SZÉPIRODALOM
Csabai Máté
Lili (egy regény első fejezete) Füstölt a város. Éreztem a hamu szagát. Rágyújtottam egy cigire, és öt perc múlva azon gondolkodtam, vagy reménytelen junkie vagyok, vagy a kerület legfényesebb elméje. Ahogy ezen tanakodtam, lángolni kezdett a csiga a kezemben, ezért gyorsan elfújtam. Semmi mást nem akarok, csak leülni és megnyugodni. Csukott szemhéjam mögött spirálban zuhanok lefelé, és valahányszor megpróbálok kitekinteni a zuhanásból, elfog a rémisztő szédülés. Az a helyzet, hogy hirtelen nagyon beüt a cucc, egy kicsit részeg is vagyok, nem kellett volna tépni mellé. Pörgök tovább, az elmém hintázik a koponyámban, és ha nem engedek a szédülésnek, rögtön elhányom magam. De lehet, hogy amúgy is, ezt nem tudhatom, és már nem is érdekel, mert minél mélyebbre szállok magamban, annál erősebben érzem a halálfélelmet, rettegek, hogy örökre kívül rekedek az időn, és sosem vethetem már a szemem semmire, ami rajtam kívül létezik. Még mindig csukva van a szemem, ki kell nyitnom, meredek magam elé, egy darabig minden jobb, aztán megint elfog a rosszullét. Az van, hogy csukva kell tartani a szemet. Elfut a szoba, elfut minden, kivilágosodik, és lassan boldog leszek. Persze még mindig szenvedek, reszketek ettől a furcsa skizofrén érzéstől, hogy nincs a világon más, csak én, és alighanem gyászos a helyzetem, fekszem a szőnyegen, a kezem a gyomromon, a térdeimet jobbra fektettem. Aztán hirtelen belekapaszkodok valamibe, nem lehet szavakkal elmondani, hogy mibe, a születéshez lehet köze, meg ahhoz, hogy nincs múlt, amire visszaemlékezhetnék, elfog egy másik érzés, hogy elpörögtem, végre el, egy kis pia és egy joe, és már nem az volt a világ, hanem ez a másik, amely hiába volt testetlen
7
