. Ez a neurológiai rendellenesség elszenvedőjét gondolataival és érzéseivel együtt zárja be saját testébe. Stephen Hawking híres elméleti fizikusról van szó, akinek akkor két évet jósoltak az orvosok, de ő rávert még ötvenet, csak azért, hogy ne nekik legyen igazuk.

Mára már Stephen Hawking igazi „celebként” ismert. Ezt bizonyára lehengerlő humorának és életigenlő hozzáállásának köszönheti. A tudósok elméleteit, míg a laikusok motivációit kutatják. Most inkább ez utóbbit járták körbe a film készítői.

Ha őt megértjük, akkor választ kapunk arra is, hogy mi az élet értelme? Lássuk, hogy a róla szóló életrajzi filmben megtalálható-e az az egyetlen elegáns képlet.

Meglepődtem, amikor a filmet úgy mutatták be az előzetesében, mint egy megindító szerelmi történetet.

Nyilván én sem egy dokumentumfilmet vártam Hawking munkásságáról, de meglepett ez a koncepció.

Aztán kitisztult a kép, amikor azt olvastam, hogy Jane Wilde, Stephen volt feleségének könyve szolgált a sztori alapjául. Az asszony, aki a szomorú kilátások ellenére összekötötte vele az életét, három gyermeket szült neki, évtizedekig támogatta, gondozta, cipelte, miközben ő maga egyre csak halványodott. Egy nagyon személyes nézőpontból ismerhetjük meg férjét és mindkettejük változását, ahogy közösen harcolnak a kórság ellen. Engem szíven talált a történetük. Ez viszont nem feltétlenül a forgatókönyvnek vagy a rendezésnek, inkább a színészeknek köszönhető. Eddie Red-

mayne egész lényében átalakult, hogy magára öltse ezt a szerepet. Képes hitelesen ábrázolni a még kommunikálni és mozogni tudó fizikust, végül pedig szavak nélkül, csupán a mimikájával hatással lenni a nézőkre. A zsenialitása pedig abból is látszik, hogy át tudta adni ezt a fokozatosságot úgy, hogy a jeleneteket nem az események időrendjében rögzítették. Megérdemelte a Golden Globe-díjat. Felicity Jones jól idomult társához és bemutatta, hogy milyen erős tud lenni egy nő, ha szeret. És itt jön az, hogy nélkülük a film néhány része kicsit felemás lett volna…

Ahogy a két fiatal egyetemista egymásra talál az túl idilli és tempós. Persze, a szerelem az pont ilyen: hirtelen jön és heves. Ellenben, ha ezt az erős vonzalmat úgy akarják ábrázolni, mint ami fundamentuma egy mély és minden akadályt áthidaló kapcsolatnak, akkor egy-két jelenetet még megérdemelt volna. Ehelyett azt látjuk, hogy meglátják egymást, összemosolyognak, táncolnak egyet egy bálon, találkozgatnak, aztán Stephen apja már a lánnyal beszél arról, hogy legyen óvatos, amikor a fiával tervez közös jövőt. Egy „De szeretem!” kijelentéssel át is hidalták ezt a problémát és

jöhetett az esküvő. Úgy tűnik, inkább annak bemutatására fókuszáltak a készítők, hogy egy ilyen kihívásokkal teli házasságban mit jelent az önfeláldozás és az elengedés.

Lehet hatásvadásznak vagy művinek nevezni ezt a filmet, de egy dolog biztos: a pár közösen eltöltött évei példaértékűek és a mondanivaló egyértelmű. Hawking egy előadásában mondta ki a lényeget, amikor a táguló univerzumot az emberi igyekezethez hasonlította: egyiknek sincsenek határai. Mindig van egy cél, amit sikerre vihet és neki személyesen ez ad reményt. Életének igazi értelme, hogy gyermekeinek életet adott és ez híres felfedezéseit is a második helyre szorítja. Apaként és nagyapaként úgy érzi ebben alkotott igazán maradandót.

85% Stáblista Rendező: James Marsh Főszereplők: Eddie Redmayne, Felicity Jones, Charlie Cox Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. január 22.

FilmMagazin / 55

KRITIKA

JOKER Statham-et mindenki kihasználja. Írta: Sanya08

A

Joker a Statham-filmek egyik legvalószínűtlenebb nyitójelenetével kezd: hősünk egy kocsma pultját támasztja (eddig anynyira nem nevezhető szokatlannak), majd kipécéz magának egy krapekot, aki épp egy nőt akar magának megszerezni (értsd: feleségül venni). Kopasz, brit akcentusú barátunk távolról figyeli az eseményeket, majd megelégelvén a csávó szerencsétlenkedését, odasétál alkoholittasan és kekeckedni kezd. Parókát viselő, távolról bűzlő, tőről fakadt szerencsétlenségnek tűnő áldozata pár perccel később a parkolóban látja el a baját. Jason Statham ahelyett, hogy maga adná a seggberúgásokat, az ő hátsóját látják el.

A Joker Nick Wild-ról szól. Arról a Nick Wild-ról, aki folyton készséggel segít ismerőseinek kényes ügyeinek elrendezéseiben, és aki fél életét a kaszinók világában, Las Vegas-ban töltötte. Arról a Nick Wild-ról, aki a saját maga szabta szabályok és határok betartásának érdekében igyekszik megmaradni – amennyire lehet – a törvényesség határain belül egészen addig, amíg egy félholt-

56 / FilmMagazin

ra vert nő segítségét nem kéri abban, hogy csúnya revansot vehessen az őt megrontó kisgengszteren.

Arról a Nick Wild-ról, aki a cinikus álarc alatt egy gondoskodó, lelkiismeretes fickó, és akit rendre kihasználnak barátai, és aki csak nagyon ritkán villantja meg foga fehérjét.

William Goldman (Maraton életrehalálra) forgatókönyve valószínűleg az eddigi legjobb dialógusokat biztosítja egy Statham-film számára: ez egyben előnyére és hátrányára válik a filmnek. Előnyére, mert jó hallani ezeket a szövegeket (egyik kedvencem az, amikor Nick beszél saját magáról, és amely szöveg már az eredeti filmben is hallható volt) és mert viccesek és érezni azt az írógép túlsó oldaláról kikacsintó törődést Goldman részéről. De hátrány is, mert a rendezés maga nem egészen ér fel a matériához. West rendezése stílusos szeretne lenni, de csak saját magához képest tud az lenni, a dialógusok által megigényelt stílus csak üres pózőrködésnek hat.

West nem adagolja olyan egységesen a drámát, hogy úgy hasson, ahogyan kellene. Kompenzálásként

lehetne beszélni a szuper jó akciójelenetekről, de abból ugyan nincsen sok és az a kevés is csak a sokadik alkalommal látott, lassításokkal felvértezett verekedések.

Műfajilag se teljesen egységes: karakterdrámának nem elég erős, akciófilmnek nem elég akciódús, maradt tehát egy szellemes dialógusokkal felpolcozott, nem egészen kompetens rendezéssel elrontott film, ami ugyan sokkal rosszabb is lehetett volna, de az is biztos, hogy ennél megnyerőbbet is láthattunk már. Feledés homályába vész gyorsan, vegyük inkább elő újra a Crankfilmeket vagy A biztonság zálogát.

50% Stáblista Rendező: Simon West Főszereplők: Jason Statham, Sofía Vergara, Milo Ventimiglia Forgalmazó: Big Bang Média Hazai premier időpontja: 2015. január 29.

KRITIKA

PARKOLÓ Ettől a filmtől garantáltan jobb kedved lesz! Írta: Fekete Felícia

E

gyszer csináltam interjút Miklauzic Bencével. Mondjuk ez egyáltalán nem érdekes, kivéve talán azért mert most olvastam, hogy ‘70-ben született.

Megdöbbentő. Hiába, ilyenek ezek sajnos, csak érnek, mint a jó bor.

Ahogy a fent említett beszélgetésben is elmondta, a fesztiválok és a nézők egy része nem díjazza a brutalitás mentes filmeket, de ő azért ilyeneket csinál. Hát, Isten tartsa meg a jó szokását!

Mert bár a Parkolóban is vannak halottak (egy állat és egy ember) a film mégis inkább egy kellemes délutáni matiné sok kortársához képest. Na de miről is szól ez az új magyar film azon kívül, hogy Lengyel Ferenc egy ex-légiós, parkoló tulajdonos, aki összevész egy mustang (autó, nem ló) tulajdonos üzletemberrel? Arról, hogy "sok van, mi csodálatos, de az embernél

nincs semmi csodálatosabb.” Vagy: míg élünk, és nem vagyunk vesebetegek, addig remélünk. Ezek-ről szól szerintem és ez nem kis dolog.

Csakúgy, mint a Zöld sárkány gyermekeiben, itt is pár össze nem illő ember összezárva találja magát egy Budapest nevű nagyvárosban.

A Parkolóban nem két kultúra hanem két világnézet csap össze, de a történet előrehaladtával egyre csökken a különbség a főszereplők között és alakul át a mindig úriembert játszó Szervét Tibor a mindig bunkót játszó Lengyel Ferencé.

A film vége felé a főhősök között csupán egy különbség érezhető. Bár egyikükkel sem bánt kesztyűs kézzel az élet, Imre a szállítmányozási vállalkozó egy elkeseredett ember lett, míg a családi tragédiákat elszenvedő Molnár Vince / Légiós megtartotta hitét az emberekben.

Mondjuk kénytelen is, mert ő egész-

séges és még csaja is van.(Pokorny Lia, ki más) "Csak egészség legyen, a többi nem számít! Aztán – ahogy a lengyel mondja – majdcsak lesz valahogy."

Lényeg a lényeg, magunkat látjuk viszont mert „ezek vagyunk mi". Jó a történet, tehetségesek a színészek, a pesti nyár forró és szenvedélyes, a magyarok forrófejűek és flip flop-ban zuhanyoznak.

80% Stáblista Rendező: Miklauzic Bence Főszereplők: Lengyel Ferenc, Szervét Tibor, Somody Kálmán Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2015. január 22.

FilmMagazin / 57

KRITIKA

KÉSŐNÉRŐK Keira Knightley-nak nehéz a felnövés. Írta: Sanya08

M

egan a harmincas éveit tapossa, de még mindig nem volt képes kikászálódni a szülői ház nyújtotta pihe-puha biztonságból és a kamaszkorra jellemző lázongás élvezetéből. Diplomás, szakképzett fiatal nőként munka nélkül lebzsel szülei házában és ahelyett, hogy igyekezné minél hamarabb megkeresni a napi betevőt, inkább fekszik a kanapén és bámulja a televíziót. Ezen kívül több éve tartó párkapcsolatban él, de abban sem tudja igazán saját magát nyújtani és képtelen boldog lenni. Mintha megállt volna az idő akkor, amikor a főcím alatt látható szalagavatós képsorokat látjuk. Megan tiniként remekül tudott alkalmazkodni és képes volt jól érezni magát, felnőttként már mindezt nem tudja megcsinálni.

Nem fogsz meglepődni a film fejleményein, az már egyszer biztos.

Tudod, hogy ki kivel fog összejönni és mire fog kifutni a film, de igazából nem is tulajdonítottam közben ennek különösebben nagy jelentőséget. Lynn Shelton rendezőnő (legutóbb az Édesnégyest láthattuk tőle) finom humorral és jól eltalált szereposztással kompenzálja a történet sztori kiszámíthatóságát: Keira Knightley például meglepően szuper

58 / FilmMagazin

választás volt az éretlen, kissé hebehurgya és magában bizonytalan fiatal nő szerepére (néha tényleg elhiszed, hogy egy tinédzsert látsz, annyira olyan a viselkedése és a megjelenése), ahogy Sam Rockwell is abszolút telitalálat a betokosodott, lányát vasszigorral nevelő apa karakterére. Rockwell-től mondjuk amúgy sem áll messze az, hogy egy filmhez hozzáadja azt a bizonyos pluszt (Vasem-ber 2, Charlie angyalai), de mégiscsak nagy szerencse, hogy a forgatókönyv is megadta alakításához a megfelelő táptalajt.

Kétség nem fér hozzá persze, hogy egy másik színész feleennyire se lett volna remek (a karakter magában hordozza a lazaság, a humor és a nagybetűs komolyság fúzióját).

Kettőjükön kívül még az ifjonc Chloe Grace Moretz az, aki kiemelkedik (szinte rendre, a múlt hónapban látott Sils Maria felhői-ben is emlékezeteset nyújtott, habár ott a karaktere sokkal jobban elrugaszkodott egy átlagos tinilány szerepkörétől, kihívásként nagyobbnak bizonyult), ezen se kell már meglepődni.

Sam Rockwell és Knightley kettőse el lett találva, kettejük közös jeleneteiben már a kezdetektől szikrázik a levegő, a kémia folyton dolgozik.

Lehet is szurkolni nekik a végén, hogy ugyan jöjjenek össze, annyira tündéri és hihető páros ők (ellenben egy másik film totálisan hiteltelen szerelmespárjával: Juliette Binoche és Clive Owen kettősével az Apropó szerelem-ben). Más kérdés, hogy ez a romantikus szál is inkább kiszámítható a maga kötelező bonyodalmával és a feloldásával, de talán nem is baj, így is sikerült mondania valamit a felnőtté válásról, a döntések fontosságáról és továbblépés mibenlétéről. Tette ezt a karakterek két típusba tevésével (mindenki vagy éretlenül, vagy túl éretten gondolkodik a korához képest), megalapozva a kontrasztokat a figurák között. Mindezt bájosan, még ha nem is túl erősen.

70% Stáblista Rendező: Lynn Shelton Főszereplők: Keira Knightley, Chloe Grace Moretz, Ellie Kemper Forgalmazó: JIL Kft. Hazai premier időpontja: 2015. január 29.

KRITIKA

SPANYOL AFFÉR Megint itt egy spanyol vígjáték, és hát voltak furcsa tapasztalataink e téren, ezért fenntartásokkal kellett kezelni a helyzetet. Az ügyet az sem segítette, hogy az ajánlót is elolvastam, amitől még inkább megijedtem, mivel tipikusan csak az adott környezetben vicces, nyelvi poénokkal teletűzdelt történetnek tűnt. Na de mivel a másik teremben egy 14 éves, mélyen vallásos lányról vetítettek filmet, a döntés hamar megszületett. És milyen jó döntés volt! Vicces volt! Tényleg! Írta: Fekete Felícia

M

ondjuk a rendkívül művelt szinkrontolmács szerint a dél-spanyol katolikusok konfirmálni szoktak, de hát nézzük ezt el Kiss Melindának és reménykedjünk, hogy nem fordít többet.

Kiss-sel ellentétben a spanyolok odafigyeltek, és így a nyelvi poénok mellett és ellenére bárki élvezheti a sevillai fiú és a baszk lány szerelmének alakulását, mert valami isteni szerencse folytán (ennyi film után arra a megdönthetetlen következtetésre jutottam, hogy valami vagy összejön véletlenül, vagy egyáltalán nem) univerzálisra sikerült.

Rafa (Dani Rovira) a sevillai macho összejön egy punkszerű baszk lánnyal (Clara Lago) aki arab sálas haverjaival kinyúlt pólóban szeret a kocsmában ülni ahova a zselés hajú, rózsaszín pólós sevillai, aki ráadásul kér egy kis olivabogyót kezdésnek, nem nagyon illik. Bármily furcsa ez az alaphelyzet, szerencsére azért elegendő poént biztosít másfél órára.

Minden országban érdekes a szár-

mazás, az előítélet, az etnikum, a vallás, autonómia, a nacionalizmus, és jól esik ezen nevetni és látni azt, hogy ez máshol sincs másként. Egy szó, mint száz, összeillet a főhős és a főhősnő, ültek a poénok, amelyek sűrűn követték egymást, és szerencsére nem kellett baszknak, spanyol focit ismerőnek, vagy sevillainak lenni ahhoz, hogy együtt nevethessünk az amúgy teljesen különböző korosztályhoz tartozó nézőkkel.

Csak egy valamit nem értek. Vajon miért öntik a baszkok 30cm magasról a bort a pohárba?

80% Stáblista Rendező: Emilio Martinez Lázaro Főszereplők: Dani Rovira, Clara Lago, Carmen Machi Forgalmazó: Cirko Film Hazai premier időpontja: 2015. január 8.

FilmMagazin / 59

KRITIKA

SPONGYABOB:

KI A VÍZBŐL! SpongyaBob és baráti köre elárasztja a mozikat. Sósvíz, pálmafák, raszta kalóz és időgép – garantált szórakozás. Írta: Eprespuszedlee

A

gondok már megint Planktonnal kezdődnek. Kis testét beterítő egyetlen szeme őrülten csillog, ha herkenytűburgert lát.

Egyetlen vágyálma, hogy a Bikinifenék életében óriási szerepet játszó finomság receptjét megkaparintsa. A veteránok már régóta figyelemmel kísérhetik a kivételesen okos bálnaeleség hamvába hullt próbálkozásait. Vajon sikerrel jár végre?

Teljesen mindegy, mert ebben a mesében bármi megtörténhet. Ezek a tengermélyi arcok nagyon keményen tolják, de a legdurcább forma köztük a csigatulajdonos, szuper nedvszívó SpongyaBob. Nem kerázik, a víz alatt süt. Amint megneszeli, hogy munkahelyét, a Rozsdás Rákolló éttermet ismét Plankton -veszély fenyegeti, rutinnal ragadja meg a ketchupös és mustáros tubust, hogy azokkal lassítsa le ősi ellenségét. Ám most az egyszer a szivacs hiába védekezik Rambót megszégyenítve és a törpe rosszakaró is feleslegesen kapálózik, mert a kincsként őrzött recept szőrén-szálán eltűnik és Bikinifenék lakóin azonnal káosz lesz úrrá. (Az egyik gyerek a moziteremben ebben a baljós pillanatban kiáltott fel teljes

60 / FilmMagazin

komolysággal, hogy „Ennek nem lesz jó vége!”) A küldetés adott: visszaszerezni a lábra kélt jegyzetet és ezzel Rák uram kiapadhatatlan pénzforrását. A vízi lények szürreális kalandra indulnak és áttörik a téridő kontinuumot is céljuk eléréséért.

A legnagyobb pozitívum a filmmel kapcsolatban, hogy annyira jól sikerült a szereplők gesztusainak animációja és olyannyira ültek a poénok, hogy még a felnőtteket is őszintén megkacagtatta. Viszont akadt néhány rész, ahol minden csí energiámat arra kellett összpontosítanom, hogy ne szenvedjek maradandó agykárosodást. Ilyen volt, amikor kirándulást tehettünk SpongyaBob szürkeállományában, ami szürkének pont nem mondható (legalább volt ötven árnyalata – haha). De találkozhattunk olyan jelenettel, amit akár Douglas Adams is írhatott volna. Patrick pedig újfent büntetett.

Szerencsére rendkívül pörgős lett ez a mozi és az események abszurditása mellett meg tudták tartani a lineáris történetvezetést. A karakterek hűek maradtak a sorozatból jól ismert vonásaikhoz és a rájuk jellemző fő tulajdonságaikra még rá is erősítettek, amikor szuperhősként ugrottak ki a szárazföldre. Ez egy jó

ötlet volt, mert más perspektívából ismerhettük meg őket és egy kicsit frissebb humorrépába haraphattunk.

Ez a régi rajongóknak ajándék, de azok is értékelik, akik nem első megjelenésétől, vagy több éve kísérik figyelemmel Bikinifenék mindennapjait. Egyedül azt bántam, hogy túl későn jöttek ki a vízből…

80% Stáblista Rendező: Paul Tibbitt Eredeti hangok: Tom Kenny, Bill Fagerbakke, Antonio Banderas Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. február 12.

EXTRA HAZAFUTÁS, AVAGY PÓKEMBER ÚJRA OTTHON „És aztán jött a Sonynak a tavalyi év legnagyobb csapása: a hackertámadás. Amellett, hogy a Kim Dzsong Un diktátort kifigurázó The Interview-t végül nem merték bemutatni (aztán fű alatt mégis), számos filmjük idő előtt kikerült a netre, a legnagyobb folt mégis a renoméjukon esett, amikor a belsős levelezéseik láttak napvilágot.” >> 62.

JÉGVARÁZS – MI A SIKER TITKA? „A Disney tavalyelőtti animációs meséje hihetetlen siker lett. Gigantikus bevételt generált, a lurkók a mai napig zabálják, és a kritikus tömeg is oda volt tőle.

Hova tovább, egyes emberek képesek voltak odáig elmenni, hogy kikiáltsák: ez a legjobb Disney film, amit valaha készítettek. Ez elég merész kijelentés…” >> 68.

SOROZAT: FOREVER „Az alapok megvannak, erősek, lehet rájuk építkezni. Bízom abban, hogy az alkotók ki is tudják majd aknázni a sorozatban rejlő lehetőségeket.” >> 76.

ELOLVASTUK A SZÜRKE ÖTVEN ÁRNYALATÁT „Bevallom töredelmesen, amikor megjelent a könyv, megvettem, mert érdekelt, elolvastam, és még tetszett is. Az első kötet a maga nemében figyelemfelkeltőre sikeredett, és befoltozott egy olyan lyukat a piacon, amire, mint kiderült, igenis nagy volt a kereslet. Ami még pozitívum volt az első részben, az Christian Grey jelleme.” >> 74.

FILMKLASSZIKUS: MAD MAX Mindez 1979-ben az akció műfaj szinte megújításának számított, sőt, a CGI nélkül törő autók látványa még ma is egészen pofásan mutat.” >> 78.

FilmMagazin / 61

EXTRA

HAZAFUTÁS, AVAGY PÓKEMBER ÚJRA OTTHON Végre teljesült a rajongók leghőbb vágya és a közkedvelt hálószövő csatlakozott a Marvel Filmes Univerzumához. A kérdés, hogy mit várhatunk és örülünk-e? Írta: TomPowell

N

emrégiben sok rajongó nedves álma valósult meg azzal, hogy Pókember a Marvel Filmes Univerzum tagja lett. Ez egyértelműen az év híre és még jobban megnövelte a stúdió filmjeinek a várakozási faktorát, elsősorban a jövőre esedékes Amerika Kapitány: Polgárháborúét, melynek a Hálószövő kihagyhatatlan tagja. De vajon így septiben beemelni feltétlenül jó döntés-e és valóban elsősorban a rajongóknak akarnak kedvezni, vagy a profitmaximalizálás az elsődleges cél? Elsősorban viszont az a kérdés, hogy mi vezetett idáig?

A csodálatos Pókember széria rossz csillagzat alatt született. Az elmúlt napokban késre menő vitákat folytattam elvakult rajongókkal a különböző fórumokon arról, hogy ezzel a Sony beismerte-e: a reboot pocsék (az alpáribb kifejezést csak azért se vagyok hajlandó használni), ahogy a színésze is, és ezért kötöt-

62 / FilmMagazin

tek megállapodást. Köztudott rólam, hogy Andrew Garfield filmjeinek egyfajta jogi képviselője vagyok, és hogy azokat, számtalan hibájuk ellenére – amiket sohasem vitattam – védtem és így fogok tenni ezután is.

Ez persze nem akadályoz meg abban, hogy minél jobban átlássam, vagy legalábbis igyekezzek átlátni bizonyos tényezőket, amikből van jó pár jelen esetben, ahogy tévhitekből is. Ezeken menjünk most végig.

Az első, amit nehezményeznek, hogy minek kellett ilyen hamar rebootolni Raimi szériáját? Miért nem lehetett azt folytatni más színészekkel? Avi Arad, a Pókember filmek producere szerint A csodálatos Pókember filmek eredetileg Sam Raimi akkor még betervezett és egyszerre forgatott 4. és 5. részével párhuzamosan futottak volna, a képregényekhez hasonlóan. Azonban az elhúzódó munkálatok, valamint a már harmadik rész forgatásán jelen-

lévő feszültségek (Raimi nem akarta Venom-ot, de a producerek a rajongókra hivatkozva ráparancsoltak a rendezőre, hogy tegye bele) következtében a rendező dobbantott. Így a film elkészülte létszükségletté vált a Sony számára, hiszen akkor ez volt az egyik aranytojást tojó tyúkja, viszont ha 2012 év végéig nem jelentkeznek filmmel, elvesztik a jogokat – legrosszabb esetben 5 évente kellett bemutatniuk eggyel.

Ez az üzleti szempont, ami talán érthető. A művészi pedig nagyon egyszerű: a készítők máshova kívánták helyezni a hangsúlyt, fiatalosabb hangvétellel, ez pedig nem volt megoldható azzal, hogy egyszerűen lecserélik a színészeket fiatalabbra és ott folytatják, ahol abbahagyták (annak idején láttuk Batman-nél, hogy ez nem a legjobb megoldás).

Plusz az Ultimate Spider-Man sorozat az egyik legjobban fogyó képregény, így adta magát, hogy azt dol-

FilmMagazin / 63

EXTRA gozzák fel. Ennél fogva jött az új direktor, a kultsátusznak örvendő (500) nap nyár és számtalan videoklip rendezője, Marc Webb, valamint a szakmailag a Boy-A-vel BAFTAdíjjat is kiérdemlő Andrew Garfield (A közösségi háló, Doctor Parnassus és a képzelet birodalma).

Közben a Marvel háza táján nagyüzemben folyt az univerzumépítés, az addig nem ismert hősök bemutatkozása a nagyvásznon Thorral és Amerika Kapitánnyal, hogy aztán ennek betetőzéseként a géppuskaszájú és felettébb népszerűvé vált Vasemberrel vállvetve egyesítsék erejüket a nagyvásznon. Hogy a közkedvelt Hálószövő is csatlakozzon hozzájuk filmes berkekben egészen addig nem került szóba – noha a képregényekben gyakran megfordul mellettük – amíg fél évvel a Bosszúállók és A csodálatos Pókember premierje előtt ki nem tudódott a hír (le kell szögezni, hogy

nem pletyka), miszerint a két stúdió tárgyalt arról, hogy Andrew Garfield esetleg felbukkanna Robert Downey Jr.-ék oldalán. Ez annak fényében is, hogy mindkét mozi meghatározója New York városa és közel volt egymáshoz a filmek bemutatója, plusz a képregényes alapok is adottak, teljes mértékig érthető, pláne egy ráncfelvarráson átesett hőssel.

Akkor azonban a tárgyalások zátonyra futottak és a Sony úgy kommunikálta, hogy Pókember elvan a saját világában a bűnözőkkel.

Ezzel viszont kiszabadították a szellemet a palackból, hiszen addig a rajongókban nem merült fel, hogy ez kivitelezhető lenne. A tetemes fanbase pedig már az előzetesekben Thor vörös köpönyegének a suhanásában is Pókfejet vélt látni, és később a filmek bemutatójakkor is reménykedtek valamelyik hős felbukkanásában, egy-egy elrejtett utalásban. Így csak olaj volt a tűzre,

amikor kiderült, hogy a két stúdió ismét tárgyalt egymással, méghozzá arról, hogy a kulcsszerepet betöltő Oscorp torony felbukkanjon a Boszszúállókban (és fordítva: a Stark torony mellett lengedezzen Pókarc), azonban mire egyezségre jutottak, Josh Whedon-ék lerenderelték a digitális New Yorkot. Ennél a résznél bocsátkozhatunk némileg találgatásba, de a Sony (élén Avi Arad producerrel) megmakacsolta magát, és ők is a meglévő univerzumuk mellett döntöttek, elvégre sikeres lett az első rész (erről egy picit később). Így jutottunk el az ambícióktól, expozícióktól, és karakterektől roskadozó második részig, ami sem anyagilag (mondom, hogy később!), sem kritikailag nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. (Érdekes megfigyelni, hogy a Rotten Tomatoes kritikusi oldalán ramatyabbul áll, mint Raimi harmadik része, pedig kevés filmet rühellnek annyira a

>> A MARVELNEK ÉPPÚGY SZÜKSÉGE VAN PÓKEMBERRE, MINT FORDÍTVA. A HÁLÓSZÖVŐ UGYANIS A MARVEL VILÁGÁNAK A KORONAÉKSZERE. Ő AZ A FIGURA, AKIVEL AKÁRMELYIK KOROSZTÁLY KÉPES AZONOSULNI, AKINEK A PROBLÉMÁI, MORÁLIS DÖNTÉSEI ÉS KÉRDÉSEI ÁTÉLHETŐK, ÁTÉREZHETŐK. <<

64 / FilmMagazin

műfajban.) Közben pedig már be volt jelentve a harmadik rész mellett a Sinister Six mozifilm, a Josh Whedon-nal korábban együtt dolgozó Drew Goddard (Ház az erdő mélyén) dirigálása alatt, megszellőztettek egy Fekete Macska spin off-ot is, nem is beszélve az évek óta emlegetett Venom mozifilmmel, de a legelborultabb kétségtelenül May néni külön filmje lett volna. Aztán a tavalyi Comic Con-on tűzoltásként a Sony előrehozta a szupergonoszok moziját, a harmadik részt pedig 2016-ról elpaterolta 2018-ra. De már ez sem volt elég: Andrew Garfield nem volt rest kijelenteni, hogy A csodálatos Pókember 2 végleges verziója nem volt összhangban azzal, ami a forgatókönyvben eredetileg szerepelt, és rengeteg érdemi szcéna végezte a vágószoba padlóján (köztudottan a stúdió az első részből is rengeteget vágott ki, mert Webb sokat pepecselt, amit a Gyík

jelenetei sínylettek meg). Ezt csak tetőzte, hogy a második rész egyik forgatókönyvírója, Roberto Orci dobbantott a harmadik részből, és kifakadt, hogy a Sony-nak gőze sincs arról, hogy mit akar kezdeni a franchise-zal. Felteszem (és ez tényleg csak feltételezés a részemről), hogy ezekben a dolgokban a 2012-es reboot-ot végül meg nem érő, addig a sorozat felett bábáskodó producer asszony, Laura Ziskin hiánya is viszszaütött. És aztán jött a Sonynak a tavalyi év legnagyobb csapása: a hackertámadás. Amellett, hogy a Kim Dzsong Un diktátort kifigurázó The Interview-t végül nem merték bemutatni (aztán végül fű alatt mégis), számos filmjük idő előtt kikerült a netre, és vagy fél milliárd dollárt buktak, a legnagyobb folt így is a renoméjukon esett, amikor belsős levelezések láttak napvilágot. Ezekből nem csak alkalmazotti fizetések

(vagy azok elmaradása) derültek ki, hanem ostoba power point prezentációk is, amik alapján a stúdió mindent a könnyen fogyaszthatóság alá rendelt (lásd például az Elysium esetét). Ezekből az is kiderült, hogy a stúdiónál újabb reboot-ot emlegettek, ami a rajongókat ismét csak kiborította, hiszen még az újjal se barátkoztak meg, és pár éven belül egyazon szériának ez már a második újraindítását jelentette volna.

Némi bizakodásra adott okot, hogy a Sony ismét hajlandó volt leülni a Marvel-lel, és egy megegyezésről röppentek fel pletykák, de a verdikt csak nemrég lett kimondva.

Itt pedig álljunk meg egy kicsit, mert úgy tűnhet, hogy a Marvel a megmentő szerepében tetszeleg, de ez közel sincs így. Jelenleg a legkifizetődőbb franchise az övé, ez kétségtelen, a Bosszúállók gigászi sikere éppúgy a magasba emeli (anyagilag elsősorban) a már bejáratott hősöket (Vasember, Amerika Kapitány), mint az újonnan belépőket (A Galaxis őrzői). Azonban mindezek ellenére a Marvel-nek éppúgy szüksége van Pókemberre, mint fordítva. A Hálószövő ugyanis a Marvel világának a koronaékszere. Ő az a figura, akivel akármelyik korosztály képes azonosulni, akinek a problémái, morális döntései és kérdései átélhetők, átérezhetők. Nem hiába ő a legkifizetődőbb mind a mai napig merchandising szempontból, aki mögött a Bosszúállók, Batman és Superman csak kullognak. Vasember és társai ugyanis mindig is a képregények másodvonalába tartoztak, és sikerükben óriási szerepet

FilmMagazin / 65

EXTRA játszott a Vasember (és Robert Downey Jr.) lefektette lazaság, ami a későbbi filmek hangvételét is meghatározta, valamint az egybefüggő univerzum tudata. Emellett a Marvel Filmes Univerzumát is számos kritika éri: a túlzott könnyedség vádja csak félig állja meg a helyét, ugyanis ezek alapvetően kétdimenziós karakterek, akiket egy bizonyos szerepben akarunk látni (Vasember – laza, Thor – dölyfös, Amerika Kapitány – patrióta, Hulk – zúzzon!), így komoly morális kérdések nehezen / nehezebben eladhatóak, habár a Tél Katonája a szabályt erősítő kivétel. A Marvel kétségtelen bátorsága ugyanis a műfaji kísérletezgetésben mutatkozik meg, nem az összetett karakterekben, vagy történetben.

Ugyanis hiába bővítette Vasember high-tech világát fantasy-vel (Thor 12), kémthrillerrel (Amerika Kapitány: A Tél Katonája), vagy űroperával (A Galaxis őrzői), és hiába szerethető típusfigurák a főszereplői, az előre jól láthatóan kijelölt dramaturgia, valamint az erőtlen gonoszok (mínusz Loki) túlontúl tétnélkülivé teszik ezeket (ezen persze Ultron változtathat). Magyarán nincs olyan figurája, mint Pókember, aki összetett karaktere mellett hasonló nemezisekkel is rendelkezik (pl. Gyík, Zöld Manó, Venom, Sakál).

Viszont szintén felmerülő kérdés Pókemberrel kapcsolatban, hogy egy tini szuperhős mennyire integrálható ebbe az univerzumba? Alap-

KI LESZ AZ ÚJ PÓKEMBER? A minap, mint derült égből a villámcsapás érkezett a hír: Pókember filmes jogai visszakerültek a Sony-tól a Marvel-hez (többé-kevésbé…)! Mire feldolgoztuk volna ezt a hatalmas horderejű információt, a Marvel már be is jelentette 2017-re az új, saját, önálló Pókember filmjét. Mindezek ellenére a Sony-nál nem törölték A csodálatos Pókember spin-off-ját, a Sinister Six-et, így a rajongók tovább reménykedtek, hogy talán Andrew Garfield marad a hálószövő. Nos, nem! Pókembert rebootolják, tehát újra a nulláról fogják felépíteni a karakterét a Marvel Filmes Univerzumában. A szerepre a két stúdió már be is jelentette a jelöltetek, ezúttal se lőttek mellé, ugyanis két igazán népszerű, közönség-kedvenc tehetséges fiatalt szemeltek ki: Logan Lerman-t és Dylan O'Brien-t.

A Sony és a Marvel külön nyilatkozatban elmondta, mindenképpen egy fiatalabb Pókembert szeretnének bevezetni a Marvel Filmes Univerzumba. Tehát a 31 éves Andrew Garfield-nál fiatalabb színészeket keresnek a szerepre. Ugyanis egy középiskolás Peter Parker-t (az igazsághoz hozzátartozik, hogy a félig afro-amerikai, félig puerto rico-i Miles Morales-féle Pókember bevezetésének gondolatát se vetették el...) szeretnének látni a Bosszúállók világában. Igaz, hogy mindkét jelölt, Lerman (Harag, Noé, Percy Jackson-filmek) és O'Brien (Farkasbőrben, Az útvesztő) is már 23 évesek, de rendre fiatalabb, tini karaktereket alakítanak, így abszolút hitelesek lennének a szerepben.

Persze eddig mindegyik Pókember franchise úgy indult, hogy Peter középiskolás, de aztán mind az első trilógiában, mind a Csodálatos Pókember-ben volt egy ugrás, ami után már a felnőtt Peter életét követhettük nyomon. A Marvel nem szeretné követni ezt a tendenciát, szeretnék hosszabb ideig megtartani középiskolásnak Pókit, és bemutatni, hogy miként éli meg ezt a helyzetet, hogy az iskolában ő az elnyomott, szerencsétlen,

66 / FilmMagazin

vetően könnyen, elvégre Downey Jr. Vasembere sem feltétlenül az érett viselkedéséről híres, és ha megnézzük a csapat többi tagját, olyan tulajdonságaikon emelkednek felül, amelyek tanító célzattal bírnak a fiatal célközönség számára. Garfield Pókemberét sok kritika éri – magukat rajongóknak valló egyénektől éppúgy, mint önjelölt filmkritikusoktól – hogy túlságosan tini célközönséget üt, ami már az Alkonyatok szintjét verdesi. Elfelejtik (vagy tisztában sincsenek vele), hogy a figura népszerűsége ebből fakad, hogy a szerelmi élet a karakter szerves része

és annak idején első körben Stan Lee-t is ezért utasították el, mondván az olvasóközönséget nem érdekli egy tini szuperhős (akik addig csak segítő szerepben tündököltek, lásd. Batman Robinját, vagy Amerika Kapitány Bucky Barnes-át) és a problémái. Ennek a cikknek a léte is bizonyítja, hogy Lee-nek volt igaza.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy ha valóban népszerű a karakter, akkor miért nem volt sikeres? Ennek az egyik oka, hogy Webb filmjei túl korán érkeztek, ezért meg kellett küzdeniük Raimi trilógiájának az élénk emlékével, amit leginkább úgy próbáltak elérni, hogy új utakat kerestek, más gonoszokkal, narratívával.

A másik, hogy Raimi filmjei még egy jelentős piaci rést és közönségigényt töltöttek ki 2002 és 2007 között, Vasember 2008-as felbukkanása óta azonban ezek a könnyed mozik megszaporodtak, ezzel jelentős mennyiségű nézőt vontak el, a rajongók pedig önmagukban nem képesek egy ekkora filmmonstrumot sikerre vinni. Ráadásul az első rész idején volt a hírhedt mozis lövöldözés Amerikában, ami nemcsak Christopher Nolan Sötét Lovag trilógiazáróját torpantotta meg, hanem Pókember (egyébként a vártnál 20 millióval jobban nyitó) visszatérését is. A második rész alulteljesítésében pedig nemcsak a bitang mód megosztó színvonal, hanem a rosszul pozícionált bemutató is közreját-

szott, amikor Amerika Kapitány második kalandja még nem futott ki, az eljövendő múlt mutánsai pedig már ott voltak a kanyarban.

Ezek fényében nem lehet egyértelműen kijelenteni, hogy a Sony belátta volna, hogy elszúrta a dolgokat, hiszen a már megkezdett franchise és a Marvel Univerzum egyesítésére számos kísérlet történt ezt megelőzően is, plusz Webb-ék vizualitásban nem álltak messze Vasember high-tech orientált világától.

Azt se tudjuk, hogy mik hangoztak el a tárgyalóasztalok mögött, miket próbáltak érvényesíteni a stúdiók.

Az viszont már biztosan látszik, hogy Andrew Garfield és Marc Webb röpül és a Marvel egy, a 31 évesnél fiatalabb aktort keres, aki könnyebben eladható tinédzsernek (tehát a fiatal vonalat folytatják), hogy aztán a (vélhetően) jövőre esedékes Polgárháborúban debütáljon, hogy 2017-ben, továbbra is a Sony gondozásában jöjjön az újabb különfilmje. A szerepre már most emlegetik a 2010-ben a Garfield-dal szintén versenyben lévő Logan Lerman-t (Percy Jackson 1-2, Egy különc srác feljegyzései, Harag) valamint a Teen Wolf-fal és a tavalyi Az útvesztővel egyre népszerűbb Dylan O’Brian-t (lásd még keretes írásunkat). Hogy ezzel kik járnak a legjobban, a stúdiók, vagy a rajongók, az még egyelőre a távoli jövő zenéje…

FilmMagazin / 67

EXTRA VÉLEMÉNY

JÉGVARÁZS MI A SIKER TITKA? A Jégvarázs még ma is rendületlenül népszerű. De mi lehet ennek az oka? Ennek próbálok egy kicsit utánajárni, természetesen szigorúan szubjektíven! Írta: noxwill

A

Disney tavalyelőtti animációs meséje hihetetlen siker lett.

Gigantikus bevételt generált, a lurkók a mai napig zabálják, és a kritikus tömeg is oda volt tőle. Hova tovább, egyes emberek képesek voltak odáig elmenni, hogy kikiáltsák: ez a legjobb Disney film, amit valaha készítettek. Ez elég merész kijelentés, ha tudjuk kivel állunk szemben. Tény és való, a Jégvarázs bizonyos dolgokban valóban eltér az eddigi Disney sztereotípiáktól. Az első megtekintetés után nem vágtam hanyatt magam tőle, de mivel a sors úgy hozta, hogy elkerülhetetlen volt az újranézése, tettem vele még

68 / FilmMagazin

egy próbát. És meg is változott véleményem. Ennek kapcsán játszottam el a gondolattal: Londonban élek már hónapok óta, és az a fajta imádat, ami ezt a mesét övezi, az felfoghatatlan. És felmerült bennem a kérdés: valóban olyan jó ez a mese, vagy csak a Disney újabb marketinghúzása a válasz mindenre?

KRITIKA SZEMMEL Nem szeretnék kritikát írni, mert erre már sor került (lásd külön dobozban), de néhány lényeges pontot azért kiemelnék, ami az én véleményemet tükrözi. Kezdem azzal, ami tetszett és ami jó, mert szerencsére

van ilyen. Például a film nyitótétele.

Odavagyok ezért a dallamért. Egyszerű, mégis hatásos. Zseniálisan vezeti fel a filmet. Csak kár, hogy ezt az egészet hazavágja egy öncélú és felesleges zenei betét a jégvágó munkásokkal. Egy újabb ok és lehetőség, hogy dalolásszanak.

Megjegyzem: a film e nélkül is remekül meglett volna, csak hát tudjuk, melyik stúdióval van dolgunk. A másik dolog, ami tetszett nekem, az maga Elsa karaktere. Vele tényleg nem túloztak, akik a változásról beszéltek. Egy főbb karakter, akinek egyetlen egy sztereotip vonása sincs (a külsejét leszámítva). Nem

viselkedik öntelt királynőként, a pasikat magasról letojja, de nem csak őket, nagyjából mindent. Erről egyébként énekel is egyet. Let It Go. Rémlik valakinek? Ráadásul, ha kell, könyörtelenül felveszi a harcot az őt fenyegetőkkel szemben, mindenféle ráhatás nélkül. Ezt prezentálja egy egészen jól kinéző harcjelenet is a jégpalotában, amikor Hans ("de ki az a Hans?"), akarja elkapni. És még az animáció az, amit dicsérnem kell. Fantasztikus. Nemcsak a karakterek, hanem Arendelle, a hegy, a környezet, a dizájn. A dalok egyébként fülbemászóak, és egyikmásik tényleg jó. Hans karakterbeli csavarja is tetszett, de ezt már mások is felhozták és nem véletlenül. Disney mércével egy meglehetősen potens gonosz, aki ráadásul okos és ravasz is. És most jöjjenek azok, amik csípik a szemem. Maga Anna. Na, ő maradt a tipikus Disney hercegnő (ismét a külső az, ami nem a megszokott). Nem írok, hosszú sorokat arról, miért,érdemes megnézni a Hansszal közös dalát. Abban minden benne van, ami Annát jellemzi. Hova tovább: kicsit feleslegesen sok a dalbetét és a tánc (ja hogy ez egy Disney mese?!). Ezzel persze nem azt

FilmMagazin / 69

EXTRA ANNO POZITÍV KRITIKÁT KÖZÖLTÜNK RÓLA „A Disney visszanyúlt a gyökereihez, és ahelyett, hogy csinált volna egy erőltetetten vicces, pillanatra sem komolyan vehetően komolykodó, gyerekfilmnek álcázott Marvel klónt, megalkotott egy igazi, vérbő… „diznifilmet”. Miközben a Jégvarázsban szinte egyetlen eredeti ötlet sincs, és bárki, aki a gyerekeit legalábbis marginális gyakorisággal moziba viszi, azonnal köpi, melyik részletet honnan vették át, az egész annyira vicces, szépen megcsinált és... igen, nincs rá jobb jelző, mint a veszélyesen elkoptatott „kedves”, hogy egy idő után teljesen magával ragad, és nem lehet rá haragudni. A film ritkán tapasztalható érzékkel teremt egyensúlyt a kötelező klisék közt. Alig van olyan jelenet, ahol naiv – ok, síkhülye – tinilány idegesítőbb a kelleténél, ugyanez vonatkozik a szuperdinka hóemberre is. A dolog titka az, hogy mindketten… kedvesek.” (Tréfás Hajnalka kritikája – minden extrájával együtt – megtalálható a FilmMagazin 2013. decemberi lapszámában.)

mondom, hogy nem kellenek ezek az elemek, csupán kicsit visszavehettek volna. A kreatív oldal javára.

Illetve ez a szeretet ereje dolog.

Ugyan most nem az igazi szerelem erejéről van szó, holott a film félrevezetően erre az aspektusra utal, többször is. De mint tudjuk, a végén valóban az igazi szeretet ereje old meg mindent, de nem a szerelemé. Hanem a testvéri szereteté. És itt van a tanulság elásva. Mert ez milliószor fontosabb dolog, mint a szerelem, és értékelem, hogy erre helyezték a hangsúlyt. Nagyon is.

De pontosan emiatt is vagyok dühös, mert a lurkók, akiknek ez a film készült, nem ezt fogják észrevenni.

Mert, mint mondtam, a tanulság itt van, csak el van ásva. Jó mélyen.

Kicsit olyan érzésem van, hogy a lényeg, amiről szól, olyan szinten túl van ragozva, hogy nem biztos, hogy a gyerekek többségéhez eljut úgy, ahogyan annak el kéne.

70 / FilmMagazin

GYEREK SZEMMEL Eljutottunk a film egyik sarkalatos pontjához. Vagyis hogy mit lát a célközönség: a gyerekek. Kérdés, hogy a lényeget tudják-e értelmezni, vagy csak a szokásos dolgokat veszik észre. Nos, ha a tényeket vesszük, akkor sajnos nem igazán. A kulcsdolgot már leírtam: a filmet több méteres cukormáz borítja. Ami igazából nem gond, mert hát mégiscsak egy olyan meséről van szó, amiben hercegnők és királynők szerepelnek, csak az arányok. Azok nem igazán jók. Így aztán a gyerekek ugyan hallják, és látják a lényeget, de sajnos túlságosan is el van nyomva az. A gyerekek csak a királylányt, az udvari bolondnak is jó hercegnőt, egy lökött, de szeretnivaló hóembert (aki egyébként egy teljes musical betétet énekel a nyárról – WTF?) egy farmersrácot a rénszarvasával, meg egy Hans-ot látnak. Miért? Mert a gyerekeknek ezek közül csak három

dolog marad meg. Elsa, Anna, és Olaf. Hogy ez most jó-e, vagy nem, azt nehéz megítélni, mert az éremnek két oldala van. Kritikailag nem jó, hiszen az van rendjén, ha minden karaktert (beleértve a mellékszereplőket is) egyformán emlékezetessé tesznek, így vagy úgy. Vagy ha nem is emlékezetessé, de valami funkciója legyen (ami itt többékevésbé sikerül is, bár nem teljesen). A gyerekek szempontjából meg tulajdonképpen tökmindegy. Ők az ilyenekkel nem foglalkoznak, ha egy vagy két karakter emlékezetes az ő szemszögükből, az már nekik elég. És végül is az a lényeg, hogy a célközönségnek jó legyen.

LET IT GO Megérkeztünk ahhoz a pontjához a filmnek, ami a leghíresebb eleme: a Let It Go című dal. Bevallom, ezzel sem szimpatizáltam sokáig, de a film újranézése után ezzel szemben

TI MONDTÁTOK A FILMRŐL Davidguru: Szerintem borzalmas film, de gondolom nem is az én korosztályomnak készült.

Mr. Holden: Az aranyhaj sem tetszett meg ez sem.Én a Dzsungel könyvét szeretem,az Oroszlánkirályt stb.Azok tökös mesék voltak,ezek kislányoknak valók.

Septimus: Nem rossz mese, de én sem voltam elájulva tőle Misafeco: Lehet magyarázni mindennel, de azért lett a Jégvarázsból világjelenség, mert tetszett az embereknek. Sőt, nagyon tetszett. Az, hogy erre később felépítettek egy egész brand-et, az már teljesen más kérdés. Ha nem lett volna ennyire sikeres, akkor az emberek se vették volna a rekordmennyiségű DVD-t / Blu-rayt, meg a soksok ajándéktárgyat. A stúdió minden filmből igyekszik kihozni a maximumot, valamikor sikerül szakítani, valamikor nem. Miért pont a Jégvarázs lett a világsiker és nem valamelyik elődje? Ezt a kérdést nem sikerült megválaszolni, úgy érzem.

is be kell vallanom, hogy tévedtem.

Fülbemászó, jól komponált, és nem mellesleg – ha a film egyik elemeként tekintünk rá – akkor egy fontos jellemfejlődési pontot takar. Hiszen Elsa ebben a dalban mondja el a hegyre való menetel közben, hogy onnantól kezdve tojik bele mindenkibe, nem akar a képessége révén elnyomásban élni, nem akar mindenkit veszélyeztetni, meg amúgy is: hagyja őt mindenki békén (ez a dolog, ha nincs is kimondva, de a dal végi jelenetben mindenki tudtára adja Elsa, azzal a kissé öntelt, de határozott ábrázatával). És ez szerintem zseniális. Sikerült valódi tartalommal megtölteni egy zenét, miközben a célközönsége (meg úgy mindenki más is) zabálja. És nem mellesleg: ugyanúgy megmolesztálja az ember agyát, mint a Lego kaland szintén elképesztően fogós Everything Is Awesome című zenéje. Ha egyszer meghallod, on-

FilmMagazin / 71

EXTRA ELKÉPESZTŐ ELADÁSI ADATOK A SZIGETORSZÁGBAN A cikkben szereplő eladási adatok csalókák, hiszen a lista öszszeállításakor a játékoknál például nem vették figyelembe a digitális változatokból származó bevételeket. Ugyanakkor őrjítő, hogy manapság, amikor a játékipart tekintik a szórakoztatóipar pénzügyi csúcsának, egy film ilyen jól szerepeljen…

nantól tartós ideig azt fogod dúdolni.

Ez felnőtteknél néhány óra, gyerkőcöknél néhány év - rosszabb esetben. A dalt egyébként Kristen Anderson-Lopez és Robert Lopez szerezte. Idina Menzel az, aki felénekli, aki egyébként eredetileg is Elsa hangját adja. Díjak szempontjából pedig bezsebelt szinte mindent, amit csak tudott.

TANULSÁG A MARKETING ÁRNYÉKÁBAN Mint minden Disney produkció, ez is egészen erős marketinghullámmal rendelkezik. De ami ezzel a filmmel megy, az egy egészen más kategória. A stúdió iszonyatos módon tolja a különféle Jégvarázsos ajándéktárgyakat a karakterekkel ábrázolva, de ez nem is újdonság. Ez a mai marketingstratégia egyik fontos ele-

me. Az újdonság az, hogy ennyivel a film bemutatkozása után is töretlenül forog a merchandise-gépezet.

Amire rá tudják rakni a film szereplőit, és motívumait, arra rá is nyomják.

Nem véletlen egyébként, hogy a nemrégiben megjelent hír szerint a Frozen beelőzte a FIFA-t és a Call of Dutyt is az Egyesült Királyságban (lásd még külön dobozban). A cikk szerint kicsivel több, mint 4 millió Jégvarázs DVD talált gazdára, míg a második a FIFA 15 csaknem 2,6 milliós példányszámával, ami nettó meghökkentő egy olyan focibolond szegletének a világnak, mint a szigetország.

De ezzel egyébként nincs is baj, hiszen a gyerekek csak örülhetnek, ha olyan dolgot kapnak, amin a kedvenc meséjük egyik szereplője van.

A gond akkor kezdődik, ha átesnek

ÉRDEKESSÉG Ezt én magam fotóztam Londonban. A felirat tanulsága szerint egy vásárló egyszerre maximum 50 font értékben vehet Frozenes dolgokat. Ami azt tekintve, hogy ebben a boltban minden 1 font, ez eléggé morbid. Fura belegondolni, mi ok lehetett arra, hogy ezt a szabályt meghozták.

72 / FilmMagazin

a ló túlsó oldalára. Hiszen egyrészt ezzel az agresszív marketingkampánnyal mindenre emlékeztetik a gyerekeket, csak arra nem, amiről szólna a film. A másik gond, ami valójában nem gond, inkább amolyan tanúbizonyság, hogy a Disney engedi a silány utánzatú, a mesére, illetve a karakterekre legkevésbé emlékeztető rajzokkal és motívumokkal ellátott dolgokat. Ez pedig minimum pofátlanság, hiszen a vásárló, ha már megvesz valamit, akkor nem a logóért veszi meg azt a terméket, hanem annak tartalmáért, ami ebben az esetben a valósághoz csak nyomokban áll közel. Na igen, a pénz nagy úr. Egyébként azt észrevettem, hogy itt Angliában mindenre, de tényleg mindenre ráteszik Elsát, Annát vagy Olafot. Mindenre.

A cipőre, a ruhára, a bögrére, sőt még a toilettpapírra is, ami, nos, khm…

KONKLÚZÍIÓ Szóval akkor mire is ez a nagy felhajtás – még most is? Korszakalkotó mestermű, vagy csak okos marketinghúzás? Az előbbi abszolút nem, az utóbbi viszont egyértelműen igen. A Jégvarázs maximum Disney mércével korszakalkotó, nagy általánosságban pedig maximum egy erős közepes. A marketingről pedig már beszéltünk. Ez akkor is pörögni fog, ha a földet eltalálja egy meteorit, hogy az életben maradt gyerekek tudjanak valamivel játszani. Talán ez az oka, hogy enynyire konzerválták a filmet a múltnak? Meglátásom szerint igen. Mert készültek hasonlóan fontos, és jól sikerült animációs mesék a múltban, de azok közül egyiknek sincs akkora felhajtása, mint ennek. És ha jön a folytatás, akkor fog minden lurkó egyszerre felkiáltani, a szülők pedig szorgalmasan dobálhatják bele a malacperselybe a Jégvarázsos dolgokra a pénzt, ha nem akarnak iszonytató költséggel számolni a későbbiekben.

EXTRA

ELOLVASTUK A SZÜRKE A film bemutatója kapcsán végigrágtuk magunkat ezen a tömegeket megosztó bestselleren. Írta: Holhós Linda

E

gy trilógiáról nehéz véleményt alkotni, csak az első rész alapján. Mert lássuk be, az első rész sok esetben vontatott lehet, lagymatag, mivel felvezetése egy nagyobb volumenű végjátéknak, amihez fokozatosan jutunk el. Az első rész jobbára mindig a helyzet, a kontextus felvázolása, amiben bemutatásra kerülnek a szereplők és alapvető jellemvonásaik. Egy jó trilógiára ez a fajta építkezési technika jellemző – persze feltételezve azt, hogy a történetnek van mondanivalója, és hogy a jellemábrázolás is gazdag. Na, már most, ha ebből a logikából indulunk ki, akkor már kijelenthető, hogy A szürke ötven árnyalata nem éppen a trilógiák gyöngye. Irodalmi értéke leginkább a nullához konvergál alulról, jellemfejlődést még csak nyomokban sem tartalmaz, és ráadásul még sulykol is. A kevésbé avatottaknak azzal kezdeném a könyvhöz kapcsolódó élményem leírását, hogy közlöm azt

74 / FilmMagazin

az első, és legfontosabb tényt, ami amúgy szinte majdnem mindent meg is magyaráz a könyvhöz kapcsolódó hisztériával kapcsolatban. A szürke ötven árnyalata egy fanfic izé… bigyó… valami… amit nem más ihletett, mint örök kedvencem: Stephanie Meyer Twilight-ja. És ha ezt a tényt tudjuk, akkor már helyre is lehet tenni az elvárásainkat a művel kapcsolatban. És akkor jöjjön a gyorstalpaló a „szürke” könyvekkel kapcsolatban…

Az első részbe akármennyire is szeretnék belekötni, nem nagyon tudok – nagy kegyesen eltekintve persze a fiatal milliárdostól, aki pont egy bamba egyetemista csajba bolondul bele, meg az összes többi klisétől, ami majd minden második oldalon megjelenik. A fűszert a pikantériához gerlepárunk esetében, nem más szolgáltatja, mint egy nagyon enyhe szado-mazo jelleg a szexben, és voilá, ezzel meg is kapjuk az eredetiséget (vagyis annak

nagyon enyhe szellőjét).

Bevallom töredelmesen, amikor megjelent a könyv, megvettem, mert érdekelt, elolvastam, és még tetszett is. Az első kötet a maga nemében figyelemfelkeltőre sikeredett, és befoltozott egy olyan lyukat a piacon, amire, mint kiderült, igenis nagy volt a kereslet. Ami még pozitívum volt az első részben, az Christian Grey jelleme. Ugyan már… Most melyik nőnek ne tetszene egy karakteres fazon, aki izmos is, meg jóképű is, és ráadásul még nem is hülye. Kifejezetten jót tett a személyiségének a szexualitás terén mutatkozó devianciája is. Izgalmas. Kicsit más. Felpiszkálja az ember tudatát. Szóval az első kötethez nagyon sok negatívumot nem tudok felsorakoztatni.

Stílusilag jól lett megalkotva, vannak benne helyenként sziporkák, néhol kicsit vicces, néhol komolyabb, és igen, helyenként az olvasónak kényszere támad miatta lefejelni maga előtt az asztalt, vagy csomókban

ÖTVEN ÁRNYALATÁT kitépni a haját. Ez utóbbi esetek leginkább akkor fordulnak elő, amikor a történet másik oszlopos tagja, Anastasia Steel elkezd alkotni. Ana karaktere valami idegtépő. Az, hogy szerencsétlen, még csak egy dolog, de buta is, mint a tök, és inkább szellemi fogyatékos, mint bájosan ártatlan. Szűz is, meg öltözködni sem tud, meg dadog, meg leginkább maga sem tudja, hogy mit akar.

Amikor olvastam a könyvet, szinte magam előtt láttam, ahogy mindenféle értelem nélkül csillogó tekintetét álmai hercegére szegezi – és kicsordul a nyál a szájából…

Aztán van itt még egy komoly bajom a trilógiával. Miután megjelent olyan hisztit vonzott maga után, ami minden, csak nem ésszerű, és gombamód elkezdtek szaporodni miatta az olyan jellegű sztorik, amikben vagy egyik szereplő, vagy mindkettő lelkesen hódol a perverzitásnak. És ezzel párhuzamosan kialakult egy nagyon erős fogalomzavar is a köztudatban. Az, hogy valaki kiköti a párját, akár még el is paskolja, vagy

hogy egy-két játékszerrel izgatja, az még nem perverz. Az maximum heves, vagy játékos, vagy szenvedélyes, vagy mindhárom egyszerre. Az arcomra kövült a hitetlenkedés, amikor fiatal felnőttek a könyv(ek) elolvasása után, mindenféle gyakorlati tapasztalat nélkül váltig állították, hogy ők szeretik az alárendelt szexet. Amit Christian Aná-val leművel egy nagyon gyenge ábrázolása annak, amiről az alárendeltség szól, és akik az ilyen könyvek alapján azt hiszik, hogy nekik ez a fajta közeledés tetszene, azoknak tudok ajánlani olyan könyvet, ahol a „szürkére” és társaira jellemző habos-babos máz nélkül, a tömör valóság kerül bemutatásra… Bármennyire is csűrjük, csavarjuk, E. L. James trilógiája nem más, mint egy átlagos romantikus történet, egy kicsit több szexszel lefestve.

Aki rászánja magát a trilógia elolvasására, az summázva a következőket fogja megtapasztalni. Egy erős felvezetés után, amit az első kötet képez, mély hanyatlás történik.

A kezdeti, magas számú potenciálok közül a folytatásokban semmi nem teljesül. Ami eredetiség megjelenik a lehetőségekben, mind laza csuklómozdulattal kerül kinyírásra, férfiunk kiheréltetik, és az egyetlen mondanivaló, ami harsányan kiabálni kezd, nem más, mint az, hogy a szerelem mindent megold, és hogy az a legjobb, ha totálisan feladva a személyiségünket, meghasonulva magunkkal, egyetlen ember kedvéért – miután az kikényszeríti belőlünk – beállunk a tömegbe. Tesszük persze mindezt boldogan, mosolyogva. Na, én az ilyen manipulatív alkotásoktól messzire szoktam menekülni.

AZ ÁRNYALAT TRILÓGIA

FilmMagazin / 75

SOROZAT

FOREVER A sorozat, ami nem hordoz magában óriási mondanivalókat, nincs teletűzdelve életigazságokkal, egyszerű, mint egy facsipesz, és mégis szerethető. Írta: Holhós Linda

J

elen ajánló egy olyan sorozatot fog felvezetni, ami leginkább az erős középkategória részét képezi. Mindig kell lennie a futó sorozatok közt egy olyannak, ami kicsit krimi, kicsit romantikus, kicsit érdekes, és ami ezen jellemzők mellet természetesen még szórakoztató is.

Ilyen jellegű sorozat például a Castle, vagy a Mentalista. És el kell ismerni, hogy kedveljük ezeket a szériákat, talán pont az egyszerűségük, vagy kevesebb mondanivalójuk miatt. Minden részben kapunk egy kis fejtörést, egy első ránézésre megoldhatatlannak látszó bűnügyet, egy enyhén rendhagyó figurát, akinek az eszközei nem mondhatók hétköznapinak… És igen, előbbutóbb kapunk egy szerelmi szálat is,

76 / FilmMagazin

ami miatt rendszerint legalább három-négy évadon keresztül feszülhetünk meg. A Forever is egy az ilyen sorozatok közül.

Hősünk korboncnokként dolgozik, és a rendőrségnek segít megoldani eseteket. Helyesebben egy nyomozónőnek segédkezik, aki topmodelleket megszégyenítően szép, és aki még határozott, és értelmes is. A rendkívüliséget pedig az képezi, hogy kedvenc korboncnokunk nem tud meghalni. Kétszáz évvel ezelőtt lelövik, de ahelyett hogy jobb létre szenderülne, Ő – Krisztus után szabadon – inkább a feltámadás mellett voksol. Azóta nem öregszik, és naplót vezet arról, hogy a különböző halálnemek, amik érik, mennyire fájdalmasak, kényelmetlenek, lassú-

ak, avagy gyorsak. Hosszú életének köszönhetően nem kevés tudást halmozott fel, így jobbára olyan, mint egy két lábon járó lexikon.

Hősnőnk amellett hogy a munkájában profi, nemrég elhunyt férjét gyászolja. Ez determinálja is nekünk nézőknek, hogy ha lesz is itt romantika, az nem a közeljövőben várható.

A kiindulási paraméterek miatt szembesülhetünk helyenként helyzetkomikumokkal, néha-néha egykét mélyenszántó gondolattal és érzelmileg nehezebb szituációval is. És hogy mi is a legnagyobb kritikus pont? Merthogy ilyennek is lennie kell. A Mentalistában ott volt Red John, A Castle-ben ott volt Beckett anyjának a halála, és annak körülményei… Úgy fair, ha itt is van vala-

>> ÉN

TÉNYLEG KEDVELEM EZT A SOROZATOT, ÉS ÉLVEZEM IS A VELE ELÜTÖTT IDŐT, DE AZÉRT EZ CSAK NEM EGY SONS OF ANARCHY. <<

mi, ami központi motívumot fog képezni. És ez a valami nem más, mint egy hasonló halhatatlan, akinek a felbukkanása elkezdi fodrozni a kedélyeket. Még nem tudjuk, hogy a másik halhatatlanunk jót akar, avagy rosszat, mik az indítékai, és ki is Ő valójában. Ami eddig biztosan kiderült, hogy elmúlt kétezer éves. És ezzel már fel is gördült a következő függöny: lesz még itt szó arról, hogy miért is jelent nyomorúságot ilyen hosszú időn keresztül létezni. Összefoglalva: az alapok megvannak, erősek, lehet rájuk építkezni.

Bízom abban, hogy az alkotók ki is tudják majd aknázni a sorozatban rejlő lehetőségeket.

Amit még érdemes megemlíteni: a Henry Morgant alakító színész nem

más, mint a kimondhatatlan nevű Ioan Gruffudd, akit az Arthur királyból, a Fantasztikus négyesből, sorozatfronton pedig a Glee-ből és a Castle-ből ismerhet leginkább a nagyérdemű. Eddigi alakításai alapján én még nem leltem fel benne azt az átütő tehetséget, viszont a sajátságos stílusú korboncnok, a maga összes nyűgjével együtt olyan, mintha rá öntötték volna. A karaktere vonzó, okos, szellemes, régimódi, egyszersmind friss. Könnyen megkedvelhető.

Az epizódokban mindig visszavisszatekintés történik doktor Morgan korábbi életeire, így lépésről lépésre egyre többet tudunk meg a főszereplőről, boldogságáról, vagy éppen bánatáról.

Ha csak a számokat figyeljük – mert ugyebár minden a statisztika – a közönség is fogékony erre az első évadját élő sorozatra. Az ABC csatorna még nem nyilatkozott egyértelműen, arról, hogy folytatni kívánja-e a szériát, vagy elkaszálni, de annyit megsúgtak, hogy bizakodnak.

Az ilyen jellegű kis aranyosokat, mint ez a sorozat is, kiválóan lehet alkalmazni, mondjuk reggeli közben.

Vagy közvetlenül alvás előtt. Félre értés ne essék, én tényleg kedvelem ezt a sorozatot, és élvezem is a vele elütött időt, de azért ez csak nem egy Sons of Anarchy, vagy egy The Walking Dead. Kikapcsolódásnak, lötyögésnek viszont tökéletes, két nagyobb lélegzetvételű film, vagy sorozatrész közé.

FilmMagazin / 77

FILMKLASSZIKUS

MAD MAX

Képzeljünk el egy világot, amelyben mindenki szörnyű ausztrál akcentussal beszéli az angolt, ráadásul jobb kormányos autókkal és nem éppen szelíd motorosokkal száguldanak a világ vége felé, mely pont ott ólálkodik, afféle bujkáló traffipaxként a következő kanyar mögött. Megvan? Akkor máris közelebb jutottunk a Mad Max-hez. Írta: Paulkemp

B

e kell vallanom, hogy soha életemben nem érdekeltek különösebben a négy keréken guruló bádogkasznik. Az egész családom olyan, mintha kipufogó csövön keresztül szívták volna magukba a nitróval kevert anyatejet (sőt egyik közeli rokonom reális versenyzői álmokat is dédelgetett valamikor), engem viszont nem ragadott magával a belső robbanású csoda.

Mindig büdösnek, hangosnak, szűkösnek és félelmetesnek láttam ezeket a gépeket. Viszont a posztapokaliptikus mozikért, a sci-fiért

78 / FilmMagazin

rajongom, s annak ellenére, hogy a Mad Max igazából egyik sem, valami varázslat mégis megcsillan George Miller spórolt pénzéből összehozott, első egész estés alkotásán. A pár hét alatt, filmes költségvetésekhez képest fillérekből összerakott celluloid szalagok sugároznak magukból valami megfoghatatlan bájt, mely a jócskán avíttasnak ható és már valószínűleg akkori szemmel is bevallhatóan gagyinak tűnő megjelenést is képes felülírni, s kellemesen szórakoztatni.

Tehát a nem túl távoli jövőben

járunk, egy, az apokalipszis előszobájában toporgó világban, melyben őrült motoros bandákkal vívják kilátástalannak tűnő küzdelmüket a négy keréken száguldó bőrruhás rendőrök. A korrupció, az erkölcsök eltűnőben, a legnagyobb értékek a guruló fenevadak és az azokat mozgató üzemanyag. Ebben a miliőbe csöppen bele a néző (mit csöppen, inkább mintha puskával lőnék bele…), hogy megismerkedjen Max Rockatansky-val (Mel Gibson, aki csupán barátját kísérte el castingra, ráadásul törött orral és állkapoccsal,

IDÉZET A FILMBŐL Max Rockatansky: A bilincs lánca edzett acélból van. Ha elég ügyes vagy tíz perc alatt átvágod, de ha biztosan életben akarsz maradni, a bokádat vágod el, mert ahhoz öt perc is elég.

>> A

HÁTTÉRBEN MEGHÚZÓDÓ AUSZTRÁL TÁJ REMEKÜL ASSZISZTÁL, S BRUTÁLIS HANGULATTAL TETÉZI AZ EGYÉBKÉNT IS NYOMASZTÓNAK HATÓ FILMET. << mert előző este lezúzott három loosert egy kocsmában) a Main Force Patrol badass tagjával. Mellesleg (saját bevallása szerint is) az elmebetegektől már csupán a jelvénye különbözeti meg az "országúton", akárcsak egy csonttörő autóüldözés Nightrider-t.

Ennek hatására kerülnek elő a nomádok, akik motorjukon érkezve felforgatnak egy kisvárost, ahová elhunyt barátjuk teste érkezett. Itt ismerkedünk meg a film egyetlen igazi színészi teljesítményével a Jézus komplexusban szenvedő, kiszámíthatatlan időzített bombaként funkcionáló, cinikus, mizantróp szörnyeteggel, a főgonosz Toecutter-rel (Hugh Keays-Byrne). A film, miután megölik Max legjobb barátját, kicsit visszavesz a tempóból, hogy egyfelől egy másik világ képét is megpróbálja felvillantani, mely valahol még ott él a pusztulás szélén tengődők-

ben, másfelől, hogy azután a fináléban újra tövig tapossa a gázpedált (műfaj: szonatina).

Mindez 1979-ben az akció műfaj szinte megújításának számított, sőt a korábbiakban saját magam által leírtakkal szembemenve a CGI nélkül törő autók látványa még ma is egészen pofásan mutat a filmvásznon, melybe azért olyan sok meglepetés nincs, hiszen ha összetörnek egy autót, az összetörik. A vágások ma is érvényes eszelős ritmusa, a beállításokkal egyetemben még napjainkig is meghatározóak (gondoljunk csak a Halálos iramban filmekre, melyek biztosan teljesen máshogy festenének a Mad Max nélkül, ha egyáltalán festenének valahogy). A háttérben meghúzódó ausztrál táj pedig mindenhez remekül asszisztál, s brutális hangulattal tetézi az egyébként is nyomasztónak ható filmet. A koronát Miller ren-

dezése teszi fel az alkotásra, mely vadállati erőt kever nyers ösztönösséggel, talán mondani sem kell, de azért jegyezzük meg: marha jól áll ez a filmnek. A kép viszont teljesen csak Brian May zenéjével áll össze egésszé, mely mérnöki pontossággal illeszkedik hozzá.

A folytatások után, s főként a várva várt új női Max-szel támadó film várakozása közepette azt kell mondani, hogy nem rossz a Mel Gibson karrierjét beindító alkotás. Sőt, mondhatjuk, hogy minden korábbi konvencióval szembemenve sikeresen újította meg az akciófilmek négy keréken száguldó alműfaját, s bár nem egy Karambol, mely mondhatni költemény a benzingőzről és az azt imádókról, de nyomokban mégis lefekteti a gépjármű-fetisizmus alapjait (gondoljunk itt azokra a gyönyörű tűzpiros járművekre, melyek néha úgy tűnik, hogy ruha helyett öltöztetik a benne ülő sofőröket).

Miközben persze igaz, ha manapság a Mad Max-et emlegeti valaki, az inkább gondol a második, vagy a harmadik részre, de akkor tegyük hozzá, hogy azok nem lennének az első nélkül.

FilmMagazin / 79

KÖV. HÓNAP

A LÁZADÓ A beavatott, bár remek alapötlettel operált, és borzasztó nagy siker volt az eredeti könyvváltozat, filmként nehezen állta meg a helyét, nem sikerült túl jól, így sokak számára az év egyik csalódása volt. A második rész rögtön az első befejezése után indul.

Tris hiába jött rá, ki is Ő valójában, hiába kapcsolt le egy világraszóló összeesküvést, a harc tovább folytatódik. Trissnek szövetségeseket kell keresnie, hogy válaszokra leljen azzal kapcsolatban, mit védelmeztek annyira a szülei, és ezt a kormány miért akarja minden áron eltusolni…

NAGY SZEMEK San Francisco-ban járunk, valamikor az 50-es években. Margaret (Amy Adams) a válása után egyedülálló anyaként festésből próbálja meg eltartani magát és kislányát. Egy vásáron megismerkedik a szintén festő, nőcsábász Walter Keane-nel (Christoph Waltz), akivel az első pillanatban egymásra találnak, és hamarosan össze is házasodnak. A munkamegosztás is nagyon jól működik, hiszen a társaságkedvelő Walter árulja a képeket, míg Margaret otthon készíti a jellegzetes, egyedi stílusú festményeit. Egy nap azonban véletlenül rájön, hogy férje becsapja, és végig a sajátjaként adta el a különleges képeket.

80 / FilmMagazin