KEDVES OLVASÓK! M
indig öröm, amikor magyar filmsikerekről számolhatunk be. Épp lapzártánkkor érkezett a hír, hogy Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje kapta a Berlini Filmfesztivál fődíját, vagyis az Arany Medvét. Enyedi az 1999-es Simon mágus című filmje óta nem rendezett nagyjátékfilmet (csak kicsiket és a Terápia sorozat egyes epizódjait)
úgyhogy itt volt már az ideje egy újabb egész estés filmnek. A Testről és lélekről egy különös kapcsolat történetét meséli el, melyben a két, vágóhídon dolgozó fél bár a való életben többnyire kerülik egymást, álmukban szarvasokként esnek szerelembe egymással. A film Arany Medve-díja már csak azért is nagy szó, mert legutóbb 32 éve volt erre
példa – érdekes tény, hogy akkor is egy női névnek örvendhettünk, ugyanis Mészáros Márta Örökbefogadása volt a legutóbb díjazott hazai alkotás. Innen is szeretnénk gratulálni a díjhoz, a film március 2-től látható a magyar mozikban. Most pedig kezdjünk el drukkolni együtt a Mindenki sikeréért a 2017es Oscar-gálán!
IMPRESSZUM Főszerkesztő: Bokori Balázs Online főszerkesztők: Szabó Dániel (Szada), Pavlics Tamás (TomPowell) Munkatársak: Bacs Veronika, Bagi Levente, Fonyódi Noémi, Hompola Júlia V. (Vampka), Jánvári Márk (Paulkemp), Jancsó Orsolya, Jasinka Ádám, Kónya Sándor (Sanya08), Milányi Botond, Molnár Dávid, Nagy Zoltán, Nánási Anita, Pénzes László, Som Balázs, Török Tamás, Tréfás Hajnalka (Kovácsné), Verebélyi Tamás (Guts1983), Veszják Borító: Hompola Júlia V. Segítőink: Andrássy Judit (Big Bang Média Kft.) Bartók Anna (Fórum Hungary), Figeczki Annamária (InterCom), Pinczés Ádám (HBO), Pataki Andrea (UIP Duna Film) Elérhetőség: www.puliwood.hu, GameStar Plus, Issuu.com Email: filmmagazin@ project029.hu és filmmagazin@hotmail.hu Következő számunk tervezett megjelenése: 2017. március 17.
2 / FilmMagazin
EHAVI PREMIEREK
FEBRUÁR 2.
Az alapító
Mi ez a cirkusz
Marina Abramovic: A távolság ami összeköt
Nyomás utána
Körök
FEBRUÁR 9.
A sötét ötven árnyalata
Lego Batman - A film Tékasztorik
Jackie
4 / FilmMagazin
Jézus, mobil, fejvadászok
FEBRUÁR 16.
Az egészség ellenszere
Paterson
Oroszlán
Arany
Holdfény
Kojot
Botticelli: Dante pokla
Pofoncsata
FEBRUÁR 23.
John Wick 2. felvonás
A régi város
A szerelem története
Szép álmokat!
FilmMagazin / 5
HÁTTÉR
SZÓLÍT A SZÖRNY Mindenkiben ott él egy rejtőzködő erő, ami támaszt nyújt nehéz helyzetekben, segít átvészelni a tragédiákat, és megvéd önmagunkkal szemben. Néha tudomásunk sincs róla, de létezik. A Szólít a szörny egy kisfiú találkozását meséli el ezzel az erővel. Írta: Vampka
J
. A. Bayona A lehetetlen óriási című filmje olyan történetet tárt elénk, ami egyszerre volt hihetetlen, mégis igaz. Túlélés, szeretet, összetartozás és kitartás a végsőkig. A Szólít a szörny ugyan egy könyvadaptáció Patrick Ness regénye alapján, de ugyanilyen fontos és értékes dolgokat tár elénk, ezúttal nem egy család, hanem egy gyerek szemén és szívén keresztül. A 12 éves Conor O’Malley édesanyja haldoklik, édesapja nincs mellette, mivel az USA-ban él, a szimpatikusnak legkevésbé sem mondható nagyanyja pedig egyáltalán nem alkalmas arra, hogy segítsen a fiúnak feldolgozni nem csak a családi tragédiáit, hanem a korával és habitusával járó problémákat sem. Conor-t ugyanis az iskolában is kipécézték maguknak a keményke-
6 / FilmMagazin
dők, és mivel alapvetően is inkább magának való, kicsit elvont srác, így végképp jó céltábla azoknak, akik zaklatni akarnak valakit. Mindez azonban megváltozik, mikor Conor-t egy éjjel meglátogatja a Szörny, aki nem csak ősi, vad és nyughatatlan, de éppen ezért képes végigvezetni a fiút azon az úton, ahol Conor is rátalálhat a saját bátorságára és hitére. A 2011-ben kiadott és közel negyven nyelvre lefordított könyvet Sergio Sánchez forgatókönyvíró lenyűgözőnek találta, olyasminek, amit csodálatos élmény lehet nem csak hallgatni, de elmesélni is. A rendezőt is magával ragadta Conor és a Szörny sztorija, így producerével,Belén Atienzával, akivel már más filmjein is dolgozott, elhatározták, hogy megcsinálják a könyv
megfilmesítését, alig pár évvel annak megjelenése után. „Mint minden könyv, ami nagy mondanivalóval rendelkezik, ennek is a végén döbbensz rá, hogy többet tanultál belőle, mint amit olvastál. A gyász, valaminek az elvesztése és ennek feldolgozása a kulcsmotívum a történetben; olyasmi, ami első olvasásra egészen más érzés, mint mikor újra belemerülsz a történetbe. A felfedezés izgalma és szépsége ennél a történetnél igazán csak többszöri olvasásra járja át az embert.” A történet egyébként Siobhan Dowd írónőtől származik, aki sajnos nem sokkal az írás kezdete után nem sokkal elveszítette a harcot a rákkal folytatott küzdelemben. Körülbelül ezer szava, egy ötlete és néhány karaktere volt, mikor Patrick Ness kezébe vette a történetet, és
Liam Neeson a Narnia krónikái első része után most adta másodszor hangját animált karakternek.
megírta, majd a megfilmesítésnél is közreműködött. A rendező ezért úgy érezte, ez olyan mese, ami nem veszít az értékéből, ha filmre viszik, de nem akartak belőle csöpögős melodrámát csinálni, ugyanakkor meg kellett találni az egyensúlyt a mondanivaló és a látványelemek között is. A Szörny több mint tíz méter magas, és nagyon fontos elem, de segített a tény, hogy a főszereplő, Conor szeret rajzolni. Ezen keresztül lehetett a kétdimenziós rajzokból egy háromdimenziós lényt kreálni anélkül, hogy a Szörny túl nagy hangsúlyt kapott volna. Hiszen így mindenképpen kapcsolódott Conorhoz, minden pillanatban érezhető, hogy a Szörny valójában Conor egy része. Bayona szerint azonban a könyv sötét és direkt megközelítését a halálhoz kicsit meg kellett változtatni a film kedvéért. „Szerettem volna, ha itt már az elejétől fogva tudjuk, mire készülünk: Conor édesanyjának halálára, és ezt összekapcsolni a fiú olthatatlan vágyával, az alkotással és annak erejével, amit ebből nyer. A történet végén meglátjuk a fényt, a tényt, hogy a művészet, az alkotás, az önismeret milyen gyógyító erővel bír. Patrick olyan apróságokat tett a forgatókönyvbe, ami továbbszövi a könyv elemeit, de hűséges marad hozzájuk.” A szereplőválogatás nem volt egyszerű. Találni egy olyan gyereket, aki képes ezt az érzelmi feladatot megfelelően megoldani, nehéz volt és bonyolult. A könyv írója aggódott
kicsit, hogy vajon sikerül-e megfelelő színészt alkalmazni, aki képes végigvinni a történetet. Aztán rátaláltak Lewis MacDougall-ra, akiben látszott, hogy a belső konfliktust is remekül tudja szemléltetni. Atienza szerint „Lewis videója, amit a meghallgatás előtt láttunk, varázslatos volt, magával ragadó. Rengeteg dolog rejtőzik benne, a szeme, a tekintete elképesztően beszédes. Hogy miként reagál egyes jelenetekben, mindig kiszámíthatatlan, meglepő, de eredeti. Szinte azonnal éreztük, hogy Lewisnak itt a helye a produkcióban, és ő Conor.” Sigourney Weaver játssza Conor nagymamaját, Toby Kebbell pedig Conor édesapját. Mindkét színész már a forgatókönyv első olvasásakor a rabjává vált a történetnek, és mélyen megérintette őket, még úgy is, hogy egyikük karaktere sem kifejezetten pozitív a könyvben. Ezzel szemben Felicity Jones, aki Conor édesanyját játssza, lényegében a történet központját és kiindulópontját jelenti. Karaktere daganattal küzd, és hogy Jones megértse a betegség jellegét és azt, miként változtatja ez meg nem csak az embert, de a beteg családját is, még onkológusokkal és a rákot túlélő betegekkel is értekezett. Döbbenetesnek találta azt, amit megtanult, de mindezt a tudást befektette Lizzie, Conor édesanyjának megformálásban is, a végeredmény pedig egy szívbemarkoló, felejthetetlen alakítás lett. Conor-on és édesanyján kívül azonban van még valaki, aki nagyon
fontos a történetben: maga a Szörny, akit Liam Neeson testesít meg, nem csak hangjában, de mozgásában és arckifejezéseiben is. A Szörnyet ráadásul nem pusztán vizuális effektek, hanem valós makettek segítettek életre kelteni. „Sokkal egyszerűbb lett volna, ha csak CGIvel csináljuk meg, mert fantasztikus csapatunk volt szakértőkből, de úgy éreztük, helyesebb lenne, ha több lelket lehelnénk a karakterbe. Melegséget és szívet adtunk egy olyan lénynek, ami alapvetően több mint félelmetes, megjelenésében kifejezetten iszonytató, ám a végén mégis csak egy rész önmagunkból, ami segít szembenézni a nehézségekkel.” A Szólít a szörny története azonban végeredményben mindössze azért lehet rémisztő, mert megérinti mindazok lelkét, akik átérzik a magányos hős önmagára találásának keserűen fájdalmas, de azért izgalommal teli folyamatát. Hiszen ez az a dolog, amivel bármelyik ember azonosulni tud, nem igaz? Megvívni a harcokat a világgal és önmagunkkal abban a reményben, hogy erősebbé válunk tőle.
Stáblista Rendező: J. A. Bayona Főszereplők: Lewis MacDougall, Liam Neeson, Felicity Jones Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. március 2.
FilmMagazin / 7
HÁTTÉR
TULIPÁNLÁZ „Apró álom, amely különleges izgalomba hozza a világot.” Írta: Guts1983
T
ény, hogy Hollywood egyik legkedveltebb alapanyaga mind a mai napig a nagyszabású történelmi-romantikus regények, amelyeket már hosszú évtizedek óta konstans mód próbál a nagyérdemű elé tárni, a legtöbb esetben pozitív sikerrel és hangos ovációval karöltve. Mára már egyértelművé vált, hogy a filmes szcéna a feldolgozások aranykorát éli, mondhatni zsánertől függetlenül. Egy olyan érában, amelyben egyre kevesebb már a minőségi, egyedi ideákból keletkező, vagy építkező mű, a stúdiók nem mernek hazárdjátékba kezdeni, kockáztatni, így mindig vissza és visszanyúlnak a múltba, hogy onnan olyan régen már sikerre vitt stabil alapokat vezényeljenek újra a köztudatba, amelyek képesek az érdeklődés felkeltésére, és amelyekben még mindig pulzál egy olyan szikra, amely bármikor képes kipattanva igazi tüzet gyújtani a szívekben.
8 / FilmMagazin
A jól bevett séma idén is folytatódik, és vélhetően még sokáig ki fog tartani az elkövetkezendő években, évtizedekben. Az egyik legújabb ilyen produktum az angol írónő, Deborah Moggach 1999-es Tulipánláz című művének adaptációja. A szerzőnő alkotásának színhelyéül az 1630-as évek Hollandiáját választotta, ahol reneszánszát éli a művészet, a kereskedelem, és egy új reformer hobbi kezd el hódítani: a tulipánláz. (Az Ázsiából származó növény a törökök által került Európába. Az isztambuli nagykövet, Augerius Gislenius Busbequis a bécsi udvar megbízásából hagymákat szerzett be Törökországból, amelyeket az akkori kor egyik legnagyobb botanikusának, Carolus Clusiusnak ajándékozott. Állítólag maga a tulipán szócska is Busbequistól származik, ami a növény jellegzetes turbán alakjára utal. Clusius később a kertjét felvirágoztatta tulipánokkal, így ő volt az a személy, aki megho-
nosította Hollandiában a növényt, és útjára indította a tulipánlázat. Mivel a hagymákért óriási összeget kért, így néhány kereskedő állítólag belopódzott a kertjében, és ellopta azokat, később így vált egész Hollandiában elterjedté a tulipántermesztés. Nemsokára hatalmas üzletággá fejlődött Németalföldön a növény termesztése, ezt később „tulpomániának” nevezték el. A láz azonban a mai napig tart, és minden tavasszal Hollandiában gyönyörű és színpompás tulipánmezők garmadái ékesítik az amúgy is festői tájakat). Itt ismerkedik meg egymással a két szerelmes ifjú, akik menthetetlenül elrabolják egymás szívét, és kezdetét veszi egy varázslatosan szép történet romantikáról, festészetről, tulipánokról és emberi sorsról. Egy gyönyörű és szegény lány, Sophia (Alicia Vikander) férjhez megy egy nálánál jóval idősebb gazdag kereskedőhöz, Cornelis Sandvoort-hoz (Christoph Waltz) hogy
A férfi főszereppel kapcsolatban Matthias Schoenaerts-et is meghallgatták, ám Harvey Weinstein végül Dane DeHane mellett döntött.
segítsen családja hányatott sorsú életén. A friss házasok felkérnek egy fiatal festőzsenit, Jan Van Loos-t (Dane DeHaan), hogy fesse meg portréjukat, azonban már az első találkozáskor elrabolja a művész szívét a gyönyörű ara. Hamarosan viszony alakul ki köztük, és az egymás iránt gyengéd érzelmeket tápláló ifjúk kockáztatva belevágnak a tulipánüzletbe, közös jövőjük egyengetése végett, de minden titkolt románcról egy idő után lehull a lepelU A megfilmesítés tervei legelőször 2004-ben körvonalazódtak. Akkoriban Jude Law és Keira Knightley párosát szerették volna a főszerepekre leszerződtetni, a direktori pozícióba pedig az angol származású Oscar-díjas (Szerelmes Shakespeare – 1998) John Philip Madden került volna. A projektet azonban elvetették az Egyesült Királyságban a filmgyártás területén bekövetkezett adót érintő szabályváltozások miatt.
A terveket legközelebb 2014-ben vették elő, méghozzá Alison Owen és Harvey Weinstein producerek, akik hamar dűlőre jutottak arról is, hogy a főszerepeket az akkor még viszonylag ismeretlen színészekre, Alison Vikander-re és Dane De Haan-re bízzák. Az eredeti elképzelések szerint a filmet teljes mértékben KeletEurópai helyszíneken forgatták volna, végül azonban az egész művet Angliában rögzítették. A kamerák forogtak az angliai parishek által lakott Cobham falucskájában, azon belül is az ott található független bentlakásos iskolában, Cobham Hall -ban; a Norwich városában található Norwich Katedrálisban; a Norfolkban található Holkham településen; az Essexen belüli Tillburyben; a Long Melford falujában található Kentwall Hall impozáns kúriájában; végül a pedig a Pinewood Stúdióban, különböző időpontokban, 2014 júniusa és júliusa között.
A film korai felvételeit a 2015-ös Cannes-i Filmfesztiválon mutatták be legelőször és még ez év decemberében napvilágot láttak a Vikander-t és Waltz-ot ábrázoló első fotók is. A film végső változatát az első elképzelések szerint 2016. július 15én akarták bemutatni, de a premiert végül elhalasztották 2017. január 24-ére. A pletykák szerint azért mert Harvey Weinstein egész egyszerűen elégedetlen volt a végső vágással, ráadásul a tesztvetítéseken is negatív volt a film fogadtatása, ezért aztán újrakezdték az egész folyamatotU
Stáblista Rendező: Justin Chadwick Főszereplők: Alicia Vikander, Dane DeHane, Christoph Waltz Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. tavasz
FilmMagazin / 9
HÁTTÉR
JOHN WICK 2. FELVONÁS Keanu Reeves ismét pisztolyt ragad, hogy fejbecsűrjön egynéhány rosszakarót. Írta: Sanya08
K
ezdjük rögtön az elején. Gondolta a fene, hogy a John Wick ekkora siker lesz. Hogy az akciófilm zsánerének rajongói keblükre ölelik, még csak-csak sejthettük, ahogy reménykedtünk abban is, hogy majd a kritikusok tetszését is elnyeri, de hogy aztán ennyire felkapja a nép, és mint egy rockkoncerten a tömegbe ugró énekest kézről-kézre adják istenítve és őrjöngve – nos, ezt már kevésbé gondoltuk. Pedig bizony így lett, a 2015ös John Wick az akkori év egyik legjobb akciófilmjének kiáltották ki, azóta pedig talán nem is készült ennyire sziporkázó, ennyire egyedi
10 / FilmMagazin
kis zsánerdarab. Egyedi úgy, hogy közben pofonegyszerű mindene – a premissza, a főhős, a motivációja, a narratíva és pofonegyszerű az is, ahogyan fogja a pisztolyt John Wick és fejbe lő mindent és mindenkit, ami, és aki él, mozog. Chad Stahelski és David Leitch, a két – rendezést tekintve – újonc férfiú eleddig csupán kaszkadőrként és second unit-direktorként szorgoskodtak a színfalak mögött, ezzel a filmmel azonban megmutathatták a világnak azt, hogy attól sem riadnak vissza, ha egy teljes nagyjátékfilmet kell egymagukban levezényelniük. A meglehetősen alacsony összkölt-
ségből (20 millióba került a film, majd világszerte összegereblyézett magának 86-ot) összekapart projekt több szempontból is lentről kezdte: ismeretlen, elsőfilmes rendezők, egy kaptafa bosszú-sztori és egy Keanu Reeves, aki már elég régóta csak sodródik az árral és képtelen volt összehozni jó ideje egy valamire való sikert – legyen az akár szakmai, akár anyagi (nyilván szakmai sikerként könyvelhetjük el a Man of Thai Chi-t, de az viszont kevés nézőnek örvendett). Azóta pedig a buktákat egymásra halmozó, a Bill és Ted, valamint a Mátrix-trilógia sztárja valahogy újra (vagy életében
először?) a menőség státuszába lépett, köszönhető ennek a mogorva, eltökélt és erőszakos életvitelét újra felöltő alvilági bérgyilkosnak, akit csak úgy ismer mindenki: a Rémkirály. Minek után a közönség és a kritikusok is elárasztották imádatukkal Stahelskiék akciófilmjét, valahogy adta magát, hogy ennek kell, hogy legyen folytatása. Egy ilyen mozi, mint a John Wick, nem létezhet sequel nélkül (ahogyan a Mátrix sem maradhatott egymagában), már csak azért sem, mert a rendezőpáros Derek Kolstad forgatókönyvíróval karöltve azon volt az első etapban, hogy ha nagyvonalakban is, de felvázoljon, kialakítson egy sajátos kis univerzumot, aminek megvan a maga szabályrendszere, a maga hierarchiája, és ami lényegében az
egyik legfőbb vonzerőnek hatott az alkotásra vonatkozólag. Joggal érezhettük, hogy az alkotók tarsolyaiban van még lőpor és kellék az univerzumépítéshez történetek, apró kis szálak formájában, ez pedig lassacskán bebizonyosodni látszik. Nem telt el sok idő és már be is jelentették a folytatást, mely stílszerűen John Wick: 2. felvonás címet viseli, és amely folytatás egy részről tipikusan olyannak mutatja magát, ami a „még több, még nagyobb”elvet követi. Másrészről pedig az alkotók – saját elmondásuk szerint – szeretnék tovább mélyíteni John Wick karakterét, valamint azt is kifejteni érdemben, hogy miként konfrontálódik egymással mind egyre jobban a nyugdíjazott, erőszakot hátra hagyó énje a profi bérgyilkoséval. Nem kell nagy filmszakinak len-
FilmMagazin / 11
HÁTTÉR nünk ahhoz, hogy sejtsük: a második sem egy meditatív, Jarmuschinspirált assassin-movie lesz, hanem faltól-falig akciófilm, de azért jó tudni, hogy legalább próbálnak mesélni erről a látszólag egydimenziós figuráról és igyekeznek a veséjébe látni, azokat a bizonyos mozgatórugókat szemrevételezni. Elvégre hiába a sok akció és hiába a sok csittcsatt, dirr-durr, ha egyszer nincs veleje az egésznek. És most nem csak a falra freccsent agyvelőről beszélek, természetesen. Maga Reeves is így látja, aki Wicket eleve két személyként tartja számon: az egyik John, az átlagember, a másik John Wick, a maffia gyilokembere és a kettő élet-halál harcot vív egymással a film során. Mi pedig csak szurkolhatunk annak, hogy John, az átlagember egy idő után majd végleg maga mögött hagyja azt a másik szakmabelit. A második etap nem sokkal az első részben történtek után veszi fel a fonalat. Mi is történt? Wick sebesülten, kissé nyegle állapotban elhagyta a finálé helyszínét, majd szerzett magának egy új kutyust – jelezvén, hogy vissza kíván térni nyugalmi állapotába és nem kér többet a régi életéből. Igen ám, de ez nem olyan egyszerű. Kellően felhívta magára a figyelmet bérgyilkoskörökben, így egy régi megbízója ismét megkeresi őt, hogy behajtsa rajta egy adósságát. A férfi saját húgát kívánja megöletni hősünkkel,
12 / FilmMagazin
Ha a második rész is jól teljesít a mozikban, akkor nemcsak egy trilógia, hanem egy komplett franchise is kiépülhet John Wick köré.
hogy aztán sikeresen átvehesse az üzletét. Wick nem szeret senki adósa lenni, így neki is vág a feladatnak és mivel minden út Rómába vezet, hát ő is oda tart. A második etap egyik legfontosabbnak ígérkező aspektusa, hogy Stahelski (immáron egymagában, mivel Leitch elment The Coldest City-t rendezni Charlize Theron-nal) a forgatókönyvíróval nemzetközi vizekre tereli a történetet. Ezúttal kiszakadunk Detroit-ból és egyenesen Rómába megyünk, amely – mint azt majd megtudjuk – a bérgyilkosok Mekkája. Új környék, új arcok és az első részben megpedzegetett világ tágítása, avagy a wickverse tovább épül. A stáb így foghatta a cókmókját és Manhattan és New York után Olaszországba pakolták cókmókjukat, hogy onnét átrepüljenek Kanadába (ahol stúdiókörülmények között vették fel azokat a jeleneteket,
melyek Moszkvában játszódnak). Azon túl, hogy igyekeznek földrajzilag is színesebbé tenni a történetet, ezúttal is törekedtek arra az alkotók, hogy az akciójelenetek önmagukban is kinézzenek valahogy, ne csak amolyan tessék-lássék módjára összevágott, „most látom, most nem látom”-típusú szcénákkal találkozzunk. Ennek megfelelően Keanu Reeves-t elküldték lőgyakorlatra, csak hogy vérprofi módjára kitanulja a „szakma” csínját-bínját. De ami talán még ennél is fontosabb, hogy Stahelski nem volt rest minden egyes akciójelenetet rendesen megkoreografálni, így most is főként nagytotálokban fogjuk látni ezeket a képsorokat úgy, hogy tisztán láthatunk minden mozdulatot. Milyen érdekes, hogy míg a régi szép időkben ez egyértelmű volt, ma már szinte kuriózumnak számít az ilyen tökéletességre törekvés. A felhoza-
tal pedig az ígéretek szerint még változatosabb lesz, mint amit eddig láthattunk! A klasszikussá vált gunfu mellett ismét láthatunk ökölharcokat is, de bizonyítván, hogy a rendező bizony ért a kocsikhoz is, ezúttal szemrevételezhetünk egy autós párharcot is, amely az alkotók szerint más lesz, mint amit eddig láthattunk, sokkal inkább lehetne car-fu-ként jellemezni, semmint szimpla autósüldözésként. Hogy is értsük mindezt? Feltételezhetjük, hogy lesz itt törés-zúzás nagy elánnal. Amolyan Wick-stílben. No de mi van a szereplőgárdával? Az első már hozzászoktatott minket ahhoz, hogy a kisebb mellékszerepekben is olyan ikonikus arcokkal futunk össze, mint John Leguizamo, a Trónok harcából ismert Alfie Allen, Willem Dafoe, Michael Nyqvist, illetve Ian McShane és ez bizony nem változik a folytatásban sem. Allen,
KEANU REEVES SZÍVESEN LENNE HARMADSZOR IS JOHN WICK A John Wick 2014-ben lenyűgözött bennünket, hiszen a korábban Keanu Reeves kaszkadőreként dolgozó Chad Stahelski, rendezőként, egy olyan bravúros akciófilmet tett le az asztalra, amiről minden – az utóbbi években készült – akciófilm példát vehetne. Ebben legalább annyira erős hatással rendelkezett a film főhőse, Keanu Reeves, aki szótlan komorságával képes volt, megragadni a nézőt a film közel két órájában az orránál fogva húzni maga után a pörgös akcióforgatagban. Akárcsak mi nézők, maga Reeves is legalább annyira élvezte a film minden percét, ezért a korábbinál még nagyobb elhivatottsággal vetette magát a második rész munkálataiba, most viszont a premier közeledésével elárulta, hogy nem most szeretné letenni a taktikaira szabott fekete öltönyét. Az Entertainment Weekly kérdésére, miszerint szeretné-e trilógiára bővíteni a John Wicket, úgy reagált, hogy: „Imádom a karaktert és a világot. Hogy lesz-e lehetőségem újra a karakter bőrébe bújni, csupán a közönségen múlik. Ha élvezik azt, amit csináltunk - remélhetőleg igen, nagyon drukkolok - ha élvezni fogják, akkor bizonyára lesz lehetőségünk a karakter történetének folytatására.”
FilmMagazin / 13
HÁTTÉR
>> MAGA REEVES
ELEVE KÉT SZEMÉLYKÉNT TARTJA SZÁMON WICKET: AZ EGYIK JOHN, AZ ÁTLAGEMBER, A MÁSIK JOHN WICK, A MAFFIA GYILOKEMBERE ÉS A KETTŐ ÉLET-HALÁL HARCOT VÍV EGYMÁSSAL A FILM SORÁN. << DOG WICK A RocketJumpos arcok fejében az az elvetemült ötlet fogalmazódott meg, hogy mi lenne, ha felcserélnék a John Wick szerepeit? Az ő történetükben John Wick nem birkózik meg a túlerővel, de az életére törő gazfickók így sem úszhatják meg a dolgot, ugyanis Keanu Reeves karaktere helyett a kutyusa tölti csőre a fegyvert, hogy bosszút álljon gazdája gyilkosain. A jópofa videóért a „Dog Wick” kifejezést kell bearni a YouTube keresőjébe.
Nyqvist és Dafoe ugyan érthető okokból kifolyólag nem vettek részt a projektben, viszont Leguizamo és McShane újfent tiszteletüket teszik, utóbbi előre láthatólag még nagyobb szerepet kap – a Continental vezetőjeként még több bennfentes információt megtudhatunk majd erről a világról és arról, hogyan is működik ez az egész. Közben egy-két új arc is befigyel azért, hogy ilyen téren is frissítve legyen a sorozat állapota. A xXx harmadik etapjában már megcsodálhattuk képességeit, most azokat ismét kamatoztathatja Ruby Rose, aki egy kézjelekkel kommunikáló bérgyilkost alakít (mi mást?), aki természetesen John Wick grabancát próbálja minden áron elkapni. Mellette talán még hangsúlyosabb szerepet kap Wick egyik régi ismerőse, egy hasonló kvalitásokkal rendelkező bérgyilkos, akit Common kelt
14 / FilmMagazin
életre – kapcsolatuk egyelőre tisztázatlan, így csak sejthetjük, hogy több lesz szimpla hadakozásnál és talán majd számíthatnak egymás segédletére (ez csak vad tipp, semmi több). De talán ezeken túl, ami a legnagyobb izgalomra adhat okot casting terén, az Laurence Fishburne szerepeltetése, akit egy bizonyos trilógiában már láthattunk Keanu Reeves-szel társulva (és amely trilógiában nem mellesleg Chad Stahelski ugrott be kaszkadőrként Keanu Reeves helyére) és amelynek köszönhetően egy igazán cool reunion-nak lehetünk majd szemtanúi. Állítólag Fishburne maga kezdeményezett a szerepet illetően, mert annyira tetszett neki az első rész, hogy mindenképp szeretett volna valamilyen szerepet kapni a folytatásban. Nos, megkapta. Örülhet. Sőt, az igazat megvallva örülhetünk neki mi is.
A külföldi kritikák eddig egyöntetű véleménnyel azt állítják, hogy megérte elkészíteni a John Wick 2. felvonást. Hogy szórakoztató, hogy a body count-ot még tovább fokozták és tovább vittek mindent, amit szerettünk az első részben. Ami pedig az alkotókat illeti, már törik a fejüket a harmadik részen, valamint televíziós sorozat formájában egy prequelt is elkészítenének – már ha lesz az az anyagi háttér és támogatás. Mi pedig nem látjuk okát annak, hogy ne lenne.
Stáblista Rendező: Chad Stahelski Főszereplők: Keanu Reeves, Laurence Fishburne, Common Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. február 23.
KRITIKA
A HÓNAP FILMJE „A rengeteg közeli mellett nagyon kevés karakter arcát engedi be a rendező a képbe. Talán meglepő módon – de nem véletlenül – az elnök éppenséggel kiszorul a háttérbe, inkább csak a felesége reflexióit látjuk. És itt akkor beszélnünk kell Portman alakításáról, hiszen óriási kockázatot vállal magára minden színész, aki valós személyt kíván megformálniU” >> 28.
AMIT LÁTNI ÉRDEMES „A régi város abszolút az a film, ami minden nyitottabb néző szívét meg fogja szorongatni, viszont elképzelni sem tudom, hogy egy szülő számára milyen élmény lesz majd. Az ifjabbik Affleck őszintén, sallangok nélkül meséli el nekünk a történetét, aminek hatására végig az jár a fejünkben, hogy hogyan tudnánk segíteni ennek az embernek.” >> 16.
KESERŰ CSALÓDÁS „Az atmoszféra és izgalmak teljes hiánya mellett a Köröknek nincs ritmusa, ami szinte az öszszes hollywoodi filmben ott van, még az olyan minőségtelen produkciókban is, mint az új Underworld. Nyugodt szívvel jelentem ki, hogy még a legnagyobb trash horror rajongók is elképesztő csalódás részesei lesznek, ha akár minimális elvárással is ülnek be a Körökre.” >> 38.
ÉRTÉKELÉSI SZEMPONTJAINK 0-10%: Valószínűleg ki fogsz menni a moziból (mert ugye mindenki a moziban nézi a filmeket...). 10-20%: Végignézed talán, mert kifizetted, de valószínűleg játszol alatta a kólásüveggel (mi hattyút szoktunk hajtogatni a jegyből, az is jó). 20-30%: Ha esik az eső, zárva a vidámpark, és nem adnak más filmeket, belefér, bár személy szerint jobban preferáljuk a sárpocsolyákban való szórakozást. 30-40%: Szintén már nézhető, de azért inkább valami mást tölts le... illetve töltsd el jobban az időd a moziban. 40-50%: Átlagos filmek, teljesen átlagosak... mondtuk már, hogy átlagos? 50-60%: Van bennük valami kicsi extra, annyira azok nem érdekesek, de itt már élvezhető egy alkotás, valamelyiket szeretheti is az ember, esetleg rétegfilmek. Ha 990 ft a boltban, érdemes beruházni rá. 60-70%: Érdekes, izgalmas filmek lehetnek, csak akkor válassz mást, ha van a több pontosok közül a kínálatban. 70-80%: Nagy hype, körüllengés, nem tökéletes, legendás filmek, de azért szeret ilyeneket nézni az ember, a DVD-vel is remek estéd lehet, ha pedig nem láttad, mindenképpen érdemes. 80-90%: Erősen karakteres, meghatározó film, DVD-n mindenképp ajánlott, garantáltan napokig kattogni fog rajta az agyad. 90-100%: Meghatározó, elsöprő alkotások, amelyek az életünkbe nagy változást vittek, amiket magunk is beszereztünk DVD-n, élvezet megnézni őket bármelyik nap bármelyik 1,5-3 órájában.
FilmMagazin / 15
KRITIKA
A RÉGI VÁROS Casey Affleck az elmúlt évek talán legjobban megírt drámájában brillírozik. Írta: Török Tamás
16 / FilmMagazin
A film eredeti címe (Manchester By The Sea) egy valóban létező városka az amerikai Massachusetts-ben
K
enneth Lonergan írórendezőt legtöbben a 2002es New York Bandái kapcsán ismerhetik, ahol Martin Scorsese tíz Oscarra jelölt krimijének forgatókönyvében segédkezett. Az ötvenöt éves úriember A régi várossal tett arról, hogy még többen megismerjék a nevét, ugyanis a film a hat Oscarjelölés mellett kétszázöt másikkal is büszkélkedhet, már most. A számok nem véletlenek, A régi város egy sallangmentes, szívbemarkoló alkotás, egy tizenéves fiú és az ő nagybátyjának drámai története, amihez saját magunknak is alaposan fel kell nőnünk. A film legnagyobb csodája mégis az, hogy a fájdalmas sorsok közepette is képes mosolyt csalni az arcunkra. Lee Chandler (Casey Affleck) ezermesterként keresi a kenyérre valót, viszont még egy kis alagsori szobánál sem engedhet meg magának többet. Egy nap szembesülnie kell azzal, hogy krónikus beteg bátyjának (Kyle Chandler) szíve feladta a küzdelmet. A férfi végrendeletében úgy döntött, hogy Lee-t nevezi ki tizenéves fia, Patrick (Lucas Hedges) gondviselőjéül. A régi város alapvetően azt dolgozza fel,
ahogyan a tinédzser fiú és a fájdalmas magányban élő Lee sorsa öszszefonódik a családi tragédia által. Ahogy a karakterek egyre inkább megnyílnak számunkra, világossá válik, hogy sokkal több van a felszín alatt, mint egy átlagos családi drámában. A régi város cselekménye az idősebbik Chandler temetése köré épül, de ahogy azt már az előzetesek alapján is érezhettük, a lényegi dolgok a film lélektani részében keresendők. Hamar sejteni kezdjük, hogy Lee zárkózottsága és arcáról is rendre leolvasható vívódása valami egészen fájdalmas pontra mutatnak vissza a férfi életében, többek között emiatt is végig átjárja a filmet az a melankolikus hangulat, ami magát a hideg, ködös kisvárost is jellemzi. Mivel karaktereink kifejezetten nehezen mondják ki mindazt, ami nyomja a lelküket, a film a jelen mellett a múlt eseményeibe is bepillantást ad nekünk, és ezek a jelenetek szerencsére nem csak unalmas töltelékként szolgálnak, hanem gyakorlatilag gerincét képzik A régi város nyújtotta élménynek. Patrick már gyerekként is remek kapcsolatban volt Lee-vel, ami egy kimondatlan
bizalmat alakít kettejük között, ennek köszönhetően nem kell átesnünk a „de én gyűlölöm a gyámomat!” és hasonló, mára már klisésnek számító jeleneteken, ez pedig hihetetlen jót tesz a film lassú, mégis magával ragadó folyásának. Casey Affleck pedig hibátlan. Nem hiába esélyes a szobrocskára, a negyvenegy éves amerikai színész nem a filmtörténet legszínesebb karakterét viszi vászonra Lee személyében, viszont egy olyan hatalmas tragédia fájdalmát sugározza át a nézőknek, amit soha senkinek sem lenne szabad megtapasztalnia. Abszolút nem szeretnék spoilerezni a filmből, így csak rébuszokban fogok írni ezzel kapcsolatban. A régi város abszolút az a film, ami minden nyitottabb néző szívét meg fogja szorongatni, viszont elképzelni sem tudom, hogy egy szülő számára milyen élmény lesz majd. Az ifjabbik Affleck őszintén, sallangok nélkül meséli el nekünk a történetét, aminek hatására végig az jár a fejünkben, hogy hogyan tudnánk segíteni ennek az embernek. Lee volt felesége, Randi egy piszkosul erőteljes jelenet során úgy írja le a férfi állapotát, hogy haldokolva járkál ide-
FilmMagazin / 17
KRITIKA
oda. Akármennyire mély is Affleck játéka, mégis a Randi-t alakító Michelle Williams az, aki abban a bizonyos jelenetben olyan elképesztő nagy hatással volt rám, hogy a fájó szívem már fizikai tüneteket is produkált. Lonergan kimagasló drámaírói munkát végzett. Ami a legjobban ledöbbent az előbb említettek tudatában, hogy a melankolikus hangulat mellett mégis mosolyogva gondolok vissza A régi városra. Mondanám, hogy Lee unokaöccse, Patrick egy átlagos tizenéves, de basszus, ennek a srácnak egyszerre két barátnője van! Viccet félretéve, Patrick látszólag „jól” viseli édesapja halálát, ám az élet nem éppen kegyes ilyenkor sem. Nem szeretne elköltözni és hátrahagyni régi életét, ami a pénzügyi rész mellett azért sem oldható meg könnyen,
18 / FilmMagazin
mert Lee nem tudna visszatérni abba a városba, ahol az élete tönkrement. Lucas Hedges egyszerre rendkívül szimpatikus, szerethető Patrick szerepében, míg máskor egy dacos, öntelt tinédzser benyomását kelti. Ergo jól csinálja, amit csinál. A Lonergan által írt dialógusok egyértelműen akkor működnek a legjobban, mikor Lee és Patrick őszinte beszélgetésbe, vagy éppen heves vitába kezd. Utóbbiak sokszor olyan szóváltásokat eredményeznek, amik ilyen erős drámára nem jellemző módon hangos nevetésre késztethetik a teremben ülőket, a vetítés alatt egyszer még a könnyem is kicsordult a film fanyar humorától. Lonergan megtalálta az egyensúlyt dráma és humor között, ami egy rendkívül pozitív, optimista hozzáállást kölcsönöz a filmnek, ez pe-
dig az események ismeretében nem kis teljesítmény. Lesley Barber zenéje is ennek eszméjében született: a film dalai nem akarják átvenni a történetmesélés szerepét, viszont Jody Lee Lipes gyönyörű képeivel karöltve lelket kölcsönöznek a Cape Ann névre hallgató kisvárosnak. Lesz, hogy a Londoni Filharmonikus Zenekar is közreműködik Barber soundtrackjében, ami megkockáztatom, az elmúlt évek messze egyik legjobb drámai tételét eredményezi. Számomra elsődleges szempont, hogy egy film atmoszférája szinte az első pillanattól fogva beszippantson, A régi város pedig már az előzetesével és annak hibátlan zeneválasztásával elérte ezt, hasonló módon, mint ahogy azt Richard Linklater grandiózus, tizenkét éven keresztül forgatott Sráckorja. Lehet, hogy
Bár a film csaknem 2 és fél óra hosszúságú, bátran állíthatjuk, hogy egy percig sem fogtok rajta unatkozni.
FEKETELISTA Bár a végeredményt látva rendkívül meglepő lehet, de A régi városa forgatókönyve 2014 óta szerepelt az úgynevezett Feketelistán, mielőtt a készítők felkarolták volna a projektet. Csak egy kis emlékeztető gyanánt: a Feketelistán olyan forgatókönyvek szerepelnek, amikben hatalmas a potenciál, és amiket mindenki elismer, mégsem filmesíti meg őket senki.
egyedül leszek ezzel a párhuzammal, de annak ellenére, hogy Linklater alapvetően egy vidámabb hangvételű filmet tett le az asztalra, számos közös van bennük. Amiért összekapcsoltam ezt a két filmet az az, hogy a Sráckorhoz hasonlóan A régi város sem fog eljutni mindenki szívéhez. Nehéz ezt megfogalmazni, de akármennyire megérintett Lonergan filmje, talán tíz évvel hamarabb láttam, mint kellett volna. Néztem, ahogy Casey Affleck élete legjobbját nyújtja, és rendre azt éreztem, hogy elképzelni sem tudom azt a fájdalmat, amit a karaktere átélhet. Lonergan egy végletekig átgondolt forgatókönyvből dolgozott, viszont ez sem tudja áthidalni azt, ha a filmhez még nem feltétlen érett meg az ember. Ez persze teljesen szubjektív, de nem lenne őszin-
te a cikk, ha nem hangsúlyoznám ki, hogy A régi város nem az a film, ami már elsőre olyan maradandó élményt okoz az emberben, mint ahogy azt a nemzetközi sajtóban olvashatjuk. Egy olyan alkotásról beszélünk, amit akár évente is érdemes lesz újranézni, ugyanis ahogy idősödünk, és remélhetőleg bölcsebbek is leszünk, úgy fog egyre többet mondani Lonergan filmje. A végső konklúzió viszont tagadhatatlan: A régi város egy olyan végletekig átgondolt mű, ami Casey Affleck hibátlan alakításának is köszönhetően az elmúlt évek egyik legemlékezetesebb teljesítményét drámáját hozta el a mozikba. A filmnek nem az a célja, hogy a néző a szemét is kisírja, lévén az imádnivalón emberi karakterek tragédiái kiegyensúlyozásra kerülnek A régi
város fanyar, ám annál pattogósabb humorával és párbeszédeivel. Nehéz alkotás, de amint ráhangolódik az ember, biztosan feledhetetlen élményekkel gazdagodva kel fel a moziszékből, vagy később a TV elől. Kenneth Lonergan nevét pedig jól jegyezzük meg, biztosan találkozni fogunk még vele a későbbiekben.
85% Stáblista Rendező: Kenneth Lonergan Főszereplők: Casey Affleck, Michelle Williams, Kyle Chandler Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. február 23.
FilmMagazin / 19
KRITIKA
LEGO BATMAN – A FILM „Szegény anya, te most idegbajt kaptál teljesen, mi?” Írta: Kovácsné
N
em szeretném a hálás utókorra bízni annak eldöntését, hogy vajon milyen állapotban volt a költő, mikor jelen sorokat írta: a költő félholtan vánszorgott el a moziba, hogy gyermekei, akik önzetlenül megosztották vele a hányósf-s betegséget, megnézhessék a Lego Batmant. A költő (aki a sor szélén foglalt helyet – biztos, ami biztos – és végig aggodalmasan kapaszkodott a kárpitba) igazából nehezen tudta eldönteni, hogy a vírus bántja jobban, vagy a nagyszabású családi mozis esemény, de mivel jobb állapotban valószínűleg pozitívabb gondolatai lettek volna, megkérte az extázisukban a plafonon szaladgáló gyermekeit, segítsenek a kritika megírásában. Legyen már benne valami pozitív. (A gyermeki pozitív
20 / FilmMagazin
gondolatokat dőlt betűvel tüntettük fel. Többségük a nagyobbik gyerektől származik, mert a kisebbik leginkább annyit tett hozzá az érdemi társalgáshoz, hogy: „De olyan cuki volt, hát nem volt cukiiiiii?”) Ezen a filmen nagyon nehéz kiigazodnom, de annyit biztosan meg tudok róla állapítani, hogy ez egy gyerekfilm. Már a legelején tudatják velünk, hogy akik egy gondolkodós, komoly filmre vágynak, azok félrenézték, hova vettek jegyet, ráadásul a felvezető remekül megadja a film hangulatát és értelmi szintjét is. A történet annyi, hogy Joker bosszút forral Batman ellen, amiért nem ő a kedvenc főgonosza. A Lego Batman egy olyan alapgondolatra épít, melynek megfogalmazásáért nem tudok elég hálás
lenni az alkotóknak: Batman kezd baromi unalmassá és irritálóvá válni. Valahogy eljárt az idő a humortalan, öntelt, besült, fekete gumiruhás, szadisztikus felhangokat sem nélkülöző csávó felett, a feleslegesen túlbonyolított, ugyanakkor totál debil sztorivonalakról nem is beszélve. Lássuk be, Batman az utóbbi időben önmaga paródiájává vált, és ez nem csak a Batman-filmekre, hanem a képregényekre is vonatkozik (utóbbiak jelenleg azzal próbálnak közönséget szerezni, hogy nulla verbális tartalom mellett ki lehet facsarni a vért az oldalakból.) Megérdemelte az összes maflást, amit a Lego verzió leosztott neki, kezdve azzal a megállapítással, hogy Batman voltaképp egy hisztis, felnőni nem akaró kisgyerek, egészen odáig, hogy mi-
FilmMagazin / 21
KRITIKA
lyen röhejesek az ellenfelek, élükön a Batman iránt már-már homoszexuális vonzalmat tápláló, szemlátomást örökéletű Jokerrel. (Nem tudom, ismeri-e valaki rajtam kívül a „Hová is lennél nélkülem, Batman?” című vidám fan-videót, melyben Joker pontosan azt az ambivalens kapcsolatot énekli meg hős és antihős közt, melyet a Lego film is taglal. Nem lennék meglepve, ha innen merítették volna az ötletetU) Joker és Batman kapcsolata valóban bizarr és egyben tökéletes rágódnivaló is, nem véletlenül őt állítják be Batman főellenségének. Nagyon sok film, képregény és rajongó boncolgatja, mi lehet kettejük kapcsolatának értelme. Olyanok, mint a Yin és a Yang, egymásnak megfelelői, de egyben ellentétei is. Az állandó körforgást szimbolizálják: Joker megszökik, Batman elkapja, majd ez ismétlődik, amíg egyikük ki nem lép ebből a körforgásból, vagyis meg nem hal. Sok képregény-szerző sze-
rint csak úgy léphet ki egyikük a körforgásból, ha mindketten kilépnek, vagyis mindkettejük meghal, ezzel szimbolizálva egyenrangúságukat. (Tiszta szerencse, hogy a gyereket megkértem, hogy írjon le néhány vidám vonatkozást, erre tessékU) Volt valami komolyan vehető abban a (nyilván a klisénél klisésebb, minden hősös és szuperhősös film második részében kötelezőnek számító) felvezetésben, milyen magányos is az Übertökéletes Férfias Férfi élete. Ha nem gyerekfilmről lenne szó, akár azt is mondhatnánk, hogy Batman a fekete ötvenegyedik árnyalata. Együtt a többiekkel mindig minden jobb – mondja el a film, újra és újra. És újra. És újra. És újra. Mindenféle érzelmi és egyéb szál keveredik a történetbe, melyek nagy része arról szól, hogy Batman magányos, és nem akar családot. Ezeken a szálakon keresztül próbáltak a készítők egy kis komolyságot és gondolkodást erőltetni a filmbe, de
ezek is csak annyiként szolgálnak, hogy egy kicsit fellélegezhessünk, és következhessen az új poénok áradata. A felnőttesen bús rész kidolgozása nem a legjobban sikerült, de az egy ilyen filmnél az nem is feltétlenül baj. Így is épp elég dolog köti le a figyelmünket. Nem tudom, hogy poénnak volt-e szánva a Morális Üzenet végtelen számú ismétlése, de nekem egy idő után már fizikai fájdalmat okozott, és volt egy olyan benyomásom, hogy inkább arról lehetett szó, hogy mindenképp két órás filmet akartak csinálni egy maximum másfél órás ötletből. Két óra elég sok időnek számít (főleg a kisebb gyerekeknek, akiknek szól a film), jó kérdés tehát, hogy ennyi idő alatt nem vált-e unalmassá? És én úgy láttam, hogy nem. Legalább is a fiatalabb korosztálynak. Erről tanúskodott, hogy én remekül szórakoztam egész idő alatt, a kistestvérem meg végigrö-
NEMSOKÁRA ÉRKEZIK A KÖVETKEZŐ LEGO-FILM A Warner Animation Group újabb LEGO filmmel állt elő, ami (hasonlóan a LEGO Batmanhez) A LEGOkaland egyik spin-off filmje lesz. A The LEGO Ninjago Movie főhőse a zöld nindzsa, Lloyd, akinek nindzsatársaival együtt meg kell állítaniuk a Garmadont, a gonoszok gonoszát, aki nem mellesleg főhősünk apja. A The LEGO Ninjago Movie a nemrég debütáló előzetese alapján igen hasonló humorral nevetteti majd meg a közönségét, mint az előző két LEGO film. Wu nagymester hangját nem más adja majd, mint Jackie Chan, a főszereplő Lloyd hangját pedig Dave Franco. Ráadásul már nem is kell sokat várnunk rá, hiszen idén ősszel (egész pontosan szeptemberben) kerül majd a mozikba.
22 / FilmMagazin
A film francia változatában a híres focista, Antoine Griezmann szinkronizálja Superman karakterét.
>> A FILM
HOSSZÁT NEKEM NEM TUDTA TELJESEN KOMPENZÁLNI A RENGETEG VIZUÁLIS ÉS SZÓBELI POÉN, ÉS AZ ELKÉPESZTŐ MENNYISÉGŰ POPKULTURÁLIS UTALÁS, AMIT A LELEMÉNYES ALKOTÓK ELREJTETTEK A FILMBEN. << högte az egészet. (Bár ő, mondjuk, min nem röhög?) A film végeztével szinte minden kisgyerek arról áradozott szüleinek, hogy ez aztán hű, meg há, és azt még anyám is bevallhatja, hogy bár sok filmen sikerült neki, ezen mégsem aludt el. :) A film hosszát nekem nem tudta teljesen kompenzálni a rengeteg vizuális és szóbeli poén, és az elképesztő mennyiségű popkulturális utalás, amit a leleményes alkotók elrejtettek a filmben (ebben az volt egyébként a szórakoztató, hogy körülbelül fele-fele arányban tudták értelmezni a sokat megélt Kovácsné és képregény-kultúrában verhetetlen gyerekei.) Néha kicsit olyan Szeszélyes évszakok fílingje volt az embernek, hogy „Márpedig itt neked most nevetni KELL”. Igen, könnyen lehet rá mondani, hogy rossz a története, hosszú, vagy esetleg annyira nem is jók benne a poénok, de azt már nehezebben, hogy nem szerethető. Mert a karakterek aranyosak és szerethetők. Csak hogy néhány példát említsek, Alfréd és Joker a biztos kedvenceim közé tartoznak, nem tudom, hogy az eredeti hangjuk milyen, de a magyar szinkron mindkettejük karakterét elég jól hozta. Akit
rühelltem, az az idegesítő, világító, repkedő tégla volt, aki szerencsére alig 2 percen keresztül villogott csak a képernyőn. Igazság szerint nekem azért nem tetszett, mert nem tudtam hova helyezni, ráadásul a szinkronja sem pont az én stílusom volt. De hát nem lehet minden tökéletes. A poénok közül egyébként azok tetszettek a legjobban, amik Superman és Batman kapcsolatát parodizálták ki. Nagyon aranyos, hogy a filmet úgy csinálták meg, mintha egy legózó gyerek szemén keresztül látnánk a dolgokat. A hangeffektek nagy része pl. olyan magyar férfinevekből áll, amiket én is rendszeresen hallok a gyerekszobából (azaz a fegyverek azt mondják, hogy „Pityúúú” a járművek meg azt, hogy „Bélabélabéla”). Az animáció természetesen lenyűgöző, ugyanazzal a bájjal övezi a nagyszabású akciót a bizonyos ízületeket fájón nélkülöző Legofigurák esetlenségével, mint az előző Lego film. Itt is komoly hangsúly helyeződik az „építőmesterségre”, ami a kreativitás fontosságának dicséretes üzenetet hordozza a picinyke gyermekek felé. Nehezen tudnám megfogalmazni, hogy miért, de a Lego Movie nekem annak idején sokkal jobban tetszett.
Valahogy jóval kevesebb volt benne az üresjárat, és a poénok is sokrétűbbnek tűntek, sokkal jobban betaláltak. Az viszont tény, hogy ennél jobb Batman filmet valószínűleg az életbe nem fogunk látni. Meg az is tény, hogy Batmant eddig sem lehetett száz százalékig komolyan venni, de ezek utánU Szerintem a Lego Batman többé-kevésbé elérte, amit szeretett volna: vicces volt, akciódús, sikerült egy kis tanulságot is a szánkba rágnia és ne felejtsük el, hogy kedves kis Lego kockák elég jó látványvilágot hoztak össze. Nem lett egy hű, de intelligens film, de nem is annak készült, akciófilmként pedig szerintem jól megállja a helyét. Jól van gyerek, egyezzünk ki 70%-ban.
70% Stáblista Rendező: Chris McKay Eredeti hangok: Ralph Fiennes, Rosario Dawson, Will Arnett Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. február 9.
FilmMagazin / 23
KRITIKA
TOMPOWELL VÉLEMÉNYE Ha bármi kétséged lett volna, hogy ki a leginkább szupi-szuperhős eme planétán, akkor a LEGO Batman megadja a választ.
R
ögtön az elején tartozom egy (avagy több) vallomással: a mai napig nem vagyok rajongója A LEGO-kalandnak. Mindezt úgy írom, hogy még manapság is epedve várom az aktuális LEGOvideójátékokat, és hajlamos vagyok betérni egy-egy játékboltba szemrevételezni a megannyi színes készletet (kolléga erről tudna mit mesélni), vagy unokaöcskös helyett megépíteni a friss játékszettet. A LEGO-nál kreatívabb és szellemesebb játék nincs a Földön – még úgy sem, hogy jobbára pont az ötlethiány híján filmes brandeket dolgoz fel az utóbbi években (erre eme filmek is ékes bizonyítékok) – amelyben űrhajóval veheted be a sárkányok őrizte középkori várat, miközben
24 / FilmMagazin
segítségül hívhatsz pár kalózt a közeli öbölből, vagy rendőrt a helyi őrsről. Ezt a fékevesztett ötletességet zseniálisan adta vissza Phil Lord és Chris Miller filmje, azonban a túlburjánzó kreativitás, az ügyes csavarba csomagolt intelligens üzenet ellenére is hiányoltam belőle azt a fajta szívet (vagy ha úgy tetszik szentimentalizmust), amely ugyan a DreamWorks filmjeiben már egyre ritkábban, de a Disney-Pixar kettősben még igen gyakran fellelhető. Éppen ezért voltak kétségeim afelől, hogy A LEGO-kaland legzseniálisabb karaktere, Batman ezt a szívet hozzá tudja-e adni az egyébként is színes kockauniverzumhoz saját filmjében. Jelentem: maradéktalanul sikerült neki!
Persze ehhez az is kellett, hogy ő legyen Batman. A Sötét Lovagnál kevés menőbb dolog történt az elmúlt évtizedben a szuperhőspiacon, még akkor is, ha a Warner univerzumépítés címszó alatt ennek (akarva-akaratlanul) éppen a lerombolásán ügyködik. Éppen ezért is bravúr, hogy a szemmel láthatóan kreatív válságban sínylődő stúdió előállt egy ennyire önreflexív filmmel. Elvégre Batman történetét, szövetségeseit és ellenségeit már mindenki ismeri pelenkás kora óta. Az viszont nem mindegy, hogy ezt hogyan mesélik el. Nyilván azok után, hogy Batman, Vadóc, Benny, és Emmett megmentették a kis kockavilágukat nehéz lett volna LEGOsítva eladni egy szimpla denevér-
Hatalmas poén a szinkronlistán, hogy a Kétarcot megszólaltató Billy Dee Williams játszotta Harvey Dent-et az 1989-es Batman-ben.
sztorit, vagy olyan depresszíven borongóssá tenni, mint ahogy a Zack Snyder-David S. Goyer kettős érzi szükségét. Chris McKay rendező (Millerrel és Lorddal a háta mögött) mindent, amit lehetett, belepakolt ebbe a két órába a Sötét Lovag közel nyolc évtizedes popkulturális történelméből és varázsolt egy szórakoztató családi mozit. És ez alatt tényleg azt értsétek, hogy MINDENT! Burton? Schumacher? Nolan? Adam West? Batfleck? Mindegyikükre érkezik egy-egy finom, vagy nagyon is erőteljes utalás, az első 20 perc jobbára ezekből áll és maga a tömény zsenialitás. Joker és Batman jing és jang viszonya? Egyike a központi témáknak. A Köpenyes
Igazságosztó komplex jelleme, annak minden bizonytalanságával és bizalmatlanságával? Megkapjuk, szívvel-lélekkel együtt. Batman és Robin anno nagy port kavaró vélt (vagy valós) kapcsolata? Ez is és még sok más, meglepően felnőtteknek szóló poén ott van a filmben nagyon ügyesen elszórva, ahogy a legendárium Achilles-sarkai is kapnak egy-egy fricskát (gonosz bohóc lennék, ha ezek közül bármit is ellőnék). Masszívnak tűnhet és valóban tömény, de mégsem válik egy egyszerű idézetcsokorrá, mert közben ez a kocka hasú kockahős megáll a saját lábán: egyszerre tiszteleg önmaga előtt és űz gúnyt saját magából (no meg egyéb popkult klasszikusokból), miközben azért megdo-
bogtatja kicsiny szívünket is. Éppen ezért elnézi az ember, hogy a mondanivaló, most nem anynyira szellemes és a család, mint egység már-már annyira túl van hangsúlyozva, hogy az ember várja, hogy a LEGOsított Vin Diesel mikor gördül be csodajárgányán dörmögni erről egy jóízűt (ebből a filmből talán még ez sem lógna ki, vagy tűnne oda nem illőnek). A LEGO Batman – A film a legjobb Batman-mozi A Sötét Lovag óta, amely tömény szórakozás ugyan, de közel sem annyira, hogy megfeküdje a gyomrunkat, hanem sokkal inkább egy laktató finomság, amiből azonnal repetáznánk. Szóval ki még mindig a legkirályabb szuperhős? Naná, hogy Batman! (90%)
FilmMagazin / 25
KRITIKA
AZ EGÉSZSÉG ELLENSZERE Inkább placebo ez, semmint gyógyszer, de annak mégis kellően hatásos. Írta: TomPowell
G
ore Verbinski kétségtelenül a modernkori mesélők egyik fenegyereke, aki szépen végigjárta a ranglétrát, amit nem feltétlenül szoktunk kinézni a speciális effektusok világából érkező direktorokból, mivel rendre el is buknak. Ő valahogy mégis képes megragadni az ember figyelmét, legyen akár szó Tom és Jerry hagyományait idéző családi vígjátékról (Egértanya), romantikus moziról (A mexikói), nagyszabású kalandfilmről (A Karib-tenger kalózai trilógia), vagy animációs westernről (Rango). Utóbbi élőszereplős verziójával, a méltatlanul alábecsült A magányos lovas képében élete első anyagi és kritikai bukását is kénytelen volt elvi-
26 / FilmMagazin
selni, így négy év kihagyás után visszatért A kör által kitaposott misztikus thrillerhez, még ha egészségtelen módon túl is tolta azt. Pedig a rendező most is hozta azokat az elemeket, amelyek alapvetően átitatják az életművét: a múlt terhelt árnyai a főhős lelkén, a klaszszikus rémmesék megidézése, erőteljes vizualitás. Ráadásul a forgatókönyvírásba is belekóstoló Verbinski, Justin Haythe-tel (A magányos lovas, A szabadság útjai) közösen szépen lerója tiszteletét Alfred Hitchcock thrillerei (pl. a gipszhez kötött főhős James Stewartot juttathatja eszünkbe a Hátsó ablakból), de Roman Polanski életművére és David Cronenberg testhorrorjaira is rendre
utalgat. A film egyetlen érdemi – és ezzel együtt legfőbb – problémája, hogy a sztorija annyira egyszerű és régi vágású (amellyel pont a horror legnagyobb klasszikusaiból szemezget), hogy a 2 és fél órás játékidő irgalmatlanul hosszú, pláne annak fényében, hogy 1 órával a finálé előtt már látni lehet a csavarokat. Így hiába hömpölyög szimpatikusan lassan a cselekmény, a végére rendre unalomba fullad. DE – és nagyon kell ide az a de – valahogy képtelenség érdemben haragudni erre a mély főhajtásra, még ha Verbinskiék lényegesen többet is markolnak annál, mint amennyit meg tudnának tartani. Az egészség ellenszeréből is maximáli-
2001. óta ez az első olyan filmje Gore Verbinski rendezőnek, aminek a zenéjét nem Hans Zimmer szerezte.
san kitűnik, hogy Verbinski igazi, nagybetűs MESÉLŐ, amilyen ritkán akad manapság. Az atmoszféra kifogástalan, a feszültség kézzel fogható, a fényképezés pedig az egyik legszebb, amit az utóbbi időben láthattunk, hála Bojan Bazellinek, aki már A körhöz és A magányos lovashoz is felejthetetlen képeket alkotott. A rendező mindig is értően bánt a színészeivel – feltéve, ha azok megfelelő kvalitásokkal rendelkeztek (ezúton kérnék elnézést Orlando Bloom rajongóitól) – Dane DeHaan pedig igazi antihősként brillírozza végig a filmet. Ez a vipera és Leonardo DiCaprio keresztezéséből létrejött, zavarba ejtően rikító szemű srác úgy éri el, hogy drukkoljunk
neki (vagy, hogy jöjjön rá végre a nyilvánvalóra), hogy közben egy igazi arrogáns, törtető szemétládát kell rokonszenvessé tennie. Emlékezetünkben azonban mégsem ő – vagy az ígéretes Mia Goth – hanem az intézet vezetőjeként brillírozó, egyszerre simulékonyan megnyerő, de közben rendkívül visszataszító Jason Isaacs marad meg, akinek ilyen perfor-mansz után kijárna egy James Bond-gonosz szerep. Szimpatikusan ambiciózus tehát Verbinski rémtörténete, azonban ezek egy részébe látványosan belebukik, minek után a rendező a kelleténél jobban beleszeretett a saját alapanyagába. Viszont a történetnek megannyi vetülete és értelmezési
lehetősége van, amennyiben hajlandóak vagyunk elmerülni a részletekben. Nem reformálja meg a zsánert, de jóleső elixír a jelenlegi horror palettán, amelynél rosszabbal sose legyen dolgunk.
70% Stáblista Rendező: Gore Verbinski Főszereplők: Dane DeHane, Jason Isaacs, Mia Goth Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. február 16.
FilmMagazin / 27
KRITIKA
JACKIE Natalie Portman egy rendkívül intim és megrázó, különleges monodrámában mutatja be egy történelmi ikon életét, annak legborzalmasabb epizódján keresztül. Jogosan járt a filmért a három Oscar-jelölés, még több is elfért volna. Írta: H. Kéri Anita
E
gy sokkoló tragédia híre még azokat is megrázza, akik nincsenek közvetlen kapcsolatban az áldozatokkal. Mert bár senki nem akar ilyen borzalmas és váratlan veszteséget elszenvedni, mégis belegondolunk, hogy mit élhet át az, akinek a karjaiban hal meg a szerette. A Jackie azonban nem ebből a bulváros kíváncsiságból fakad, hanem abból a vágyból táplálkozik, hogy a főszereplőjéhez méltó és hűséges portrét adjon egy rendkívüli emberről. Jacqueline Kennedy, azaz Jackie a 20. század Egyesült Államának kiemelkedő alakja, aki stílusa, műveltsége és eleganciája miatt már First Ladyként is nagy népszerűségnek örvendett. 31 évesen lett a legfiatalabb elnökfeleség, aki bájával és modern felfogásával egyaránt lenyű-
28 / FilmMagazin
gözte a szavazókat és a világ vezető politikusait. Ami végül ikonná emelte, az az egész világot, de leginkább az országát megrázó merénylet után tanúsított bátorsága és méltósága volt, amellyel férje örökségét kívánta megtisztelni. Pablo Larraín rendező és Noah Oppenheim forgatókönyvírók azonban tudni szerették volna, hogy mégis mi zajlott le egészen pontosan Jackie Kennedyben ezekben a napokban a fátyol mögött, hogy ezáltal bemutassák egész lényét. Hogy megértsük az addigi életét teljes egészében romba döntő veszteség mértékét, a film betekintést nyújt a relatíve boldog békeidőkbe is. Nagyon fontos eleme a filmnek a Fehér Ház bemutatása, amelyben hihetetlen aprólékossággal rekonstruálták és vágták össze az eredeti
felvételeket a Natalie Portmannel leforgatottakkal. Ezzel a szegmenssel képet kapunk Jackie művészet és hagyomány tiszteletéről, történelmi hitvallásáról és egyben hétköznapi énjéről. A film keretét egy újságíró és Jackie között zajló párbeszéd, a merénylet után pár héttel készült interjú adja. Billy Crudup (Majdnem híres) hivatásszerűen szenvtelen újságírója mintegy élő lelkiismeretként hallgatja és provokálja az özvegyet, aki mintha magával beszélgetne leginkább, sőt helyenként a riporter szájába adja a kérdéseket. Érdekes kontrasztot ad a beállítások statikussága a visszaemlékezések folyamatos zaklatott rohanásához képest. A film nem csak átvitt értelemben, de szó szerint is csak Jackie-re fókuszál, a kamera állandóan Port-
Állítólag a filmet rendező Pablo Larraín csak akkor volt hajlandó elvállalni a munkát, ha a címszerepre megszerzik neki Natalie Portman-t.
NATALIE PORTMAN MÉG MINDIG NYITOTT A MARVEL FELÉ Natalie Portman már nagyon kényelmesen mozog a nagyköltségvetésű, robbanásokkal és speciális effektekkel teli produkciókban, hiszen szerepelt a Star Wars előzménytrilógiában, a Marvel Filmes Univerzumban pedig a mennydörgés istenét, Thor-t csavarta az ujjai közé, akinek mindkét eddigi produkciójában feltűnt – az idén érkező Ragnarokból azonban kimarad. Így juthatott ideje a drámai hangvételű Jackie leforgatására, ami nemcsak a nézők, hanem a kritikusok tetszését is elnyerte, ám a színésznő mégsem boldog teljesen, hisz a szíve igencsak visszahúz a blockbusterek világába. Ennek okairól mesélt a Deadline riporterének a Jackie sajtókörútján: „Színészként ez olyan, mintha egy teljesen más szinten lennél. Mert amikor azokon a filmeken dolgozol, rengeteget dolgozol kék képernyővel, és nagy szükség van a fantáziádra. Ez tényleg kihívás számomra. Nem érzem úgy, hogy végeztem vele. Nem érzem, hogy már eléggé megértettem volna. Nagyon el vagyok ettől az egésztől ragadtatva, mert szinte sokkal nagyobb kihívás, mint bármi más. Hiszen amikor egy szobában vagy, ami úgy néz ki, mint egy szoba, és benne van minden, ami egy szobában van, minden ilyesmivel kölcsönhatásba lépsz, holott ezt nap mint nap csinálod az életben. Nem kell a képzeletedre hagyatkoznod, csupán a karaktered érzelmi állapotára. Viszont ha kék képernyős filmeket csinálsz, akkor el tudsz képzelni mindent kívül és belül. Neked kell létrehoznod az egész világot. Ez olyan, mintha ismét gyerek lennél.”
man válla mögött lohol, vagy közvetlen közelről veszi arcának minden egyes rezdülését. Ettől a szakadatlan követéstől és közelségtől szinte már zavarban érezzük magunkat, hiszen olybá tűnik, mintha egy perc magányt sem adnánk neki. Ez pedig akkor válik igazán megrázóvá, amikor teljesen egyedül maradunk vele a tragikus nap végén, és a trauma egy máskor egészen prózai rutinfeladaton keresztül vág az elevenünkbe. A rengeteg közeli mellett nagyon kevés karakter arcát engedi be a rendező a képbe. Talán meglepő módon – de nem véletlenül – az elnök éppenséggel kiszorul a háttérbe, inkább csak a felesége reflexióit látjuk. És itt akkor beszélnünk kell Portman alakításáról, hiszen óriási kockázatot vállal magára minden színész, aki valós személyt kíván megformálni. A címszereplő azonban jött, látott és győzött. Túl azon, hogy Jacqueline Kennedy különleges akcentusát és beszédstílusát tökéletesen abszolválta, megjelenésbeli különbségeik ellenére teljesen elolvadt a szerepben, a néző pedig egy légtérben érezheti magát a megrendítően emberi ikonnal.
John Hurt-öt azután látni a vásznon, hogy január végén jött a hír a haláláról, némileg fájdalmas, de van abban valami vigasztaló, ahogy pont az általa megformált pap segít Jackie-nek a gyászfolyamatban. Ha a filmezés módja kicsit szokatlan, akkor a történet kronológiai ugrálása is az, azonban mindez Mica Levi Oscar-díjra jelölt, hasonlóan rendhagyó zenéjével tökéletes elegyét nyújtja Jackie Kennedy személyének. A film nem egy száraz életrajzot rak le elénk, hanem konkrétan a tárgya bőrébe bújunk. Ami nem kellemes, de rendkívül tanulságos
és elgondolkodtató, felvetéseiben pedig roppant releváns, ezáltal pedig rendkívül érdekes néznivaló.
90% Stáblista Rendező: Pablo Larraín Főszereplők: Natalie Portman, Peter Sarsgaard, Billy Crudup Forgalmazó: Mozinet Hazai premier időpontja: 2017. február 9.
FilmMagazin / 29
KRITIKA
HOLDFÉNY A Holdfény egy diszkrét, meglepően szórakoztató alkotás lett egy komoly témáról, ami viszont nem feltétlen fog maradandó élményt okozni a néző számára. Írta: Török Tamás
A
nyolc Oscarra jelölt drámában egy Chiron nevű kisfiú életébe nyerünk bepillantást, majd egészen a felnőtté válásáig szemtanúi leszünk annak, ahogyan egy keményebb amerikai környéken nevelkedett fiú, számos nehézség árán, de végül megtalálja önmagát. Barry Jenkins alapvetően művészfilmnek címkézett alkotása sokkal szórakoztatóbb és magával ragadóbb, hangulatánál fogva érdekfeszítőbb is, mint számos műfajtársa, ezzel együtt azonban kétségeim vannak afelől, hogy valóban egy olyan mély és eredeti produkcióról beszélünk, mint ahogy azt a nemzetközi sajtó hangoztatja. Ahogy azt már említettem, a Holdfény szinte egy percig sem téveszti szem elől Chiron-t, aki a kissé elcsépelt, szótlan, teljesen magába zárkózott karaktervonásokkal együtt is
30 / FilmMagazin
egy meglepően szerethető fiatal srác, majd felnőtt férfi benyomását kelti. A „Little” becenévre hallgató kisfiú még nem a gettó zűrös mindennapjaiban próbál életben maradni, sokkal inkább a gyermekek szokásos kérdéseit teszi fel ő is, többek között azt is, hogy vajon miért nem találja a helyét a többi fiú társaságában. Mikor Chiron tizenévessé cseperedik, már láthatjuk, hogy családi háttere minden, csak nem stabil, ami alaposan rányomja a bélyegét a fiú életére. A suliban is ő az a srác, akit folyamatosan szekálnak, egyre durvább módszerekkel, viszont jelleme mindettől csak egyre erősebb lesz. Chiron a film során végig rendkívül zárkózott, ám mikor gyermekkori barátjával egy véletlen folytán kereszteződik a sorsa, rá kell jönnie, hogy belső vívódásainak legna-
gyobb katalizátora az lehet, hogy nem a szebbik nem kelti fel a fiú figyelmét. Amiben fantasztikus munkát végez a Holdfény az az, ahogyan megmutatja számunkra, hogy ez az egyetlen részlet mekkora mértékben kihathat egy ember személyiségére. Tény, a Holdfény alapkoncepciója a nehéz sorsú feketék és melegek köré épül, ami nem egy rossz kombináció akkor, ha valaki egy díjnyertes filmet akar készíteni, viszont Chiron karakterének köszönhetően a Holdfény képes túllépni az unalmas, „mindenki úgy tökéletes, ahogy van” bölcselkedéseken. Chrion három életszakaszához három különböző színész is párosul, akik véghezvittek valami olyat, amit meglepően kevés film során tapasztalhattunk eddig. A kicsi Chiront Alex R. Hibbert, az útját kereső tinit, akire egyben a legtöbb szerep hárult,
Naomi Harris 3 nap alatt végzett a jeleneteivel, ezek leforgatására pedig a Spectre 2015-ös sajtókörútjának szüneteiben volt lehetősége
Ashton Sanders, míg a már felnőtté érett, „Black” becenévre hallgató férfit Trevante Rhodes vitte vászonra, akik lenyűgöző következetességgel és tehetséggel mutatták be ugyanazon karakter három teljesen különböző életszakaszát. Ezt azért tartom rendkívül fontosnak, mert számos hasonló film megtekintése során csak azért éreztem, pontosabban tudtam, hogy éppen egy adott karakter múltjába kapok bepillantást, mert az egyértelműen közlésre került számomra. A Holdfényben erre nem volt szükség, a három színész tökéletesen tisztában volt azzal, hogy miben rejlik Chiron varázsa. Ez a varázs eredményezte azt, hogy én képtelen voltam klasszikus értelemben vett művészfilmként tekinteni a Holdfényre, és tartom, hogy hatalmas tévedés beskatulyázni egy „meleg feketékről szóló, Os-
carra készített” filmnek. Ez a két, nevezzük körülménynek, pusztán a film két legfontosabb eszköze a hibátlan színészi alakítások mellett. Számunkra teljesen lényegtelen az, hogy milyen árnyalatú Chiron bőre, vagy melyik nem kelti fel inkább az érdeklődését (ami egyébként közel sem olyan egyértelmű, mint ahogy azt elkönyvelték a filmmel kapcsolatban, de ezt mindenki tapasztalja meg maga). Egy olyan ember életét fogjuk végigkövetni a Holdfényben, aki a nézők irányába is végig zárkózott marad, viszont a fantasztikus színészi teljesítményeknek köszönhetően Chiron egy nagyon emberi, és hiába a kevés információ, szerethető karakter lesz. A filmben helyet kap egy tenger szimbólum, ami rendkívül visszafogottan, de annál csodálatosabban keretbe foglalja az amúgy gyönyörűen fényképezett
filmet, s egyben Chiron életét. Rendkívül nehéz dolgom van a Holdfénnyel, mert számomra teljesen más értékeket képvisel, mint amire talán maguk a készítők is gondoltak. Nem gondolom, hogy Barry Jenkins újat mondott volna ebben a manapság kényesnek számító kérdéskörben, vagy hogy a Holdfény egy olyan művészfilm lenne, ami akkora hatással lenne egyes nézőkre, hogy még a halálos ágyukon is fel fogják idézni a film egyes jeleneteit. Chiron története viszont egy lényegre törő, lebilincselő és őszinte alkotás egy elveszett emberi lélek magára találásáról, amit három rendkívüli színészi alakítás tesz különlegessé.
75% Stáblista Rendező: Barry Jenkins Főszereplők: Alex R. Hibbert, Trevante Rhodes, Naomi Harris Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Hazai premier időpontja: 2017. február 16.
FilmMagazin / 31
KRITIKA
A SÖTÉT ÖTVEN ÁRNYALATA Csak annyit javasolnék: Lányok, FUSSATOK!!! Írta: TomPowell s most nem arra akartam utalni, hogy a legközelebbi mozi irányába rohanjatok meglesni E.L. James "remekművének" legújabb adaptációját (aki akarta, már úgyis abszolválta), hanem meneküljetek, ha olyan pasival kerültök szembe, mint a titokzatosnak és vonzónak hazudott Christian Grey. És nem, nem elsősorban a kis hobbija miatt, hanem – ahogy ez a filmben ráadásul ki is van mondva – a birtoklási vágya, az állandó megfigyelési kényszere végett. Anastasia Steele mindezek ellenére ott marad a férfi(?) mellett, ami mind őt, mind a nézőket hosszú megpróbáltatások elé állítja. Mielőtt azonban a kedves olvasó rám sütné a prűdség vádját, jobbnak
É
32 / FilmMagazin
látom tisztázni: James Alkonyat fanfictione (igen, annak indult) ráirányította a figyelmet arra a tényre, ami az internet berkeiben már hoszszú évek óta nyilvánvaló és nincs is vele semmi probléma. Eszerint a nőknek is szükségük van egy olyan zsánerre, amit egyébiránt már mind jól ismerünk és elsősorban a férfiakhoz szoktak kötni: ezt úgy hívják, hogy pornó. Mert A szürke ötven árnyalata és folytatásai nőknek szánt pornográfiák, amelyekben pont a szexen van a kisebb hangsúly, sokkalta inkább a két "akciót" átkötő átvezető szövegeken. Már ez a része is problémás, hiszen a műfaj nem a történetorientáltságáról, a komplex jellemeiről és színészi játékáról híres, ezen felül a dialógusok
színvonala semmivel sem jobb az említett műfajban látottaknál (már ha egyáltalán akad ilyen), nem is beszélve a szereplők neveiről. Azonban ennek egyfajta tündérmesei csomagolása, ahol a szépségnek kell megmentenie a bestiális herceget önmagától és a múltjától már díszesen próbálja eladni az eladhatatlant. A szürke ötven árnyalata két éve – jelen írás tárgyával ellentétben – még nem volt (teljesen) vállalhatatlan: megvolt az újdonság varázsa, a tiltott gyümölcs érzése, emellett Sam Taylor-Johnson mozija filmként ügyesen próbálta leplezni azt, hogy az ég egy adta világon semmilyen történet, vagy általános narratíva nincsen, elvégre minek is az? Ja-
Elena Lincoln, vagyis Mrs. Robinson szerepét a felmérések alapján a rajongók Michelle Pfeiffer-nek adták volna, végül Kim Basinger kapta.
ELOLVASTUK A KÖNYVET Négy év hosszú idő. Azt gondoltam, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy minden előítéletemet a fiókba tudjam zárni, és a filmváltozat premierjének örömére úgy kezdjek bele A szürke ötven árnyalata folytatásba, hogy ellenérzéseim ne befolyásoljanak már jó előre. Elvégre egy gyenge kezdés nem feltétlenül jár gyenge folytatással, és a szerző is sokat fejlődhetett a második kötetre. A rossz előérzetektől azért sokkal nehezebb feladat megszabadulni, mint ahogyan azt elsőre az ember gondolná – úgy pedig pláne, hogy A sötét ötven árnyalata sajnos nem nagyon szolgált rá a megelőlegezett bizalmamra. Magának a történetnek - már ugye, amikor nem épp két főszereplőnk folyamatos kamatyolásáról olvasunk – három nagyobb konfliktusa van, mindhárom volt vagy potenciális szeretőknek köszönhető. (Ja, mert persze nincs olyan férfi, aki nem akarná megfektetni Ana-t, illetve csak három nő van az univerzumban, aki nincs elalélva Mr. Grey-től: az anyja, a húga, meg egy leszbikus.) Ez a három konfliktus azonban szinte azonnal súlytalanná válik, amint a katarzisához érne: egyik sincs rendesen kidolgozva, és mindegyik pár oldal vagy bekezdés után pofon egyszerűséggel megoldódik. Inkább csak egy lett volna, de az úgy szépen rendesen, és akkor talán lett volna valami élvezhető ebben a könyvbenU Persze jóval hosszabban lehetne fejtegetni, hogy miért nem jó könyv A sötét ötven árnyalata, de aki a kezébe veszi, az készüljön fel rá, hogy ezt a könyvet elolvasni időpocsékolás. Komolyan mondom, senki nem adja vissza nekem azt az időt, amit A sötét ötven árnyalatának társaságában töltöttem, úgyhogy csak ezt tudom mondani: senkinek nem ajánlom jó szívvel, aki nem elszánt rajongója a ennek az egész árnyalatos mizériának.(Nánási Anita)
mes kisasszony ki is bukott ezen, hogy az ő realista S/M mesterművébe így belepiszkáltak, így hamar kiutálta a rendezőt is a folytatásból és kis híján a férfi főszereplőt is. Gyorsan a forgatókönyvírói pozícióra beprotezsálta a saját férjét és kerítettek egy új rendezőt, ez pedig meg is látszik a végeredményen, hiába hangoztatják a rajongók, hogy ennek több köze van a könyvhöz. Mert ha ez így van, az mind az eredeti alkotásra, mind az adaptációra nézve gyalázatos. A folytatás ugyanis általános merénylet a film ellen, akár a művészi, akár az ipari részét nézzük. Nincs érdemi konfliktus, nincs egy narratív ív, amerre tartana az egész, csak szépelgő – de igazán semmit sem mutató – trendi slágerekre összevágott szexjelenetek, amelyeknek az extrémitásukkal fel kéne korbácsolni a kedélyeket, nem pedig ásításra késztetni a nézőket. Csupán jött-ment bonyodalmak ütik fel a fejüket, amelyek pikk-pakk megoldódnak és nem vezetnek érdemben sehová, nincs súlyuk, az egyiket pedig kényelmesen áttolják a következő részre, amellyel kevesebb lenne a probléma, ha egy 40 perces brazil szappanoperát néznénk, semmint egy két órás romantikus mozit. A legszomorúbb az egészben, hogy két alapvetően szimpatikus színész próbálja kihozni ebből a maximumot: Jamie Dornan – a továbbra is nyilvánvaló félrecastingolás ellenére – valahol mégis képes egyfajta szánalomra méltó rokonszenvet ébreszteni Mr. Grey iránt, az más kérdés, hogy az ember először hívna hozzá szakorvost,
mintsem hogy alárendelje magát neki. Dakota Johnson most roszszabb helyzetben van, mint legutóbb, de a szürke kisegér "hősnője" esendőségébe néha egy kis céltudatosság vegyül. Az már más kérdés, hogy pont a legkevésbé logikus pillanatokban. Marcia Gay Harden az, aki színészileg képes emelni az egésznek a fényét, minek után Kim Basinger vélhetően azért botoxolhatta így ki magát, hogy ne látszódjon a kínos feszengés az arcán, amit a 9 és fél hét rajongóinak végig kellene nézniük (már ha egyáltalán rá tudják venni magukat egy ilyen förtelem megnézésére). Persze nem ringatom magam hiú ábrándokba: A sötét ötven árnyalata nem azért totális katasztrófa, mert az eredeti alkotó rátelepedett a kész műre, vagy mert minden második jelenetet popslágerekkel próbálnak eladhatóvá tenni (vagy fordítva), hanem azért, mert már az eredetit sem erre találták ki. Igények kiszolgálására, amelyekkel nem feltétlenül az a baj, hogy léteznek, hanem hogy ezek nem maradtak egy vörös szoba falai között. Szerencsére már csak egy részt kell kibírnunk.
25% Stáblista Rendező: James Folley Főszereplők: Dakota Johnson, Jamie Dornan, Kim Basinger Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. február 9.
FilmMagazin / 33
KRITIKA
OROSZLÁN Az Oroszlánnak tipikusan hollywoodi mesébe illő forgatókönyve van – csak hogy ez valóban megtörtént. Megindító és felemelő, univerzális történet az identitásról, gyökerekről, családról. Írta: H. Kéri Anita
A
z idei Oscar-mezőny egyik illusztris alakja az Oroszlán a maga hat jelölésével. És habár a kevésbé esélyesek közé tartozik a legjobb film kategóriában, a története, az elmesélés módja és az alakítások nyomán mélyen megérinti a nézőt. Indiában járunk, a '80-as évek közepén, ahol is az 5 éves Saroo életébe kapunk bepillantást. Nagy szegénységben, de szeretetben él bátyjával, kishúgával és édesanyjával. Azonban egy nap elalszik egy üres vonatkocsiban, és mire felébred, már hiába kiabál testvére után, a vonat megállás nélkül robog a falujától 1600 kilométerre lévő 15 milliós Kalkuttába. Az árva gyerekek sorsát minden különösebb hatásvadászat nélkül, éppen csak utalva a lehetséges borzalmakra mutatja be a film, és nem dramatizálja túl a lelemé-
34 / FilmMagazin
nyes kisfiú által átélteket – nincs rá szükség. Így is lerágjuk a körmünket a film első 45 percében, amíg elér az őt befogadó ausztrál házaspárig. A nyers valóságot azonban Greig Fraser (Zsivány Egyes) csodálatos operatőri munkájával és a lírikus zenével ábrázolja az első nagyjátékfilmes ausztrál rendező, Garth Davis. A film második felében a már felnőtt férfi életét követhetjük nyomon, amiért az őt alakító Dev Patel-t (Gettómilliomos, Marigold Hotel) az Akadémia a legjobb férfi mellékszereplő díjára jelölt, a BAFTA-t pedig már haza is vihette. A kategória persze megtévesztő, mert a fiatal Saroo -t alakító Sunny Pawarral együtt egyértelműen a film főszereplője, legfeljebb a vásznon töltött, átlagosnál valamivel kevesebb idő miatt férhet be ide.
Értelemszerűen nehezebb dolga volt a rendezőnek, hogy a felnőtt férfi belső gyötrődését, eredeti családja felkutatása iránti vágyát ugyanolyan érzelmi erővel ábrázolja, mint a kisfiú idegtépő kalandjait a film első felében. Ez nem is sikerülhet neki, de ez nem feltétlenül gond. Más energiaszinten zajlik immár a történet, egy kicsit más filmbe csöppenünk: van benne szerelmi szál (Rooney Mara), Nicole Kidman roppant érzékenyen megformált anyafigurája – nem hiába erős versenyző ő is az Oscarért –, és egy önmagát kereső fiatalember. Értékelnie kell magában a hirtelen rátörő emlékeket eredeti családjáról, az egyébként szeretetteli kapcsolatát örökbefogadó szüleivel, és nem éppen rózsás kapcsolatát szintén örökbefogadott, de nem annyira szerencsés lelkialkatú testvérével.
Az egyik producer elmondása szerint fiatal Saroo Brierly szerepére csaknem 4000 gyereket hallgattak.
Éppen ezek miatt a témák miatt válik a történet minden extrémitása ellenére könnyen azonosulhatóvá. És bár ez a fele a filmnek nem annyira elementáris, mint az első, a sok emléktöredékkel igyekeznek azért dinamikussá tenni az alapvetően vizuálisan unalmasnak tűnő Google Earth böngészési folyamatot. Egyik kedvenc momentumom egyébként pont ehhez kapcsolódik – ahogy a programban keresgéli az emlékeinek megfelelő vasútállomást Saroo, egy ponton lemondóan kizoomolja magát a közeli nézetből, amíg egészen el nem távolodik a földgolyótól. Engem érzelmi motiváltság nélkül is mindig a hideg lel ki ettől, amikor szórakozásból bogarászok, mindig elfog a szorongás, hogy milyen parányi vagyok, a film kontextusában pedig ugyanazt az elveszettség érzetet adja, amit a
kisfiúcska élhetett át a forgalmas kalkuttai vasútállomáson, ahol a tömeg egyszerűen a létezéséről sem vett tudomást. Nagyon érdekes az identitás megfogalmazása szempontjából az a beszélgetés is, ahol a 25 éves Saroo más indiaiakkal beszélget, és azok kérdéseket tesznek fel a származásáról. Eddig a pontig – és ez a válaszokból is kisül – a teljes mértékben ausztrál identitással rendelkező férfi elkezd visszaemlékezni arra a merőben más életre, ami a privilegizált helyzete előtt volt. Az emberben alapvetően ott van a vágy, hogy kapcsolódjon gyökereihez, akkor is, ha igazi otthonra lel máshol. Pontosan amiatt, hogy el tudja magát helyezni a világban, hogy el tudja fogadni: a személyiségének részévé vált minden korábban átélt pillanat, minden családunk-
tól, kultúránkból örökölt mozzanat. Hasonló korú kisgyerek szülőjeként bevallom, érzelmileg rendkívül megterhelt a történet, de egy pillanatra sem bánom, hogy átélhettem. A főszereplő sorsát követve alapvetően felemelő film rendkívül hatásos és finom módon hívja fel a figyelmet az Indiában évente 80000 eltűnő gyermekre, és természetesen a világ többi pontján élők sorsára is. Számomra rendkívül pozitív volt, hogy az alkalmat megragadva, a készítők aktívan kívánnak tenni az ügyért, és a film saját hivatalos oldalán keresztül megadják a lehetőséget a segítésre. Ez az, amikor egy film igazán felvállalja, hogy hatása lehet az emberekre, és nem habozik felhasználni azt a jó ügy érdekében. Magyarországról itt tudsz a legegyszerűbben segíteni.
85% Stáblista Rendező: Garth Davis, Főszereplők: Dev Patel, Rooney Mara, Nicole Kidman Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. február 16.
FilmMagazin / 35
KRITIKA
AZ ALAPÍTÓ Gátlások nélkül a világ tetetéjén. Írta: Sanya08
S
ikertörténetekből annyi van, mint égen a csillag, közöttük pedig nem kevés az olyan, amelyben a sikert elérő egyén végül elbukik, mert a filmes morál egyszerűen azt diktálja. Ezek a sikert kergető emberek legtöbbször – vagy legalábbis elég nagy hányadban – azt a valamit kergetik fejvesztve, melyet a mozgóképes (és egyéb művészeti) kánonban nyugodtan nevezhetünk "a nagy amerikai álomnak". John Lee Hancock rendező filmes pályafutásának vaskosabbik részét ezeknek az embereknek a történetei teszik ki (nevezzük őket név szerint: A szív bajnokai; Banks úr megmentése), amelyek mind a valóság adta történésekből táplálkoznak. Emberek, akik nem ritkán egyéni álmaikat hajszolva futnak bele egy úti akadályba, hogy aztán legyőzve azt, kijelenthessék, hogy sikerült. Megvan, elérték. Ha izzadtságcseppek árán is, de végül minden jóra fordult. Mi pedig szeretjük
36 / FilmMagazin
nézni ezeket a történeteket, mert nagyon jól értenek ahhoz, hogy megtöltsék kis szívünket némi optimizmussal, amelyből gyakorta kifogyunk. Hancock legutóbb a Banks úr megmentése című filmmel egy hollywoodi kulisszatörténet elmesélésére vetemedett, melynek valósághűségét több helyütt kérdőjelekkel illették, ám báját épp ebből a tagadhatatlan Hollywood-stílből nyerte. Lehetett volna a film kritikus hangvételű alkotás az Álomgyár működési mechanizmusáról, ehelyett negédes, de mindazonáltal szép, tökéletes színészi alakításokkal megtámogatott dolgozat lett az eredmény. Amott egy introvertált írónő és annak személyes vonásokkal rendelkező regénysorozata konfrontálódott a hollywoodi húsdarálóval és tömeggyártásával (a befolyásos hatalommal rendelkező Walt Disney kedvesnagybácsis manifesztálódásában) és került ki mindkét fél győztesen,
kompromisszumokat kötve. Emitt egy testvérpár szerény, de kifizetődő álmukat élve kapják magukat azon, hogy egyszer csak egy karrierista szemétnek köszönhetően don quijote-i harcot vívnak a szélmalommal, melyet egyaránt hívhatunk profit- és franchise-orientáltságnak. A klasszikus felálláson azonban csavart egyet a rendező és a két jóravaló, jó szándékú és szimpatikus delikvens helyett az ellenlábas, karrierje és anyagi helyzete előrébb lendítése érdekében elkövetett aljasságait követhetjük nyomon. Ray Kroc (Michael Keaton) persze úgy kezdi, mint mindenki, aki kicsit többet szeretne az élettől, mint amennyi megadatott neki. Kezdeti szerencsétlenkedései alapján akár még egy kis sajnálatot is kicsikar a nézőből – csak, hogy aztán később elragadja őt a gépszíj és minden emberségességet kiölve magából teperjen teljes gázzal a cél felé. Keserű, csalódott embereket hagyva
John Lee Hancock kétszer is visszautasította a rendezői posztot, végül a kész forgatókönyv elolvasása győzte meg a film elvállalásáról.
maga után. Olyanokat, akik beérnék néhány aprósággal, de ő, a maga megalomániájával erre képtelen. Michael Keaton – nevezzük korunk egyik legnagyszerűbb és egyben legalulértékeltebb színészének – fogta és felfalta, magáévá tette ezt a szerepet, mintha egy ízletes mekis burger lett volna. Hálás szerep, mert egy ilyen szarrágó szerepe mindig hálás tud lenni, pláne egy olyan kvalitásokkal rendelkező színésznek, mint Keaton. Szenzációsan hozza azt az alamuszi seggfejet, aki elülső fogait ki-kivillantva, rágcsáló módjára sunyiskodik embertársai háta mögött, miközben a történet előrébb haladtával mindegyre levedli azokat a vonásokat, amik még kezdetben szimpatikussá tehették őt. Már ha voltak neki olyanok. A történet morálja szerint a sikerhez, pénzhez és csillogáshoz nem feltétlenül kell tehetségesnek lennie az embernek, csak jól kell időzítenie és tudnia kell lopnia a megfelelő embertől. Így lesz Az alapítóból az Amerikai Álomnak egy újabb megcincálása és idézőjelesítése, így történik az, hogy be kell látnunk: a jó bizony nem mindig győzedelmeskedik a rosszon, a kicsi nem mindig tud felülkerekedni a nagyon, a don quijote-i harcot pedig nem ok nélkül hívják úgy, ahogy. Nekünk, kívülál-
lóknak pedig aztán teljesen mindegy, hogy a kulisszák mögötti machinációk miként zajlanak, amikor a produktumot szánkba toljuk és vígan elhammogjuk háromdeci kólával és egy adag sültkrumplival. Nem fog ez a film se változtatni azon, miként állunk hozzá, legfeljebb egy pillantásra megállunk fogyasztás közben és elmormolunk egy röpke imát a McDonald-testvérek jólétéért és lelki nyugalmáért. Vagy annyit sem. Ahogy már említettem, sikertörténetekből annyi van, mint égen a csillag. John Lee Hancock filmje némiképp emlékeinkbe idézi Martin Scorsese Wall Street farkasát – mindkét film a "másik oldal" sikerének históriáját jegyzőkönyvezte és dobta bele a nézőt egy olyan kényelmetlen szituációba, melynek során arra kényszerültünk, hogy egy morálisan ingatag pozícióból nézzük meg a kilátást. Ám míg Scorsese a dekadens történet szolgálatába állította rendezői stílusát (mely nagyon ügyesen távol tartotta magát a direkt ítélkezéstől – bízva a néző józan értékítéletében), addig Hancock markánsabb rendezői kézjegyek nélkül, jórészt színészeire támaszkodva mesél. Történetmesélése pedig kissé ingatag, egyes pontjai és karakterei a filmnek több odafigyelést igényeltek volna – a Kroc feleségét
megformáló Laura Dern hiába teljesíti az elvártakat, kiváló színésznő, ám sztorijára mindenféle lezárás nélkül raknak pontot, ahogy Kroc félrelépése is a levegőben lóg, dramaturgiailag felesleges, csupán lábjegyzetnek minősül a film egészét nézve. Nincsenek jelenetek, amelyek súlypontokként szolgálnának, nincsen semmilyen szcéna, amit majd az év végeztével kiemelnénk, vagy újra és újra meg kívánnánk nézni. Hiányzik az igazi él és hiányzik az a bizonyos plusz, ami magával ragadóbbá tenné a végeredményt. Valahogy úgy, mint a mekiburger: finom, jólesik, de igazán jól nem laksz vele, inkább vágynál valami izmosabb darabra, ami erőteljesebb dózisokban adja meg azt, amit igényel a szervezeted. Azért mégis, értékelendő az, hogy mertek az alkotók odamondani kicsit és elmesélni egy ilyen, alapvetően cinikus és pesszimistább világképpel rendelkező történetet. Ez is több, mint a semmi, de önmagában mégis kevés az örökkévalóhoz. Keaton ide, Keaton oda.
70% Stáblista Rendező: John Lee Hancock Főszereplők: Michael Keaton, Laura Dern, Linda Cardellini Forgalmazó: Fórum Hungary Hazai premier időpontja: 2017. február 2.
FilmMagazin / 37
KRITIKA
KÖRÖK Samara visszatért, hogy újra riogassa a nézőket. Mindenki jobban járt volna, ha nem így történt volnaW Írta: Török Tamás
G
ore Verbinski 2002-es A kör című alkotása a mai napig egy kifejezetten megosztó filmként van számon tartva, viszont azt talán mindenki belátja, hogy a horror zsáner modern képviselői között mindenképpen klasszikusnak számít. A kör hatását manapság is tetten érhetjük ezekben az ijesztő, sokszor talán kevésbé ijesztő filmekben, a közel sem akkora sikerű, de még így is korrektnek nevezhető második rész után pedig nemrégiben trilógiává egészült ki a széria. Ez a felvonás viszont mások megihletése helyett inkább lop, szinte mindenhonnan, az igazi probléma mégis az, hogy a Körök annyira unalmas és semmilyen, hogy még filmnek sem lehet igazán nevezni. A történet röviden: a legendás VHS kazi újból előkerül, egy egyetemi biológia professzor (aki mint a film során kiderült, a világon mindenhez ért) meg is nézi azt, jön a
38 / FilmMagazin
bizonyos "7 nap múlva megdöglesz" telefonhívás, ami elkerülhető azzal, ha a potenciális áldozat lemásolja a videót, és megnézeti valaki mással. Hasonló elven, mint ahogy az a Valami követben is működött. A Körök nagy találmánya az, hogy a közösségi oldalakat bevonva kialakul egy "követő rendszer", hogy a vírusként terjedő videót minél hatásosabban tudják továbbpasszolni a megrémült balekok. Ezt az ötletet egyébként még sosem láthattuk így 2017-ig, szóval le a kalappal! Tizenöt év alatt Samarából egyébként valami hacker lett, vagy minimum profi vágó, ugyanis ESETLEGES SPOILER a "cselekmény" során kiderül, hogy a videó sokkal több annál, mint az elsőre látszik, így megint szerencsétlen kislány múltját igyekeznek feltárni főhőseink, kínzó unalmak közepette. SPOILER VÉGE Az egy dolog, hogy a Körök egyáltalán nem működik, mint film, az
viszont, hogy az átlagalatti, blőd jumpscare-ekkel teletömött horrorok szintjét sem éri el, de még megközelítőleg sem, őszintén megdöbbentett. Mondjuk tény, nem bízták a véletlenre, ugyanis F. Javier Gutiérrez rendező eddigi munkássága nem csak rendezőként, de összességében is csak egy filmre vezethető vissza. Nyilván én is támogatom azt, hogy még tapasztalatlan rendezők is lehetőséghez jussanak, viszont a Kör talán mégsem az a széria, ahol ezt meg kéne engedni, ugyanis a Körök egyértelműen a silány rendezői munka és egészen tragikus forgatókönyv áldozatául esett, amit egyébként hárman hoztak össze, köztük az Oscar-díjas Akiva Goldsmannel. A Körök fantáziátlan, a Körök eseménytelen, a Körök megdöbbentően üres és egyetlen másodpercig sem fogja felgyorsítani a néző pulzusát. Most leszögezném, hogy Samara
A Körök forgatása során 6 és fél órát töltöttek Samanta „elkészítésével” a jelmeztervezők és a sminkesek.
MARKETINGBŐL JELES A stúdió marketingesei felbéreltek pár fekete hajú leányzót, akiknek Samantának öltözve az volt a feladatuk, hogy különböző műszaki boltokban kimásszanak a TV-ből, ezzel hozva frászt a kirakatot bámuló, gyanútlan emberekre. A dolog jól sikerült, sajnos a film kevésbéU
egyetlen egyszer jelenik meg a másfél órás szenvedés során, de még azt is sikerült úgy megoldani, hogy nagyjából olyan nyugalommal nézze az ember az egészet, mintha a szombat reggeli gyerekműsorok előtt ülne. Hangulat és feszültség, mint olyan, nem is létezik a Körök univerzumában: a film rendre azokkal a snittekkel van tele megállás nélkül, amit egy jobb horror a hatásosabb, rémisztő jelenetek után szokott alkalmazni, nyugtató szándékkal. A Körök ezzel szemben meg sem próbálja felborzolni a néző kedélyeit (legalábbis nem abban az értelemben, mint ahogy azt szeretnénk), egyszerűen csak úszik a dögunalom tengerében a maga indokolatlanul kitartott képeivel, amiket nagy ritkán, de a kelleténél még így is többször megszakítanak a két főhős, Julia és Holt fárasztóbbnálfárasztóbb kliséi. A színészeket, Matilda Lutzot és Alex Roe-t elég
igazságtalan lenne bántani, mert ők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy Sherlockot megszégyenítően állapítsák meg egy üres sírról, hogy a "testet elvitték". Én nem szeretek ilyen keserű hangvételű kritikákat írni, de sajnos azt kell mondanom, hogy a Körök egyszerűen értékelhetetlen. A forgatókönyv nem csak egy minimálisan működő történet vászonra vitelében bukik meg teljesen, de alapvető, legalább B kategóriás sablonjeleneteket sem volt képes rendesen megírni. Az atmoszféra és izgalmak teljes hiánya mellett a Köröknek nincs tempója, ritmusa, ami szinte az öszszes hollywoodi filmben ott van, még az olyan minőségtelen produkciókban is, mint az új Underworld. Nyugodt szívvel jelentem ki, hogy még a legnagyobb trash horror rajongók is elképesztő csalódás részesei lesznek, ha akár minimális elvárással is ülnek be a Körökre.
Gyűlölök negatívan írni filmekről, de a Körök nem hagyott más választást. Életemben először érzem azt, hogy ebben a gyönyörű szakmában egy olyan produktum hagyja el a vágóasztalt, amiről egyszerűen nem lehet pozitívumot mondani, azon kívül, hogy véget ért. A minimális cselekmény egy már ezerszer megrágott történetet mesél el minél ingerszegényebben, Samara mint olyan teljesen megszűnt, inkább csak beszélni fognak róla, a film legnagyobb feszültségét és ijesztését pedig egy esernyő kinyitása okozza majd. Véletlenül sem azt vártam, hogy majd most feltámad a széria, de még így is elképesztő csalódás ez az egészU
10% Stáblista Rendező: F. Javier Gutiérrez Főszereplők: Matilda Anna Ingrid Lutz, Johnny Galecki, Alex Roe Forgalmazó: UIP-Duna Film Hazai premier időpontja: 2017. február 2.
FilmMagazin / 39
KRITIKA
EGY KUTYA NÉGY ÉLETE Az univerzális szabály, miszerint "tegyél kutyákat egy filmbe, és az tuti siker", még mindig él. Írta: Török Tamás
A
2009-es Hacsi, leghűségesebb barát által ért lelki megrázkódtatások miatt már alapvetően egy csomag zsebkendővel ülök le kutyás/állatos filmek elé, viszont az Egy kutya négy életével máshogy voltam. Az előzetesek alapján egy zavaróan giccses alkotásra számítottam, ami azért több esetben is beigazolódott, a végeredmény viszont még így is egy nagyon kellemes meglepetés lett. A film a már jól bevált (?) "egy kellemes hang narrálja a cuki kutyusokat" elven működik, az érdekesebb koncepció viszont az, hogy a főhős eb, nevezzük Bailey-nek, élete végeztével nem egy jobb helyre kerül, ha-
40 / FilmMagazin
nem vissza a Földre, egy másik kutya testében. Bailey életei során azon dolgozik, hogy rájöjjön, mi létezésének célja, mi végett teremtették a kutyákat, és hogy miért imádja kergetni a saját farkát. Az egzisztenciális kérdések firtatását a játékidő nagy részében felváltja a humor. Ha valami, akkor az piszok jól működik. A rendező Lasse Hallström-nek már van tapasztalata a kutyás filmek rendezésében, ugyanis a már említett Hacsi igaz történetét is ő vitte vászonra. Az a remekmű viszont merőben más volt, hiába egy gyönyörű filmről beszélünk, erősen kétlem, hogy van olyan ember, aki ne könnyezné meg és / vagy zuhanna
mély letargiába a Hacsitól. Ellenben az Egy kutya négy életével, amiben való igaz, szintén lesznek megható jelenetek, főleg a gazdik számára, összességében viszont egy rendkívül aranyos és eredetien vicces moziról beszélhetünk. A humor nem csak egy sémára épít: Bailey játékos, állandóan pozitív jelleme folyamatosan választ vár, vagy éppen választ ad azokra a kérdésekre, amiket talán mindannyian feltettünk már a kutyusok imádnivaló, ám olykor zavarba ejtően furcsa szokásaival kapcsolatban. Ezek általában rövid, frappáns kis megszólalások, amik még a drámaiabb jelenetek közepén is mosolyt fognak csalni az
A film egyáltalán nem nyerte el a PETA állatvédő szervezet tagjainak tetszését, akik bojkottálták az amerikai bemutatót is.
ember arcára. Én, aki már egyre kevésbé vagyok képes nevetni a vígjátékokon, meglepve tapasztaltam, hogy a humor az Egy kutya négy életében annyira spontán és eredeti az esetek többségében, hogy olykor még a könnyem is kicsordult. Ha már könnyek, talán nem spoilerezek azzal, hogy mivel egy kutyus négy életét fogjuk végigkövetni, szegény Bailey többször is adott életciklusa végéhez ér majd a film során, olykor természetes úton, olykor pedig nem. A dráma is ezt követi, lévén mikor szegény állat életét kioltják, akkor a forgatókönyvírók sem szerették volna, hogy a nézők véletlenül depresszióba essenek, egy vágást követően máris az új, pici-Bailey zavarodottságát láthatjuk, hogy miért nincsen fütyije. A központi dráma és a film gerince Bailey első szerető gazdája, Ethan köré épül, aki még gyerekként fogadta be a kis golden retrievert. A
fiú együtt nő fel hűséges barátjával, aminek végigvezetésére bőséges időt szán a film, ezzel elültetve azon kérdés magját a nézőben, hogy vajon visszatér-e Bailey első gazdájához következő életei során. Ezzel kapcsolatban volt bennem egy olyan érzés, hogy a film nem tudta eldönteni pontosan, hogy most Ethan vagy Bailey története legyen előtérben. Voltak jelenetek, amiket önkéntelenül is kínossá tett számomra a tény, hogy történhetett bármi, Bailey -t megállás nélkül körberajongták. Elcsattanhatott egy csók, vagy kitörhetett egy családi vita, a vége kivétel nélkül az volt, hogy Bailey, Bailey, Bailey. Ez a kelleténél többször zökkentett ki a film amúgy hihetetlenül szépen fényképezett, színes, nyugtató világából. Kutyás film nem szólt még ennyire kutyákról, mint az Egy kutya négy élete. Halljuk a gondolataikat, látunk a szemükkel és megismerjük az ember számára olykor nem egyér-
telmű problémáikat. Való igaz, a dráma hiába működik, közel sem fogunk olyan mélységeket találni benne, mint a már emlegetett Hacsiban. Bailey végkövetkeztése az élet értelmével kapcsolatban pedig legalább ennyire sablonos, viszont mégsem mondhatjuk azt, hogy tévedne, ezzel pedig magát a filmet is igazolja. Egy kifejezetten szórakoztató és kedves alkotásról beszélünk, amit Dennis Quaid jutalomjátéka koronáz meg.
70% Stáblista Rendező: Lasse Hallström Főszereplők: Britt Robertson, Josh Gad, Dennis Quad Forgalmazó: Freeman Film Hazai premier időpontja: 2017. január 26.
FilmMagazin / 41
KRITIKA
A SZÁMOLÁS JOGA Mert a sokszínűséggel mindig érdemes számolni. Írta: TomPowell
B
evallom, sokszor sokkal többre tudom értékelni azokat a megtörtént eseteket feldolgozó vígdrámákat, amelyek itt-ott kiszínezik a valóságot, már-már giccsbe hajlanak, vagy látványosan át is lépik azt, mégsem sikkad el a téma, amiről szólni akarnak és – ami nem elvetendő – akár a fogékonyabb fiatalok is leültethetőek eléjük. Jelen filmünk abszolút ez a kategória. Mégis valahogy elkeseredtem a nézése közben. Ez legfőképp annak tudható be, hogy Theodore Melfi (St. Vincent) alkotása a történelmi távlat ellenére is rendkívül aktuális, mifelénk talán különösen. Mert miről is van szó itt? Arról, hogy matematikus fekete nők az 1960-as évek hajnalán azon ügyködnek, hogy megnyerjék az USA-nak az űrversenyt, miközben előbbiek a megkülönböztetéssel, utóbbinak pedig a Szovjetunió az orruk alá dörgölt sikereivel kell megbirkózniuk? Látszólag igen, mégis sokkal többről szól a film. Például arról, hogy az előítélet nem csak másokat sérthet meg az emberi méltóságában (pedig már ez sem elhanyagolható), hanem csoportok, intézmények – vagy jelen esetünkben országok – teljesítményére lehet kihatással. Hogy a féltékenység
42 / FilmMagazin
nem csak szakmaiságból fakadhat, hanem lehet rasszista, avagy éppen szexista vetülete is – amire a társadalom, a politikai vezetés is rásegíthet – nem beszélve arról, hogy aki hátránnyal indul, mekkora erőfeszítéseket kell tennie, hogy átszakítsa azt a bizonyos célszalagot. De nem emiatt görbült le egy kicsit mégis a szám széle – pedig ezek a kérdések már önmagukban aktuálissá varázsolják ezt az alapvetően jól pergő dialógusokat és szereplőket felvonultató történelmi tanmesét – hanem azért, mert elszomorító volt azt látni, hogy a tengerentúlon 50 évvel ezelőtt (!!!) mennyire képesek voltak mindezen felülemelkedni, ha a szükség azt kívánta. Márpedig nagyon sokszor kívánta, amikor csattogott az ostor a NASA tudósok hátán és a megoldás végig ott volt az orruk előtt. Éppen ezért egyszerre üdítő és dühítő látni, ahogy ez a három talpraesett nő (Taraji P. Henson, Janelle Monae és Octavia Spencer különkülön és egyszerre is fenomenálisak) miként próbál érvényesülni a történelem eme viharos szakaszában akár a társadalommal, akár a hivatali bürokráciával szemben. Üdítő látni, ahogy ezek a hölgyek az
eszüket használják, ami miatt példaértékűvé válhatnak mindenki számára, akármennyire is felcukrozták a történet. És éppen ezért dühítő azt látni, hogy manapság is előfordulnak ilyenek. Így mellékes is, hogy menynyire típusfigurákról van szó, akár az akadékoskodó kollégát (Jim Parsons továbbra is benne ragadt a Sheldon Cooper szerepben), akár az előítéletes hivatalnokot (Kirsten Dunst karaktere szolgál ellenszenvre és nem a színésznő játéka), vagy a jóságos főnököt (Kevin Costner jelenléte mindig öröm) vesszük. Mert azokról. De talán nem is baj, mert sokszor pont az ilyen egyszerű képletek indukálhatnak nagy változásokat. Kezdetnek egy ilyen film pedig pont megteszi.
75% Stáblista Rendező: Theodore Melfi Főszereplők: Taraji P. Hanson, Octavia Spencer, Kevin Costner Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. január 19.
KRITIKA
A KAPTÁR – AZ UTOLSÓ FEJEZETET Egy szemet és lelket kápráztatóan gyönyörű film az Életről, anélkül, hogy egy szó is elhangozna benne. Írta: Fonyódi Noémi
A
lice a washingtoni események után egyedül téblábol a kihalt és lepusztult városban, épphogy sikerül meglépnie egy Tvírusos, mutáns szörny elől, amikor megtudja, hogy van lehetőség megmenteni az egész emberiséget a kipusztulástól, viszont minderre csak 48 óra áll rendelkezésre. Alice felkerekedik Raccoon Citybe, összeszed egy csipetcsapatot és mehet is a végtelenségig nyújtott harc következő felvonása az Umbrella Corporation ellen. A film egyik legnagyobb hibája, hogy egy idegbeteg, hiperaktív ember vágta az egészet, és ha nem kapsz rohamot a nézése közben, totálisan lezsibbad az agyad, olyan gyorsasággal és rendszertelenséggel van megvágva minden akciórész. (Van egy közelharci jelenet egy mozgó járművön, és folyamatosan váltogatnak nagyjából hat kameraállás között és minden beállítás jó, ha annyi időre van bevágva, hogy az emberi agy képes legyen azt feldolgozni.) Ettől az egész kö-
vethetetlen lesz és sokszor megmondhatatlan, hogy mi az isten történik a vásznon. Ha mindez nem lenne elég, a film közepe olyan sötét, mintha elfelejtettek volna lámpákat vinni a forgatásra, bár lehet a negyven millióból tűrhető világításra már nem futotta. Néha a szereplőket is nehéz kivenni, az animált szörnyekről meg nem is beszélve, amik pont addig voltak rendesen megcsinálva, amíg fél másodpercre az arcunkba tolták. Amúgy is megszámlálhatatlanul sokszor dobtak felénk mindenféle félelmetes dolgot, talán minden percre jutott egy jump scare és az első páron én még kiugrottam a székből, de ahogy figyeltem, a mellettem ülőket nem hatotta meg különösebben és valahol a huszadik környékén már én sem pislantottam az egyszerű ijesztgetési eszköztől. Talán az első húsz perc az, ami nem csak jól néz ki, de tényleg hangulatteremtő és még belefér az élvezhetőségbe. Aztán megjelennek az Umbrellások és a fertőzöttek, valamint az "A
csapat". A tagjai olyan szinten lényegtelenek, hogy két dolgot nem lehet róluk mondani, egyetlen funkciójuk annyi volt, hogy mindig Alice helyett haljanak meg valamilyen kreatív formában. Milla Jovo-vich hozza az elvártakat, de nyugodtan bemasírozhatott volna egyedül is a végkifejletbe és kedves férjével, Paul W.S. Andersonnal ideje lenne valami másba fogniuk, ez pedig tényleg az utolsó fejezetnek meghagyni. Persze akit a fentiek nem riasztottak el, nyugodtan nézzen bele, hátha felfedez benne valamit.
25% Stáblista Rendező: Paul W. S. Anderson Főszereplők: Milla Jovovich, Ruby Rose, Shawn Roberts Forgalmazó: InterCom Hazai premier időpontja: 2017. január 26.
FilmMagazin / 43
EXTRA
OSCAR-JELÖLÉSEK: TOP 5 NEGATÍVUM ÉS TOP 5 POZITÍVUM + MINDENKI ISMERTETŐ „Az Oscar-jelöltek bőven okoztak kellemes és szomorkodós perceket is. Előbbieket azoknak, akik tisztában voltak vele, hogy mely slágerfilmek szerepelnek majd a legtöbbször a kategóriában és be is váltak a számításaik, utóbbiakat pedig azoknak, akik arra számítottak, hogy a temérdek Kaliforniai álom és Holdfény jelölése mellett az Akadémia bevállalja néhány gyöngyszem, néhány kirívó tehetség elismerését is. Az alábbi felsorolásban öszszeszedtük, hogy szerintünk hogyan kellett volna dönteni.” >> 46.
SOROZAT: 24 – ÚJRATÖLTVE „Carter Jemenben megöl egy terroristavezért, a vezér követői azonban bosszúszomjasak, így Cartert és családját hazatérve tanúvédelmi programba helyezik, a program viszont lelepleződik, és Carter kénytelen szembenézni a támadással.” >> 52..
FILMKLASSZIKUS: VESZEDELMES VISZONYOK „A szuggesztív hosszú nyitójelent, mely bepillantást enged Merteuil és Valmont reggeli készülődéseibe roppant jól mutatja be, hogy a francia arisztokrácia hogyan rejti el magát a nyilvánosság elől.” >> 54.
FilmMagazin / 45
EXTRA
OSCAR-JELÖLÉSEK: TOP 5 POZITÍVUM ÉS TOP 5 NEGATÍVUM Régóta tudjuk már, hogy mely filmek és alkotók esélyesek arra, hogy február 26-án kiérdemeljenek egy aranyszobrocskát, azonban nem mindenben értünk egyet az Akadémiával. Összeszedtünk öt csalódást, illetve öt meglepetést. Írta: Szada
A
z Oscar-jelöltek bőven okoztak kellemes és szomorkodós perceket is. Előbbieket azoknak, akik tisztában voltak vele, hogy mely slágerfilmek szerepelnek majd a legtöbbször a kategóriában és be is váltak a számításaik, utóbbiakat pedig azoknak, akik arra számítottak, hogy a temérdek Kaliforniai álom és Holdfény jelölése mellett az Akadémia bevállalja néhány gyöngyszem, néhány kirívó tehetség elismerését is. Az alábbi felsorolásban összeszedtük, hogy szerintünk hogyan kellett volna dönteni.
46 / FilmMagazin
TOP 5 NEGATÍVUM – Amy Adams mellőzése: Aki látta az Éjszakai ragadozókat és / vagy az Érkezést tavaly, az tisztában van vele, hogy Amy Adams mindkettőben olyat alakított, amivel nemcsak egymaga vitte el a hátán a filmeket, de sok veterán színésznő is megirigyelhetné azt a teljesítményt, amit nyújtott. Ha mindehhez hozzávesszük azt a tényt, hogy eddig öt alkalommal terjesztették fel Oscarra (Junebug, Kétely, The Fighter – A harcos, The Master, Amerikai botrány) és egyet sem vihetett haza,
valamint azt, hogy az Akadémia 8 alkalommal jelölte most az Érkezést, de őt pont kihagyták a Legjobb színésznők közül, akkor már érthető, miért vagyunk pipák. – Meryl Streep erőltetése, Hugh Grant kihagyása: Íme az indok, amiért valószínűleg Adams kiesett a szórásból: Meryl Streepnek ismételten muszáj volt kapnia egy jelölést (most éppen a Florence – A tökéletlen hangért), így olybá tűnik, mintha a valóban zseniális színésznőnek bérelt helye lenne a jelöltek listáján.
Meryl Streep-et eddig 20-szor jelölték Oscarra a női színészi kategóriákban, amit 4-szer díjra is váltott.
Persze vannak elvitathatatlan érdemei Stephen Frears filmjének, de ha összehasonlítjuk a kategória többi szereplőjének (Emma Stone, Ruth Negga, Isabelle Huppert, Natalie Portman) teljesítményével, akkor azért eléggé kitűnik, hogy itt valami sántít. És ha már Florence! Ide tartozik Hugh Grant hanyagolása is, aki még soha nem érdemelte ennyire meg, hogy felfigyeljenek rá az ítészek, mint ebben a darabban, amelyben – és kövezzetek meg minket, ha nem így van – Streep helyett rá irányult a reflektorfény. Kár érte. – A Silence hanyagolása: Martin Scorsese évtizedekig tervezett szenvedélyprojektje, amelyben An-
drew Garfield másodszorra is megcsillogtathatta tehetségét 2016ban és amellyel Liam Neeson ismét visszatért a drámai szerepekhezU nos, csúnyán alá lett becsülve. Az Akadémia mindösszesen egy legjobb operatőri munkáért járó jelölést dobott oda "alamizsnaként", pedig a Silence-t (avagy Némaságot) legalább annyi kategóriában lehetett volna és kellett volna szerepeltetni, mint a Holdfényt, A számolás jogát vagy A régi várost. Szomorú ez. – Hol az Érkezés zenéje?: A téma még mindig az Érkezés. Rendkívül örvendetes, hogy nyolc jelölést is bezsebelhet Denis Villeneuve scifije, ámbátor valaki elárulná, hogy
A HÁZIGAZDA Sok múlik azon, hogy kit választanak meg az aktuális Oscar házigazdájának, hiszen személyiségével, szövegeivel feldobhatja vagy akár agyon is ütheti a hangulatot. Az utóbbi években olyan hírességeket választottak erre a szerepre, mint Seth MacFarlane, Ellen DeGeneres és Neil Patrick Harris (többüket már sokadszorra), azonban a 2017-es Oscart valaki olyan vezeti majd, aki korábban még soha. Amerika egyik legnépszerűbb televíziós műsorvezetőjét (és egyben producer, író, humorista és szinkronhang), Jimmy Kimmel-t választotta ki az Akadémia arra, hogy legjobb tudása szerint legyen a 2017-es Oscar házigazdája. Alig várjuk!
kerülhetett be például Thomas Newman Utazók score-ja Jóhann Jóhannsson kiváló munkája helyett? Értelemszerűen ezzel nem Newman ellen ágálunk, hiszen 14 jelölés után igazán kijár neki is egy szobor, de hogy azt esetlegesen pont egy Utazókért kapja, miközben Jóhannsson messziről néziU Az okok a The Verge tavalyi cikke szerint abban keresendőek, hogy az Érkezés zenéjét azért diszkvalifikálták, mert egyes elemei túlságosan hasonlítanak Max Richter "On the Nature of Daylight" című művéhez. Meh. – Deadpool kihagyása: Tegyük a szívünkre a kezünket! Mindannyian azt vártuk, hogy a bírák lesznek
FilmMagazin / 47
EXTRA annyira tökösek, hogy bevállalják ezt a poént, amivel talán az elit rétegek szemében csökkent volna a presztízsük, de mindenki más szemében bizony nagyot nőttek volna. Hiszen gondoljunk csak bele: nem kellett volna olyan komolyabb kategóriákban indítani, mint a legjobb film, de egy legjobb jelmeztervezésben vagy legjobb sminkben elfért volna és akkor kimondhattuk volna, hogy az "Oscar-díjra jelölt Deadpool". Ryan Reynolds odáig lett volna a gyönyörűségtől és mi is. TOP 5 POZITÍVUM – A Mindenki jelölése: Ismét van miért izgulnia a magyaroknak az Oscaron! Legutóbb a Saul fiára lehettünk büszkék, ezúttal viszont nem a legjobb idegen nyelvű filmben kell keresnünk hazánk kiválóságát (pedig Till Attila Tiszta szívvelje erősen megérdemelte volna!), hanem a legjobb idegen nyelvű rövidfilmben, ugyanis Deák Kristóf és Udvardy Anna műve, a Mindenki (Sing) mérkőzik meg a szoborért. Mondanunk sem kell, hogy tiszta szívből támogatjuk! – Michael Shannon jelölése: Feljebb kicsit keseregtünk Hugh Grant mellőzése miatt, de ha nem így történt volna, talán az egyik legszuperebb karakterszínész, Michael Shannon sem rúghatott volna labdába a legjobb férfi mellékszereplők között, viszont az Éjszakai ragadozókért bőven megérdemelte. Sajnos nincsenek kétségeink afelől, hogy nem ő fogja behúzni ezt a díjat, de miután korábban csak egyetlen jelölése volt (a 2008-as A szabadság útja), így már azzal is megelégszünk, hogy leírhatjuk: a kétszeres Oscar-díjra jelölt Michael Shannon. – A Hell or High Water jelölése: Bár David Mackenzie western drámáját egyetlen hazai forgalmazó sem karolta fel, az HBO mégis be fogja mutatni és nagyon is jól teszi, ugyanis aki eddig látta, az kizárólag szuperlatívuszokban hajlandó beszélni róla, valamint Chris Pine, Ben Foster, Jeff Bridges és a többiek színészi játékáról. Éppen ezért olyan jó látni, hogy az Akadémia is értékeli ezt a csodát, hiszen 4 kategóriában is esélyt adtak neki: legjobb film, legjobb férfi melléksze-
48 / FilmMagazin
replő (Jeff Bridges), legjobb eredeti forgatókönyv (Taylor Sheridan) és legjobb vágás. Hajrá! – Mel Gibson jelölése: Szinte mindig rendkívül telített a legjobb rendező kategória, éppen ezért olyan kellemes meglepetés, hogy Mel Gibson – a korábbi magánéleti zűrjei ellenére, amit nem szokott szeretni az Akadémia – befért A fegyvertelen katonával, amely ezen kívül még öt jelölést tudhat magáénak. Valószínűleg a képen látható "vén salabakter" nem fogja megkapni az aranyszobrot, de már az is nagy elismerés, hogy esélyes rá. Köszönjük!
– Andrew Garfield jelölése: Garfield legalább annyira szereti a színpadot, mint a mozivásznat, az előbbivel pallérozott színészi játéka pedig utóbbi esetében is kifizetődhet, hiszen A fegyvertelen katonában nyújtott kiváló teljesítményének köszönhetően "hadba indulhat" a legjobb színész díjáért (de akár a Silence-ért is megkaphatná, legalább a jelöléstU khm, khm). Nem lesz könnyű dolga, hiszen Casey Affleck, Denzel Washington és Ryan Gosling is rendkívül erős ellenfél, így vélhetőleg labdába sem rúghat a szavazóknál, de mi azért drukkolunk neki.
Kevin O'Connel hangmérnök eddig 20 jelölést kapott, de egyszer sem vitte haza a díjat. Idén ismét harcba indul a Fegyvertelen katonávalU
OSCAR-JELÖLÉSEK 2017 (A LEGFONTOSABB KATEGÓRIÁK) LEGJOBB FILM Érkezés A fegyvertelen katona Fences Hell or High Water Holdfény Kaliforniai álom Oroszlán A régi város A számolás joga LEGJOBB FÉRFI FŐSZEREPLŐ Casey Affleck (A régi város) Andrew Garfield (A fegyvertelen katona) Ryan Gosling (Kaliforniai álom) Viggo Mortensen (Captain Fantastic) Denzel Washington (Fences) LEGJOBB NŐI FŐSZEREPLŐ Isabelle Huppert (Elle) Ruth Negga (Loving) Natalie Portman (Jackie) Emma Stone (Kaliforniai álom) Meryl Streep (Florence – A tökéletlen hang) LEGJOBB FÉRFI MELLÉKSZEREPLŐ Mahershala Ali (Holdfény) Jeff Bridges (Hell or High Water) Lucas Hedges (A régi város) Dev Patel (Oroszlán) Michael Shannon (Éjszakai ragadozók) LEGJOBB NŐI MELLÉKSZEREPLŐ Viola Davis (Fences) Naomie Harris (Holdfény) Nicole Kidman (Oroszlán) Octavia Spencer (A számolás joga) Michelle Williams (A régi város) LEGJOBB RENDEZŐ Damien Chazelle (Kaliforniai álom) Mel Gibson (A fegyvertelen katona) Barry Jenkins (Holdfény) Kenneth Lonergan (A régi város) Denis Villeneuve (Érkezés) LEGJOBB EREDETI FORGATÓKÖNYV 20th Century Women (Mike Mills) Hell or High Water (Taylor Sheridan) A homár (Yorgos Lanthimos, Efthymis Filippou) Kaliforniai álom (Damien Chazelle)
A régi város (Kenneth Lonergan) LEGJOBB ADAPTÁLT FORGATÓKÖNYV Érkezés (Eric Heisserer) Fences (August Wilson) Holdfény (Barry Jenkins) Oroszlán (Luke Davies) A számolás joga (Allison Schroeder, Theodore Melfi) LEGJOBB IDEGEN NYELVŰ FILM Az ember, akit Ovénak hívnak (Svédország) A homok alatt (Dánia) Tanna (Ausztrália) Toni Erdmann (Németország) Az ügyfél (Irán) LEGJOBB ANIMÁCIÓS FILM Életem Cukkiniként Kubo és a varázshúrok Vaiana A vörös teknős Zootropolis – Állati nagy balhé LEGJOBB LÁTVÁNY Ave, Cézár! Érkezés Kaliforniai álom Legendás állatok és megfigyelésük Utazók LEGJOBB FÉNYKÉPEZÉS Érkezés (Bradford Young) Holdfény (James Laxton) Kaliforniai álom (Linus Sandgren) Oroszlán (Greig Fraser) Silence (Rodrigo Prieto) LEGJOBB JELMEZ Florence – A tökéletlen hang (Consolata Boyle) Jackie (Madeline Fontaine) Kaliforniai álom (Mary Zophres) Legendás állatok és megfigyelésük (Colleen Atwood) Szövetségesek (Joanna Johnston) LEGJOBB VÁGÁS Érkezés (Joe Walker) A fegyvertelen katona (John Gilbert) Hell or High Water (Jake Roberts) Holdfény (Nat Sanders, Joi McMillon) Kaliforniai álom (Tom Cross) LEGJOBB MASZK Az ember, akit Ovénak hívnak
Star Trek – Mindenen túl Suicide Squad – Öngyilkos osztag LEGJOBB ZENE Holdfény (Nicholas Britell) Jackie (Mica Levi) Kaliforniai álom (Justin Hurwitz) Oroszlán (Dustin O’Halloran, Hauschka) Utazók (Thomas Newman) LEGJOBB BETÉTDAL Jim: The James Foley Story (J. Ralph, Sting: „The Empty Chair”) Kaliforniai álom (Justin Hurwitz: „Audition (The Fools Who Dream)”) Kaliforniai álom (Justin Hurwitz: „City of Stars”) Trollok (Justin Timberlake: „Can’t Stop The Feeling”) Vaiana (Lin-Manuel Miranda: „How Far I’ll Go”) LEGJOBB HANGKEVERÉS 13 óra – Bengázi titkos katonái Érkezés A fegyvertelen katona Kaliforniai álom Zsivány Egyes – Egy Star Wars történet LEGJOBB HANGVÁGÁS Érkezés A fegyvertelen katona Kaliforniai álom Mélytengeri pokol Sully – Csoda a Hudson folyón LEGJOBB VIZUÁLIS EFFEKTEK Doctor Strange A dzsungel könyve Kubo és a varázshúrok Mélytengeri pokol Zsivány Egyes – Egy Star Wars Történet LEGJOBB DOKUMENTUMFILM 13th I Am Not Your Negro Life, Animated O.J.: Made in America Tűz a tengeren LEGJOBB RÖVIDFILM Ennemis intérieurs La femme et le TGV Mindenki Silent Nights Timecode
EXTRA
MINDENKI Deák Kristóf kisjátékfilmje egy lépéssel közelebb került ahhoz, hogy Os- car-nyertes darabbá váljék. Írta: Sanya08
S
ajnos Till Attila (szerintünk) kitűnő, Tiszta szívvel című filmjének végül nem sikerült bejutnia a Legjobb idegen nyelvű film Oscarjáért versengő 5 alkotás közé, azért idén sem maradunk izgulnivaló nélkül. Deák Kristóf többszörös díjnyertes kisjátékfilmje, a Mindenki ugyanis esélyes arra, hogy elhódítsa a díjat Legjobb kisjátékfilm kategóriában. Persze már az is nagy dolog, hogy a film bejutott a legjobb öt közé, hiszen legutóbb 53 éve jelöltek magyart ebben a kategóriában (Szabó István Koncert című rövidfilmjét). A Mindenki egy egyszerű történettel rendelkező kis filmecske (kisfil-
50 / FilmMagazin
mecske), mely egyszerű történetet kristálytisztán és érzékletesen mesél el a rendező, Deák Kristóf. A filmben bemutatott szituáció a következőképpen néz ki: adott egy új iskolába került kislány, aki új környezetének felfedezését rögtön azzal kezdi, hogy maga is csatlakozik az iskola híres-nevezetes kóruscsoportjába. Erika néni (Szamosi Zsófia), a kórusvezető énektanárnő első ránézésre kedves, jószívű hölgy, aki a kis csipet-csapatával szembeni szigorát azzal igyekszik rendre ellensúlyozni, hogy csokoládét ad mindenkinek a próbák után. Szereti őt mindenki, ahogy a tiszteletet is megadják neki és az új lánynak, Zsófinak
(Gáspárfalvi Dorka) se szegné kedvét semmi, ha épp nem roncsolná szét az önbecsülését azzal, hogy Erika néni az első óra után rögtön az énektudását becsmérli és megkéri: legközelebb inkább csak "tátikázzon", hogy ne rontsa a kórus nívóját. Deák Kristófnak 25 perc állt a rendelkezésére, hogy ezt az alaphelyzetet kifejtse és kerekítsen egy olyan lezárást, amely lezárás rendkívül kielégítőnek bizonyul, nem kis részben annak köszönhetően, hogy a magában hordozott üzenetét tekintve igencsak pozitív és optimista. Az "egységben az erő" örök érvényű, ám sokszor elfeledett mottóját
A filmet 6 nap alatt forgatták le, az iskolai jelenetek a II. kerületi Szent Angéla Ferences Általános Iskola és Gimnáziumban készültek.
MINDENKI LÁTHATJA MAJD AZ OSCAR-JELÖLT MAGYAR KISFILMET! És hogy hol? Mikor? Teljesen jogos kérdések, a válaszokat pedig meg is adjuk: február 26-án a DunaTv, március 4-én pedig a Cinemax fogja műsorára tűzni a Mindenkit, úgyhogy bőven van lehetőség a pótlására. maga előtt tartva azt mutatta meg, hogy a kirekesztő magatartásnak akármely formájáról beszélünk, elfogadott nem lehet és nem is kell, hogy legyen – ha összefogunk és küzdünk, akkor azonban eredményt érhetünk el. Ami elvezet bennünket ehhez a végkifejlethez, az szintén a rendező tehetségét dicséri: az általános iskolai miliőt és hangulatot gond nélkül adja át, ahogyan a két főszereplő karaktert is képes ez alatt a szűk fél óra alatt úgy bemutatni, hogy teljes értékű karakterekként gondolhatunk rájuk. Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya személyében megfelelő partnert talált erre a célra a rendező
– mindkettejük talentumának indikátora az, hogy kihozták egymásból a legjobbat. A gyerekek persze ugyanúgy gyerekek maradtak, nem erőltettek rájuk semmit, ami elütne a korosztálytól sajátosságaitól – életszerű, hiteles szereplők, akikről egyébként el tudtam volna képzelni azt, hogy egy nagyjátékfilmben nézzem őket, miként birkóznak meg az iskolai évek hátráltató tényezőivel. Szamosi Zsófia nem kevésbé emlékezetes alakítást nyújt a perfekcionista, önző és sikerorientált tanárnő szerepében, aki céljának elérése érdekében rezzenéstelen arccal és nyájas hangon némítja el kórusának nemkívánatos elemeit. Amennyire
utálnivaló a karakter, olyannyira élvezet nézni, ahogy a végén a gyereksereg túljár az eszén. A Mindenkiről az is eszünkbe jutott, hogy milyen jó volna nézni egy hasonló hangvételű, hasonlóan "kisszerű" történettel rendelkező ifjúsági filmet, ami lehetőséget adhat arra, hogy a gyerekszínészek is ismét villoghassanak a mozivásznon, illetve arra, hogy a fiatalság problémáin keresztül világítsanak rá olyan problémákra, amelyek akármely korosztály számára átélhetők és átérezhetők – mondhatni egyetemesek. Ajánljuk tehát mindenkinek megtekintésre, a filmnek pedig sok sikert kívánunk!
FilmMagazin / 51
SOROZAT
ÚJRATÖLTVE Mindenki, aki hajlandó évente párszor bekapcsolni a televíziót, vagy kalózvizeken halászni a sorozatok tengerén, biztosan ismeri Jack Bauer nevét. Írta: Vampka
K
iefer Sutherland a krimik és thrillerek világában csaknem történelmet írt karakterével, az egy nap huszonnégy órája alatt lejátszódó, kétségkívül ötletes és izgalmas sorozattal, ami a 24 címet viselte. A 24 nyolc évadot is megélt, aztán sajnos ugyanarra a sorsra jutott, amire a legtöbb, sok bőrt lenyúzó sorozat: leült, ellaposodott kicsit, és egyébként is kimerítette mindazt, amivel a történet és a karakterek szolgálni tudtak. Ám akkor is tény, hogy a 24 óriási népszerűségnek örvendett a maga idejében, jelenleg is az IMDb legjobbra értékelt sorozatainak listáján díszeleg a maga 8,4 pontjával, úgyhogy nem is csoda, hogy fogták az alapanyagot,
52 / FilmMagazin
és nem olyan új készítők nagyon is új karakterekkel megkísérelték feléleszteni a szinte már kultikus sorozatnak nevezhető anyagot. Így született meg a 24: Legacy, azaz magyarul a 24: Újratöltve, amely követi, tartja, sőt talán még fokozza is kicsit azt a tempót, amit a 24 diktált, azaz a valós idejű történetmesélés izgalmas folyamatát. A 24: Újratöltve körülbelül két évtizeddel az előd sorozat első része után kezdődik, és egy egészen új, fiatal karakterre fókuszál. Az úriembert Corey Hawkins testesíti meg, akit a filmrajongók és hangsúlyos mozikat figyelemmel követők is ismerhetnek a tavalyi szezon egyik nagy durranásából: Hawkins a
számtalan díjat bezsebelt Straight Outta Compton című drámával robbant be a köztudatba, de a The Walking Dead sorozatban is szerepelt. Karaktere a 24-ben egy exkatona, aki az Eric Carter névre hallgat. Carter Jemenben megöl egy terroristavezért, a vezér követői azonban hajthatatlanok, bosszúszomjasak, így Cartert és családját hazatérve tanúvédelmi programba helyezik, csak hogy a program lelepleződik, és Carter, valamint egykori csapatának tagjai kénytelenek szembenézni a támadással. Carter emellett – természetesen – nem kisebb feladattal néz szembe, mint megint megmenteni a hazáját, na meg a családját is ezzel egy időben.
A fórumokat végigböngészve igazából csak egy nagy kritika fogalmazódott meg a sorozattal kapcsolatban: hogy hiányzik belőle Jack BauerU
Csatlakozik ahhoz a CTU nevű terrorelhárító egységhez, ami korábban Bauert is foglalkoztatta. A háborús hős megint pörgős, izgalmas, akcióban bővelkedő események közt találja magát, aminek a legkevésbé sem örül, ugyanis még mindig a régi akciók árnyékával küzd. Most azonban nem kisebb a tét, mint egy óriási terrorakció megakadályozásával megmenteni az Amerikai Egyesült Államok egészét. Ebben segítségére van a Miranda Otto által megformált Rebecca Ingram, aki a jemeni akciót támogatta a CTU vezetőjeként, most pedig, több évtizednyi álmatlan éjszaka és hanyagolt családi élet után végre férjét segíti az elnöki poszt megszerzésében. A kampányt azonban úgy tűnik, hanyagolnia kell, ha meg akarja védeni az egykori csapatának életét, na meg ezzel az USA jövőjét is. Ingram kénytelen eldönteni, hogy a First Lady szerep a kecsegtetőbb számára és a férje a fontosabb, vagy még mindig vonzza az akció és a veszély, amiről sosem lesz képes lemondani. És mindezt 24 óra alatt kell megoldani. Emellé még bejön bonyodalomnak némi magánéleti probléma is, ugyanis a hölgy exe nem más, mint a férje gengszter bátyja, aki valamiképp belefolyik az eseményekbe.
MI A HELYZET JACK BAUER-REL? Keifer Sutherland sokáig nyíltan elzárkózott annak a lehetőségétől, hogy még egyszer Jack Bauer bőrébe bújjon, de a 24: Újratöltve készítése közben (amiben ugyebár producerként működik közre) nem kizárt, hogy megjötte a kedve az újabb akciózáshoz: „Már kétszer mondtam, hogy végeztem a karakterrel, de rosszul gondoltam. A 24: Újratöltve készítésekor úgy gondoltam rendkívül felszabadító lesz az íróknak, ha nem kell egy újabb rossz napot kitalálniuk Jack Bauernek. Koncentrálhatnak az új karakterekre, és Bauer is ott van még a valahol, szóval nem tudhatod, hogy mire számítsálU”
A 24: Újratöltve azonban nem csak szórakoztat, nem csupán lövöldözések és autósüldözések robbanékony elegye, ennél azért egy kicsit több. Hawkins afro-amerikai. Nem titok, hogy a sorozat egy kicsit a manapság is komoly és aktuális témát, a rasszizmust pedzegeti és igyekszik bővíteni a látókört a nézőknél amellett, hogy ugyanannyi (ha nem több) akcióval szórakoztat. Kétségkívül hiányzik belőle az a komor, vészjós kisugárzás, ami Sutherland Bauerének sajátja volt, ugyanakkor egy agilisabb, pergősebb fickó, aki egyértelműen gyorsabbá teszi a jeleneteket, mint elődje. Hawkins karakterének megoldásai a spontaneitásra, gyors reakciókra épül anélkül, hogy felesleges melódrámával tenné emészthetetlenné a végeredményt. A színes
bőrűekkel szembeni előítéletek mellett a másik téma, amire a figyelem összpontosul, az a terrorizmus, a különösen a közel-keletiekkel szembeni fenntartások, amik manapság a migráció és Trump megválasztásával még aktuálisabbá váltak, így tehát elmondhatjuk, a 24: Újratöltve nem pusztán látványos, de valahol elgondolkodtató sorozat is. Az alkotók nagy része az, aki már Jack Bauer kalandjain is ügyködött. Robert Cochran, Joel Surnow, Manny Coto és Evan Katz jegyzik az epizódok forgatókönyveit, de Kiefer Sutherland sem hagyta azért el teljes mértékben a szériát: producerként működik közre az új sorozat első évadánál. A 24: Újratöltve a 20th Century Fox Television égisze alatt készül, hazánkban keddenként látható a Viasat 6 műsorán.
FilmMagazin / 53
FILMKLASSZIKUS
VESZEDELMES VISZONYOK Vegyünk egy botrányos sikerkönyvet, mely pont olyan távolságban íródott időben tőlünk, hogy az már éppen egzotikumnak hasson, de még ne legyen teljesen idegen. Írta: Paulkemp
A
djunk hozzá kiváló színészeket, hogy ők bújjanak a remekül adaptált forgatókönyv szereplőinek bőrébe. Majd öntsük az egészet nyakon rengeteg szenvedéllyel, cselszövéssel, árulással és egy jó adag társadalom- és valláskritikával. Az utóbbiakat azért ne vegyük túl komolyan, épphogy csak rejtsük el a sorok között, vagy ha úgy jobban tetszik, néhány hanyag mozdulattal szórjuk meg az egész tetejét. S kész Choderlos des Laclos szerelmi történetének adaptációja. Adott tehát egy elég egyszerűen összefoglalható történet, melyben a XVIII. század francia nemességének érzelmekkel és szexualitással erősen túlfűtött mindennapjaiba kapunk
54 / FilmMagazin
betekintést. Hősünk, Vicomte de Valmont (John Malkovich) ismert nőcsábász, aki csupán egyetlen nőre tekint fel Marquise de Merteuilre (Glenn Close), aki éppen bosszút forral volt szeretője ellen, s ehhez Valmont segítségét kéri, hogy „rontsa meg” a férfi a kiszemelt feleségét, Cécile de Volanges-t (Uma Thurman), aki nemrég fejezte be tanulmányait egy zárdában, s tér vissza a párizsi arisztokrácia hétköznapjainak színterére. Mivel Valmont ezt a feladatot nem tartja méltónak képességeihez, inkább rögtön mellé csapja Madame de Tourvel (Michelle Pfeiffer) meghódítását, aki roppant erkölcsös, istenfélő nő hírében áll, s sokkal inkább hozzájárul-
na Vicomte hírének öregbítéséhez. Az események (ahogyan az érzelmek is) persze gyorsan összekuszálódnak, s nagyon úgy tűnik, soha többet nem fognak kibogozódni, maximum elvágódni. De mit is kezdjünk egy sokadik és közel sem utolsó adaptációval, mely a XIX. század egyik legkedveltebb tiltott olvasmányát veszi alapul, s alkalmazza úgy a filmvászonra, hogy az első pillanattól kezdve teljesen egyértelművé teszi, hogy szereplőitől teljesen megpróbálja elidegeníteni a nézőit. A szuggesztív hosszú nyitójelent, mely bepillantást enged Merteuil és Valmont reggeli készülődéseibe roppant jól mutatja be, hogy a francia arisztokrácia ho-
Cécile szerepét Sarah Jessica Parkernek is felajánlották, végül Uma Thurman kapta meg. Azt hiszem mindenki így járt a legjobbanU
IDÉZETEK A FILMBŐL Marquise de Merteuil: Most pedig mennie kell! Vicomte de Valmont: Nem, nem. Miért? Marquise de Merteuil: Mert éhes lettem. Vicomte de Valmont: ÉhesU nekem is megjött az étvágyam. Marquise de Merteuil: Akkor menjen haza és egyék! Vicomte de Valmont: Uhisz ugyebár a hűtlenség a kedvenc szava. Marquise de Merteuil: Nem, nem. A kegyetlenség. Mindig úgy éreztem, hogy ez a szó nemesebben cseng. Marquise de Merteuil: Majd rájössz, hogy a szégyen olyan, mint a fájdalom. Csak először érzi az ember.
gyan rejti el saját magát a nyilvánosság elől, s hogyan ölt fel fényes, csillogó, gyönyörű álarcot, hogy éljék a hétköznapokat. Ennyi alapozón és ruhán keresztül nehéz közel jutni a szereplőkhöz. Szerencsére az események előrehaladtával, de legfőképpen a kiváló színészi játéknak köszönhetően (mivel az események finoman szólva is ellaposodnak Tourvel meghódítása után) mégis le tudjuk rántani a leplet, s egy letűnt kor talán legfelsőbb rétegének mintapéldányainak szemébe tudunk nézni egy pillanatra, hogy ott meglássuk az esendőséget, a kiszolgáltatottságot. Ezek pedig nagyon gyorsan elfeledtetik az eddig hangoztatott erkölcsnélküliséget, s innen visszatekintve már az egész inkább tűnik elkeseredett vergődésnek, mint fényűző csillogásnak, melyet átjár a vágy és a szenvedély. Ezzel együtt természetesen az is teljesen egyértelműen felrajzolódik,
hogy az érzelmek üresek, sokkal inkább a birtoklásra irányulnak, mint tényleges kiteljesedésre. Nem nők és férfiak tekintenek egymásra, hanem babák, melyekkel vagy egyik, vagy másik játszik, s ha úgy véli már unalmassá vált könnyen dobja el, s hogy ez a kör megtörjön, nem csupán tragédiának, hanem a felismerésnek is meg kell születnie, hogy mennyire is üres volt minden ez idáig, s hogy valójában nem csupán altájról érkeznek azok az ingerek, melyek előrehajthatják az embert. Hogy miért is érdekeljen minket ez majd kétszáz évvel a történet eseményei után? Egyfelől mert a történet kora teljesen lényegtelen (lásd. Kegyetlen játékok), másfelől, mert ahogy az már egy mondat elejéig szóba került, olyan zseniális színészi alakítások kerültek celluloid szalagra, melyeket nehéz elfedni és feltétlenül látni kell. Mind az ellenállhatatlan Malkovich, mind a gyönyörű, egyszerűen ragyogó Pfeiffer utá-
Marquise de Merteuil: Ön még mindig azt hiszi, kedvesem, hogy a férfiaknak a szerelem ugyanaz, mint nekünk? Nem. A férfiak az önnön boldogságukat élvezik, minékünk pedig csak az az élvezet, ha boldogságot adunk. A férfiak nem képesek csak és kizárólag egyetlen valakinek szentelni egész lényüket. Így ha abban reménykedünk, hogy a szerelem boldoggá tesz, máris biztos csalódásnak vagyunk kitéve.
nozhatatlan, s a többieknek sem kell szégyenkezniük, csupán az imént említett kollégáik munkája olyan árnyékot vet, melyet nehéz beragyogni. Harmadszor a még nem említett, roppant fiatal Keanu Reeves is nyugodtan felvéshető a film borítójára. Ha pedig még ez sem győzött meg mindenkit, hogy miért ne ez a film legyen a következő vasárnap délutáni kikapcsolódás, akkor gyorsan fűzzük hozzá, hogy egy évvel a bemutató után megjelent Milos Forman saját adaptációja, a Valmont, s hiába örök Forman, Stephen Frears ebben a körben simán legyőzte.
FilmMagazin / 55
KÖV. HÓNAP
LOGAN – FARKAS A közeljövőben játszódó film egy viharvertebb Logan-t mutat be, amint a gyengélkedő X Professzorról gondoskodik egy búvóhelyen a mexikói határ közelében. Habár Farkas megpróbál elbújni a világ és a sorsa elől, mindez kudarcba fullad egy fiatal mutáns megjelenésével, akinek sötét erők járnak a nyomában. Érdekesség, hogy a film hazai címe nem önállóan Logan, hanem – kapaszkodni – Logan: Farkas lesz. No commentU
KONG: KOPONYA-SZIGET A hatalmas gorilla – szörny – ezúttal a '70-es években botlik bele néhány szerencsétlenül eltévedt vietnami katonába, vagy fordítva, a lényeg, hogy King Kong újra saját filmet kap, mert később (2020) az új Godzilla ellen küldi a Legendary, ennek megfelelően a méretein is igazítottak kicsit. Persze azért az emberek is fontos szerephez jutnak majd, például a Tom Hiddleston alakította James Conrad, aki vadászból, aki vaddá válik: James Conrad egy tökéletes fizikális állapotnak örvendő férfi, de a mentális helyzete egy kicsit bizonytalan, mert a háború rajta is nyomot hagyott és a Konggal való harc nem lesz egyszerű számára. Eredetileg Angliából származik, akinek nincsen bűnözői múltja, legalábbis amiről a monarchia tud.
56 / FilmMagazin