Filmmagazin2015június

KEDVES OLVASÓK! H

ol van már az az időszak, amikor még nyári uborkaszezonról beszéltünk? Emlékszem, éveken keresztül nem is tudtunk júliusban FilmMagazint készíteni, mert annyira kevés film került bemutatásra, hogy nem tudtuk érdemi tartalommal megtölteni a lapszámokat… Most pedig? Még szinte el sem kezdődött a nyár, de máris hatalmas dömping zúdult a nyakunkba, a premierek száma pedig nemhogy csökkenne a követező hónapokban, hanem nő, ráadásul csupa olyan film kerül mozikba, amit egész egyszerűen muszáj lesz megnézni majd. Aki tehát a nyári meleget nem valamelyik tengerparton, vagy közeli

strandon kívánja eltölteni, hanem a mozi hűvösében, az megnyugodhat, lesz indoka filmet nézni bőven.

Ez a hónap számunkra legfőképpen a holokauszt jegyében telt, hiszen bemutatásra került a Cannesban óriási sikereket elért Saul fia, melynek kapcsán összegyűjtöttük a hasonló tematikájú filmek legjobban sikerült darabjait. Tíz filmet szedtünk össze, nem kis munka volt kiválogatni és végigküzdeni magunkat rajtuk, de reméljük megfelelő támpontot tudunk nyújtani azoknak, akik arra keresik a választ, miként reagált a film, mint művészeti ág az emberiség egyik legnagyobb tragédiájára. Ha pedig már nem bírtuk a

sok borzalmat, témát váltottunk és gyermeki lelkesedéssel vetettük bele magunkat a Jurassic Park világába, hiszen nemcsak a Jurassic World-del foglalkoztunk kiemelten, de az első három részt is újra elővettük. És akkor még nem is beszéltünk a Pixar visszatéréséről (Agymanók), Hollywood önmaga felé tartott görbe tükréről (Törtetők), az utóbbi idők legjobb spanyol filmjéről (Mocsárvidék), vagy éppen a részben Magyarországon forgatott A kémről. Szóval a tartalom elképesztő, remélhetőleg a prezentálás is megfelelő, úgyhogy nem maradt más hátra, minthogy jó szórakozást kívánjak az ehavi magazinhoz!

IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell), Nagy Zsolt (Ghost990) Munkatársak: Bagi Levente (levinho), Bubán Attila (Atee007), Fekete Felícia, Holhós Linda, Hompola Júlia V. (Vampka), Jancsó Orsolya (Sula), Jánvári Márk (Paulkemp), Kónya Sándor (Sanya08), Nagy Zoltán (nagyimacy), Oláh Róbert (orobertosays), Szabados Melinda (Veszják), Szollár Bálint Gergely (eszge), Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Vígh Timi (Eprespuszedlee), Zsila Bence (zsebzsb) Segítőink: Bartók Anna (Fórum Hungary), Pinczés Ádám (InterCom), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: GameStar Plus, Táblamagazin Weboldal: www.cinestar.hu Email: filmmagazin@project029.hu Támogatónk: www.7even.hu Következő számunk megjelenése: 2015. július 17.

2 / FilmMagazin

FilmMagazin / 3

EHAVI PREMIEREK JÚNIUS 4.

A kém

Monsters - Sötét kontinens

Szerelem Máltán

Jurassic World

Saul fia

Távol a világ zajától

Mocsárvidék

Szeleburdi svéd család nyaral: All Inclusive

Kardfog kapitány és Lama Rama kincse

Insidious - Gonosz lélek

Harcosok klubja

Törésvonal

JÚNIUS 11.

JÚNIUS 18.

Megőrjít a csaj

4 / FilmMagazin

Superfast! - Haláli iram

Csak azért is szerelem

Éjjelek és nappalok

Szex, szerelem, terápia

Magam ura

Világevők

Valami követ

Jön Harold

JÚNIUS 25.

Törtetők

Agymanók

Lány macskával

FilmMagazin / 5

HÁTTÉR

MINYONOK

„

A cuki kis talpnyaló minyonok visszatérnek – ezúttal önálló mozifilmmel – hogy tovább olvasszák a cukiságra vevő nézők szívét.

Ezzel az előzményfilmmel arra a kérdésre válaszolunk, amelyet már ezerszer feltettek: honnan származnak a minyonok?” – mondja Chris Meledandri, az Illumination alapító vezérigazgatója. Nézzünk magunkba és tegyük fel azt a kérdést: „Tényleg kíváncsiak vagyunk arra, hogy honnét jöttek a minyonok?” Ha igen, ha nem, a 2010-es Grunak és a három évvel később érkező folytatásának hatalmas sikere után egész biztosan lehetőségünk lesz arra, hogy megtudjuk. A világ elsőszámú genya gonosztevőjéből akarata ellenére becsületes állampolgárrá változott férfi, valamint hűséges kis csatlósai olyan módon meghódították a fiúklányok (de főként lányok) szívét szerte a világon, hogy a filmek befejeztével nagyjából mindenki őket emelte ki igazán. „Milyen volt a Gru? – Ó, nagyon jó volt! Olyan cukik voltak a minyonok!”

6 / FilmMagazin

Írta: Sanya08

A történet a kis sárga lények pályafutásának egy korábbi szakaszát mutatja be: 1968-ban játszódik, amikor is rálelnek Scarlet Túlélőre (Sandra Bullock kölcsönzi a hangját), aki a világ első női szupergonosza. Mivel éppen gazda nélkül vannak, örömmel állnak a hölgy

szolgálatába (érdekesség, hogy a minyonok egy T-Rex-szel és magával Drakulával is űzték már az ipart).

Scarlet nagy álma, hogy maga legyen a királynő, ezért minyonjaival el akar végeztetni egy londoni rablást, ami segíthet célja elérésében.

Egyébként hihetetlenül kifinomult

A Gru első része olyan film volt, amit akár a Pixar is csinálhatott volna – ennél nagyobb dicséret pedig nem igen létezik animációs körökben.

stílusú nőszemély, amellett pedig hirtelen haragú is tud lenni, ha a helyzet úgy hozza. „A minyonokat azért szeretik mindenhol – függetlenül attól, hogy a néző melyik országban él és mennyi idős –, mert rakoncátlanok, gyerekesek, őszinték, kifejezőek és legyőzhetetlenek. Kortalanok és univerzális halandzsanyelvet beszélnek. A nézők régóta vágytak már egy csak róluk szóló mozira, és nagyon örülök, hogy elkészülhetett ez az előzményfilm, amely megmutatja, mit csináltak a minyonok, mielőtt Gruval találkoztak volna.” – így Janet Healey, aki Meledandri régi producertársaként az Illumination összes eddigi filmjén dolgozott már. Csak úgy, mint Meledandri, Healey is előnyben részesíti az olyan filmeket, amelyek a karaktereket helyezi előtérbe (meg egyébként is: az Illumination alapításakor kikötötték, hogy kellő igénnyel építik fel a szereplőket). Ezt nézve talán esélyes, hogy míg a Gru-filmekben a minyonok nem voltak mások, mint „cuki mellékfigurák”, ezúttal talán kapnak valami dimenziót. Brian Lynch forgatókönyvíró azért igyekezett ezt biztosítani: „Ütik-verik, de közben védelmezik is egymást. Kevin a gondoskodó báty, ha ő nem lenne, a többi-

ek már rég feldobták volna a tappancsukat. Stuart a lázadó kamasz.

Nem a feladatok érdeklik, sokkal inkább az, hogy jól érezze magát, zenélhessen és csajozhasson. Bob pedig maga a megtestesült naiv ártatlanság, aki mindenben segíteni akar, de rögtön elvonja a figyelmét egy fényes izé, vagy a tévé, vagy egy plüssmaci a járdán. De azért nem kell attól tartani, hogy túlcsordul körükben a testvéri szeretet. Folyton veszekednek. Az egyiknek olyan ötletei vannak, amik a másiknak eszébe sem jutnának, és állandóan megy közöttük a vetélkedés.” Lynch alaposan meg is tanult „minyonul”, de tekintve, hogy a minyonok gyakran élnek a fizikai kommunikáció adta lehetőségekkel, hogy az üzenetük átmenjen, nagy szükség volt az animátorok segítségére, hogy a közönség megérthesse, mit akar mondani Kevin, Stuart és Bob. A fizikai kommunikáció előtérbe hozása eszünkbe juttathatja a némafilmek világát – teljes joggal, hiszen az alkotók nem is titkolják, hogy nagy hatással voltak rájuk a némafilmkorszak klasszikusai. Legyen szó Charlie Chaplin Aranyláz című filmjéről, vagy bármely másik kortárs remekműről. „A filmtörténet kezdetén a mozi teljesen néma volt,

olyan zseniális színészekkel, mint Charlie Chaplin és Buster Keaton. Ők voltak a legnagyobb mesemondók, és átível nemzedékeken, amit el akartak mesélni a nézőknek.

Megnézettem az Aranylázat a gyerekeimmel, és imádták. Nincsenek benne szavak, de a látvány magával ragadta őket. Pontos az időzítés és mindent precízen adnak elő anélkül, hogy egy mukkanást lehetne hallani.

A minyonok is erről szólnak. A némafilmek örökségét képviselik azzal a különbséggel, hogy mi vicces halandzsát találtunk ki neki.”

Nos, mint látható, az ambíció megvan, az alkotók szimpatikus dolgokat mondanak, így az esély is nagy arra, hogy jól fogunk szórakozni a moziban. Ha egy kevéskét megőriz a Gru első részének ötletességéből és kreatív premisszájából, akkor a rajongóknak nem lesz okuk panaszra.

Stáblista Rendező: Pierre Coffin Eredeti hangok: Sandra Bullock, Jon Hamm, Chris Renaud Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. július 9.

FilmMagazin / 7

HÁTTÉR

TÖRTETŐK Vincent Chase (Adrian Grenier) filmsztár visszatért, ahogyan régi barátai is: Eric (Kevin Connolly), Teknőc (Jerry Ferrara) és Dráma (Kevin Dillon), hogy a stúdiófőnökké előlépett volt színészügynökkel, Ari Golddal (Jeremy Piven) meghódítsák Hollywoodot. Írta: Sanya08

N

agyszabású terveik közül néhány változott, önbizalmuk azonban töretlennek bizonyul, s a régi elszántsággal hajszolják a sikert, a bulikat, a nőket, a pénzt és a csillogást. Mondjuk ki: Szex és New York férfi kiadásban.

Tévésorozatból mozifilmet készíteni nem új keletű dolog. Szex és New York, X-Akták, Veronica Mars, Serenity, stb. Nem kerülhette el a sor-

8 / FilmMagazin

sát az HBO egyik nagy sikernek örvendő szériája, a Törtetők sem, mely nyolc évadon át futott és nem csak Golden Globe-ot, de Emmydíjat is bezsebelt magának. A sorozat egyik kitalálója, Doug Ellin – aki egyben a filmváltozat író / rendező / producere – már egy ideje kacérkodott annak a gondolatával, hogy a nagyvászonra költöztesse hollywoodi szatíráját és ezzel a céllal nem

csak azokat szerette volna megnyerni magának, akik imádták a sorozatot. Hanem azokat is, akik esetleg korábban még egyetlenegy epizódot sem láttak belőle. Ebben társa volt Rob Weiss, akivel a forgatókönyvet eszkábálták össze. „Szteroidkúrára fogtuk a sztorit. Teletömtük pazar jachtokkal, autókkal, magánrepülőgépekkel, luxusvillákkal, sztárokkal. És legfőképp sokkal maga-

A sorozat készítésekor fontos szempont volt a casting során, hogy csak new yorki színészeket szerződtessenek a szerepekre.

sabbra emeltük a téteket.”

Van, ami persze nem változott. A cselekmény középpontjában ismét a régi, tévésorozatból megismert csapat áll és körülöttük ott kavarog fél Hollywood, rengeteg világsztárral és hírességgel, akik mind önmagukat játsszák. „Ha bárki azt mondta volna közülünk, hogy nem akar részt venni a produkcióban, ez a film nem készült volna el – mondja Adrian

Grenier, aki Vince-et alakítja a filmben. – De persze bolondok lettünk volna kihagyni egy ekkora bulit.”

Igen hasonló véleményen van Kevin Connolly is, aki Eric-et, becenevén E.-t játssza: „Csodás érzés volt, amikor újra összejött a régi banda.

Annyira szeretünk együtt játszani, hogy ezt igazából nem is szabadna munkának nevezni, sokkal inkább volt szórakozás a számunkra.”

Szatíra lévén igyekeznek most is hangot adni annak, hogy a filmben / sorozatban megtörténtek ugyan komikusak és néha túlzóak, de hasonlómód történnek a dolgok néha a valóságban is. Erről Kevin Dillon beszélt: „Régóta vagyok a szakmában, úgyhogy higgyék el nekem, hogy ebben a filmben nincs semmi olyan, ami ne történt, vagy legalábbis ne történhetett volna meg Hollywoodban. Minden jelenet reális, csak sokkal-sokkal poénosabb, mint az életben.”

A 2004-ben indult HBO-s szériának Mark Wahlberg volt az egyik ötletgazdája és az egyik executive producere. Wahlberg most simán producerként tért vissza a projekthez. „A rajongók imádták a soroza-

FilmMagazin / 9

HÁTTÉR

>> „LÁTTAM RONDA LEGTÖBB KÜZDELMÉT, ÉS MÁR A FORGATÁS ELŐTT NAGY RAJONGÓJA VOLTAM – MESÉLI FERRARA. – A SZÍNÉSZETET UGYANOLYAN KOMOLYAN VETTE, MINT A HARCMŰVÉSZETET, ÉS KIDERÜLT, HOGY VÉRBELI KOMIKA.” <<

tot, és tudtuk, hogy tartozunk nekik ezzel a filmmel – meséli az egykori rapper – Azt viszont sokáig nem tudtuk eldönteni, hogy mivel tehetnénk igazán különlegessé. Végül Doug jött rá a megoldásra: legyen olyan, mint a sorozat legjobb epizódjai, csak sokkal nagyobb, izgalmasabb, gazdagabb kivitelben.”

A Törtetők ott veszi fel a történet fonalát, ahol a sorozat abbahagyta – pontosabban hat nappal később.

Vince, aki Los Angelesből Párizsba repült, hogy elvegye álmai asszonyát, épp nászúton van a Földközitengeren. Egy hatalmas jachton hajókázik egy sereg gyönyörű, bikinis lány társaságában, viszont felesége

10 / FilmMagazin

– aki nem sokáig tölti be ezt a szerepet – nincs vele. Ari Gold-ból közben nagysikerű producer lett, Vincenek pedig lehetősége nyílik arra, hogy debütáljon filmrendezőként.

Hogy kéznél legyenek, ha cimborájuknak szüksége lenne rájuk, és még véletlenül se maradjanak ki a tengernyi pezsgőből és a mértéktelen partizásból, Eric, Teknőc és Dráma Vince után utazik. „Ez az egész a hűségről és a barátságról szól – magyarázza Ellin. – Ezek a srácok nagyon odafigyelnek egymásra. Igazából csak ez számít nekik, a többi, a mesés verdák, a gyönyörű lányok és a pazar bulik mind csupán kellemes körítés.”

A SOROZAT A 8 évadot megélt Törtetők talán legnagyobb különlegessége, hogy az általa elmesélt történet Mark Wahlberg személyes élményeit veszi alapul. A sorozaton producerként dolgozó színész eredetileg egy sokkal komolyabb hangvételű projektben gondolkozott, hiszen azt hitte, hogy az életében előforduló drog- és alkoholproblémákat, valamint a börtönben szerzett élményeit nem lehet humoros formában elmesélni.

Igaza volt, más irányt kerestek.

Vince azért kapta ezt a nevet, mert a szerepet eredetileg Vince Vaughnnak szánták, a karaktere és stílusa viszont inkább Wahlberg-re hasonlít.

A tévésorozatban sok híresség játszotta saját magát, és nincs ez másként a filmben sem. Emily Ratajkowski alakítja Vince barátnőjét, Emily Ratajkowski-t, Ronda Rousey harcművész-bajnok pedig Ronda Rousey harcművész-bajnokot, akire Teknőc hajt. A háttérsztori szerint két évvel korábban már koccantak Coachellá-ban, és most Teknőc szeretné felújítani a kapcsolatot. Rousey-nek tetszik a srác, aki elszántan nyomul rá, de különböző félreértések miatt azt hiszi, csak a pénzére hajt. Ez sérti a büszkeségét, és a bosszúja igen fájdalmas… „Láttam Ronda legtöbb küzdelmét, és már a forgatás előtt nagy rajongója voltam – meséli Ferrara. – A színészetet ugyanolyan komolyan vette, mint a harcművészetet, és kiderült, hogy vérbeli komika.”

Azért a sorozatból megismert szereplők is visszatérnek a filmben (már a főszereplőkön kívül). A független filmes Billy Walsh szerepében Rhys Coiró-t láthatjuk, Ari főnökét Alan Dale alakítja, Nora Dunn Dr. Marcus-t, a nagy Gary Busey pedig magát a nagy Gary Busey-t. És akkor a cameókról nem is beszéltünk: Greg Louganis, olimpiai bajnok műugró; Jessica Alba; Tom Brady és Rob Gronkowski, a New England Patriots amerikaifoci-csapat két sztárja; Warren Buffett, Kelsey Grammer, Armie Hammer, Tip „T.I.” Harris, Liam Neeson, Ed O’Neill, David Spade, Pharell Williams és Mark Wahlberg, aki a sorozat első évadjának első epizódja után most látható először a Törtetőkben. „Olyan kedvesen kértek – meséli Wahlberg –, hogy nem tudtam nemet mondani.”

Az ál-dokumentarista stílusban készült tévésorozat azokon a helyszíneken játszódott, ahol Hollywoodban zajlik az élet, és a fontos ügyeket intézik – fantasztikus tengerpartokon, elegáns szállodákban, menő

üzletekben, éttermekben, klubokban –, és így van ez a filmben is. A forgatás legfontosabb helyszíne Hollywood, Beverly Hills, Palos Verdes és a Warner Bros. stúdióinak helyet adó Burbank volt. „A sztori a valódi Hollywoodról szól, és a szereplők is mai, hús-vér figurák, ezért amennyire lehetett, eredeti helyszíneken forgattunk – magyarázza Ellis. – Azt szerettük volna, hogy aki megnézi a filmet, úgy érezze, egyszer mindenképpen el kell ide jönnie.”

A rendező és a producerek a sorozat régi munkatársaiból válogatták össze csapatukat. Ellin operatőrnek Steven Fierberg-et, vágónak Jeff Groth-t, jelmeztervezőnek Olivia Miles-t, díszlettervezőnek pedig Chase Harlan-t kérte fel – valamennyien dolgoztak a tévés Törtetőkben. „Aki tudni szeretné, mi történik Hollywoodban a kulisszák mögött, nézze meg a Törtetőket – javasolja Harlan. – A legtöbb jelenet valós helyszíneken játszódik, és általában a figurák is valódiak, akik bennük feltűnnek.

Az alkotók tehát láthatóan tényleg azon vannak, hogy kedvezzenek azoknak az embereknek, akik mind a nyolc évadon át kitartottak a sorozat mellett. A kritikák is ezt mutatják: akad közöttük megannyi negatív, de a többségük egyetért abban, hogy a sorozat fanatikus rajongói megtalálják számításaikat, azok pedig, akik eleve gyűlölték a szériát, nagy eséllyel a mozifilmért se fognak rajongani.

Stáblista Rendező: Doug Ellin Főszereplők: Adrian Grenier, Kevin Connolly, Jerry Ferrara Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. június 25.

FilmMagazin / 11

HÁTTÉR

AGYMANÓK A Pixar visszatért! Legalábbis úgy tűnik, hogy az utóbbi idők megosztóbb alkotásai után ismét egy remekművet kapunk a stúdiótól. Lássuk, miből gondoljuk mindezt! Írta: Kovácsné

F

ura dolog ez a gyerekfilmekkel, az ember soha nem lehet benne biztos, mi az, ami a rózsás arcú kis csöppségecskék szívecskéjébe tudja fészkelni magát. Épp a minap történt, hogy a nagyobbik csöppség (jelenleg 168 cm), aki egyébként megvetően pök a tévére és hasonló elavult izékre (mert szlovákul és volapükül nézi az interneten a neki tetsző sorozatokat) szóval a nagyobbik csöppség nekiesett a DVD-s polcnak és kiválóan utánozva a Luke Skywalker cuccai közt kurkászó Yoda mestert és a vonatkozó hangeffekteket, türelmetlenül hajigált a háta mögé olyan színesszagos, megunhatatlan csemegéket, mint az Így neveld a sárkányodat vagy a Kung-fu panda. Mikor

12 / FilmMagazin

megkérdeztem, mit keres olyan bőszen, magától értetődően felelte, hogy a Süsü, a sárkányt. Mégis miért pont azt? – érdeklődtem kissé meglepetten. Azért, hangzott a válasz, mert az olyan iszonyú aranyos, hogy a kis figurák arca akkor is mosolyog, mikor a legnagyobb sz….ban vannak. Ennyi. A kritikusok ugyan az egekbe magasztalták a Hercegnő és a békát meg a Fel!-t, a gyerekeknek mégsem jött be egyik sem (egyál-talán, egy kicsit se), a többek között általam is 0%-ra értékelt Az utolsó léghajlítón meg kiválóan szórakoztak. Ja, és per pillanat az elméletileg szigorúan óvodás korú technokrata csigavérpistikékre pozícionált Verdákat nézik a hátam mögött, amúgy miniszoknyában.

A Pixar legújabb animációja, az Agymanók éppenséggel pont a Fel!ért Oscar díjjal jutalmazott és egyéb írói és rendezői munkái (Szörny Rt., Wall-E, Toy Story, csak hogy néhányat említsek) kapcsán minden egyéb szakmai vattacukorral bőven meghintett Peter Docter filmje, és elődeihez méltóan ennek is kimondottan elvadult sztorija van. A tizenegy éves (nagylányommal egykorú) Riley-nak San Franciscóba kell költöznie a szüleivel, aminek kimondottan nem örül. Eddig ugyebár semmi különös, de a történetet különleges nézőpontból követhetjük nyomon, mégpedig Riley agyából, ahol az agyat úgy kell elképzelnünk, mint mondjuk Houstont, vagy valamelyik másik nagy, bonyolult irányí-

A főszereplő érzelem eredetileg az Optimizmus lett volna, kiegészülve például a Meglepetéssel és a Bizalommal.

>> NAGYON KÍV ÁNCSI VAGYOK, HO GY EGY

OLYAN IZGAL MAS ÉS ÉRZÉKENY T ERÜLET EN, MINT A KAM ASZOK LELKIVIL ÁGA, M ENNYIRE SIKERÜL ŐS ZINTE FILMET CSINÁL N I.

<<

FilmMagazin / 13

HÁTTÉR tó központot (nagy előnyben vannak azok, akik látták az Amit tudni akarsz a szexről… című zseniális klasszikust, soha nem gondoltam volna, hogy ez egyszer pont egy gyerekfilm kapcsán fog eszembe jutni). Riley feje tetejében minden a feje tetejére áll, mert Derűt (Amy Poehler), a kedves, optimista érzelmet és ellenpárját, Szomorúságot (Phyllis Smith) a költözés kapcsán sarokba szorítja Harag (Lewis Black), Majré (Bill Hader) és Undor (Mindy Kaling). Hogy elvesztett pozícióikat visszaszerezzék, Derűnek és Szomorúságnak be kell járniuk az agy eddig ismeretlen területeit, a Hosszú távú memóriát, a Képzeletet, az Elvont gondolkodást és hasonlókat, és találkoznak néhány igazán fura karakterrel is, mint például Riley képzelt barátjával, aki egy ideje már háttérbe szorult, de mindenképp szeretne visszatérni a reflektorfénybe. És én még azt hittem, hogy aki a Coraline-t meg a Paranorman-t látta, az mindent látott, ami bizarr… (bár az Agymanók – egy újabb magyar cím, amivel képtelen leszek valaha is megbékélni – nyilván messze nem akar olyan félelmetes lenni, mint ezek). A fentiekben felvázolt történet vagy zseniális filmet, vagy totális bukást feltételez, az örömükben tapsikoló nemzetközi kritikák pedig az előbbire engednek következtetni. Úgy tűnik, a Pixar visszatalált a gyökereihez, és a viszonylag kevésbé működő Merida, a bátor és Szörny Egyetem (valamint a nézhetetlen Verdák 2) után ismét valami olyan klasszikussal sikerült előrukkolnia, mely mást mond a gyerekeknek és mást a szülőknek, de mind a két korcsoportot egyformán elszórakoztatja.

Az igazat megvallva nagyon kíváncsi vagyok, hogy egy olyan izgalmas és érzékeny területen, mint a kamaszok lelkivilága (hű, ez nagyon anyásra sikeredett… megyek, beveszek valami fiatalító port…), szóval hogy egy olyan izgalmas és érzékeny területen, mint a kamaszok lelkivilága, mennyire sikerül őszinte filmet csinálni. Én például a főszereplő érzelmek (vagyis a sárga ruhás, mosolygós Derű; a magától értetődően zöld fejű Undor; a fejét lehajtva közlekedő Szomorúság; a lángoló hajú Harag és a kissé csiga-

14 / FilmMagazin

szerű Majré) közt nem véltem felfedezni a csillogó fekete bundában lopakodó Szexuális vágyat, a hoszszú karmokkal hadonászó Rangsorvitát, vagy a jégkristályokból szőtt ruhában vonulászó Felsőbbrendűséget. Magyarán, számomra az a legizgalmasabb kérdés, hogy az igazán kicsik mennyit fognak megérteni a 6 éves korhatár-besorolást kapó filmből, a nagyobbacskák (akikről voltaképp szól) mennyire lesznek hajlandóak elfogadni, akár mint édi mesét, akár mint komoly üzenetet, és a felnőttek elkezdik-e szaggatni a hajukat a harmadik percben, hogy már megint hülyének lettek nézve.

Docter, aki nem csak rendezte a filmet, hanem saját ötlete alapján a forgatókönyvet is írta, maga is rendelkezik egy 11 éves leánygyermekkel (ő volt a hangja a fiatal Ellie-nek a Fel!-ben) és éppenséggel pont az ihlette az egész film létrehozására, ahogy az eredetileg kedves és lobogó kislány a kiskamasz évek beköszöntével egyre magányosabbá és visszahúzódóbbá vált (mondjuk jogos kérdés, hogy ha a film megírása, szervezése, elkészítése, reklámozása, stb. helyett pl. a gyerekkel foglalkozott volna ugyanekkora lendülettel, nem ért-e volna el nagyobb sikert). Szerencsére Docter állítólag arra is emlékszik, hogy személyesen mit érzett és hogyan látta a világot ebben az időszakban – márpedig ez, amennyire meg tudom ítélni, ritka adottság, a legtöbb szülő mintha kapásból középkorúan jött volna a világra…

De a rendező / forgatókönyvíró mégis azt állítja, ez a film inkább szól a szülőknek, mint a gyerekeknek, és azt próbálja megragadni, hogyan éljük meg azt az érzelmileg igen komplex folyamatot, ahogy a kis rózsaszín, gyömködhető állatkából apránként véleménnyel és akarattal rendelkező emberi lény, sőt, urambocsá’ felnőtt lesz, akit többé nem lehet csak úgy felelőtlenül ölbe kapni, meg dédelgetni (bár a már említett saját, külön bejáratú 168 centis csöppségünk egy-egy gyenge pillanatában azért még néha nekifutásból felugrik a nyakunkba, a csigolyaműtétet meg majd fizesse a kedves jóléti állam). Fontos felismerése a filmnek (meg általában az összes gondolkodásra képes szülőnek) az is, hogy képtelenség folyamatosan

A zeneszerző az a Michael Giacchino, aki az Agymanókkal ötödször állt a Pixar szolgálatába (a 2009-es Fel!-ért Oscar-díjat kapott).

derűsnek és vidámnak lenni, a szomorúságnak és a többieknek igenis helye van az életben. (Ennek kapcsán kíváncsi vagyok, megjelenik-e az az ambivalens de nagyon is szükséges érzelem a filmben, miszerint egy bizonyos életkor után egyszerűen nem lehet röhögés és / vagy szomorúság nélkül ilyeneket mondani annak a cukorfalat csemetének, hogy „te vagy a legaranyosabb a világon”).

Mivel a sikeres filmkészítők – és a Pixar stábja ilyen – általában nem hülyék, bennük is rengeteg kérdés merült fel azzal kapcsolatban, hogyan lehetne őszintén, ugyanakkor szakmai módon megközelíteni ezt az egész bonyolult lelki izét, ezért a film elkészítése előtt pszichológusokkal és orvosokkal is egyeztettek (nem lehetett könnyű dolguk, mert a tudósok már abban sem képesek

egyetérteni, hogy hány alapérzelemmel bír az ember: négytől huszonhétig mindenféle szám felmerült, végül is azért pont ötöt választottak, mert ez azért egy jóval kezelhetőbb szám, mint a huszonhét, és a kiválasztott öt érzelem az összes megkérdezett tudós listáján rajta volt).

Közösen arra jutottak, hogy a felnőtté válás mindenképp veszteség, hiszen elveszik a gyermekkorunk, a világba vetett hitünk, a többi emberrel kiépített kapcsolatrendszerünk, és ezzel párhuzamosan – akárcsak a filmben – elveszítünk két alapvető érzelmet: a boldogságot és a szomorúságot. (Erre a film nyilván nem tér ki, de aki képes az őszinte boldogságot és az őszinte szomorúságot visszaszerzi, abból végül valóban felnőtt lesz, aki meg nem, az örökre csak egy durcás kiskamasz marad).

FilmMagazin / 15

HÁTTÉR DERŰ SZOMORÚSÁG

FÉLELEM A filmkészítőknek nem volt könnyű dolguk a karakterek és a látvány megtervezése során, hiszen nem valamilyen létező dolgot kellet rajzfilmesíteni, hanem az érzelmeknek testet tervezni. A karakterekért felelős Sajan Skaria-t (Némó nyomában, WALL-E, L’ecsó) a rendező állítólag azzal küldte neki a feladatnak, hogy „Csinálj valami olyat, amilyet még anyám sem látott”. A képeket látva ez istenigazából nem sikerült, az érzelmek pontosan úgy néznek ki, mint bármelyik egyoldalúan boldog, dühös, stb. rajzfilmkarakter a gyerek- és kamaszcsatornák kínálatából, de csodákat ne várjunk, meg – őszintén szólva – piaci igények és persze befogadóképesség is van a világon… Másrészt viszont a karikatúra-szerű karakterek lehetővé tették a karikatúra-szerű mozdulatok, grimaszok, stb. alkalmazását, melyek „normálisabb” figurák esetében igen nevetségesnek ha-

16 / FilmMagazin

tottak volna. A nyilatkozók szerint a Pixar soha nem készített ennyire „elrugaszkodott” filmet. Miközben egyfolytában az érzelmek megjelenítésével érvelnek, nekem van egy olyan hátsó gondolatom, hogy inkább a korszellemnek engedelmeskednek – ha végigkapcsolgatok a gyerekműsorokon, mindenhonnan ugyanezek az érzelmileg nevetségesen túlfűtött (magyarul, suttogva: hülyék számára is könnyen értelmezhető) gesztusok és arcok köszönnek vissza.

Mivel Pixar filmről beszélünk, a technikai megoldásokban nyilván nem fogunk kivetnivalót találni. Az alkotók számára Derű jelentette a legnagyobb kihívást, akinek az esetében meg akarták teremteni a valóban „sugárzó” boldogságot. Derű tehát afféle aurával rendelkezik, mozdulataival fénycsíkot húz, az egész figura egy picit anyagiatlan, és ehhez az egészhez egy külön

számítógépes rendszert kellett tervezni, az ezzel foglalkozók legnagyobb örömére. (Teljesen nyilvánvaló, hogy Derű mindezek nélkül is egy teljesen elfogadható karakter lenne, de ne vegyük már el a fiúklányok örömét, az animációs filmek készítésének ugyanis szerintem nem az a legfontosabb célja, hogy a gyerekecskék boldogok legyenek, hanem hogy a felnőtt gyerekecskék elhenceghessenek vele, mi minden érdekeset tudnak.) Könnyebb dolguk volt Majréval (azzal a karakterrel, amellyel mindenki egybehangzó véleménye szerint a legkönnyebben tudtak azonosulni, elvégre felnőtt létünk egy igen jelentős részét arra pocsékoljuk, hogy félünk valamitől).

Az eredeti karakter-terv egy ideges vonal volt két szemmel, és ehhez a későbbi munkálatok sem tettek hozzá túl sokat. Szomorúság nyilván kék (mármint angolosoknak nyilván, mert hogy blue, azaz szomorú), Un-

A külföldi vélemények alapján a film végét is érdemes megvárni, hiszen akkor Riley-n kívül mások agyába is bepillantást nyerhetünk majd.

MAJRÉ

HARAG dor pedig olyan mint egy brokkoli, amit az én gyerekeim speciel nagyon fognak díjazni. Bing Bong, a kora gyermekkori képzeletbeli barát már érdekesebb kérdés, mert gondolom ő lesz majd az eladható játékfigura. Igyekeztek a lehető legeslegcukibbra csinálni, egyetlen pihe-puha szőrös testbe összegyúrva az összes olyan állatot, ami egy gyerek számára érzelmi értékkel bír: cica, röfi, elefánt, delfin (???), stb. Szerintem egy kicsit riasztó, kb. úgy, mint a cirkuszi bohóc, akitől a többségünk azért titokban, jól nevelten rettegni szokott.

Az alkotók igyekeztek megkülönböztetni az elmében és a valós világban játszódó jeleneteket (hátha valaki egyből nem jönne rá, ugye…), ezért az elmében minden színes, „tökéletes” és harsogó. (És nem hangsúlyozzák túl a biológiai vonatkozásokat, tehát ne számítsunk a Fantasztikus utazás látványelemei-

BING BONG re, viszont számítsunk a legelvadultabb és legjópofább elképzelésekre az agyi funkciók szimbolizált megjelenítése terén, itt a készítők tényleg mindent beleadtak a dologba, bár attól tartok, lesznek olyan vizuális poénok, melyek a nyelvi problémák miatt a magyar közönség számára nem fognak átjönni, mint pl. a „train of thought” kisvonata.) A valóság ezzel szemben tompa színű, kissé kézikamerás jellegű. Órákig lehetne még sorolni azokat a technikai megoldásokat és ötleteket, amelyekkel a Pixar kipróbált és összeszokott csapata (a rendező mellett a gyakorlatilag minden Pixar filmben producerként és ötletvulkánként tevékenykedő John Lasseter, a Fel!-ben, a Némóban, a WALL-Eben és ezernyi más dologban változatos szerepeket betöltő, itt segédrendezőként dolgozó Ronnie del Carmen és még sokan mások) igyekezett az Agymanókat tökéletessé

tenni. Biztos vagyok benne, hogy ismét valami fantasztikust és kiemelkedőt fogunk kapni a pénzünkért, de valahol legbelül azt is tudom, hogy az igazán jó gyerekfilm az, ahol „a kis figurák arca akkor is mosolyog, mikor a legnagyobb sz….-ban vannak”. Nem azért, mert a világ cukorhabból van, hanem azért, mert ami a gyerekkort az összes többi korszakunktól megkülönbözteti, az valóban az őszinte, cinizmustól és egyéb hülyeségektől mentes derű. Ha ezt az Agymanóknak sikerül megragadnia, már nyert ügyük van.

Stáblista Rendező: Pete Docter Eredeti hangok: Kaitlyn Dias, Kyle MacLachlan, Diane Lane Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2015. június 25.

FilmMagazin / 17

HÁTTÉR

When dreams come true – ez lehetne a mottója alábbi írásunknak, de ugye nem minden fenékig tejfel és a dínók sem olyan cukik, mint ahogyan azt elképzeltük kiskorunkban. A Jurassic Park (mindannyiunk kedvenc mozija) most kiteljesedik, mert életre kel az az őslénypark, amely az első filmben még csak ígéret volt. Írta: Veszják

E

gyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy ’93-ban bemutatott film, melynek középpontjában Isla Nublar fiktív szigete állt, ahol a multimilliomos John Hammond (Richard Attenborough) és cégének genetikus tudósai klónozott dinoszauruszokkal teli látványparkot hoztak létre. Hammond három tudóst hív vendégül, hogy szemrevételezzék a létesítményt a megnyitás előtt. Szabotázs következtében az őskori lények azonban elszabadulnak, a technikusok és a látogatók pedig menekülni kényszerülnek. Ez volt a fősztori, mely további három

18 / FilmMagazin

sikerfilmet hozott magával, majd megszületett a Jurassic World ötlete, melynek megvalósítása azonban éveket váratott magára.

A Jurassic World minden szegletéért a karrierista Claire felel (Bryce Dallas Howard), akinek váratlan gond szakad a nyakába: megérkezik két unokaöccse, a 16 éves Zack (Nick Robinson) és a 11 éves Gray (Ty Simpkins). Bár a fiúkat édesanyjuk, Karen (Judy Greer) hozzá küldte a szigetre, Claire-nek nincs ideje foglalkozni velük, ezért ellátja őket egy csomó belépővel, hogy önállóan fedezzék fel a parkot.

A Jurassic World közvetlen folytatása Steven Spielberg klasszikusának – vagyis nem veszi figyelembe a második és a harmadik epizód történéseit –, de az új történet 22 évvel a hajdani kalandok után veszi fel az események fonalát Isla Nublar szigetén. A Jurassic World a világ első igazán nemzetközi élményparkja, amely harmonikusan ötvözi a tudomány és a történelem csodáját mindazzal a kényelemmel és luxussal, amit a mai világutazók elvárnak.

Spielberg 1993-ban mozikba került Jurassic Parkja minden közönségréteg számára egyedülálló él-

FilmMagazin / 19

HÁTTÉR

OWEN GRADY (CHRIS PRATT) Laza, van humorérzéke, igazi régi vágású kalandornak tűnik, aki előszeretettel fitogtatja férfi voltát hölgypartnere előtt. Ezen kívül nagyon ért a raptorokhoz is, egyet-kettőt be is tudott törni és minden bizonnyal köthetünk majd hozzájuk pár remek akciójelenetet. Most fog majd igazán elválni az, hogy Chris Pratt-ből nagy sztár lesz-e, vagy örökre Starlord marad. Vagy így, vagy úgy: roszszul nemigen járunk. ményt kínált és örökre bevésődött a kollektív kulturális memóriába. Michael Crichton olyan mesterien keverte a tudományos fantasztikumot a határtalan fantáziával, hogy a közönség lélegzetvisszafojtva kérdezte: „Mindez valóban lehetséges?”.

Spielberg-nek és csapatának soha nem állt szándékában, hogy forradalmasítsa a filmkészítést. Csak rendesen vászonra akarták vinni Crichton fenomenális meséjét. „Nem áll módomban eldönteni, hogy mi bizonyul mérföldkőnek – magyarázza a rendező. – Mindössze történeteket próbálok elmesélni. Más emberek határozzák meg, hogy sikeresen meséltél-e vagy sem, de az igaz, hogy technológiai szempontból ez a mozi valóban fordulatot hozott a filmiparban. Olyan szereplők bukkantak fel, amelyeket digitálisan hozott létre a számítógép, mégis teljesen valódinak hatottak bármilyen fény- vagy légköri viszonyok között.

A T-Rexet még szakadó esőben is meg tudtuk mutatni.”

20 / FilmMagazin

CLAIRE DEARING (BRYCE DALLAS HOWARD) A Jurassic World operációs menedzsere. Elfoglalt asszony, aki amellett, hogy meggyűlik a baja egy megveszekedett, sportból gyilkoló dinoszaurusszal, még unokafivérei miatt is aggódhat, hiszen ők közben szépen elkóboroltak. Mivel a rendező egy sajtótájékoztatón A smaragd románcát emlegette, azt a bizonyos klipet pedig már láthattuk, adja magát, hogy Claire Grady-vel fog valamilyen közelebbi kapcsolatot ápolni. Románcuk minden bizonnyal a klasszikus kalandfilmeket fogja emlékeinkbe idézni, amelyben a férfi és a nő addig-addig marakodik egymással, mígnem a sok veszély közepette csak-csak összemelegednek. De vajon túlélik a kalandot? Persze, költői kérdés. This is Hollywood.

Spielberg elkezdett az általa tisztelt forgatókönyvírókkal találkozni, hogy megbeszéljék, két évtized után hogyan lehetne egy még invenciózusabb koncepciót kidolgozni az őslényparkkal kapcsolatban. „A Jurassic World tulajdonképpen maga a megvalósult Jurassic Park, amiről Michael Crichton, illetve a történetbeli Dr. Hammond álmodott – magyarázza. – Remélhetőleg a közönség is arra vágyik, hogy lássa a működőképes Jurassic Parkot, amelyet DNS-ből létrehozott dínók népesítenek be."

Az új film producere Spielberg gyakori munkatársa, Frank Marshall lett, aki több mint hetven mozit jegyez, köztük olyanokat, amelyek a filmtörténet legsikeresebbjei közé tartoznak: az Indiana Jones és a Végzet Templomától a Vissza a jövőbe-trilógián át egészen a Bíbor színig és a Benjamin Button különös életéig. A Jurassic World stábjához egy másik tapasztalt producer, Patrick Crowley is csatlakozott, aki

az első Bourne-film óta dolgozik együtt Marshall-lal. Ők ketten (Spielberg-gel kiegészülve) számos jelentkező közül Colin Trevorrow-t választották ki rendezőnek, aki online rövidfilmekkel szerzett magának hírnevet, mielőtt elkészítette volna első nagyjátékfilmjét, a Kockázatos túrát (Safety Not Guaranteed), amit számos elismerésre jelöltek, többek között a zsűri nagydíjára a Sundance fesztiválon, és elnyerte a legeredetibb alkotásnak járó Independent Spirit Award-ot. Műve felkeltette Spielberg és Marshall figyelmét, akik nagyra értékelték a film szemléletmódját: a karakterek fejlődésén volt a hangsúly, és ez a fantasztikus cselekmény mozgatóereje. Úgy érezték, a fiatal rendező alkalmas arra, hogy átvegye a stafétát. „Megnéztem a Kockázatos túrát, és a legutolsó jelenet meggyőzött arról, hogy Colin-nak kell rendeznie a Jurassic World-öt – meséli Spielberg. – Szabályosan kirepültem a székből az utolsó jelenet láttán.

A stúdió a Jurassic World-del egy második trilógiát szeretett volna beindítani, egyes hírek szerint a folytatás már „előrehaladott állapotban” van.

SIMON MASRANI (IRRFAN KHAN) Ahogy Hammond-nak, úgy neki is volt egy álma. Hasonlóan az öreghez, csak épp ő meg is tudta valósítani ezt az álmot. Ő adta a pénzt a Jurassic World-höz, ő a CEO és a film során majd, amikor beüt a krach, ő ütheti majd a falba a fejét, hogy hogy is lehetett ennyire ostoba.

ZACH (NICK ROBINSON) ÉS GRAY (TY SIMPKINS) Gyerekek. Csak a baj van velük. De valahogy kellenek ezekbe a dínós filmekbe, nincs mese. Ők a katalizátorai az eseményeknek, nélkülük kit mentenének meg a felnőttek? Az első részben ezt a szerepet Ariana Richards és Joseph Mazzello töltötték be, a másodikban pedig már Vanessa Lee Chester rúgta szét a raptorok seggét (szó szerint, rendkívül kemény csaj volt), a harmadikban pedig emlékeim szerint nemigen voltak fontos szerepben gyerkőcök. Colin úgy döntött, ezúttal kellenek.

Amennyiben nem abból fog állni, hogy sikítanak, mint a fába szorult féreg, nem lesz gond velük. Ők fognak elkószálni egyébként, hiszen Claire unokaöccseiről van szó.

Frank mutatta meg a filmet, és akkor már tudtam, hogy ha Colin jó benyomást tesz ránk az első megbeszélésen, akkor övé a Jurassic World.

Teljesen odavolt a projektért, filmesként és rajongóként egyaránt, és volt már egy sztori a tarsolyában.

Nem csak úgy eljött, mondván, én akarom megrendezni a negyedik részt.” „Amikor rendezőt kerestünk, Steven számára nagyon fontos volt, hogy az illető nagy mesemondó legyen, és ezt meg is találtuk Colinban – mondja Marshall. – A Jurassic Park annak idején, kamaszként óriási hatást tett rá, és biztosak voltunk benne, hogy az új részhez olyan gyermeki rácsodálkozással fog közelíteni, ami e világ megjelenítéséhez nélkülözhetetlen.”

Trevorrow nem tagadja, ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelynek tagjai Spielberg-filmeken nőttek fel.

Ennek megfelelően a rendező célja az volt, hogy olyan egyensúlyt teremtsen a rácsodálkozás és a hajmeresztő izgalmak között, amilyet a

nézők minden Jurassic-filmtől elvárnak, és új karaktereket is bemutasson, miközben a cselekmény tele van tartalmas ötletekkel, amelyek miatt érdemes újabb fejezetet elmesélni. „Nem akartunk olyan filmet készíteni, amelyben emberek menekülnek sikoltozva a dínók elől, mert ezt már elég jól megcsinálták – mondja Trevorrow. – Megvolt a magam elképzelése arról, hogy mit szeretne a közönség, és azt is tudtam, mit akar Steven: fogni ezt a briliáns alapkoncepciót, és megnézni, milyen irányba tudjuk még elvinni. Hogyan tudjuk továbbfejleszteni és magasabb szintre emelni, miközben a közönség a jól ismert világba csöppen.”

Crowley szerint nem tartott sokáig a fanyalgás, hogy a fiatal rendező nem tud majd kezelni egy ilyen léptékű szuperfilmet: „Amikor megnéztem Colin filmográfiáját, nyoma sem volt benne akkora filmnek, amekkorára mi készültünk – mondja a producer. – Ám a kezdetektől erőteljes

vezetői képességeket mutatott fel, és látszott rajta, hogy tudja, mit akar. Megjegyzései és észrevételei bölcsek voltak, messze túlmutattak a tapasztalatain és az életkorán, és már az elején nyilvánvalóvá vált számunkra, hogy minden megvan benne, ami egy ilyen film megrendezéséhez kell.”

Trevorrow és forgatókönyvíró társa, Derek Connolly erős karaktereket akartak izgalmas események középpontjába helyezni, miközben válaszolnak a közönség legfontosabb kérdéseire. „A nagy kérdés ez volt: miért lenne szükség újabb folytatásra? – mondja a rendező. – Milyen új történet és milyen karakterek bemutatása révén van értelme az egésznek?” Connolly elárulta, tisztában voltak azzal, hogy egy nagyon

FilmMagazin / 21

HÁTTÉR

bonyolult feladat lesz az új történet elmesélése. „A Jurassic Park varázsa a karakterek jellegében, illetve a humor, a horror és a tudomány megfelelő elegyítésében rejlett. Valami hasonlót akartunk megjeleníteni a mi forgatókönyvünkben is.” Trevorrow és Connolly látásmódja kiegészíti egymást: „Az én humorom és Trevor erőteljes történetmesélő képessége közösen formálta a forgatókönyvet – folytatja Connolly. – Olyan hangvételt sikerült kialakítani, amely nem jöhetett volna létre, ha nem együtt dolgozunk.”

A Jurassic-filmek káprázatos kalandjait összetett karakterek élik át, akikkel a nézők érzelmi közösséget tudnak kialakítani. „Az összes Jurassic-film egyik legfontosabb jellemzője, hogy erőteljesek a karakterek – magyarázza Crowley. – Általuk éljük át a kalandokat és ők mozgatják a cselekményt.” A film alkotói Chris Pratt-ben találták meg a töké-

22 / FilmMagazin

letes főszereplőt, aki komikus színészből lett akcióhős, és legutóbb A Galaxis őrzői című bombasikerben remekelt. „Nem mehettünk biztosra Chris Pratt-tel kapcsolatban, mert éppen egy nagyon sikeres tévésoro-

zatban szerepelt – emlékszik vissza Spielberg. – Bár Colin-nal tudtuk, hogy alkalmas a feladatra, volt benne egy kis kockázat.” Spielberg-et a meghallgatáson nyűgözte le Pratt tehetsége. „Chris kiváló színész és nagyon erős a jelenléte a vásznon.

Hihetetlen humor szorult belé és igazi csapatjátékos. Fényes pályafutás áll előtte.”

A női főszerepet Bryce Dallas Howard alakítja, aki tehetségét már széles skálán bizonyította, hiszen szerepelt olyan kasszasikerekben, mint az Alkonyat-sorozat, vagy a Pókember 3, de már drámai hangvételű produk-

Chris Pratt több filmre előre leszerződött a stúdióval, mikor erről kérdezték, viccesen csak ennyit felelt: „Van nekik vagy 38 filmjük számomra.”

ciókban (A segítség, Fifti-fifti) is megállta a helyét. Claire-t formálja meg, a Jurassic World igazgatóját, akinek azt kell garantálnia, hogy minden vendég teljes biztonságban legyen az őslényparkban. Ha a dolgok simán mennek, az Claire érdeme, ha valami baj van, őt veszik elő.

Claire egy ellenőrzőfülkéből, monitorokon át, biztonságos távolságból figyeli az őslénypark állati és emberi történéseit. A dínókat vagyontárgynak tekinti, már régen nem úgy viszonyul hozzájuk, mintha csodálatra méltó élőlények lennének. Csak akkor tudja teljesen más szemszögből értékelni a parkot, amikor minden a feje tetejére áll: potenciális zsákmányként megváltozik a dolgokhoz való hozzáállása.

Amikor a park újonnan kifejlesztett dinoszaurusza ijesztő intelligenciáról tesz bizonyságot, Claire kénytelen Owen-től segítséget kérni, akivel már van bizonyos közös múltja. Nyilvánvaló, hogy e két látszólag ellenséges, makacs karakter között működik a kémia. „Történt velük valami azon a bizonyos randin, és Owen imád ezen élcelődni, mert Claire annyira bezárkózik – magyarázza Pratt. – Láthatóan vonzódnak egymáshoz, és ez állandó konfliktusforrást jelent, miközben körülöttük tombolnak a

dínók.” „Az ilyen romantikus szál nagyon különleges egy Jurassicfilmben, és ez borzasztóan tetszik” – teszi hozzá Howard.

A Jurassic World története több mint két évtizeddel azután játszódik, hogy a katasztrofális Isla Nublar-i események miatt csaknem szertefoszlott Hammond álma. A Jurassic World-öt mostanra naponta több mint 20 ezer turista látogatja, és ez megváltoztatta az emberek dinókhoz való hozzáállását. Korábban mesebeli elképzelésnek tűnt, hogy a dínók visszatérhetnek a Földre, ám azóta a jelenlétük megszokottá vált, ezért az újdonság varázsa is elveszett. A gondolat, hogy az emberek már a dínókat is unják, fontos társadalmi üzenettel bírt Trevorrow számára, kapcsolódva ahhoz a tényhez, hogy minél fejlettebb a technológia, annál inkább elveszítjük kapcsolatunkat a természettel. „A film úgy kezdődik, hogy a Jurassic World-be érkező kamaszok folyton SMS-eznek, mert a dínók nem különösebben érdeklik őket. Ez azért jó nyitás, mert fel tudjuk hívni a figyelmet arra, miért kell félni a fennálló veszélytől és odafigyelni arra, mi történik körülöttünk.”

A rajongók által kedvelt dínók viszszatérnek, ám néhányan közülük új tulajdonságokkal bírnak, és Jurassic-filmekben eddig nem látott lények is megjelennek. „Régi rajongóként tudtam, hogy a kedvenc dí-

nókat vissza kell hoznunk, például a T-Rexet, hogy újra képviselje azokat a hősies tulajdonságokat, amiket az első filmben felmutatott – magyarázza Trevorrow. – Számomra a T-Rex volt az első film főszereplője, ezért nagyon fontosnak tartottam, hogy újra megjelenjen.”

Bár a parkot továbbra is rengetegen látogatják, a turistákat egyre nehezebb izgalomba hozni. A cég attól tart, hogy visszaesik a forgalom, ezért unaloműző attrakciókat találnak ki: Dr. Wu és csapata a tudományos etika szabályait felrúgva génmanipulációba kezd, hogy új lényeket hozzanak létre. Így születik meg az Indominus Rex. Dr. Wu és csapata csodálatos teremtményt alkotott, és csak halvány segédfogalmuk volt arról, hogy mire képes…

Aztán már kezd derengeni, miután az intelligens szuperdinó megszökik, és sportból kezdi levadászni a szigeten előforduló élőlényeket, legyenek azok őshüllők vagy emberek. A génmanipulált álom meg visszanyal, ahogy a fagyi…

Stáblista Rendező: Colin Trevorrow Főszereplők: Chris Pratt, Lauren Lapkus, Bryce Dallas Howard Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. június 11.

FilmMagazin / 23

KRITIKA A HÓNAP FILMJE „Távolságtartó a karaktereket illetően, mert egyikükhöz sem kerülünk túlságosan közel. Szinte senkiről nem tudunk meg semmit. Semmi életrajzi adat, semmi kalandos történet, hogy miként került oda, ahova. Ezzel ellentmond azon filmek felépítésének, amelyekben akad egy biztos pont, egy fogódzó. Ez itt nincs, minden kis hézagot a néző tölt k.” >> 26.

AMIT LÁTNI ÉRDEMES „A folyamat ábrázolása az, ami leginkább karon fogja ragadni a krimik rajongóit. Azon rajongókét mindenképpen, akik ha krimit ülnek le nézni, nem feltétlenül a megállás nélküli akciót, autós üldözést, egyebeket várnak. . Itt azok fognak örülni, akik vevők az atmoszférikusságra, a lassúságra (de szó nincs arról, hogy vontatott lenne), a ráérős cselekménymenetre.” >> 36.

KESERŰ CSALÓDÁS „A Valami követ értékelhetőbb jeleneteit Rich Vreeland videojátékos stílusához hű zenéi és az ahhoz társuló képek adják, amik viszont egy az egyben elütnek a film alaphangulatától. Az azokat aláfestő monológokról nem is beszélve. Szóval igen, ami említésre méltó a másfél óra során, azt a Valami követ majdhogynem idegen testként veti ki magából.” >> 38.

ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...).

10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó).

20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást.

30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban.

40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos?

50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá.

60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban.

70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes.

80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad.

90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.

FilmMagazin / 25

KRITIKA

SAUL FIA Holokauszt-filmből tényleg sok van, de ez így van jól. Kell, hogy ott legyen a levegőben a téma és kellenek filmek, amelyek diskurzust indítanak. Nemes Jeles László tudja ezt, ennek fényében pedig első nagyjátékfilmje épp ezt teszi: előveszi a témát, okot ad arra, hogy beszéljünk róla, mert tudja nagyon jól azt, hogy a múltidézés a holokauszt esetében központi fontosságú. Ám az, hogy sokan, sokféleképpen dolgozták fel a témát, nem jelenti azt, hogy ne lehessen olyan módon hozzányúlni a kérdéshez, hogy az nagyot szóljon, és ne essen bele azokba a – csúnya szóval mondva – közhelyekbe, amikbe társai belefutottak. Írta: Sanya08

S

aul sonderkommandósként nap, mint nap szemtanúja annak, ahogy az emberiség süllyed a pöcegödrébe. Azt, hogy asszonyok és férfiak halálsikolyait hallja a gázkamrán kívül, szinte rezzenéstelen arccal veszi tudomásul, ami talán még rosszabb, mintha összeomlana fizikailag vagy lelkileg.

Maga a tudat, hogy minden bizonynyal nem ez volt neki az első ilyen esete, szörnyűbbé teszi a jelenetet, mely még a film első pár percében zajlik le. Nem sok minden rázza őt meg, de amikor a holttestek között találnak egy kisfiút, akkor elszakad a cérna és addig nem nyugszik, amíg rendesen, szertartásosan el nem temetheti őt. Még akkor is, ha köz-

26 / FilmMagazin

ben a holtak helyett inkább az élőkkel kellene foglalkozni. Ha egyáltalán beszélhetünk élőkről egy ilyen történet esetében.

A Saul fia majd’ kétórás, klausztrofób sorozata a válogatott borzalmaknak, káosznak, valamint az emberség visszavonhatatlan széthullását bemutató jeleneteknek: mindez belesűrítve egyetlen szűk perspektívába, melyből kitörni éppúgy lehetetlen, mint a hatásától megszabadulni. Mi, a nézők, folyamatosan Saullal vagyunk, az ő szemszögéből figyeljük a történéseket. Látjuk, amit ő lát, halljuk, amit ő hall, ahogyan frusztráltsága és dezorientáltsága is hasonlómód átjön a leszűkített horizont által. Mondják, hogy a holoka-

usztról filmet készíteni képtelenség, hiszen hogyan is ábrázolhatnánk valami olyat, ami alapvetően ábrázolhatatlan? Nemes Jeles László megoldása az, hogy mutat is, meg nem is. Inkább láttat a rendező, semmint explicit megmutatja a különféle borzalmakat. A csupasz holttestek látványától persze nem óv meg minket, de nagyon sokat jelent az, hogy metódusát tekintve sokkal többet bíz a nézői fantáziára, semmint a „mindent látó szem”-re. Ne legyenek kétségeink: ez itt a Pokol, ahol a reménysugár nem létezik, csupán hiba a mátrixban, amit azonnal orvosolni kell.

A film egésze fragmentált és néhol epizodikusnak tetszik. Van ugyan

A főszerepet alakító Röhrig Géza költőként is tevékenykedik, egyik verseskötetének legfőbb témája pont a lágerek embertelen körülményei.

történet, de dramaturgiailag úgy van alakítva a cselekmény, hogy a néző szarban érezze magát: hiába vagyunk folyton Saullal, karaktere nem hős és nem feltétlenül pozitív szereplő. Egy dolog, hogy motivációja becsületre méltó, ámbár egyben hiábavaló is, arról nem is beszélve, hogy ezzel az akaratosságával kerékbe töri társainak azon célját, hogy sikeresen megszökjenek. Saul egy céltudatos ember, aki kétségbeesetten kapaszkodik a humánusság egy utolsó cérnaszálába. De lehet rá ezért haragudni? Hiszen nem mindegy annak, aki ott van a pokol ka-

SIKER CANNES-BAN A Saul fia Cannes-ban nemcsak a FIPRESCI-díjat és Francois Chalaisdíjat érdemelte ki, hanem a filmfesztivál második legfontosabb elismerését, A Zsűri Nagydíját is a magyar film kapta. Nemes Jeles műve már bemutatása előtt a magyar filmtörténelem részévé vált, hiszen Makk Károly, Kósa Ferenc és Sára Sándor nyomdokain járva, közel fél évszázad múltán újra hazai elsőfilmest válogattak be a Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjába. A Zsűri Nagydíja a legrangosabb díj, amit Cannes-ban magyar nagyjátékfilm eddig elnyert – legutoljára Mészáros Márta Napló gyermekeimnek című 1982-es alkotása részesült ebben az elismerésben. pujában sorszámmal a kezében?

Vajon a harcnál, a küzdésnél többet ér-e a saját lelki üdvünk? A film ugyan óvatosan megpedzegeti ezeket a kérdéseket, de állást nem foglal, a fizikai közelségtől függetlenül kellően távolságtartó és tárgyilagos ilyen téren. És ha már távolságtartás, ez a dolgozat legtöbb részére ráhúzható.

Távolságtartó a karaktereket illető-

en, mert egyikükhöz sem kerülünk túlságosan közel. Szinte senkiről nem tudunk meg semmit. Semmi életrajzi adat, semmi kalandos történet, hogy miként került oda, ahova.

Ezzel ellentmond azon filmek felépítésének, amelyekben akad egy biztos pont, egy fogódzó. Ez itt nincs, minden kis hézagot a néző tölt ki, amennyiben kívánja. Több olyan pont is van a filmben, ahol más alko-

FilmMagazin / 27

KRITIKA >> NEMES JELES LÁSZLÓ FILMJE – NO PUN INTENDED – NEMES VÁLLALKOZÁS, AMINEK VÉGEREDMÉNYE EGY OLYAN DARAB, AMELY MEGMOZGATJA, MEGRÁZZA, FELRÁZZA A NÉZŐJÉT. MÁSKÉNT NYÚL A DOLGOKHOZ, EZ PEDIG ÖNMAGÁBAN BECSÜLENDŐ, HÁT MÉG AZ, HOGY EZ A „MÁSKÉNT” ENNYIRE JÓL SÜLT EL. <<

tók flashbackkel töltötték volna ki a hiányzó sorokat: a Jakab Juli által játszott Ella figurája is ilyen, akit nem tudni, milyen emlék köt össze Saullal. Csak a pillanatnyi reakciónak vagyunk tanúi, de több információt nem osztanak meg velünk.

Ahogy az sem tiszta teljesen, hogy Saulnak egyáltalán volt-e valaha gyereke. Talán igen, talán nem. A

28 / FilmMagazin

tudás, amely a kezünkbe van adva, nem teljes, a karakterek – bár alapvetően a kidolgozottság érzetét keltik – megfelelő minimalizmussal vannak felrajzolva. Nem tudunk (és igazából nem is akarunk) velük teljes mértékben azonosulni és bármely frusztráló így végigülni 107 percet, másként nem működött volna a koncepció.

De mi a lényeg? Miért is kell újra végigülnünk egy 107 perces holokausztdrámát, ha már egyszer láttuk A zongoristát, vagy a Schindler listáját? Megint a borzalmak, hát kell ez nekünk? Röviden: kell. A lényeg pedig, hogy Nemes Jeles László tényleg bravúrosan hajtotta végre a feladatát és a film a megfelelő helyeken válik félelmetesen kaotikus-

A Saul fia Magyarország hivatalos Oscar-nevezett filmje, úgyhogy bizakodhatunk, talán most majd lesz kiért szorítani februárban…

ott volt vele és gyakorlatilag csak a mellkasától felfele tudott „színészkedni”. Másodszor pedig, hogy – mivel egy kevésbé dialógus-centrikus filmről beszélünk – főként az arckifejezésével tudta kifejezni az érzelmeit. De nem heves gesztikulációkkal fogja meg a karaktert, sokkal inkább a tekintetével, amely mint tudjuk, talán a legnehezebben kezelhető fegyver mindközül. Neki pedig összejött. Ha belenézünk Saul szemébe, szinte a lelkébe látunk (valódi értelmet nyer a „szem a lélek tükre” mondás), amely legmélyén ott világlik valami mélyen eldugott humánusság.

Hogy ez egy új korszakot jelöl majd a magyar film történetében?

Nem tudom. Tényleg nem. De nagyon remélem. Én, aki igyekszek nyomon követni a hazai filmtermést, többször hangoztattam már eddig is, hogy javuló tendenciát mutatunk.

Talán azt gondoljátok, ránézve a Saul fia témájára és történetére, hogy: „Ó, már megint egy holokauszt-film, már megint egy vérkomoly magyar dráma.” Igazatok van. De élvezzük ki a pillanatot: Nemes Jeles László filmje – no pun intended – nemes vállalkozás, aminek végeredménye egy olyan darab, amely megmozgatja, megrázza, felrázza a nézőjét. Másként nyúl a dolgokhoz, ez pedig önmagában becsülendő, hát még az, hogy ez a „másként” ennyire jól sült el. Persze, kényelmetlen nézni. Jót szórakozni nem fogunk.

De alkalmat ad arra, hogy beszéljünk dolgokról. Legyen az Auschwitz, a lágerek, vagy épp az a fajta filmnyelv, amivel Nemes Jeles László elénk tárja a történetét. Mindegyik megér egy misét. Szerintem. És hogy ez alatt a játékidő alatt szarul érezzük majd magunkat? Ez már csak egy ilyen dolog. Az azonban nem vitás: megéri.

sá, ahogyan a megfelelő képpel és megfelelő időben rak pontot a történet végére. Más, mint a többi hasonló tematikájú darab, mert elhagyja a hagyományos történetmesélési eszközöket, teszi ezt annak érdekében, hogy átélhetőbbé tegye a leírhatatlant. Merész vállalkozás. Ahogyan az se kevésbé bátor, hogy mindezt egy olyan ember főszereplésével

hajtotta végre, aki hivatását tekintve nem színész. Röhrig Géza (New Yorkból cipelték haza a film kedvéért) a létező legtökéletesebb választás volt Saul szerepére. Alázatos, maníroktól mentes játékot láthatunk tőle. Természetes, zárkózott alakítás, ráadásul több komponens miatt is nehezebb volt a feladata a szokottnál. Először is, a kamera végig

95% Stáblista Rendező: Nemes Jeles László Főszereplők: Röhrig Géza, Molnár Levente, Zsótér Sándor Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2015. június 11.

FilmMagazin / 29

KRITIKA

JURASSIC WORLD A nosztalgia bizony óriási úr. Olyannyira, hogy annak árnyékából nehéz kilépni, mely manőver a Jurassic World rendezőjének, Colin Trevorrownak sem igazán sikerült. Filmje egyszerre próbál elszakadni Spielberg klasszikusától és próbál megfelelni az általa felállított szabályrendszernek, így végül annak rendje szerint bezuhan a két szék közé. Mi azért mulatunk egy jót a látványon, bár a hatás nem tart sokáig. Írta: Sanya08

A

z évek óta halogatott / tologatott / formázott / újraírt folytatás magához az élethez hasonlóan utat tört magának és végül csak kikötött a mozivásznakon. Az valahogy egyértelmű volt, hogy Steven Spielberg nem tér vissza a rendezői székbe, hiszen már a harmadik etapot sem ő dirigálta le (hanem Joe Johnston), de Colin Trevorrow (Safety Not Guaranteed) személyében úgy vélték a fejesek, hogy megtalálták azt az embert, aki megfelelő módon le tudja vezényelni ezt a dínókkal és ostoba emberekkel telepakolt filmet. Vagy csak olyan embert kerestek, aki hallgat a fentről jövő utasító szóra. Akárhogy is, tagadhatatlan, hogy sokan várták a

30 / FilmMagazin

folytatást: ’93-ban kellő mennyiségű embernek csalt könnyet a szemébe John Williams gyönyörű zenéje és pumpálták a szívét Spielberg zseniálisan kimódolt akciójelenetei. Azóta sok víz lefolyt a Dunán: John Hammond álma többször is meghiúsult, ám halála után olybá tűnik, hogy csak megvalósul gyermeteg víziója.

Megszületett a Jurassic World, mely turistalátványosságként üzemel, így a világ végre megbámulhatja az egykor kihalt, majd a genetika csodájának köszönhetően újjászületett dinoszauruszokat. Annyira, hogy akár rá is unhat a nép, mivel filmünk elején jópofa rendezői kikacsintásnak is beillő módon elmondják, hogy az embereknek valami új kell, nem

elégednek meg sima dínókkal. Épp ezért laborban gyártanak egy új fajt.

Mert az ilyenek mindig nagyon jól sülnek el. Hihetetlen, hogy a negyedik résznél járunk, de még mindig nem tanulták meg, hogy az anyatermészettel nem ajánlott packázni.

Szerencséje Ian Malcolm-nak, hogy ebben nem vett részt, szegény megszólalni se tudna az emberek hülyeségét látva.

Az eddigi részekből megismert alappillérekből építkezik fel a film: valakinek volt egy nagy álma, genetikusok a laborban kifundáltak valami nagyon veszélyeset (melynek veszélyét későn veszik észre), gyerekek veszélybe kerülnek, férfi és nő segítségül siet, shit hits the fan. Ja

Úgy látszik van kereslet a dínókra, hiszen a Jurassic World minden idők legjobb premierhétvégéjével nyitott, letaszítva a trónról a Bosszúállókat.

>> AZ

EDDIGI RÉSZEKBŐL MEGISMERT ALAPPILLÉREKBŐL ÉPÍTKEZIK FEL A FILM: VALAKINEK VOLT EGY NAGY ÁLMA, GENETIKUSOK A LABORBAN KIFUNDÁLTAK VALAMI NAGYON VESZÉLYESET (MELYNEK VESZÉLYÉT KÉSŐN VESZIK ÉSZRE), GYEREKEK VESZÉLYBE KERÜLNEK, FÉRFI ÉS NŐ SEGÍTSÉGÜL SIET, SHIT HITS THE FAN. << és kellenek emberek, akik ostoba módon ragaszkodnak ostoba ötleteikhez (például: raptorokat bevetni éles harcban). A film egészére jellemző egyfajta old school szórakoztatói attitűd, amely már az előző filmeket is jellemezte, csakhogy míg Spielberg jobban összetartotta a filmet néhány igazán kreatív és kiemelkedően jól megkomponált jelenettel, addig Trevorrow filmjéből pont az ilyenek (is) hiányoznak.

Tisztes iparosként vezényli a történéseket minden markáns kézjegy és igazi stílus nélkül. Nincs olyan csúcspont, mint a szikláról való függés, vagy mint amikor először támadott a T-Rex az első részben. Nem mintha le kellett volna utánozni azo-

kat a jeleneteket, de durván hiányát szenvedi Trevorrow műve az ilyen szcénáknak.

Mi új van? Például Chris Pratt, aki A Galaxis őrzői óta cool-nak számít, és aki a filmben raptorokat szelídít, mely így kimondva elég laza. Rajta kívül van nekünk egy Vincent D’ Onofrio által játszott “gonosz, ostoba” karakter, aki mindenképp próbálja Chris Pratt raptorait felhasználni hadi célokra. Aztán ott van Irrfan Khan, aki egyfajta “második John Hammond”-ként van jelen és Wu is visszatér az első filmből, akinek motivációja nem egészen világos és igazából a film egészét tekintve szinte jelentéktelennek bizonyul a jelenléte. Plusz Bryce Dallas Ho-

ward, akinek a film során muszáj lesz tovább látnia saját orránál és a park által hozott számoknál és a költségvetésnél. Igazi jellemfejlődés főként nála vehető észre, mindenki más megmarad ugyanúgy. Talán az Indominus Rex az, akit még valamelyest eltaláltak a film alkotói: habár kicsit túlzásnak tartottam a “szuperképességeit”, azért volt benne kraft és szedte is az áldozatait rendesen.

Rátérve Chris Pratt-re, szegény bármennyire is laza és cool volt tavaly Rocket-ék oldalán, itt egy karót nyelt izé a karaktere, amiben semmi igazán említésre méltó nincs azon kívül, hogy ő képviseli itt a józan ész vonalát, amit anno még Goldblum fejlesztett tökélyre. Azzal a különb-

FilmMagazin / 31

KRITIKA

HA ISMERŐS A T-REX, AZ NEM VÉLETLEN Álmunkból felkeltve is beugrik az az emlék, mikor először megpillantottuk a Jurassic Park tekintélyt parancsoló ragadozóját, a Tyrannousaurus Rexet a Nublar szigeten és mivel a mozikba kerülő Jurassic World 22 évvel később játszódik ugyanazon a helyen, ne lepődjetek meg, ha ismerőssel találkoztok a vásznon. Sokan csalódottak voltak, mikor kiderült, hogy se Jeff Goldblum, se Laura Dern nem képezi részét a csapatnak és egy cameo erejéig sem bukkannak fel, viszont van náluk egy sokkal nagyobb visszatérő szereplő, ő pedig maga a T-Rex. Ugyanaz a példány, amitől 22 évvel korábban búcsút vettünk! Persze tisztában voltunk fele, hogy a fenséges állat szerepelni fog a filmben, de a szenzációs részletre maga a rendező, Colin Trevorrow hívta fel a filmkedvelők figyelmét az LA Times-nak adott interjújában: „A filmben látható T-Rex ugyanaz a T-Rex, mint ami a Jurassic Parkban volt… 22 évig a szigeten volt és még mindig él. Egy kicsit idősebb és nagyon dühös.” séggel, hogy sehol nincs Goldblumhoz képest. Száraz fickó, játékában nyoma sincs annak az élvezetnek, amit elvárnánk tőle, ráadásul végig fapofán néz és komoly arccal, mintha saját maga paródiáját nyújtaná.

Az oké, hogy haverkodik a raptorokkal, de egy ilyen képtelen ötletet illett volna némi humorral prezentálni. Nem rajta áll vagy bukik a film sikere persze, félreértés ne essék.

De sokat dobott volna rajta az, ha eltalálják. Nem mintha a többi karakter emlékezetesebb volna, de tekintve, hogy ő a hős, csalódást keltő.

Tudom, az előző részek karakterei se voltak “olyan” zseniálisak, de Sam Neill techno- és gyerekfóbiája legalább szórakoztató volt, amellett pedig a történetet is szolgálta.

32 / FilmMagazin

Ahogy Goldblum cinikus, realista hozzáállása a dolgokhoz, szintúgy megmarad az ember emlékeiben.

Egyébként, hogy ne vegyem el a kedveteket: a játékidő szépen száll, igazi döccenők nincsenek, unatkozni nem fog az ember, akadnak cool momentumok, amik láttán elmosolyodik az ember. Vannak dinoszauruszok (azok mindig menők, lássuk be), többször felcsendülnek John Williams dallamai, szóval a nosztalgiára igencsak építenek, mely nyilván sokaknak be fog jönni és sokak szívét célba fogja találni. Közben pedig kudarcot vall abban, hogy az “új” elemekkel valami nagyon friss vért pumpáljon a sorozatba. Ezt kicsit el is ismeri saját magának a végső harcjelenettel és a film utolsó

snittével. Egyszerűen a régieket nem lehet überelni. Ez így van és kész. Bármennyire is szórakoztató filmről van szó, egyszerűen nem sok minden indokolja azt, hogy annyira szívünkbe zárjuk, mint az előző részeket. Legalábbis ami engem illet.

65% Stáblista Rendező: Colin Trevorrow Főszereplők: Chris Pratt, Lauren Lapkus, Bryce Dallas Howard Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. június 11.

KRITIKA

SZARVAK "Az emberek azt mondják, mindig cselekedj helyesen, de néha nincs rá lehetőség. Akkor aztán olyan bűnt kell választanunk, amivel együtt tudunk élni..." Írta: Török Tamás

J

oe Hill 2010-ben a Szarvak c. regény megírásával maximálisan megalapozta a nevét a szakmában. Azt a nevet, ami alapvetően Joseph Hillstrom King-ként van anyakönyveztetve. A művésznév felvételét gondolom senkinek sem kell magyarázni, ám a Szarvak színvonala nyugodtan egy lapon említhető a híres apuka műveivel.

Ezért volt hatalmas várakozás, ezzel együtt aggodalom a könyv filmadaptációjával kapcsolatban.

A film rendezési jogát az az Alexandre Aja kapta meg, akinek többek között a ma már szinte kultikusnak tekinthető Sziklák szemét is köszönhetjük. Az úr most is egy remek sztoriból dolgozhatott: Ignatius Perrish gyerekkora óta hatalmas szerelemben ég Merrin nevű kedvesével. Ám egy bizonyos veszekedés után a lánynak nyoma veszik, majd másnap reggel holtan találják a kisváros melletti erdőben. A gyilkosság első számú gyanúsítottja természetesen Ig lesz, aki egyik reggel, koponyájából kinőtt szarvai és az embereket őszinteségre bíró képességének segítségével ered a lány valódi gyilkosának nyomába.

A Szarvak filmváltozata (is) egy kegyetlenül szórakoztató thriller, finoman megfűszerezve horror elemekkel. Ahogy Ignatius szépen lassan kezd rájönni erejének mibenlétére, úgy vonzza be a film a nézőjét is a cselekményének hálójába.

Ahogy az emberek megnyílnak Ig előtt, számos, a mai társadalomra reflektáló karakterjeggyel fogunk találkozni, mely a film során fokozatosan vált ki gyűlöletet, ezzel együtt pedig szimpátiát a bukott angyalként ügyködő Ignatius iránt.

Ha már bukott angyal: a film szimbólumrendszere remekül működik, a bibliai utalásokon át az egyszerűbb erkölcsi képekig mindennek konkrét szerepe van, mindezekből pedig remekül építkeznek a film horrorisztikus elemei. Az első percektől végigkövethetjük Ig morális és fizikai átváltozását, amit tökéletesen jelenít meg Daniel Radcliffe, aki a Szarvakban a legnagyobb kétkedőknek is bebizonyítja, hogy van élet a Harry Potter után is, és egy marha tehetséges színészről beszélünk. Rendkívül könnyeden ment az Iggel való együttérzés, ami egy ilyen típusú filmben talán a legfontosabb kikötés.

A film, mint pszicho- és mítosz horror remekül működik, ám mint thriller már közel sem ilyen rózsás a helyzet. A történések visszagöndörítését szolgáló izgalmas nyomozás a film felénél veszít a lendületéből, ráadásul az összes karakter bűnösnek tűnik legalább egyszer, sőt, mindenki beleszeret ugyanabba a lányba (legalább egyszer), mindez pedig nagyon összecsapottan, gyermekded módon van tálalva a filmben. Ám mindezzel együtt is egy nagyon stílusos, üdítő alkotást kaptunk ezen műfaji hibrid képében, ami abszolút nem vállalja túl magát, még a regény fényében sem. King és (most már nyugodtan mondhatjuk) Joe Hill szerelmeseknek kötelező, de azoknak is, akik szeretnék látni, hogy bizony meglehetősén fejlődőképes a ma már nem is olyan kicsi Daniel Radcliffe.

70% Stáblista Rendező: Alexandre Aja Főszereplők: Daniel Radcliffe, Juno Temple, Sabrina Carpenter Forgalmazó: ADS Service Kft. Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, június 18-tól

FilmMagazin / 33

KRITIKA

A KÉM Sztereotípiák: a személyiség olyan sémái, amelyek a gyors és hatékony adatfeldolgozást segítik elő. A köztudatban a sztereotípia fogalma negatív, de az agyunk számára nélkülözhetetlen információ-osztályozó folyamat része. A sémák használata nélkül sokkal kevesebb információt tudnánk feldolgozni. (Forrás: Wikipédia) Írta: Eprespuszedlee

N

em azért kezdtem ezzel a meghatározással a mondókámat, mert kételkedem abban, hogy ismeritek ennek a szónak a jelentését, hanem mert fő jellemzője a filmnek. Bárki jelenik meg a vásznon, azonnal kategorizáljuk és erre még rá is erősítenek egy-egy frappáns monológgal, amitől garantáltan elmosolyodunk. Igen, hemzseg a história a sztereotípiáktól és egy kicsit sem veszi komolyan magát (picit azért megijedtem, amikor a főcímdal felcsendült, mert az eléggé az autentikus Bond-filmeket idézte, de hamar kiderült, hogy nem eszik olyan forrón azt a kását). Ez egyrészről előnyös, mert nem kell megfejtenünk a szereplőket, akik önmaguk paródiái és nem is kívánják,

34 / FilmMagazin

hogy a lelkük mélyére ássunk, emellett túlságosan összekuszált cselekményszálaktól sem kell tartanunk.

Megjelenik a titokzatos sarmőr (Jude Law), a kőagyú akcióhős (Jason Statham), a gazdag és kegyetlen fruska (Rose Byrne), a bamba barátnő (Miranda Hart), az olasz szívtipró (Peter Serafinowicz) és az „idővel úgyis kiderül hogy nem is annyira szerencsétlen” hősnő (Melissa McCarthy). Paul Feig a jól bevált recepttel dolgozott, de kiválóan válogatta össze az alapanyagokat és olyan színezettel fűszerezte meg őket, amitől egészen kellemes lett a végeredmény. Másfelől néha soknak hat, amikor egy olyan erotikusan duzzadt hölgyet, mint a főszereplő Susan Cooper (McCarthy), a

legválogatottabb és legkegyetlenebb módszerekkel szembesítenek azzal, hogy gömbarányú – mintha nem tudna róla. Az őt alakító színésznő egyedülálló módon képes oldani ezt, méghozzá a tőle megszokott szókimondással, gumiarccal és azzal, hogy kegyetlenül visszavág, akár a Birodalom. Persze építettek is a mindent ledózeroló egyéniségére, és bár eleinte aggódtam érte, képes volt elvinni a hátán a sztorit, ami ugyan szerény lett, de legalább szórakoztató.

A történetben társa, akivel igazi szimbiózisban vannak és dolgoznak, sajnálatos módon kudarcot vall egy bevetés során, így Susan kénytelen CIA elemzőből kémmé avanzsálni és karikatúraszerű figurákat magára

El vannak kényeztetve a kémes filmek kedvelői: a Kingsman és A kém után hamarosan érkezik Az U.N.C.L.E. embere és az új James Bond is.

AZ UTÓBBI ÉVEK MAGYARORSZÁGON FORGATOTT AMERIKA FILMJEI

München (2005)

Hellboy II. Az aranyhadsereg (2008)

A csíkos pizsamás fiú (2008)

Good (2008)

Az adósság (2010)

Suszter, szabó, baka, kém (2011)

ölteni (dauerolt hajú macskás nő, négy gyerekes családanya), hogy elvegyülhessen a tömegben. Az egész filmen átível az a fokozatosság, ahogy a tehetséges, de méltatlanul alábecsült szürke egérkéből igazságosztó asszonyállattá vedlik.

Ebben hozza a megszokott formáját, de picit túl is lendül az eddig megismert karakterein, mindannyiunk örömére. Most már nem csupán az ordenáré jelzőin, selyemsuttyain és trágár beszólásain mulatunk, hanem igazi árnyalatai vannak a játékának.

Kalandból kalandba csusszan észrevétlenül, miközben valódi érzel-

mek csillannak meg szemében, mi pedig kapkodjuk a fejünket, hogy hogy a vérvörös málnakeverőbe képes túltenni a duracell-nyuszikon is. Mindenki más csak asszisztál ehhez, de azért a figyelmetekbe ajánlanám Jason Statham-et, aki ugyanolyan, mint bármelyik filmjében, csak most nevethetünk is rajta egy jóízűt.

Az események annyira pörögnek, hogy egy pillanatra sem lankad a figyelmünk, néhány ponton el is fáradunk, egy-két dolgot pedig nem is biztos, hogy sikerül a helyére tennünk – beleértve néhány töltelékszereplőt, akik olyan gyorsan tűnnek el, amilyen gyorsan megjelentek.

Szóval vannak buktatói a történetnek, de talán még ezt is elnézzük neki. Nem beszélve arról, hogy az

egészről elveszi a figyelmünket Budapest, amikor többedjére is elámulunk azon, hogy milyen jól mutat a szélesvásznon. Aki szereti Melissa McCarthy-t, az úgyis meg fogja nézni ezt a vígjátékot, de azoknak is merem ajánlani, akik az eddigi alakításait nem értékelték sokra.

75% Stáblista Rendező: Paul Feig Főszereplők: Melissa McCarthy, Jude Law, Jason Statham Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. június 4.

FilmMagazin / 35

KRITIKA

MOCSÁRVIDÉK Titkok, gyilkosságok és két magának való nyomozó. Ez a spanyol krimi sokak szívét meg fogja dobogtatni. Írta: Sanya08

S

panyolországban járunk és 1980-at írunk. Bár a Francorezsimnek leáldozott, a társadalomból még nem kopott ki teljes egészében, nyomai még ott találhatók lépten-nyomon. Képek a falon, emlékek a fejben, eltitkolt egykori tevékenységek. Alberto Rodríguez legújabb filmje (A hetes osztag és Az öltöny rendezője) egy bizonytalan és átmeneti korszakba kalauzolja el a nézőjét, ahol két nyomozónak kell megoldania egy nagyon csúnya gyilkossági ügyet.

A Mocsárvidék példaértékű film, mely hasonlómód példaértékű elődökkel bír: a 2003-as A halál jele (Joon-ho Bong kiváló thrillere), illetve a tavalyi év egyik legnagyobb sikerévé lett True Detective című sorozat. Utóbbit illetően több párhuzamot is vonhatunk a két alkotás között, de még mielőtt bárki is megvádolná akármelyiküket, hogy loptak a másiktól, ezt felejtsük el. Egyéb-

36 / FilmMagazin

ként se nagyon számít, hiszen saját lábán, köszöni szépen boldogan megáll mindegyik anélkül, hogy a másik jelenléte levonna értékéből.

A True Detective-vel való párhuzamok egyébként tényleg szembeötlők: mindkét dolgozatban adott két, egymástól teljesen eltérő személyiségű nyomozó. Nyomozók, akiknek módszereik merőben különböznek a másikétól, képtelenek normális emberi kapcsolatok építésére (ez ugyan inkább igaznak mondható a True Detective-re), emellett pedig titkaik vannak. Titkaik, amik olykor előtörnek és muszáj belebámulni a pohár mélyébe. Juan még a régi rendszer hordaléka, Pedro az ifjabb generáció képviselője. Juan iszik és felejteni próbál, Pedro demokratikus nézeteket valló, saját magát száz százalékosan az adott ügynek átadó férfi, aki legalább annyira titokzatos, mint a True Detective-ben Matthew McConaughey.

A két nyomozó kapcsolata a filmben igen érdekes. A Mocsárvidék elején már megkezdték közös nyomozásukat (nem tiszta az, hogy csak éppen hogy, vagy már egy ideje megy a dolog), úgyhogy nincs helye semmi hollywoodi kakasviadalnak, ahogy később is az esetleges súrlódások árnyaltabban vannak jelezve, mint várnánk. Így viszszagondolva a kettejük közti dialógusok meglehetősen minimálisra vannak fogva, az interakcióik sokszor kimerülnek abban, hogy egymásra néznek. Nem állítható határozottan, hogy egymás ellentétei lennének, de kitűnik egyes jelenetekből. Egy valamiben azonban hasonlítanak: Michael Mann hőseihez hasonlóan rabjaik a szakmájuknak.

Magánéletüket vagy egyáltalán nem ismerjük meg, vagy csak kis ízelítőt kapunk (Pedro a várandós feleségével telefonál), ami egyrészt még inkább meghozza az étvágyunkat ar-

A két főszereplő nyugodtan szerepelhetnének bármely legjobb zsarupárosokat összesítő listán. A CineStar idevágó cikkét már olvastátok?

ra, hogy többet tudjunk meg ezekről az emberekről, másrészt pedig jelzi, hogy esetünkben egy olyan filmmel van dolgunk, amely a nyomozás folyamatát hivatott bemutatni.

A folyamat ábrázolása az, ami leginkább karon fogja ragadni a krimik rajongóit. Azon rajongókét mindenképpen, akik ha krimit ülnek le nézni, nem feltétlenül a megállás nélküli akciót, autós üldözést, egyebeket várnak. Itt azok fognak örülni, akik vevők az atmoszférikusságra, a lassúságra (de szó nincs arról, hogy vontatott lenne), a ráérős cselekménymenetre. Az ügy lassú kibontakozása alkalmat ad arra, hogy nézőként a nyomozókkal egyetemben minél jobban elmélyedjünk a történésekben. Feszülten várjuk, mikor oldódik már meg a rejtély, miközben a mocsár lassan elnyel minket. A forgatókönyv egyik legjobb fogása, hogy nem válik sose kiszámíthatóvá, a nyomozás során pedig több-

ször akad olyan pillanat, amikor mintha visszaléptünk volna egy biztosnak tűnő pontról. Nincsenek feleslegesen lépre csaló vörös heringek és felesleges ütemek, a befejezés pedig meglepő módon „aluljátszott”. Van egyfajta finálé-érzete a szakadó eső miatt, de ez már csak hab a tortán: beigazolja azt az elméletét Roger Ebert-nek, hogy a krimik többsége addig a legizgalmasabb és legjobb, amíg ki nem derül a gyilkos kiléte. Mondjuk azt, hogy itt se számít. Ahogy sokszor az úti cél is másodlagos az úttal szemben. Az a lényeg, hogy miként jutunk oda. Milyen úton-módon. Rodríguez filmje ilyen szempontból is példaértékű.

Meg azért is, mert búzamezőkről felvett képei és madártávlatból készített felvételei (melyeknek egyébként jelentésük van, tessenek figyelni!) okot adnak arra, hogy nagyvásznon nézzük meg. Erős darab, erős karakterekkel és egy olyan szub-

textussal (a rendszerváltás, Juan múltja), amivel egy második megtekintés után talán ajánlott még jobban foglalkozni. Krimi rajongóknak alap, ahogy azoknak is, akik vonzódnak a Hollywood-on kívül készített filmekre. Ja és mellesleg nem lennék meglepve, ha egyszer csak hírt hallanánk egy remake-ről. Belegondolva az Álomgyár utóbbi évekbeli ténykedésébe, ez több mint valószínű, hogy be fog következni.

80% Stáblista Rendező: Alberto Rodríguez Főszereplők: Javier Gutiérrez, Raul Arévalo, María Varod Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2015. június 11.

FilmMagazin / 37

KRITIKA

VALAMI KÖVET A horrorfilmek műfajában számtalanszor tanúi lehettünk már a gonosz testet öltésének. A klasszikus ördögűzős sztorik nyomán emberi gazdatestbe fészkelődik, vagy éppen a nagymama régi, dohos kis dobozkájában lakozik a démon, ám olyat, hogy az a ”valami" gyakorlatilag egy nemi betegségként, szexuális aktus útján terjedjen, talán még nem nagyon láttunk a filmek világában. Írta: Török Tamás

S

zóval elmondhatjuk, hogy az It Follows (magyarul: Valami követ, de én a cikk során maradnék az eredeti címnél, ha nem bánjátok) mindenképpen egy érdekes felütéssel rendelkezik. Őszinte leszek, én eleinte, de még a film megnézése után sem tudtam eldönteni, hogy mégis mekkora potenciál van egy ilyen témában. Nem kertelek, ennek legfőbb oka az a minőség (vagy inkább annak teljes hiánya) amit David Robert Mitchell rendező első filmje képvisel.

Még mielőtt ezekre a hiányosságokra kitérnék, érdemes pár direktebb szót ejteni a sztoriról, mert a felütésben van egy kis részlet, ami egy igazán izgalmas horrort ígért a

38 / FilmMagazin

néző számára. Ahogy a felvezetőből kiderült, egy olyan démonról / gonosz szellemről, vagy a film címéhez hűen "valamiről" beszélünk, ami a szexuális aktust követően vándorol egyik emberről a másikra. Ez önmagában nem biztos, hogy kitöltené egy egészestés film játékidejét, lévén főhősnőnk pusztán lefeküdne valakivel és meg van oldva, ám ez nem ilyen egyszerű. Amennyiben a démon elkapja a jelenlegi "fertőzöttet", azt követően szépen el kezd visszafele haladni a sorban. Ebből következik, hogy minden delikvensnek érdekében áll, hogy felvilágosítsa, és valamilyen formában segítse azt, akinek éppen átadja ezt a rendkívül kedves kis betegséget.

Az első, igencsak pesszimista érzelmeim után azt mondtam, hogy ebből akár még egy határozottan jó film is lehetne. Az It Follows és annak démona – amiről hamarosan bővebben is szót ejtek – kétségtelenül az óvatlan szexuális együttlétek metaforája. Egy, az emberiség szinte minden időszakára ráhúzható, globális problémáról beszélünk, ami akár egy művészi horror keretein belül is kiteljesedhetett volna. Ebben a műfajban nem kis teljesítmény ekkora lehetőségekről beszélni, ám nem kell félni, a film mindezt nagyon hamar tárgytalanná teszi…

Az It Follows olyan betegségben szenved, amiben még számos műfajtársa, mindez pedig az ügyeletes

A film egyik érdekessége, hogy a megszokottól eltérően itt nem írnak ki semmit az elején: a stáb tagjainak bemutatására a végéig várnunk kell.

gonoszhoz köthető. A kreatív, nemi úton való terjedést megfejelték egy elképesztően ötlettelen, de sokkal inkább semmilyen kivitelezéssel. A démon, az éppen kiszemelt és egygyel korábbi áldozat szemében bármilyen alakban megjelenhet. Akár egy olyan külsőt ölthet magára, akit ismernek a "követettek", de éppen egy számukra vadidegen megjelenést is választhat. Őszintén szólva fogalmam sincs, hogy ennek mi értelme volt. A démon teljesen véletlenszerűen jelenik meg totál meztelenül vagy éppen felöltözve, és a testváltoztatásokban sem véltem felfedezni a következetesség legkisebb morzsáját sem. Egyetlen egy testben éreztem azt, hogy ez a valami bizony fenyegető, és nem találkoznék vele az éjszakai utcákon, de ez az alak kb. 10-20 másodpercig volt látható a vásznon. Ám ahhoz, hogy ez az „alakváltoztatósdi” teljes kudarc legyen, kellett még egy komponens, mégpedig az, hogy a "valami" pusztán sétálásra képes, tehát a tempóját egyszer sem növeli egy kisgyermek totyogásának sebessége fölé. Amikor pedig a film végleg elvérzik, az annak köszönhető, hogy mivel csak az üldözöttek látják a lényt, rengetegszer a barátok szemszögéből követjük az eseményeket, ami a film 70%-át

azzal tölti ki, hogy látunk egy csajt, aki üvöltve rohan, mert üldözi a nagy semmi. Persze, ott van az a valami, de mivel mi tényleg csak egy síró, pánikoló csajt látunk, egyszerűen egy deka feszültség nincs a filmben (A legsötétebb óra, valaki?).

Az It Follows mint horror, maximálisan megbukott. Ám egy jó kis misztikus szórakozás bőven lehetett volna még belőle, de természetesen nem lett. Ha volt is a filmnek forgatókönyve, egész nyugodtan letagadhatják. A film végig hemzseg a logikai hibáktól és tele van tátongó lyukakkal, amit a néha egész egyszerűen értékelhetetlen vágás is csak tetéz. Az egyik jelenetben annyit láthatunk, hogy főhősnőnk elkeseredetten szemlél egy kisebb hajón szórakozó fiú társaságot, majd szépen elhagyja ruhadarabjainak egy részét. Na, én most ebből arra következtettem, hogy az erkölcsi tisztaságát hátrahagyva átadja szépen a gonosz szellemet. Lehet, hogy én nem értettem a filmet, de a következő vágás után a cselekmény pontosan ugyanúgy folytatódott, mintha mi sem történt volna. Az egész film végig ugyanabban a mederben csorog, amin még a finálé sem segít, ugyanis ezt a medret csak jobban elmélyítette, bármiféle maradandó élmény okozása nélkül…

Az It Follows értékelhetőbb jeleneteit Rich Vreeland videojátékos stílusához hű zenéi és az ahhoz társuló képek adják, amik viszont egy az egyben elütnek a film alaphangulatától. Az azokat aláfestő monológokról nem is beszélve. Szóval igen, ami említésre méltó a másfél óra során, azt az It Follows majdhogynem idegen testként veti ki magából.

Az It Follows-nak – mindent egybevéve – az a legfőbb baja, hogy képtelen mit kezdeni a kreatív alapötlettel. Mitchell végig ugyanazokkal az eszközökkel dolgozik, ám talán dicsérendő, hogy gyakorlatilag egy az egyben elhagyta a manapság népszerű ijesztgetős sémákat, aminek viszont az lett az eredménye, hogy még egy középszerű horror szintjét sem üti meg a filmje, ami nagyban köszönhető a kifejezetten tehetségtelen színészgárdának (ami többnyire fiatalokból állt, ez tény). A végeredmény egy ígéretesnek induló, ám súlytalan, teljesen unalomba fulladó, semmilyen alkotás lett, ami sokkal inkább bosszantó, mintsem idegesítő.

35% Stáblista Rendező: David Robert Mitchell Főszereplők: Maika Monroe, Keir Gilchrist, Bailey Spry Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2015. június 25.

FilmMagazin / 39

KRITIKA

MEGMARADT

ALICE-NEK Íme az iskolapéldája annak, hogy hogyan lehet egy megrendítő erejű történetet mindenféle hatásvadász elem nélkül, mégis szívszorítóan elmesélni. Írta: alien

A

Megmaradt Alice-nek című film ugyanis mellőz mindenfajta teatralitást, az általa bemutatott helyzetet a maga valóságában tárja a nézői elé. A történet főszereplője Alice Howland nyelvészprofesszor (Julianne Moore), akinél ötvenéves korában Alzheimer-kórt diagnosztizálnak. Ebben a korban ez viszonylag ritka betegségnek számít, úgyhogy a diagnózis nem kis meglepetésként éri nemcsak Alice-t, hanem a családját is. Talán nincs is nagyobb tragédia annál, mint amikor az ember – szó szerint – elveszti önmaga felett az uralmat, Alice-szel pedig pontosan ez történik, hiszen kezdetben csak elfelejt dolgokat, később viszont már a saját lányát sem ismeri meg, ráadásul szinte teljesen cselekvésképtelenné válik. A leépülés folyamata pedig nemcsak a beteget viseli meg, hanem a környezetét is, hiszen rendkívül nehéz mindezt tehetetlenül végignézni, főleg akkor, amikor az egyik szerettünkről, legközelebbi hozzátartozónkról van szó.

40 / FilmMagazin

Mivel a film mellőzi az úgynevezett „nagyjeleneteket” (nincsenek hatalmas kifakadások, torokszorító veszekedések, látványos kibékülések), különösen nagy szerep jut a színészeknek, hogy minél hitelesebben, átélhetőbben, ugyanakkor érzékletesen jelenítsék meg a kibontakozó eseményeket. Ilyen téren pedig jelesre vizsgázik az alkotás. A legnagyobb dicséret természetesen Julianne Moore-nak jár, aki elképesztően nagyot játszik Alice szerepében, teljesen megérdemelten kapott az alakításáért Oscar-díjat. A többiek (Kate Bosworth, Alec Baldwin, Seth Gilliam – hogy csak a fontosabb epizodistákat emeljem ki) pedig tökéletesen asszisztálnak neki, sőt, Richard Glatzer rendező még azt is elérte, hogy Kristen Stewart-ot sem zavaró, vagy idegesítő nézni, semmiben sem marad el a nagynevű kollegák mellett, ezt a bravúrt pedig szerintem még senkinek sem sikerült véghezvinnie… És ha már Richard Glatzer szóba került: szomorú apropója a film ma-

gyar bemutatójának, hogy a 63 éves rendező néhány hónappal ezelőtt életét vesztette. Hosszú ideje küzdött már ALS betegséggel – ez az a kór, amiben például Stephen Hawking is szenved –, ami annyira elhatalmasodott rajta, hogy a Megmaradt Alice-nek forgatásán már csak a lábujjára kötött iPad-del volt képes kommunikálni. Szerencsére a nevét az olyan remekbeszabott alkotások, mint amilyen ez film is, örökre megőrzik számunkra. Zsebkendőket bekészíteni, ennél megrázóbb alkotás idén már nem nagyon lesz…

85% Stáblista Rendező: Richard Glatzer Főszereplők: Julianne Moore, Alec Baldwin, Kristen Stewart Forgalmazó: Select Video Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, június 3-tól

KRITIKA

BEÉPÍTETT HIBA Beszív, kifúj, beszív, kifúj. Ebben a filmben annyit füveznek, hogy az ember már a látványától illuminálódik. Írta: Sanya08

A

fajsúlyos, nehezen emészthető (mindazonáltal zseniális) Vérző olaj és a The Master után Paul Thomas Anderson úgy döntött, hogy lazábbra veszi a figurát és filmre viszi Thomas Pynchon egyik regényét. Az eredmény határozottan szórakoztatóbb és oldottabb hangvételű az előző műveknél, de a filmográfiából nem lóg ki teljesen: magán hordozza a rendező markáns kézjegyét és fogyaszthatósága alapján kijelenthetjük, hogy ez az alkotása is sokaknál kiveri majd a biztosítékot.

A történet klasszikus nyomozós krimiként indul: Doc Sportello-t felkeresi régi barátnője, hogy segítsen neki, mert bajban van. Barátunk nyomozni kezd, de az ügy egyre bonyolultabb és bonyolultabb lesz, mígnem ember legyen a talpán, aki képes úgy istenigazából követni a dolgokat első megtekintésre. Ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy jönnek be az új karakterek, és Dokihoz hasonlóan próbáljuk majd összerakni a puzzle-t, miközben szép lassan mi magunk is ugyano-

lyan bódult, illuminált állapotban találjuk magunkat, mint hősünk.

Hogy lehet-e követni a sztorit, hogy van-e mindennek értelme, majdhogynem mindegy: olyan pulzáló, színes-szagos világot kreáltak Anderson-ék, hogy nem számít, ha összezavarodunk. Hátra kell dőlni és élvezni, vagy ahogy nyomozónk a film elején mondja: „Thinking comes later.” A Beépített hiba humoros darab, de még ennél is fontosabb az, hogy remek korrajznak minősül. Anderson a hetvenes évek kábszerködös világát annak állandó paranoiájával, hippijeivel (az azok iránt érzett ellenszenvvel) és örökös füvezésével együtt prezentálja, utóbbi hősünk dezorientáltságát és a cselekmény kuszaságát is magyarázhatja. Hasonlóan A nagy Lebowskihoz, itt is inkább maga a hangulat számít, valamint a megtett út, kevésbé a cél és a megoldás. Joaquin Phoenix pedig legalább olyan szimpatikus útitárs, mint amilyen Jeff Bridges volt, a különbség csak anynyi, hogy itt kevesebb az instant klasszikus szövegelés.

A film egészét átlengő autentikus ’70-es évek-érzés fantasztikus (jókora pluszt ad az, hogy Anderson szokásához híven filmre forgatott, nem pedig digitálisra), a zeneválasztás tökéletesen adja vissza a dekád hangulatát, ahogy a rendezőre oly’ jellemző hosszú beállítások is sokat adnak hozzá a film élvezhetőségéhez. Embere válogatja, hogy menynyire lesz könnyen befogadható, sokan csak a fejüket fogják vakarni, játékideje is ijesztő lehet, de érdemes bevállalni: közel s távol az egyik legegyedibb krimi / komédia, ami az utóbbi időben készült.

95% Stáblista Rendező: Paul Thomas Anderson Főszereplők: Joaquin Phoenix, Josh Brolin, Katherine Waterston Forgalmazó: Pro Video Film Hazai premier időpontja: Csak DVD-n, június 28-tól

FilmMagazin / 41

KRITIKA

POLTERGEIST: KOPOGÓ SZELLEM Nehezen eldönthető kérdés, hogy mikor jó egy remake: ha megpróbál újat mondani, vagy megelégszik az egyszerű tisztelgéssel. A Poltergeist az utóbbi, de annak egészen vállalható. Írta: TomPowell

A

vígjáték mellett a horror a legnehezebb filmes műfaj, ez kétségtelen. Míg előbbi esetében eléggé szubjektív, hogy kinek mi humoros és mi nem, addig utóbbi fő problémája, hogy képtelen a megújulásra. A 2000-es évek első fele kitermelte az Ideglelést és az ázsiai horrorok újrafeldolgozásait A körrel és Átokkal karöltve, majd Hollywood odáig merészkedett, hogy saját klasszikusaihoz nyúlt. Újra rémálmok gyötörtek az Elm utcában, Jason is mai fiatalokat nyársalt fel a Chrystal Lake mellett egy barátságos tábortűz keretében, de ezek minőségében nem is volt köszönet.

Most Spielberg 1982-es klasszikusát

42 / FilmMagazin

is utolérte a végzet, ami abban a tekintetben (ha másban nem is) szintén illeszkedik a fenti remake-ek sorába, hogy felesleges.

Pedig nem ördögtől való ez. Újra elmondani, a modernkor technikai vívmányaival azt az ifjabb generációnak, amelynek eredetijét már nagy valószínűséggel avíttasnak tartanák, miközben a mondanivalón is lehet frissíteni, még a horror keretein belül is. Az elmúlt években volt pár sikeres próbálkozás: a Frászkarika az eredeti olcsóságához képest nem csak jobban néz ki, de ugyanúgy vicces és ijesztő egyszerre, A fekete ruhás nő pedig az elmúlt évek hasonló zsánerpróbálkozásai közül

remekül hasznosította fel a suspense-t (amiből a második epizódra semmi sem maradt). A Poltergeist igazándiból csak újrahasznosít, de megvan az az erénye, hogy nem vállalhatatlan (nem úgy, mint az eredeti folytatásai), és folyamatosan lerója a tiszteletét az eredeti előtt.

Hogy a legkevésbé sem félelmetes, mint horror? Ezt nem feltétlenül a készítők számlájára írnám.

Sokak szemében lehet, hogy szentségtörés lesz az, amit írok, de az eredeti Poltergeist sem volt már félelmetes. Fenntartom annak lehetőségét, hogy ez éppúgy fakadhat Tim Burton filmjein való szocializálódásomból, mint abból, hogy a filmet

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 2 oldalas háttércikket is!

már a tinédzserkorom végén láttam először. És már akkor sem tartottam a legkevésbé sem ijesztőnek a Steven Spielberg által felügyelt, írt és részben, az E.T.-vel párhuzamosan rendezett mozit. A horror jelző helyett is inkább a rémmese jelzőt használom rá mind a mai napig, hiszen parafaktora részben onnan is fakadt, hogy jól rájátszott az olyan gyerekkori félelmekre, mint az ablakon betörő fa. Viszont pont ebből kifolyólag volt magával ragadó is: Spielberg gyakorlatilag egy családi filmbe illő idillre szabadította rá a poklot. De nem jól behatárolható démonok, fekete hajú kislányok vagy sorozatgyilkosok, hanem magának a természetfeletti kiismerhetetlenségének a képében, akikkel szemben mind a család, mind a segítségükre siető tudóscsapat tehetetlen volt, miközben a finom humor sem veszett ki az egészből. Mindemellett újszerű volt abban, hogy a túlvilág nem valami ódon, elhagyatott kastélyt választott lakhelyéül, hanem egy teljesen hétköznapi családi házat. Gil Kenan mozija – már remake voltából adódóan is – képtelen felmutatni ehhez hasonló újdon-

ságot, mégis képes volt az eredeti bájából és humorából megőrizni valamit. Kenan első rendezése, a Rém Rom is már a Poltergeist egyfajta lighto-sabb verziójának volt megfeleltethető, ami szintén magában őrzött nem keveset a ’80-as évek esszenciájából. Így valahol nem csoda, hogy ezt az újrázást ő készíthette el, ennek ellenére újabb rendezése nem több egyszerű bérmunkánál. Szépen megidézi az eredeti elemeit, de szerencsére nem szóról szóra lemásolva, lekövetve azt. A felvezetés jelen esetben ugyan lassabb, mint az eredetiben, de sablonosabb is az anyagi gondokkal küszködő, épp ezért új otthonba költöző családdal. Szerencsére azonban a család tagjai Sam Rockwell-el és Rosemary DeWitt-el az élen kifejezetten szerethetőek és az eredetihez képest a három lurkó szerepe is kiegyensúlyozottabb, és a köztük lévő kapcsolat is egy leheletnyivel hangsúlyosabb, ahogy Jared Harris médiuma sem válik önparódiává. Mindazonáltal Kenan sokszor többet mutat, ahelyett, hogy csak sejtetne, ezzel pedig pont a misztikumból vesz el.

Részemről mégis túlzónak ítélem a negatív kritikákat, amiket nem kicsit befolyásolhat az eredeti iránti nosztalgia.

Felesleges mivoltát ugyan nem vitatom, mindezek ellenére azonban egy alapvetően szerethető darabról van szó. Nem tiporja sárba az eredetit, de újat is képtelen felmutatni és inkább csak tiszteleg előtte, hol több, hol pedig kevesebb sikerrel. Nem válik halhatatlan klasszikussá a Sam Raimi gondozásában készült produkció és a parafaktor sem több mint az eredetiben, de egyszeri kikapcsolódásra tökéletesen megfelel. Persze a horror műfajának fénybe jutásához ez még így is édes kevés.

65% Stáblista Rendező: Gil Kenan Főszereplők: Sam Rockwell, Rosemarie DeWitt, Jared Harris Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2015. május 28.

FilmMagazin / 43

KRITIKA

TÖKÉLETES HANG 2 A Tökéletes hang 2 a tökéletestől távol áll ugyan, de a zenei betétek megint mentik a menthetőt. Írta: Sanya08

H

árom éve a Tökéletes hang becsúszott szépen a hallójáratainkba: kellemes dallamaival, közönséges, ám még a szerethetőség határain belül mozgó humorával és a „nem egészen szimpatikus, de azért tűrhető” karaktereivel többünkkel megszerettette magát.

Visszanézve a filmet semmi extrának nem voltam tanúja, leginkább akkor volt működőképes, amikor a lányok összejátszva, beleadva apait-anyait előadták magukat és énekeltek meg táncoltak. Az a fajta szórakozás, ami maradandónak semmiképpen nem mondható, vannak benne megkérdőjelezhető húzások a rendező / forgatókönyvíró részéről, de a You’re Gonna Miss Me When I’m Gone egész jó dal, Anna Kendrick pedig szerethető, szóval jártunk már rosszabbul is. Plusz lássuk be, bármely film, amiben helyet kap néhány The Breakfast Clubreferencia, megérdemel legalább

44 / FilmMagazin

egy kis halovány, nosztalgia által átitatott mosolyt.

Mindehhez képest a Tökéletes hang második része… Nos, túl sok újat nem mond. Amit tesz, körülbelül az első rész szintjén teszi, hasonló ritmussal és hasonló ütemben. Még a tétek is nagyjából hasonlóak, hiszen a Belláknak újra meg kell küzdeniük integritásukért, csak épp ezúttal nemzetközi színen kell bizonyítaniuk, hogy ők igenis érnek valamit. Ide pedig újra egy fiaskó vezet: a film elején egy, az elnöknek tartott születésnapi fellépés során Amy (Rebel Wilson) véletlenül megvillantja a vagináját, hiszen folytatásról beszélünk, egy szimpla rókabőr ide már nem elég, nagyobb égés kell.

Az incidens taccsra teszi az a capella-lányokat, kivonják őket a forgalomból, aminek köszönhetően a társaság széthúzó lesz. Nem javít a helyzetükön az sem, hogy Becca (Anna Kendrick) még mindig nem

volt képes teljesen megbarátkozni annak a gondolatával, hogy tartozik valahova, és tovább üldözi azt az álmát, hogy ő egyszer híres zeneproducerré válik. Tehát mondhatjuk azt, hogy minden maradt a régiben, legalábbis ha a felszínt nézzük.

A Tökéletes hang 2 bár tartalmaz megannyi mulattató geget, ezek egyike sem túl kifinomult. Az első rész némileg közönséges humora megmaradt, sőt még tovább fokozták: a furcsa kínai lány pszichotikus, csendes megnyilvánulásai továbbra is szemöldökráncolósak (mellécsaptak még az etnikai sokszínűség jegyében egy nem kevésbé fura megnyilvánulásokkal rendelkező latino lányt), ahogy a versenyeket kommentelő páros férfitagja is híján van mindenféle pc-megnyilvánulásnak.

Rasszista és nőgyűlölő beszólásai a régiek, és bár ez összhangban van a film humorának nagy részével, mégiscsak elgondolkodtató ez a

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 4 oldalas háttércikket is!

AZ ELŐZŐ RÉSZRŐL ÍRTUK „Még szerencse hogy a szerzők nem estek túlzásba, és odáig nem fajult el a dolog, hogy a Backstreet Boys I’ll Never Break Your Heart-jára, a lemenő nap fényében váltsanak érzéki csókot a főhősök… Na ha idáig eljutottunk volna, én nemes egyszerűséggel tökön szúrtam volna magam. De hála a filmkészítés isteneinek, idáig nem merészkedtek az alkotók. Maradunk az egyenes, kedveskedő, szemérmes puszi váltás mellett, amit még az én érzékeny gyomrom is minden gond nélkül megemésztett.” (A teljes cikk elolvasható a FilmMagazin 2013. áprilisi számában.) lépés az alkotók részéről: talán egyfajta paródiának szánták? De mit szolgál ez a paródia? Szuper kérdés, ugye? Lépjünk tovább.

Mivel folytatásról beszélünk, így a sok régi, ismerős arc mellé kell egy friss hús, akit Hailee Steinfeld személyében kapunk meg. Legacy (azaz: örökség) régi álma, hogy Bella legyen édesanyja után (akit Katey Sagal játszik), így ezúttal ő lesz az a karakter, aki az addigra szétzilált és befásult csapatba beilleszkedik.

Kendrick helyett tehát most Steinfeld beilleszkedésének lehetünk tanúi, akinek álmai szöges ellentétben állnak Becca ambícióival. A film azonban kevésbé támaszkodik Steinfeld karakterére, hangsúlyossága alulmarad, inkább amolyan töltelékszerep ez, ami túl sok igazán hálás pillanattal nem szolgál; abszolút marginális, meg se próbáltak belőle egy „új Beccát” faragni. Persze lelkes attitűdje egyébként sem bizo-

nyult volna túl izgalmas alapnak, Becca figurája többet rejt magában, így a forgatókönyvírók döntését meg tudom érteni. Továbbra is ő marad tehát leginkább a középpontban, az ő vívódását kell nyomon követnünk és ezúttal a nagy kérdés az, hogy vajon össze tudja-e egyeztetni egyéni álmait a csapat ambícióival és célkitűzéseivel? Túl tudja tenni magát saját egóján és képes csapatban dolgozni? A versenyre való felkészülés mellett ezek a film fő konfliktusai és mozgatórugói, melyeket Elizabeth Banks (akinek rendezőként ez az első nagyjátékfilmes munkája) úgy vitt át, hogy az első részhez hasonlóan kioltott a cselekményből minden komolyabb drámát, szóval mindez csak tételesen / képletesen jelenik meg a filmben, komolyabb szenvedést ne várjunk, ez nem az a műfaj. Rebel Wilson-féle "nem túl intelligens, de a maga módján vicces"-humort viszont annál inkább, ezúttal is ő az, aki a csapat leginkább őszinte tagjaként minden jelenetben benyög valami poént... A színésznő rajongói ezúttal se fognak benne csalódni, akik viszont eddig se szerették, azok ezek után se fog-

ják túlságosan megkedvelni.

Ennek köszönhetően a Tökéletes hang 2 bár helyenként furcsa humorú (vagy inkább közönséges) és játékidejét tekintve tovább húzódik a kelleténél, azért egyszeri kikapcsolódás gyanánt nyugodtan tehetünk vele egy próbát. A zenés filmek eszköztárát felhasználó (és azokat némileg kiparodizáló) első rész után ez a vonal ugyanúgy megtalálható, a dalbetétek fergetegessége és a fináléban látható előadás pedig feledteti a nézővel a kisebb-nagyobb bukkanókat. Végeredményében távol áll a tökéletestől, de megint, újra ki kell jelentenem: járhattunk volna sokkal rosszabbul is.

65% Stáblista Rendező: Elizabeth Banks Főszereplők: Anna Kendrick, Rebel Wilson, Hailee Steinfeld Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2015. május 21.

FilmMagazin / 45

KRITIKA

HOLNAPOLISZ Végre egy olyan sci-fi kaland, ami bár nem válik halhatatlanná, mégis simán besorolnánk gyermekkori kedvenceink közé. Írta: TomPowell

M

i adja a nagyobb boldogságot? A cél elérése, fáradságos munkánk beteljesülése, vagy az odáig vezető út, a felfedezés öröme? Az erre a kérdésre adott válaszunk ugyanis nagyban befolyásolhatja a Holnapoliszhoz fűződő viszonyunkat. A film jócskán visszaad valamit abból a gyermeki optimizmusból és naivitásból, amikor szentül hittük, hogy bármire képesek lehetünk, ha hiszünk benne, és amit az évek során – George Clooney karakteréhez, Frank Walker-hez hasonlóan – mára már szinte teljesen levedlettünk magunkról.

A Holnapolisz mégsem válik egy nosztalgikus múltidézéssé, sokkalta inkább egy sajátos korlenyomattá Hollywoodról és annak franchiseoknak való kiszolgáltatottságáról.

Brad Bird filmje ugyanis végre eredeti ötlet alapján készült, így ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy egy disneylandi látványosság

46 / FilmMagazin

szolgáltatta az alapjait, amit a film rögtön a nyitányban meg is idéz.

Mégsem hatnak ismeretlennek – ne adj Isten, eredetinek – karakterei, hiszen a kiválasztott tini, és a zsörtölődő tudós nem ismeretlen alkotóelemek egy sci-fi kalandban, Bird kezei alatt mégis frissnek érződnek.

A Hihetetlen Család, a L’ecsó és a Mission: Impossible – Fantom protokoll direktora mindig is képes volt élettel megtölteni figuráit, ami jó adag gyermeki naivitással és pozitív világlátással is párosult. Sok szempontból ő Chris Columbus modernebb megfelelője, míg azonban a családi filmek koronázatlan királyának munkái inkább negédességbe torkollanak, akár szájbarágós tanulsággal, addig Bird hurrá optimizmusa nem kevés intelligenciával párosul, amik mégsem fekszik meg a kisebbek gyomrát. Figurái pedig a film alaptézisének számító optimizmus (Britt Robertson rendkívül ter-

mészetes alakításában) és a feladás (Hugh Laurie takaréklángon is abszolút komolyan vehető) közti tengelyen szlalomoznak, George Clooney-nak pedig már csak a fizimiskája miatt is kijárt egy, a ’60-as évek világát megidéző sci-fi kaland.

A Holnapolisz (amelynek neve egyszer sem hagyja el a szereplők száját) pedig visszahoz valamicskét abból a gyermeki naivitásunkból, amiért oda voltunk a Kincsvadászokért vagy az E.T.-ért (feltéve, ha nem féltünk a kis gnóm földönkívülitől), mégis inkább a Rocketeerhez van közelebb, nem csak a hátirakéták, vagy a posztmodern dizájn végett. Nem nosztalgiázik, mégis hangvételében egy igazi, nosztalgikus múltidézés, amelyben a gyermeki felfedezés remekül rímel az ’50-es, ’60-as évek tudományával és ezzel együtt egy jobb világba vetett hitével, miközben nem felejti el számon kérni, hogy eme ígéret nem

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el az előző számunkban közölt 4 oldalas háttércikket is!

SCI-FI FILMEK, AMIKET VÁRUNK

EX MACHINA Jó, egy kicsit csalunk mert ezt a filmet már láttuk, úgyhogy ebben az esetben nem a megtekintés vágyától vagyunk izgalomban, hanem azt várjuk, hogy mikor írhatunk már végre erről a gyöngyszemről. A film ugyanis szenzációsra sikeredett, ám a magyar mozikat elkerülte. Szerencsére azért a DVD-s megjelenésre még van esély, mi szeretnénk, ha szélesebb közönséghez is eljutna.

MENTŐEXPEDÍCIÓ A fenti cím ne zavarjon meg senkit, Andy Weir The Martian (vagyis A marsi) című kötetének adaptációjáról van szó, csak a stúdió egy kicsit bekavart a magyar címadásba. A Marson ragadt asztronauta történetét leginkább a Csillagok között havas bolygós részéhez tudnánk hasonlítani, de akinek bejött a Gravitáció kicsit tudományosabb hangvétele, az sem fog csalatkozni.

STAR WARS: AZ ÉBREDŐ ERŐ Nehéz az új Star Wars filmről mit mondani, mert aki várja, az már úgyis látta az előzeteseket és fejből tudja a legfontosabb információkat, aki meg nem, az nem most fogja meggondolni magát. Akárhogy is, Az Ébredő Erő harminc évvel játszódik a Jedi visszatár eseményei után és a hősök, illetve gonoszok új generációja mellett beköszön pár ismerős és legendás arc is.

(teljesen) vált valóra. Jóleső érzés egy olyan kalandot nézni, ahol az újabb tudományos kütyük nem alkalmazás formájában érkeznek, és egy cég eladásait, profitját hajlamosak növelni, hanem alapvetően az emberiség üdvét kívánják szolgálni.

A forgatókönyv aránytalansága, valamint a manapság elvárt, moneyshotokkal teletűzdelt akciók hiányával értelemszerűen nem tud mit kezdeni a néző. A film (nem vicc!) kétharmadát kitevő expozíciójáért, aztán az erősen blöff szagú végkifejletbe torkolló végjátékáért a Bird-del a szkriptet közösen jegyző Damon Lindelof (Lost, Prometheus) tehető leginkább felelőssé. Mégis, a kis léptékű, Bird-re jellemzően már a burleszkkel határos akciók kifejezetten szimpatikusak két egymásra licitáló látványorgia között, a film lényegi üzenete pedig átjön.

Ahogy az is, hogy mit üzen a Hol-

napolisz világméretű bukása. Mégpedig azt, hogy hiába nem tökéletes alkotás, az emberek nem vevőek az eredeti ötletekre, inkább a jól ismert, bejáratott nevekre váltanak jegyet. És nézegethetünk ferde szemmel a stúdiókra, ők mégiscsak igényeket elégítenek ki, ezzel viszont szép lassan az ehhez hasonló alkotások valóban csak egy utopisztikus jövőképben élnek tovább.

75% Stáblista Rendező: Brad Bird Főszereplők: Britt Robertson, Hugh Laurie, George Clooney Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2015. május 28.

FilmMagazin / 47

KRITIKA

MAD MAX: A HARAG ÚTJA Egy tökéletesen konstruált akciófilm. Nincs mit ragozni. Írta: Sanya08

S

zándékoltan nem úgy fogalmaztam, hogy: „Az utóbbi pár év egyik / leg…” Az üzenet így is elég világos kell, hogy legyen: ez egy tökéletesen megszerkesztett akciófilm, melynek láttán a műfaj elkötelezett hívei térdre borulnak és / vagy megállás nélkül ejakulálnak. Valami olyasmi, amit nem lehet összetéveszteni semmi mással, és ami nem jön minden évben, és amely minimum két megtekintést is igényel, hogy feldolgozzuk ezt a brutális akcióorgiát.

George Miller – aki egy kis animációs kitérő után újra visszatért a poszt-apokaliptikus világához – korát meghazudtoló iramban vág bele történetébe és a féket csak néha, nagy ritkán húzza be: a nyitó képsorokban rögtön Max-et látjuk, amint

48 / FilmMagazin

fehérre meszelt, kopasz figurák és saját démonai elől szimultán menekül, hogy aztán Halhatlan Joe (Hugh Keays-Byrne) hordái fogságába essen. Mindeközben Joe útjára küldi hűségesnek hitt Imperátorát (Charlize Theron), hogy üzemanyagot szerezzen, ám ő félúton megváltoztatja az útirányt néhány nőnemű utasa kedvéért, akiket biztonságba akar helyezni.

Az a sajnálatos tény, hogy a mai blockbusterek az akciót sokszor inkább a történethez való adalékként, látványelemként emelik be a filmekbe, még értékesebbé avatja Miller filmjét. Az ausztrál származású filmrendező alkotása ugyanis ékes bizonyítékát szolgáltatja annak, hogy az akció, mint olyan, nem pusztán azért van, hogy az üres pillanatokat be-

töltse: az akció Miller-nél a történetmesélés egy kiváló eszköze. Az akció maga a cselekmény. Amilyen látványosan konstruált fém-fém elleni ütközetnek lehetünk szemtanúi, (ó és micsoda akciók ezek, John Seales operatőr beleadott apait-anyait) olyannyira kirajzolódnak előttünk kristálytiszta minőségben a karakterek fő határozójegyei és motivációi.

Anélkül, hogy hosszú percekig eltartó expozíciókkal fárasztaná a nézőjét a rendező, mindezeket megoldja egy-egy odavetett mondattal, szemkontaktussal, arckifejezéssel, melynek eredményét sokan egy egész film alatt nem tudják elérni.

Ugyanígy jár el a film az általa bemutatott világgal: nem kapunk teljes történelemleckét, nem tudjuk meg, hogy mi Joe sztorija, vagy

Ha érdekelnek a film készítésének a kulisszatitkait, akkor olvasd el a februári számunkban közölt 8 oldalas háttércikket is!

TÖRÖK TAMÁS VÉLEMÉNYE A veterán George Miller egy hatalmas fityiszt mutatva Hollywoodnak megalkotta minden idők egyik legjobb akciófilmjét. Valóban elég egy A-ból B-be sztori ahhoz, hogy elkészülhessen egy olyan mű, mely minden másodpercben a székbe szögez. Miller filmje kétségtelenül művészi szintre emeli az adrenalinnal dúsított filmek renoméját, mely rendkívüli finomsággal nyúl a trilógia világának szimbólumaihoz. A Mad Max minden fajta megerőltetés nélkül újraértelmezte az akciófilmek műfaját.

hogy milyen viszony fűzi Furiosához. „Kevesebb több”-alapon Miller úgy tárt elénk egy részletesen felépített univerzumot, hogy sok mindent a néző fantáziájára hagy, de az igazi bravúr az, hogy az ember tudja, ennek a világnak minden egyes kis apró részlete őrült izgalmas történet lehetőségeit hordozza magában. Valahogy úgy, mint a legelső Star Wars-nál, amikor megkaptuk egy hatalmas történet és univerzum

alapjait oly módon, hogy sok mindenről csak egy félmondat esett és máris beindult a néző agytekervénye. Fehér holló ritkaságával ér fel ez a fajta történetmesélési mód, az pedig hab a tortán, hogy Miller az akciójelenetek egyetlen ütemét se csapja félre. Irgalmatlan intenzitással megspékelt üldözés-szekvenciáit csak néha töri meg csendesebb pillanatokkal, ám a film embersége nem csupán ezekben a pillanatok-

ban ütközik ki. A nagy törés-zúzás közepette se feledkezik meg a film arról, hogy hőseink milyen elképesztő megpróbáltatásokat állnak ki és milyen erőfeszítéseket tesznek céljaik elérése érdekében.

Lévén, hogy egy tesztoszterontól duzzadó, férfiasnak kikiáltott műfaji filmről beszélünk, furcsának hathat a férfi-női szerepek dominánssá tétele, illetve a megszokottól eltérő prezentálása. Bármennyire is releváns-

FilmMagazin / 49

KRITIKA CÍMET KAPOTT A MAD MAX FOLYTATÁSA Attól függetlenül, hogy világszerte meglepően pozitív eredményekkel zár a Harag útja mind a kritikusoknál, mind a közönségnél, a bevételek mégsem ezt igazolják, a nyitóhétvégéjén például mindössze 44 millió dollárral debütált az Egyesült Államokban, a Tökéletes hang 2 mögött. Ez a 150 milliós büdzsé, és annak fényében, hogy több folytatást is terveznek, nem túl izmos kezdés, de elképzelhető, hogy a későbbiekben simán nyereséges lesz a projekt. És ha már folytatások: egy beszélgetés során George Miller elárulta, hogy a következő film címe Mad Max: The Wasteland lesz, azt viszont még nem tudni, hogy mikor érkezhet, (de ha viszszaemlékszünk arra, hogy mennyi fennakadás volt a Harag útja forgatása során, akkor még jó pár év várakozás áll előttünk) Tom Hardy viszont nagy valószínűséggel visszatér majd a főszerepben. nak számít a téma, mégiscsak bátor tett volt a rendezőtől az, hogy filmjét egy feminista olvasatnak is alávesse. Női karakterek és azok tökössége persze nem új keletű, Sarah Connor-tól kezdve Ellen Ripley-n át Nikitáig sok olyan női hőssel találkozhattunk a mozivásznon, akik férfitársaikat megszégyenítő elánnal látták el ellenfeleik hátsóját. Azokhoz képest a jelenlegi helyzet némiképp direktebb (ám még mindig kellőképpen szubtilis) hangnemben prezentálja a női nem erősségét annak elnyomottságával megfejelve.

A filmben látott női karakterek ugyan harcosok, de férfitársaik (főként Halhatlan Joe) tárgyiasításának áldozatai is egyben (csak arra használja őket, hogy anyatejet fejjenek és erős férfigyermeket szüljenek), akik az elnyomás ellen lázadnak fel.

Feltevődik a kérdés legalább kétszer a film során, hogy kik is pusztították el a világot? A válasz, bár nincs kimondva, több mint egyértelműnek bizonyul. Ennek fényében fontos megjegyezni, hogy Max (Tom Hardy) szerepe bár fontos a filmben, a film érzelmi centrumaként Furiosa funkcionál: az ő és hölgytársai epikus Odüsszeiája ez elsősorban. Főként az ő harcuk, az ő kitartásuk és bátorságuk tevődik próbára a filmben. Nem válik jelentéktelenné Max sem, hiszen neki újabb esély adatik arra, hogy bizonyítsa emberségét egy elembertelenedett világban, szóval a tétek az ő szempontjából is nagyok. Még egy lépéssel közelebb kerül a megváltáshoz. Amennyire egyszerűnek tűnik a cselekmény, úgy töltődik fel afféle epikus ívvel, amit például a Hobbit-trilógia csak szeretne magáénak tudni.

50 / FilmMagazin

>> A FILMBEN LÁTOTT NŐI KARAKTEREK UGYAN HARCOSOK, DE FÉRFITÁRSAIK (FŐKÉNT HALHATLAN JOE) TÁRGYIASÍTÁSÁNAK ÁLDOZATAI IS EGYBEN. << Ami a színészeket illeti, panasz nem érheti őket: a Mel Gibson nyomdokain járó Tom Hardy jól állja a sarat, saját változatát nyújtja a karakternek, egy percig se érződik, hogy Gibson stílusát majmolná. Bár lényegében a karakterisztikák azonosak, Max-ként ő is ugyanolyan szűkszavú és halálos, főként a tekintetével játszik, kevésbé a szavakkal, épp ezért bír akkora súllyal az, amikor végre elárulja a nevét Furiosá-nak. Maga Theron is csodálatos a maszkulin megjelenésű, de nem egy lebutított, férfias hősnő benyomását keltő Furiosa szerepében. Férfitársához hasonlóan ő is többet mond a tekintetével, mint verbálisan, amellett pedig több mint hitelesen küzd a harag útján a túlélésért és a szabadságért. Ahogy az események során kialakul kettejük között egy kimondatlan, de erős alapokon nyugvó kölcsönös bizalom,

az egyrészt Miller érdeme, másrészt a két színész tehetségét jelzik, akik ilyen szépen át tudták adni ezeket az érzelmeket. És hogy mindezek tetejébe az akciójelenetek egytőlegyig csodásan koreografált és gyönyörűen fényképezett őrületek minden unalom és fásultság nélkül?

Elég rendesen közrejátszik abban, hogy egy műfaji mesterműként aposztrofáljuk Miller úr alkotását.

95% Stáblista Rendező: George Miller Főszereplők: Tom Hardy, Charlize Theron, Nicholas Hoult Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2015. május 21.

EXTRA ÚJRANÉZTÜK A JURASSIC PARK-TRILÓGIÁT „John Hammond (Richard Attenborough) egy öregember bőrébe bújt lelkes kisgyerekként szeretné a világ elé tárni gigantikus és ambiciózus vízióját, melynek lényege, hogy a dinoszauruszokat támasszon fel genetikusok segédletével. Arra azonban nem gondolt, hogy a természetet nem lehet laboratóriumi körülmények között tartani.” >> 52.

HOLOKAUSZT A FILMVÁSZNON „Rengeteg alkotás készült a holokauszt általi veszteségekről, emberi tragédiákról, de Spielberg stílusa tökéletesen illeszkedik Schindler történetéhez: hőse bár sokkal több embert is megmenthetett volna, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy így is megannyi zsidó köszönheti neki életét. Spielberg ennek állít gyönyörű emléket.” >> 56.

SOROZAT: HANNIBAL 3. ÉVAD „A sorozat 2013-as indulásakor az NBC nagy fába (vagy Hannibal esetében fejbe?) vágta azt a bizonyos fejszét…” >> 64.

A VENGEANCE-TRILÓGIA 3. RÉSZ „A filmről magáról fontos elmondani, hogy a Sympathy for Mr. Ven-geance-hez hűen egy sokkal lassabb folyású alkotás, mint a kultikus Oldboy. Lee Geum-ja karaktere a börtönévek során egy rendkívül céltudatos, vérprofi, ám ezzel együtt egy rendkívül kimért nővé válik, akinek nincs is más motivációja, mint az édes bosszú.” >> 60.

FILMKLASSZIKUS: SZÜLETÉSNAP „Vinterberg Születésnapja dramaturgiájában szemtelenül hagyományosnak nevezhető, formája viszont új fejezetet nyitott a filmtörténelemben.” >> 70.

FilmMagazin / 51

EXTRA

A mozikba kerülő Jurassic World apropóján végigrágtuk magunkat az előző három Jurassic Park-filmen. Írta: Sanya08 JURASSIC PARK (1993) A kilencvenes évek egyik legsikeresebb filmje, mely kijelölte az utat a soron következő többi blockbusternek és a számítógépes technika használatának. Spielberg filmje egy olyan ember története (részben), aki Istent játszott és ráfaragott: John Hammond (Richard Attenborough) egy öregember bőrébe bújt lelkes kisgyerekként szeretné a világ elé tárni gigantikus és ambiciózus vízióját, melynek lényege, hogy a dinoszauruszokat támasszon fel genetikusok segédletével. Arra azonban

52 / FilmMagazin

nem gondolt, hogy – ahogyan Ian Malcolm (Jeff Goldblum) is figyelmezteti – a természetet nem lehet laboratóriumi körülmények között tartani, rácsok mögött, előbb vagy utóbb óhatatlanul utat tör magának.

Amikor pedig erre sor kerül, kő kövön nem marad. Ez a Jurassic Park legfőbb filozófiája, ám a körítés minden idők egyik legélvezetesebb filmes utazása. Kezdve John Williams klasszikus, fülbemászó muzsikájával, át a Steven Spielberg-re oly jellemző, precízen kimunkált akciójeleneteken egészen a ma is lenyű-

göző számítógépes effektekig, minden garantálja a kikapcsolódást és szórakozást. Arról nem is beszélve, hogy képes a film elérni azt, hogy nézőként ugyanúgy rácsodálkozzunk az őslényekre, ahogyan a szereplők is: ezt pedig kevés rendező képes elérni, sőt… Megkockáztatom, hogy Spielberg az egyedüli, aki ezt így, ilyen formában képes vászonra varázsolni. Nem véletlenül tartjuk őt minden idők egyik legjobb filmrendezőjének. Az, hogy ez a film akkora sikert aratott szerte a világon, egyrészt ennek is köszönhető,

A csaknem 1 milliárd dolláros bevételével a Jurassic Park sokáig minden idők legnagyobb kasszasikerének számított.

másrészt sokat segít az, hogy a horror-, sci-fi-, és kalandfilmes elemek tökéletes összhangban vannak egymással. Bár nem szűkölködik ijesztő és relatíve durvább pillanatokban, mindez a jó ízlés határain belül történik és a fiatalabb lelket kímélő módszerekkel készült. Sose túl erőszakos, sose túl félelmetes, éppen annyira, hogy jól essen és a film végeztével jó érzéssel keljünk fel a székből / fotelből és sóhajtsunk egy nagyot: “Ezt is túléltük”. Bár akadnak hibái (a gyerekek játékát sokan kifogásolják), de ezek felett könnyedén át lehet siklani, nem kis részben annak köszönhetően, hogy több emlékezetes momentum is akad a két órás játékidő alatt: gondoljunk csak a T-Rex első támadására, mely talán minden mást elhomályosít a filmben. A pohár vízre, a kecskére (vagy annak hiányára), vagy épp Dennis Nedry csúf halálára. De az is

sokat dob az élményen, hogy Jeff Goldblum egyszerűen zseniális a pimasz és cinikus Ian Malcolm szerepében.

AZ ELVESZETT VILÁG: JURASSIC PARK (1997) Nem volt kérdés, hogy kapunk folytatást: miután olyan hatalmas sikert aratott az első rész, valahogy vissza kellett hozni a stábot, hogy újra elvigyék a nézőket olyan helyekre, ahol még soha nem jártak. Pláne nem volt kérdés a sequel létjogosultsága úgy, hogy Michael Crichton is elkészült a második regénnyel. Az viszont kérdés volt, hogy miként tudják megismételni az első rész sikerét. Nem anyagi értelemben, hanem a hangulatot nézve. Nyilvánvaló volt, hogy ugyanazt nem játszhatják el az alkotók, a nézők kétszer egymás után nem fognak ugyanúgy rácsodálkozni a dinoszauruszokra, úgy-

hogy valamit kezdeni kellett ezzel a világgal. Bővíteni, tágítani az univerzumot. Még több akciót! Még több dínót! Még több humort! És végül, de nem utolsó sorban: még több terrort! Ezúttal egy másik szigeten járunk, melyen az első részben látottakkal ellentétben az őslények szabadon garázdálkodhatnak, lényegében természetes körülmények között. Hőseink (Jeff Goldblum, Julianne Moore, Vince Vaughn) eleinte csak megfigyelőként, majd egy ellenséges csapat megjelenésekor (Pete Postletwhaite, Peter Stormare) aktív közbelépőként vannak jelen. A T-Rex és társai pedig örömmel vadássza le az arra legalkalmasabb marhákat (különösen emlékezetes az, amikor Peter Stormare karakterén bosszút állnak a “kompik”). Az eredmény ugyan megosztotta a kritikusokat és a nézőket egyaránt, de közel sem olyan rossz

FilmMagazin / 53

EXTRA MICHAEL CRICHTON: JURASSIC PARK Michael Crichton kultregényét talán senkinek sem kell bemutatni. Az 1980-as évekre a géntechnológia olyan szintre fejlődött, hogy egy külön iparággá nőtte ki magát. Ezt a hullámot lovagolta meg John Hammond, aki komoly támogatói hálózattal a háta mögött, a Costa Rica-hoz közeli Isla Nublar-on egy igen különleges állatkertet hozott létre. Erre a szigetre érkezik meg Alan Grant paleontológus, Ellie Sattler paleobotanikus és Ian Malcolm matematikus, hogy egy ellenőrzés során tanácsadóként megtekintsék az állatkertet, amelyben a már megszokott emlősök, hüllők, madarak és egyéb élőlények helyett élő dinoszauruszok jelentik a látványosságot.

A látogatás során azonban egy viharnak, no meg egy becsvágyó informatikusnak köszönhetően elszabadul a pokol: a sziget áram nélkül marad, a látogatók John Hammond unokáival együtt a park területén ragadnak, ahol nem csupán a békés növényevők, hanem a vérszomjas ragadozók is szabadon járhatnak, hiszen áram nélkül az elektromos kerítés nem jelent komoly visszatartó erőt. Míg a sziget központjában mindenki azon dolgozik, hogy a rendszerek ismét helyreálljanak, addig Grant és a többiek az életükért küzdenek az idővel és egy olyan világ uralkodóival, amelyek már évmilliókkal korábban elbuktak, ám most újult erővel indulnak hódító útjukra.

Sokan rögtön a mozifilmre asszociálnak, ha meghallják azt a két szót, hogy Jurassic Park. A könyv azonban sok dologban különbözik filmvászonra vetett változatától. Többet kapunk a géntechnológiát érintő háttértörténetből, sokkal többet a parkban történt eseményekből, s a karakterek zöme is egészen más színben tűnik fel. Csak egy példa: John Hammond a filmben egy habókos milliárdos, aki a lelke mélyén csak jót akar, míg a könyvben egy majdhogynem kattant öregember, aki erősen szenved a saját istenkomplexusától. A történet könyv formájában mindenképp kiemelkedőbb, hiszen Crichton rengeteget elmesél Isla Nublar-ról, s annak élővilágáról. Sok dolgot a karakterek „száján keresztül” mutat be, ami ijesztően realisztikussá teszi a dolgokat, hogy a ragadozó dinoszauruszok bemutatásáról már ne is beszéljünk. A velociraptorok egyszerűen hátborzongatóak a maguk intelligenciájával, míg a T-Rex, nos, rádupláz a filmbeli önmagára.

Ami azonban néha sok, az Ian Malcolm, aki a regény teljes hosszán át annyit magyaráz a káoszelméletről és annyi módon mondja el a park létrehozásának helytelenségét, hogy az egy ponton már-már idegesítő, de legalábbis felettébb bosszantó. Ezt azonban továbbra is ellensúlyozza, hogy a Jurassic Parkot, mint könyvet, a fejezetről fejezetre fokozódó dráma és a túlélésért folytatott harc kiélesedése határozza meg. A főszereplőknek szinte az utolsó pillanatig újabb és újabb akadályokkal kell megküzdeniük, miközben még a sziget alkotóinak is rá kell döbbenniük, hogy Istent játszani nem lehet büntetlenül, hiszen bármennyire is próbálják keretek közé szorítani az életet, az utat fog törni magának az elektromos kerítéseken, de még a betonfalakon keresztül is. A Jurassic Park egy igazi legenda, amely olyan kultuszt teremtett maga köré, amely 1990 óta sem tűnt el – s ezen egy pillanatig sem csodálkozhatunk.

>> OLYAN

EZ, MINT AMIKOR VALAKI EGY TELJES NAPIG URALHAT EGY, A LEGMENŐBB JÁTÉKOKKAL TELI JÁTSZÓTERET ÉS AZT CSINÁLHAT, AMIT CSAK AKAR. SPIELBERG PONT ÍGY TETT. AKI NEM HISZI, NÉZZE CSAK MEG AZT A JELENETET, AMELYBEN A T-REX TOMBOL A NAGYVÁROSBAN. PURE BLISS… << ez a film, mint amennyire mondják.

Hamisítatlan popcorn mozi, ami látványát tekintve köröket ver az elsőre (az operatőr ezúttal az azóta Spielbergtől elválaszthatatlan Janus Kaminski), Jeff Goldblum cinizmusa és folytonos megjegyzései pedig adtak a filmnek egyfajta száraz humort és dinamikát. Filmként összességében nem jobb az elsőnél. De vannak benne megoldások, amik mégis veszettül szórakoztatóvá avanzsálják: lásd például a lakókocsi esetét a TRex-szel, vagy a nyitójelenetet, illetve azt, ahogy átvált a sikító anyuka képéről az unottan ásítozó Jeff Goldblum-ra. Persze megy a sze-

54 / FilmMagazin

möldökráncolás is ezerrel (például amikor a kislány elrúgja a raptort), de egyszerűen látszik az egészen az, hogy Spielberg nem akart mást, csak szórakoztatni és mókázni kicsit. Olyan ez, mint amikor valaki egy teljes napig uralhat egy, a legmenőbb játékokkal teli játszóteret és azt csinálhat, amit csak akar. Spielberg pont így tett. Aki nem hiszi, nézze csak meg azt a jelenetet, amelyben a T-Rex tombol a nagyvárosban. Pure bliss…

JURASSIC PARK III (2001) Az esküdtszék még egyelőre nem döntötte el, hogy melyik a gyengébb

folytatás: ez, vagy az újonnan kijött negyedik rész. E sorok írója egyértelműen a negyediket kiáltja ki gyengébb produktumnak. Hogy miért?

Legfőképpen azért, mert míg a negyedik rész nem győzi hangsúlyozni, hogy valami újat szeretett volna létrehozni (függetlenül a tetemes mennyiségű nosztalgiafaktortól), addig a harmadik vette a bátorságot és a lehető legtávolabb vitte magát az első két résztől. Visszahozta a második részből kimaradt Sam Neill-t és ezúttal ő lett a hős. Joe Johnston a játékidőből is lefaragott, így a szokott két óra helyett csak másfél órát tett le elénk, ami hasz-

A második rész legfőbb karaktereinek neveit Warren Zevon Roland The Headless Thompson Gunner című száma ihlette.

nált a film feszességének. Ebben a filmben nincsenek pénzéhes barmok, akik a dinoszauruszokat nagy összeg reményében a közönség elé akarják tárni. Nincsenek genetikusok, nincsen John Hammond. A Jurassic Park III egy old school kalandfilm, melyben elvált szülők keresik a szigeten eltűnt gyereküket és Dr. Grant-et kérik meg, hogy segítsen nekik. Faék egyszerűség, de éppen ezért működik, éppen ezért üdítő, ellenben a negyedik résszel.

Vannak ugyan utalások az előző részekre (san diegói incidens, illetve Laura Dern is feltűnik), de ezek csak aprócska utalások tényleg, nem azzal tölti a film az idejét, hogy kikacsint a nézőre. A raptorok persze itt

is kiemelkedő szerepet töltenek be, hiszen Dr. Grant továbbra se tudott elszakadni tőlük, de karakterét illetően érdekes adalék az, hogy az első rész incidense után az istenért se akarna újra elmenni a szigetre és élőben tanulmányozni a lényeket, inkább marad az ásásnál. Hiába, ő már csak ilyen különc. A szülők szerepében felbukkanó William H. Macy és Tea Leoni ugyan nem alakítanak olyan emlékezeteset, ahogy a többiek sem: játékuk épp annyira jó, amennyire az még nem rontja a filmélményt. Maga a film, hasonlóan a negyedik részhez, híján van azoknak a híres Spielberg-i képsoroknak / szcénáknak, de kvázi minimalista hozzájárulása a szériához

jót tesz a dolgozat egészének. Meg sem próbált sem nagyobb, sem “jobb” lenni az első vagy második résznél. Nem lovagolt a már meglévő motívumokon, inkább fogta magát és elszórakozott egyet a már meglévő “dínós világban”, és egy apróbb történetet mesélt el nekünk.

Maga a történet nem nagy eresztés, tipikus “mentsük meg X-et és meneküljünk”-sztori, de annak abszolút megteszi, még ha emlékezetességét tekintve nem is bizonyul olyan erősnek. Megnézed, és bár elvagy vele, jót szórakozol rajta, mégis hamar elfelejted… Aztán később újra felfedezed magadnak és értékeled Joe Johnston színtiszta kalandfilmes esztétikai érzékét.

FilmMagazin / 55

EXTRA

HOLOKAUSZT A FILMVÁSZNON Ábrázolni az ábrázolhatatlant. A film, mint médium megannyiszor vállalkozott erre hol több, hol kevesebb sikerrel, ám nem feltétlen ezért tartjuk olyan nagyra a mozgókép vállalkozását: beszélni róla, diskurzust kezdeményezni. Történeteket elmesélni, legyenek akár igazak, akár kitaláltak. A téma körüljárására rengeteg példát találunk, egyszemélyes történetektől kezdve, családregényeken át egészen a dokumentumfilmekig. Összeállításunkban kizárólag játékfilmeket mutatunk be nektek, melyek között helyet kapott néhány klasszikus és egy-két kevésbé ismert alkotás is egyben. Írta: Sanya08

Anna Frank naplója

ANNA FRANK NAPLÓJA (1959) Pont Anna Frank naplóját ne filmesítették volna meg? George Stevens (olyan filmek rendezője, mint az Óriás, az Idegenek a vadnyugaton, vagy épp A világ legszebb története – A Biblia) vitte vászonra a szüleivel egy padláson bujkáló fiatal zsidó lány szívszorító renoméját. A címszerepet Millie Perkins kapta meg (Audrey Hepburn és Natalie Wood visszautasította), a rendező pedig a drámaibb hatás elérésének érdekében fekete-fehérben kívánta leforgatni a filmet. A főként dialógusokra épülő, egyhelyszínes film három órába sűrítette Anna Frank történetét és bár korántsem számít olyan

56 / FilmMagazin

A kápó

klasszikus alkotásnak, mint például a Schindler listája és társai, azért egy misét mindenképpen megér.

A KÁPÓ (1960) Gillo Pontecorvo 1960-as filmje egy koncentrációs táborba került zsidó lány sorsát követi végig, aki – a túlélés ösztönétől hajtva – mindent megtesz azért, hogy megőrizze saját ép bőrét. Még arra is képes, hogy lepaktáljon magával az ördöggel (értsd: a nácikkal) és becsületét sutba dobja. Igen erőteljes dráma, mely egészen az utolsó harmadig folyamatosan húzza ki a néző alól a talajt azzal, hogy a karakter, akinek igazi, pozitív protagonistának kellett volna

lennie, folyamatosan elidegeníti magát a nézőtől – ezzel azonban csak még átélhetőbbé és kellemetlenebb élménnyé teszi a filmet. És bár a dolgozat utolsó harmadában megjelenik a megváltás lehetősége, nem sokat változtat az összképen: kényelmetlen film, amit nézve óhatatlanul is elképzeljük magunkat a képernyőn zajló szituációban.

A CSÓNAK MEGTELT (1981) Német film néhány emberről, akik Svájcban egy házaspárnál próbálnak segítségre lelni. Négy zsidó, egy francia gyerek és egy német katona menekülnek, majd egy családnak adják ki magukat. A német

A csónak megtelt

Európa, Európa

Schindler listája dezertőr mint férj, a zsidó lány mint feleség, egy öregember az édesapa, az unoka és a francia srác pedig a gyerekek. Hamarosan hatósági vendég érkezik a házhoz és faggatózni kezd, majd nyomozásba megy át a dolog. A kérdés: ki az, aki megúszhatja a deportálást és ki az, aki nem jár szerencsével? A filmnek enyhe színpadias hangvétele van, egy helyszínen játszódik, a sztori pedig pusztán erre az egy, fentebb említett problémára összpontosít. Kevésbé ismert alkotás, de érdemes látni.

EURÓPA, EURÓPA (1990) Pontecorvo filmjéhez hasonlóan az Európa, Európa is egy olyan karakter útját követi figyelemmel, akinek választania kell a között, hogy zsidó származását felvállalva a biztos halálba sétál, vagy nácinak kiadva magát túléli a háborút. Lényegében sok különbség nincs a kettő között, hiszen túl sokáig nem hazudhatunk se magunknak, se környezetünknek

arról, hogy kik is vagyunk valójában, Salomon pedig ezt a saját bőrén tapasztalja meg. Agnieszka Holland filmje szinte idegtépőnek bizonyuló zsidódráma, melynek fő témája a túlélés, az identitás megtagadása (illetve, hogy tagadhatjuk-e). Az átélhetőség megint nagy szerepet játszik abban, hogy emlékezetes filmmé váljon: egészen a végéig ott érezzük a nyakunkon azt a bizonyos kötelet, ahogy egyre csak szorul és szorul.

SCHINDLER LISTÁJA (1993) Steven Spielberg filmjét nem csak dicsérni szokás, kritizálni is. A Schindler listája egy német férfi történetét meséli el, aki több száz zsidót mentett meg a biztos haláltól azzal, hogy munkát adott nekik. Sokan, sok helyütt róják fel Spielbergnek azt, hogy filmje nem elég naturalista és a történet vége kvázi happy enddel zárul (a rendező jó szokásához híven), ilyenkor azon-

ban elfelejtjük azt, hogy miről is szól ez a film és mit mond. Rengeteg alkotás készült a holokauszt általi veszteségekről, emberi tragédiákról, de Spielberg stílusa tökéletesen illeszkedik Schindler történetéhez: hőse bár sokkal több embert is megmenthetett volna, de nem szabad megfeledkezni arról, hogy így is megannyi zsidó köszönheti neki életét.

A legnagyobb tragédiák közepette is vannak emberek, akik ahelyett, hogy eltaposnának másokat, segítő kezet nyújtanak bajtársaiknak. Ez pedig több, mint inspiráló. Spielberg ennek az optimizmusnak állít egy óriási, gyönyörű viasz szobrot.

AZ ÉLET SZÉP (1997) Pimasz vállalkozás, de szó mi szó, hatásos. Mit tegyünk, ha nyakunkon a hurok és a halál szele egyre inkább megérinti arcunkat? Hát röhögjünk a képébe! Roberto Benigni, az olasz mozi egyik nagy nevettetője ezt teszi meg filmje fő téziséül: a

FilmMagazin / 57

EXTRA horror, a borzalmak ellen nem sok ellenszer van, a túléléshez nem mindig elegendő az, ha fegyvert ragadunk. Sokszor elég az, ha megtanulunk mosolyogni, még a legnagyobb szörnyűségek közepette is. Guido számára nincs más út, kisfia lelki békéjének érdekében bármire képes, még arra is, hogy gúnyt űzzön az SS-ből. Nevetsz, sírsz, majd megint nevetsz. Chaplin se csinálta volna jobban.

A ZONGORISTA (2002) Ha Spielberg alkotása az optimizmus, akkor Polanski filmje a pesszimizmus oltárán áldoz, elég vehemensen. A zongorista egy dühös, mérges alkotás Wladislaw Szpilman-ról (Adrien Brody), aki a poklok poklát kénytelen megjárni a varsói gettóban. Kétségbeesetten küzdve a túlélésért idővel nem csupán művész státuszáról kell lemondania, de sok más polgártársával egyetemben emberi méltóságát is el kell rejtenie a szekrényben. Ez a megterhelő, de mindazonáltal erőteljes alkotás az emberi szenvedésről szól és az élni akarásról: arról, hogy milyen borzalmakat kellett átélniük a nácik által jogfosztott zsidó származású embereknek. Sok film megmutatta ezt, de Polanski dolgozata vitán felül az egyik leghatásosabb a témában.

PÉNZHAMISÍTÓK (2007) Holokausztfilm ez is, csak másként: ha úgy vesszük, egy Piszkos 12 reverse-verziót láthatunk, melyben a zsidók tesznek meg valamit a náciknak (pénzt hamisítanak, hogy a németek könnyebben meg tudják dönteni mások gazdaságát) annak fejében, hogy meghagyják az életüket.

Főként Salomon (szerepében a Rex felügyelő Stockingereként ismert Karl Markovics), a pénzhamisítók koronázatlan királyának története ez, aki igyekszik mindenáron megtartani nárcizmusát és cinikus attitűdjét, a túlélése érdekében képes bármire, miközben nézetei folyamatosan konfrontációba sodorják „cellatársával” szemben, aki az elnyomás elleni harcot részesíti előnyben a behódolással szemben. A választás nehézsége itt azzal is vegyül, hogy az ember vajon saját hozzáállásán tud-e változtatni a jó ügy érdekében? Salomon esetében mindez több mint kérdéses.

58 / FilmMagazin

Az élet szép

A zongorista

Ida

MAGYAR HOLOKAUSZT-FILMEK Természetesen a magyar alkotókat sem hagyta hidegen a holokauszt, ám sajnos kevés ilyen témájú alkotás látott napvilágot kis hazánkban, ráadásul azoknak is ingadozó a minősége. Elég csak a Sorstalanságra gondolni, amely könyvben (Nobel-díj ide vagy oda) a XX. század magyar irodalmának egyik megkerülhetetlen alkotása (akárcsak az Emberszag Szép Ernő tollából, ami ráadásul rokonítható is a Sorstalansággal, hiszen szintén szembemegy a láger-irodalom panaszos hangvételével), ám filmben finoman szólva is félresikerült alkotás. Ha már jó magyar holokauszt-filmet keresünk, akkor Gyöngyössy Imre és Kabay Barna Jób lázadása című filmjét ajánljuk. A történet főszereplője egy idős házaspár, aki mind a hét (!) gyerekét elvesztette. Éppen ezért örökbe fogadnak egy idegen kisfiút, hogy legyen kire hagyományozniuk csekély kis vagyonkájukat. A házaspárt viszont utoléri a végzete, zsidók lévén elhurcolják őket, a dráma pedig csak fokozódik… Érdemes megnézni!

Pénzhamisítók

A csíkos pizsamás fiú

A CSÍKOS PIZSAMÁS FIÚ (2008) Gyerekek szemszögéből megmutatni a holokauszt szörnyűségeit: kihívás. Bruno német szülők gyereke, aki szüleivel együtt átköltözik, mert édesapját szólítja a kötelesség. Az új házuk szomszédságában egy „furcsa” udvar van, ahol az emberek pizsamát hordanak. Bruno a felnőttek tiltása ellenére többször átszökik a szomszédba és beszélgetésbe elegyedik egy csíkos pizsamás fiúval. Bruno kíváncsi és mit sem tud a háborúról, Shmuel pedig nap, mint nap átéli a borzalmakat. Egymással szemben kontrasztot állítanak, barátságukban – bár megmutatkoznak a neveltetésbeli különbözőségek – mégis egy hullámhosszra kerülnek.

A film a gyermeki gondolkodásmódot próbálta szemléltetni: finoman, erőszakmentesen, de tragédiától nem mentesen mutatja be egy német és egy zsidó fiú egymásra találását.

IDA (2013) A múlt elevenedik fel minden bűnével, melynek folyamodványaként a világról és önmagáról eddig kiforrott képpel rendelkező Ida meginog. A film elején még apácazárdába készülő lány tudomására jut, hogy nagynénje (egyedüli rokonaként) életben van, ezért mielőtt teljesen Istennek adná lelkét, találkoznia kell vele, hogy teljes képet kapjon saját magáról. A zsidó származású lány megismerve nem csak meggyötört, alkoholista nagynénjét, de vele együtt saját gyökereit, meginog hitében és rájön: nem zárhatja ki teljes egészében sem múltját, sem pedig önnön vágyait, mely a világ kitárulkozásával párhuzamosan megmutatkozott számára. Pawel Pawlikowski filmjének minden egyes képkockája olyan gyönyörű, hogy könnybe lábad tőle a szem.

FilmMagazin / 59

EXTRA

A VENGEANCE-TRILÓGIA / 3. RÉSZ

LADY VENGEANCE - A BOSSZÚ ASSZONYA Park Chan-wook a Bosszú-trilógia első két fejezetével bebizonyította, hogy hatalmas tehetsége van a keleti kultúra és a keleti társadalom ábrázolásához, és hogy milyen kreativitással ül le a rendezői székbe, ha egy akció-thrillerről van szó. A trilógia (mindezek ellenére) a záró felvonásában, a Sympathy for Lady Vengeance-ben emelkedett végérvényesen filmművészeti szintre. Írta: Török Tamás

60 / FilmMagazin

Sokat gondolkoztunk rajta, de talán ez az idézet ragadja meg leginkább a film lényegét: "Be White. Live White. Like this."

A

cselekmény katalizátora természetesen most sem változott, főhősnőnket, Lee Geumja-t tizenhárom évnyi fegyházbüntetésre ítélik egy 6 éves kisfiú elrablásáért, majd meggyilkolásáért. Geum-ja persze maga is bűnös, ám az, hogy a tragédia bekövetkezhetett, sokkal inkább varrható egy Mr. Baek nevű férfi nyakába. Miután Geum-ja kiszabadul, nincs más célja, minthogy igazságot tegyen életének tönkretételéért... ám végül, a film zsenialitásának köszönhetően, egy sokkal magasztosabb cél is meghatározza a nő tetteit.

A filmről magáról fontos elmondani, hogy a Sympathy for Mr. Vengeance-hez hűen egy sokkal lassabb folyású alkotás, mint a kultikus Oldboy. Lee Geum-ja karaktere a börtönévek során egy rendkívül céltudatos, vérprofi, ám ezzel együtt egy rendkívül kimért nővé válik, akinek – túlzás nélkül mondom – nincs is más motivációja, mint az édes bosszú. Geum-ja személye tökéletes metaforája a filmnek magának.

Az őt alakító gyönyörű Lee Yeongae tökéletesen idézi meg a régi idők nőideálját, eleganciája pedig abszo-

lút kivetül a film hangulatára: az ázsiai, egész pontosan koreai hétköznapok furcsaságával most is szembesülni fogunk, ám a keleti kultúra sokszínűsége, ami az elmúlt idők során semmit sem fakult, lelket lehel a filmbe, ami véleményem szerint az első felvonásból teljes egészében hiányzott.

A film krimis / thrilleres vonulata mellett hatalmas szerepet kap a személyes dráma, ami tovább mélyíti a film értéktengerét. Geum-ja nyomozása alatt nem feledkezik meg kislányáról, akinek gyermekkoráról teljes egészében lemaradt, most pedig 13 évesen láthatja őt újra. Az ő kapcsolatuk talán az egyik legellentmondásosabb anya-lánya viszony, amit filmben valaha láttam.

A lány gyakorlatilag képtelen feldolgozni azt is, hogy láthatja azt a nőt, aki számára csak elvileg az anyja, lévén egy percet sem töltöttek még együtt. Geum-ja pedig kisebb huzavona után magával viszi az amúgy amerikai földön nevelkedett kislányt.

A nő maga sem tudja, hogy mit szeretne a kislánnyal. A belső vívódásuk oka talán abban leledzik, hogy míg Geum-ja nem biztos ab-

ban, hogy képes lenne-e (jó) anya lenni, addig a lány (Jenny) pedig fél, hogy vajon képes lenne-e egy gyakorlatilag idegen nő lánya lenni. Kettőjük drámája nem csak egy unalmas töltelékszál, mint oly sok már filmben, hanem érezhetően emeli a cselekmény fényét, ami ismét csak Chan-wook rendkívül tudatos rendezésének köszönhető.

A szülő-gyermek kapcsolat a film minden szegmensében vitathatatlanul fontos. A gyerekgyilkos Mr. Baek felkutatása során kiderül az "úrról" (most pedig kinek kisebb, kinek nagyobb SPOILER következhet), hogy nem csak egyszeri, finoman szólva baklövésről volt szó a gyilkosság elkövetésekor. A férfi fiatal gyermekek tanítójaként pontosan el tudja dönteni, hogy mely gyermekek keltik fel az érdeklődését, hogy rajtuk kiélhesse perverzióját. A gyerekek elrablását, meggyilkolását szinte végig közvetíti a szülők felé, akik teljesen tehetetlenek az ügyben.

Mindez, ahogy a filmben tálalva van, messze nem annyira teátrális, mint hollywoodi társaiban, Chan-wook sokkal inkább teret enged és lehetőséget biztosít arra, hogy a néző be-

A TRILÓGIA

Mr. Vengeance A bosszú ura (2002)

Oldboy (2003)

Lady Vengeance A bosszú asszonya (2005)

FilmMagazin / 61

EXTRA lehelyezkedjen a karakterek (ez esetben a szülők) szerepébe, ezáltal nem az agyunkban, hanem a lelkünkben fejti ki hatását a borzalom.

Itt pedig egy rendkívül fontos ténynyel szembesülünk. Geum-ja személyes bosszúja háttérbe szorul, saját életének tönkretétele helyett a gyermekek, velük együtt a szülők tragédiájának megtorlása lesz a cél.

Ne felejtsük el, hogy ha nem is örökre, de Geum-ja maga is elveszítette kislányát, tehát Jenny gyerekkorát, amikor is egy szülőre talán a legnagyobb szüksége van egy gyermeknek. A bosszú pedig egy olyan jelenet során kerül bevégzésre, ami méltatlanul nem lett ikonikus. A trancsír helyett ismét csak az ember maga kerül előtérbe: más-más társadalmi rétegből származó, eltérő egyéniségű emberekről van szó, ám van bennük valami, egy olyan kollektív kapocs, ami által együtt élik meg a tragédiát. Ez pedig nem más, mint a gyermekük.

A film örökérvényű zsenialitása az erős drámai szál ellenére mégis valami olyasmiben rejlik, amit a kritikusok (sokszor jogosan) látnak el a "giccses", "művészkedő" és hasonló

>>

jelzőkkel. A Sympathy for Lady Vengeance művészi oldala, szimbólumrendszere az egyik legfinomabb, legletisztultabb, amit valaha láttam.

Minden egyes jelenet okkal van a műben, melyek során a rendező olyan eszközökkel játszik, egyúttal ruházza fel a filmet magával a tartalommal, mint például egy tál tofu, a dohányfüst, vagy Jenny angol szavai, amit az anyja (nem csak a nyelvtudás hiánya miatt) képtelen értelmezni. Ám mindez nem jöhetett volna létre a véleményem szerint két legfontosabb stábtag nélkül, természetesen a rendező mellett. Chung Chung- hoon fényképezése, operatőri munkája a film minden perce során hibátlan. Bár beszúrhatnék ide egy-egy képet nektek, mert tényleg nem lehet szavakkal leírni azt a látványt, ami ott rejlik a Lady Vengeance minden porcikájában. A legegyszerűbb példa (amit már részben említettem is) az a jelent, amikor Geum-ja egy bizonyos "kellemes időtöltést" követően reggel, ébredés után rágyújt az ágyán ülve. Egy ilyen jelenetnek egy átlagos filmben nem lenne kifejezetten nagy szere-

NAGYON RITKÁN PASSZOL ZENE ANNYIRA KÉPI VILÁGHOZ, MINT EBBEN AZ ESETBEN. NÉHOL KLASSZIKUS, OLYKOR GREGORIÁN BEÜTÉSŰ, MÁSKOR PEDIG GYERMEKDAL-HATÁSÚ, PONTOSAN ANNYIRA SOKOLDALÚ ÉS MEGUNHATATLAN, MINT MAGA A FILM. <<

62 / FilmMagazin

Tervbe volt véve egy amerikai remake a filmből 2012-ben, Charlize Theron-nal a főszerepben, ám szerencsére törölték a projektet.

pe, ám a Yeong-ae Lee játékának és a fényképezésnek köszönhetően egy rendkívül érzéki snitt lett a végeredmény, amely remekül ábrázolja Geum-ja viszonyulását az emberek hétköznapi élvezeteihez. A film rengeteg képkockáját ki lehetne ragadni a kontextusából, majd könnyedén eladni egy festményként azokat.

Tudom, hogy eddig is nagyon nagy szavakat használtam, viszont a film művészi értékeinek megkoronázásáról tényleg csak szuperlatívuszokban lehet beszélni. Én számos, kivételesen gyönyörű és kultikus zenei aláfestést hallottam már, ám Choi Seung-hyun dallamai talán a legtökéletesebbek, amiket valaha hallottam. Egy biztos: nagyon ritkán passzol zene annyira egy filmhez és annak képi világhoz, mint ebben az esetben. Néhol klasszikus, olykor gregorián beütésű, máskor pedig gyermekdal-hatású, pontosan annyira sokoldalú és megunhatatlan, mint maga a film. Ha téged, drága olvasó, nem is érdekel a film, nem tervezed megnézni, akkor is ajánlom, mi több, kötelezővé teszem, hogy hallgasd végig a Sympathy for Lady Vengeance OST-jét, ugyanis a film ismerete nélkül is egy olyan zenei élményben fogsz részesülni, ami a legnagyobbakéval vetekszik.

A bosszú asszonyának történetét méltatlanul kevesen ismerik. Persze számomra is érthető és nyilvánvaló, hogy miért az Oldboy lett az a film a három közül, amely világhírnévre tett szert. Ritka manapság az igazán kreatív, egyben izgalmas és változatos akciófilm, ám Oh Dae-su históriája ezen szempontoknak maximálisan megfelel. A nyitó darabot én jóval visszafogottabbnak érzem, bár ez abból a szempontból előnyös, hogy könnyebben el lehet kezdeni a trilógiát vele, mint a másik két társával. Mind a Sympathy for Mr. Vengeance-ben, mind az Oldboy-ban tetten érhető Park Chan-wook tehetsége, ám az én szememben egyértelműen Geum-ja karakterével, valamint a szülők drámájával érdemelte ki igazán a "zseni" jelzőt. A Sympathy for Lady Vengeance pedig minden szubjektivitást félretéve is a filmtörténet egyik legkiemelkedőbb és leggyönyörűbb darabja, még a maga depressziójával együtt is. Egy óriási élmény volt, hatalmas köszönet érte!

FilmMagazin / 63

SOROZAT

3. ÉVAD

HANNIBAL

Ki ne ismerné Thomas Harris híres regényalakját, aki már megannyi feldolgozásban testesítette meg magát az Ördögöt, a gonoszt, akitől mindenki retteg? Az ínyenc doktor, Hannibal Lecter már harmadik alkalommal tér vissza a sorozatok közé. Írta: Ghost990

T

homas Harris 1981-ben jelentette meg A vörös sárkány névre keresztelt regényét, ami bemutatta a világnak az egyik legintelligensebb, legelegánsabb és legkifinomultabb sorozatgyilkost, aki mindig egy lépéssel a rendőrök előtt jár, akinek az emberi élet a vég előtti utolsó másodpercekben a legszebb.

A regény Will Graham-et állítja a középpontba, aki az Egyesült Államok legkegyetlenebb sorozatgyilkosának elfogása után visszavonul egészen addig, amíg egy új rém fel nem üti a fejét. Jack Crawford, egykori barátja kérésére az új ellenség után ered, ám a sikerhez szükség van Dr. Hannibal Lecter segítségére is. A csak Csorbafogúként ismert

64 / FilmMagazin

pszichopata kapta a főszerepet az 1986-ban, Michael Mann által rendezett filmben is, ami Az embervadász címmel került a mozikba, és ez volt Thomas Harris regényének első mozgóképes feldolgozása, mégpedig Brian Cox főszereplésével. A mérsékelt sikerek után sokáig pihenőn volt Hannibal története, majd az igazi áttörés 1991-ben érkezett, amikor Jonathan Demme ült a rendezői székbe és elkészítette A bárányok hallgatnak névre keresztelt filmet Anthony Hopkins-szal az élen, aki az alakításáért megkapta a hőnáhított aranyszobrocskát is. A nagy sikerre való tekintettel 2001-ben megérkezett a folytatás, szintén az elismert színésszel a középpontban,

hiszen ő teremtette meg a kultuszt és tette legendás alakká a fiktív gyilkos karakterét. A regény első részének feldolgozása érkezett meg utoljára, ugyanis A vörös sárkány csak 2002-ben készült el és énekelte meg újra az Edward Norton által alakított Will Graham történetét. Az utolsó filmes felvonásra egészen 2007-ig kellett várni, akkor került mozikba a Hannibal felemelkedése két megszemélyesítéssel, a legfiatalabb Lecter-t Aaran Thomas, míg a tinédzsert Gaspard Ulliel játszotta.

Ezzel pedig el is érkeztünk jelen cikkünk alanyához, ami a sorozatok kedvelőivel is megismertette a sorozatgyilkost, mégpedig a zseniális Mads Mikkelsen-nel a középpont-

ban. A történet még jóval a filmek előtt veszi fel a fonalat, amikor Dr. Hannibal Lecter elismert pszichiáterként tartja fenn a társadalom által elvárt maszkot, és rejti el igazi mivoltát, a gyilkost, aki örömét leli minden egyes emberi élet kiontásában.

Az első évad megismerteti velünk Will Graham (Hugh Dancy) karakterét, akinek az említett doktor lesz a lelki támasza, mi több, a barátja. Úgy segíti a nyomozást, hogy közben saját maga után nyomoz. Úgy manipulálja az információt, ahogy

csak kedve van és olyan módon játszik Will Graham elméjével, ahogy éppen kedve tartja. És mindezt miért? Mert élvezi. Kíváncsi arra, hogy akad-e egy olyan ember, akinek megmutathatja igazi mivoltát, aki előtt nem kell álarcot húznia és elrejteni a társadalom által megvetett gonoszt, aki végig a bőre alatt rejtőzik, és akinek egy pillantására megremeg az egyszeri halandó. A páratlan kémiától szinte parázslik a levegő, amikor a két színész együtt van a vásznon, a két ellentét, gyil-

kos és nyomozó. De Will mellett mások is részt vesznek az eseményekben, ami csak nehezíti Hannibal dolgát, vagy éppen szórakoztatja a tény, hogy bármikor, bárkinek elveheti az életét, majd felszolgálhatja a testrészeket társainak anélkül, hogy bárki is gyanakodna rá. A sorozatban nagy szerep jut a Jack Crawford nyomozót alakító Laurence Fishburne-nek, valamint az X-aktákban ismertté vált Gillian Anderson-nak, aki Dr. Bedelia Du Maurierként Hannibal pszichiátere.

FilmMagazin / 65

SOROZAT ZACHARY QUINTO A HARMADIK ÉVADBAN A szinte a semmiből feltűnő színész a Hősök sorozattal nagy népszerűségre tett szert, amit később csak tovább erősített a Star Trekben nyújtott alakítása, hiszen remekül hozta Spock karakterét. Hamarosan a Hannibal kedvelői újra sorozatban láthatják parádézni, ugyanis az említett alkotás harmadik évadában egy kisebb szerep erejéig feltűnik majd, mint Dr. Bedelia Du Maurier (Gillian Anderson) egyik betege. Zachary Quinto korábban már dolgozott együtt a sorozatért felelős Bryan Fullerrel, Fuller ugyanis a már emlegetett Hösők sorozatnak volt az egyik legfőbb írója.

A sorozat nem csak a remek színészgárdával, hanem a páratlan fényképezéssel is különcnek számít, ugyanis a szürrealista képsorok olyan egyedi hangulatot teremtenek, amely néhány elemében Kubrick Ragyogására, máshol David Lynch Mulholland Drive-jára emlékeztet.

Groteszk, rideg, fekete és mégis gyönyörű, minden egyes vércseppjével együtt. A hangok szintén megérdemelnek egy megemlékezést, ugyanis az emberi hús vagdalása közbeni francia komolyzenének is megvan a maga varázsa, mint ahogy a feszültségkeltő részek alatt hallható szívdobbanásoknak. A képi- és hanghatások tekintetében a Hannibal egy páratlan sorozat, amelynek mind a 45 perce maga a nagybetűs izgalom. De nem csak a körülvevő látvány kiemelkedő, hanem a szimbólumok különböző használata teszi még inkább egyedivé a látottakat, elég csak a „szarvasemberként” látható főgonoszra gondolnunk, vagy a szarvasként mene-

66 / FilmMagazin

külő Will-re. Az alkotás költségein meglátszik a csatorna hozzáállása, ugyanis míg az első évad egy adott büdzséből próbálta meg kihozni a legtöbbet, addig a második felvonásra ez az összeg jóval magasabbra rúgott, és ez meg is látszik a látványelemekben.

A sorozat 2013-as indulásakor az NBC nagy fába (vagy Hannibal esetében fejbe?) vágta azt a bizonyos fejszét, hiszen az még nem elég, hogy szinte mindenki ismeri Dr. Lecter történetét. Korántsem, hiszen a nézők vágynak a borzongásra, azt pedig a filmektől már megszokhatták, hogy olykor gyomorforgató jelenetek kísérik a doktor útját. A csatorna tehát döntött, mégpedig a szigorúan 18-as karika és gyakori figyelmeztetések mellett, hiszen nem ritka, hogy a gyengébb gyomrú nézőknek visszaköszönhet a vacsora bizonyos jelenetek láttán. Persze ez mind része a Hannibal-kultusznak, de sajnos az ilyen döntések veszélyekkel is járnak. Egy ilyen besoro-

lás azt is megszabja, hogy a sorozat melyik idősávban vetíthető, így pedig rengeteg potenciális nézőtől elesik a produkció. Az első évad nézettségei a padlón, az értékelései pedig az egekben voltak, így az NBC adott esélyt a folytatásoknak (és milyen jól tette!), csak ezúttal a marketingre is hatalmas hangsúlyt fektettek.

A Hannibal története messze áll attól, hogy kiszámítható, vagy egy cseppet is unalmas legyen. Épp ellenkezőleg, minden egyes epizódban érhetnek váratlan meglepetések, miközben a szemünk előtt bontakozik ki a két igazi főszereplő, Dr. Lecter és Will Graham kapcsolata. A harmadik évad ott folytatja az eseményeket, ahol az előzőben abbamaradt, így Hannibal kénytelen menekülőre fogni a dolgot, de nem egyedül teszi ezt, hanem vele tart az egyre inkább őrületbe burkolózó Bedelia is. Kettejük viszonyával indít az új szezon, amiben kiderül, hogy a pszichiáter hölgy nem csupán egy

A Hannibal-t alakító Mads Mikkelsen a színészi karrierje előtt tornászként és táncosként tevékenykedett.

AZ ELŐZŐ ÉVADOK LEGEMLÉKEZETESEBB MOMENTUMAI

1. ÉVAD Hosszú gondolkodás után talán az első rész gyilkosságát nevezném meg az évad legemlékezetesebbjének, mégpedig azon belül is Hobbs halálát. Voltak ugyan felkavaró epizódok, megbotránkoztató halálesetek, mégis ez volt az a pillanat, ami végigkövette az egész évadot, ami összekapcsolta az elejét és a végét. „Látod már?”

2. ÉVAD2. évad A két gyilkos vacsorája, vagy a Verger-féle arclerágás is lehetne a legemlékezetesebb pillanat, de mégis az évadzáró kapja meg ezt a titulust, ugyanis akkor végre tetőzött minden, amit már két éve építettek az írók. A kártyavár összedőlt, az álarcok a földre hulltak, és mindenki végre annak látszott, ami. Egy új fejezetet nyitott a sorozat életében.

>> A HANNIBAL

TÖRTÉNETE MESSZE ÁLL ATTÓL, HOGY KISZÁMÍTHATÓ, VAGY EGY CSEPPET IS UNALMAS LEGYEN. ÉPP ELLENKEZŐLEG, MINDEN EGYES EPIZÓDBAN ÉRHETNEK VÁRATLAN MEGLEPETÉSEK, MIKÖZBEN A SZEMÜNK ELŐTT BONTAKOZIK KI A KÉT IGAZI FŐSZEREPLŐ, DR. LECTER ÉS W ILL GRAHAM KAPCSOLATA. <<

FilmMagazin / 67

SOROZAT

AKIK EDDIG A GYILKOS BŐRÉBE BÚJTAK Brian Cox (Az embervadász) Az embervadász című film volt Thomas Harris regényének első mozgóképes feldolgozása, ahol Brian Cox alakította a gyilkost, mégpedig Hannibal Lecktor néven. Talán kevésbé az intelligencia, hanem inkább a nagyképűség jellemezte az itt megismert sorozatgyilkost, aki nem tudott annyira emlékezetes maradni, mint a későbbi megformálói.

Sir Anthony Hopkins (A bárányok hallgatnak, Hannibal, Vörös sárkány) Szinte mindenkinek először az ő arca ugrik be, amikor kiejtjük a szánkon a Hannibal nevet, hiszen az 1991-es filmben páratlanul hozta a halálosan nyugodt, mindent kézben tartó és mindenkinek a fejébe mászó hidegvérű gyilkos szerepét. Nem véletlen, hogy az Akadémia egy Oscarral jutalmazta az alakítást, a szintet pedig a két későbbi filmben is hozta.

Gaspard Ulliel (Hannibal ébredése) A legfeleslegesebbnek tartott film a Hannibal-sorozatból, de 2007-ben sorra jöttek az eredetfilmek, így Dr. Lecter sem maradhatott ki a sorból. A történet a tinédzser gyilkost állítja a középpontba, akinek feltett szándéka boszszút állni a szüleiért. A forgatókönyv már biztosította is, hogy ne a legjobbak között emlegessük az alkotást, amihez Gaspard Ulliel néhol botrányos játéka is segített. A félelmetes Hannibal nem fiatal, hanem tapasztalt, bölcs és gyakran visszafogott.

Mads Mikkelsen Sir Anthony Hopkins után ő az, aki a legkiválóbb pszichiátert hozza a szerepben. A dán származású színész remek választás volt, gondoljunk csak a rideg tekintetére, vagy arra a gúnyos mosolyra, amit oly sokszor az áldozataira villant. Már az egész ábrázata intelligenciát, mégis valahogy szimpátiát sugároz magából. Ilyen az igazi sorozatgyilkos.

68 / FilmMagazin

A karakter kifinomult ízlésvilágával szemben Mikkelsen a világos sört és a gyorsan elkészíthető ételeket preferálja inkább.

újabb áldozat a sorozatgyilkos rovására, hanem maga is egyre inkább az őrület felé fordul. Talán végig ezt akarta, hogy ő is belekóstoljon abba a hatalomba és szabadságba, ami egy másik ember életének a kiontásával jár? Vagy csak így próbál életben maradni Hannibal mellett? A készítők szerint a harmadik felvonás tiszta lappal indít, és az eddigi kezdés alapján egyre inkább úgy tűnik, hogy egy teljesen más ütemet vesz fel a sorozat. Minden kártya az asztalon, lekerült a gyilkosról a maszk, így már többé nem a személyazonosságát kell félteni, hanem az életét. Vagy mindenki másnak, aki a nyomába ered. A harmadik szezonban fog bemutatkozni az első regényben megismert Fogtündér is, aki központi szereplője lesz az eseményeknek, így végre még teljesebb képet kaphatunk a doktorral való kapcsolatáról, és persze egy új ábrázolásban ismerhetjük meg a gonoszság újabb megtestesítőjét, Francis Dolarhyde-ot. De nem csak új, hanem már bemutatkozott szereplők is újra megjelennek, ugyanis az előző évadban megismert Mason Verger is újra feltűnik, ám Michael Pitt helyett már Joe Anderson fogja

alakítani. A helyszínek tekintetében is jelentős változások álltak be, hiszen a sorozat nagy része nem az Egyesült Államokban, hanem Európában meséli a történetet, megcélozva Firenzét és Párizst egyaránt.

Sok kérdés felmerül a történettel kapcsolatban, amelynek a legfontosabb mozgatórugója továbbra is Will és Hannibal kapcsolata marad, ám ezúttal Bedelia Du Maurier is megjelenik harmadik félként, akinek a tisztázatlan motivációi még sok meglepetést okozhatnak.

A Hannibal egy kivételes alkotás, ritka gyöngyszem a sorozatok állandóan változó kínálatában, de azt ki kell jelentenem, hogy nem való mindenkinek. Aki nem tudja elviselni vagy feldolgozni a véres jeleneteket, a megcsonkított holttestek látványát, annak semmi esetre sem ajánlott. Ám akinek tetszettek az eddigi filmek és szeret egy intelligens gyilkos fejével gondolkodni, annak kötelező darab a harmadik évadába lépő sorozat is, hiszen bár Sir Anthony Hopkins teremtette meg a karakter köré épített kultuszt, de Mads Mikkelsen is méltó ahhoz, hogy tovább vigye a stafétát és a rettegés megtestesítőjévé váljon.

FilmMagazin / 69

FILMKLASSZIKUS

SZÜLETÉSNAP Úgy tűnik – ha közhely, ha nem –, hogy a felső tízezer romlottsága nem ismer határokat. Persze minden bizonnyal elcsépelt ezzel felvezetni az első dogma filmet, de Thomas Vinterberg Születésnapja (mindenféle formai „újítástól” megszabadulva) valószínűleg csupán ennyit szeretne mondani. Írta: Paulkemp

A

XX. század utolsó évtizedének derekán két dán férfi (Lars von Trier és Thomas Vinterberg) szinte szembe menve mindennel, amit akkoriban filmművészetnek tekintettek, kiad egy manifesztumot, mely definiálja filmkészítési alapelveiket, figyelembe véve olyan hagyományos értékeket, mint a történet, a színészi munka, a témaválasztás és a különböző effektusok. Két évvel később, 1997-ben megszületik a Dogma 1, Vinterberg Születésnapja, mely dramaturgiájában szemtelenül hagyományosnak nevezhető, formája viszont új fejeze-

70 / FilmMagazin

tet nyitott a film történetének nagykönyvében.

Az alkotás pontosan úgy indul, mint akármelyik tucat dráma. A helyszínen – a család fejének 60. születésnapjára gyűlnek össze a gyermekek, nagybácsik, nagynénik és egyéb rokonok – felsorakoznak a szereplők, sorba bemutatkoznak a központi figurák, hamar betekintést kapunk a család múltjának sötétebb pillanataiba – a főhős ikertestvérének öngyilkossága –, majd a semmiből sokkol a legidősebb fiú, Christian (Ulrich Thomsen, a Banshee Kai Proctora) pohárköszöntője, ami-

ben az egész család elé tárja, hogyan erőszakolta éveken keresztül őt és testvérét az apjuk. A félresikló ünnepség rendjét többször próbálják helyreállítani, de Christian saját magán felülkerekedve, szembeszállva az egész családjával, végig viszi akaratát, s beismerésre kényszeríti apját, mely végül egy helyi, felszíni kezelésű megoldáshoz vezet. Ez a tudatosan felépített, zárt rendszer sokkal inkább meghatározza a filmet, mint a Dogma alapelvei között szereplő, egyben a legjobban szembetűnő, és leglátványosabb kézikamera izgő-mozgó használata.

A filmen belül természetesen minden megfelel a kiáltvány elvárásainak (lásd külön dobozban) – a transzcendens száll felett most hunyjunk jótékonyan szemet –, tehát az organikus díszletek, a helyszínen felvett hang, a szűrők teljes hanyagolása, mind a dokumentarista filmezés irányába mutatnak, mely alapvetően jellemző is a Dogma 95re, hiszen a formai kívánalmakon kívül nem ejtenek túl sok szót a tartalomról (kortárs téma és pont), így nyugodtan kijelenthetjük, hogy a formai megújulás csupán az „elálomgyáriasodás” ellenében fellépő igény. A történet polgári színjátszás és regény hagyományaiba illeszthetősége és a színészvezetés viszont

egyértelműen feszültséget teremt, mely alapján távolról rápillantva úgy tűnhet, hogy az egész forma csupán cukormáz egy középszerű történeten, melyet már sokan, sokféleképpen elmondtak, megmutattak. A bő másfél óra alatt kibontakozó forma a premier plánok hanyagolásával, az érzelmekkel töltött közelikkel, kiegészülve az elbizonytalanító, vibráló, állandóan mozgó, mindent csak sejtető kézi kamerával végül kifejti hatását, s osztatlant figyelmet kíván meg a nézőtől.

Már ennyi alapján újra, s teljes bizonyossággal kijelenthetjük, hogy Vinterberg kísérlete formailag újító, dramaturgiailag viszont teljesen hagyományos. Mindezt, ha úgy tetszik

THOMAS VINTERBERG A dán származású rendező 1993ban diplomázott a National Film School Of Denmark intézményben, Last Round (Sidste Omgang) alkotásával, amely elnyerte a zsűri és a producerek díját a Müncheni Filmfesztiválon, továbbá egy TelAvivi First Prize honorálásban is részesítették. A Születésnap után 2003-ban egy apokaliptikus-scifibe oltott szerelmi történettel, a Végső megoldás: szerelemmel jelentkezett, melynek érdekessége, hogy öt éven keresztül készült.

A 2005-ös Kedves Wendy! című krimi-drámát kollégájával és barátjával, Lars von Trier-rel együtt készítette, és bár a film a pénztáraknál megbukott, kritikailag sikeres volt, fesztiváldíjakat is szerzett. Ezt követte a könnyedebb műfajt képviselő Egy férfi hazatér, majd pedig a Metallica Death Magnetic albumán szereplő The Day That Never Comes című szám videóklippesítése. A 2010-es Submarino című drámájáért a 60. Berlini Nemzetközi Filmfesztivál Arany Medvére jelölték, két évvel később A vadászattal Cannes-ban színészdíjat szerzett. Ebben a hónapban debütált a Távol a világ zajától című filmje, mely a néhai Thomas Hardy angol író 1874-ben írt negyedik regényének filmes adaptációja. Az alacsony büdzséből forgatott mű már több mint 20 milliós bevételt kasszírozott, de a nézők szeretete mellett az ítészeket is elvarázsolta.

FilmMagazin / 71

FILMKLASSZIKUS

A DOGMA ALAPELVEI „Esküszöm, hogy betartom a Dogma 95 alábbi, jóváhagyott szabályait:          

A felvételeket a valódi helyszíneken kell készíteni. Kellékek nem használhatóak.(Ha valamilyen kellékre szükség van, olyan helyszínt kell választani, ahol a kellék megtalálható.)

Hang nem rögzíthető a képtől függetlenül, és fordítva. (Zene csak akkor használható, ha a forgatás helyszínén tényleg van zene.)

Kézi kamerát kell használni. Minden ebből adódó mozgás engedélyezett. (A történetnek nem ott kell játszódnia, ahol a kamera van; a kamerának kell ott lennie, ahol a történet játszódik.)

A filmnek színesnek kell lennie. Speciális világítás nem használható. (Ha túl kevés lenne a fény, akkor a jelenetet ki kell vágni; esetleg egy kamerára rögzített lámpa használható.)

Optikai trükkök és szűrők használata tilos.

A film nem tartalmazhat felszínes, sekélyes cselekményt. (Gyilkosság, fegyverek stb. nem szerepelhetnek.)

A cselekménytől sem időben, sem térben nem lehet eltávolodni. (A filmnek itt és most kell játszódnia.)

A műfaji film nem elfogadható.

35 mm-es filmre kell forgatni az anyagot.

A rendező nevét nem lehet feltüntetni.

Továbbá, mint rendező, esküszöm, hogy megszabadulok személyes ízlésemtől! Többé már nem vagyok művész. Esküszöm, hogy tartózkodom attól, hogy „művet” alkossak, mivel a pillanatnyit többre értékelem az egésznél. Elsődleges célom, hogy mind a karakterekből, mind a beállításokból az igazságot hozzam felszínre. Esküszöm, hogy erre fogok törekedni minden lehetséges eszközzel, akár a jó ízlés vagy esztétikai szemlélet árán is. Ezzel megteszem a Tisztaság fogadalmát.

Koppenhága, 1995. március 13. hétfő Lars von Trier és Thomas Vinterberg” maga a történet is bevallja, hiszen főhősünk fellázad, s felborítja a képzeletbeli asztalt, majd végül mégsem szakít a közeggel, mely a vérfertőzést lehetővé tette, s a trónfosztás másnapján nyugodtan reggelizik az őt megverő, kinevető, korábban hazugnak nevező vendégekkel.

Mondhatni a banalitásban meghemperegve kimondjuk a belülről feszítő igazságot, mely végül lényegi változáshoz nem vezet, s ezzel be is ismerhetjük a lázadás közhelyességét és fölöslegességét.

Ennek ellenére mégis szinte minden mozzanatban megpróbálkozik vele, már csak a megidézett elődök személye is erre utal, hiszen Bergman, Buñuel és Hitchcock hármasa azok, akik tetten érhetőek a Születésnapban. Hitchcock ugyanúgy hétköznapi helyzeteket emelt ki a látszat-valóság egykedvű unalmából, mint Vinterberg, éppúgy szemfényvesztő, finom trükköket alkalmaz a fontos részletek kiemelésére, amit Vinterberg tenne, ha nem kötné a Dogma. Sőt Vinterberg, akárcsak az angol direktor, cameozik egyet egy jelentéktelen taxisofőr szerepében. Buñuel-t még talán ennyire

72 / FilmMagazin

sem kell magyarázni, hiszen szinte minden filmjében a magából kivetkőző polgárságot mutatja meg nézőinek, pont olyanokat, mint a Születésnap vendégei, ám ők már nem képesek kivetkőzni önmagukból, sőt igazából már a transzcendens sem játszik szerepet életükben, hiszen itt már nincs egy „Öldöklő angyal”, aki összezárja őket, csupán egy szakács, aki eldugja a kocsi kulcsokat.

Ingmar Bergman esetében is egyértelmű a helyzet, hiszen nincs olyan ember ott fenn északon, aki ne viszonyulna valamilyen módon a híres direktorhoz, bár nem egyértelmű, hogy itt (főként a kultikus Fanny és Alexanderből átvett táncjelenet miatt) fejet hajt előtte, vagy inkább kigúnyolja őt Vinterberg.

Végignézve még egyszer az egészen, ki lehet jelenteni, hogy a Születésnap nem több és nem kevesebb, mint egy tudatosan átgondolt és felépített mozgókép, mely sejtetett apró részletei miatt úgy tűnhet, hogy mindenkihez szól, s mindenki ráismer egy-egy jelenetben saját életére, saját családjára, de közben teljesen egyértelmű, hogy mindez így nem létezhet.

KÖV. HÓNAP

HANGYA A legkisebb szuperhős filmje (az előzetes ígéretek alapján) a Marvel Filmes Univerzum egyik legviccesebb darabja lesz, bár ezt már akkor sejtettük, amikor a szinte csak vígjátékokból ismert Paul Rudd-ot szerződtették a főszerepre. Ettől függetlenül persze a nagy egész részét is képezi: ezzel a filmmel kezdődhet meg Pókember egyfajta felvezetése, továbbá Paul Rudd karaktere a későbbiekben nagyobb szerepet is kaphat.

Nick Fury-val ellentétben ő ott lesz az Amerika Kapitány: Polgárháborúban jövőre, és minden bizonnyal a két részes Avengers: Infinity War-ban is.

TERMINATOR: GENISYS A komor hangvételű Terminator: Megváltás után az ötödik halálosztós film egyik nagy fegyverténye, hogy vicces lesz, főleg Arnold Schwarzenegger poénjainak köszönhetően. További újdonság, hogy a Terminator Genisys-ben sokkal több jelenet lesz csontvázszerű robotokkal, azaz endoskeletonokkal, mint eddig bármikor. Számos látványos csatajelenetet komponáltak velük az alkotók, mert az egyik cél az, hogy a trükköknek köszönhetően a film indulhasson a kategória Oscarjáért. Említésre méltó még, hogy a főgonoszt, a legújabb generációs T-1000-es Terminátort egy koreai sztár, Byung-hun Lee alakítja, ami újabb bizonyítéka annak, hogy az Álomgyár határozottan odafigyel az ázsiai közönség igényeire.

74 / FilmMagazin