Filmmagazin2015július

KEDVES OLVASÓK! J

elen sorok írásakor éppen 34 fokot mér a kinti hőmérő, úgyhogy bátran állíthatom: embertelen körülmények között született az ehavi FilmMagazin. Kinek van kedve ilyen időben a szobában kuksolni és a kiadványszerkesztőt bámulni, mikor sokkal hasznosabban is eltölthetné az idejét? Például elmehetne moziba, ott úgyis jó hűvös van, ráadásul a felhozatal is ínycsiklandó: A Hangya, Ted 2, Terminator: Genisys – hogy csak a legnagyobb címeket említsem. De nem kell sokat várnunk a címlapunkon feszítő Mission: Impossible – Titkos nemzetre sem, augusztus 6-án ismét nyomon követhetjük Tom Cruise újabb lehetetlen küldetését, addig pedig érdemes elolvasni hat oldalas összefoglalónkat, melyből minden fontos információt megtudhattok róla.

A hónap legnagyobb eseménye kétség kívül a San Diegó-i Comic-Con, amivel ugyan a magazinban nem foglalkozunk, de a www.cinestar.hu oldalon minden lényeges történést, hírt, bejelentést nyomon követhettek, sőt, a legfontosabb panelekről külön beszámolót is találhattok. Elképesztő munkát végeznek a srácok, hogy pontos képet kaphassatok mindenről, érdemes elolvasni az írásaikat!

Végezetül pedig szeretném felhívni a figyelmeteket arra, hogy a következő hónapban egy apró, ám nem elhanyagolható változás várható a magazin életében. Hogy micsoda? Augusztusban kiderül…

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell), Nagy Zsolt (Ghost990) Munkatársak: Bagi Levente (levinho), Bubán Attila (Atee007), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Jancsó Orsolya (Sula), Jánvári Márk (Paulkemp), Kónya Sándor (Sanya08), Nagy Zoltán (nagyimacy), Oláh Róbert (orobertosays), Szabados Melinda (Veszják), Szollár Bálint Gergely (eszge), Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Vígh Timi (Eprespuszedlee), Zsila Bence (zsebzsb) Segítőink: Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: GameStar Plus, Táblamagazin Weboldal: www.cinestar.hu Email: filmmagazin@project029.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk megjelenése: 2015. augusztus 19.

2 / FilmMagazin

FilmMagazin / 3

EHAVI PREMIEREK

JÚLIUS 2.

Magic Mike XXL

Apu, vagy anyu?

Meleg Férfiak Hideg Diktatúrák

Minyonok

Akasztófa

Amy - Az Amy Winehouse-sztori

Who Am I - Egy rendszer sincs biztonságban

A második anya

A nagy múzeum

Taxi Teherán

Szerelemsziget

Terminator: Genisys

JÚLIUS 9.

JÚLIUS 16.

Ted 2

4 / FilmMagazin

JÚLIUS 23.

Önkívület

Hullámlovasok

A Bélier család

Tokió felett az ég

Hangya

JÚLIUS 30.

Papírvárosok

Pixel

Akihez beszél a föld

Münó, a holdbéli manó

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

PIXEL Valószínűleg a Pixel lesz az idei nyár egyik olyan mozija, amit sajnos (?) muszáj lesz a nosztalgia - szemüvegünkön keresztül megtekinteni. Írta: Sanya08

H

isz’ nem másról van szó itt, mint arról, hogy a ’80-as évek legismertebb és legszeretettebb videojátékainak mintájára fogják magukat kreálni azok a fránya földönkívüliek – hogy aztán lerombolják a fél világot. A Happy Madison és az 1942 Pictures által produceri minőségben támogatott film mindezzel együtt egy új Adam Sandler is egyben (hű társa, Kevin James is vele tart a kalandban), így talán az elvárásainkat illő volna lejjebb vinni – hiába áll ott a „rendező” címkénél Chris Columbus, aki nagyban segített definiálni a ’80-as évek filmjeinek világát. Főként azokról az

6 / FilmMagazin

alkotásokról beszélünk ugyebár, melyek az egész családnak szólnak, mint például a Reszkessetek betörők, vagy épp a Mrs. Doubtfire, de ide hozhatjuk még a Harry Potterszéria első két darabját is. „Olvasva a Pixel forgatókönyvét, rettentő eredetinek és egyedinek éreztem, így muszáj volt megcsinálnom. Imádtam a komikus elemek vegyítését az akciókkal, amely alkalmat adott nekem arra, hogy olyanba vágjam a fejszémet, amelyre nem volt lehetőségem a Harry Potter óta.

Fokozni a komédiát olyan messzire, amennyire csak tudjuk, ugyanakkor megtartani az akciójelenetek intenzi-

tását. Számomra ez a Szörnyecskék keresztezése a Kincsvadászokkal, ami találkozik a Harry Potterrel. (…)

Eredeti nyári mozi, mely visszavisz téged a nyolcvanas évekbe, kvázi nosztalgikus úton-módon.” – mondja a film rendezője, Chris Columbus igen lelkesen a projektről.

Columbus állítása szerint a másik ok, amiért vonzódott a projekthez, az a lehetősége annak, hogy egy minden korosztály számára élvezhető filmet alkosson: „Naná, hogy a szülők emlékezni fognak arra, hogy mennyit játszottak ezekkel a játékokkal, a gyerekeik pedig ugyanúgy elámulnak majd a karaktereken.

A film alapötletét egy két és fél perces videó adja, melyben egy kidobott képernyő a világra szabadítja a videójátékok sztárjait.

Rengeteg poén van a filmben, ami egyaránt működik a szülők és a gyerekek számára.” Ha már karakterek, a főszerepben a már említett Adam Sandler-en és Kevin James-en kívül Josh Gad, Michelle Monaghan és Peter Dinklage is feltűnik majd – mint valószínűtlen hősök, akiknek meg kell menteniük a világot a pusztulástól. Sandler karakteréről a következőket mondta el Michael Barnathan, executive producer: „Nem alakultak túl jól a dolgai az elmúlt 30 évben. Leragadt egy ponton és nagyon úgy néz ki, hogy az egyetlen dolog, amiben jó, az a videojátékokkal játszás. Nagy szerencsénkre ez az egy dolog hasznunkra válhat.”

Kevin James karakterével – aki a filmben Sandler legjobb barátját alakítja – az alkotók próbáltak a típus ellen menni. James két személyt is megformál: egyszer a havert, másodjára pedig az Egyesült Államok elnökét. „Fantasztikusan játszott – amikor túl volt az első jelenetén, mint Cooper elnök, teljesen elhittem neki. Csodálatos színész, aki képes nagyobb mélységekbe alámerülni, mint azt tette a múltban.” Rajtuk kívül ott lesz Dinklage, aki a barátok gyerekkori „nemezisét” játssza, aki ezúttal ahelyett, hogy akadályt állítana hőseink elé, inkább segítő jobbot nyújt (legalábbis az előzetesek erre engednek következtetni). Egyébként nagyban jellemzi karakterét ez a pár szó, amit maga Dinklage nyilatkozott: „Óriási az egója a megmérettetéseket illetően és szeret másokat emlékeztetni is minderre. Így ábrázolják gyerekként a filmben, és amikor a jelenbe ugrunk, nem sok minden változik meg.”

A filmben felbukkanó pixel-sztárok nagyjából megfelelnek a nyolcvanas évek nagy videójáték sztárjainak: PAC-MAN, Donkey Kong, Centipede, Galaga, Frogger, Q*bert és a Space Invaders (na meg persze: sokan mások). „Ezek a klasszikus figurák részei voltak a projekt DNSének, úgyhogy kritikus pontnak számított az, hogy összehozzuk őket egyszerre. – mondja Allen Covert, a film egyik producere. – Szerencsére együttműködőek voltak. A létező legnagyobb tiszteletet mutattunk irántuk és a kis részleteik iránt, amik egyedivé és ikonikussá varázsolták őket.” Columbus szerint el se lehetett volna készíteni ezt a filmet ezen legendás karakterek nélkül, hiszen legalább olyan fontos szerepet játszanak itt, mint maguk a színészek.

Nos, annyi bizonyos, hogy nekünk, nézőknek kijárna már egy jóféle, régi vágású kalandfilm, amiben

akció és humor egyenlő arányban van jelen – Chris Columbus biztos képes lenne hozni ezt a szintet, ámbár jó kérdés, hogy a forgatókönyvíró (Tim Herlihy) mennyiben tudja szolgáltatni az alapot egy jó filmhez.

Továbbá az is fennálló kérdés, hogy Sandler képes-e újra szerethetővé varázsolnia magát. Remélhetőleg ezek közül összejön mind és mi is átérezhetjük azt az eufóriát, amit az alkotók szavaiból érezhetünk. Hiszen a nosztalgia valóban jó dolog.

De tálalni talán nehezebb.

Stáblista Rendező: Chris Columbus Főszereplők: Adam Sandler, Peter Dinklage, Michelle Monaghan Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. július 30.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

A KIS HERCEG Hihetetlenül hálás feladat az enyém. Hamarosan a valaha írt egyik leggyönyörűbb történet fog a mozivászonra kerülni, animációs filmként most először. A kis herceg előzetese (de kis túlzással a sajtókönyv lapozgatása is) már megelevenítette azt a varázslatot, amit pár héten belül teljes egészében is átélhetünk. Írta: Török Tamás

A

ntoine de Saint-Exupéry 1943-ban jelentette meg A kis herceg c. regényét, mely könnyedén megérthető tanításaival és rejtett mélységeivel egyszerre szólított meg a gyermek és felnőtt szíveket. Saint-Exupéry regényét most Mark Osborne, a Kung Fu Panda Oscar-jelölt rendezője fogja vászonra vinni. A történet főhőse egy kislány, akinek édesanyja lépten-nyomon beosztja az idejét, sőt, majdhogynem az életét is. A lány talán még egy percre sem tudott igazán gyerek lenni, ám minden megváltozik, amikor megismeri a furcsa, ám jólelkű szomszédját. Az idős pilóta egy olyan csodálatos, mesebeli világot mutat meg a kislánynak, amiben az urat egykor ma-

8 / FilmMagazin

ga A kis herceg kalauzolta végig. A lány a kalandoknak köszönhetően rátalálhat elveszett gyermekkorára.

Itt tanulja meg az élet fontos dolgait, például hogy mindezek az emberi szem számára láthatatlanok.

Ahogy már említettem, a már bizonyított Mark Osborne írta és rendezte a filmet, akinek ötleteit kiemelkedően tehetséges nemzetközi animációs szakemberek keltették életre, montreali és párizsi stúdiókban. A film eredeti, tehát angol verziójában olyan remek színészek szólaltatják meg a mesebeli karaktereket, mint Jeff Bridges (a pilóta), Marion Cotillard (a rózsa), James Franco (a róka), Mackenzie Foy (a kislány), Riley Osborne (A kis herceg) vagy éppen Ricky Gervais (a hiú ember).

A kis herceg forgatókönyvét Irena Brignull (Doboztrollok) és Bob Perischetti (Tarzan, Mulan, Shrek 2) írta Mark Osborne ötlete nyomán. A kislány és édesanyja világát az animátorok CGI animációval keltették életre, A kis herceg világát az elképesztően részletes és művészi stopmotion (stoptrükk) technikával valósították meg, a kislány képzeletét és belső világát tükrözve. A film zenéjét pedig nem más, mint az Oscar-díjas Hans Zimmer szerezte.

Saint-Exupéry klasszikusát már idestova 8 éve kezdték animációs formába önteni, amikor is a három francia producer, Aton Soumache, Dimitri Rassam és Alexis Vonard szabad jelzést kapott a SaintExupéry-hagyatékot kezelő Olivier

Igazi nemzetközi kooperációról van szó, hiszen a munkálatok Los Angeles-ben kezdődtek, de a stáb dolgozott Párizsban és Montreal-ban is.

d'Agay-tól a moziváltozat elkészítésére. „Óriási felelősséget éreztünk, hogy megfelelő módon közelítsünk ehhez az időtlen regényhez, melyért olvasók milliói rajonganak világszerte – kezdte Soumache. – Minden olvasónak megvan a saját személyes benyomása A kis hercegről és világáról, úgyhogy nem lehet egy az egyben adaptálni. Emlékszem, amikor az apám nekem olvasott fel belőle még az iskoláskor előtt, és sokakban hagyott mély nyomokat. Így valóban fontos volt számunkra, hogy olyan rendezőt találjunk, aki tiszteletteljesen közelít a hagyatékhoz, de közben képes egy egyedi, szórakoztató, bátor víziót létrehozni. Fontos volt, hogy a kreatív csapat tiszteletben tartsa a könyv alapvető értékeit, de ne érezze magát megfélemlítve.”

Soumache-ék azt is elárulták,

hogy miután felkérték Osborne-t a film rendezésére, a férfi eleinte gondolni sem akart arra, hogy elvállaljon egy ilyen fontos és különleges feladatot. Ám a Kung Fu Pandával már bebizonyította, hogy képes kellő tisztelettel és alázattal kezelni az adott témát, lévén a film Kínában is hatalmas elismerésre tett szert.

Osborne végül mégis fontolóra vette az ötletet, majd hat hónappal később vissza is tért az első terveivel.

Hatalmas változtatás, hogy Mark Osborne új történetet teremtett az eredeti alapanyag köré, mely során a kislány segítségével mi magunk is átélhetjük / újraélhetjük A kis herceg kalandos történetét. Soumache Osborne tehetségét méltatta a stopmotion technikával kapcsolatban, majd hozzátette: „Tényleg megérzed az erős kapcsolatot a kislány CG-

animált világa és A kis herceg stoptrükkös animált világa között.

Gyönyörű főhajtás ez a könyv előtt.”

Oldalakon át lehetne még beszélni A kis hercegről, és annak minden varázsáról, ám mindez inkább maradjon meg a film legfőbb feladatának. Egy biztos, A kis herceg című alkotás szívből jövő, őszinte tiszteletadás lesz Antoine de SaintExupéry közkedvelt, 1942-es regénye előtt. A cikket pedig Dimitri Rassam producer szavaival zárnám: „Már sokadszorra látom a filmet, mégis minden alkalommal megríkat.

Egy három éves kislány apjaként nagyon mélyen megérint, pont, mint kisgyerekként, amikor a szüleim mesélték. A kis herceg egy csodálatos mese által egyesíti a családot.

Hiszek benne, hogy ebben rejlik a filmünk lényege.”

Stáblista Rendező: Mark Osbourne Eredeti hangok: Riley Osbourne, Marion Cotillard, James Franco Forgalmazó: Company Hungary Hazai premier időpontja: 2015. július 9.

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

PAPÍRVÁROSOK Egy újabb fiatalokról szóló film, nem csak fiataloknak. Írta: Holhós Linda

J

ohn Green az ifjúsági irodalom területén végzett munkássága kapcsán vált igazán népszerűvé, de nevét azok is ismerhetik, akik vevők a pubertás korú elátkozott szerelmesek történetét feldolgozó filmekre, mivel írónk szerezte a Csillagainkban a hiba c. könyvet is, aminek az adaptációja a kategóriájában hatalmas sikert aratott. A Papírvárosok hamarabb íródott, mint a fent említett dráma, a szerző harmadik könyve volt, és a New York Times bestseller listájának ötödik helyén landolt. Történetében egy nagyon szimpla végzős középiskolai srác, és egy nem mindennapi ugyanolyan idős lány kalandját ismerhetjük meg.

Persze vannak alapvető mozzanatok, amiket megkerülni soha nem lehet (ilyen például a plátói szerelem a félénk fiú, és a lázadó habitusú hölgyemény között), de… John Green történetének a fókuszában mégsem ez szerepel. Quentin álláspontja az, hogy mindenkinek az éle-

10 / FilmMagazin

tében kell, hogy történjen csoda. A saját csodáját kilenc éves korára teszi, amikor is először pillantotta meg a szomszédjában élő Margo-t.

Számára a lány a csoda, attól függetlenül, hogy nagyjából soha egy pillanatig sem kommunikáltak egymással… Egészen addig a napig, míg Margo az éjszaka közepén, szó szerint be nem tör a sráchoz, hogy elkérje annak kocsiját, mivel sürgős megbosszulhatnékja támad. Egy kalandos éjszakát követően, melynek célja, a lány volt barátjával kiszúrni – aki galád módon megcsalta hősnőnket –, fiataljainkban elindul az érzelmi kötődés. Igen ám, de Margo másnapra eltűnik, nyomokat hagyva maga mögött Quentin-nek, és így kezdetét veszi főhősünk rendkívüli utazása barátaival, mely közben az élet nagy kérdései is felboncolásra kerülnek.

Bár a Papírvárosok majd minden tekintetében eltér a Csillagainkban a hibától, a filmet készítő stáb ugya-

naz. A producer Wyck Godfrey és partnere Marty Bowen már a Csillagainkban a hiba forgatása közben felvetették az ötletet, hogy a Papírvárosokat is vászonra viszik. John Green is lelkesen fogadta az ideát, mondván: „ez egy kitűnő lehetőség, hogy egy minden tekintetben más történetet ugyanazzal a filmkészítési modellel, és stílussal osszunk meg a közönséggel.” Michael H. Weber az egyik forgatókönyvíró is azonnal rábólintott a dologra. „John Green egy baromi jó író, ami nagyon könynyűvé teszi a dolgunkat. Könyvei nagyon szövevényesek, meseszerűek, karakterei, és történetei nagyon erősek, és a dialógusai csak úgy repülnek az oldalakon. Sajnos nem tarthattunk meg mindent a könyvből, így a legnehezebb feladatunknak az volt, hogy eldöntsük, mi kerüljön be a forgatókönyvbe, és mi nem.”

A film rendezését egy fiatal, de ettől nem kevésbé tehetséges rendező vállalta magára, bizonyos Jake

Természetesen a film alapjául szolgáló könyv már hazánkban is megtalálható a könyvesboltok polcain, méghozzá a Gabó kiadó jóvoltából.

Schreier, aki A robot és Frank című dráma kapcsán tűnhet ismerősnek a nagyérdeműnek. Egyik legnagyobb kihívásként saját maga bevallása szerint azt élte meg, hogy megfelelő szereplőt találjanak Margo szerepére. „Margo energiáját mélyen tisztelve kellett egy olyan lányt találnunk, aki ha éjjel betör az ablakodon, képes vagy miatta kiugrani azon, majd miután eltűnik, 1200 mérföldet vezetsz, csak hogy megtaláld őt.” Így esett a választás Cara Delevingnere, aki alapvető foglalkozását tekintve modell, és ráadásul még brit is.

Filmvásznon először a 2012-es Anna Karenina egyik mellékszerepében volt látható.

Margo karaktere a történet lelke.

Quentin egy amolyan tervezgetős srác. „Jó tanuló, vannak barátai, és megvan a terve az orvosi főiskolára.

Margo ezzel szemben semmilyen tervvel nem rendelkezik, azt sem tudja mit fog csinálni egy vagy két hét múlva – mondja a rendező. – És

amikor ők ketten találkoznak egy éjjel, Margo arra inspirálja Q-t, hogy merjen kockázatot vállalni, ezzel kirángatja a fiút a komfortzónájából.”

Quentin szerepére már jóval egyszerűbb volt megtalálni a megfelelő srácot, mivel az már eleve adott volt.

Nat Wolff játszotta a Csillagainkban a hibában Isaac-et (a vak fiút), és éppen ott volt, amikor az alkotók a Papírvárosok adaptációjának lehetőségét mérlegelték, akkor még csak „mi lenne ha” alapon. Mivel Nat Wolff-ban adott minden potenciál, a drámaiságtól kezdve a humorig, így nem is eshetett volna másra a választás, csak rá.

A Papírvárosok a lehetőségek, és a spontaneitás története. Alapelve, hogy a terveinket hátrahagyva, a komfortzónánkból kilépve kezdődik az élet. Az esély sztorija, ami megmutatja, hogyan ragadhatjuk meg a pillanatainkat. Bár fókuszában fiatalok állnak, mondanivalója egyetemes érvényű. Egy fantasztikus író

A CSILLAGAINKBAN A HIBA CÍMŰ FILMRŐL ÍRTUK „Minden karakter, minden jelenet, minden momentum megvan a filmben, ami ahhoz kell, hogy az ember sírni akarjon, hogy néha már hányingere legyen a sok nyáltól. Ami viszont hatalmos pozitívum, hogy ezt őszinte érzelmekkel próbálja elérni, hogy nem csak megríkatni akarja az embert, hanem valóban megsiratja, hogy tele van valós problémákkal és drámával, élethű karakterekkel, és őszinte jelenetekkel. A film tehát még a legnagyobb negatívumát is könnyűszerrel az előnyére fordítja, így összegzésként kimondhatjuk, hogy egy nagyon erős, nagyon meglepő, nagyon bátor, nagyon őszinte és végtelenül szórakoztató darabbal van dolgunk, ami a happy endet szerencsére még csak hírből sem ismeri. Így kell ezt csinálni!” (A teljes cikk elolvasható a FilmMagazin 2014 júniusi számában!) egyedi regényének adaptációja, mely egy olyan stáb művészi kezei közt kelt életre, akik egyszer már bizonyítottak. Olyanoknak, akik szeretnek a sorok közé nézni, és törekedni az élet megértésére, és annak minél mélyebb megélésére. Mindenképpen ajánlott megtekinteni a filmet, és elolvasni a könyvet is.

Stáblista Rendező: Jake Schreier Főszereplők: Nat Wolff, Cara Delevingne, Halston Sage Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. július 30.

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

A HANGYA Megkapta a maga filmjét Vasember, Amerika kapitány, Thor, Hulk (úgy ahogy): csak idő kérdése volt, hogy végre egy másik eredeti Bosszúálló is a gyöngyvászonra kerüljön. Bizony, a Hangya is ott volt anno a hatvanas években, amikor elindult a Marvel egyik legtöbbet hozó címe, mégpedig az egyik alaptagként. Hogy ez aztán a mozifilmekben másként alakult, esetünkben tök mindegy, mindenesetre joggal sóhajthatnak fel azok, akik várták, hogy végre a miniatűr szuperhős is tiszteletét tegye a Marvel filmes univerzumában. Itt van, megjött, üdvözöljük tárt karokkal, ölelésekkel! Írta: Sanya08

A

zzal ugye mindenki tisztában van, hogy a Hangya című film megszületése enyhén szólva is kalandos volt és nem volt híján szomorú pillanatoknak: egy darabig úgy volt, hogy a Vaskabátokért és a Scott Pilgrim a világ ellen című filmért felelős Edgar Wright ül majd a rendezői székben, ám ő egy kis idő után repült a képből kreatív nézeteltérésekre hivatkozva. Hogy ez mit jelent, nagyjából csak sejthetjük (Wright elképzelései túl egyediek lehettek és nem tudott a stúdióval túl jól együttműködni), ahogy azt is, hogy a végeredmény mennyiben lett volna más. Wright-ot nem sokkal a projektből való kilépése után felváltotta Peyton Reed, aki ugyan túl sok mindent nem tett le eddig az asztalra (Pokolba a szerelemmel, Az igenember), de a stúdió, illetve maga Kevin Fiege is úgy érezte, hogy a tervezett film komikus hangvételéhez az ő jelenléte tökéletesen fog alkalmazkodni. Arról nem is beszélve, hogy Reed minden bizonnyal jobban viselte, ha esetleg valami ötletétől meg kellett válnia a forgatás, vagy az előkészületek folyamán. De ne legyünk ilyen cinikusak, hallgassuk meg magát a rendezőt, hogy mi mondandója van azzal kapcsolatban, hogy rábíztak egy szuperhősmozit: „Én vagyok az a kölyök, aki a Marvel-képregényekkel

12 / FilmMagazin

nőtt fel és órákat töltöttem el azzal, hogy átnyálazzam őket. Mindig bírtam a korai Bosszúállók-képregényeket és a Hangyát, mert igazi mitológia szövődött köréjük.” Oké, Mr. Reed. Az világos, hogy rajongó vagy és szívügyed a projekt. Na de mit látott meg benned Feige? „Nagy rajongója vagyok Peyton-nak már egy ideje. Találkoztam és beszéltem vele az évek során többször is és mindig is jól kijöttünk egymással.

Peyton a listánkon előkelő helyen szerepelt, így amikor jött a lehetőség, akkor úgy éreztem, ő remek volna ehhez a filmhez. Ért ahhoz, hogy megtöltse kiváló, új elemekkel a sztorit és magát a tónust.” Az tehát kijelenthető, hogy Reed érti a karaktert és képes belevinni valami újat a cuccba, elkerülve azt, hogy egy átlagos szuperhősmozit kapjunk, amelynek elemeit már láthattuk sok helyütt, jobb formában. ÚJRA IDEGEN VIZEKEN A Galaxis őrzői óriási anyagi és szakmai sikere után a Marvel már semmit nem érezhet akadálynak: ugyanúgy, ahogy Rocket-ékkel sem volt nagyon tisztában a közönség nagy hányada (és ennek ellenére kaszáltak vele), úgy a Hangya se nevezhető túlzottan ismert és populáris figurának az „egyszerű” filmnézők körében. Persze az ember az

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR internet korában már könnyedén rábukkanhat ezekre a karakterekre, de úgy nagy általánosságban igazi azonosulási pont nincs a pasassal.

Kevin Feige a következőket mondja mindezzel kapcsolatban: „A Galaxis őrzői sikerével megmutatkozott az, hogy a közönségnek nem feltétlenül kell ismernie előre a karaktereket ahhoz, hogy élvezzék a filmet. A közönség készen áll az új matériára, így amikor meglátják a Marvel logót, tudják, hogy ez része a filmes univerzumunknak. Akár tudják, akár nem, hogy kik ezek a figurák, azzal tisztában vannak, hogy a logó mit képvisel – valami újat, valami megbízhatóan jót, minőségit, frissességet és váratlant. A Hangyával megvannak a két világ legjobb tulajdonságai. Abszolút eredeti és friss.” Az bizonyos, hogy Feige nincs híján bizodalomnak saját stúdióját és filmjeit illetően – de baj ez? Tény ugyan, hogy a Hangya előzetesei nem váltottak ki olyan szintű lelkesedést az emberekből, mint – teszem azt – az Ultron kora bemutatói, ám megnézve akár a gyengébb produkciókat is a kínálatukból… Nos, még azokban is van annyi kraft, hogy ne szóljuk le élből őket. Másik: A galaxis őrzői miatt is nem egy ember hangot adott kételyeinek és nézzük meg, hogy mi lett az eredmény. Többen az egyik legjobban sikerült Marvel-mozinak tartják. Mondjuk tény, ami tény, hogy James Gunn rendezőnek is köze volt mindehhez.

SZEREPLŐK Volt nagy lelkendezés és örvendezés. Nem csak akkor, amikor bejelentették az örökké szimpatikus Paul Rudd-ot, mint a film címszereplőjét, de amikor olvastuk, hogy Michael Douglas játssza Hank Pym-et, az egész univerzum szinte egy emberként mosolyodott el magában. Douglas? AZ a Michael Douglas, aki Oscar-t nyert, és aki a kilencvenes évek elején még Sharon Stone lábai között huncutkodott? Úgy bizony! „Amikor elkezdtük nézni a casting listát Hank Pym-hez és megláttuk Michael Douglas nevét, Kevin, Brad és én egymásra néztünk és azt mondtuk: Gondoljátok, hogy meg tudjuk szerezni őt? Persze megpróbáltuk és nagyon izgatottak vagyunk amiatt, hogy részese lett a filmünknek.” – magyarázza az executive

14 / FilmMagazin

producer, Louis D’Esposito. De nem csak ők jártak jól azzal, hogy Douglas elvállalta a szerepet. Maga a színész is nagyot nőtt végre gyermekei szemében. Állítása szerint a fiait a Hangya előtt nem igazán érdekelte a filmes karrierje, ám ezúttal megváltozott a dolog. Most először történt az, hogy el akartak menni az egyik premierjére. Douglas az idős feltalálót, Hank Pym-et alakítja, aki az egykori Hangyaként, még visszavonulása előtt rá szeretné ruházni találmányát, a zsugorító ruhát (lényeg: a test molekuláit átalakítja, és egy hangya méretére csökkenti az embert) hősperszónájával együtt.

Ahhoz persze előbb el kell lopnia

Edgar Wright már 2003 óta dolgozott egy Hangya-filmen, neve az eltávolítása után is szerepel a stáblistán, mint a történet kitalálója.

>> „AMIKOR ELKEZDTÜK NÉZNI A CASTING LISTÁT HANK PYMHEZ ÉS MEGLÁTTUK MICHAEL DOUGLAS NEVÉT, EGYMÁSRA NÉZTÜNK ÉS AZT MONDTUK: GONDOLJÁTOK, HOGY MEG TUDJUK SZEREZNI ŐT? PERSZE MEGPRÓBÁLTUK ÉS NAGYON IZGATOTTAK VAGYUNK AMIATT, HOGY RÉSZESE LETT A FILMÜNKNEK.” << A HANGYA-KÉPREGÉNYEK A Marvel legalacsonyabb termetű és legpicibb hősének pályafutása 1959-ben – sok pályatársával egyetemben – a Tales to Astonish elnevezésű képregénysorozatban kezdődött, amelynek 27. számában bukkant fel először. Itt még csak, mint Henry Pym, aki tudósként felfedez egy olyan szérumot, ami bármit (embert, tárgyat, tényleg bármit) bármilyen picivé képes összezsugorítani, majd vissza. Ebben az első kalandban még csupán néhány hangyával kellett felvennie a harcot, ám a rákövetkező részekben már, mint Hangya lépett akcióba és hangyák segédletével verte el az oroszokat (Comrade X!) és egyéb gonosztevőket. Henry „Hank” Pym később hűséges társra is lelt a csinos Janet van Dyke személyében, akiből aztán a Darázs lett. A Hangya saját képregényben nem futott be túl nagy karriert, de a Bosszúállókban fontos szerepet töltött be (ő volt az egyik alapító tag, azon kívül pedig az eredeti mitológia szerint ő volt az, aki megteremtette Ultron-t), kiléte pedig az idők folyamán többször is megváltozott. Legelőször Hank Pym, majd Scott Lang, Eric O’Grady, illetve Chris McCarthy is átvették a stafétabotot. A képregény-történelem során Pym tett néhány meggondolatlan lépést (még a feleségét is megütötte egyszer), ami azonban még jobban árnyalja karakterét, illetve rámutat arra, hogy a hősök is csak emberek: hibáznak olykor. Mindazonáltal a képességeit illetően az egyik legszokatlanabb szuperhőssel van dolgunk.

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR

AZ ELSŐ PRÓBÁLKOZÁS Kevesen tudják, hogy a Hangyaképregényeket megalkotó Stan Lee már a ’80-as években szeretett volna filmet készíttetni legkisebb szuperhősének történeteiből. Lee a New World Entertainment nevezetű stúdió háza táján próbálkozott filmes terveit keresztülvinni, ám a fejesek nem akartak rábólintani az ötleteire. A Disney ugyanis ekkor már javában promotálta a Drágám, a kölykök összementek című filmjét, amely megszólalásig hasonló koncepcióval rendelkezik (persze mindenféle szuperhős-motívumtól megfosztva), így nem láttak rációt még egy ilyen típusú film tető alá hozásában. Mint utólag kiderült, nem csak ez volt az egyetlen probléma: Lee forgatókönyv-vázlata ugyanis több sebből vérzett, egyes vélemények szerint vállalhatatlan volt.

16 / FilmMagazin

Scott Lang-nek magát a ruhát (így lép be a film a heist-mozik körébe) és fel kell vennie a kesztyűt egykori tanítványával, Darren Cross-szal, aki úgy érzi, Pym elárulta őt. „Az egyik dolog, amit leginkább imádok ebben a filmben, az a kvázi átadása a stafétabotnak a szereplők között – így Reed. – Izgalmas, mert kapsz egyfajta generációs vonulatot azzal, hogy Hank Pym egykoron Hangya volt, de az idő múlásával felfedezte, hogy a technológiájából fegyvert akarnak készíteni és rossz dolgokra használni, így úgy döntött, hogy a legjobb, amit tehet, hogy elrejti ezt a technológiát.”

A Hangya egyik forgatókönyvírójaként is tevékenykedő Paul Rudd (az Anchorman-filmek írójával, Adam McKay-jel közösen ügyködtek a könyvön) saját szerepéről a következőket mondta: „A filmünk elején Scott Lang épp a börtönből szabadul. Nem tud semmit a Hangyáról és semmi köze nincs Hank Pym-hez.

Ugyanakkor Pym kiválasztotta és nagyon is tudatában van annak,

hogy figyeli őt.” Rudd-nak forgatókönyvíróként nem esett nehezére az, hogy a szerep csínját-bínját elsajátítsa, hiszen így több belső információ is a birtokában van, jobban belelát a karakter motivációiba és tulajdonságaiba.

Két fontos szereplője van még a filmnek: az egyiküket Evangeline Lilly, a másikat Corey Stoll alakítja.

Előbbi Hope van Dyne (igen, ANNAK a lánya, akit más néven Darázsként ismernek a képregényrajongók), utóbbi hősünk fő ellenlábasa, a már említett Darren Cross.

Míg Stoll maga is előszeretettel falja a képregényeket és nem esett nehezére felmondani a leckét a karakteréről, addig Lilly-nek már utána kellett járnia a dolgoknak. Nem csak képregényt kellett olvasnia, de még a Marvel-filmeket is megnézte, tehát tisztességesen elvégezte a házi feladatát. „Felfedeztem, hogy a Marvel nagyon tehetséges a sztorit és a karaktereket illetően és tudják, miként tegyék oda a látványt.” Karakteréről pedig a következő mondan-

Hank Pym-nek a képregényekben magyar vonatkozása is van, hiszen a felesége Magyarországról származik.

dója van: „A film egyik fő témája, mely nekem nagyon tetszett, az az apa-lánya probléma, mely végigvonul az egész filmen. Egyszerűen nem tudok olyan embert mondani, aki teljesen fölötte van ezeknek a dolgoknak.” Szimpatikus megszólalás. És akkor most tegyük hozzá, hogy a rendező állítása szerint Evangeline Lilly „badass” is lesz mindemellett.

HANGYAPERSPEKTÍVA A film egyik legfontosabb aspektusa a főszereplő hangyamérete és az ő perspektívája. „Fotorealisztikusnak kell kinéznie. El kell hinnünk, hogy tényleg zsugorodik a főszereplő.

Hogy fogjuk mindezt elérni? Régen úgy nézett ki, hogy behoztál a képbe egy óriási ceruzát, vagy egy óriási baseball-labdát, de ilyet nem használunk ebben a filmben.” Kevin Feige szerint a technológia fejlődése lehetővé teszi azt a hitelességet és valószerűséget, amit megcéloztak, így számíthatunk arra, hogy ezek a képsorok ténylegesen szemkápráz-

tatóak lesznek és egyedi mozgóképes élményt fognak nyújtani. „Ha egy repülő légy érkezik, akkor az majdnem olyan lesz, mint a Black Hawk helikopter, amikor repül, ilyenkor tényleg úgy érzed majd magad, mintha ott lennél az akció kellős közepén.” – mondja a rendező.

VISSZA A KEZDETEKHEZ? A Hangya többek között azért is ígérkezik kellemes néznivalónak, mert új arcot mutat be a moziba járóknak, és mert kicsit talán visszatér a kezdetekhez, amikor még Vasember volt az egyetlen hős a placcon.

Itt persze már aktívan tevékenykedik a Bosszúállók csapata, de a hangvétel attól még valószínűsíthetően sokkal „intimebb” lesz és kevésbé fog szerepet játszani a városamortizálás. Talán nem hiába mondta azt maga James Gunn is, hogy ez lett a kedvenc Marvel-filmje a Vasember óta. Szó, ami szó: a Marvel nagyot még nem tévedett. Talán ezúttal se fog, de ha ne adj Isten mégis: „kisebb” film, kisebb bukás.

Stáblista Rendező: Peyton Reed Főszereplők: Paul Rudd, Michael Douglas, Evangeline Lilly Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2015. július 23.

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

TED 2

2012-ben egy cukker, ugyanakkor rettenetesen trágár plüssmackó meghódította a világot. A maci hihetetlen arroganciája, fű által táplált humora és szexuálisan túlfűtött viselkedése a Universal Pictures kis költségvetésű produkcióját minden idők legnézettebb korhatáros vígjátékává tette. A Ted folytatását ismét a Family Guy által híressé vált Seth MacFarlane írta és rendezte, valamint szólaltatta meg, de Mark Wahlberg is visszatér John Bennett-ként, hogy a két ménkőpajti meglehetősen ismeretlen területek meghódításába kezdhessen. Írta: Vampka

U

gyanis eljött az idő, hogy Ted elnyerje polgárjogait. Amióta utoljára láttuk John-t és Tedet, túl sok minden nem változott. Élik megszokott életüket Bostonban, de történetünk évekkel azután kezdődik, hogy utoljára találkoztunk velük.

John már fél éve elvált és teljesen maga alatt van. Ted összeházasodott Tami-Lynn-nel, álmai közönséges nőjével, de magánélete nem az

18 / FilmMagazin

a leányálom, ahogyan elképzelte.

Csakhogy repedések jelentkeznek a kapcsolatukban, ezért az ifjú pár úgy dönt, gyermeket vállal, hogy megmentsék házasságukat, de számos probléma üti fel a fejét. Álmaik szertefoszlanak, amikor a hatóságok közlik, hogy Ted nem természetes személy, hanem tárgy, s ezáltal nem jogosult örökbefogadásra. A tetejében a zöldségestől is kirúgják, ahol

dolgozott. A hatóságok ráadásul arról tájékoztatják, hogy a házasságkötést semmissé nyilvánították.

A mérges és szomorú Ted tehát barátjához fordul, és arra kéri, segítsen neki beperelni az államot, hogy megkaphassa az őt megillető jogokat. Felkérik a fiatal, orvosi marihuána függő ügyvédet, Samantha L. Jackson-t, hogy képviselje érdekeiket, de Ted elveszti a pert. Elmen-

A Hogyan rohanj a veszTEDbe címében hiába szerepelt a plüssmaci és hiába állt mögötte Seth MacFarlane, csalódásként emlékszünk rá…

nek hát New Yorkig, hogy meggyőzzék a legendás polgárjogi ügyvédet, Patrick Meighan-t, vegye őket pártfogásába. Ha nyernek, be tudják bizonyítani, hogy Ted nem csupán egy piás, marihuána meghajtású plüssmackó, hanem igenis létező személy, akit ugyanolyan jogok illet-

nek meg, mint az összes többi piás, marihuána meghajtású amcsit. Ez pedig nyilvánvalóan nem lesz egyszerű, viszont mindenképpen emlékezetes kalanddá válik majd a pajtik számára.

NE VICCELŐDJ MARK WAHLBERG-GEL! "Az ugratás jópofa dolog, csak akkor nem, ha Mark Wahlbergről van szó – meséli Amanda Seyfried. – Folyton megijesztettem az ajtó mögül előugorva meg ilyesmi, de aztán jólmegbántam. Egyik este megyek vissza a lakókocsimhoz, az ajtó nyitva, a kutyám meg sehol.

Azonnal pánikba estem, és elkezdtem hisztérikusan zokogni."

Jó kedélyű forgatás lehetett…

Miután a Ted elképesztő sikert aratott a mozikban, DVD-n és a kábeltévéken, természetesen szóba került a folytatás lehetősége. 2012 nyarán debütált az első rész, és a világ több mint fél milliárd dollárt költött a medvére. És hogy miért a nagy népszerűség? „Ted zsenialitása abban rejlik, hogy ki meri mondani, amire egy normális ember nem vetemedne, mert valószínűleg jól képen törölnék miatta – világít rá a lényegre Scott Stuber, a Bluegrass Films alapító vezérigazgatója, a film egyik producere. – Ő viszont megteheti, hiszen csak egy plüssmackó.”

MacFarlane számára azonban nem volt magától értetődő, hogy újabb fejezet készüljön, azonban azt elismeri, hogy nagyon megszerette a

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR karaktereket, és maga a műfaj is még számtalan kiaknázható ötletet tartogatott. „Vígjáték esetében általában könnyebb az ember dolga, mert a karakterek a lényeg, szemben a cselekményre épülő történetekkel. Bizonyos értelemben úgy lehet kezelni, mint egy tévésorozatot. A kidolgozott karaktereket bármilyen helyzetbe bele tudjuk rakni, és úgy tűnt, Ted és John egy teljesen különböző, új sztoriban is kiválóan tudna működni.” A forgatókönyvet is ugyanaz a gárda írta, aki az első részen dolgozott. „Bármilyen folytatás komoly kihívást jelent, mert valami eredetivel kell előrukkolni – mondja Stuber. – Seth, Alec Sulkin és Wellesley Wild jobb filmet akartak készíteni az előzőnél, ezért arra törekedtek, hogy ebbe az új vígjátékba beleszőjék azt az egzisztenciális problémát, hogy mi tesz valakit em-

20 / FilmMagazin

berré. El kell ismerni, olyan filmet hoztak létre, ami tényleg szól valamiről.” A forgatókönyvíró egyetért Stuber-rel abban, hogy a közönséget az első részben magával ragadta Ted és John kapcsolata, és a folytatást ebben az irányban kellett továbbfejleszteni. MacFarlane-nek ez sikerült is. Szerinte elképesztő dolog, ha egy plüssmackó életre kell, de az emberek egy idő után kezdik normális dolognak tekinteni. „Roppant gyorsan tudunk alkalmazkodni. Nem sokkal azután, hogy Ted életre kelt, az emberek ezt mondták: hát istenkém, ez történt, lépjünk tovább. Megtartottuk ezt az ötletet, és arra mozdultunk el, hogy terítékre kerül Ted jogi státusza.”

A filmben végigkísérjük Ted-et, amint teljes jogú emberré válik. Minden megvan benne, ami az emberséghez kell, csak a címke hiányzik:

Wahlberg így nyilatkozott MacFarlane humoráról: „Iszonyúan elcsodálkoztam, hogy fér ennyi beteg ötlet egyetlen ember fejébe.”

még mindig csak egy plüssmackó.

Mivel az állam jogilag nem tekinti embernek, nem fogadhat örökbe.

Ted tehát hadjáratba kezd, hogy elismertesse ember mivoltát. Miután elveszti az első pert, elindulnak, hogy meggyőzzenek egy legendás emberjogi ügyvédet. Az utazás elmesélése során MacFarlane és alkotótársai egyik kedvenc vígjátékuk előtt tisztelegnek – a jelenetet „nagy kavarodásnak” hívják. A Ted 2 humora főleg fizikai jellegű, és az alkotók szerették volna megidézni e stílus legnagyobb alakjait. „Ragaszkodtunk ehhez a kavarodásos jelenethez, ami csaknem képről képre újraforgatott idézet a Repülők, vonatok, autók című vígjátékból, ahol Ted ugyanazt csinálja, amit John Candy ebben a klasszikusban – magyarázza Sulkin. – Jó párhuzamnak gondoltuk, mert abban a filmben Candy a plüssmackó. Szeretetreméltó, hihetetlenül bomlasztó és vicces. Ugyanilyennek látjuk Ted-et: jót akar, de közben szeretné jól érezni magát.”

Amikor MacFarlane és a producerek megemlítették Wahlberg-nek a Ted 2 ötletét, nem kellett sokáig győzködniük. „Az első film minden idők legsikeresebb korhatáros vígjá-

téka volt, nem ok nélkül – mondja a színész. – Elképesztő a humora, de a szív sem hiányzik belőle. Ez az első eset, hogy folytatásban vállaltam szerepet, mert tudtam, hogy Seth szintet fog lépni. Ted most mindent megtesz azért, hogy megtartsa Tami-Lynn-t. Felelősségteljes felnőtt és apa szeretne lenni, és ez rengeteg érdekes kihívás elé állítja. Amikor John és Ted beperelik az államot, hogy Ted-et embernek ismerjék el, látszik, hogy komoly ügyért küzdenek, és bár John és Ted komolyodtak egy kicsit, még mindig szeretnek együtt lógni és most is folyton bajba kerülnek. Az első film sikerének köszönhetően ráadásul még meredekebb poénokat engedhettünk meg magunknak, de azért egyensúlyban van a szív és humor.”

Jessica Barth alakítja Ted feleségét, Tami-Lynn-t. Amikor Ted-et az állam nem ismeri el természetes személynek, ő kiáll mellette. „Ted és Tami-Lynn teljes mellszélességgel támogatják egymást – mondja a színésznő. – Ez a kapcsolatuk lényege. Persze vannak problémák, de ettől még nagyon szeretik egymást. Tami-Lynn-nek aranyból van a szíve. Mondjuk eléggé proli a csaj, de pont ez a jó benne.” Szintén visz-

FilmMagazin / 21

HÁTTÉR szatér az előző filmből Giovanni Ribisi. Az általa alakított Donny továbbra sem tudja kiverni a fejéből, hogy ő és Ted soha nem lesznek a legjobb barátok. „Donny Ted megszállottja, és akkor még finoman fejeztem ki magamat – mutatja be karakterét a színész. – Most is előbukkan Boston árnyaiból, és Ted barátságát hajszolja. Gondnok annál a cégnél, ahol harminc évvel ezelőtt Ted-et gyártották. Szóval megint Ted-et üldözi, ami a történet fő vonalának szempontjából azért érdekes, mert ha Ted természetes személy, akkor emberrablást követ el, de ha nem, akkor csak ellop egy 59 dolláros plüssmackót.” Amanda Seyfried azonban új Ted-világában, ő játssza Samantha L. Jackson-t, a fiatal ügyvédnőt, aki ingyen elvállalja Ted képviseletét. Sam nemrég végzett az egyetemen, és meg akarja

vetni a lábát az ügyvédi irodában. A nagybátyja vette föl ügyvédbojtárnak, és keményen dolgozik, bár szeret néha beszívni, mondjuk naponta, és nem veszi magát túl komolyan. „Seth-tel forgattam a Hogyan rohanj a veszTEDbe című filmjét, és ő ragaszkodik a színészeihez – mondja Seyfried. – Ha valakit megkedvel, máskor is ad neki szerepet. Ezzel kapcsolatban cukkoltam is vagy fél évig a film befejezése után, aztán amikor egyszer felhívott, azt kérdezte: mit csinálsz júniusban? És megkaptam a Ted 2 női főszerepét.”

Amikor Ted-ék először találkoznak a lánnyal, nem biztosak benne, hogy ilyen ügyvéd kell nekik, ám amikor kiderül, hogy Samantha füvezik, minden kételyük elszáll. „Előkap egy vízipipát és jól letüdőzi a füstöt, így a fiúk már biztosak benne, hogy kiváló ügyvéddel van dolguk – magya-

>> “RAGASZKODTUNK EHHEZ A KAVARODÁSOS JELENETHEZ, AMI CSAKNEM KÉPRŐL KÉPRE ÚJRAFORGATOTT IDÉZET A REPÜLŐK, VONATOK, AUTÓK CÍMŰ VÍGJÁTÉKBÓL, AHOL TED UGYANAZT CSINÁLJA, AMIT JOHN CANDY EBBEN A KLASSZIKUSBAN.” <<

>> NEMES JELES LÁSZLÓ FILMJE – NO PUN INTENDED – NEMES VÁLLALKOZÁS, AMINEK VÉGEREDMÉNYE EGY OLYAN DARAB, AMELY MEGMOZGATJA, MEGRÁZZA, FELRÁZZA A NÉZŐJÉT. MÁSKÉNT NYÚL A DOLGOKHOZ, EZ PEDIG ÖNMAGÁBAN BŐ DOLGOKHOZ, EZ PEDIG ÖNMAGÁBAN BŐ DOLGOKHOZ, EZ PEDIG ÖNMAGÁBAN BŐ <<

22 / FilmMagazin

Az alkotók jó pár részt megnéztek az Esküdt ellenségek című sorozatból, hogy a tárgyalótermi jelenetek minél hitelesebbek legyenek.

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK „Ne legyünk szigorúak a történetet illetően, ritka az olyan vígjáték, ahol nem a szerelem és az abból fakadó nehézségek állnak a középpontban. Szerintem ezzel nincs is semmi baj, a lényeg, hogy a körítés jó legyen. Ted figurája zseniális, stílusa meglehetősen eltér a klasszikus plüssmackó sztereotípiától. Szókimondó, piszkos szájú, megbotránkoztató, mégis imádnivaló. A Family Guy alkotóitól másra nem is számíthatunk.” (A teljes cikk elolvasható a FilmMagazin 2012. szeptemberi számában.) rázza Seyfried. – Vicces dinamika működik hármójuk között.” Sulkin így világítja meg, John miért kapott új kapcsolat-alapanyagot a folytatásban: „Tudtuk, hogy Mila Kunis nem tud szerepelni a Ted 2-ben, de kellett a szerelmi szál John érzelmi fejlődéséhez. John a film elején nagyon szomorú, ezt a nézők kellőképpen át tudják érezni. Aztán ahogy a jogi bonyodalom kezd kibontakozni, láthatjuk, hogy Samantha lehet számára az új nagy szerelem. Vagány csaj. Lori folyton nyüstölte John-t a füvezés, meg a többi zűrös dolga miatt. Samantha sokkal klasszabb ilyen szempontból, jobban passzol John-hoz.” Új a Ted-univerzumban Morgan Freeman is, aki a mackó ügyvédjét, Patrick Meighan-t alakítja. „Olyan színészre volt szükségünk, akit ha a közönség meglát, azonnal tudja, hogy ő a nagy varázsló a sárgaköves út végén” – indokolja az alkotók választását MacFarlane. És ki lehetett volna alkalmasabb erre, mint a már számtalan hasonló szerepben megjelenő, még Isten hangját is kölcsönző, Oscar-díjas Morgan Freeman?

A Ted folytatásának történetét egyébként nem volt egyszerű megfogalmazni, és valójában a véletlen sietett az alkotók segítségére egy 19. századi per képében. „Seth olvasott egy könyvet – meséli Wild. – a Dred Scott ügyről (afrikai származású rabszolga volt, aki sikertelen kivásárlási kísérletek után pert indított a szabadságáért), ez adta az ötletet: mivel Ted életre kelt plüssjáték, mi van, ha kiderül, hogy emiatt nem minősül teljes jogú állampolgárnak? Mi van, ha csupán tárgynak tekintik? Seth beleásta magát témába, hogy kiderüljön, tényleg elég érdekes-e, és arra jutott, hogy érdemes felhasználni az ötletet.” A forgatókönyvírók számára egyébként nagy könnyebbséget jelentett, hogy a főhős animált lény, így az utolsó pillanatig változtatni lehetett a szövegén. „Mivel Ted nem élő szereplő, bármit a szájába lehet adni, csak a ritmusra kellett ügyelni – magyarázza Wild. – Seth folyamatosan kérte, hogy minél frissebb dolgokat írjunk.” És bár a folytatás bevételeit tekintve eddig elmarad az utolérhetetlen első résztől, a kritikák szerint Ted még mindig szórakoztató, eredeti és éppen annyira trágár meg durva, hogy könnyű legyen egy időben nevetni rajta, izgulni érte és szeretni őt.

Stáblista Rendező: Seth MacFarlane Főszereplők: Seth MacFarlane, Mark Wahlberg, Amanda Seyfried Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. július 16.

FilmMagazin / 23

HÁTTÉR AZ ELŐREHOZOTT BEMUTATÓ Annyit hallunk arról, hogy ezt vagy azt a filmet elhalasztották. Jó hír, hogy ezúttal a stúdió nem így tett, hanem inkább előbbre hozta Tom Cruise ötödik lehetetlen küldetését. Csak aztán ez a döntés nehogy a minőség rovására menjen, mert nem kis idővel rövidítették le a rajongók várakozási idejét. A film ugyanis nem egykét héttel, vagy akár egy hónappal jelenik meg hamarabb, hanem csaknem öt hónappal korábban. Hiába na, Tom Cruise-nak semmi sem lehetetlen, kivéve ha a Csillagok háborújával egy időben akarják bemutatni a legújabb filmjét… Az egészen pedig valószínűleg J. J. Abrams röhögött a legnagyobbat, aki Az ébredő erőnek a rendezője, a Titkos nemzetnek meg a producere. Így kell ezt csinálni, gyerekek…

MISSION: IMPOSSIBLE

TITKOS NEMZET Ez az év úgy tűnik a folytatásoké. 2015-ben az eddigiekben megélvezhettük a főszerepben váratlanul életre kelő, bazi nagy, ősi dinoszauruszokat felvonultató filmeket, azaz a Jurassic Park és a Terminátor folytatásait. Most következik a Mission: Impossible 5, később a Fantasztikus négyes három, a láthatáron pedig már rég ott fú a Moby Dick: a Csillagok háborúja valahány, attól függ, hogyan számozzuk… Írta: Kovácsné

24 / FilmMagazin

M

int azt az interneten több nagy gondolkodó megfogalmazta: mindezen folytatások közül talán a Mission: Impossible az egyetlen, ahol az alkotóknak nem kell bocsánatot kérniük valamelyik (vagy az összes) korábbi részért, mert az eddigiekben a franchise minden darabja alapvetően élvezhető volt, ráadásul a sorozat a filmtörténetben páratlan módon az eddigiekben összesen több mint 2 milliárd dollárt hozott a kasszáknál.

Itt viszont engedtessék meg nekem egy aprócska, de fontos kitérő: attól tartok, már megint nem én vagyok a megfelelő ember a kényes feladatra. Szégyentől pirulva vallom be, hogy nem különösebben szeretem az immár 52 éves (de kétségtelenül igen fitt) Tom Cruise-t, legalábbis azokban a szerepekben nem, ahol a mellét düllesztő snájdig kerti törpéről el kéne hinnem, hogy minden nő beléomol a lépte poraiba…

(Vagy ez így túl erős kezdés volt a Mission: Impoosible-nek? Elnézést… Azt viszont elismerem, hogy Tom Cruise tud játszani. Amikor éppen akar.) Engem már a James Bond-filmek sem hoztak soha különösebben lázba, a brit titkos ügynök mutáns ivadékának tekinthető Ethan Hunt-tal is úgy vagyok, mint a zsiráf-

fal: megnézi az ember, mert olyan érdekes meg minden, de otthonra nem kéne. Ez alól csak az első rész képez kivételt, ahol az akkoriban még hiperszexuális Jean Reno dacolt a fizika alapvető törvényeivel, gonoszul repkedve helikopterével az alagútban... Az alábbiakban igyekszem teljesen tárgyilagos maradni, de a fentieket mindenképp kérem figyelembe venni a cikk olvasása közben.

A Titkos nemzet történetéről nyilván keveset lehet tudni. Azok kedvéért, akik még nem futottak bele a sztoriba más fórumokon: az IMF-t (nem, nem a Nemzetközi Valutaalapot, pedig először azt hittem, és pont kezdtem dörzsölni a kezemet, hogy mekkora vagányság lesz, mikor a vérmes görög Iakov Bond és társai könyörtelenül leszirtakizzák a nyakkendősöket…) szóval az Impossible Mission Force-t megtámadja a rejtélyes Szindikátus, egy bérgyilkosokból és egyéb gonosztevőkből álló titokzatos szervezet, mely már az M:I filmek alapjául szolgáló ősi tévésorozatban is szerepelt. A Fantom Protokollban összeálló népmesei hármas, Nyakigláb, Csupaháj és Málészáj, azaz Ethan Hunt (Tom Cruise), William Brandt (Jeremy Renner), valamint Benji Dunn (Si-

mon Pegg), illetve a számítógépszakértő Luther Stickell (Ving Rhames) és a csapathoz újonnan csatlakozó csókos, valamint német ajkú Ilsa Faust (Rebecca Ferguson) feladata bebizonyítani, hogy a Szindikátus egyáltalán létezik, majd nemlétezővé tenni a társulatot, és annak vezetőjét, Solomon Lane-t (Sean Harris). (Ilsa Faust karaktere egyébként csak az eredeti forgatókönyv szerint volt német. A karakterrel sokat bajlódtak, mire sikerült teljesen kidolgozni, és a végén csak a germán hangzású név maradt meg). A CIA főnökét Alec Baldwin játssza, aki tényleg teljesen úgy néz ki, mint az a standard elképzelés, ami az emberekben az ilyen jellegű, inkább félig, mint meddig becsületes szervezetek vezetőjéről él. A legújabb epizód a hírek szerint részint a hetvenes évek klasszikus kémtörténeteihez nyúl vissza (mint pl. az alkotók által követendő példának tekintett A keselyű három napja,) részint pedig a legelső Mission: Impossible mozifilmhez.

A filmet Christopher McQuarrie írta és rendezte, aki immár negyedik alkalommal dolgozik együtt Tom Cruise-zal, bár eddig csak egyszer dirigálta a színészt, mégpedig a vizuális tapasztalásaim egyik mély-

FilmMagazin / 25

HÁTTÉR

pontját jelentő Jack Reacher-ben.

Míg a Valkűrben producerként, a végétől eltekintve kimondottan élvezetes A holnap határában pedig forgatókönyvíróként tevékenykedett.

McQuarrie mindent összevetve érdekes fazon, íróként-rendezőként számos eléggé iszonyatos dolgot művelt (mint pl. a Jack Reacher mellett a gyakorlatilag nézhetetlen A turista, vagy a minimum furcsa Óriásölő), miközben a Közönséges bűnözők forgatókönyvéért annak idején Oscar-díjat kapott. Lényeg az, hogy Quarrie és Cruise jól ismeri egymást, amiből akár valami nagyon jó is kisülhet. A sztori felvázolásában Drew Pearce volt a rendező segítségére, ő volt a Vasember 3 forgatókönyvírója (tudom, hogy ez sokakat fog felháborodással eltölte-

26 / FilmMagazin

ni, de én nem csókolok neki kezet ezért a teljesítményért), és még 2011-ben megbízták a harmadik Robert Downy Jr.-féle Sherlock Holmes megírásával, amennyire tudni lehet, ezt azóta is írja. Tanácsadóként a most bemutatott Terminator: Genisys írója, Patrick Lussier működött közre. (Ha gonosz akarok lenni, akkor azt mondom, hogy valószínűleg azt a newtoni fizikát megcsúfoló tehetségét használják ki, amivel tetszőleges dologból kapásból hármat tud csinálni, mint ahogy a Genisys sem pusztán a Terminátor ötödik folytatása, hanem természetesen az új trilógia első része is, hogy szakadna rá az ég arra is, aki a trilógiákat… no de hagyjuk. Az mindenesetre biztos, hogy a Titkos nemzetet még be se mutatták, de már készül

is a folytatás.) A hype fokozása érdekében (meg nyilván biztonsági okokból) a forgatókönyvet legalább annyira igyekeztek titkolni, mint az mondjuk a Csillagok háborújában szokás, amiben az a vicces, hogy ilyenkor a bűnöző hajlamú rajongók néha hamarabb értesülnek a fordulatokról, mint szegény színészek.

Jeremy Renner (akit maga Tom Cruise nyert meg a filmnek, mert telefonon keresztül órákon át győzködte annak idején, mikor a harmadik folytatáshoz kerestek szereplőket) pl. épp a Playboynak panaszkodott, hogy ilyen körülmények között egy rémálom az ún. alkotói munka.

A forgatást Bécsben kezdték, a híres Operaházban (a rendező állítólag saját párizsi nyaralásán, a Párizsi Operában döntött úgy, hogy

Az első bemutatóban látható repülőgépes jelenetet a Naughty Dog nevezetű fejlesztőcsapat Uncharted 3 című videójátéka ihlette.

MÁR DOLGOZNAK A MISSION: IMPOSSIBLE 6-ON A franchise-ok korát éljük ez semmi kétség, és még idejében el kell gondolkozni a folytatásokon. A Mission: Impossible széria már 1996 óta boldogítja (hol jobban, hol kevésbé) a nagyérdeműt, és nagy valószínűséggel ez így lesz addig amíg Tom Cruise ki nem öregszik, vagy bele nem hal Ethan Hunt akciózásaiba. Az ötödik részt, a Mission: Impossible – Titkos Nemzetet még be sem mutatták, de már megkezdődtek a hatodik rész előkészületei, amiben annyi mindenképpen bizonyos, hogy a produceri teendőket Cruise mellett David Ellison, Dana Goldberg és a harmadik rész rendezője, J.J. Abrams látja majd el. Az is erősen valószínűsíthető, hogy a hatodik rész is a csapatdinamikára helyezi majd a hangsúlyt. Míg az első három rész – de különösen a második és a harmadik – Ethan Hunt-ot rakta középpontba (amiért ment is a klasszikus sorozat rajongóinak a részéről az anyázás), addig a Fantom Protokollal új irány vette kezdetét és a Jeremy Renner, Simon Pegg és Paula Patton alkotta csapat (közel) ugyanakkora hangsúlyt kapott, mint Cruise karaktere. Ez szemmel láthatóan így lesz a Titkos Nemzetben is, Patton helyett Rebecca Ferguson-nal, valamint a régi bútordarab Ving Rhames-szel kiegészülve, és ezt kívánják követni a hatodik részben is.

egy ilyen csini, békebeli, stukkósangyalkás-aranyozott helyszín mindenképp kell neki a filmben). A derék bécsiek legnagyobb örömére Tom Cruise és Rebecca Ferguson napokig ugrált közéjük a tetőről estélyi ruhában, mire a vonatkozó jelenetet sikerült tökéletesen felvenni, de a metróban is rendszeresen előfordultak. Ausztria után Marokkó következett (itt a legnagyobb helyi autópályát zárták le két hétre, illetve Casablanca szűk óvárosában száguldoztak fel-le), majd a stáb Londonba költözött. 2015 elején egy időre leállt a forgatás, a rossz nyelvek szerint azért, hogy végrevalahára kitalálják, mi lesz a film vége, a jó nyelvek szerint meg azért, hogy az addig is isteni befejezést lecseréljék egy szupertökéletesre.

Idén februárban a filmet digitálisan átalakították, hogy az IMAX mozikban is be tudják mutatni (erre mondta azt a férjem, hogy: „Nem IMAXban forgatták, csak összemaszatolták? Hát az egy…” – és itt meg is mondta, hogy micsoda).

Tom Cruise a forgatás során szokás szerint kitett magáért és a legveszélyesebb kaszkadőr-mutatványokat is saját maga hajtotta végre. Ő vezette a kocsikat az üldözéses jelenetekben (most is a már szokásosnak számító BMW-ket, köztük természetesen a legújabb modellt is) és az is ő volt, akit majdnem elütött a híres londoni piros emeletes buszok egyike (pedig ez nem is volt benne a forgatókönyvben). És

FilmMagazin / 27

HÁTTÉR

TÉNYLEG végigcsinálta azt a valószínűtlen jelenetet, ahol Ethan Hunt hozzákötözi magát egy felszálló Airbus-hoz, majd több ezer méteres magasságban mindenféle kunsztokat hajt végre odakint. A felvételben maguk az Airbus tervezői is közreműködtek szakértőként, a legnagyobb biztonsági kockázatot pedig nem az képviselte, hogy Tom Cruise esetleg leesik, hanem az, hogy a hatalmas sebesség mellett nekicsapódó bármilyen tárgy, pl. egy háromdekás veréb is halálra sebezhette volna, ezért napokat töltöttek a felvétel előtt a felszállópálya melletti gyepsáv aprólékos kiporszívózásával. A hajtóművekből a színész arcába tóduló gázok miatt Cruise egy

28 / FilmMagazin

különleges, a szem teljes látható részét befedő kontaktlencsét kapott.

A jelenetet egyébként nyolcszor vették fel, hogy egyszer sikerüljön, úgyhogy tényleg kalapot le a Művész Úr kitartása előtt. Egy hat(!) perces, egyetlen snittben felvett víz alatti jelenet kedvéért búvárórákat is vett, és a húsz percet felölelő motoros-autós jelenetben minden pillanatban veszélyben forgott az élete (lelkendezik a hivatalos sajtóanyag, de az előzetest meg a képeket elné-

Tom Cruise mellett Ving Rhames az egyetlen olyan színész, aki az öszszes eddigi M:I filmben szerepet kapott valamilyen formában.

A SZINKRON KÉRDÉSE Mint ismeretes, Tom Cruise állandó magyar hangja, Rékasi Károly nemrégiben súlyos motorbalesetet szenvedett (pár napig az intenzív osztályon is kezelték) és bár a színész állapota azóta nagyon sokat javult, még nem áll készen a munkára. A fejeseknek ezért új embert kellett találniuk a Rékasi helyett, végül Széles Tamást választottak a feladatra.

>> 2015

ELEJÉN EGY IDŐRE LEÁLLT A FORGATÁS, A ROSSZ NYELVEK SZERINT AZÉRT, HOGY VÉGRE KITALÁLJÁK, MI LESZ A FILM VÉGE, A JÓ NYELVEK SZERINT MEG AZÉRT, HOGY AZ ADDIG IS ISTENI BEFEJEZÉST LECSERÉLJÉK EGY SZUPERTÖKÉLETESRE. <<

zegetve tényleg nem egy békés rollerozásról van szó a Városliget kevésbé lejtős részein). Emberünk amúgy tényleg a biztosítók réme.

Mikor pl. a sorozat legtöbbet kaszáló részének, a Fantom Protokollnak a forgatásán az épp aktuális társaság bejelentette, hogy nem hajlandó együttműködni a filmesekkel, ha Tom Cruise tényleg saját maga akar felcsimpaszkodni a Burj Khalifa tetejére, a színész addig csökönyösködött, hogy a stáb végül nem neki mondott fel, hanem a biztosítónak. A kaszkadőrjelenetek koordinátora egyébként Wade Eastwood volt, aki Tom Cruise régi jó barátja, és esetenként dublőre is (át is ruccantak kettesben egy kicsit helikopterezni

Monacóba a forgatás során, a lesifotósok és rajongók legnagyobb örömére). A teljesség kedvéért az is megjegyzendő, hogy Rebecca Ferguson is maga csinálta a veszélyes jelenetek túlnyomó többségét.

A Tom Cruise mellett az eddig kissé eltörpülő karakterek ezúttal komolyabb szerephez jutnak. Jeremy Renner-nek erről a bizonyos komolyabb szerepéről mindenki vadul hallgat, Simon Pegg meg a jelek szerint kb. pont ugyanazt fogja csinálni, mint a Fantom Protokollban, csak többet, azaz aggódik, viccesen aggódik, ordítva aggódik, stb.

A csakugyan szemkápráztató előzeteshez képest idehaza a film érkezését bizonyos érdektelenség övezi, mert akármilyen szépen megcsinált, szórakoztató és profi sorozat a Mission: Impossible, alapvetően a világon semmi igazán újat nem tud mutatni azon kívül, hogy a maga kategóriájában jó. Remek a kaszkadőrmunka – akárcsak egy csomó más filmben is (bár mezei piros pont jár az alkotóknak azért, hogy nem erőltetik a teljesen hiteltelen antigravitációs CGI jeleneteket, melyek már

oly sok, amúgy jól induló alkotást tiportak a porba). Nagyítóval sem találunk makulát a látványban – de tudok még mondani vagy három tucat hasonlóan igényesen fényképezett filmet. Nagy vonalakban épeszűnek tekinthető a történet – de ez, isten bocsássa meg, nem csoda, hanem a minimum (bár amilyen filmeket én láttam mostanában, becsülje csak meg az ember, ha egy történet egyes részeinek legalábbis marginálisan közük van egymáshoz). Jók a karakterek, de nagyjából ugyanazok. Kíváncsi vagyok, mekkorát fog kaszálni a film Amerikában, illetve nálunk, odaát azért elég nagy rajongótábor várja remegő térdekkel, míg nálunk talán csak egy film lesz a sok közül.

Stáblista Rendező: Christopher McQuarrie Főszereplők: Tom Cruise, Jeremy Renner, Rebecca Ferguson Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. augusztus 6.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

A HÓNAP FILMJE „Az, hogy nem lett unalmas a film, nem csak annak köszönhető, hogy változatos akciójelenetekkel támadták ták le az érzékszerveinket, hanem más módon is képes a rendező hatni a zsigereinkre. A társadalmi rétegződés bemutatása rég volt ennyire gyomorforgató és igazi. A relatíve kicsi helyszínből fakadóan a vonaton miniatürizált emberiséget láthatunk.” >> 52.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „Az előzetes képek, videók alapján jómagam is féltem a legújabb felvonástól, olvasgatva az előzetes kritikákat, mégsem hagyatkoztam senki véleményére, hanem a sajátomra, és nem bántam meg, sőt: megszerettem. Néhány dologban kissé kacsalábon áll a Genisys, de minőségben abszolút beilleszthető a legendás első két rész után.” >> 32.

KESERŰ CSALÓDÁS „Hazel és Gus története John Green-nek és Josh Boone csapatának köszönhetően igazán frissítően hatott az egész műfajra, nálam pedig kétségtelenül az egyik legjobbjává is lépett elő.

Emiatt is hatalmas lelkesedéssel vártam Green korábbi könyvének, a Papírvárosoknak a vetítését. A végeredmény azonban nagyon felemás érzéseket váltott ki belőlem…” >> 42.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 31

KRITIKA

Az előzetes képek és videók alapján nagyon féltettük a legújabb Terminator-filmet, ám a bennfenteseknek tartott vetítés után James Cameron elismerően szólt az alkotásról, ez pedig kissé megnyugtatta rajongó lelkünket. Kritikánkból kiderül, mennyire szolgált rá a film az első két részt kult státuszba emelő rendező bókjaira… Írta: Guts1983

2

029-ben az ellenállás emblematikus vezetője, John Connor (Jason Clarke) irányítja az embereket a gépek elleni harcban.

A sikeres los angelesi offenzíva után (és a háború megnyerésének peremén) a föld mélyén ráakadnak a Skynet által uralt és tökélyre fejlesztett időutazó gépezetre – amelynek segítségével a múlt síkján tervez támadást az emberiség legfélelmetesebb antagonistája, amellyel örökre megváltoztathatja a háború kimenetelét és az emberiség sorsát –, de elkésnek: a mesterséges intelligencia már visszaküldte az időben a Sarah Connor megölésére programozott T-800-as (101-es modell) kiborgját. John, anyja korábban elmondott oltalmaira, saját félelmeire és megérzéseire hagyatkozva elkül-

32 / FilmMagazin

di a múltba (1984-be) az egyik legjobb emberét, megbízható hadnagyát, az önként jelentkező Kyle-t (Jai Stephen Courtney), hogy megmentse édesanyja életét és biztosítsa saját létezését. Mielőtt sikerülne az időben való ugrás, John-t elfogják, így Kyle egy alternatív múltba érkezik, ahol Sarah Connor (Emilia Clarke) már tud a Skynet-ről, az Ítélet Napjáról, az ő szerepéről, aki nemcsak óvni fogja, hanem a megszületendő gyermek apja is lesz.

Korábban egy halálosztó gépezetet, egy Terminátort küldött a Skynet, hogy megölje Sarah Connor-t, és ezzel megakadályozza fia, John Connor későbbi megszületését és kulcsfontosságú szerepét a harcban. Feltehetőleg az ellenállás is visszaküldött egy kiborgot Sarah

védelmére, de együttes érkezésük miatt egy törés alakult ki az időben.

Az újból elküldött és átprogramozott T-800-as modell (Arnold Schwarzenegger) kilenc éves korában akadt rá Sarah-ra; felnevelte és felkészítette a harcra, valamint a sorsával való szembenézésére. Sarah viszont hevesen tiltakozott kezdetben a prófécia ellen, majd beletörődött, valamint apamodellként tekintett és tekint is az oltalmazó robotra. A múltban rekedt halálosztó védelmező próbál integrálódni az emberi társadalomba, miközben valódi énjét is igyekszik elrejteni. Mivel az idővonal is megváltozott, így az is kérdésessé vált, hogy vajon Sarah és Reese megfelelnek-e a szülői szerepnek, azaz a Sknyet elleni harc közepette ebben a jövőben megszü-

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el a májusi számunkban közölt 6 oldalas háttércikket is!

lethet-e egyáltalán John Connor.

Miután Sarah, Kyle és a Terminátor megismerik egymást, megtanulnak bízni a másikban, így a szövetség egy új triója alakul ki, hogy együttes erővel nézzenek szembe a vészjósló jövő ellen. Annak ellenére, hogy a Terminátor végzett Kyle-lal az eredeti idővonalon történt megérkezésekor, az alternatív idősíkban a Skynet további Terminátorokat küld ellenük, amelyek közül kettő jelent óriási fenyegetést: a T-1000-es (Lee Byung-hun) valamint a legújabb fejlesztésű, T-3000-es modell, a nanotechonológiával előállított emberkiborg hibrid, amely nem más, mint a rebellis parancsnok. A láthatóan sérült John Connor-t ugyanis a Skynet felhasználta, így meg kell találniuk annak a módját, hogy megakadályozhassák a totális kataklizma bekövetkeztét, valamint a 2017ben az emberiség felét uraló rendszerszoftvert, a Genisys-t is…

Mint látható, a Genisys pontosan a „sokat akar a szarka…” bölcseletbe esett bele, amikor is irdatlan, mármár követhetetlen módon bonyolította túl a szkript csavarását. Vannak produkciók, ahol a bonyolult váz értékadó, mondhatni releváns, és

EGY KIS CYBERPUNK GYORSTALPALÓ A cyberpunk (Magyarországon kiberpunk néven is ismert) a kortárs tömegkultúra egyik népszerű stílusa, egy sok alkotásban előforduló világkép; lényegében a közeli jövőben játszódó sci-fik altípusa. Kezdete a nyolcvanas évek első felétől, a személyi számítógépek tömeges elterjedésétől számítható. A cyberpunkot az ellenőrizhetetlenül gyors technikai (elsősorban informatikai) fejlődés, a hagyományos értékek háttérbe szorulása és a változó világ hívta életre; a századforduló modernizmusának, a nagyvárosok terjedésének egyenes következménye. A cyberpunk művekben az emberek általában óriási, túlzsúfolt metropoliszokban élnek, érzelmi életük ennek megfelelően sivár. A nemzeti érzés helyett a cégekhez tartozás kerül előtérbe: a multik dolgozói – japán mintát követve – a cég épületein belül laknak és dolgoznak, a nagyvállalatoknak saját himnusza van, a politikát a cégek egymás közötti harca jellemzi. A technika az élet minden területére betör: tipikus szereplők a számítógépes bűnöző és az informatikus szakember; az ember-gép kommunikáció már nem billentyűzettel és képernyővel, hanem a virtuális valóság segítségével, a központi idegrendszerre csatlakoztatott berendezésekkel történik; az élő szövetek / szervek lecserélhetők gépi megfelelőikre (például műkar, infraszem, implantátumok). Az elnevezést először Bruce Bethke amerikai író használta, amikor ezt a címet adta az egyik novellájának a ’80-as évek elején. A szóösszetétel első tagja, a cyber utal a világ egyre jelentősebb és gyökeresebb átalakulására, az emberiesség helyett a gépiesség felülkerekedésére (mind technológiai, mind szociális, sőt egyéni, pszichés szinten). Az emberek egyre kevesebbszer kapnak lehetőséget szabad döntésre, egyre inkább "a világ gépezetének" részévé válnak. A punk szó részben a kiüresedett hagyományos értékek elleni lázadást, mint eszmét jelöli, másrészt pedig az így gondolkodó emberek (jellemzően a perifériára szorultak, az utcán élők és kocsmatöltelékek) gyűjtőneve. Angliában az underground és az alternatív művészetek keverékét art-punknak is szokták hívni; a Hollóhoz hasonló filmek kapcsán pedig gótikus punkról beszélnek.

FilmMagazin / 33

C

KRITIKA

>> EGYSZAVAS,

IGAZ EGY IDŐ UTÁN UNALOMBA FULLADÓ, REPETITÍV POÉNJAI MÉG MINDIG KÉPESEK MOSOLYRA FAKASZTANI A TELJES MOZITERMET, REZDÜLETLEN GÉPARCA A MAI NAPIG IS VÉRFAGYASZTÓ ÉS HITELES, CSAK ÚGY, MINT A SZEREPE ELJÁTSZÁSÁHOZ SZÜKSÉGES GESZTUSOK ÉS MIMIKÁK IS. << nem csak zsáneri léptékkel nézve.

Viszont egy viszonylag egyszerű felépítésű Terminátor mozi sosem arról volt híres, hogy az időben utazgatva olyan míves és cirádás szóösszetételek várják a kikapcsolódásra vágyó nézőt, mint a „nexus”, az „időhurok”, és még lehetne sorolni.

Ez nem a Vissza a jövőbe egy újabb része, rebootja, vagy a Mátrix és a 2001: Űrodusszeia intellektuális és filozofikus kérdéseket felvető, az emberi lét okait feszegető utópisztikus sci-fi operája. Laeta Kalogridis és Patrick Lussier forgatókönyvíró kettőse érzésem szerint igyekezett valami egészen újjal operálni a megfáradt franchise okán, de jelen esetben ez a koncepció egész egyszerűen nyomasztóan sok lett. A kisebb hiányosságok pedig ilyen estben még nyilvánvalóbban, erőteljesebben kerülnek előtérbe, és egy jó cikkíró ismerve, hogy ezek felett sem tud és akar elsiklani. A fiatal és „öreg” Arnold összecsapásánál észrevehető, hogy az emberi társada-

34 / FilmMagazin

lomba mondhatni részben beilleszkedett, 1979-ben Sarah Connor megmentésére küldött, átprogramozott halálosztó gépezet egyetlen, testét borító emberi szövete sem sérül meg, miközben ez visszafelé már nem igaz. Vagy az is kissé hiteltelen, hogy míg a fiatal beszivárgó egység gigászi sebességgel szökken, üt és rúg, erőteljesebben harcol, addig az idősödő emberi szövetű kiborg alig tudja vele tartani a tempót, ami azért mosolyra fakasztó, mivel külsőleg még reális a megmagyarázott öregedése az emberi bőrrétegnek, de a belső gépváz nem hiszem, hogy elavult volna, hiszen egyazon modell mindkettő. De említhetném még az olyan szarvashibákat is, mint a T-1000-es ellen indított együttes offenzíva lezáró pontja, ahol a folyékony matériájú ellennel szemben a „Papa” – a T-800-as a savat tartalmazó hordókból csordogáló halálba tartja – csak a bőrrétegét veszíti el, miközben az Ítélet napja emblematikus antagonistája

elpusztul, jobban fogalmazva szétmaródik. És akkor már az olyan figyelmetlenségre ki sem merek térni, hogy a los angelesi Cyberdyne központ az alternatív jövőben, 2017-ben hirtelen egy másik városba, pontosabban San Franciscóba helyeződik át. Érthetetlen bakik a számomra, és lehet, hogy sokan átsiklanak rajta, de egy kritikusnak ezek felett sem szabad szemet hunyni, hiszen nem csak, mint nézők vagyunk ilyenkor jelen, hanem mint elemzők is, és akármennyire is fáj, ezek bosszantó hibák. Még egy nagyon zavaró elem került a gépezetbe, ez pedig az erőltetett poénok és viccözön, ami más filmek estében lehet, hogy illik és idomul, de egy Terminátor alkotás atmoszférája mindig is komoly és komor, viszont ha túlzóan sokká válik a mai trendi világban használt poén-kavalkád, pontosan maga ellen dolgozik, nem pedig érte. Érthetőek természetesen az önirónikus reflektálások, de ismétlődőek és túlzásba esőek. Összességében a

A Terminátor: Megváltással a tervek szerint egy trilógia vette volna kezdetét, de a bemutató után nem sokkal jogi problémák léptek fel.

történet ilyen mértékű és léptékű bonyolítása arra felelt meg, hogy táptalajt biztosítson még legalább két résznek a szériában, de ahogy mondani szokás, a kevesebb néha több, és a Terminátor már sikeresen kiépített egy olyan univerzumot, amelynek hatására számos remek, a témában íródott könyv látott napvilágot, amelyek rendelkeznek olyan erős alappal, amelyre a filmkészítők a jövőben bátran tudnának falakat húzni. Csak remélni tudom, hogy a teljes stáb megmarad ettől függetlenül a folytatásokra, hiszen tudjuk jól, hogy abból sosem sül ki ínycsiklandó végeredmény, ha minden egyes részt más csapat hoz tető alá. Tanulni kell a hibákból. Alapvetően nem lenne rossz az irányvonal, de kevesebb hézaggal és történetbéli hiányossággal.

Minden Terminátor mozi talán legtámadhatóbb szegmense a színészi alakítás. Persze aki rajongó vagy csak egyszerűen elismeri a sorozatot, az jól tudja, hogy ez egy sci-fi akciófilm, amelyben nem az Aranyszobrocskára érdemes játékok fogják elvarázsolni a publikumot. Teljesen más dolgok kapják az elsődleges szempontot, de ezzel együtt persze legyen szó bármilyen műfajú filmről is, nagyon sokat nyom a lat-

FilmMagazin / 35

KRITIKA ba, hogy mennyire képes egy-egy művész beleélni magát a szerepébe, eggyé válni vele, és mindezt hitelesen előadni úgy, hogy a néző empatikusan átélje azt. A zsánertől függetlenül a Terminátor első két része ilyen téren is kivétel nélkül frenetikusat domborított, és bizony nagyon hiányoznak a régi nagy nevek, akik ugye időközben megöregedtek már, hiszen az évek nagyon gyorsan telnek. Sokat számít persze a forgatókönyvírói és a rendezői elképzelés is, hogy ki legyen visszatérő, kit mellőzzenek. A széria abszolút ikonja mindig is Schwarzenegger volt, aki az is lesz, és vélhetően marad is mindörökre. Ő az egyetlen, aki minden részben viszszatért, mivel a készítők tudták, hogy egy ekkora nevet nem lehet mellőzni a franchise-ból, aki sikerre vitte azt, aki eggyé forrt filmbéli alteregójával. A negyedik moziból én teljes egészében mellőztem volna, hiába a minimális szereplése a CGInak hála, a harmadik epizódot pedig teljesen ki lehetett volna hagyni a sorozatból, de ha nem, akkor mindenképpen átdolgozva megjelentetni. Viszont annyira ügyesen és ötletesen oldották meg a szkriptet az írók, hogy valóban lett létjogosultsága Arnold újbóli feltűnésének, amely még a soron következő két részre, a jövőt illetően is biztosítva van, de

36 / FilmMagazin

akármennyire is fáj, el kell tudni engedni a világklasszis akcióhéroszt, hogy egy új etap vehesse kezdetét, és ne önmaga paródiájába fulladjon a széria, maga az ikon se végezze így, hanem méltóképpen búcsúzzon el. A korához képest még mindig magát nagyon jól tartó akciósztár zsigerből hozza a halálosztó gépezet megtestesítéséhez szükséges szintet. Egyszavas, igaz egy idő után unalomba fulladó, repetitív poénjai még mindig képesek mosolyra fakasztani a teljes mozitermet, rezdületlen géparca a mai napig is vérfagyasztó és hiteles, csak úgy, mint a szerepe eljátszásához szükséges gesztusok és mimikák is. De Arnoldot mindig is a nyitott, barátságos, vicces, karizmatikus és emberbarát

jelzőkkel lehetett a legjobban jellemezni, természetesen a végtelen kitartás, önzetlenség és megfeszítet tempójú munkavégzése mellett.

Nem hiába avanzsált milliók példaképéve, és vált igazi amerikai hazafivá. Egyszerűen uralja a vásznat, és mindeni mást elnyom, nemcsak a megöregedett, de mégis számos fiatalt megszégyenítő fizikális felépítésének hála emelkedik ki a tömegből, hanem egy olyan varázsú ember, aki vonzza magára a figyelmet.

Valószínű, hogy a forgatókönyvírók hibája, hogy mellette sajnos senki sem képes kellően domborítani. A tehetséges Jason Clarke John Connor szerepében nem mutat a későbbiekben kellő fenyegetettséget, hanem sokkal inkább tűnik egy jósá-

A franchise jogainak megszerzésére Joss Whedon is tett kísérleteket, de az általa ajánlott 10 ezer dollárt nevetségesen kevésnek érezték.

gos, de felhasznált és összezavarodott rosszfiúnak, semmint egy olyan rebellis parancsnoknak, akit a fellázadt és harcoló embertömeg messiásként tisztel.

Nehéz a szerepe, hiszen a kezdeti jóból transzformálódik át rosszba, de sajnos egyik oldalon sem nyújt átéléssel teli munkát; unott és hiteltelen. Talán ez a legutóbbi két jelző az, ami szinte minden egyes színészre ráaggatható, aki csak feltűnik komolyabb szerep erejéig az alkotásban. Emilia Clarke-ot ezúttal a szőke hajkoronája helyett kissé megváltozva csodálhatjuk meg, de a sárkányamazon – annak ellenére, hogy hasonlít némiképp a fiatal Hamilton-ra – a nyomába sem ér Cameron ex-feleségének, mint Sarah Connor. Iszonyú karaktertelen a játéka, mélység nélküli. Képtelenek vagyunk azonosulni vele, hogy a csinos babaarcú színésznő válik később az emberi ellenállás vezetőjének anyjává, a kezdeti törékeny nőből igazi férfiakat megszégyenítő, küzdő és kemény asszonnyá. Közhelyes gesztusok tárháza, amelyben nem éreztem a tüzet. És ugyanezzel a szegényes verbális- és nonverbális eszköztárral operál Jai Courtney is, mint a már a jövőben nevelkedett, kőkemény katonává edződött Connor jobb keze, Kyle Reese. Ha

visszagondolok arra, hogy kik nyertek felvételt a meghallgatásra ezen szerepeket illetően, bizony nagyon sajnálom, hogy rájuk esett a választás. Arnold mellett egyedül a koreai filmcsillag tündököl, mint a T-1000-es modell, akire még Robert Patrick is büszke lenne (bár az rejtély számomra az amerikai-távol-keleti barátság ellenére is, miért egy koreai sztár alakítja ezt a szerepet), továbbá a köztük veteránnak számító Simmons brillírozik a kiégett rendőr alteregójaként, aki még mindig nyomoz fáradhatatlanul Sarah Connor és a Terminátorok ügyében. Csak remélni tudom, hogy a következő részben frissítik a

FilmMagazin / 37

KRITIKA

>>

EGY VISZONYLAG EGYSZERŰ FELÉPÍTÉSŰ TERMINÁTOR MOZI SOSEM ARRÓL VOLT HÍRES, HOGY AZ IDŐBEN UTAZGATVA OLYAN MÍVES ÉS CIRÁDÁS SZÓÖSSZETÉTELEK VÁRJÁK A KIKAPCSOLÓDÁSRA VÁGYÓ NÉZŐT, MINT A „NEXUS”, VAGY AZ „IDŐHUROK”. << színészpalettát, mert ez így, ebben a formában nagyon kevés.

A film egyértelmű éke, amelyen nem igazán lehet fogást találni, a szemkápráztató CGI animáció, és az elképesztő számú poligonok végeláthatatlan garmadája. Még annak tudatában is kijelenthető ez, hogy a speciális-effektusokért felelős legenda, Stan Winston 2008-ban elhunyt, így a Megváltás volt az utolsó Terminátor mozi, amelyben hozzá tudott még tenni a végletekig hű látványvilághoz. Hiánya nagy érvágás a filmszakmának, de azt kell mondanom, hogy a rendelkezésre álló büdzséből és a kreatív ötletekből nem volt hiány, amit remekül oldott meg a számos, igazán tehetséges animátor, sminkmester és CGI-jal foglalkozó szakember. A Genisys-ben látható robbanások, földön és levegőben történő atrocitások, madártávlatból vagy premier-plánban megcsodálva (a tű éles vágásoknak és fényképezésnek köszönhetően) meseszépen simulnak bele mindvégig a látottakba, és ügyesen használják ki a tereptárgyakkal történő interaktivitást. A készítők alázatosan nyúltak vissza az első két részhez (az ott domináló színek és hanghatások felidézik bennünk a kor nosztalgiáját), így akik már az idősebb generációhoz tartoznak, azok is örömmel nyugtázzák majd az animátorok

38 / FilmMagazin

munkáját. Külön érdekesség, hogy az előző epizódban látottakhoz hasonlóan, amikor Arnold feltűnt ott egy rövid cameo erejéig, jelen esetben az 1984-be érkező Terminátort is CGI-vel keltették életre, annyi különbséggel, hogy ezúttal Brett Azar testépítő izomzatát digitalizálták be, az arca pedig természetesen a fiatal legenda fizimiskája volt. A közel hatévnyi fejlődés egyértelműen konstatálható: szinte lehetetlen megkülönböztetni a kreáltat a valóditól. Olykor kissé már dominánssá is válik a mesterségesen megkoreografált látvány, de a film hosszához képest a játékidőt remekül töltötték ki, mindvégig kapunk valami újabbat, látványosabbat, szájtátásra késztetőt, és ez különösen azért is elismerendő bók, mivel az időutazós alapkoncepció miatt különösen sok dolga volt az animátoroknak, hiszen számos modellű Terminátort kellett életre kelteniük, de mégsem érezzük mindezt zsúfoltnak.

Végezetül megemlíteném még a zenét. A felcsendülő dallamok a mindössze 39 esztendős Lorne Balfe keze munkáját dicsérik, és azt kell mondanom, hogy keresve sem találhattak volna jobb zeneszerzőt a Genisys betétdalainak megkomponálásra. Balfe ugyanis következetesen építi fel a témákat, játszik az érzelmeinkkel, aminek köszönhető-

A Terminátor 2 - Az ítélet napja azon folytatások táborát gyarapítja, amelynek sikerült túlnőnie az előd által magasra tett minőségi mércén.

MIT REJT AZ OST? Az OST-n szerepel egy bónusz track is, a Jane Zhang kínai popénekesnő, valamint az amerikai származású hip-hop előadó, Big Sean kooperációjában készült "Fighting Shadows". A 22 számot tartalmazó, 71 perc 52 másodperces lemez június 24-étől vásárolható meg.

FilmMagazin / 39

KRITIKA en úgy érezzük magunkat, hogy jegyet váltottunk egy zenei hullámvasútra, amelyet abszolút nem bántunk meg, sőt! Az OST korongnak mind a 22 száma intelligens, a számok közötti kohézió fantasztikus balanszírozású; mindegyik szépen fejlődik, bontakozik ki az előtte állóból, természetesen minden egyes helyzetben idomulva a képi világhoz, hogy minél inkább rabul ejtse a nézőt és hallgatót egy személyben, miközben kényeztetik a fülkagylóinkat és emocionálisan edzenek meg a lassabb folyású, meghatóbb, majd a keményebb, gyorsabb sodrású, katartikusabb ütemű etapok. Tisztelegve Brad Fiedel, a korábbi részek komponistájának örökérvényű track-

40 / FilmMagazin

jei előtt, Balfe néhány témát nagyon precízen és odaadóan tartott meg, de sikerült átdolgoznia úgy, hogy az frissen és újszerűen hasson, de mindvégig megtartva az alapokat és a fő motívumokat. A kollektív betétdal egyaránt tartalmaz ütős-, fúvósés rézfúvós hangszereket, mindezeket megspékelve a nagyzenekari prezentációval és a gyönyörű hangú kórus orgánumának felcsendülésével. A kezdő képsorok alatt hallható „Fate and Hope” című száma már most a kedvencem, de az „End Credits” vagy „Main Theme” ikonikus, mindenki fejében ott lapuló Terminátor alapvetése is talán az eddigi legfantasztikusabb zenei reboot, amelyet valaha hallottam.

A 2009-ben debütáló negyedik rész, a Megváltás szinte minden téren megalázta Cameron klasszikusát és kiábrándította a fanokat is.

SANYA08 VÉLEMÉNYE Bevallom, nekem nem tetszett a film, egyedül Schwarzenegger-t tudtam értékelni benne, aki ugyan kicsit bohócot csinál magából, de többé-kevésbé tisztességgel teszi azt és a megszólalásai a legtöbbször tényleg mulattatóak, az ősz haj pedig kifejezetten passzol a fizimiskájához. Még azt is le merem írni, hogy a Sarah Connor és őközte lévő viszonyban volt némi kraft , ezzel talán megérte volna még többet foglalkozni. Még akkor is, ha ezt már eljátszották egyszer a második részben, csak ott John Connor-ral. <sóhaj> Persze hogy örülök annak, hogy Schwarzi újra – sokadik alkalommal – visszatért, hogy is ne örülnék? És nem azt mondom, hogy képtelenség már ebben a témában jó filmet létrehozni, de amíg az alkotók keze ennyire meg van kötve és ennyire próbálnak imponálni a széles rétegnek a komolyabb témák boncolgatását elhagyva, megfosztva ezzel a nézőt a tényleges gondolkodástól… addig inkább felejtsük el a terminátorokat és hagyjuk, hadd ténykedjenek csak a jövőben.

A NYÁRI SZEZON LEGÜDÍT ŐB FILMJEIN B EK EGYIKE

A Terminator: Genisys megítélése nagyon felemásra sikerült. Ha eltekintünk a borzasztóan túlbonyolított történetvezetéstől, a harmatgyenge színészi alakításoktól, valamint néhány zavaró logikai bukfenctől, marad az élvezetes zene, a kitűnő vágások és a fantasztikus vizuális effektusok széles garmadája. Azonban nem lehet szemet hunyni a hiányosságai felett, vagy mindenáron kidomborítani azokat, az egekbe magasztalni vagy a sárba tiporni, mivel egy filmkritikus objektív elsősorban, és bármennyire is rajongója egy szériának, meg kell maradnia elfogulatlannak. Sokan úgy hoznak végkövetkeztetést, hogy a moziból való kilépés után már vetik is virtuális pennára az impresszióikat, de ezt sosem tartottam jó ötletnek, hiszen az élmény ilyenkor még friss; időt kell hagyni magunknak, hogy ülepedjenek a látottak, hallottak. Legalább egy-két napot, vagy ha kell, tekintsük meg az alkotást még egyszer. Az előzetes képek, videók alapján jómagam is féltem a legújabb felvonástól, olvasgatva az előzetes kritikákat, mégsem hagyatkoztam senki véleményére, hanem a sajátomra, és nem bántam meg, sőt: megszerettem. Néhány dologban kissé kacsalábon áll a Genisys, számos komponensében csiszolásra szorul, de ha összességében tekintjük, látszik rajta, hogy valóban igazak Cameron szavai, hiszen akkurátusan, precízen és odaadóan tisztelegtek munkája oltárán, és igyekeztek tanulni korábbi baklövéseikből, megalkotva így egy egészen élvezetes epizódot, amely minőségben abszolút beilleszthető a legendás első két rész után. Mire ezeket a sorokat írom, a 155 millióból tető alá hozott projekt már meg is térítette a gyártás költségeit, hiszen 224,8 milliót kasszírozott világ-

szerte, innentől pedig már abszolút nyereséget termel. A kellően kidolgozott marketinghadjárat ismét megtette hatását, a nézők és rajongók közül sokan váltottak és vélhetően fognak is jegyet váltani a Genisysre, a bevételek nőnek, viszont a kritikai megítélése pont annyira felemás, mint amilyen ambivalens érzéseket bennem is keltett. Ettől függetlenül a nyári szezon egyik legüdítőbb és leginkább érdeklődés övezte alkotása, hiszen a név még mindig köztelez. Igaz nem annyira, mint régen, a kissé megtépázott, időközben harcedzetté váló franchise renoméja az új résszel nem kopott alapjában véve tovább olyan szinten, ahogyan azt számos kritika és lehúzó vélemény állította és állítja. Látszik a szorgalom, az odaadás, a tisztelet, a harmonikus munka, tehát a járt út jó. Már csak reménykednünk kell abban, hogy jelen résszel egy új trilógia kezdetét vevő első felvonás után, a vélhetően 2017-re és 2019-re datált folytatások csak tanulnak a Genisys hibáiból, és a számos ponton való foltozgatásnak hála minél közelebb kerülünk ahhoz az örökbecsű „Visszatérek” kijelentéshez, amely anno kultikussá tette a széria első két részét, és amely végre ismételten olyan elementáris erővel hat majd, ahogyan tett azt 1984-ben és 1991-ben.

75% Stáblista Rendező: Alan Taylor Főszereplők: Emilia Clarke, Arnold Schwarzenegger, Matt Smith Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. július 2.

FilmMagazin / 41

KRITIKA

PAPÍRVÁROSOK A remek alapanyag és az egyszer már bizonyított filmes csapat, ellenére a projekt kissé félrecsúszott. Hogy miért? Most kiderül. Írta: Török Tamás

2

014-ben, John Green könyve alapján került mozikba a Csillagainkban a hiba című romantikus dráma, mely sokkal több volt annál, mint amit a műfaji besorolása sugall. Ha a kőszívű kritikus beszélne belőlem, akkor talán azt mondanám, hogy "nyáltenger". Viszont a film összes giccse ellenére nem tudtam nem beleszeretni Hazel és Gus történetébe, ami John Green-nek és Josh Boone csapatának köszönhetően igazán frissítően hatott az egész műfajra, nálam pedig kétségtelenül az egyik legjobbjává is lépett elő. Emiatt is hatalmas lelkesedéssel vártam Green korábbi könyvének, a Papírvárosoknak a vetítését. A végeredmény azonban nagyon felemás érzéseket váltott ki belőlem…

Quentin Jacobsen az amerikai gyerekek átlagos életét éli, mígnem új szomszédok érkeznek, de ami talán fontosabb, hogy velük együtt egy lány is. Ezt a lányt Margo Roth Spiegelman-nak hívják. Quentin,

42 / FilmMagazin

ahogy az lenni szokott, első pillantásra beleszeret, s ezek az érzelmek az évek múltával sem csillapodnak.

Margo személyiségét leginkább határtalan kalandvágya határozza meg, mely mind a regény, mind a film cselekményét is elindítja a maga útján. Ugyanis a lány egyik napról a másikra fogja magát, és elszökik hazulról. Természetesen Margo sokkal rejtélyesebb természet annál, minthogy csak úgy csendben lelépjen, így nyomokat is hagy maga után. Quentin pedig régi és újdonsült barátaival az oldalán a lány nyomába ered.

Ritkán tapasztalok olyan furcsa, meghatározhatatlan és lassú kezdést, mint amivel a Papírvárosok operál. Szándékosan nem néztem komolyabban utána a történetnek, így a 20. perc környékén elkezdtem félni attól, hogy itt bizony egy kicsit kalandosabb szerelmes történetnél nem fogok többet kapni. Ám ahogy teltek-múltak a percek, szép lassan elkezdett körvonalazódni, hogy mi is

a Papírvárosok célja. Maga Margo karaktere nem kap sok szerepet, legalábbis nem teljes fizikai valójában. Sokkal inkább képviseli azt a célt, amit Quentin és ez által a barátai is el akarnak érni. Na, igen, a barátok. A film rengeteg olyan kisebb jelenettel dolgozik, amiket igazából nem tudtam hova tenni. Ezek többnyire a szokásos baráti baromkodásokban merülnek ki. Aztán rájöttem, hogy miről is szól ez az egész…

Semmiről. Nem, ezt nem a Transformers-es, Acélemberes értelemben mondom, leginkább A nyár királyai semmijéhez tudnám hasonlítani. A Csillagainkban a hibához hasonlóan ez a film is az élet alapvető szépségeire (tudom, kegyetlen klisésen hangzik, de higgyétek el, nem az) igyekszik felhívni a figyelmet, annyi különbséggel, hogy ez esetben az eszközök is sokkal egyszerűbbek. Nem szépítek, néhol kifejezetten unalmasak. A film első fele roppant üres és céltalan, nem

John Green a már megfilmesített könyvein túl még négy regénnyel rendelkezik, nem kizárt, hogy nemsokára ezeket is felfedezi Hollywood.

több egy gyengébb expozíciónál, amit a Margo utáni "nyomozás" igyekszik feldobni, nagyjából teljes sikertelenséggel. Ám amikor az egész cselekmény kilép a megszokott medréből, és teljes (látszólagos) céltalansággal a három barátra, Quentin-re, Ben-re és Radar-ra, valamint az ő hülyeségeikre fókuszál, akkor rendkívül jól szórakoztam. A film második fele pedig egy az egyben erre alapoz, egy kisebb road movie-s vonulat mellett egy klasszikus „feel good" filmet kapunk, talán a legjobbat, amit A nyár királyai óta láttam.

A Quentin-t alakító Nate Wolff egy nagyon tehetséges színész, bár nem vagyok benne biztos, hogy komolyabb műfajban is megállná-e a helyét, ám itt egyértelműen a hátán viszi a filmet, bár érdemes és muszáj is kiemelni azt az Austin Abrams-et, aki Ben-t alakítja. Szinte a film végéig ez a srác a felelős a poénokért és egyben a jó hangulatért is. Azonban nem mindenkivel voltam ennyire elégedett, és ezzel kapcsolatban el is mondom, hogy Margo, aki nem kapott túl sok szerepet, legalábbis a vásznon, ami az őt alakító Cara Delevingne miatt nem is volt rossz döntés. Az teljesen szubjektív, hogy nem tartom kifejezetten szépnek a hölgyet, viszont az már nem, hogy a kisugárzása vagy a "nincs" vagy a "dermesztően hi-

deg" között ingázik. A karaktere szerencsére már más tészta, lévén nem egy hibátlan hercegnőről beszélünk, hanem egy olyan lányról, aki még magát sem ismeri. Több ilyen és ehhez hasonló „dilemmára” is kitér a Papírvárosok, amivel a 18-19 éves korosztály, az egyetemi évek előtt, sokszor szembesülhet.

Lehetséges, hogy több van ebben a filmben, csak én nem látom. Viszont rendkívüli módon tudom értékelni azt, hogy manapság van, aki mer ilyen "egyszerű" témához is nyúlni. A Papírvárosok nem fog könnyeket csalni a szemünkben, nem fog hetekre letargiába taszítani minket, viszont a kezdeti vontatottság után egy nagyon könnyed és szívderítő élményben részesít, ami remekül egészíti ki a Csillagainkban a hiba komolyabb hangvételét.

Gyermekkori barátokkal egyenesen kötelező film.

65% Stáblista Rendező: Jake Schreier Főszereplők: Nat Wolff, Cara Delevingne, Halston Sage Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. július 30.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

TED 2 SzereTED, vagy sem, de újra itt a füvezős plüssmackó, aki ezúttal gyújtósnak a forgatókönyv lapjait használta fel. Sajnos a kelleténél valamivel többet. Írta: TomPowell

T

öbbször írtam már, hogy a legnehezebb mindig vígjátékról értekezni, mert ez függ leginkább az egyéntől: amit én viccesnek találok, azt más nem feltétlenül. Van, aki vevő a politikailag inkorrekt, szabad szájú, ne adj Isten toalett humor képviselőire és van, akinek pedig mondjuk az angol humor a kedvence Monty Python-nal, Mr. Bean-nel, vagy Egy kis Fry és Laurie-val. Esetleg olyan is akad, akinek mindkettő. A 2012-es Teddel Seth MacFarlane sikeresen igazolt át a családos csókák kisképernyős világából a nagyvászonra

44 / FilmMagazin

és alkalmazta azt a fajta szókimondó humort gazdagon vegyített popkultúrális utalásokkal, ami Peter Griffin-éket is híressé tette, ezzel együtt viszont adott egy ívet a felnőni képtelen, felelősséget nehezen vállaló karaktereinek. Hogy a humor mégis mennyire relatív, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy a közönség fele legalább annyira otrombának tartotta a füvezős plüssmackót, mint ahányan szerették. A második menet pedig inkább őket fogja igazolni.

Sokat elárul Hollywood-ról és ennek a filmnek a létezéséről az, amit nemrég Mark Wahlberg mondott a

Törtetőkben való rövid szereplése alkalmából a Ted 2-vel kapcsolatban: addig csinálja, amíg lesz belőle pénz. És semmi kétség ne legyen afelől, hogy MacFarlane ezt anyagi, semmint alkotói szempontból hozta tető alá. Míg az első friss volt és érződött rajta, hogy egy régóta dédelgetett álom valósult meg Ted puha, plüss, kannabisszal átitatott kis képében, addig itt inkább a közönségnek való megfelelés és a Hogyan rohanj a veszTEDbe utáni renomé helyreállítása lehetett az elsődleges cél, ami viszont mindkét esetben csak félig sikerült. A máso-

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el az ehavi számunkban közölt 6 oldalas háttércikket is!

AZ UTÓBBI ÉVEK LEGJOBB R-BESOROLÁSÚ VÍGJÁTÉKAI

Superbad - avagy miért ciki a szex?

Felkoppintva

Trópusi vihar

Másnaposok

Förtelmes főnökök

21 Jump Street - A kopasz osztag

dik rész szerkezete sokkalta lazább és emlékeztet egy Family Guy epizódra, mint filmre (például az első 20 percben kapásból 3 sztár cameo van, ebből az egyik egészen zseniális), mindemellett túl sok műfajba – és azok kifigurázásába – kap bele, de egyikkel se kezd érdemben igazán semmit. És hiába vet fel mármár abszolút aktuális kérdéseket azzal, hogy honnan számít valaki embernek, a film helyenként túlontúl komolyan veszi magát (szigorúan önmagához képest), de ennek a poénok látják inkább kárát. Számtalanszor támadt olyan érzésem, hogy MacFarlane óriási ziccereket hagyott ki egy-egy alkalommal, amiben közrejátszik az is, hogy az első rész-

szel ellentétben itt nem John, hanem Ted az érdemi főszereplő, akivel az azonosulás is nehezebb.

Mégsem tartom olyan vészesnek a helyzetet, mint a többi kritikus vagy az amerikai közönség, akik a bevételek alapján csúnya értékítéletet mondtak a mackó felett. Az mindenféleképpen a film javára írható, hogy a járt utat hagyta el a járatlanért, nem akarja görcsösen felmondani, megismételni, vagy nem kíván rákontrázni az előző rész elemeire (még ha alkalomadtán meg is tehetné), egynémely filmes utalás is simán zseniális, azt pedig sose hittem volna, hogy Amanda Seyfried játszani is tud, ráadásul kifejezetten szerethetően. És noha hiányoznak

belőle az olyan kult klasszikus pillanatok, mint a villámdal, vagy az állásinterjú, végig lehet nevetni ezt az új (road)tripet is a temérdek geek és popkulturális utalásnak hála.

Mindazonáltal MacFarlene továbbra is csak egy egyfilmes direktornak tekinthető. Hiába nem ér a Hogyan rohanj… mélységeibe, az aktuális reflektálások, a temérdek káromkodás, és obszcén poén ellenére hiányzik belőle a frissesség, megkockáztatom az igazi bevállalás, így a Ted 2 a legutóbbi diadalmenet után csupán egy átlagos vígjáték színvonalán ragad. Annak viszont egész vállalható, de legközelebb (már ha lesz ilyen egyáltalán) a forgatókönyv lapjait arra használják a készítők, amire való, ne pedig a fű elfüstölésére.

70% Stáblista Rendező: Seth MacFarlane Főszereplők: Seth MacFarlane, Mark Wahlberg, Amanda Seyfried Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. július 16.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

MINYONOK Valószínűleg kicsit bátor vállalkozásnak, sőt, akár arcátlannak, vagy buta dolognak is tűnhet, ha valaki egy eredetsztorit anélkül néz meg, ráadásul kritizál, hogy az előzmény előzményét jelentő filmeket nem látta. Én mégis merészeltem ezt meglépni, mert Gru-t elfelejtve és szőnyeg alá söpörve vetettem bele magam a Minyonok világába. Írta: Vampka

A

zért nem tapogatóztam vakon, mivel az első Gru-filmet láttam, de nyilván velem lehet a baj, mert nem csak nem tetszett különösebben, de már nem is emlékeszem rá, konkrétan miről is szól.

A kis sárgák azért nem voltak ismeretlenek, de a lényeg feledésbe merült. A Minyonok hamar felfrissítette az emlékeimet, de most sem érzek különösebb késztetést, hogy behozzam a lemaradásom a Gru második részével, vagy tűkön ülve várjam a harmadik részt. Mindezek ellenére a Minyonok nem rossz ötlet, ha a család a gyerkőcökkel mozizna egyet egy forró nyári délutánon. Ugyanakkor nem is a legjobb a jelenlegi animációs és gyerekeknek (is) szóló filmek felhozatalából.

46 / FilmMagazin

A Minyonok film születésének oka ugyanis még számomra is egyértelmű volt: már Gru idejében is nagyon kapósak voltak a kis halandzsázó, állandóan bénázó, sárga, szemüveges (?), kapszulaszerű izék a kis kék hózentrógerükben, a filmipar pedig olyan gyorsan szagolja ki a pénzgyártásra alkalmas mellékszereplőket, mint a cápa a vért. Úgyhogy nem is volt meglepetés a Minyonok-film. Kinyomták a moziba az egyetlen olyan szereplőket, akik igazán érdekelhették a gyerekeket.

Az már más kérdés, hogy lehetett volna talán jobbra, izgalmasabbra, érdekesebbre is csinálni, főleg úgy, hogy a Gru-filmek roppant népszerűek, köszönhetően – részben – éppen ezeknek a cuki és komikus

kis szolgalelkeknek. A Minyonok története nem túl bonyolult, lényegében arról van szó, hogy hogyan is értek el végül Gru mesterük szolgálatáig. A film első húsz-harminc perce alatt megtudjuk, hogy mindig is egyetlen dolog vezérelte őket: megtalálni a legdurvább, legkeményebb gonoszt, és hűen szolgálni azt. Mindegy, hogy egy őslény, egy jeti vagy épp Napóleon az illető; ők megtesznek minden tőlük telhetőt, hogy aszszisztáljanak a főnök terveihez. Más kérdés, hogy rendre elbuknak, és általában éppen ők okozzák az aktuális BOSS vesztét. Végül gonosztevő nélkül maradnak, és egy jégbe fagyott barlangban építik ki kis közösségüket, de egy idő után nem tudnak mit kezdeni magukkal. Már

A Minyonok minden idők legjobb első hétvégés eredményével büszkélkedhet Magyarországon, hiszen csaknem 210 ezren látták 4 nap alatt.

épp nagyon nekikeserednének, mikor három bátor kis minyon, Stuart, Bob és Kevin, elhatározzák, hogy kirángatják a melankóliában fuldokló társaikat a depiből, és megtalálják a legmenőbb szupergonoszt, aki csak él, és ismét értelmet adhat létezésüknek. Nekivágnak hát a kalandnak, és sok bonyodalom után, de viszonylag hamar egy genyatalálkozón találják magukat, ahol Scarlett Túlölő, az egyetlen női, de talán a világ legkeményebb szupergonosza maga mellé veszi őket. Taps a magyar fordítóknak, akik, úgy tűnik, a Google fordítót hívták segítségül a névválasztáskor… Na, de mikor az ő terveit is véletlenül áthúzzák, Scarlett nem elpusztul, hanem nőiesen kiakad, méghozzá eléggé. Nemes egyszerűséggel el akarja tüntetni őket a Föld színéről, egyszer és mindenkorra. Kiderül azonban, hogy a minyonok nem csak aranyosak és viccesek, de azért van bennük leleményesség, bátorság, és egyébként iszonyatosan nagy szerencséjük is van. Állandóan. A kínzókamrában például kiderül, hogy sokkal nehezebb felkötni, kerékbe törni vagy szétszaggatni őket, mint azt bárki gondolná.

Mindez elég is, hogy a célközönség, tehát a gyerekek végigkacarásszák, és mivel a film egészen nagy hangsúlyt fektet az aktuális korképre (hatvanas / hetvenes évek talán?), ezért a szülők, de akár még a bébiszitterkedő nagyszülők sem fogják feltétlenül unni magukat rajta.

Ráadásul ebben a "mesében" is vannak olyan finom kis utalások, poénok, amiket csak a felnőttek értenek. Nem teljes időpazarlás beülni rá a moziba, de nem is az a fajta animációs film, amit gyerek nélkül érdemes lenne megnézni. A Minyonok egy tipikus kis nyári limonádé, semmivel sem rosszabb egy egyszer nézős romantikus vígjátéknál vagy a huszadik robotos akciófilmnél, de az emlékezetestől nagyon messze van. Arra persze tökéletesen megfelel, hogy a készítők újabb reklámcuccokkal tömjék meg a kölkök polcait, meg persze egy rakás

pénzzel a saját zsebüket. Ebből pedig már mehet is a harmadik Gru legyártása, ami talán lesz olyan jó, hogy még én is elcsábuljak, és megnézzem. De talán éppen akkor a Pixar megint betesz a gyártóknak, és ugyanakkor indít útjára egy sokkal szívhez szólóbb, tanulságosabb, egyúttal pedig értelmesebb és szórakoztatóbb filmet (mint most az Agymanókat). Ki tudja?

65% Stáblista Rendező: Pierre Coffin Eredeti hangok: Sandra Bullock, Jon Hamm, Chris Renaud Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. július 9.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

SZEMÉTTELEP Pénz, korrupció, szegénység és becsületesség: Stephen Daldry a Jó harcáról szól a mindenkori elnyomás ellen. Írta: Sanya08

B

razíliában vagyunk egy szeméttelepen. A szeméttelepen gyerekek dolgoznak, válogatják mások kacatjait, hátha találnak maguknak való holmit. Egyszer, egyikük nagy „szerencséjére” rálel egy barna pénztárcára, melynek gazdája előtte pár órával kapott a hátába egy golyót. A pénztárca gyorsan elkezd másokat is érdekelni, többek között néhány korrupt zsarut, akik igyekeznek megszerezni annak tartalmát, s hogy ezen céljukat elérjék, bármire képesek. Raphael, Frederico és Patkány döntésút elé kényszerül: vagy elfogadják a nyomravezetői jutalmat, vagy pedig ha törik, ha szakad, igyekeznek valami becsületeset művelni. Tekintve, hogy a tárca tartalma elegendő lenne ahhoz, hogy megbuktassanak egy mocskos kezű politikust, ez utóbbi nem járna veszélyektől mentesen, de hosszú távon kifizetődőbb volna.

48 / FilmMagazin

Stephen Daldry (ő rendezte a Nicole Kidman és Julianne Moore nevével fémjelzett Órák című filmet, illetve a Rém hangosan és irtó közel című dolgozatot) rendező legújabb filmje igencsak kevés rivaldafényt kapott, ami nem csoda: a közeg, melyben műve játszódik a hollywoodi komfortzónától távol áll és eddig csak keveseknek adatott meg, hogy ezen a területen, az Álomgyár berkein belülről sikerre vittek egy produkciót. Legutóbb Danny Boyle-nak jött össze a dolog az Oscar-nyertes Gettómilliomossal, mellyel most tárgyalt filmünk is mutat néminemű rokonságot. A nincstelenség, a mélyszegénység szembenállása a gazdag léttel például máris valamelyest közös nevezőre hozzák a két alkotást, ahogyan az a pozitív, emelt fős attitűd is igencsak jellemző mind Boyle, mind Daldry filmjére. Más kérdés, hogy Boyle sokkal összeszedettebben mutatta be hősének

küzdelmeit, Daldry kevésbé tudja elérni azt a fajta várt katarzist, amit rendezőtársa: helyette be kell érnie szerényebb erényekkel, mint például az operatőri munka, vagy a gyerekszínészek autentikus mozzanatai.

Habár az nem mondható el a Szeméttelepről, hogy rossz film lenne, de hogy lendületéből veszít a játékidő közepe táján, az biztos. Nincs meg az a tempó és iram, ami kellene egy ilyen történet elmeséléséhez, ahogy a karakterek is többnyire hanyagul vannak felskiccelve és némelyik bizony csak teng és leng, nem tudva, hogy mihez is kezdjen magával. Ebbe a típusba esett nem csupán a Rooney Mara által játszott tanítónő figurája, de a Martin Sheen által megszemélyesített tiszteletes karaktere is. Egyiküknek sincs nagyobb funkciója: vannak, de minek?

A tiszteletes még épphogy elfért, de a tanítónő már kilógott a sorból és nem sok minden igazolta a jelenlé-

A film Andy Mulligan azonos című könyvéből készült, ha felkeltette az érdeklődéseteket, keressétek a könyvesboltokban!

tének szükségességét a történetben. Eltalálták viszont a gyerekeket, akikről ugyan sokat nem tudunk meg, de többnyire lehet értük izgulni és szimpátiát is kiváltanak a nézőből, szóval a sorsuk érdekli az embert. A korrupt zsaru viszont sajnálatos módon elsikkadt a végére, érdektelenné vált.

Az említett gyengeségeken kívül a gyerekszereplők motivációja se teljesen tiszta, becsületességre való hajlamuk bár nagyra értékelendő, megalapozottnak nem nevezhető – mégis, tetszetősnek bizonyult a végére a hozzájuk kötődő „akkor is becsületesen cselekszek, ha belehalok is”-viselkedés, amivel végül az ügyet végigvitték.

A drámai alapokon nyugvó film valahol mélyen egy szórakoztató kalandfilmet (mondjuk ki: ifjúsági kalandfilmet) takar, ami olykor átjön, olykor nem. Az erőszakosabb, drámaibb képsorokat nehezen tudta

összeegyeztetni a rendező a könynyedebb hangvételű jelenetekkel, annak ellenére, hogy Boyle Gettómillomosában is voltak ilyen formában váltások. Itt nem működik olyan jól, de tény és való, hogy mindkét sávnak megvannak a maga pillanatai: a durvábbak közül az autós vallatás viszi a prímet, míg a vidámabb képsoroknál talán a befejezés az, ami jobban sikerült és mosolyt csalhat az ember arcára. Persze nem kell szomorkodni: a helyszínek közvetítenek egyfajta hangulatot, mely dobhat a filmélményen, ahogy maga a történet is tartogat könnyebb izgalmakat, amiken ugyan körmünket nem rágjuk le, de egyszer, szódával elmegy. Optimizmusát is érdemes

értékelni: a gyerekbőrbe bújt modernkori kis Robin Hoodok történetében van némi kraft és érdekesség.

Annyi csak, hogy a megvalósítás lehetett volna jóval erősebb. Minden tekintetben erősebb…

65% Stáblista Rendező: Stephen Daldry Főszereplők: Rickson Tevez, Gabrielle Weinstein, Eduardo Luis Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, július 29-től

FilmMagazin / 49

KRITIKA

FEKETE-TENGER Jude Law egy elfeledett téma keretein belül merül víz alá, és megmutatja, hogy világmegváltó ötletek és milliós vizuális effektek nélkül is lehet kifejezetten szórakoztató filmet készíteni. Írta: Török Tamás

E

mlékszem, mikor még kissrácként édesapám megmutatta nekem a Das Boot című remekművet. Én soha nem voltam az a tankokért, repülőkért és egyéb háborús vasakért rajongó srác, ám a tengeralattjárókban mindig is volt valami hihetetlenül izgalmas. Filmkészítés szempontjából kifejezetten jól jön az a kiszolgáltatottság, ami egy ilyen bestián belül zajlik: a végtelen, hideg és sötét haláltól tényleg nem választ el semmi más, pusztán az acél ölelése. Ezért is keserít el, hogy manapság egyre kevesebb ilyen témájú film készül.

Szerencsére Kevin Macdonald (Az utolsó skót király; A dolgok állása) Dennis Kelly-vel, az Utopia című sorozat írójával az oldalán egy nagyon egyszerű alapra húzott rá egy egész pörgős kis thrillert. A Robinson névre hallgató, tengerész-

50 / FilmMagazin

veterán főhősünket egykori munkáltatója elbocsájtja, minek hatására amúgy is zűrös élete anyagilag is alaposan meginog. Ám egy kapcsolatnak és titkos befektetőnek köszönhetően lehetőséget kap arra, hogy anno a Sztálin és Hitler egyezkedéseiből hátra maradt többtonnányi aranytömböt megszerezhesse.

Egy a bökkenő: mindez valahol egy tengeralattjáróban, a Fekete-tenger fenekén fekszik.

Macdonald csapata nem is kifejezetten titkolja, hogy az alaptörténet rövid idő alatt megszületett, ugyanis tíz perc után már Robinson újdonsült tengeralattjáróban találjuk magunkat, a britekből és oroszokból összeverbuvált legénységével, mely később a film egyik fő konfliktusforrása lesz. És igen, pontosan itt érezhetőek a forgatókönyv elég erős hiányosságai. A karakterekről úgy

nagy általánosságban is rendkívül keveset, szinte semmit se tudunk meg, de még Robinsonról is csak annyit, hogy van egy felesége és gyermeke, akikkel megszakadt a kapcsolata. Ezt a film hihetetlen gyenge és indokolatlan flashbackkekkel rágja a szánkba, amik intenzív szemforgatást fognak előidézni mindenkiből, ezt garantálhatom.

Persze, egy ilyen témájú filmben nem a karakterek kidolgozottsága kell, hogy prioritást élvezzen, ám a Fekete-tenger igyekszik a Das Boot által kitaposott ösvényt követni, anynyi különbséggel, hogy utóbbi már pusztán a kifogástalan színészi játékkal kerek egész karaktereket épített. Ezzel ellentétben itt egyedül maga Jude Law képes emelni a színvonalat, viszont a néhol szintén rendkívül logikátlanul cselekvő karakterét ez sem nagyon tudja köze-

Bár a tenger alatti hadviselés története a XVII. századig nyúlik vissza, az igazi áttörés egy német tiszt nevéhez fűződik 1850-ből.

A LEGJOBB TENGERALATTJÁRÓS FILMEK

A Bedford incidens (1965)

A tengeralattjáró (1981)

Vadászat a Vörös Októberre (1990)

Az utolsó esély (1995)

U-571 (2000)

Atomcsapda (2002)

lebb hozni hozzánk. A hajón lévő brit-orosz ellentét is – ami mozgásban tartja a filmet – meglehetősen elcsépelt és sztereotip. Felnőtt emberek nem viselkednek úgy, ahogy ebben a filmben, sem meggazdagodásuk peremén, sem haláluk derekán. Számos ordító, a laikusok számára is könnyen kikerülhető logikai bukfenc lehetetlenítette el a film komolyan vételének lehetőségét.

Ha a Fekete-tenger nem is tud egésszé összeállni, momentumaiban, olykor teljes jeleneteiben képes méltó módon tisztelegni és újra életet lehelni a tengeralattjárós filmek (micsoda szakkifejezés) műfajába.

Mikor Jude Law megragadja a kapitány szerepét, tapintható a feszültség a legénység tagjai között, ami a szűk tér miatt automatikusan a nézőre is ráragad, pontosan úgy, ahogy a klasszikus "mindjárt szétesik ez a sz*r"-típusú tengeralattjárós jelenetekben. Viszont szívfájdalmam, hogy se az operatőri munka, se a vágások nem "kiemelkedőek", néha kifejezetten zavaros, hogy mi is történik éppen. Véleményem szerint a közel teljesen sötét vízben lévő tengeralattjáró pillanatnyi korrekt megmutatása nem igényel túlzottan nagy költségvetést / erőfeszítést, ám amikor ez itt megtörténik,

abszolút a film feszkójának rovására megy. Szerencsére nem is erőltetik túlzottan a srácok. Mindezekkel szemben Ilan Eshkeri munkája kiemelendő, aki tökéletes aláfestést komponált a film számára. Zenéi nem másznak az arcunkba, ám ki merem jelenteni, hogy a film szívéül és motorjául szolgálnak.

Egy szó mint száz, örültem a Fekete-tengernek. Nem azért, mert az év egyik legnagyobb filmélményét nyújtotta volna, hanem mert Macdonald-ék egy méltatlanul elhanyagolt és szerintem nagy potenciálokkal rendelkező műfajhoz nyúltak hozzá, a végeredmény pedig bár egy kicsit butuska lett, összességé-

ben mégiscsak korrekt alkotás, ami vérfrissítésként hat a szuperhősökkel és remakekkel telített mozis világunkban. (UI: Jude Law skót akcentusától óvjon minket az ég!)

65% Stáblista Rendező: Kevin Macdonald Főszereplők: Jude Law, Jodie Whittaker, Scoot McNairy Forgalmazó: Select Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, július 8-tól

FilmMagazin / 51

KRITIKA

SNOWPIERCER - TÚLÉLŐK VIADALA Joon-ho Bong-ot nem véletlen nevezhetjük napjaink egyik legizgalmasabb távol-keleti filmrendezőjének. Erre való bizonyságul legújabb filmjét is felhozhatjuk, mely minden produceri hátráltatástól függetlenül napvilágot látott pontosan úgy, ahogyan annak lennie kellett: nem szétvagdosva, nem lebutítva. Egyéni joga az embernek eldönteni, hogy ez így mennyire tetszik neki, vagy mennyire nem, azonban azt a tényt, hogy a posztapokaliptikus-filmek jelenlegi helyzetét tekintve egy igazi ínyencséggel van dolgunk, ne hagyjuk csak úgy parlagon heverni. Írta: Sanya08

A

z Orwell 1984-ével tagadhatatlan párhuzamokat mutató alkotás azon kívül, hogy újra napirendre hozza az emberiséget fenyegető globális felmelegedés veszélyét, még arra is vállalkozik, hogy az emberiséget, illetve a minket jellemző hierarchia-rendszert a maga csupasz valójában, bűzlő koncentrátumában mutassa meg ne-

52 / FilmMagazin

künk. Megtette már ezt Orwell (ahogy az előbb is említettem), a V, mint vérbosszú című filmben is hasonlóan szikár utópiát “csodálhattunk” meg, és Romero Holtak hajnalát is úgy-ahogy idesorolhatjuk.

Bong az elődökéhez hasonlóan kritikus éllel látott neki a feladatának, hogy aztán végeredményül ezt a minden tekintetben izgalmas alko-

tást tegye le elénk. Az újdonságot ezúttal először is a helyszín adja.

Egy soha meg nem álló vonatszerelvény a kétórás játékidejű film állandó tere, helyszíne, amely aggodalomra adhat okot az embernek: hogyan is lehet izgalmasan eltölteni két órát úgy, hogy végig egy zakatoló vonaton vagyunk, és onnét ki sem mozdulunk? Egyrészről. Másrészről

A film a DVD-s megjelenésen túl már a tévében is elcsíphető, legközelebb a Film + tűzi műsorra július 24-én és 25-én.

pedig már látatlanban el is képzeljük azt a bénító klausztrofóbiát. Eloszlatva a kétségeket azt kell mondanom, hogy Bong kihasználta a helyzet adta lehetőséget és kiküszöbölte a potenciális buktatókat. Mert igaz, hogy végig ott vagyunk a vonaton (na jó, majdnem végig), viszont így is sikerült változatossá tenni a kocsikat: hőseink minél tovább jutnak a mozdony irányába, annál változatosabb és izgalmasabb helyszíneket figyelhetünk meg. Ezen helyszíneknek az adottságai aztán részben arra szolgálnak, hogy a titokzatos Mr. Wilford-hoz még közelebb kerüljünk, részben, hogy különös atmoszférát eredményezzenek, végül pedig az akciójelenetek változatosságára is esély nyílik. A filmben láthatunk nem csak baltás hentelést, közelharcot, de a lőfegyverek is előkerülnek.

A direktor gondoskodott arról, hogy ne legyen önismétlés. A kreativitás nem egyszer megmutatkozik, de ezen szinte illetlenség csodálkozni: Bong már a Gazdatest és a Halál jele című filmekben bizonyította a rendezésre való rátermettségét.

Ahogy azt is, hogy képes egy adott műfajban valami újat alkotni, valami pluszt belevinni.

Az, hogy nem lett unalmas a film, nem csak annak köszönhető, hogy változatos akciójelenetekkel támad-

ták le az érzékszerveinket, hanem más módon is képes a rendező hatni a zsigereinkre. A társadalmi rétegződés bemutatása rég volt ennyire gyomorforgató és igazi. A relatíve kicsi helyszínből fakadóan a vonaton egyfajta miniatürizált, koncentrátum-formába oltott emberiséget láthatunk, amelyből így az átlagosnál jobban lekövethető a rothadás, a megoldhatatlan ellentétek és problé-

mák. Nem sokban különbözik ez a világ a mostani valóságtól: a gazdag lenézi a szegényt, az erősebb eltapossa a gyengébbet, épp azzal a különbséggel, hogy radikalizálták a helyzetet és önerőből senki nem juthat át a vonat hátsó részéből az elülső szektorba. Ahhoz, hogy olyan jól tudj élni, mint ők, oda kell születned, a természetes kiválasztódást pedig felváltja az előre megtervezett

FilmMagazin / 53

KRITIKA

>> BONG

EGY ÚJABB MŰFAJT HÓDÍTOTT MEG ÉS KAVARTA FEL AZ ÁLLÓVIZÉT. A THRILLER ÉS SZÖRNYFILM UTÁN A SCIENCE-FICTION-BEN IS SIKERÜLT IGAZÁN MARADANDÓT ALKOTNIA. <<

AZ ALAPOK A film képregényes stílusa nem meglepő, hiszen az egész projekt a Le Transperceneige című francia képregényen alapszik. A háromkötetes füzet teljesen véletlenül került Joon-ho Bong rendező kezébe: éppen a szöüli könyvtárban kutakodott A gazdatest című filmjének forgatási szünetében, amikor is rábukkant a képregény egy koreai kalózváltozatára. Az anyag azonnal elvarázsolta a rendezőt, a többi pedig már mozgóképes történelem…

54 / FilmMagazin

tömeggyilkosság. De látod, ez is a te javadat szolgálja, hiszen így több hely lesz. A kényelmetlenséget pedig csak tovább fokozza, hogy tudod: hiábavaló eljutni a vonat elejébe, hiába a lázadás. A társadalom és a hierarchia ereje visszaformálja magát és minden kezdődik elölről.

Hiszen a rendnek meg kell lennie, az emberek pedig képtelenek anélkül rendet teremteni, hogy az erőviszonyokat kihasználva azzal ne éljenek vissza. Kellemetlen gondolatokat vet fel a film és kellemetlen dolgokkal szembesít, ami a befejezéshez közeledve egy Chris Evans által előadott monológban teljesedik ki.

A rendező, illetve az író (a képregényről, ami alapján készült a film, nem tudok beszélni) a karakterek árnyaltságát aláhúzva nem feltétlenül fekete-fehérben gondolkodott.

Persze a rosszak egyértelműen elkülönülnek a jóktól, de Bong nem ennyire radikális. Maga az emberi természet az, ami górcső alá tétetik.

A fentebb említett monológ azért is hat kulcsfontosságúnak, mert rávilágít arra, hogy adott körülmények között, adott szituációban az ember bármilyen csúfságra képes. Képes levedleni az emberségének legutolsó bőrdarabkáját a túlélés érdekében. Ugyanúgy, ahogyan a Tilda Swinton által játszott Mason miniszter is a fenyegetettség hatására bármire képes lenne azért, hogy élet-

ben hagyják a lázadók.

A társadalomkritika, a jellemdráma és a kemény akciójelenetek együttese olyan erővel hat, hogy térdre kényszeríti az embert. Egyes lyukak ugyan akadnak a történetben, illetve megmagyarázatlan dolgok (mégis ki az a fickó, akit sokadik próbálkozásra se képesek kinyírni hőseink?), de ezt leszámítva páratlanul intenzív és merész filmről beszélünk, amit csak erősít a szereplőgárda (Tilda Swinton tenyérbe mászó alakítása, Chris Evans szimpatikus főhőse, Ed Harris, John Hurt, Jamie Bell, stb.) együttes ereje, valamint Marco Beltrami hátborzongató muzsikája.

Bong egy újabb műfajt hódított meg és kavarta fel az állóvizét. A thriller és szörnyfilm után a science-fictionben is sikerült igazán maradandót alkotnia. Üzenete kemény és világos, mégsem tűnik egy cseppet sem szájbarágósnak és didaktikusnak.

90% Stáblista Rendező: Joon-ho Bong Főszereplők: Chris Evans, Song Kang-ho, Ed Harris, John Hurt Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, július 8-tól

KRITIKA

MAGIC MIKE XXL Az izmos kockahas még mindig megvan, de ehhez a kirakatbábuhoz ezúttal már üres fej is társul. Írta: TomPowell

A

2012-es Magic Mike egy újabb mintapéldánya volt annak, hogy a női vágyálmok kielégítésére igenis van kereslet, méghozzá nem is kicsi. Mindössze 7 millió dolláros büdzséjére több mint százat hagytak a(z elsősorban hölgy) nézők a srácok tangájában, amit evidens, hogy Hollywood sem hagyhatott szó nélkül és ehhez is elkészítette az “elengedhetetlen” folytatást, amit a férfiak tömkelege már jó előre bojkottált. Tekintve, hogy a játékidő jelentős részében arra épít, hogy milyen jó érzés Channing Tatum-ék kockáit nézni, ez nem is csoda.

A Magic Mike egyik érdeme volt, hogy egy addig jobbára ismeretlen közeget mutatott be, miközben címszereplője innen próbált kitörni egy lényegesen hétköznapibb álom megvalósítása felé. Emellett persze végigvette a hollywoodi kliséket, mint például a tehetséges, de egyre mélyebbre csúszó újonc és a nagy szerelem, de a felszínes közeg ellenére sem maradt annak szintjén. A Tatum élete inspirálta Mike karakterének problémája, kiútkeresése abszolút átérezhető volt, az XXL-es verzióra viszont pont, hogy csak a felszínesség maradt. Mike visszatérése a chippendale fiúk – bocsánat,

férfi revütáncosok – világába mondvacsinált, ahogy a roadmovie-s szerkezet is a forgatókönyv hiányosságait hivatott leplezni.

Pedig erőltetett mivolta ellenére van potenciál az alapanyagban.

Visszatérni abba a közegbe, ahonnan egykor menekültünk, miközben barátaink éppen próbálnak továbblépni, ami korlátozott képességeiket figyelembe véve is érdekes kérdéseket vet fel. A valamire való párbeszédek, vagy ötletek hiányában azonban eme konfliktusok helyett – amivel a film érdemben nem kezd semmit – inkább ötlik fel az emberben Danny DeVito kiöregedett táncosa a Jóbarátok ominózus epizódjából, mint kidolgozott testű férfiak korai kapuzárási pánik problémái.

Persze, lássuk be, hogy itt úgyis azon van a hangsúly, hogy a nézők több kockát lássanak két óra alatt, mint egy LEGO kiállításon és ezt a jobbára rendezőasszisztensként tevékenykedő Gregory Jacobs filmje teljesíti is. Hiányzik belőle az első részt jegyző – és azóta visszavonult, de operatőrként és producerként közreműködő – Steven Soderbergh precizitása, érzékenysége, viszont az előddel ellentétben jól megteremti az ott jobbára mellékszerepekre kárhoztatott fiúk közti összhangot.

Tatum még mindig jól riszál, Matt Bomer-t a két rész között eltelt coming outja után látványosan nem engedték a táncokon kívül nő közelébe, de ezoterikus maszlagjai így is mosolyt csalnak az ember arcára, a show-t viszont egyértelműen Joe Manganiello lopja el.

Majd minden szempontból felesleges és méltatlan folytatása az első résznek, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy semmi értékelhetőt nem találtam benne, hogy ne lett volna alkalomadtán kedvem leülni egy joghurt mellé és dumálni a srácokkal, vagy hogy az agyon botoxolt Andie MacDowell ne hozott volna némi felüdülést a lagymatag második félidőbe. Az XXL jelző azonban jelentősen túl lett méretezve, és nem csak az elvárásokhoz képest.

60% Stáblista Rendező: Gregory Jacobs Főszereplők: Channing Tatum, Juan Piedrahita, Joe Manganiello Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. július 2.

FilmMagazin / 55

KRITIKA

TÖRTETŐK Vinnie Chase-ék továbbra is megpróbálják bevenni Hollywood-ot, de csupán a rekeszizmainkig jutnak. Van, amikor ez is elég. Írta: TomPowell

A

z elmúlt bő egy évtizedben a TV számtalanszor bebizonyította, hogy bátrabb, merészebb és szórakoztatóbb tartalommal szolgál, mint a mára egymás lábát taposó eseményfilmek a mozikban. Míg utóbbi a profitmaximalizálás jegyében igyekszik minél nagyobb tömegeket megnyerni és a biztosra menni a legkisebb kockázatot vállalva, addig előbbi rendre nyúl olyan témákhoz – ezzel pedig a kritikusokat és a közönséget egyaránt megnyerve – amik a mozikban kevésbé lennének életképesek… hacsak az adott sorozat kifújása után nem tesznek próbát a nagyvásznon, egy már biztos közönségre alapozva, miközben a sorozatból kitörni képtelen sztárok egy újabb lehetőséget látnak a felszínen maradáshoz. A Törtetők ráadásul abban a szerencsés helyzetben van, hogy sorozat létére a hollywoodi hétköznapokról, valamint az álomgyár ke-

56 / FilmMagazin

gyetlenül karrierista működéséről beszél, nem egyszer világsztárok felbukkanásával, vagy vendégszereplésével. És az egész estés film szerencsére nem vall szégyent az alapanyagra.

Persze kérdezhetnétek, hogy hogyan lenne ebből kudarc, amikor ugyanaz a Doug Ellin írta és rendezte, aki a sorozatért is felelt, minden főszereplő a jól megszokott szerepében tetszeleg, és az egyértelműen Vinnie Chase és sleppje életének alapját szolgáló Mark Wahlberg is a fedélzeten van? Erre azt válaszolnám, hogy láttunk mi már karón Carrie Bradshaw-t, aki az újat mondás, vagy akár a nosztalgiafaktor helyett átcsapott egy botoxszal tarkított divatbemutatóba. A Törtetőkből is hiányzik az érdemi újdonság varázsa, de nem felejti el azt hozni, ami miatt megszerettük.

Ezzel viszont elérkeztünk az ilyen egész estés verziók állandó rákfené-

jéhez, amit Ellin-ék sem tudtak – de talán nem is akartak – levetkőzni magukról. Mégpedig azt, hogy ez csupán egy bő lére eresztett epizód.

Ráadásul a Törtetőkre – evidens módon – sosem volt jellemző a sztori, hanem csak az életszerű helyzetek, problémák egymásra pakolása és az azokra adott, többnyire humoros válasz. A film pedig sikeresen megtartotta az ezzel a könnyedséggel átitatott betekintés jelleget az álomgyár színfalai mögé. Ettől viszont még látványosan nem filmre való ez az alapanyag, akármennyire is szórakoztató. Márpedig a Törtetők abszolút az. A sorozat insider mivolta továbbra is működik, amit annyi cameo-val fejeltek meg, hogy gyanítom, nem is volt rendes statiszta a forgatáson. Szerencsére a készítők 10 perc alatt elérik, hogy az is képben legyen, aki egy percet sem látott a szériából és tisztában legyen azzal, hogy ki hol foglal helyet. Van

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 4 oldalas háttércikket is!

ugye a Wahlberg karrierjét és Leonardo Di Caprio stílusát magán viselő ifjú sztár (Vinnie Chase), az ő gyerekkori barátja és menedzsere (Eric), a mindenesként szolgáló Teknőc, valamint a sikertelen, szintén színész báty (Johnny “Drama” Chase), valamint egy kopó szívósságával és egy cápa természetével rendelkező ügynök, Ari Gold. Ezúttal Vinnie rendezésre adja a fejét, azonban a meghaladt költségkeretet Ari-nak elő kell teremteni, ami a befektető pénzembernek nagyon nincs ínyére, amíg nem látta a filmet. Érthető, hogy a kritikusok miért nem szerették odakint és miért bukott meg a pénztáraknál. 100 percbe próbálnak belesűríteni egy egész évadra elegendő eseményt, az érdemi szál elsikkad, rengeteg a belsős infó és nem csupán a sorozat rajongóinak, míg az anyagi kudarcot

rá lehet fogni arra, hogy a 8. évad immár négy éve, hogy véget ért. A srácokat viszont jó volt újra látni: hiába van meg mindenük, hiába űzik a legmenőbb partikat továbbra is, látványosan nem találják, csupán keresik a helyüket a világban. Pont ezért tudunk azonosulni kicsit velük, mert úgy érezzük, hogy minden éretlenségükkel együtt közülünk valóak. És ott van persze a sorozat legnagyobb, okkal kult státuszra szert tett karaktere, Ari Gold.

Jeremy Piven továbbra is maximálisan belakja a szerepet, ami abból a szempontból könnyű, hogy a többieknek – leszámítva Drama-t – erre a legkisebb lehetőségük sincs. Valóságos energiabomba ő, aki nem csak a többi szereplőt, hanem a te rekeszizmodat is rendre lendületbe hozza szexista, politikailag inkorrekt megnyilvánulásaival.

A Törtetők a legjobb vászonra költözött sorozat A Simpson-család – A film óta és a legszórakoztatóbb vígjáték idén A kém mellett. Filmként továbbra is nehéz tekinteni rá, de a rajongóknak egy mozikba küldött búcsú epizódként – vagy az ismeretleneknek bevezetésként – tökéletesen szórakoztató kikapcsolódásként szolgálhat.

75% Stáblista Rendező: Doug Ellin Főszereplők: Adrian Grenier, Kevin Connolly, Jeremy Piven Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. június 25.

FilmMagazin / 57

KRITIKA

MÁSVÉLEMÉNY

VALAMI KÖVET David Robert Mitchell új filmje igazán üdítő adalék a mai horrorfilmkínálathoz. Írta: Sanya08

V

annak filmek, amik annyira jók, hogy – akár az élet – utat törnek maguknak és meghódítják közönségüket. David Robert Mitchell rendező így járt második nagyjátékfilmjével. A Valami követ eredetileg csupán limitált vetítésben részesült volna, ám a film jó híre szájról szájra terjedt, végül oda jutott a dolog, hogy az amerikai mozikban egyre több és több helyen, egyre hosszabb ideig tűzték műsorukra a filmszínházak. Híre akkorára duzzadt, hogy aztán hozzánk is befutott, aminek végképp örülünk. Már csak azért is, mert így legalább többen felfedezik maguknak Mitchell előző alkotását, a kiválóra sikeredett The Myth of the American Sleepover-t.

Persze úgy se járunk túl rosszul, ha mindez nem jön össze: örüljünk annak, amink van, márpedig a Valami követet látva elég sok örömködni valónk van. Még akkor is, ha végigparázzuk azt a 100 percet,

58 / FilmMagazin

melyet a megtekintésére szánunk.

A Valami követ premisszája igazán szimplának mondható, legfőbb ereje pedig éppen ebből a látszólagos szimplicitásból fakad: adott egy tinédzserlány és egy (szexuális úton terjedő) átok, a tinédzserlánynak pedig meg kell szabadulnia az átoktól. Direkt egyszerűsítettem le, hogy szemléltessem, mennyire egyszerű esettel van dolgunk a történetet illetően. Ám legyen bármely szimpla, olyan szórakoztatóan paráztató filmet szült magából, hogy a műfaj rajongói összedörzsölhetik mind a két kezüket. Hiába kételkedtem abban, hogy egy ilyen alapsztoriból elő lehet hozni egy igazán félelmetes és hatásos horrorfilmet, végül azt kellett tapasztalnom, hogy Mitchell megoldotta a dolgot és a nemi úton terjedő rémálom történetéből kihozta azt a maximumot (megfelelő visszafogottsággal), ami a műfaj rajongói számára üdítőleg hathat a sok kö-

zépszerű horrorfilm után. Igen, téged nézlek, Insidious és Démonok között. A Valami követ itt van, és nem tűri a jelenléteteket.

Mitchell filmje nem csupán egyes elemeiben hasonlatos a hetvenesnyolcvanas évek horrorjaihoz, megoldásaiban is főként azokból táplálkozik: feszes tempót diktál, mégsem siet sehová, szereplőire időt hagy, ahogyan arra is, hogy kellőképpen átjárjon bennünket a frász. Félelemkeltésének mértéke és hogyanja nagyjából a Halloween és az eredeti Rémálom az Elm utcában közé lőhető be. Nyilván nehéz a nagy elődök után hasonlóan óriásit dobni és nem is arról van szó, hogy Carpenter klasszikusához mérem, de ugyanaz az attitűd jellemzi Mitchell rendezését is. A maga módján viszszafogott és minimalista, de ez a minimalizmus csak a feszültséget és izgalmat generálja. Ódzkodik a véres csimbókoktól és nem futtatja ki

Ha érdekel a filmről szóló negatív hangvételű írásunk, olvasd el az előző számunkban közölt kritikát is!

AZ ELŐZŐ SZÁMBAN ÍRTUK „A Valami követ értékelhetőbb jeleneteit Rich Vreeland videojátékos stílusához hű zenéi és az ahhoz társuló képek adják, amik viszont egy az egyben elütnek a film alaphangulatától. Az azokat aláfestő monológokról nem is beszélve. Szóval igen, ami említésre méltó a másfél óra során, azt az It Follows majdhogynem idegen testként veti ki magából.”

erőszakorgiává a filmet, bár ez már a kiinduló ötlet miatt sem lett volna szerencsés. Mivel a lényeg itt azon van (ahogy ezt az egyik szereplő is kimondja), hogy az a valami lassan követ téged, a fő feszültségforrás épp ebből fakad. Nem kell valakinek késsel hadonásznia ahhoz, hogy beszarj tőle, elég annyi, ha az a valami közeleg feléd lassan, de biztosan. További párhuzam Carpenter Halloweenjával, hogy mindkét filmben az “ellenség” egy olyan entitás, melynek eredete és mibenléte megmagyarázatlanul marad (nem mintha ez baj volna), mely magyarázatra nincs is az égvilágon semmi szükség. Bár lássuk be, a film sikerét látva ezek után esélyes az, hogy valaki fogja magát és készít egy prequel-t, melyben fény derül az entitás eredetére. Hülye ötlet lenne, de meg lehet lovagolni. És ha már Carpenter-ről volt szó, hát tegyünk említést a film zenéjéről, melyért a Disasterpiece a felelős és mely muzsika olyan gyönyörűen megidézi a régmúlt időket, hogy öröm hallgatni.

Azon kívül pedig szerencsére nem csupán a nosztalgia miatt emlékezetes, de a fenyegető, baljós hangulathoz is nagyban hozzátesznek az elektronikus dallamok. Hogy menynyire lesz maradandó a Valami kö-

vet sikere, nehéz megmondani. Instant klasszikust kiáltani nem fogok, mert értelmetlennek tartom, de az biztos, hogy ritkamód jókat lehet borzongani és izgulni Mitchell filmjén. Ez önmagában is jó eredmény, de ha hozzávesszük azt, hogy a film elkerüli az olcsó gimické válást és tisztelettel bánik mind a nézővel, mind pedig a műfajjal magával, az már tényleg nagy szó. Hasonlóan a tavalyi, nálunk be nem mutatott The Guest-hez (a jelen tárgyalt filmben a főhősnőt alakító Maika Monroe abban is fontos szerepet töltött be), a történet szüli a stílust és nem fordítva. Mit akartok még? Azonnal rohanjatok a legközelebbi moziba és váltsatok jegyet a filmre! Aztán csak győzzetek a hátatok mögé nézni este, a kihalt városban.

80% Stáblista Rendező: David Robert Mitchell Főszereplők: Maika Monroe, Keir Gilchrist, Bailey Spry Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2015. június 25.

FilmMagazin / 59

KRITIKA

AGYMANÓK A Pixar néhány kisiklás után végre visszatalált régi önmagához egy kalandosan könnyed, mégis mély önismeretet igénylő filmmel, avagy minden fejben dől el. Írta: TomPowell

B

evallom, egy ideje már kezdtem lemondani a lámpás cégről, viszont a sokáig a komfort zónájából kitörni látszó DreamWorks-ben sem találtam meg a számításaimat. Utoljára a Fel! játszott úgy az érzelmeimmel, mint most az Agymanók, melyet (minő véletlen!) pont ugyanaz a Pete Docter rendezett, mint jelen írás tárgyát. Hiába ríkatott meg a Toy Story 3 befejezése, megvalósításában, valamint jól ismert karaktereiben hiányzott az igazi újdonság varázsa. Erre csak rájátszott az, a Pixar-t is elérő szomorú tendencia, hogy az egykor úttörő eredetiségéről híres stúdió is ráállt a folytatásokra, ami eddig a Verdák második részében valamint a Szörny Egyetemben kulminálódott, de egy szem eredeti próbálkozásuk (Merida, a bátor) is megragadt egy kedves kis mese szintjén,

60 / FilmMagazin

ami a tőlük várható csodától nagyon messze van. Az Agymanók viszont már az alapkoncepciójával is rabul ejtett és az elmúlt évek legeredetibb ötletét villantotta fel, amelyben egy kislány fejében játszódó érzelmeket, valamint azok kihatását tulajdonosukra állította a középpontba. Rettentő komplex alap, aminek a Pixar – hosszú idő után először – maximálisan meg is felelt.

Docter munkája ugyanis igazi pszichológus másfél órája kicsiknek és nagyoknak egyaránt, közben viszont nem felejt el ízig-vérig – abszolút pozitív értelemben értendő – hollywoodi tanmese sem lenni. A fiatalabbak ugyanis nem csak két ellentétes figura, Derű és Bánat (valamint az előzetesekben egy nagyon ügyesen elrejtett harmadik személy) kalandjait és összecsiszolódását követhetik végig, hanem –

és ez az Agymanók talán legzseniálisabb érdeme – érzelmeik kezelését, azok megélését is megtanulják, valamint hogy milyen károkat okozhat, ha ezek közül csak az egyiknek, vagy éppen mindegyiknek engedünk. Emellett a felnőtteknek komoly önismereti tréning: helyesen élem meg az érzelmeimet? Életem során milyen személyiség vonásaimat hagytam magam mögött és milyenek alakultak ki helyette? Az élet és az általa okozott nehézségekre adott válaszaim mennyire határozták meg azt, aki ma vagyok? Ilyen és ehhez hasonló kérdések sorjáztak a fejemben, miközben egy kislány személyiségének jelentős és látványos – valamint végtelenül megindító – belső átalakulásának lehettem szem és fültanúja.

Emellett Docter hihetetlen profizmussal és szemtelen kreativitással

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 6 oldalas háttércikket is!

A PIXAR MÉLYPONTJAI

VERDÁK 2 Érdekes próbálkozás volt a Verdákat a titkos ügynök filmek legjellemzőbb elemeivel összekeverni, de az igazat megvallva a végeredmény inkább adott okot a gúnyos fintorra, mintsem az elégedett mosolyra. A film ugyanis csak azoknak szerzett igazán örömet, akik eleve Matuka rajongók voltak, és már a tévés spin off-ot is végigizgulták mind a hatvan ismétlésében.

nyúlt az olyan bonyolult fogalmakhoz, mint az emberi személyiség az elme és a tudatalatti, valamint az ezeket irányító érzelmek, nem feledve ezzel együtt az elengedhetetlen humort sem. Noha a főszereplők Derű és Bánat, a vicces mellékfigurák, mint Undor, Harag és Majré nem kevésbé fontosak, mint a két ellentétes, mégis az életben való boldoguláshoz elengedhetetlen érzelem, tetteikkel pedig hozzájuk hasonlóan éppúgy befolyásolják azt, hogy a kis Riley miképp él meg olyan változásokat, amelyek jelenlegi kis életét felzaklatják és elindítják egy végeláthatatlan változás útján, aminek aztán bármi lehet a végkimenetele.

MERIDA, A BÁTOR Amikor Pixar-filmet Oscar-díjra jelöltek, azt általában be is zsebelte az a lámpás cég, ezzel pedig az ég világon semmi baja nem volt senkinek – egészen 2013-ig, amikor is a Merida, a bátor győzedelmeskedett a sokkal jobban sikerült Rontó Ralph felett. Az alapötlettel nem volt probléma, az akciójelenetek is szemet gyönyörködtetőek, csak a tanulság lett túlságosan szájbarágós.

A rendező emellett az Agymanók képében elkészítette a Fel! szó szerinti kistestvérét. Mindkettőben központi elem a múlt elengedése, de más-más módon, ráadásul, míg Carl Fredricksen (élet)útja végén a múltjának, addig Riley eme ösvény elején személyiségének addigi formálóitól válik meg fokozatosan. Olyan ismerős érzések, visszaköszönő emlékek ezek, amelyek mindnyájunkat formáltak, mindannyian átéltünk. A film pedig a moziból kijövet sem enged minket és folyamatosan azon agyalunk majd, hogy a fejünkben mik azok az érzelmek, amelyek folyamatosan kisajátítják felettünk az irányítást, mégis énünk, legbelső lényünk elengedhetetlen részei.

SZÖRNY EGYETEM Jelen esetben kakukktojásról van szó, hiszen ez szimplán egy jó Pixar-film, aminek egyetlen hibája a történet egyszerűsége, hiszen csak egy „lúzercsapat a menők ellen” sztorit kapunk szerethető, de sablon karakterekkel. Ettől függetlenül viszont egy élvezetes, a Szörny Rt.-re egy pillanatig sem szégyent hozó folytatásról van szó , amit egyszer azért érdemes megnézni.

Hiába halad a cselekmény a jól kialakított hollywoodi dramaturgia mentén, hiába érződik, hogy a premier féléves előre hozása itt-ott szükséges kurtítást vonhatott magával a történeten, az Agymanók mikrokozmoszában ismét megelevenedik a nagybetűs VARÁZSLAT. Egy értelmileg és érzelmileg is intelligens és tanulságos mese, amire még mindig csak a Pixar képes.

95% Stáblista Rendező: Pete Docter Eredeti hangok: Kaitlyn Dias, Kyle MacLachlan, Diane Lane Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2015. június 25.

FilmMagazin / 61

KRITIKA

SUPERFAST! - HALÁLI IRAMBAN Friedberg és Seltzer új filmmel jelentkeztek: ez azt jelenti, hogy a rekeszizmok ezúttal is megkíméltetnek. Írta: Sanya08

J

ason Friedberg és Aaron Seltzer vagy az évszázad legnagyobb trolljai, vagy tényleg annyira marhák, hogy nem veszik észre: az égadta világon semmi tehetségük nincsen a paródia műfajához. Akár az előbbi igaz, akár az utóbbi, elképesztő maga a tény, hogy mindig van valaki, aki képes finanszírozni agymenéseiket.

Friedberg-ék annyiban mindenképp igyekeznek jó szakembereknek tűnni, hogy aktuális, divatos filmeket pécéznek ki maguknak, hogy aztán humor tárgyává tegyék az adott alkotásokat. Nemrég ugye Az Éhezők Viadalát találták meg maguknak, előtte pedig az Alkonyatsagát. A jó szándék azonban nem mindig egyenlő a sikerrel, egy ilyen művelethez talentum is szükségeltetik és jó humorérzék: a rendezőpárosnak egyik sem adatott meg. Humoruk minden igényességi és minőségi kontroll nélkül tolul a vászonra; többször is rátapintanak a megfelelő parodizáló pontokra (gondolva az eredeti filmek rapper cameóira és a „menő kínai” karakterre), de sosem képesek kihozni az ötletben rejlő lehetőségeket. Ami még rosszabb, hogy meg sem próbálnak túljutni a

62 / FilmMagazin

primitív hangvételen, így a humor leginkább olyan szinten mozog, mint amikor egy baráti társaság félrészegen beböffent különböző, a pillanat hevében viccesnek vélt dumákat és ötleteket. Akkor, ott talán jónak tűnik, de vászonra téve, filmnyelven elmondva átgondolatlannak és olcsónak hat.

A történet jóformán egybeveszi az összes Halálos iramban-filmet: a széria fontosabb karaktereit és azok tulajdonságait igyekezték kiparodizálni, de a módszer maga borzasztóan infantilis. Nem mélységet kerestem én, elvárásaim a béka segge alatt voltak alapból, de még így is képes volt lehúzni a Superfast! minden nyögvenyelős „viccével” és modortalan, idióta humorával. Nagyon jól szemlélteti ezt az a húzás, hogy az eredetiben Michelle Rodriguez által játszott karaktert egy látens leszbikusnak állítják be, amivel a rá vonatkozó humor le is van tudva.

Nem áll másból a szerepe csak anynyiból, hogy célzásokat tesz másságára, ami elviekben humorforrásként kéne, hogy szolgáljon. Nem csak gyermeteg, de közben árad a homofóbia ezekből a képsorokból, az elegancia tehát annak rendje és

módja szerint kirepül az ablakon.

Lehetne még sorolni azokat a momentumokat, amik aláássák a film becsületét és humorát, mégis mindközül a legfájdalmasabb, hogy sehol semmi jele a próbálkozásnak. Mintha úgy gondolták volna az alkotók: „Á, szarjunk bele. Okádjunk a vászonra valamit, valami pénzt csak keresünk vele, a kritikusok pedig hülyék.” Szomorú. Szomorú és dühítő. Főként úgy, hogy tudjuk: ez a műfaj olyan korszakos remekműveket is kidobott magából, mint a Csupasz pisztoly-filmek. A Superfast! pedig nem csupán ahhoz képest gyenge próbálkozás, hanem minden egyéb értelemben is egy botrányosan rossz darab.

10% Stáblista Rendező: Aaron Seltzer Főszereplők: Dale Pavinski, Lili Mirojnick, Omar Chaparro Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2015. június 18.

EXTRA

A LEGŐRÜLTEBB RAJONGÓI ELMÉLETEK „Egy film beszédtéma mivoltát gyakran meghatározzák a rajongók elméletei, függetlenül attól, hogy sikeres vagy sem. Sőt! Manapság már egy-egy film kijövetele előtt vadabbnál vadabb nevű egyén az utasok listáján, arról nem is beszélve, hogy nem egy szélhámos volt a történelemben, aki hasonló felfedezések farvizén próbált hírnevet szerezni.” >> 64.

SOROZAT: WAYWARD PINES „A történet főhőse Ethan Burke különleges ügynök, aki próbálja feldolgozni a múltban elszenvedett traumáit, miközben új küldetésre indul.” >> 76.

A MILLENIUM-TRILÓGIA 1. RÉSZ „A lány életében talán először találkozik olyan emberrel, aki képes túllátni a külcsínyen és az előítéleteken. Az ő kapcsolatuk egyszerre őszinte, mégis dermesztően távolságtartó. A Blomkvist-et alakító Michael Nyqvist közel sem az a tipikus akcióhős, hanem "csak" egy férfi, aki az elvei védelme mellett igyekszik másoknak is segítséget nyújtani.” >> 72.

FILMKLASSZIKUS: MECHANIKUS NARANCS „A fiatal bandavezér – hiába tűnnek cselekedetei ellenszenvesnek minden jóérzésű, lény számára – csupán saját ösztönei szerint szeretne élni.” >> 80.

FilmMagazin / 63

EXTRA

A RAJONGÓI ELMÉLETEK Teóriák, amiktől garantáltan eldobod az agyadat… Írta: TomPowell

E

gy filmet kétségtelenül a nézők tesznek naggyá, elsősorban a rajongók, hiszen nem egyszer a kritikákkal vagy anyagiakkal szembemenve tartják életben egy-egy mozi renoméját, ami csak évekkel később nyeri el megérdemelt helyét a filmtörténelemben. Jó példa erre Ridley Scott Szárnyas fejvadásza, amit annak idején a kritikák a sárga földig lehordtak, és anyagilag sem volt sikeres, ma pedig mégis a modern sci-fi egyik alapkövének tartjuk. De említhetnénk akár A remény rabjait is, amivel annak idején a mozinézők szintén nem nagyon tudtak mit kezdeni, majd videón megtalálta a közönségét, ma pedig a világ (egyik) legjobb filmjeként gondolunk rá. Egy film beszédtéma mivoltát gyakran meghatározzák a (hardcore) rajongók elméletei, függetlenül attól, hogy sikeres vagy sem. Sőt! Manapság már egy-egy film kijövetele előtt vadabbnál va-

64 / FilmMagazin

dabb teóriák látnak napvilágot és ezek rendre izgalmasabbak, mint a kész végeredmény. Most a leghíresebb rajongói teóriákat igyekszünk górcső alá venni, amikből biztos ki fog maradni valakinek a kedvence, de olyan is előfordulhat, hogy egy filmre ezek után már nem fog ugyanúgy nézni.

JAMES BOND-SZÉRIA (1962- ) Az elmélet: James Bond nem az ügynök igazi neve, hanem egy kódnév, amit az adott illető megkap. Ez megmagyarázná, hogy miért váltakoznak a színészek, és miért néz ki mindig másképp a 007-es.

Elborult? Abszolút, mégis nagy keletje van ennek az elméletnek. Az első 20 Bond-film között van egyfajta laza kapcsolat, hiszen rendre előfordultak finom utalások a karakter múltjára (pl. a házasságára a Szigorúan bizalmasban, vagy A magányos ügynökben), viszont nem szó

szoros értelemben vett folytatásról beszélünk. Pont ez a fajta frissesség, az adott trendekre való reagálás tartja életben mind a mai napig a figurát. A Craig-érával reboot-olt franchise legutóbbi darabjában pont a családi birtokon kerül sor a végső leszámolásra, ahol nem mellesleg a híres spion szülei nevét is láthatjuk, ami ezen elmélet híveinél kiveri a biztosítékot, és sokan ezért sem szeretik a Skyfall-t.

STAR WARS (1977- ) Az elmélet: Chewbacca és R2-D2 valójában titkos lázadó kémek, akik tudásukat használják fel Anakin átalakulásáról a Galaktikus Birodalom ellen. Ez így elfogadhatóbb, minthogy elfelejtették, nem?

Elborult? Inkább egyfajta természetes reakciónak mondanám arra vonatkozóan, hogy Lucas az előzménytrilógiában hajlamos volt nem kevés lyukat hagyni a cselekmé-

nyen, így a két trilógia összekötése nem sikerült maradéktalanul.

A DOLOG (1982) Az elmélet: Amikor a film zárójelenetében MacReady felajánl egy üveg piát Childs-nak, valójában nem alkoholt ad neki, hanem egyet a korábban elemelt molotov koktélokból.

Utóbbi, ha a valódi lenne, akkor felismerné, hogy gázolajat iszik, de a dolog nem.

Elborult? A legkevésbé sem. Sőt!

Nagyon is hihető és a záró képsoroknak csak ad egy még kilátástalanabb felhangot, azzal együtt, hogy a befejezés továbbra is nyitott marad.

SZÁRNYAS FEJVADÁSZ (1982) Az elmélet: A teória szerint nem csak Deckard (Harrison Ford) replikáns, hanem Gaff (Edward James Olmos) is, akinek egy fejvadász emlékeit ültették a fejébe.

Elborult? A Szárnyas fejvadász

tipikusan az a film, ahol számtalan elmélet létezik, és mindegyik valahol helytálló. A film nézése közben is rábökhetnénk akármelyik szereplőre és feltehetjük a kérdést, hogy vajon ő is replikáns-e, nem kapnánk egyértelmű választ.

SZELLEMIRTÓK 1-2 (1984, 1989) Az elmélet: Minek után az első rész fináléjában keresztezték egymással a sugarakat, a Szellemirtók elhaláloztak, a film végi ünnepség pedig az ő tiszteletükre történt. Viszont mi a helyzet a második résszel? Nagyon egyszerű. Az már valójában a purgatóriumban zajlik. Legalábbis ez lehet a magyarázat arra, hogy hogyan felejthették el, hogy egy több emelet magas habcsók ember támadt a városra.

Elborult? Inkább erőltetett, amit a második rész esetében az is bizonyít, hogy a teória képviselői inkább ragaszkodnak a saját elképzeléseik-

hez (még ha annak egy teljes film is mond ellent) és képtelenek elfogadni egy film szabályrendszerét.

ROBOTZSARU (1987) Az elmélet: Oké, ez kétségkívül durva. Robotzsaru valójában nem más,mint Jézus… csak annak egy igen erőszakos, kemény verziója, akinek megvan az elképzelése arról, hogy mi helyes, és mi nem.

Elborult? Kétségkívül, de a rendező, Paul Verhoven elmondása szerint a főhőst már az első 50 percben lényegében keresztre feszítik, hogy aztán a következő 50-ben feltámadjon. Így már nem is tűnik annyira betegnek.

BATMAN (1989) Az elmélet: Valójában nem Joker ölte meg Bruce Wayne szüleit, csupán az ő arcát vetíti ki minden bűnözőre.

Elborult? Egyáltalán nem, noha van

FilmMagazin / 65

EXTRA

benne egyfajta belemagyarázás, ami abból fakadhat, hogy sokaknak nem tetszik Tim Burton interpretációjában (vagy pont ezért nem szeretik), hogy Batman legnagyobb ellensége teremtette a Sötét Lovagot, ahogy később ő hívta életre a bűn gonosz bohóchercegét. Mindazonáltal a teóriában szimpatikus – és éppen ezért hihető is – hogy benne van Bruce Wayne eltorzult elméje, ami nem sokban választja el őt a bűnözőktől.

ALADDIN (1992) Az elmélet #1: A filmhez két elmélet is született, ebből ez az egyszerűbb.

Konkrétan az, hogy az egész mese a film elején látható árus fantáziájának a szülötte, aki csak el akar nekünk adni egy egyszerű lámpát, amihez egy csodás történetet sző.

Elborult? Inkább végtelenül cinikus, hiába van sokunknak tapasztalata az efféle házaló ügynökökkel, akik

66 / FilmMagazin

minél jobban kiszínezik termékük tulajdonságait. Elvégre jóleső érzés elhinni, hogy a kék dzsinnek, a gonosz varázslók és a repülő szőnyegek léteznek, miközben egy csiszolatlan gyémánt meghódítja a királyság hercegnőjének a kezét.

Az elmélet #2: Ezen teória szerint a történet valójában a jövőben játszódik, ahol a Közel-Kelet már világnagyhatalom. Ez megmagyarázná Dzsinni olyan kijelentéseit, minthogy “Ez a fez, meg ez a gatya a 3. századba való”, vagy a “10 000 év alatt teljesen elgémberedett a nyakam”, nem is beszélve a sok popkultúrális utalástól (pl. Rodney Dangerfield és Jack Nicholson-os utánzásairól), vagy a teljesen más korban játszódó Disney-filmek hihetetlenül látványos megidézéséről.

Elborult? Maximálisan és pont ezért zseniális. Kétségtelen, hogy ez egyfajta magyarázat azokra az addig szokatlan kikacsintásokra, amit

Robin Williams hozott Dzsinniként a filmbe. Sajnos a színész már nincs közöttünk, hogy megkérdezzük róla.

FORREST GUMP (1994) Az elmélet: Jenny fia, a kis Forrest valójában nem Forrest fia.

Elborult? Nem elképzelhetetlen, de ha ezt elfogadjuk, attól a film meseségétől fosztjuk meg Forrest történetét. Jenny talán az egész film legönzőbb karaktere, aki finoman fogalmazva is vadul élt, így a teória abszolút elfogadható, de szebb és jobb azt hinni, hogy a kisfiúban tovább él valami abból a Jenny-ből, akibe annak idején Forrest beleszeretett és akiért érdemes élnie, jó apának lennie a továbbiakban is.

PONYVAREGÉNY (1994) Az elmélet: A táska tartalma nem mást tartalmaz, mint Marcellus Wallace lelkét.

Elborult? Tarantino esetében sem-

mi sem számít annak, pláne ha azt vesszük, hogy a legenda szerint az ember lelke a tarkóján keresztül távozik. És mit ad isten Marcellus Wallace-nak hol van egy bazi nagy tapasza? Bingó! A tarkóján. És erre csak rádob az, hogy a táska számkódja 666.

TOY STORY (1995) Az elmélet: Nagyon egyszerű, miszerint Andy szülei elváltak, vagy éppen válófélben vannak. Ezért nem láthatjuk sohasem a kisfiú apját, plusz Andy anyjának ezért van szüksége egy kisebb házra, mert egyedül már nem bírja fenntartani.

Elborult? A legkevésbé sem, és inkább valószerű, hogy a család szentségét kihangsúlyozó Disney-t (tudjátok, az a stúdió, amely nem fél megölni a főszereplők szüleit, ezzel gyerekek millióit egy életre sokkolva) a Pixar ezzel a mögöttes tartalommal játszotta ki és megmagya-

rázza azt is, hogy Andy miért annyira magának való és miért van olyan kiemelt szerepe az életében a játékainak, amelyektől a harmadik részben sem tud olyan könnyen megválni.

A SZIKLA (1996) Az elmélet: Sean Connery valójában James Bond. És noha ő volt az ős-Bond (és mind a mai napig az etalon), a rajongók szerint John Patrick Mason korábban James Bond-ként kémkedett, majd amikor elkapták a legkülönfélébb börtönökbe zárták, ahonnét rendre meg is szökött. Ezt hivatott alátámasztani, amikor az FBI igazgató, Womack szerint “Ez az ember nem létezik sem az Egyesül Államoknak vagy Nagy-Britanniának.”

Elborult? Abból a szempontból igen, hogy ezen elméleteket gyártók szemmel láthatóan képtelenek elfogadni mind egy színész karrierjére

tett kikacsintásokat, mind pedig egy sorozat sajátos szabályrendszerét, miszerint reflektál az adott trendekre, korra, ezáltal elemeiben egy kortalan hőst teremtve, amelyiknek mindegyik színész saját stílust kölcsönöz.. Jelen esetben nincs másról szó, mint egy színész korábbi legendás szerepének a megidézéséről és egy másik karakterbe történő beolvasztásáról.

SIKOLY (1996) Az elmélet: Valójában volt egy harmadik gyilkos is a woodsboroi gyilkosságokban, aki nem más, mint Dewey.

Elborult? Van benne ráció, de mintha ezt az elméletet a film paródiája, a Horrorra akadva első része hívta volna életre. De ha mégis elfogadjuk, akkor már nem hat furcsának, minek után Dewey finoman fogalmazva is nyugtalanító. Az a típus, aki odajön hozzád és elmeséli az

FilmMagazin / 67

EXTRA

>> EGY

FILMET KÉTSÉGTELENÜL A NÉZŐK TESZNEK NAGGYÁ, ELSŐSORBAN A RAJONGÓK, HISZEN NEM EGYSZER A KRITIKÁKKAL VAGY ANYAGIAKKAL SZEMBEMENVE TARTJÁK ÉLETBEN EGY-EGY MOZI RENOMÉJÁT, AMI CSAK ÉVEKKEL KÉSŐBB NYERI EL MEGÉRDEMELT HELYÉT A FILMTÖRTÉNELEMBEN. <<

élete történetét, és te kedvesen végighallgatod, de közben tudod, hogy évek óta az volt a legtartalmasabb beszélgetése egy két lábon járó humanoiddal. És hiába rendőr, valahogy nem őt akarod magad mögött tudni egy sötét sikátorban, amikor egy szellemmaszkos fazon mészárolja a fiatalságot. Inkább őt képzeled a maszk mögé.

TITANIC (1997) Az elmélet: Bizony, még ennek is van. Konkrétan az (most kapaszkodjatok meg!), hogy Jack sohasem létezett és ő valójában az idős Rose már fittnek nem éppen nevezhető elméjének a szülötte. Ugyanis Rosenak nem sikerült feldolgoznia kegyetlen vőlegénye bánásmódját.

Elborult? Akármennyire is megöli a történet romantikáját, van benne ráció, hiszen amikor Rose elkezdi mesélni a történetét, rögtön szóvá teszik, hogy nem volt Jack Dawson

68 / FilmMagazin

nevű egyén az utasok listáján, arról nem is beszélve, hogy nem egy szélhámos volt a történelemben, aki hasonló felfedezések farvizén próbált hírnevet szerezni. Azonban a világ önjelölt urának (James Cameron) 11 Oscar-díjas alkotása, valamint az a több éves kutatómunka és mély tisztelet, amit a tragédia és annak áldozatai felé tanúsított, keresztülhúzza eme teória valószerűségét.

MÁTRIX-TRILÓGIA (1999-2003) Az elmélet: Neo (Keeanu Reeves) valójában egy gép, a való világ Zionja pedig a Mátrixhoz hasonló virtuális valóság, amelyben a technikai fejlettséget ellenőrzik.

Elborult? Minek után a trilógia második-harmadik része elméletileg és kulturálisan is lényegesen túltolja az első részt, ezért éppúgy lehet egy lehetséges értelmezés, mint rajongói fantazmagória.

HARRY POTTER-SZÉRIA (20012011) Az elmélet: A lépcső alatt lakó kis túlélő valójában csak képzeli az egész varázsvilágot, hogy így legyenek elviselhetőbbek a mindennapjai Dursley-éknél. A karakter megformálója, Daniel Radcliffe ennél is tovább ment, mert szerinte Harry már egyenesen a diliházba jutott ezzel a tévképzetével.

Elborult? Miszerint egy tinédzser fiú, akit jól láthatóan teljesen elszeparáltak a világ zajától egy olyan világba menekült, amelynek a legutolsó mozzanata is az angolszász kultúrán alapszik? Nem, a legkevésbé sem elborult, de végtelenül cinikus.

KÜLÖNVÉLEMÉNY (2002) Az elmélet: A film vége valójában John Anderton (Tom Cruise) fantáziájának a szüleménye, és amit látunk, valójában a glóriát kapott rend-

őr álma csupán.

Elborult? Tekintve, hogy a film dramaturgiailag az említett résztől látványosan megbicsaklik, abszolút szimpatikusabbá teszi Spielberg moziját ez az elképzelés, elvégre a rabok pont azért nem akarnak (vagy ha akarnának, se tudnának) megszökni, mert szabadon álmodhatnak.

JELEK (2002) Az elmélet: Azok a lények valójában nem űrlények, hanem démonok.

Hogy mi magyarázza ezt? Hogy egy pap (Mel Gibson) a házában vízzel győzi le őket, ami tehát értelemszerűen szenteltvíz.

Elborult? M. Night Shyamalan filmjének az érdekessége, hogy a vallást és az addigi viszonylagos tudományos szkepticizmust a kis zöld emberkékről ütközteti, méghozzá egy hitehagyott pap szemén keresztül. Ez az elmélet a film értelmezése

a vallás felől közelítve, és érdekes mód így is megállja a helyét. Zseniális!

A MINDEN6Ó (2003) Az elmélet: Ismét a rajongók kedvenc magyarázata jön, az elborult elme. Eszerint Bruce összeomlott a folyamatos szakmai kudarcok miatt, és csak bemesélte magának, hogy Istenként mindent ő okozott, ennél fogva az Úr sem Morgan Freeman.

Elborult? Nem, és cserébe a helyét sem állja meg, hiszen számos esetet nehezen lehetne természeti csapásként elfogadni. Például Jennifer Aniston megnövekvő kebelméretét, de ezt nem valószínű, hogy a 10 csapás mellé sorolnánk.

KILL BILL (2003, 2004) Az elmélet: A Kill Bill valójában egy létező mozi Tarantino filmjeinek univerzumán (pontosabban az Alkonyattól pirkadatigon) belül, hiszen

Mia Wallace (Uma Thurman) a Ponyvaregényben pont egy olyan sorozat pilotjára volt esélyes (Dögös Ötös), amely női bérgyilkosai teljesen megfeleltethetők a Kill Bill-nek. Úgy néz ki végül, hogy egy tékás sorozat helyett filmet csinált belőle.

Elborult? Ez esetben nem, már csak azért sem, mert ezt maga Tarantino is elismerte.

Az elmélet #2: Van azonban egy ennél is érdekesebb a második részre vonatkozóan. A film végi stáblistánál a listához hasonlóan kihúzzák a neveket, Daryl Hannahnál értelemszerűen kérdőjel van, de David Caradine-nál semmi. Ebből vonták le a fanok azt a következtetést, hogy Pai Mei volt valójában az egyetlen, aki tudta az öt pontos szívrepesztő technikát, így Bill csak eljátszotta a halálát.

Elborult? Az elmélet leginkább hiányos pontja rögtön fel is merül az emberben: miért? Bill miért játszotta

FilmMagazin / 69

EXTRA

INDIANA JONES ÉS A KRISTÁLYKOPONYA KIRÁLYSÁGA (2008) Az elmélet: Kedvenc régészprofesszorunk valójában az egész filmet abban a bizonyos hűtőben töltötte, szép lassan elveszítve az eszét a radioaktív sugárzás (valamint a sok ütés) következtében és minden mást csak képzelt.

Elborult? Jelen esetben inkább a rajongók el nem fogadásáról, bele nem törődéséről van szó, amivel magyarázatot próbálnak adni arra, hogy miért is lett a film (szerintük) annyira pocsék, amennyire.

Az elmélet: Még a közutálatról és nem éppen összetettségéről híres Alkonyat franchise is fel tud mutatni egy rajongói teóriát, miszerint tátott szájú Bella félig vérfarkas. (Viszont felmerül a kérdés melyik szülő révén?) Ugyanis ez megmagyarázná, hogy miért nem tudnak a vámpírok olvasni a fejében (ha már a légüres tér lehetősége nem játszik), hiszen a vérfarkasok képesek megzavarni a csillámló vámpírok érzékeit.

Elborult? Nem kevésbé rossz magyarázat, mint maga a széria. Anno egyszerűen Stephanie Meyer bedobott egy egyszerű speciális képességet, amivel különlegessé tehette az egyébként végtelenül jellegtelen és önző Bella karakterét, mert más miatt egy 100 éves vámpír képtelen lett volna bármiféle vonzalmat érezni iránta… kivéve, ha feladta a vegán életmódot.

ALKONYAT SZÉRIA (2008-2012)

NEM VÉNNEK VALÓ VIDÉK (2008)

meg a halálát? Hogy a Menyaszszony lelkiismeret-furdalás nélkül elvihesse a gyereket, mert úgy érezte, hogy onnantól az ő dolga felnevelni? Akkor azt miért ilyen kacifántosan kellett? Ez a teória inkább erőltetett.

70 / FilmMagazin

Az elmélet: Anton Chigurh (Javier Bardem) valójában a Halál angyala, akit maga az Ótestamentum dühös Istene küldött a Földre, hogy boszszút álljon a drogkereskedelmen.

Elborult? Eme teória második fele Istenről valóban némiképp túlzás, de Chigurh figurájában valóban ott van egyfajta spirituális értelmezés lehetősége. Vagy legalábbis így könynyebb elfogadni a karakter totális közömbösségét.

BECSTELEN BRIGANTYK (2009) Az elmélet: Tarantino mester ilyenolyan módon szereti megidézgetni a saját filmjeit. Elvégre az ő esetében egy sajátosan alternatív idővonalról van szó. Így nem csoda, hogy szereplői rendre otthon vannak a popkulturális utalásokban egy olyan világban, ahol a második világháború egy moziban ért véget.

Elborult? Tarantino esetében? A legkevésbé sem.

RAJONGÓK A FILMVÁSZNON Természetesen a rajongó, mint karaktertípus a nagyvásznon is jelen van, többnyire a legszélsőségesebb módokon megjelenítve. Az egyik véglet természetesen a Tortúra Annie Wilkes-sze, aki minden lehetséges módot megragad, hogy kedvenc írója kifogástalanul végezze a feladatát. Persze akadnak békés szándékú rajongók is, a Paul című filmben például Simon Pegg és Nick Frost az amerikai UFO látványosságokat igyekeznek felkutatni, nem is sejtve, hogy kalandos útjuk még egy harmadik típusú találkozást is tartogat számukra… A sor persze hosszan folytatható, de mi most már csak egy filmre hívnánk fel a figyelmeteket, ez pedig nem más, mint a Fanboys: Rajongók háborúja. A filmben 4 srác kerekedik útnak, hogy láthassák a Baljós árnyak című Star Wars epizódot, csakhogy egyikük halálos beteg, aki a premiert már nem érheti meg, így nincs más választás: be kell törni George Lucas villájába, és idő előtt megnézni a filmet…

Nolan kultikus mozija szülte. Cobb (Leonardo DiCaprio) toteme valójában nem a búgócsigája, hanem a jegygyűrűje. A valódi világban sosem viseli, viszont az álomban rajta van.

Elborult? A filmet övező teóriák közül eddig messze ez a legszimpatikusabb. Ugyanis lezárná azt a vitát, amely az utolsó jelenetet övezi, ahol nincs rajta a gyűrű.

POKOLBA TASZÍTVA (2009) Az elmélet: Természetesen ezúttal is a hallucináció az ok minden szörnyűségre, ami a főhősnővel történik, de miért? A rajongói teória szerint az egész a bulimia okozta képzelgéseknek köszönhető, ami arra vezethető vissza, hogy Christine-t egy fényképen lényegesen teltebb formájában láthatjuk, viszont a film során egyszer sem eszik. Ráadásul minden ocsmányság, ami vele történik, valamilyen módon köthető az evéshez. Például az, hogy egy halott a szájába hány.

Elborult? Nem kevésbé, mint a film.

De ha azt nézzük, Mrs. Ganush csak igazi magyar nagymama módjára aggódott ezért a csontsovány lányért, és megpróbálta felhizlalni a maga módján. Hol itt a probléma?

EREDET (2010) Az elmélet: Talán az elmúlt évek egyik legtöbb teóriáját Christopher

BOSSZÚÁLLÓK (2012) Az elmélet: Azért Joss Whedon filmje a motivációkkal sokszor csínján bánik. Ezt példázza Loki hosszú távú terve, pontosabban annak hiánya, aminek révén létrejött az elmélet, miszerint a Föld lerohanása után Asgaard következett volna. És ezek után? Esetleg megszerezni a kincstárból a Végtelen Kesztyűt?

Elborult? A Marvel Filmes Univerzuma rengeteg lehetőséget ad a teóriagyártásra, és ez is jól példázza, ahogy azt is, hogy a forgatókönyveken még bőven lenne mit csiszolni. Például ez sem egy elvetendő ötlet, viszont az már régen rossz, ha a rajongóknak kell az ilyen hézagokat kitölteni.

PROMETHEUS (2012) Az elmélet: Ridley Scott gyűlölt, szeretett, avagy a két érzelmet sajátosan vegyítő sci-fijéről jó ideje terjeng az az elmélet, hogy a rendező másik kult-klasszikusával, a Szárnyas fejvadásszal egy univerzumban játszódik. Erre egy jelenetben látják a magyarázatot a fanok: Weyland film eleji hologram üzeneténél a háttérben látható egy építés alatt álló torony, ami egy az egyben

úgy néz ki, mint a Szárnyas fejvadász kultikus épületei.

Elborult? A legkevésbé sem, pláne ha azt vesszük, hogy a Prometheusszal egy alapvetően egyszerű, savas vérű szörnyekre épülő horrorfranchise-t kezdtek univerzum méretűre dagasztani, arról nem is beszélve, hogy maga Ridley Scott is pedzegette az ötletet, hogy a Szárnyas fejvadász folytatásában feltűnne a Guy Pearce által életre keltett Weyland.

A SÖTÉT LOVAG – FELEMELKEDÉS (2012) Az elmélet: Gyakorlatilag leírni is felesleges. Batman, azaz Bruce Wayne meghalt a robbanásban és akit Alfred a kávézóban valójában lát, csak egy a gyászában megtört ember fájdalmának a kivetülése.

Elborult? Nem, inkább csak túlkomplikált. Ugyanis ott van Selina is, ami még szintén illene az elméletbe, hiszen Alfred egy megjegyzésében még meg is próbálja őket összeboronálni, azonban ott van a nyakában az a nyaklánc, amit Bruce korábban visszaszerzett és a lezárás szerint ismét elloptak, de erről Alfred mit sem tudhat. Ugyanakkor az elméletnek a népszerűségében az is közrejátszhatott, hogy a nyilvánvaló befejezés ellentmond Batman természetének, hiszen ő sohasem állna le, vagy vonulna el nyugdíjba szeretett városától. Tegyük hozzá, hogy ilyen formában ezzel a képregények nem is nagyon foglalkoztak sohasem, legfeljebb az igazságosztásba beleöregedett Bruce Wayne-el, aki azután sem hazudtolja meg magát, amikor egy fiatalember veszi át a helyét.

FilmMagazin / 71

EXTRA

A TETOVÁLT LÁNY A MILLENIUM-TRILÓGIA / 1. RÉSZ "Korán megtanultam, hogy a sírás nem vezet semmire. Azt is megtanultam, hogy ha bárkinek felkeltette az érdeklődését az élete, és az illető elkezdett odafigyelni rá, annak sosem lett jó vége." Írta: Török Tamás

S

tieg Larsson svéd író viszonylag korán, mindössze 50 évesen távozott el közülünk, ám öröksége máig hatalmas hatással van nem csak a bűnügyi irodalomra, hanem a filmes szakmára is.

Larsson eredetileg 10 kötetesre tervezte Lisbeth Salander és Mikael Blomkvist történetét, ám a halála miatt ebből mindössze három darab készült el, amit azóta Millenniumtrilógia néven emlegetünk. Az első felvonás 2005-ben jelent meg, ismertebb címén A tetovált lányként. Ám az eredeti, svéd elnevezés sokkal jobban összefoglalja a mű, s egyben a 2009-ben elkészült, szintén svéd filmadaptáció vezérfonalát: "A férfiak, akik gyűlölték a nőket" Nehéz elkezdeni egy ilyen cikket, ugyanis A tetovált lány a maga 3 órás játékidejével és szerteágazó cselekményével annyira komplex, hogy simán ki tudna tenni 3-4 hasonló kategóriájú filmet is. Ez most úgy hangozhat, mintha a bőség zavara állna fenn, de szó sincs erről: egy olyan filmről beszélünk, ami bármihez nyúl, azt nem veszi félvállról, hanem igenis megadja a módját annak kifejtésére. A tetovált lány a

minőségi skandináv művekhez hűen alapvetően egy bűnügyi film, ami viszont nem a szokásos „detektív és társa”-felállással operál, hanem egy oknyomozó újságíró veti bele magát a Vanger-család zavaros ügyeibe.

Az ő későbbi "segédje" pedig nem más, mint az a tetovált lány, aki az angol címadókat is ihlette: Lisbeth Salander. Az ő személye és úgymond nőiessége, annak minden előnyével és negatív vonzataival együtt lesz a trilógia egyik alapköve.

Szóval az izgalmas krimi mellé kapunk még egy nagyon őszinte, skandinávosan borús karakterdrámát is, amihez hozzácsapódnak még örökörvényű kérdések és aggályok az emberi társadalommal kapcsolatban.

Szóval van itt minden.

A film cselekményét ha akarnám se tudnám a felszínnél lejjebb kapargatni, ugyanis én ilyen szintű történetmesélésre egyszerűen nem vagyok képes.

Dióhéjban: a már említett oknyomozó újságíró, Mikael Blomkvist éppen egy per elvesztése után van, ugyanis

a Millennium című lapban megjelentetett egy cikket egy svéd mágnásról, aki közel sem tisztán intézi ügyeit. Természetesen Blomkvist az igaza ellenére esélytelen az ügy megnyerésében, ám a börtönbüntetése előtt még megkeresi Henrik Vanger, méghozzá egy nem egy-

A lány, aki a tűzzel játszik

A kártyavár összedől

A TRILÓGIA

A tetovált lány

72 / FilmMagazin

Augusztusban egy újabb könyv érkezik Lisbeth Salander főszereplésével, erről a következő számunkban olvashatsz majd bővebben!

szerű kéréssel: találja meg a 40 éve eltűnt rokonát, Harriett-et.

Szerintem kiegyezhetünk abban, hogy nem éppen egyszerű feladat egy három órás filmet úgy elkészíteni, hogy az minden percben fenntartsa a néző érdeklődését. A dán rendezőnek, Niels Arden Oplev-nek és csapatának szerencsére sikerült.

Persze ehhez Larsson regénye minden alapot biztosított, viszont ami egy könyvben izgalmas tud lenni oldalakon keresztül, az a filmvásznon már közel sem biztos, hogy hasonló sikert aratna. Hedestad kitalált városkája és a télies körülmények tökéletesen megadják a jól bevált svéd alaphangulatot, ami alapvetően egy megfontolt, lassú nyomozást eredményez, annak ellenére, hogy a történetesek folyamatosan zajlanak.

A Vanger-ügy során az egész, legalább 20 főből álló család gyanús, ám szerencsére a történet nem megy át családi drámába, lévén Vanger-ék sokkal inkább üzlettársak, mintsem szerető rokonok. A család tagjai a

cselekménnyel együtt kerülnek bemutatásra, elveik, vagy éppen vallási nézeteik pedig igen nagy szerepet kapnak az ügy alakulásában. Ha már itt tartunk, a nyomozás menetével mindössze egy problémám volt: a film remekül indítja el a "nyomkeresést", ám Lisbeth beszállásával az egész ügy gyakorlatilag megol-

dásra kerül egy apró részlet megfejtésével, ami alapvetően nem is állna messze az igazságtól, mégis kissé méltatlannak érzem az eset 40 éves "múltjához". És igen, itt jön a képbe Lisbeth.

Lisbeth Salander az egyik legrejtélyesebb és legárnyaltabb női karakter, akit valaha láttam. Múltjáról a

FilmMagazin / 73

EXTRA trilógia során nagyon keveset tudunk meg, ám őszintén szólva éppen eleget ahhoz, hogy az embernek a gyomra felforduljon. A lány 24 évesen sötét múltja miatt (nem költői túlzás, tényleg az) még mindig állami felügyelet alatt áll, ami azt is vonzza maga után, hogy folyamatosan egy gyám felel érte. Lisbeth egyenjogúsága tehát nem létezik, főleg attól a perctől kezdve, mikor új gyámja színre lép, aki bizonyos "szolgáltatások" ellenében hajlandó csak Lisbeth saját, megkeresett pénzének a töredékét a lány rendelkezésére bocsátani. Nem kertelek, ezek a bizonyos szolgáltatások azt takarják, hogy a lányt megerőszakolja, bántalmazza és megalázza.

Mindezt gyakorlatilag a társadalom ostoba rendszerének védelme alatt.

Noomi Rapace pedig egyszerűen tökéletes (pedig Rooney Mara is nagyszerű volt az amerikai feldolgozásban, ám közel sem tudta átadni azt a 24 év során felgyülemlett fájdalmat és gyűlöletet, ami Lisbethben lakozott).

A svéd cím sem véletlen, lévén Lisbeth passzív elnyomásban részesül pusztán a tény miatt, hogy nő.

Ezt csak tetézi az a külső, ami igyekszik elfedni azt a gyengeséget, amit az ostobább réteg feltételez róla. A lány egész életében más emberek butaságának, perverzióinak és kegyetlenségének az elszenvedője. És itt jön ellenpontozásként a tény, hogy Lisbeth önerőből képezte magát egy rendkívül magas szintű hackerré. Már egy ideje figyelte Blomkvist-et, akinek a laptopjához is hozzáférése van, s gyakorlatilag másodpercek alatt oldja meg azt a 40 éves rejtélyt, aminek a megoldásán egy komplett város dolgozott. Nem hiszem, hogy belemagyaráznám a dolgokat, de egyértelmű szimbolikát fedezek fel abban, hogy a többség által lenézett, a külseje miatt megvetett Lisbeth pont a különböző gondolkodásmódja miatt leli meg a választ.

A lány életében talán először találkozik olyan emberrel, aki képes túllátni a külcsínyen és az előítélete-

LISBETH MINDVÉ MÁS EM GIG BE PERVER REK ZIÓIT KÉNYTE LE ELVISEL N NI

AZ AMERIKAI VÁLTOZATRÓL ÍRTUK „Vannak változások a svéd verzióhoz képest, de a lényeg az természetesen megmaradt, a rendező David Fincher, megtartotta a svéd helyszíneket (sőt, maga forgatás egy része is Svédországban zajlott). Amiben változtattak, hogy néhány történetszál (mellékszál tulajdonképpen) itt jobban kibontásra kerül. Viszont be kell vallanom, hogy ennél a filmnél egyáltalán nem kapott el annyira a hangulat, mint anno a svéd verziónál, mert egyszerűen úgy éreztem, hogy nagyon lassan indul be a dolog, kis túlzással azt mondom, hogy az első 50 percben semmi sem történik. Aztán persze felpörögnek az események, megvan az izgalom, a feszültség. A végére azonban megint sikerül „leereszteni”, az utolsó fél óra pedig kissé talán túl van nyújtva.” (A teljes cikk elolvasható a FilmMagazin 2012 februári lapszámában.)

74 / FilmMagazin

Stieg Larsson sajnos nem élhette meg könyvei sikerét, A tetovált lány ugyanis 9 hónappal a halála után került forgalomba…

ken. Ez az ember nem más, mint Mikael Blomkvist. Az ő kapcsolatuk egyszerre őszinte, mégis dermesztően távolságtartó. A Blomkvist-et alakító Michael Nyqvist közel sem az a hollywoodi, minden helyzetben marha jól festő akcióhős, hanem "csak" egy férfi, aki az elvei védelme mellett igyekszik másoknak is segítséget nyújtani. Az ő visszafogottsága és Rapace magabiztossága remekül kiegyensúlyozza egymást a 3 órás játékidő alatt.

A film egyébként technikailag pontosan hozza azt a színvonalat, amit skandináv társai szoktak. Én tényleg szerelmese vagyok ennek a kultúrának, viszont az még maximális objektivitás mellett is tagadhatatlan, hogy pl. a svédeknek micsoda érzé-

kük van a hangulatteremtéshez, vagy éppen ügyeletes dán rendezőnknek. Egyedül a soundtrack-ek szerelmesei fognak csalatkozni, ugyanis Niels Arden Oplev elég visszafogottan alkalmazza a zenéket, inkább Rapace és Nyqvist alakításaira hagyatkozott ebben a tekintetben. Egyébként a film alaposságát szerintem tökéletesen tükrözi, hogy Lisbeth hackelései nem a tipikus "nyomogatom a billentyűzetet, közben történik valami a képernyőn" folyamatban merülnek ki, hanem érezhetően tisztában voltak a forgatáson, hogy mit is ügyködnek a rendszerek, még ha talán a Defconra nem is fognak meghívót kapni.

Már beharangoztam, hogy egy mennyire fantasztikus bűnügyi film-

ről beszélünk, ám lehet, hogy sokakban téves képet alakítottam ki ezáltal. Bizton állíthatom, hogy A tetovált lány még ma is számos kriminek szolgál alapul, ám a film, legalábbis a "sárosak" motivációja, nem fogja földbe döngölni a nézőt. A látszat ellenére nincsenek hihetetlen összeesküvés-elméletek, zseniális sorozatgyilkosok vagy egyéb Hollywoodban (joggal) bevált meglepetések.

Ebben a filmben az emberek mindent pusztán a berögzült vallási nézeteik, félresiklott elveik és nem is annyira elfojtott perverzióik miatt tesznek. Pontosan úgy, ahogy az a való életben is történik. A lány története, aki a tűzzel játszott, pedig nem sokkal az első felvonás után újabb fejezetéhez érkezik…

FilmMagazin / 75

SOROZAT

WAYWARD PINES Blake Crouch trilógiája szenzációként robbant a köztudatba, a FOX pedig azonnal lecsapott rá, hogy egy 10 epizódon átívelő sorozatban álmodja meg az idilli kisváros korántsem idilli történéseit. De vajon a kellően izgalmas alapanyag elegendő ahhoz, hogy a történet a tévé képernyőin keresztül is megállja a helyét és misztikumokkal operálva végigvezessen bennünket a rejtélyes eseményeken? Írta: Ghost990

A

z író három könyvön keresztül ecseteli az idahói kisváros eseményeit, amely tele van misztikummal és kérdésekkel, ahol minden egyes fejezet tud valami újat mutatni. A Wayward Pines, A pokol kapujában és Az utolsó város története a FOX jóvoltából a tévéképernyőn is megelevenedik, de a 10 epizód korántsem elég arra, hogy enynyire elnyújtott és összetett történe-

76 / FilmMagazin

tet megfelelően tálaljanak a néző elé, bármennyire is megvolt az igyekezet. Márpedig megvolt, ez a látványon és a gyakran parádésan alakító színészeken is meglátszik.

A történet főhőse Ethan Burke (Matt Dillon) különleges ügynök, aki próbálja feldolgozni a múltban elszenvedett traumáit, leküzdeni a hallucinációit, miközben új küldetésre indul, hogy megtalálja korábban

eltűnt társait. Az útja az idahói Wayward Pines városába vezet, ahol egy autóbaleset következtében tér magához… ám az idillinek tűnő kisvárosban semmi sem az, aminek látszik. Úgy érzi, mintha mindenki ellenségként tekintene rá, igazi kívülállóként kell boldogulnia, hogy kapcsolatba lépjen családjával és főnökeivel. Igazi ügynökként (és persze alapvető emberi ösztönként) próbál-

A sorozat azért is különleges a számunkra, mert a kilencedik epizódját Antal Nimród rendezte.

ja a kiutat keresni egy olyan közegből, ahova nem önszántából került.

Ahogy egyre előrébb haladunk a történetben, megjelenik Ethan családja, Theresa Burke (Shannyn Sossamon) és Ben (Charlie Tahan), akik szintén megnehezítik a főhős kutatását, ugyanis már rájuk is vigyáznia kell. A rejtélyt tovább bonyolítja, hogy valakik folyamatos megfigyelés alatt tartják Wayward Pines városát az ott lakók bőre alá ültetett mikrochip és kamerák segítségével. Az i-re a pontot pedig a

városkát körülvevő, hatalmas kerítés teszi fel, ami meggátolja, hogy bárki is elhagyja otthonát. A város legfontosabb szabálya, hogy a múltjáról senki sem beszélhet, mindenki az újan kapott munkájával foglalkozik és éli mindennapi életét, még ha ez az élet elsőre idegennek is tűnik a számára. Ethan-t nem olyan fából faragták, aki hajlandó fejet hajtani a történések előtt, és mindenáron próbál kijutni a városból, amelynek később maga lesz a sheriffje is. Ám a kijutás semmi jóval nem kecsegtet.

Spoileresen érdemes néhány szót ejtenünk arról, hogy mi is történik, amikor a misztikum már megoldódik, a történetnek pedig tovább kell haladnia. Wayward Pines nem más, mint a civilizáció utolsó bölcsője, ahol az emberek ismét felépíthetik a maguk életét. A történet ugyanis a 2000-es években kezdődik, ám a városka lakói 4028-ban vannak. Ez az egész egy tudósnak köszönhető, David Pilcher-nek, aki időben felismerte, hogy az emberiség milyen útra lépett, és még a korunkban lefagyasztott megannyi embert, hogy megóvja őket a biztos pusztulástól.

Ugyanis az emberiség fejlettségben eljutott arra a szintre, ahol megszűnt a ma ismert intelligens fajnak lenni, helyette állatias ösztönei kerültek előtérbe, ami által leromboltuk az egész világunkat. Semmi más nem maradt, mint a fallal körbevett hegyvidéki menedék, ahol a gyerekek a legfontosabbak, hiszen ők lehetnek az új korunk Ádámjai és Évái, akik ismét benépesítik elkorcsosult bolygónkat. Ám az igazságot nem könynyű feldolgozni, ezért is tartják kételyek között a lakókat, hiszen ki tudja, mit művelnének, ha szembesítenék őket azzal, hogy az általuk ismert világ nincs többé. Főszereplőnk megtudja az igazságot, és látszólag el is fogadja azt – ettől a ponttól kezdve ő is a megfigyelők közé tartozik, és mindenáron próbál megmenteni minden életét Wayward Pines-ban, mielőtt túl késő lenne.

Blake Crouch elmondása szerint mindig is hatalmas Twin Peaksrajongó volt, így nem meglepő, hogy a trilógia nyomokban hajaz David Lynch egyik legismertebb munkájára. Persze a kapcsolat nem az eseményekben, hanem inkább a hangulatban mutatkozik meg, ugyanis mindkét esetben adott egy kisváros, ahol a felszín alatt bújnak meg az igazi nagy rejtélyek, ahol senki sem az, akinek mutatja magát. A másik hasonlóság, ami fellelhető, leginkább a 2010-es Persons Unknown sorozatra emlékeztethet, de ez esetben sokkal kidolgozottabb történettel van dolgunk. A Chad Hodge által tévéképernyőre álmodott sorozat felett az az M. Night Shyamalan bábáskodik, akinek olyan alkotásokat is köszönhetünk, mint a Jelek, vagy a Hatodik érzék, és akinek az utóbbi időben meglehetősen megkopott a

FilmMagazin / 77

SOROZAT

>> REMEK

KIKAPCSOLÓDÁS LEHET MINDAZOK SZÁMÁRA, AKIKET ÉRDEKELNEK A REJTÉLYEK, AKIK SZERETNEK ELGONDOLKODNI A TÖRTÉNÉSEKEN, DE NEM KELL CSODÁT VÁRNI, UGYANIS A KOMPLEX FELVEZETÉS EGY MERŐBEN EGYSZERŰBB TÖRTÉNETET REJT MAGÁBAN. << hírneve az Álomgyárban. A pilot rendezését is ő követte el, és azt kell mondanom, hogy minden tekintetben remek munkát végzett, hiszen kellően megteremti azt a misztikumot és feszültséget, ami a Wayward Pines igazi szellemiségét adja. A probléma ott kezdődik, hogy amíg az évad első fele felépíti a rejtélyt, addig a másik fele nagyon gyorsan le is rombolja azt. Az említett Lynch-mű azért is elképesztő a mai napig, mert a rejtély még mindig rejtély, nem kaptuk meg a kért válaszokat, és magunk rakhatjuk össze a „miért?”-ek megoldását. A FOX sorozatának esetében annyira nagy hangsúlyt fektettek a rejtélyre, hogy a kézenfekvőnek tűnő megoldás keserű szájízt hagy maga után. Egyszerűen 10 rész kevés ahhoz, hogy egy trilógiát megfelelő feszültséggel lehessen tálalni. Bármennyire is remek az alapanyag, túl hamar kiderülnek a titkok, és onnantól kezdve nagyon más szemmel nézünk a so-

78 / FilmMagazin

rozatra. Eltűnik a „nagy kérdés”, ám helyette kapunk újakat is, de sajnos nagyságrendileg messze elmaradnak a sorozat első részében felvázolt hangulathoz képest. Morális dilemmákból azonban nincs hiány, hiszen az epizódok közben többször is elgondolkodhatunk azon, hogy egy hasonló helyzetet hogyan élnénk meg. Mennyire van joga egy idegennek ítélkezni a sorsunk felett, és akaratunk ellenére is egy olyan világban ébredni, ahol már semmi sem maradt nekünk? Ahol már semmi keresnivalónk sincs? David Pilcher szerint az emberiséget meg kell menteni, ha máshogy nem, akkor erőszakkal, de a fajunk nem halhat ki. De vajon mi történne akkor, ha a kisváros lakóinak elmondaná az igazságot? Kitörne a pánik, vagy lennének olyanok, akik hálájukat fejeznék ki a civilizáció hősének?

Emberi természetünknél fogva vágyunk a szabad döntésre, még ha olykor ez csak illúzió is, és ez az,

amit nem vehetnek el tőlünk a tudósok, akik egy új világot teremtenek.

Crouch három könyvön keresztül dolgozta fel az idahói kisváros történetét, a végét pedig kellően nyitva hagyta: vajon a sorozat innen még tovább fog haladni, vagy megmaradnak az eredeti koncepció mellett és maguk is lezárják az eseményeket?

Talán utóbbi érdemesebb lenne, hiszen a hibái ellenére a Wayward Pines remek kikapcsolódást tud nyújtani, végre egy eredeti történettel van dolgunk, ami a gyorsasága ellenére is tud működni a kisképernyőn, még ha a habitusa az évad felénél meg is változik. Remek kikapcsolódás lehet mindazok számára, akiket érdekelnek a rejtélyek, akik szeretnek elgondolkodni a történéseken, de nem kell csodát várni, ugyanis a komplex felvezetés egy merőben egyszerűbb történetet rejt magában. Aki igazán szeretne elmerülni Wayward Pines történetében, annak a könyv jobb választás.

Wayward Pines városát egy valóban létező amerikai kisváros, a Colorado megyében található Ouray ihlette.

DE MI A HELYZET A TÖBBI SOROZATNÁL? Nyugodtan kijelenthetjük: az utóbbi hónapokban az év legjobban várt sorozataival foglalkoztunk, hiszen a True Detective második és a Hannibal harmadik évada is igen komoly érdeklődésre számíthatott a bemutatója előtt. Azóta már javában fut mindkettő, és természetes mi is nyomon követjük őket. Íme az első benyomásaink:

HANNIBAL 3. ÉVAD – DR. LECTER UTOLSÓ SZEZONJA LÁTVÁNYOSAN FOG TÁVOZNI A Hannibal harmadik évada a feléhez érkezett, és az eddig látottak alapján méltó búcsú lesz a kannibál történetétől. Dr. Hannibal Lecter és Will Graham macskaegér tánca végre kezd igazán kibontakozni, olyan szinten befolyással voltak már egymás életére, ahonnan nincs visszaút. A Firenzében játszódó történet gőzerővel halad a nagy finálé felé, ám a java még csak most kezdődik, köszönhetően a Vörös Sárkány feltűnésének.

Francis Dolarhyde karaktere az egyik legösszetettebben megírt személyiség, és a doktorral karöltve bábként kezelhetik a nyomozókat és az áldozatokat egyaránt.

Az idei Comic-Conon már egy trailerrel is megörvendeztettek bennünket a készítők, amely az évad második felét hivatott reklámozni, és ahol a jól ismert sorozatgyilkosok már a rácsok mögül irányítja az eseményeket. A harmadik szezon végére megérkezünk A bárányok hallgatnak film eseményeihez, ám ezúttal Mads Mikkelsen lesz a ketrec túloldalán Anthony Hopkins helyett.

TRUE DETECTIVE 2. ÉVAD – MERŐBEN MÁS, DE MÉG MINDIG IZGALMAS Nagy félelemmel vágtam neki a True Detective (A törvény nevében) második évadának, tudván azt, hogy itt már nem lesz okkultizmus, ami az első felvonás legjavát adta. Helyette négy főszereplőt követünk nyomon, három rendőrt, akiket Colin Farrell, Rachel McAdams és Taylor Kitsch alakít, mellettük pedig Vince Vaughn járja a maga bűnözéssel kirakott útját. A félelmem alaptalan volt, mert bár a hangulat merőben más, mint az első évad esetében, mégis messziről lerí róla az az utánozhatatlan stílus, ami Nic Pizzolatto alkotói munkásságát jellemzi. A borús, szürkés árnyalatú képek helyett ezúttal egy színekkel teli világ fogad bennünket, ahol a nyomasztó jelenetek is megférnek, és ahol a törvény nem több, mint egy saját kényünk-kedvünk szerint formált kibúvó a felelősség alól. A fő történeti szál ismét izgalmakkal teli, miközben a színészek elképesztő teljesítményt nyújtanak. Akinek tetszett az első etap, az ebben sem fog csalódni.

FilmMagazin / 79

FILMKLASSZIKUS

MECHANIKUS NARANCS Két fontos oka van annak, hogy a saját playlistemen számos klasszikus darab is megjelent az évek során. Egyfelől ott van Murakami Haruki 1Q84-e, valamint Burgess és Kubrik Mechanikus narancsa. Az első magyarázat nélkül is megállja a helyét az előbbi kijelentéshez, a másodikkal kapcsolatban pedig csak annyit mondhatok, hogy ha kicsi Alex képes volt imádni a műfajt, akkor abban lennie kell valaminek. Írta: Paulkemp

K

ubrick 1971-ben viszi vászonra Brugess Mechanikus narancs című regényét, egy olyan időszakban, mely könnyen tekinthető fordulópontnak a kései ’60-as évek hurráoptimizmusával kapcsolatban. Mondhatni, ha közelebbről szemügyre vesszük az év-

80 / FilmMagazin

számot, szinte meglátjuk a számok között a hullámot, amely megtört és szép lassan elülepedett. A diáklázadások, a zen-buddhisták, az igény egy más jellegű életre szimplán átöltözött és elment dolgozni.

Ebben a korszakban könnyen tekinthetjük akár éles kritikának is

Kubrick alkotását, hiszen hősünk, kicsi Alex története nagyjából ugyanígy írható le. A fiatal bandavezér – hiába tűnnek cselekedetei tökéletesen ellenszenvesnek minden jóérzésű, érző lény számára – csupán saját ösztönei szerint szeretne élni egy fiktív disztópiában, valahol Britanni-

IDÉZETEK A FILMBŐL Mr. P. R. Deltoid: Nos, én, mint a nevelőtiszted mondom, vigyázz magadra, kicsi Alex! Mert legközelebb nem a javítóba küldenek ám!

Legközelebb rács mögé dugnak és kárba vész minden fáradozásom.

Ha magadat nem becsülöd, gondolhatnál rám, aki annyit fáradozott érted. Nagy fekete pont jár azért, akit nem térítünk a jó útra. Mert minket hibáztatnak.

Börtönigazgató: Az én elvem az, hogy szemet szemért. Akkor az állam, amelyet maguk, huligánok megsértettek, miért nem üt vissza?

Az új elv az, hogy "nem". Az új szemlélet az, hogy a rosszat jóvá változtatjuk. Ez az én szememben óriási igazságtalanság.

ában, ehhez pedig különböző pörgetőket, lassítókat, feldobókat és leejtőket hív segítségül, így próbálja megvalósítani önmagát. Persze oly módon, mely a társadalom nagyobb része számára elfogadhatatlan, hiszen ki szeretne egy kis digi-dugival és ultra erőszakkal megfűszerezett környezetben élni.

A történetben felkínált megoldás viszont valószínűleg még kevésbé lesz sokak számára szimpatikus – bár ki tudja, hisz manapság úgy tűnik, hogy egyre többen látják megfelelő kezelésnek a probléma bármilyen módon való kivágását –, hiszen a Ludovico-eljárás (a Pavlov-féle képzettársításra alapozva) szimplán felzabálja, majd lassan visszaöklendezve, de nagyobb részét megemésztve adja vissza az egykor életerős, életvidám, keménykalapos hősünket, hogy ne csupán saját ösztönös természetétől megfosztva, de még hőn áhított IX. szimfóniájától is elzárva ültesse vissza a közben semmivel sem kegyetlenebb, brutálisabb hétköznapokba (hogy itt Mann Doktor Faustusát meg kell-e említeni, melyben ugye a főszereplő a haláltáborokra hivatkozva visszaveszi Beethoven művét; vagy pedig egy bécsi urat a XIX. század legelejéről, aki elviselhetetlen már-már öngyilkosságra késztető kakofóniaként jellemezte a darabot, azt a kedves

olvasókra bíznám).

Alex természetesen agymosása után nem tud visszailleszkedni előző életébe, szülei Beethoven poszterrel díszített szobáját már régen kiadták egy "jobb" embernek, az ultra erőszak korábbi áldozatai lecsapnak rá, s végül régi bandájának tagjai is feltűnnek, hogy azóta rendőrré avanzsálva vegyenek rajta revansot, korábbi vélt, vagy valós sérelmeikért. Az egyetlen ember, aki úgy tűnik, hogy segíthet rajta, az Mr. Alexander, az író, akit ő maga juttatott tolókocsiba, s feleségét is beavatta korábbi kedvenc elfoglaltságaiba (Singing In The Rain, bár én személy szerint továbbra sem értem, hogy egy, a klasszikus zenét imádó, mondhatni istenítő ember hogyan képes ilyen "pop" nótát énekelgetni).

A nyomorék megmentő természetesen nem tudja megállni, hogy ne rúgjon még egyet hősünkbe, ahogy ö is így volt szó szerint korábban ezzel. Az Örömóda dallamai végül öngyilkossági kísérletbe hajszolják Alex-et. A kép elsötétül, s mikor újra felfénylik, minden ismét a régi, főszereplőnk meggyógyult, sebei és jámborsága semmivé foszlott, s kedvenc művét is újra tudja élvezni, mondhatni újra tökéletes.

Kubrick ezzel be is fejezte, s talán így adta a világ tudtára, hogy akár

lehetsz önmagad is, amennyiben ez éppen a hatalomnak megfelel (ne feledjük, hogy Alex rehabilitációja csupán az éppen hatalmon lévő miniszterelnök érdekei miatt történhet meg). Burgess továbbment, igazából '71 előtt megmondta (vagy inkább csak újra kifejtette), hogy minden lázadó felnő egyszer, s menthetetlenül betagolódik a társadalomba.

Hogy miért is támadták sokan mind Burgess-t, mind Kubrick-ot alkotásaik miatt, miért tartották viszszataszítónak és undorítónak? Természetesen az ultra erőszak és a jó öreg digi-dugi naturalista ábrázolása miatt, bár tegyük hozzá, hogy egy porcellának tűnő fallosszal agyonverni valakit, vagy a Singing In The Rain-t énekelve megnyomorítani egy házaspár egyik felét, a másik felét pedig megerőszakolni, tényleg nem szép dolog.

S hogy miért nem támadom én, s miért tartom (mostanra talán az egész filmszerető világgal egyetemben) a filmtörténet egyik legnagyszerűbb alkotásának? Őszintén szólva nem tudom, bár lehet, hogy mostanra sokadmagammal már csak annyit látunk belőle, hogy lecsupaszítva és elvonatkoztatva kicsi Alex a világ egyik legszomorúbb hőse, akit maximum szánhatunk, hogy természete mást diktált, mint amit éppen elvárt tőle a társadalom.

FilmMagazin / 81

KÖV. HÓNAP FANTASZTIKUS NÉGYES A film négy fiatalt mutat be, akik egy veszélyes másik dimenzióba kerülnek át, ahol testük, lényük elképesztő változásokon megy keresztül. Az életük teljesen megváltozik, és egyrészt új erejükkel kell megküzdeniük, megtanulniuk használni azt, másrészt össze kell fogniuk, hogy megállítsanak egy egykori barátot. Gondolom ez utóbbival Doctor Doom-ra gondoltak, akinek szintén radikálisan megváltoztatták az eredetsztoriját, és szintén felkavarta az állóvizet. Hol van már az, amikor Johnny Storm miatt hőbörögtünk, igaz?

AZ U.N.C.L.E. EMBERE A sok (CGI) moneyshottal teletűzdelt nyári blockbuster között azért érkezik egy régi vágású, stílusos kémfilm is Guy Ritchie-től (ami nagy valószínűséggel pont ezért fog bukni a pénztáraknál). Az U.N.C.L.E. emberében a hidegháború kicsúcsosodásának az idején, 1963 a CIA és a KGB két legjobb ügynöke (Henry Cavill és Armie Hammer) kénytelen szövetséget kötni, hogy megállítsanak egy titokzatos szervezetet, amelyik nukleáris fegyvereket és technológiát akar pénzzé tenni. Hammer és a már most hol Archerhez hasonlított, hol pedig leendő James Bondként elkönyvelt Cavill mellett olyan nevek is feltűnnek, mint Jared Harris (Poltergeist, vagy Ritchie előző Sherlock Holmes-a), a mostanában reneszánszát élő és régi szerepkörétől kissé eltávolodó Hugh Grant, vagy az Ex Machinával a rendezők és producerek figyelmének a középpontjába kerülő Alicia Vikander.

82 / FilmMagazin