Echinox 2/2011: Antologie bilingvă de literatură maghiară by Revista Echinox

Echin ox

2 / 2 0 1 1

tartalom 4

/ cuprins

jancsó noémi Jancsó Noémi háza / Casa lui Jancsó Noémi • Dicitur Homerus caecus fuisse • Pán / Pan

l á s z ló s z a b o lc s Erdélyi példázat / Parabolă ardelenească

vá r a d i n a g y pá l A bolygó hollandi / Olandezul zburător

l á n g o r s o lya Melankólia / Melancolia • A rácsos ágyon kívülre csempészett panasz / Plângere strecurată pe furiș din pătuţul cu gratii • Látomás / Nălucă • Rilke magambafordul / Rilke se închide în mine însămi • Qui tollis peccata mundi • Délután / După-amiază

p oto z k y l á s z ló Éjszakai vizek / Apele nopții

ta k á c s i s t vá n az ágyán fekszik fegyelmezetten két / stă culcată pe pat cu vastă disciplină palmele • Böjt / Post • Negyed / Cartier • Malá strana

vízi tünde Nekrológot nem közlünk! / Nu publicăm necrologuri! • Feloldozlak / Eu te absolv de păcate

Ilustrații de alina bradu Fotografii de roxana pop și dan burzo

prez en ta re

A másfajta „nyolcvanasok” talán félrevezető, de mégis megkerülhetetlennek látszik több, közel azonos

életkorú fiatal szerző esetében arra figyelni, vajon 1989 előtt vagy 1989 után születtek-e. Hogy „nyolcvanasok”-e vagy már „kilencvenesek”. Tisztában vagyok azzal, hogy a kritika ezeket a skatulyákat eredetileg a pályakezdés időpontjának jelzésére használta, azt rögzítve, hogy az első kötetek, az első publikációk időpontja mikorra esik. Most elérkezett az idő, hogy ugyanezt a problémát a felhalmozott élményanyag szempontjából is újranézzük, talán utoljára. Van-e bármilyen nyoma a nyolcvanas éveknek ezekben a történetekben, versekben? Van-e olyan „saját” tudás erről, amelyik kicsit olyan, mintha a szövegek tudattalanja volna? Sejtjük, hogy a szövegek egyszerre mondanak és fednek el valamit. Úgy mondanak, hogy közben el is fedik, amit mondanak. Az emlékek persze szövegek emlékei is: amikor valamire emlékezni próbálok, talán arra az álomra is emlékszem, amelyik egy konkrét eseményhez kapcsolódott (vagy nem is kapcsolódott össze bennem, csak megmaradt), és a szövegre is, amit akkor olvastam, a filmre, amit akkor néztem. Nem szeretnék tehát nagyon éles határokat vonni, amikor ezekről az emlékekről beszélek, lehet, hogy már önmagában az is jelentéses, ha emlékek, szövegek, szövegemlékek felbukkannak egyik-másik írásban. És persze az is, hogy miként. Mire emlékeznek tehát a miniantológia szövegei? jancsó noémi írása egyenesen azt mondja: „A hetedik szobába nem léphetsz be. Oda a múlt van bezárva.” És azt is: „bónuszként, húsz százalékos kedvezmén�nyel kölcsönözhetsz egy kis szólásszabadságot is, a manipuláció diszkrét ízeivel alaposan megfűszerezve. Nagyszerű íze van ma a szabadságnak. A totalitárius rendszerek megbuktatták önmagukat. Most már kimondható. Nyugodtan, természetes hangerővel. Ami elmúlt, annak valószínűleg örökre vége. Természetesen semmi sem hatalmaz fel engem arra, hogy ilyen kérdésekben állást foglaljak. Hiszen annyit sem tudok az időről, hogy körben halad-e vagy egyenesen.” Ez a szöveg persze esszé és próza határán egyensúlyoz valahol, így nagy természetességgel reflektálhat arra, amit az időbeliség és a történelem összefüggésének lát. (Hurráoptimizmus nincs, rezignáció, természetes hangerő van, ez jó.) Azt már az olvasó gondolja hozzá, hogy ez a hang maga is egy sajátos időhurokból szólal meg, egy túl korán, 2010-ben lezárult élet történetén belülről. lászló szabolcs szövege a következő dolgokra emlékszik: biciklire szerelt gyerekülés, hegyi patakokból kihorgászott pisztrángok, matekpéldák, Pink Floyd-kazetta, svájcibicska, indiánkönyvek. Olyan emlékek, amelyek hirtelen, egy családi körben előadott parabola következtében átértékelődnek, másodlagossá válnak egy új emlék következtében. És lassan érzékelni kezdjük azt is, hogy vannak emlékek (lásd Pink Floyd-kazetta), amelyek végképp bezáródhatnak egy múltbeli szakadékba, mert eltűnik a technológia (az agyunkból és környezetünkből), amely életre tudná őket kelteni.

vízi tünde (az egyetlen szerző az összeállításban, aki néhány hónappal a rendszerváltás után, 1990-ben született) a régihez való testi hozzáférésről beszél: arról, ahogyan a generációk tudása nem egyszerűen szavakon, hanem mozdulatokon, rituális gesztusokon keresztül is fönnmarad. Akkor is, ha értelme, jelentősége homályos, akkor is, ha anakronisztikusnak tűnik. Optimista forgatókönyv szerint: elég réginek kell lennie ahhoz ennek a tudásnak, hogy nagy valószínűséggel továbbadódjék. Pesszimista forgatókönyv szerint: bármi továbbadódhat, nincs kontroll és nincs racionális okozatiság, hogy mit és miért, legalábbis egy élettartamon belülről az értelem nem belátható. Mi van még? Az emlékezés groteszkjei, amelyek valószínűleg inkább szólnak annak az ambivalens helyzetnek, hogy egy fiatal, huszonegynéhány embernek hogyan van köze az emlékezéshez, mint annak, hogy történetileg épp hogy is állunk az emlékezéssel úgy általában. láng orsolyánál kezek emlékéről olvasunk („Elveszítettem kezeimet, / zsebemben csak a kéz emléke van”), takács istván szereplői számlákat ragasztanak emlékfüzetekbe („Mikor este a szálláson beragasztod a számlát / a kis emlékfüzetednek utolsó üres lapjára, / felfigyelsz egy anyajegyre a halántékomon”), ahogy egy utazás emlékeit próbálják előre láthatóan sikertelenül rögzíteni. váradi nagy pál története egy mindenki által elfelejtett, még a térképekről is lemaradt településen játszódik, az elfelejtettségből való kimászás nehézségeit talán a történet legemlékezetesebb testtartása jelzi legpontosabban: „Fellopódzott a [templom]toronyba, kinyúlt a zsalun, kitapogatta a villámhárító sodronyát és megmarkolta. Kisvártatva felpislant az a külvilágot jelentő csík a kijelzőn, és felhívta a rendőrséget.” potozky lászló nem az emlékekről beszél ugyan, hanem egy tágabb körforgásról, de az, amit az álmokra, az emberi impulzusokra és a természet dolgaira általában is vonatkoztathatunk, miért épp az emlékekre ne lenne igaz: „Senki nem tudja, honnan erednek, és azt sem, hová folynak. Alkonyat után tűnnek fel, ilyenkor mindenki elhúzza a sötétítőt, leereszti a zsalukat, és úgy tesz, mintha nem hallaná az ablaka alatt elvonuló csörgedezést.” Legyen akkor ez a kiszámíthatatlan felszínre törés és feltartóztathatatlan haladás a metaforája annak, ami a mindenkori fiatal szerzőkkel általában, és az itt olvasható, határhelyzetben született szerzőkkel történik. Valamiképpen „utolsók” ők, ezért könnyű őket összekapcsolni az emlékezéssel. Az „elsők” soha nem emlékezni szoktak, ők azok, akik legkönnyebben felejtenek. Az „elsők” (történelmi) szerepe a naivitás, az „utolsóké” az, hogy ők már eleve többet tudnak. A kultúra valószínűleg az „elsők” és az „utolsók” összjátéka – igazi létezése egyiknek sem lehet a másik nélkül. ■

— balázs imre józsef

Echin ox

2 / 2 0 1 1

Un alt fel de optzecişti poate că e nesemnificativ, dar e imposibil să nu remarcăm în cazul unor autori

tineri, în linii mari de aceeaşi vârstă, dacă s-au născut înainte de sau după 1989. Dacă sunt „optzecişti” sau „nouăzecişti”. Ştiu foarte bine că iniţial aceste categorii au fost inventate pentru altceva: pentru marcarea în timp a debutului literar. Totuşi, ar fi cazul să judecăm această problemă şi din perspectiva experienţelor acumulate, poate pentru ultima dată. Să ne uităm dacă există urme de orice fel ale anilor optzeci în aceste proze şi versuri. Dacă există cunoştinţe „proprii” despre această perioadă, poate în subconştientul textelor? Bănuim că textele spun ceva şi ascund ceva în acelaşi timp. Sau mai exact: ascund ceva vorbind. Amintirile sunt desigur şi amintirea unor texte: când încerc să-mi aduc aminte de ceva, poate-mi vine în minte şi visul pe care l-am visat odată, legat sau nu de vreun eveniment concret, poate-mi vine în minte şi un text citit sau un film văzut atunci. N-aş dori prin urmare să fac delimitări prea dure vorbind despre aceste amintiri — poate cel mai semnificativ lucru este apariţia vreunei situaţii de aducere-aminte în sine. Şi felul în care cineva îşi aduce aminte de evenimente/texte, desigur. Despre ce fel de amintiri vorbesc deci textele acestei miniantologii? Textul lui jancsó noémi spune, de exemplu: „N-ai voie să intri în camera a şaptea. Acolo e închis trecutul.” Şi mai spune: „Pe deasupra, poţi să-ţi împrumuţi un pic din libertatea cuvântului cu o reducere de 20%, condimentată bine cu gustul discret al manipulării. Libertatea are un gust excelent. Regimurile totalitare au căzut. Acum putem să facem această declaraţie. Liniştit, cu voce naturală. Ceea ce s-a sfârşit, probabil s-a terminat pentru totdeauna. Fireşte că nimeni şi nimic nu mă poate împuternici să iau atitudine în astfel de chestiuni. Fiindcă nici nu ştiu cum se măsoară timpul, oare trece de jur-împrejur sau este liniar?” Acest text balansează desigur pe linia dintre eseu şi proză, şi astfel poate reflecta cu naturaleţe la ceea ce se consideră aici istoricitate şi temporalitate. (Nu există aici un optimism extrem, există în schimb un pic de resemnare şi o voce naturală, ceea ce e bine.) Cititorul este cel care mai are posibilitatea să observe o spirală tristă a timpului, această voce vorbind din cadrul unei istorii personale încheiate prea devreme, în 2010. Textul lui lászló szabolcs îşi aduce aminte de umătoarele lucruri: scăunel de bicicletă, păstrăvi pescuiţi în pârâurile de munte, probleme de algebră abstractă, casete cu Pink Floyd piratate, un briceag elveţian, cărţi cu indieni. Sunt amintiri care se reconsideră şi devin secundare după o parabolă rostită în cadrul familiei. Într-o altă ordine de idei, începem să simţim totodată că există amintiri (vezi cazul casetelor cu Pink Floyd) care se pot închide definitiv în nişte prăpăstii ale trecutului, pentru că dispare (din mintea noastră şi din împrejurimile noastre) tehnologia care ar putea să le învioreze. vízi tünde, singura autoare de altfel care s-a născut cu câteva luni

după revoluţie, în 1990, vorbeşte despre posibilitatea de a ajunge la trecut prin intermediul corpului: despre felul în care cunoaşterea acumulată se dă mai departe nu numai prin cuvinte, dar şi prin gesturi şi ritualuri proprii. Chiar şi atunci când sensul şi semnificaţia acestora este neclară, chiar şi atunci când par de-a dreptul anacronice. Într-o versiune optimistă: cunoaşterea trebuie să fie îndeajuns de veche ca să se poată fi transmisă în acest fel. Într-o versiune pesimistă, orice poate fi transferat, nu există control şi raţionalitate logică legată de ce şi cum. Cel puţin în temporalitatea unei singure vieţi. Ce mai e de remarcat? Poate grotescul gesturilor de a aminti. Acest efect provine poate nu atât din contextul „istoric” al memoriei, ci mai degrabă din ambivalenţa situaţiei în care un tânăr de douăzeci şi ceva de ani începe să umble pe tărâmul memoriei. La láng orsolya vedem doar amintirea unor mâini („Mi-am pierdut mâinile, / doar memoria mâinii e în buzunarul meu”), la takács istván, personajele lipesc chitanţe în carneţele drept suvenire („Când seara la culcuş lipeşti chitanţa pe / ultima foaie goală a caietului tău de amintiri, / observi o aluniţă pe tâmpla mea”), încercând să păstreze, probabil fără succes, memoriile unei călătorii. váradi nagy pál îşi plasează povestirea într-un peisaj uitat de toată lumea, o localitate care nu apare nici pe hărţi. Singura posibilitate de a evada din această uitare este memorabilă în sine: „S-a furişat în turn[ul bisericii], şi-a scos mâna bâjbâind până a dat de cablul paratrăsnetului. A aşteptat şi pe ecranul mobilului a apărut bara răzleaţă care însemna restul lumii. A format numărul poliţiei.” potozky lászló nu vorbeşte despre amintiri, ci despre o circulaţie mai amplă a viselor, a impulsurilor umane şi fenomenelor naturii în general, dar tocmai de aceea putem conchide că ceea ce citim este valid şi în cazul amintirilor: „Nimeni nu ştie de unde izvorăsc şi nici încotro curg. Apar după apus, când toată lumea trage draperiile, coboară jaluzelele şi pretinde că nu aude clipocitul de sub fereastră.” Să considerăm atunci această erupţie necontrolabilă şi această curgere necontenită ca pe o metaforă legată de ceea ce se întâmplă cu autorii debutanţi în general, şi cu aceşti autori născuţi într-o situaţie limită în special. Într-un fel ei sunt „ultimii” din ceva, tocmai de aceea pot fi asociaţi cu funcţionarea memoriei. Cei care sunt „primii” nu obişnuiesc să-şi aducă aminte de ceva. Ei sunt cei care uită cel mai uşor. Rolul (istoric al) „celor dintâi” este naivitatea. Rolul celor „ultimi” e să ştie mai mult încă de la început. Cultura este cel mai probabil o interacţiune fericită dintre „cei dintâi” şi cei „ultimi” – niciuna dintre cele două categorii nu are o existenţă reală fără cealaltă. ■ — balázs imre józsef

ja n c s 贸 n o茅 mi

Echin ox

2 / 2 0 1 1

ja n c s ó n oémi 1988-ban született Kolozsváron. A kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem klasszika-filológia és angol szakos diákja. Első, szépirodalmi műveket (novellákat és verseket) tartalmazó kötete: Emotikon (Erdélyi Híradó, Kolozsvár, 2008) a legnagyobb feltűnést keltő induló szerzőnek járó Méhes György Debütdíjat kapta. A Bretter György Irodalmi Kör elnöke volt. 2010. július 25én kerékpárját tolta át a zebrán, amikor egy autó halálra gázolta.

S-a născut în 1988 la Cluj. Studentă la secţiile filologie clasică şi engleză în cadrul Facultăţii de Litere a ubb Cluj. Primul său volum, Emotikon (Erdélyi Híradó, Cluj, 2008), conţinând versuri şi proză, a fost laureat cu prestigiosul premiu de debut Méhes György al Ligii Scriitorilor Maghiari din Transilvania. A prezidat cenaclul literar Bretter György. La 25 iulie 2010 traversa o trecere de pietoni împingându-şi bicicleta, şi, fiind accidentată de o maşină, a decedat.

sc ri d on ri ta 1990-ben születtem Székelyudvarhelyen. Jelenleg a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészkarára járok, alkalmazott idegen nyelvek szakon.

M-am născut în 1990 la Odorheiu Secuiesc. Sunt studentă la Universitatea Babeş-Bolyai, Facultatea de Litere, departamentul de Limbi Moderne Aplicate.

Van-e valamilyen fordítási rigolyád, ami segít a ráhangolódásban? Igazából nem szoktam irodalmat fordítani, inkább tudományos szövegeket, hivatalos dokumentumokat, illetve különböző újságcikkeket, amiket az egyetemen kérnek, azok meg nem igénylik a ráhangolódást. Én úgy gondolom, hogy irodalmat nehezebb fordítani. Hasznos, ha a lefordítandó anyaghoz hasonló írásokat olvasok a célnyelven.

Ai vreo tehnică anume care te ajută să te apuci de o traducere? De obicei nu traduc literatură, ci mai degrabă texte ştiinţifice, documente oficiale şi articole din diverse ziare, care ne trebuie pentru cursuri la universitate, şi pentru traducerea acelora nu am nevoie de o tehnică anume care să mă ajute să mă apuc de traducere. Cred că este mai dificil să traduci literatură. Citirea unor texte similare materialului de tradus în limba-ţintă îmi este de folos.

várda i k i n g a 1990-ben születtem Nagyváradon. Jelenleg a Babeş-Bolyai Tudományegyetem, Alkalmazott Modern Idegen Nyelvek (lma), angol-német szakos, végzős hallgatója vagyok.

M-am născut la Oradea în 1990. Momentan sunt studentă la Universitatea Babeş-Bolyai, la Facultatea de Litere, specializarea lma, engleză-germană, anul iii.

Van-e valamilyen fordítási rigolyád, ami segít a ráhangolódásban? Néhányszor elolvasom az adott művet, amíg egy általános kép ki nem alakul bennem, és amíg világossá nem válnak a szerző szándékai. Közben gondolatban már elkezdem fordítani a szöveget, de ha ismeretlen szavakba ütközöm, akkor egy idő után megelégelem ezt a műveletet, és nekiállok a szöveg tényleges fordításának.

Ai vreo tehnică anume care te ajută să te apuci de o traducere? Mai întâi citesc textul în întregime de mai multe ori până când îl văd în ansamblu şi până când îmi devine clară intenţia autorului. În timp ce citesc, deja încerc să și traduc, dar după întâlnirea mai multor cuvinte necunoscute tind să mă satur şi tocmai atunci mă apuc de traducerea efectivă a textului.

ja n c s ó n oé mi

Jancsó Noémi háza néhány szó a szobákról és egyebekről

edves vendégem. köszönöm, hogy meglátogattál. meg szeretném mutatni neked a házamat, minden szobát, kivéve éppen a hetediket, amelybe soha senkit nem fogok beinvitálni. Azt kérded: miért? Ott őrzöm szétlopott, elkobzott, elfecsérelt örökségemből azt, ami megmaradt. Egy ezüstvilla, ükapám kúriájából. Egy utolsó szilvamag, nagyanyám hajdani hét szilvafájának valamelyikéről. Egy könyvecske, eszperantó nyelvleckék kezdőknek, ebből tanulgatott nagyapám. Egy régi divatlap, szakácskönyv, megkopott aranygyűrűk, jelvények, tőrök, nyakkendőtűk, szipkák és hamuzók. Perzsa szőnyegek és Japánból hozott kerámiabuddhák, alabástrombuddhák. Rengeteg könyv. Körző, ecset, román történelemkönyv, fényképek, aláírások, lemezek, gramofon. Tudod, a szokásos. Nincs ebben semmi furcsa. Láthatsz ilyet az ajándékboltokban is. A hetedik szobába nem léphetsz be. Oda a múlt van bezárva. Ám ha mégis, minden tiltásom ellenére betöröd az ajtót és belépsz, a mesebeli boszorkányokhoz hasonlóan azt kell mondanom: „Jaj neked. Keservesen megbánod, fiam.” Attól a pillanattól ugyanis te magad is a múlté leszel, bármilyen ellentmondásos is ez a „múlté leszel” szókapcsolat. Elég is lesz ebből a kellemetlenkedésből, elnézést, hogy a hetedik szobáról beszélek, amikor itt van a többi hat, tele látványos berendezésekkel. Nézd, az első szobában mindig Karácsony van, és gyermekkor. Itt tartogatom a meséimet. Egyszer majd, ha lesz hozzá kedved, majd elolvashatod. Kissé kezdetlegesek, fejletlen mesék, akárcsak maga a gyermekkor. Ezen az első szobán még rengeteget kell dolgozni. De itt van a második szoba. Az égig érő nefelejcsek gyönyörű, kék szobája. Ezt a szobát kiadtam néhány szál égig érő nefelejcsnek, egy tolószékkel közlekedő, kék szemű úrnak és a felhőknek. Egyébként a negyedik szobát is ez az úr béreli. Nézzünk be a harmadik szobába. Itt egy jópofa házaspár lakik, Dezső és Amál. Néha felbukkan Dezső szeretője is, Anett. Ilyenkor Amál botrányt csap, de ezt leszámítva csendesek. Nincs gond velük. A negyedik szobát, amint az imént említettem, a kékszemű bérli, három lánnyal közösen: az ápolónőjével, egy márványszoborral és egy grafika szénfekete nőalakjával. Az ötödik szobát egy müncheni antikváriusnak adtam ki, aki sohasem találkozott a negyedik szoba lakóival, de biztos vagyok benne, hogy jó barátokká válnának. A hatodik szobában (hogy tűnjön az egész nagyon sátáninak): én magam lakom, nézd, ezen a polcon vannak a cenzúrázatlan naplóim. Ide sem szívesen engedem be a látogatókat, senki sem olvashatja el ezeket a naplókat. Az egyetlen ok, amiért mégsem zárom le hét lakattal ezt a szobát is: az írói hiúság. Remek érzés huszonhét lejárt naplófüzetre büszkén rámutatni: „Azt mind én írtam.” Igaz, hogy a termékenységen kívül semmit sem bizonyít ez a huszonhét kötetes lelki ömlengés-sorozat, ami ráadásul kiadási szempontokból teljesen hasznavehetetlen, de legalább lelki szemetesládának jól jön. Komáromtól Budapestig... nos, ez is jóleső érzés. Most jut eszembe: huszonheten vannak Ovidius fái is, huszonhét mitikus fa, mindegyik külön történetet, és egy előző test ábrázatát, html-kódját, vagy amit tetszik, rejtik magukban... Annyi bizonyos, hogy a cenzúrázatlan naplók sem füzetek voltak, eredeti alakjukat tekintve. Most pedig, kedves vendégem, gyere, itt a konyha. Tudnod kell, hogy bármikor, ha erre jársz, egy csésze forró kávé, kockacukor, klasszikus zene fog várni rád, és nagyon sok szeretet. Ja, a véce? Azt kérded, merre van? Ezt elfelejtettem megemlíteni,

pedig hozzátartozik a házirendhez: minálunk véce nincs. Mivelhogy „a transzszilván ember nem is szarik”, így fogalmazta Orbán János Dénes, és istenuccse, igazat beszélt. Ergó: ne keress szart, trágárságot ebben a lakásban. Az én lakásomban ez nem divat. Tervezem még két-három szoba építését, mert úgy látom, jönnének új lakók, igen, az aktuális társadalmi, politikai problémák akarnak sürgősen szobát bérelni, és nekem már nincs használatlan szobám... viszont van néhány pénzérme nálam, amit két új szoba építésébe fektethetnék; az egyiket Ovidiusnak és néhány latin anyanyelvű hősnőnek fogom kiadni, a másikat pedig az aktuális társadalmi, politikai problémák fogják ideiglenesen kibérelni. Nem mintha nem találnának másutt szálláshelyet. De tapasztalatból tudom, hogy az aktuális problémák – bármilyen jellegűek – minden lakásba betörnek, mindenütt külön szobát követelnek maguknak, ezért talán jobban teszem, ha szobát építek számukra és lakbért fizettetek velük. Így valamennyit profitálhatok a jelenlétükből. Igen, igazad van, a kilenc szoba nem kielégítő, még kellene egy utolsó, egy tizedik, hogy teljessé váljon a lakásom. Erről majd legközelebb, amikor erre jársz, elbeszélgetünk. Egyelőre semmit sem tudok a tizedik szobáról. Talán nem is szabad tudnom róla, talán sohasem készül el. A tökéletes lakás: utópia. De bízom benne, hogy létezik a majdnem. És ez a lehető legmagasabb mérce egy halandó számára. A majdnem. Ezt kellene legalább egyszer megérinteni, a leghosszabb ujjam körmének végével. Csak egy másodpercre, legalább. A többi nem érdekes, semmi sem fontos. Csak ez az egy másodperc. Ezért írok. házirend

Az elv az, hogy minden közlés olyan legyen, hogy abból szobrot lehessen önteni. Vagy festeni lehessen belőle valami egészen különlegeset. Vagy egy zeneművet lehessen komponálni. Áriát, a legemberibb hangokra. Márványszobrot, a legemberibb mozdulatokra. Pasztellkréta-tekintetet és olajfesték-mosolyt, a legemberibb arcvonásokból. Minden szó ízig-vérig művészet kell hogy legyen. Megyek, s továbbolvasom Homéroszt. Hogy újra megcsodáljam a legszebb szókép-szoborcsoportot, amelynél emberi tudás szerint senki nem alkotott csodálatosabbat. Nem a mítosz a lényeges, nem Ilion egymagában. Sokkal inkább a szavak, amelyeket a költő egymás mellé illeszt. Aki hús-vér, az megelőzhető, utolérhető, eltiporható és felemelhető. Homérosz utolérhetetlen, mert alakja, az öreg vak mesélő: mítosz. Műve pedig: ideál, amelynek szavaiért nem egyedül ő, hanem két-három évszázad névtelen írástudói együttesen felelősek. És még két-három évezred képzelgő, csodálkozó, feledékeny, újra rácsodálkozó, újra felejtő, aztán elmerengő és újra-újra visszatérő „civiljei”, az olvasó emberek, akik irodalomelméletet varázsolnak egy-egy mű köré. Nem lényeges, hogy egy remekmű mellé tömegek róják fel széljegyzeteiket. Nem lényeges, de elkerülhetetlen. Még sohasem történt meg, hogy egy remekműről senki se beszélt volna. S ha mégis, ilyesmi csak háború idején történhet. „Béke van”, ahogy egy kedves ismerősöm mondogatja. Igen, nos, béke van. A titkosszolgálat emberei nem fekete, elfüggönyözött autókban ülnek, hanem éppen olyanban, mint mi mindannyian. S ha elüt valaki, nem a rendszer megbízásából teszi, hanem – tegyük fel, fogadjuk el – véletlenül, meggondolatlanságból.

Echin ox

2 / 2 0 1 1

Casa lui Jancsó Noémi c ât e va c u v i n t e d e s p r e c a m e r e ş i d e s p r e a lt e l u c r u r i

ragul meu oaspete. îţi mulţumesc că m-ai vizitat. aş dori să-ţi arăt casa mea, fiecare cameră, cu excepţia celei de-a şaptea, în care n-o să invit niciodată pe nimeni. Mă întrebi de ce? Acolo păzesc ce a rămas din moştenirea care mi-a fost furată, confiscată şi risipită. O furculiţă de argint din casa stră-străbunicului meu. Un ultim sâmbure de prună de la unul dintre cei şapte pruni de odinioară ai bunicii mele. O cărticică, lecţii de limba esperanto pentru începători, din care a învăţat bunicul meu. O veche revistă de modă, o carte de bucate, inele de aur care s-au tocit, insigne, pumnale, ace de cravată, port-ţigarete şi scrumiere. Covoare persane şi statui ale lui Buddha din ceramică, din alabastru, aduse din Japonia. O grămadă de cărţi. Compas, pensulă, un manual de istorie română, poze, semnături, discuri, gramofon. Ştii, numai lucruri obişnuite. Nimic ciudat în toate acestea. Poţi vedea astfel de lucruri şi în magazinele de cadouri. N-ai voie să intri în camera a şaptea. Acolo e închis trecutul. Dar dacă totuşi, împotriva interdicţiei mele, spargi uşa şi intri, ca vrăjitoarele din basme, va trebui să-ţi spun: „Vai ţie. Vei regreta amarnic, fiule.” Căci în momentul în care vei face acest lucru, vei aparţine deja şi tu trecutului, oricât de contradictorie ar părea această noţiune, ”vei aparţine trecutului”. Ajunge cu incomodările, îmi cer scuze că tot vorbesc despre camera a şaptea atunci când se mai află acolo şi celelalte şase, cu amenajări spectaculoase. Uite, în prima cameră este întotdeauna Crăciun şi copilărie. Aici îmi ţin basmele. Într-o zi, dacă ai chef, poţi să le citeşti. Sunt poveşti rudimentare, nedezvoltate, aşa cum a fost şi copilăria, de altfel. Trebuie să mai lucrez mult la această primă cameră. Şi iat-o pe cea de-a doua. Camera albastră, frumoasă, a florilor de nu-mă-uita care ajung până la cer. Am dat această cameră în chirie câtorva fire de floare de nu-mă-uita care ajung până la cer, unui domn care are ochi albaştri şi care circulă într-un scaun cu rotile, şi norilor. Acest domn închiriază de altfel şi camera a patra. Să ne uităm în camera a treia. Aici locuiesc Dezső şi Amál, soţi amuzanţi. Uneori apare şi amanta lui Dezső, Anett. Atunci Amál face scandal, dar în afară de asta ei sunt liniştiţi. Nu e nicio problemă cu ei. Camera a patra, după cum am menţionat, e închiriată de domnul cu ochi albaştri, împreună cu trei fete: o infirmieră, o statuie de marmură şi o figură neagră de femeie dintr-un desen în cărbune. Camera a cincea am dat-o în chirie unui anticar din München, care nu s-a întâlnit niciodată cu locatarii din camera a patra, dar sunt sigură că ar deveni buni prieteni. În camera a şasea (ca totul să pară de-a dreptul satanic) locuiesc eu însămi, uite jurnalele mele necenzurate pe acest raft. Nici aici nu le permit vizitatorilor să intre, nimeni n-are voie să citească jurnalele. Singurul motiv pentru care n-am închis şi această cameră este vanitatea de scriitor. E o senzaţie minunată să indici cu degetul douăzeci şi şapte de jurnale, spunând cu mândrie: „Toate au fost scrise de mine.” E adevărat că această serie de efuziuni spirituale în douăzeci şi şapte de volume, complet inutilă din punctul de vedere al publicării, nu dovedeşte nimic în afara productivităţii, dar cel puţin se poate folosi ca pubelă pentru suflet. De la Komárom până la Budapesta… ei bine, şi aceasta este o senzaţie plăcută. Acum îmi vine în minte: douăzeci şi şapte erau şi copacii lui Ovidius, douăzeci şi şapte de copaci mitici, fiecare constituind o poveste în sine şi ascunzând figura unui corp precedent sau codul html al acestuia sau ce-ţi place... Sigur e că jurnalele necenzurate nu erau nişte simple caiete în privinţa formei lor originale.

Iar acum, dragul meu oaspete, haide, aici e bucătăria. Trebuie să ştii că oricând ai veni aici, o ceaşcă de cafea fierbinte, un cub de zahăr, muzică clasică şi foarte multă iubire te vor aştepta. Toaleta? Întrebi unde este toaleta? Am uitat să menţionez acest lucru, deşi face parte din regulamentul intern: la noi nu există toaletă. Deoarece „oamenii transilvăneni nu se cacă”, după cum a formulat odată Orbán János Dénes, şi chiar spunea adevărul. Să nu cauţi deci rahat, obscenitate în acest apartament. Asta nu e la modă în locuinţa mea. Plănuiesc să mai construiesc încă două sau trei camere, deoarece cred că vor veni noi chiriaşi, da, problemele sociale şi politice actuale vor să închirieze urgent o cameră, iar eu nu mai am cameră liberă… am însă câteva monede la mine, pe care le pot investi în construirea celor două camere noi; pe una dintre ele o să o dau în chirie lui Ovidius şi câtorva eroine a căror limbă maternă este latina, iar cealaltă va fi închiriată temporar problemelor sociale şi politice actuale. Nu că n-ar găsi cazare altundeva. Dar ştiu din experienţă că problemele actuale – de orice fel – pătrund în fiecare locuinţă, pretind propria lor cameră, aşa că mai bine construiesc o cameră doar pentru ele, şi cer chirie. Astfel măcar beneficiez un pic de prezenţa lor. Da, ai dreptate, cele nouă camere nu sunt suficiente pentru un apartament complet, mai trebuie o ultimă cameră, cea de-a zecea. Despre asta o să vorbim data viitoare când vii aici. Deocamdată nu ştiu nimic despre camera a zecea. Poate că nici nu am voie să ştiu, poate că n-o să fie gata niciodată. Locuinţa perfectă e o utopie. Dar sper că există un cât-pe-ce. Şi ăsta este cel mai înalt standard pentru un muritor. Ceea ce se numeşte cât-pe-ce. Asta e ceea ce trebuie să ating cel puţin o dată, cu capătul unghiei celui mai lung deget. Doar pentru o secundă, cel puţin. Restul nu contează, nimic altceva nu e atât de important. Doar acea secundă. De aceea scriu. regulament intern

Principiul de urmat este acela ca fiecare declaraţie pe care o facem să fie demnă de ridicarea unei sculpturi, să fie sursă de inspiraţie pentru un tablou deosebit sau măcar să inspire compunerea unei opere muzicale. Arie, compusă pentru vocile cele mai umane. Statuie de marmură pentru gesturile cele mai umane. O privire de cretă pastel, un zâmbet din vopsea de ulei, create din cele mai umane trăsături ale feţei. Fiecare cuvânt trebuie să fie artă. Plec ca să-mi continui lectura lui Homer. Ca să mă pot desfăta în metaforele înşirate ca un grup de sculpturi, asemenea cărora nimeni n-a alcătuit altele mai frumoase conform cunoştinţelor umane. Nu mitul e important, nici Ilionul în sine. Mai degrabă cuvintele pe care poetul le îmbină. Cine e alcătuit din carne şi oase poate fi depăşit, ajuns din urmă, nimicit şi ajutat. Homer nu poate fi ajuns din urmă, pentru că figura naratorului orb, bătrân, este un mit în sine. Iar opera sa e un ideal, pentru cuvintele acesteia nu este responsabil doar el, ci şi autorii anonimi din două sau trei secole. Şi oamenii de rând din două sau trei milenii, cu inspiraţia, admiraţia şi uitarea lor, în stare să admire din nou anumite lucruri, să fie ici-colo uituci, visători, oamenii simpli, „civili” care se reîntorc mereu, oamenii care citesc, care creează teorii literare în jurul unor opere. Nu contează că o mulţime de oameni fac adnotări pe paginile unei capodopere. Nu contează, dar nici nu se poate evita. Nu s-a mai întâmplat

ja n c s ó n oé mi Béke van. Az irodalmi kávéházakat emberek, stílusok, vélemények lepik be. Szabadon hálózó vélekedések. Csak néha érkezik a hír, hogy itt vagy ott valaki az életével fizetett a szavakért. A szavaiért. A szociális gondozók egy kiéheztetett kisgyermek leláncolt holttestére bukkantak egy pincében. Valahol fegyverek gyártását tanítják az iskolákban, valahol másutt imádattal öveznek egy szemüveget, egy alsóneműdarabot, egy botot, egy sírkövet. Vigyázó szemüket éppen rád vetik feletted álló hatalmak, hogy azzá tegyenek téged, amivé csak akarnak. Ha optimista vagy, úgy is értelmezheted az egészet, hogy ingyen és bérmentve magándesignert, magánmenedzsert, magánpszichológust, magánfilozófust, magánvéleményt, magáncenzort, magánszférát és annak magánőrzőit, magán-sminktechnikát és magán-pókerarcot ajándékoz neked a jelen. Sőt, bónuszként, húsz százalékos kedvezménnyel kölcsönözhetsz egy kis szólásszabadságot is, a manipuláció diszkrét ízeivel alaposan megfűszerezve. Nagyszerű íze van ma a szabadságnak. A totalitárius rendszerek megbuktatták önmagukat. Most már kimondható. Nyugodtan, természetes hangerővel. Ami elmúlt, annak valószínűleg örökre vége. Természetesen semmi sem hatalmaz fel engem arra, hogy ilyen kérdésekben állást foglaljak. Hiszen annyit sem tudok az időről, hogy körben halad-e vagy egyenesen. Egyáltalán: halad-e. Hogy a percek valamelyikére egy megállíthatatlannak tetsző mánus mutat rá vádló mozdulattal, újra és újra rámutat az időnek egy-egy rettegő kis töredékére, egy másodpercre, egy percre, egy órára... mígnem egyszer csak... hogyan is nevezhetnénk... az óraműből kifogy az elem, netán időnap előtt széttörik az óralap, vagy a mánussal történik valami, és megbénult, néma vádbeszéde egyetlen, találomra kiszemelt idő-töredékre mutat, a megállás pillanatától számolva: mindörökre. Mit tudok én az egészről? Ki vagyok, hogy írni merészelek? Semmit sem tudok, senki sem vagyok. De megnyugtat a sejtés, hogy nincs az az ember, aki lényegesen többet tudna arról, ami lényeges. A lényegről, arról a nagybetűsről, amelyről senki nem tudja, hogy egészen pontosan micsoda. A részletek csak az egész tágabb perspektívájából figyelve jelentősek. Egyébként is érdekesek, talán még önmagukban való értelmük is van. De jelentéktelenek. Homérosz szókép-szobrocskáinak Ilion, egy nép, egy emberiség bölcsessége ad értelmet. Szakmai célom: az emberek belső szépségét, egyszerű bölcsességét megcsodálni, és a rendelkezésemre álló eszközökkel valamiképpen emléket állítani azoknak; a magam szórakoztatására, és talán azért is, mert imádom a Daniel Hechter tervei szerint készült fémtollamat, imádom, mindegy, hogy te ott a bajszod alatt most elmosolyodsz és arra gondolsz: „Kis sznob”. Itt következik a házirend maga, röviden összefoglalva: Azért írok, hogy 1. a majdnem-tökéletest mint legmagasabb emberi mércét megérintsem, legalább egyszer ebben az életben; 2. hogy a tollamba sohase száradjon bele a tinta; 3. hogy úgy irányítsam a gondolataidat, ahogy akarom; 4. hogy az emberi bölcsesség, egyszerűség, szépség előtt tiszteletemet fejezzem ki (ne is mondd: ez a 4. pont szörnyen patetikus) végül pedig – és elsősorban: 5. azért, hogy megszeress.

dicitur homerus caecus fuisse

A példamondat nehézkes ódon dallamát Homerus caecus fuisse Sóhajtva húzta görbe hátán Girbegurba ferde vén gerincén Mígnem egyszer kőbe botlott Ó Homerus összebotlott S földre húzta nyomta lökte Ama szörnyű példamondat Fuisse.isse.sssssse! Mondta hosszan – Caecus in aeternam. És Homerus összeroggyant Sírni kezdett vak szemével Messze révedt Mintha látna mintha látná Trója vesztét Mítoszok világát látná És eközben, mindeközben Lassan a valóra eszmélt Kitátotta ráncos száját s szóra bírta Önmagát: énekelte (stilizálva És átírva minden egyes hangjegyét) Ama rongyos latin tankönyv Példájának földre húzó Fájó csúnya és rekedtes dallamát Már csak ezt e példamondat Prózai infinitivusát.

pá n

Sárga liliomok. Liliomok. Lila tulipán. Egyszerű sípján Pán furulyál. Fütty kanyarog ujja nyomán – tavaszodik – ujjong az isten s csörögve járja mezőit két kecskepatán.

Echin ox ca o capodoperă să nu fie măcar adusă în discuţie. Aşa ceva s-ar putea întâmpla doar în timpul războiului. „Acum e pace”, aşa îmi spune mereu un cunoscut de-al meu. Ei bine, e pace! Oamenii serviciului secret nu stau în maşini negre, cu perdeluţe la geamuri, ci tocmai în maşini ca ale noastre. Şi dacă ne calcă cineva cu maşina, n-o mai face din iniţiativa regimului, ci – să presupunem şi să acceptăm acest lucru – neintenţionat, într-un mod nechibzuit. E pace. Cafenelele literare sunt pline de oameni, stiluri şi opinii. Cu păreri proprii, care alcătuiesc reţele într-un mod liber. Numai ici şi colo auzi că vreunul a plătit cu viaţa din cauza cuvintelor rostite. Pentru propriile cuvinte. Îngrijitori sociali au găsit cadavrul unui copil slăbănog încătuşat într-o pivniţă. Undeva se învaţă fabricarea armelor la şcoală, altundeva o pereche de ochelari, o piesă de lenjerie intimă, un baston, o piatră de mormânt sunt adorate. Ochi grijulii ai unor puteri aruncă o privire tocmai spre tine, ca să te transforme în ce-şi doresc ei. Dacă ai o fire optimistă, poţi să interpretezi totul ca şi cum ai fi primit gratuit din partea prezentului un designer personal, un manager personal, un psiholog personal, un filosof personal, o opinie personală, un cenzor personal, o sferă privată şi supraveghetorii privaţi ai acesteia, o tehnică personală de machiaj şi o faţă de poker unică. Pe deasupra, poţi să-ţi împrumuţi un pic din libertatea cuvântului cu o reducere de 20%, condimentată bine cu gustul discret al manipulării. Libertatea are un gust excelent. Regimurile totalitare au căzut. Acum putem să facem această declaraţie. Liniştit, cu voce naturală. Ceea ce s-a sfârşit, probabil s-a terminat pentru totdeauna. Fireşte că nimeni şi nimic nu mă poate împuternici să iau atitudine în astfel de chestiuni. Fiindcă nici nu ştiu cum se măsoară timpul, oare trece de jur-împrejur sau este liniar? Oare trece timpul? Mă sperie gândul că limba ceasului funcţionând fără oprire arată acuzator unul dintre minutele trecute, mereu la o fracţiune de secundă, la o secundă, la un minut, la o oră... până când... cum aş putea explica... până când bateria se termină, sau înainte de termen se defectează cadranul sau se întâmplă ceva cu arătătorul ceasului, iar rechizitoriul mut aminteşte de o fracţiune a timpului aleasă la întâmplare şi paralizată, începând din clipa opririi până în veci. Ce ştiu eu despre acest lucru? Cine sunt eu să îndrăznesc să scriu? Eu nu ştiu nimic, eu sunt nimeni. Însă mă consolează bănuiala că nu există om pe această lume care ar şti mai mult despre lucrurile esenţiale ale vieţii. Habar n-are nimeni exact care este esenţa. Detaliile sunt semnificative doar dacă le privim dintr-o perspectivă mai amplă, a întregului. De altfel, sunt foarte interesante, poate chiar au un sens în sine. Dar sunt nesemnificative. Înţelepciunea Ilionului, a unui popor, a omenirii, poate să dea înţeles sculpturilor de metafore ale lui Homer. Scopul meu profesional este să admir frumuseţea internă şi înţelepciunea simplă a oamenilor, şi să le cioplesc un fel de monument cu mijloacele de care dispun; numai aşa, din plăcere, poate şi pentru că ador stiloul de metal, realizat după planurile lui Daniel Hechter, îl ador pur şi simplu, şi nu contează nici dacă acum râzi pe sub mustaţă şi mă numeşti snoabă. Aici urmează un scurt cuprins al regulamentului casei în sine:

2 / 2 0 1 1

dicitur homerus caecus fuisse

Homerus caecus fuisse suspinând din când în când A cărat pe spatele său strâmb Melodia veche şi grea a unei pilde, Pe coloana sa vertebrală bătrână, Pân’ când s-a împiedicat de o piatră, Şi a aruncat jos acel enunţ teribil, Fuisse.isse.sssssszzzzze! Îndelung a pronunţat şi apăsat Caecus in aeternam. Homer dintr-o dată s-a ghemuit Curgeau lacrimi din ochii săi orbi, Astfel, stând mult pe gânduri. Parcă ar putea să vadă, parcă ar vedea Pieirea Troiei Lumea miturilor parcă ar vedea-o. Încetul cu încetul, şi-a dat seama de adevăr Şi-a deschis gura încreţită. S-a forţat să vorbească (cu stilizări transformând toate notele muzicale) Şi a cântat melodia dureroasă, urâtă şi răguşită a exemplului acelei cărţi latine zdrenţăroase. Dar numai infinitivul prozaic al acestei pilde.

pa n

Crini galbeni. Crini. Lalea violetă. Pan cântă la fluier. Degetele i se mişcă şerpuieşte fluieratul – se apropie primăvara – se bucură zeul, jubilează cutreierând câmpiile cu larmă, cu două copite de capră.

Scriu din motivele următoare: 1. ca să ating, măcar o singură dată în viaţă, desăvârşirea, cea mai înaltă măsură omenească; 2. ca niciodată să nu mi se usuce cerneala în stilou; 3. ca să orientez gândirea ta aşa cum vreau eu; 4. ca să-mi exprim respectul faţă de înţelepciunea, simplitatea, frumuseţea omenească (nici nu-mi spune: sunt pe deplin conştientă cât de patetic sună acest punct 4) şi în sfârşit – şi în primul rând: 5. ca să mă iubeşti.

Trad. Scridon Rita şi Várdai Kinga

l 谩s z l 贸 s z ab ol c s

Echin ox

2 / 2 0 1 1

l ás z l ó s z a b ol c s Nagyenyed, 1987. A kolozsvári Bölcsészkar magyar-angol szakán diplomáztam, majd egy kétéves bukaresti kitérő után jelenleg második mesterimet végzem Budapesten, a Közép-európai Egyetemen. Írásaim, fordításaim, kritikáim és tanulmányaim erdélyi lapokban, a Korunkban, a Látóban, a Helikonban és persze az Echinoxban jelentek meg.

M-am născut la Aiud în 1987. Am absolvit Facultatea de Litere din Cluj-Napoca, specializarea maghiară-engleză. După doi ani de stat la Bucureşti, în momentul de faţă îmi fac masteratul la Budapesta, la Universitatea Central-Europeană. Scrierile, traducerile, cronicile literare şi studiile mele au apărut în diverse reviste din Transilvania printre care şi Korunk, Látó, Helikon şi desigur Echinox.

Olvasmányaidból tudnál-e idézni olyan sort, mondatot, rövidebb versszakot, mely nélkül nem tudod elképzelni saját irodalmad? Charles Bukowski felvésette sírjára az „ars poeticáját”, ami így hangzik: „Don’t try”, vagyis „Ne próbálkozz”. Ez kábé azt jelenti, hogy ha az írás nem jön természetesen és könnyedén, akkor megette a fene, nem érdemes vele kínlódni. De azt is jelenti, hogy amikor írsz, akkor ne próbálkozz, ne köntörfalazz, ne óvatoskodj, ne kerülgesd a forró kását, hanem vágj bele a közepébe. és teremtsd oda azt a szöveget. Ez persze egy szigorú és ugyanakkor lusta írásfilozófia — s pont ezért tetszik.

Din lecturile tale preferate ai putea să citezi un rând, o propoziţie sau o strofă mai scurtă, fără de care nu ţi-ai putea imagina activitatea ta literară? Charles Bukowski şi-a gravat pe piatra funerară arta lui poetică, care sună în felul următor: „Don’t try”, ceea ce înseamnă că dacă nu-ţi vine să scrii cu uşurinţă, atunci e mai bine să nici nu te apuci de asta. Dar, de asemenea, atunci când scrii, nu încerca să formulezi pompos sau să baţi câmpii — pur şi simplu să-i dai drumul textului. Bineînţeles, aceasta poate părea o filosofie a scrierii mult prea strictă şi în același timp de o lenevie deosebită — şi tocmai ăsta e motivul pentru care îmi place. 13

l ás z l ó s z ab ol c s

Erdélyi példázat

a ebédnél végre kibújt a szeg a zsákból, s felszínre került az addig feszengő-lappangó probléma, hogy mi tagadás, nekem bizony román barátnőm van, apum félszájjal bevallotta, hogy „anyád említett valamit”, s ez mintha valami szólási tilalmat oldott volna fel, mint amikor a császár biccentve engedélyezi, hogy beszélhetsz. Nekem nem is kellett több, mély lélegzetet vettem, felgyűrtem pulóverem ujját, és nagy mosolyok közt elkezdtem ecsetelni ujdonsült kedvesem pozitív tulajdonságait, műveltségét, családi hátterét, vallási, politikai és filozófiai nézeteit, illetve megismerkedésünk klasszikusan egyszerű és megejtően szép történetét, míg apum, ugyancsak nagy, teltszájú mosolyok közt, evett tovább, ellenben anyum ijedten tette le a kanalat, s árnyékos, gyanakvó, de legfőképpen féltő pillantásokat lövellt egyetlen fiacskája irányába. Mondókám, melyet már két hete fejben készítgettem, csiszolgattam, próbálgattam, mint a kezdő színészek vagy politikusok, büszkén ívelt át a húsleveses tálon, merészen szállt szembe a gőzökkel és szagokkal, s kitartott, mert étkezés befejeztével sem ért véget, egyre csak visszakanyarodtam a tolerancia, a nyitottság s az érdekfeszítő szellemi kihívás témáira, ismételten aláhúztam, kihangsúlyoztam, nyomatékosítottam, miközben fel-alá jártam a konyhában, és a rakott krumpli maradékait tisztítgattam a heves és színpadias gesztikulálásra használt villáról. Miután az esetleges házasság fenyegető felhőjét határozottan elfújtam a láthatárról egy zárójelet nyitó, sztoikusnak szánt kijelentéssel, hogy „de kérlek, arra én alkatilag képtelen vagyok”, anyum tekintete megenyhült, rugalmasabb mozdulatokkal bontott asztalt, de a halvány aggodalom még ott bujkált szeme sarkában. Apum szórakozottan hátradőlt, majd változatlan, nagy mosolyok közt nekifogott almalevet készíteni (hogy zavarát akarta valamivel leplezni vagy tényleg megkívánta, nem tudom), s az értelmezés karmai alól minduntalan kibúvó, „aha, értem, persze, kisfiam, kétségtelenül, természetesen”-szerű félmondatokban szólt csak hozzá folytatódó előadásomhoz, mely a multikulturalitás, a gyümölcsöző kommunikáció és (érthető módon, leginkább) az erotikus vágy jegyében fogant. Közben persze éktelenül brummogott és zümmögött a húszéves sajtológép, apum szakszerűen adagolta az almaszeleteket, anyum óvatosan edényt tartott a masina nyílásához, én pedig, nyakig merülve a retorikába és az idealizmusba, versenyt szavaltam az alpári zajjal. Ez így ment egy darabig. A kis keletnémet gyártású gép vidáman trancsírozta az almadarabkákat és ékes szavaimat. Aztán apum, nagy mosolyok közt, kezét törölgetve, mintha csak mellékesen tenné, kifejtette nekem erre az alkalomra kigondolt életfilozófiáját, ahogy ő fogalmazott. És akárcsak az igazán nagy bölcsek, ő is példázat formájában adta elő tanait, s elmesélte azt a viccet, amikor a székely ember kedélyesen sétálgat a Maros mellett, s hát uramisten, a vízben két fuldokló embert lát, megtorpan, jól megnézi magának őket, s csak azután rúgja le csizmáit, hogy a mentőakcióba belefogjon. Amikor pedig a partra gyűlt emberek közül valaki felteszi a kérdést, hogy ugyanbiza, miért csak a

négert mentette ki, a székely rávágja, mert az héccencség, hogy az legalább nem lehet román... Egyszerre torkomon akadt a soron következő, nyomdafestékről álmodó mondat, és önfeledten, köhögve, értetlenül, összezavarodva, de közösen elröhögtük magunkat – ilyen nehezen és szárazan még soha életemben nem nevettem, aztán folyt tovább az almaőrlés, csorgott az aranyszínű lé, gyűlt a hab, s furcsa módon, könnyed belenyugvással szemléltem a közöttem és apám között táguló, frissen hasadó szakadékot, mely fokozatosan megtelt zavaros almalével, és elnyelte a zajokat, s elnyelte ugyanakkor a régi biciklijére szerelt gyerekülést, amin évekig hordozott iskolába, a hegyi patakokból kihorgászott pisztrángokat, a közösen végigizzadt matekpéldákat, a legelső Pink Floyd–kazettámat, a svájcibicskámat, az indiánkönyveket, és még pár ilyen apróságot. Éles surrogásra lettem figyelmes, üresben ment a gép, elfogyott az alma. Nyikorgott egyet talpam alatt a papucs, s menekülésként a következő bölcsesség jutott eszembe: „Hja, a ménköves kitagadás és a könnyes kebelreölelés pontos, langyos számtani középarányosa.” Az ügyet apum ezzel lezártnak tekintette, poharakat vettünk elő, és megittuk az eltelt bő negyedóra fáradozásainak levét. ■

Echin ox

2 / 2 0 1 1

Parabolă ardelenească

zi la prânz s-a spart în sfârşit gheaţa şi a ieşit la iveală problema care se ascundea sub o tăcere conspirativă, cum că eu aş avea o prietenă româncă. Tata a bombănit ceva de genul „am vorbit cu maică-ta”, şi gestul acesta parcă a dezlegat o interdicţie implicită, ca şi când împăratul ţi-ar face un semn cu capul să vorbeşti. Nici nu aveam nevoie de mai multe îndemnuri, aşa că mi-am umplut plămânii cu aer, mi-am suflecat mânecile şi, cu un zâmbet larg pe faţă, am început să dau o descriere onestă şi detaliată a însuşirilor minunate ale iubitei mele; despre inteligenţa, frumuseţea şi eleganţa ei, despre concepţiile ei asupra religiei, filozofiei şi vieţii politice şi, nu în ultimul rând, despre povestea întâlnirii noastre, de o simplitate clasică şi de o frumuseţe emoţionantă, în timp ce tata, tot cu un zâmbet larg pe faţă, mânca liniştit în continuare. Însă, surpriză, mama şi-a lăsat jos lingura cu un aer terorizat, şi s-a uitat cu suspiciune şi îngrijorare crescândă la băieţelul ei. Pledoaria mea, pe care o pregăteam, editam şi repetam în cap deja de două săptămâni, ca un actor sau politician începător, se înălţa încrezător deasupra castronului cu supă, luptând crâncen cu aburii şi mirosurile, şi, fiind perseverentă, s-a prelungit chiar şi după ce am terminat cu masa, căci eu mă întorceam mereu la ideea toleranţei şi a diversităţii, la ideea de a fi deschis la minte,

Trad. László Szabolcs

la ideea unei provocări civice şi intelectuale, la posibilitatea de a interacţiona cu „celălalt”, de a cunoaşte o altă cultură, de a depăşi celula blestemată a egocentrismului, şi am tot repetat, şi am accentuat, şi am subliniat, şi am atras atenţia, şi am concluzionat, în timp ce făceam cercuri în mijlocul bucătăriei şi curăţam resturile piureului de pe furculiţa cu care îmi acompaniam teatral discursul. După ce am exclus ferm posibilitatea unei căsătorii premature şi ameninţătoare, cu o afirmaţie ce voia să sune boem şi poate un pic stoic, că „te rog, eu sunt incapabil de un astfel de angajament”, mama s-a mai îmblânzit, şi a început să adune masa cu mişcări lejere, dar vedeam că grija se ascundea încă în ochii ei. Tata, relaxat, a mânuit o scobitoare pentru o vreme, iar apoi, tot cu zâmbetul larg pe faţă, s-a pregătit să facă suc de mere, cu blenderul nostru vechi, adus din străinătate. La epilogul discursului meu despre minunăţiile multiculturalismului şi comunicării interetnice mai răspundea câte-un „aha, înţeleg, mda, normal, cum să nu, păi aşa e, da-da, firesc, fără îndoială”, din care nu prea puteam scoate nici o interpretare despre părerea lui. În fundal, aparatul, care era cam de aceeaşi vârstă cu mine, duruia infernal, tata tăia merele şi încărca bucăţile, mama schimba regulat oala în care curgea sucul, iar eu, înfundat până peste cap cu retorică şi idealism, încercam să înving bruiajul. Scena asta s-a prelungit aşa o vreme. Micul aparat redegist toca voios bucăţile de mere împreună cu vorbele mele. Când a făcut o pauză în producţia de suc, tata, tot cu zâmbetul acela pe faţă, mi-a dezvăluit pe un ton destins, dând impresia că spune ceva trecător şi accidental, filozofia lui de viaţă în legătură cu situaţia mea. Şi, păşind pe urmele adevăraţilor înţelepţi, şi-a compus învăţăturile sub formă de parabolă, povestindu-mi bancul în care, într-o zi, secuiul se plimba pe malul Mureşului şi, dintr-o dată, ca să vezi, descoperi doi inşi căzuţi în apă şi în pericol de înec. Aşa că secuiul se opri din mers, se uită cu băgare de seamă la cei doi, îşi dădu jos cizmele şi se aruncă în apă. Iar când oamenii adunaţi pe malul râului ajunseră să-l întrebe de ce totuşi l-a salvat tocmai pe negrul ăsta, şi nu pe celălalt, secuiul le răspunse că măcar de ăsta era sigur ca de stelele de pe cer că nu era român... Brusc mi s-a oprit în gât propoziţia pe care voiam s-o spun, şi intrând într-o stare de haz amestecat cu tulburare, ruşine, delăsare, inerţie şi un atac de tuse, am început să râd împreună cu tata. Aşa de greu şi uscat n-am râs în viaţa mea. Apoi a reînceput tocatul merelor, curgea sucul dulce-auriu, pe suprafaţă se aduna o spumă fină, iar eu contemplam cu resemnare lucidă noua prăpastie care se deschidea în momentul acela între mine şi tatăl meu şi care se umplea treptat cu suc de mere tulburat, şi înghiţea zgomotul din bucătărie, dar şi scaunul mic de la bicicleta lui veche, cu care mergeam la şcoală, şi păstrăvii pe care îi pescuiserăm împreună în pârâurile de munte, şi problemele de algebră abstractă cu care ne chinuiserăm zile întregi, şi casetele piratate de Pink Floyd şi briceagul elveţian primit cadou, şi cărţile cu indieni, şi alte chestii mărunte. M-am trezit la un zgomot enervant, aparatul mergea în gol, se terminaseră merele. Şlapii mei au scârţâit pe gresie şi m-am refugiat într-o perlă de înţelepciune: „Mda, media aritmetică între o dezmoştenire cumplită şi o îmbrăţişare lacrimogenă.” În ceea ce-l privea pe tata, treaba fusese rezolvată şi încheiată, aşa că am scos paharele şi ne-am aşezat să bem sucul strădaniei noastre de un sfert de oră. ■

vรก r a di nagy pรกl

Echin ox vár a di nag y pál 1985-ben születtem, Nagyváradon. Az „Adyban” informatikát, a BBTE-n pedig bölcsészkart végeztem. Közöltem már mindenfelé, ahol magyarul írók közölni szoktak. Ha ez lenne az utolsó napod, amit írásra fordíthatsz, mi lenne az, amit óhatatlanul megírnál? Van-e olyan lappangó ötleted, amit versre, prózára, irodalomra váltanál? Ötlet az mindig van. Viszont megéri-e elkapkodni holmi utolsó napért? Olvasmányaidból tudnál-e idézni olyan sort, mondatot, rövidebb versszakot, mely nélkül nem tudod elképzelni saját irodalmad? Nem tudnék. Ez nem így működik. Vannak évszakok, esetleg olyan időjárás, amikor valahogy jobban megy az írás? Az évszakok, az időjárás meghatározza számodra, hogy milyen műfajban gondolkodsz, esetleg a témát, az írásra vagy olvasásra fordított idő közötti arányokat? Nincs és nem. Ami a fejben zajlik, annak csak egyik befolyásoló tényezője az, hogy odakinn mi történik. Sokkal meghatározóbb, hogy ha az embernek van egy „civil” foglalkozása, ahol mások munkájáért is felel, akkor mire marad és mire nem marad energiája. Ugyanez volna érvényes a családra is. Mit gondolsz a lezártságról? Van-e számodra olyan műfaj, ami lezárhatónak, lezárhatatlanabbnak tűnik, mint mások? A felhőnek csak messziről nézve van egyértelmű határvonala, közelről finom átmenetek sokasága. A nézőpont ízlés szerint választható. Milyennek tűnik számodra a szöveged egy másik nyelven? Mitől más? Mitől ugyanaz? Az itt közölt szövegemet én dolgoztam át román nyelvre. Kicsit más. Kicsit ugyanaz. Az írás szempontjából inspirálónak vagy korlátozó tényezőnek tartod a lezártságot? Eszembe sem jut ilyesmi. Megjelenés után írtam már át szövegeimet, van olyan is, amelynek 3.1-es a verziószáma (harmadik megfogalmazása a témának, azon belül első, legalább egy mondatnyi változtatás), de mert a lezártság haszontalan fogalom írás közben (ahogy gyaluláshoz sem kell puska), nincs amiért figyelembe vennem.

2 / 2 0 1 1

M-am născut la Oradea în 1985. Am absolvit secţia matematicăinformatică la liceul teoretic „Ady Endre”, după care am studiat la Facultatea de Litere a Universității Babeş-Bolyai. Am publicat cam peste tot pe unde scriitorii maghiari obişnuiesc să publice. Dacă aceasta ar fi ultima zi din viaţa ta în care ai mai putea să te îndeletniceşti cu scrisul, ce ai transmite neapărat oamenilor? Ai vreo idee ascunsă pe care ai transpune-o cu plăcere într-o poezie, în proză sau într-o operă literară? Ei bine, totdeauna există idei în minţile oamenilor. Dar oare merită să faci o fuşereală numai pentru că-i vorba despre ultima zi? Din lecturile tale preferate ai putea să citezi un rând, o propoziţie sau o strofă mai scurtă, fără de care nu ţi-ai putea imagina activitatea ta literară? Nu, categoric nu. Lucrurile acestea decurg într-un alt mod. Ţi se mai întâmplă ca un anotimp sau vremea să te influenţeze în procesul de creaţie? Sunt ele definitorii pentru tine în ceea ce priveşte genul literar, respectiv tema aleasă sau raportul timpului petrecut cu scrisul vs. cititul? Nu mi se întâmplă. Gândirea omului este influenţată doar într-o mică proporţie de ceea ce se petrece afară. Mult mai importantă este profesia unuia sau altuia, în care trebuie să-şi asume responsabilitate şi faţă de ceilalţi – câtă şi ce fel de energie îţi mai rămâne în plus? Asta ar fi valabil şi în ceea ce priveşte familia. Ce părere ai despre caracterul de închidere/deschidere a unei opere? În mintea ta există vreun gen literar al cărui sfârşit se poate realiza mai uşor, sau dimpotrivă, mai dificil? Norul are o limită bine definită doar de la o distanţă mai îndepărtată, dar văzându-l de mai aproape vezi numai tranziţii subtile. Punctul de vedere poate fi ales după gust. Cum ţi se pare propria creaţie tradusă într-o altă limbă? De ce este diferită? Şi de ce este totuşi aceeaşi? Textul publicat în acest grupaj mi l-am prelucrat eu însumi în limba română. E un pic diferit. Un pic acelaşi. Din punctul de vedere al scrierii, te inspiră sau te limiteză caracterul închis, delimitat al unei opere? Nici nu-mi vine în minte aşa ceva. Mi s-a întâmplat că după publicarea unor texte proprii am început să le rescriu. De exemplu cu un text am ajuns la versiunea 3.1 (e vorba despre a treia compunere a temei alese, din cadrul acesteia prima, cel puţin modificarea unei propoziţii), însă dat fiind că noţiunea de finalizare a unei opere este un concept inutil pe parcursul scrierii (cum nici rindeluitul nu merge cu puşca), n-are rost să iau asta în considerare.

vá r a di nagy pál

A bolygó hollandi

ehéz jelentéktelenebb porfészket elképzelni, mint Ordogușfalău. Az Ordoguș patak szűk völgyében fekszik, körbe, főleg dél felől hatalmas hegyek övezik, úgyhogy a faluból a napot csak nyár elején látni, ebédidőben. Egyetlen utcája a másfél sávos országút, amely végül is egy alagútból bukik elő, annak mentében van szétszórva az a pár tucat viskó, pontosabban van még egy mellékutcája is, amely a központban, az erődtemplom melletti, igen kátyús kanyarból fut ki a patakig. A falu valahogy lemaradt a térképekről, ami a lelkész szerint a két megye közti többéves határvita eredménye, és ha nem lenne a másfél sávos országút meg a szebb időkről regélő erődtemplom, akkor talán az egyház is megfelejtkezett volna a szinte elnéptelenedett településről. Könnyű hát belátni, hogy Ordogușfalău nem az a hely, ahol gyakran történne valami. Múlt vasárnap hajnalban az öreg Frauendorfer arra ébredt, hogy valami nehéz teherautó dübörgött át a templom előtti kátyús szakaszon, és ha már fenn volt, összeszedte magát, és elindult a száraz, hótalan fagyban a templom felé, hogy a toronyból felhívja Münchenbe származott unokáit. Mert ha az ember nem akart hegyet mászni, akkor csak a toronyban talált térerőt, úgy, hogy a zsalukon kinyúlva markolta a villámhárító sodronyát. Hét közben is ritkán volt forgalom, hát az út közepén baktatott, és azon elmélkedett, hogy vajon hol késik a hó, mert december dereka van, vagy talán már karácsony. A lába elé fordította a tekintetét, nem hiányozna az ő korában, hogy kitörje a bokáját, és nem is nézett fel, amíg az erődtemplom külső kapujánál egy havas bakancsba nem akadt a szeme. Hünnye, gondolta az öreg Frauendorfer, amikor végignézett a fal tövében hajadonfőtt üldögélő, vagy inkább fekvő, bőrruhás, lila arcú, szőke férfi gallérjában fehérlő havon, és protestáns létére keresztet vetett. Az öreg Frauendorfer előzörgette a lelkészt, aki még csak félig borotváltan, de már palástban került elő, meg még néhány szomszédot, azok a többieket, és végül szép számban csődültek, ki-ki már a naftalinszagú templomos ruhájában, ki abban, amit éppen magára kapott, a fal tövében üldögélő, vagy inkább fekvő holttesthez. Merthogy hulla, afelől semmi kétség. Nem mozdul, az arca lila, a gallérjában nem olvad a hó, és a hiányzó láb rojtos csonkja sem vérzik. Háborúviseltek voltak egytőlegyig, láttak már ezt-azt, hanem a gallérban megülepedett hó eredete sehogy sem fért a fejükbe, halkan sutyorogtak, és a mellékutca végéből felhallatszott az Ordoguș csobogása. A lelkész finom mozdulattal végül lekapta az ottfelejtett borotvahabot az orra alól, és szólásra emelte a hangját. Motoros lehet, és külföldi, és azt már csak magában tette hozzá, hogy ennyire ronda pofájú, nagyfogú, seszínű szőkét csak tengerészfilmekben látott, még annó a teológián. Talán svéd, summázta végül, és a jogos tulajdonos megtaláló felé bökött, hogy nézne be a zsebeibe. Az öreg

Frauendorfer vallásos ember volt, a fejét rázta, hogy az asszonydolog. És különben is, ha motoros, hol van a motor vagy bár egy bukósisak. Mert ezzel a lábbal nem gyalog jött, és belerúgott a fal tövében hajadonfőtt üldögélő, vagy inkább fekvő lábának cafrangos csonkjába. És a hó a gallérjában? A motorjafosztott hulla egykedvűen üldögélt, vagy inkább feküdt Ordogușfalău ítélkező népe előtt. Hívni kell a rendőrséget, zárta rövidre a lelkész, és némiképp sajnálta, hogy ez a remek rejtély kicsúszik a markából, és jöhetnek megint az eseménytelen hétköznapok. A rendőrség szóra azonban pusmogás támadt, és az öreg Frauendorfer kibökte végül, hogy úgyis hideg van, várjanak a rendőrséggel bár egy napot. Hátha addig kiderül valami, és a népség helyeselni látszott. A fal tövében üldögélő, vagy inkább fekvő idegen hallgatólagosan beleegyezett, hogy ilyeténképp vigyen egy kis színt Ordogușfalău mindennapjaiba, és az istentisztelet, bár nélküle, mégis a szokottnál jóval nagyobb izgalommal zajlott. Beesteledett, és a lelkészt nem hagyta nyugodni a külső fal tövében üldögélő, vagy inkább fekvő tetem. Kiosont, szemügyre vette még egyszer, és a hulla gallérjában a hó szinte világított az Ordoguș menti éjszakában. Mégiscsak jelenteni kell, és a féloldalt megmaradt borostáját dörzsölgette, mert a nagy izgalomtól elfelejtette lekapni, ami reggel ott maradt. Fellopódzott a toronyba, kinyúlt a zsalun, kitapogatta a villámhárító sodronyát és megmarkolta. Kisvártatva felpislant az a külvilágot jelentő csík a kijelzőn, és felhívta a rendőrséget. Hogy találtak egy hullát Ordogușfalău, hol? Ordogușfalău központjában. Kapcsolgatták ide-oda, hogy úgy érezte, ráfagy a keze a villámhárító sodronyára, míg végül egy cigarettázó hang felvilágosította, hogy néhány napja valahol Odorhei környékén volt egy cserbenhagyásos gázolás, vagy a sofőr észre sem vette, hogy gázolt, vagy nem is volt gázolás, az ABC eladója az egyetlen szemtanú. A lényeg, hogy eltűnt egy rotterdami motorkerékpár tulajdonosa. Elhadarja a személyleírást, igen, ő az, valószínűleg felakadt a kamionra, és hogy Ălmaș határában a helybeliek találtak egy gazdátlan lábfejet a hóban. Stimmel? Az erődtemplom előtti kátyúk pedig nyilván lerázták a hullát a kamionról, és az a fal tövéig bucskázott, gondolta hozzá a lelkész büszkén, hogy a rejtélyt mégiscsak ő oldja meg. Hol is van ez az… Ordogușfalău, igen, szóval milyen megyében, és elég hideg van-e, mert ha annyira az isten háta mögött van, akkor lehet, hogy csak holnapután mennének el a hulláért. ■

Echin ox

2 / 2 0 1 1

Olandezul zburător

reu se poate imagina un sătuc mai puţin important ca Iadovka. Se află în valea strâmtă a pârâului Iadovski Potok, înconjurat de munţi, îndeosebi dinspre sud, aşa că numai la începutul verii, în timpul prânzului, se vede soarele pentru vreo două ore scurte. Sătucul are o singură stradă, drumul naţional de o bandă şi jumătate, care apare dintr-un tunel şi apoi dispare într-un altul. De-a lungul acestui drum naţional de o bandă şi jumătate sunt împrăştiate cocioabele dintre care se înalţă vechea biserică fortificată, în faţa căreia drumul arată de parcă ar fi fost bombardat. Sătucul nu figurează pe nicio hartă, datorită rivalității îndelungate dintre oblasturi, ar explica preotul, adăugând că, dacă n-ar avea lăcaşul sfânt şi drumul naţional, probabil că şi biserica ar fi uitată de mica pustietate numită Iadovka. E uşor de înţeles: nu e locul unde s-ar întâmpla prea multe lucruri. Duminica trecută moş Horobăi a fost trezit de un camion huruind în hârtoapele din faţa bisericii. Dacă tot s-a trezit, s-a sculat şi a pornit în gerul fără zăpadă spre sfântul lăcaş, să-şi sune nepoţii mutaţi în Bucureşti. Pentru că dacă vrei să dai telefon din Iadovka, ori te urci pe munte, ori în turnul bisericii, că altundeva nu prinzi semnal. În turn, îţi scoţi mâna pe geam, te prinzi de cablul paratrăsnetului şi doar atunci poţi să speri. Trafic nu prea trece prin Iadovka, aşa că moş Horobăi se putea gândi liniştit la lipsa zăpezii, deşi se apropia Crăciunul. Bătrân fiind, n-a vrut să se poticnească, aşa că şi-a ţinut ochii pe asfalt, apoi pe cărarea spre poarta mică a bisericii, până când a dat de un bocanc înzăpezit. Purtat de un tip blond, palid, şezând sau mai bine zis zăcând lângă perete, având pe el haine de piele şi în guler — tulai doamne — zăpadă. Moş Horobăi s-a dus imediat după preotul care apăruse îmbrăcat deja, dar cu resturi de mâncare în barbă, apoi s-a dus şi după alţi vecini, aşa că în câteva minute au ieşit cu toţii, unii în haine de duminică îmbibate de naftalină, alţii în zdrenţele pentru alte zile, şi s-au adunat în jurul tipului şezând sau mai bine zis zăcând lângă perete. Tip, cadavru adică, fără îndoială. Nu se mişcă, îi cam palid, nu i se topeşte zăpada din guler, şi nu în ultimul rând, ce i-a rămas din piciorul drept nu sângerează. Au văzut cu toţii carne măcelărită în timpul războiului, originea zăpezii însă i-a scos din fire, şuşuteau şi şopoteau şi se auzea clar clipocitul pârâului Iadovski. Preotul, după ce îşi înlătură un hartan gustos din mustaţă, astfel începu să vorbească: probabil că e un biker, de-ăla cu motor, şi n-a rostit cu voce tare că mutră atât de botoasă, dinţi atât de mari şi păr atât de spălăcit a văzut numai în filme cu marinari. Probabil suedez, a rezumat bărbatul sfânt, şi făcu din cap spre proprietarul legitim, să-i se scotocească buzunarele după acte. Moş Horobăi îşi clătina capul că el îi credincios şi scotocitul e treabă de muiere şi oricum dacă-i baicher sau ce, unde-i motocicleta, că doar n-a venit pe jos până aicea cu ciotul ăsta, şi a dat cu piciorul în

Trad. Váradi Nagy Pál

ciolanul lipsit de bocanc. Şi cum rămâne cu zăpada? Cadavrul şedea sau mai bine zis zăcea apatic în faţa privirilor judecătoare. Trebuie să chemăm poliţia, grăi preotul şi într-un fel s-a simţit dezamăgit, ba chiar frustrat că misterul cadavrului nu i se va dezvălui niciodată şi zilele vor trece aidoma. La pomenirea poliţiei începu însă o bolboroseală întunecată şi lui moş Horobăi îi reveni rolul de a pronunţa dorinţa poporului, adică să se mai aştepte o zi, oricum îi frig şi cadavrul nu se va strica. Tipul şezând sau mai bine zis zăcând lângă perete n-a dat din cap, dar nici nu s-a opus, şi astfel a contribuit la o slujbă mai puţin plictisitoare. A venit seara şi preotul nu putea dormi, că totuşi avea pe prag un cadavru şezând sau mai bine zis zăcând. Şi a ieşit să-l vadă şi zăpada lucea în bezna de pe malul potokului. Păcat, dar trebuie anunţat – şi a mai înlăturat un hartan savuros din barbă, fiindcă din cauza emoţiilor uitase să-şi spele şi să-şi dărăcească barba. S-a furişat în turn, şi-a scos mâna bâjbâind până a dat de cablul paratrăsnetului. A aşteptat şi pe ecranul mobilului a apărut bara răzleaţă care însemna restul lumii. A format numărul poliţiei. Că am găsit un cadavru în Iadovka... unde? În centrul Iadovkăi... ce aţi spus, care raion din care oblast? Preotului îi era teamă că îi va îngheţa mâna pe cablu, dar a rămas neclintit şi a aşteptat cu stoicism până când o voce pecetluită de ţigări, dar mai competentă, a dezvăluit că un bărbat, proprietar al unei motociclete înmatriculate în Rotterdam, a dispărut din Niji-Lepreansk, fiind lovit de un camion bolid, dar nu i s-a găsit cadavrul, numai un bocanc, păi... plin, la marginea satului Dracenisk. Motociclistul s-a agăţat de camion şi a fost cărat până aici, unde hârtoapele l-au expediat până la perete, a tras concluzia preotul, mândru că la urma urmei tot el desluşise misterul. Şi unde anume e... Iadovka... da, şi cât de frig e acolo, că dacă-i chiar atât de izolat, poate că numai poimâine ajunge o maşină să ridice cadavrul. ■

l รก n g or s olya

Echin ox

2 / 2 0 1 1

l á n g or s olya 1987, Szatmárnémeti. Középiskola (2007): Marosvásárhelyi Művészeti Líceum, grafika szak Egyetem (2011): Kolozsvári Sapientia emte, film-, fotó-, média-szak Fontosabb közlések helye: folyóiratok: Helikon, Korunk, Látó, Műút, Sikoly; internetes portálok: Filmtett, Másnapos Oldal, Nappali Menedékhely; antológiák: Hétköznapok Kánaánban (2006), A meghajlás művészete (2008), Próbaidő (2009). Ha ez lenne az utolsó napod, amit írásra fordíthatsz, mi lenne az, amit óhatatlanul megírnál? Van-e olyan lappangó ötleted, amit versre, prózára, irodalomra váltanál? Valószínűleg nem tudnék leírni egy szót sem. Már csak azért sem, mert egy nap alatt nem volna kifutása. Mindig kell a másnap, megnézni, hogy tegnap mi jött ki belőlünk, kell az alvás, ami elválaszt a produktumtól, és lehetővé teszi, hogy egy lépés távolságból, szigorú szemmel vizsgáljuk a szakadék szélén: vajon elég erős-e ahhoz, hogy ne lökjük bele.

1987, Satu Mare. Liceul de Artă Târgu-Mureş, secţia de grafică, 2007 Universitatea Sapientia, Facultatea de Ştiinţe şi Arte, ClujNapoca, secţia fotografie, cinematografie, media, 2011 Publicaţii: reviste literare: Helikon, Korunk, Látó, Műút, Sikoly; portaluri: Filmtett, Másnapos Oldal, Nappali Menedékhely; antologii: Hétköznapok Kánaánban (2006), A meghajlás művészete (2008), Próbaidő (2009). Dacă ai avea o ultimă zi pentru a scrie, ce ai pune pe hârtie? Ai o idee latentă pe care ai vrea să o transformi în versuri sau proză? Probabil nu aş putea să scriu niciun cuvânt, deoarece nu ar avea „spaţiu” într-o singură zi. Întotdeauna ai nevoie de o a doua zi, ca să vezi ce a ieşit din tine; de un somn ce te desparte de produs, şi astfel ai oportunitatea de a-l vedea de la distanţă, de a-l examina de la marginea prăpastiei: oare este atât de puternic încât să nu fie împins în ea?

Olvasmányaidból tudnál-e idézni olyan sort, mondatot, rövidebb versszakot, mely nélkül nem tudod elképzelni saját irodalmad?

Ai putea să citezi un rând, o propoziţie, un vers din lecturile tale, în lipsa căruia n-ai putea să-ţi imaginezi propria literatură?

„(...) mert álmaiban megjelent emberi formában a csend s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz.”

„(...) căci în visele lui apărea în forma umană liniştea şi uneori în inima lui zăbovesc tigrul şi căprioara.”*

Mit gondolsz a lezártságról? Van-e számodra olyan műfaj, ami lezárhatónak, lezárhatatlanabbnak tűnik, mint mások? A lezártság szerintem stílus kérdése, hogy ne mondjak alkati sajátosságot. Vannak zártabb világok, ezeknek kikezdhetetlen struktúráik. Persze a lezártság minőség kérdése is: egy jó mű kapcsán senkiben nem lép fel a kibővítés igénye, sem a továbbírásé vagy a felülírásé, mert kétség sem fér hozzá, hogy a világnak akkor és abban a pillanatban az egyedüli lehetséges megfogalmazását képezi.

Ce părere ai despre creaţiile terminate? Există genuri care ţi se par mai „finalizabile” decât altele? Finalizarea este o chestiune de stil, de caracter. Există lumi mai închise, cu structuri fixe. Desigur, caracterul închis este strâns legat şi de calitate: un text bine scris nu cere adăugare sau modificare, şi nu poate fi pus la îndoială faptul că reprezintă singura imagistică posibilă a lumii în momentul creării. * József Attila, traducere literală

l á n g or s olya

m el a nkól ia

rilke magambafordul

Szobám az egyetlen napszak, és kívül esnek rajta az évszakok. Felöltözötten állok a fénysugárzuhatagban. Elveszítettem kezeimet, zsebemben csak a kéz emléke van, elveszítettem tekintetemet, csak lenyomata koszlik mindenütt, elveszítettem akaratomat, csak éhsége ásít szántszándékaimra, elveszítettem a gondolatot, egyetlen nyitját az egyetlen képnek, amely az elveszített érzés helyén lebeg mozdulatlanul. Egy tökéletes kőgömb tövében alvó kutya lejtőkről álmodik. Szobámon az évszakok kívül esnek, és egyetlen napszak csüng fejem fölött.

Ez őszi nyáron mind felhők vagyunk, mint homlokon a gondok, átvonulunk a megpihenni vágyó, zsibbadt réteken. Határán vagyunk két tartománynak − kivédett ütközések tárházai. Rokonaink a kövek és a szárnyak. Ki fog mirajtunk átlátszani?

a r á c s o s á g yo n k í v ü l r e c s e m p é s z e t t pa n a s z

Csíkos pizsamám foglya, ágyam rabja vagyok! A 60 Wattos hold odafent ha kialszik, elül a sötét, puhatollas, lágy fenekét ráejti fejemre, homlokomon kotlik, úgy költi az álmot. És otthagyja csipogni nekem, ha kikelt…

l át o m á s

Hólomb a fákon. A táj, a nagy kórház belseje, fehér. Az angyalok úgy jönnek-mennek, tesznek-vesznek itt, mint vászonruhás, mosolygós ápolónők. Nagy bajunk lehet, ha még fát is díszítenek nekünk.

q u i t o l l i s p e c c ata m u n d i

Virágzik rajtad: őr az eldugott. Nyugalmat szentel – ellobban vadul. Száz holdat sem ér az elsuttogott... Szorongva ásít, s gégéjére hull. Gyerekkelengyét áporít a nyár, kiül térdedre, amíg lékeled. Illattal vegyes a festett batár. Átlépés tőle sokmázsás szemed. Halkan csodálja, mint száll szerteszét. Amíg gőzölögne, szinte almabor! Ideúsztatja eltökélt mezét, s lábán mereng a megfeddett csokor. Zsebkéssel oltott fóliánsokat kedélybe tör a roppant pávatoll. Juthat belőle minden másolat. Van, aki nincs, de kérőn rádhajol.

d é l u tá n

A házfalon árnyék-verebek ülnek árnyék-villanydrótokon. A nap meglágyítja a házfalat, s mint tejben a kenyérdarab, az árnymadárkák lassan elmerülnek. Sűrű malter őrködik majd álmukon.

Echin ox

mel ancolie

rilke se închide în mine însămi

Camera mea e unica parte a zilei, şi în exteriorul ei se află anotimpurile. Stau îmbrăcată în cascada razelor de lumină. Mi-am pierdut mâinile, doar memoria mâinii e în buzunarul meu, Mi-am pierdut privirea, doar murdăria amprentei sale se vede peste tot Mi-am pierdut voinţa, numai foamea ei cască spre intenţiile mele, Mi-am pierdut ideea, singura cheie a singurei imagini, care pluteşte nemişcată în locul sentimentului pierdut. Un câine, care doarme sub un glob perfect din piatră, visează despre pante. Anotimpurile se află în exteriorul camerei mele, şi o singură parte a zilei atârnă deasupra capului meu.

În această vară de toamnă toţi suntem nori, ca grijile prin frunte trecem prin luncile amorţite care doresc să se odihnească. Suntem pe frontiera dintre două ţinuturi – unde se înmulţesc ciocnirile parate. Rudele noaste sunt pietrele şi aripile. Cine va transpărea prin noi?

p l â n g e r e s t r e c u r ată p e f u r i ș d i n păt u ţ u l c u g r at i i

Sunt prizoniera pijamalei mele cu dungi, sunt prizoniera patului meu! Dacă sus se stinge luna de 60 de waţi, Întunericul îşi lasă fundul lui ca o pană moale să cadă pe capul meu, Stă pe fruntea mea şi cloceşte visele mele. Şi-mi lasă visul să piuie după ce a ieşit...

năluc ă

Frunziş de zăpadă pe copaci. Peisajul, interiorul spitalului mare, alb. Îngerii umblă de ici-colo, trebăluiesc aici, ca nişte infirmiere zâmbitoare în rochii de pânză. Mare trebuie să fie necazul nostru, dacă am primit în dar un copac împodobit.

Trad. Scridon Rita

2 / 2 0 1 1

q u i t o l l i s p e c c ata m u n d i

Înfloreşte pe tine: paznicul ascuns Mă surprinde cu liniştea – se aprinde dintr-o dată Acea şoaptă nu merită nici o sută de pogoane... Cască anxios şi cade pe beregata sa. Vara descompune trusoul unui nou-născut, stă pe genunchii tăi până când îl tai în bucăţi. Trăsura pictată e plină cu miresme vii. Trecerea cu vederea a ochilor tăi holbaţi. Îl admiră cu glas domol, cum dispare, cum scoate aburi, ca vinul de mere! Îmi întinde tricoul său falnic, Pe picior stând buchetul dojenit. Pana imensă de păun tulbură spiritele Cărţilor vechi marcate cu câte un briceag. Poţi să primeşti şi tu o copie. Există cel care nu este, şi se apleacă dornic asupra ta.

d u pă - a m i a z ă

Vrăbii de umbră şed pe peretele casei pe firul electric de umbră. Soarele înmoaie peretele casei, şi, ca bucata de pâine în lapte, păsările de umbră se scufundă încet. Mortar dens va veghea visul lor.

p oto z k y l 谩s zl 贸

Echin ox

2 / 2 0 1 1

p oto z k y l ás zl ó 1988. szeptember 27-én születtem Csíkszeredában. A Márton Áron Elméleti Líceumban érettségiztem, egyetemi oklevelet a bbte újságírói szakán szakán szereztem, jelenleg magiszteri hallgató vagyok szociokulturális kommunikáción. Első, Áradás című prózakötetem ez év őszén jelent meg az Erdélyi Híradó Kiadó Előretolt Helyőrség sorozatában. Rövidprózáim eddig a Bárka, Tiszatáj, Forrás, Új Forrás, Litera.hu, Kortárs, Hitel, Magyar Napló, Székelyföld, Látó, Korunk, Helikon, Várad, Irodalmi Szemle hasábjain jelentek meg, illetve különböző antológiákban. Közlésre vár írásom A Vörös Postakocsinál és a Palócföldnél.

M-am născut la 27 septembrie 1988, în Miercurea Ciuc. Am absolvit Liceul Teoretic Márton Áron, respectiv specializarea de jurnalism la ubb Cluj. Actualmente sunt masterand la ubb, în cadrul programului Comunicare socioculturală. Primul meu volum de proză scurtă a apărut în toamna acestui an la editura Erdélyi Híradó, colecţia Előretolt Helyőrség. Textele mele au apărut până acum în reviste ca Bárka, Tiszatáj, Forrás, Új Forrás, Litera.hu, Kortárs, Hitel, Magyar Napló, Székelyföld, Látó, Korunk, Helikon, Várad, Irodalmi Szemle şi în diferite antologii.

Ha ez lenne az utolsó napod, amit írásra fordíthatsz, mi lenne az, amit óhatatlanul megírnál? Van-e olyan lappangó ötleted, amit versre, prózára, irodalomra váltanál? Van ilyen ötletem, regénytéma, egy árvaházról szól, de az utolsó nap fejvesztett kapkodásában valószínűleg egy épkézláb mondatot sem tudnék összerázni, ezért inkább a búcsúlevélírás maradnék.

Dacă aceasta ar fi ultima zi din viaţa ta în care ai mai putea să te îndeletniceşti cu scrisul, ce ai transmite neapărat oamenilor? Ai vreo idee ascunsă pe care ai transpune-o cu plăcere într-o poezie, în proză sau într-o operă literară? Am o asemenea idee, ideea unui roman despre un orfelinat. Dar în ritmul infernal al unei ultime zile cred că n-aş putea să scriu nici măcar o frază ca lumea din acest roman, aşa că aş rămâne la genul scrisorii de adio.

Olvasmányaidból tudnál-e idézni olyan sort, mondatot, rövidebb versszakot, mely nélkül nem tudod elképzelni saját irodalmad?

Ai putea să citezi un rând, o propoziţie, un vers din lecturile tale, în lipsa căruia n-ai putea să-ţi imaginezi propria literatură?

„Valahol a félbemaradt teremtés peremén döglött kagyló a táj.” (szilágyi istván – Tájkép tutajjal)

„Undeva, pe marginea genezei întrerupte, peisajul este o scoică moartă.” (szilágyi istván – Tájkép tutajjal)

„Remegni kell a vérsötét Gyökérző Bánat köntösét S tisztelni kell, ki hordja Ember És ebfoggal nem tépi szét.” (józsef attila – Köntösök)

„Să te cutremuri de-un veşmânt ce-ncheagă Jalea din adânc şi să-l cinsteşti pe Om, că-l poartă şi nu-l sfâşie scheunând.” (józsef attila – Köntösök / Veşminte, trad. Paul Drumaru)

Mit gondolsz a lezártságról? Van-e számodra olyan műfaj, ami lezárhatónak, lezárhatatlanabbnak tűnik, mint mások? Talán a nagyon rövid prózák, az egyperces novellák a leglezárhatóbbak a prózairodalomban, ezer leütésben, egy flekkben az embernek annyira vissza kell fognia magát, hogy fölösleges vagy épp hiányzó szónak, gyengécske szerkezetű mondatnak nincsen helye.

Ce părere ai despre creaţiile terminate? Există genuri care ţi se par mai „finalizabile” decât altele? Poate cele mai finalizabile sunt prozele foarte scurte, „la minut”. Într-o mie-două de semne autorul trebuie să se reţină într-atât, încât nici un cuvânt în plus sau în minus, nici o frază mai greoaie să nu-şi aibă locul.

Milyennek tűnik számodra a szöveged egy másik nyelven? Mitől más? Mitől ugyanaz? Nagyon furcsa számomra román nyelven olvasni a szöveget, még akkor is, ha az első változatot én fordítottam. Más a dallama, a lüktetése. Ez szerencsére némileg csiszolódott, miután László Noémi ellenőrizte és kijavítgatta a bugyuta fogalmazásokat, tükörfordításokat, vagyis a címtől kezdve az utolsó szóig átnyálazta a szöveget. Mérhetetlenül hálás vagyok neki, amiért minden egyes román olvasó nem fog rajtam röhögni. Mutass néhány helyet, ahol nehezen tudtál megbirkózni az általad fordított szöveggel! Miért volt számodra problémás ez a hely? Hogy érzed, sikerült áthidalnod, megoldanod ezt a nehézséget? Az egész szöveggel megharcoltam rendesen, mivel még sosem fordítottam, és nem is tervezem ezután sem, még a címben sem voltam biztos, nem is beszélve arról, hogy hogyan fordítják románra azt, hogy lebénult…

Cum ţi se pare propria creaţie tradusă într-o altă limbă? De ce este diferită? Şi de ce este totuşi aceeaşi? Este un pic straniu să-mi citesc propriul text în limba română, deşi prima versiune a traducerii îmi aparţine. Are o altă frază muzicală, altă ritmicitate. Din fericire, s-a mai şlefuit un pic prin intervenţia binevenită a lui László Noémi care a revăzut traducerea şi a corectat ceea ce era de corectat. Sunt extrem de recunoscător pentru faptul că astfel cititorul român nu va mai izbucni în râs pe urma stângăciilor de traducere. Poţi să ne indici un loc din text care a fost mai greu de tradus? Crezi că ţi-a ieşit până la urmă? M-am luptat de-a dreptul cu întregul meu text, deoarece n-am mai tradus nimic până acum. Nici nu intenţionez să o mai fac prea curând. Nu m-am simţit în siguranţă nici în privinţa titlului, şi aveam probleme cu traducerea sintagmei lebénult („paralizat”).

p oto z k y l ás zl ó

éjszakai vizek

senki nem tudja, honnan erednek, és azt sem, hová folynak. Alkonyat után tűnnek fel, ilyenkor mindenki elhúzza a sötétítőt, leereszti a zsalukat, és úgy tesz, mintha nem hallaná az ablaka alatt elvonuló csörgedezést. Minden egyes utcára, minden egyes jelentéktelen sikátorra jut egy-egy csermely. Mintha kőolaj ömlene végig a flaszteren: nem tükröződik, még az utcalámpák fényét is elnyeli. Vannak, akik azt mondják, meg nem született gyermekek lelkeit szállító vizek ezek; mások szerint beömlenek a sírokba, és a holtak isznak belőlük. Egyszer valaki megpróbálta fölkutatni a forrást — azóta vak. Egyszer valaki belelépett egyik csermelybe — azóta béna. Egyszer valaki pénzt dobott a vízbe — azóta gazdag. Éjjel kimentem, és megmerítettem egy poharat. A folyadék jéghideg, mint a hegyi források, a színe meghatározhatatlan, zavaros. Amióta behoztam a házba, ott áll az asztalon. Néz. De nem nyúlok hozzá. Majd csak megissza valaki.

Echin ox

2 / 2 0 1 1

apele nopții

nimeni nu ştie de unde izvorăsc şi nici încotro curg. Apar după apus, când toată lumea trage draperiile, coboară jaluzelele şi pretinde că nu aude clipocitul de sub fereastră. Fiecare stradă, fiecare alee are propriul pârâiaş. Ca un soi de ţiţei curgând pe asfalt: nu reflectă nimic, absorb până şi lumina lămpilor străzii. Unii spun că aceste ape transportă sufletele copiilor nenăscuţi; alţii zic că se scurg în morminte, ca morţii să bea din ele. Odată cineva a încercat să găsească izvorul — de atunci e orb. Odată cineva a păşit într-un pârâu — de atunci e paralizat. Odată cineva a aruncat bani în apă — de atunci e bogat. Am ieşit pe timp de noapte şi am umplut un pahar. Apa-i rece, ca un izvor de munte, de culoare indeterminabilă, tulburată. Stă pe masă de când l-am adus înăuntru. Mă priveşte. Dar nu mă ating de el. Tot îl bea cineva, până la urmă.

Trad. Potozky László

ta kรกc s i st vรกn

Echin ox

2 / 2 0 1 1

ta kác s i st ván 1988, Kolozsvár. Érettségi: 2007.

1988, Cluj-Napoca. Bacalaureat: 2007.

Olvasmányaidból tudnál-e idézni olyan sort, mondatot, rövidebb versszakot, mely nélkül nem tudod elképzelni saját irodalmad?

Ai putea să citezi un rând, o propoziţie, un vers din lecturile tale, în lipsa căruia n-ai putea să-ţi imaginezi propria literatură?

„Of course all vagrants think they’re on a quest. At least at first.” (JU) „Rendelését munkatársaink összeállították, és (...) átadják a futárnak, aki hamarosan megkísérli kiszállítani azt.” (BL)

„Of course all vagrants think they’re on a quest. At least at first.” (JU) „Comanda depusă de dvs. a fost întocmită de către colegii noștri, şi (...) va fi predată curierului care va încerca s-o livreze.” (BL)

Vannak évszakok, esetleg olyan időjárás, amikor valahogy jobban megy az írás? Az évszakok, az időjárás meghatározza számodra, hogy milyen műfajban gondolkodsz, esetleg a témát, az írásra vagy olvasásra fordított idő közötti arányokat? Mivel nyáron igyekszem sokat utazni, s mivel lefoglal maga az út, az új helyek, arcok, nem igazán olvasok.

Ţi se mai întâmplă ca un anotimp sau vremea să te influenţeze în procesul de creaţie? Acestea sunt definitorii pentru tine în ceea ce priveşte genul literar, respectiv tema aleasă sau raportul timpului petrecut cu scrisul vs. cititul? Datorită faptului că vara călătoresc cât mai mult posibil, şi pentru că drumul în sine, locurile noi şi oamenii necunoscuţi îmi iau mult timp, nu prea am ocazia să citesc.

l á n g or s olya Van-e valamilyen fordítási rigolyád, ami segít a ráhangolódásban? Nincs. Bármikor szívesen fordítok, mert ehhez a tevékenységhez legtöbbször más kölcsönzi a robbanószert: ez hozott anyag, nem engem terhel. Én csak átveszem, megpróbálom megérteni, átlátni és átérezni a benne zajló kémiai reakciókat. Nekem a magot kell formára kiképeznem, a szerkezetet pedig működőképessé tennem a befogadására. És a végére hagyni a gyújtózsinórt: valami kézjelet, amitől a számomra idegen anyag is berobban.

Ai vreo tehnică anume care te ajută să te apuci de o traducere? Nimic. Traduc oricând cu mare plăcere, deoarece pentru această activitate explozibilul stă deja la îndemână: este o substanţă moştenită. Eu doar o preiau, încerc să o înţeleg şi să resimt ce reacţii chimice decurg în ea. Trebuie să-i dau formă seminţei, să fac structura adaptabilă pentru receptare, şi până la urmă să las în text fitilul de aprindere: un semn care declanşează explozia chiar şi a unei substanţe străine. 29

ta kác s i st ván a z á g yá n f e k s z i k f e g y e l m e z e t t e n k é t

2ee az ágyán fekszik fegyelmezetten két tenyér a kebel táján összekulcsolva szigorú piros estélyi mellette az elhamarkodott vasalás nyomai felülnézetből jó megvilágítással épp hogy elhallgathatóak a redőnyök a padlóra nyúlnak a kinti autók világos míg a sarki fekvőrendőr szabályozza a fényjátékot s az érkezést

böjt

Szeretnéd, ha sokkal kevesebb végső rögzítésre érdemes pillanat adódna. Áttekinthetővé tenne ez az állapot mindent. „Tutti megrendeled azt a Nikont, még ha nem is olyan olcsó, amilyennek hitted.” – mondom én, így félvállról, hogy ne érezd a döntés súlyát. Mosolyogsz. Nem kérdem, minek, noha nagyon jó volna. Szeretném, ha sokkal több, és ez az egy az volna.

malá strana

újabban a hangfal az berezeg mert valaki hívna mert valaki nem biztos szeret-e s a telefon hallgat a kenyér még régebb jól volt hogy mircea a sarki pék az elkezdte szeletelni a veknit de mondta hogy visszasírom még a morzsákat meg a fáradalmat és már most hiszem tudta mircea mit beszél de nincs már kés se mit élezni meg jól fog tán a zacskó is a hangfal az újabban berezeg mert valaki hívna mert valaki nem biztos szeret-e s a telefon hallgat akkor nyúltak valahol biztos Dolgok köztünk annyit tudtam elég volt a kenyeret szépen vágnod kimérten és elegendő a morzsa elhittem így azt is végül a ruha jól áll rajtad velem vannak bajok hogy azt mondom túl szigorú az ajkad íve köztünk szólva nem áll senki ki szabályozná a hangfal az berezeg újabban mert valaki hívna mert valaki nem biztos szeret-e s a telefon hallgat

negyed

„Hasznos azonban, ha van egy úgynevezett panorámaablak,(...) így a falak kijelölte doboz végtelenné tágul (...), s aki bent ül, az a kozmosz lakója.” Most mire jó ez a hangulatos, de nyomasztó kilátás? Ezt magyarázd, mert látszik, utólag törted a konyhád északi részén. Túl sok a fény, de a számla a vészes, nézd: ha egy este bever majd szél, vagy akár ez a jég is, nincs aki állja a fűtést. Lent pedig: ébred a szomszéd. Teljesen érthető az, hogy háborog épp, ha beázott. És ezt mind csak azért, hogy a munka után le lehessen ülni a konyhai székbe, hogy onnan nézzed a régi blokkot, ahol tavaly ősszel először láttad a lányod. Ott, ahol Évit – a gyűrűje nincs már – óvta a csended egy darabig, majd sírva fakadt. De te akkor is éltél azzal az önkontrollal, amit sose hagysz elaludni sétáidnak görcsös, halk óráiban. Éber végig. Tart és őriz téged, míg haza érsz.

A kisoldalnak nyugati részén. A folyóhoz annyira közel, hogy amikor észhez kaptunk, hogy a fényképezőgéped meg a gitárom, és visszasiettünk a hídig, még ott találtuk őket a lépcsőknek támasztva. Valaki egy rajzszeget szúr a térképébe. Mögötte a parafatábla vékony, rosszul méri fel a viszonyait, s a szeg megkarcolja a falat. Halántékomat dörzsölöm egy véletlen térnek szegletében, ahol nem hitted, hogy még templom sincs. Egy olyan helyhez kötődünk, kicsim, amit bárcsak ne kéne turista szemmel áttérképezni. Ezt mondom, és bekapcsolod a mozgásérzékelőket, de csak néhány verebet kerget a macska. Rendelünk. A rajzszeget mikor kiveszik – már nem ő, hanem bárki – valami félreértelmezhető szimbólum marad ott, ahol a parafatábla mögött vakolatot karcolt a rajzszeg hegye. A kisoldalnak nyugati részén tanácskozunk, hogy mennyit illene. Öt perc telik el, míg nevetünk, hogy te végig a borravalóra gondoltál, míg nekem a távolléten járt az eszem. Majd sokat hallgatni. Szakemberek érkeznek, mintákat venni és laboránsokat szidnak, majd úgy dönt valaki, elkallódnak az akták. Az útikönyv szerint rég jártunk erre. Számíts átlagban öt sértődöttségből való lábadozást, és ne tartsd erre a gépet ha blitzelsz. Továbbá, írja itt, ne képzeljük azt, hogy valamit is megragadunk a hely hangulatából. Azt csak jóval később, ha majd a rokonoknak, a kollégáknak mesélünk róla. Persze, méltatlankodsz. És leskelődsz a sövényen túl, hátha akad egy szerzetes. Felfüggesztik az illetékest és kulturális örökséggé nyilvánítják a karcolást. A médiának alig jut valami feladat. Mikor este a szálláson beragasztod a számlát a kis emlékfüzetednek utolsó üres lapjára, felfigyelsz egy anyajegyre a halántékomon. Én már nem hallak, mert félálomban verebeket kergetek és karosszériák alá menekülök az eső elől. Hatnak rád a kis foltom körvonalai. Otthagysz. Így véget ér nemcsak a távollétem, gondolhatod, hanem elkezded írni a könyvedet is. Ez az a város.

Echin ox s tă c u l c ată p e pat c u va s tă d i s c i p l i n ă pa l m e l e

2ee stă culcată pe pat cu vastă disciplină palmele încleştate pe stupoarea sânilor lângă ea rochia de seară sever ruginie văzută de sus în lumină bună urmele călcatului pripit sunt încă neglijabile maşinile trecând jaluzelele se împrăştie pe podea e clar că limitatorul de viteză de pe colţ potriveşte jocul luminilor şi sosirea

2 / 2 0 1 1

post

Ai vrea să existe mult mai puţine clipe care merită eternizate. Schimbarea asta ar rezolva totul. „Nici vorbă să nu comanzi Nikonul ăla, chiar dacă nu-i atât de ieftin pe cât credeai.” – zic eu, aşa, ca fapt divers, ca să nu te zbaţi cu decizia. Zâmbeşti. Deşi ar fi frumos, nu te-ntreb de ce. Le-aş dori mai multe. Iar asta-i, mă gândesc eu, una dintre.

mala strana

mai nou boxele tot ţiuie căci cineva ar suna căci cineva se-ndoieşte iar telefonu-mi tace ce bine era când mai demult Mircea, Pitarul Colţului, începuse să felieze franzela dar deja de pe atunci zicea că voi boci eu firimiturile şi efortul de a tăia şi ştia el bine cred ce zicea dar nici cuţit să ascut n-a mai rămas şi până la urmă poate mi-o pica cu folos punga rămasă-n urma pâinii boxele mai nou tot ţiuie căci cineva ar suna căci cineva se-ndoieşte iar telefonu-mi tace atunci se mai împrăştiau lucruri sigure între noi ştiam doar că-i de ajuns ca tu să tai pâinea cu o oare care rezervare bine calculată şi de ajuns şi firimiturile şi-am ajuns să cred în felul în care atârnau rochiile pe tine eu îs bătut în cap dacă mi se pare că urcuşul buzelor ţi-e mult prea strict între noi vorbind nu-i nimic ce l-ar potrivi boxele tot ţiuie mai nou căci cineva ar suna căci cineva se-ndoieşte iar telefonu-mi tace

cartier

„În orice caz, e util dacă este o aşa-numită fereastră panoramică, (...) astfel cutia desemnată de pereţi se lărgeşte la infinit (...) şi cel dinăuntru va fi locatarul cosmosului.” Spune-mi, la ce e bună o astfel de panoramă confortabilă dar apăsătoare? Explică-mi-o, pentru că-i clar c-ai tăiat-o ulterior pe latura nordică a bucătăriei. Prea multă lumină, iar facturile sunt uriaşe, uite: dacă într-o seară vântul bate înăuntru, sau chiar şi gheaţa aceasta, nu se va găsi nimeni care să plătească încălzirea. Iar jos: se trezeşte vecinul. E agitat, evident, dacă tocmai a fost inundat de sus. Şi toate acestea numai ca să te poţi aşeza după lucru pe scaunul din bucătărie, de unde se vede blocul vechi, la care ai zărit-o pe fiica ta pentru prima dată toamna trecută. Acolo, unde liniştea ta a protejat-o pe Évi – inelul ei nu-l mai ai – un răstimp, apoi a izbucnit în plâns. Dar tu şi atunci te-ai comportat cu autocontrolul pe care niciodată nu îl laşi să adoarmă în orele convulsive, încete ale plimbărilor tale. Treaz tot timpul. Te ţine şi te păzeşte până acasă.

Pe partea vestică a pantei. Atât de aproape de râu, încât atunci când ne-am dat seama de aparatul tău foto şi chitara mea, şi ne-am întors repede la pod, le-am găsit unde le-am lăsat, sprijinite de scări. Cineva înfige o pioneză în hartă. În dosul ei tabla de plută e subţire, apreciază greşit condiţiile şi pioneza scrijeleşte peretele. Îmi frec tâmpla de colţul unui spaţiu incidental Unde n-ai crezut că există nici măcar o biserică. Micuţo, noi suntem legaţi de un loc care bine-ar fi dacă n-ar trebui recartografiat cu ochi de turist. Asta spun şi tu porneşti detectoarele de mişcare, dar numai pisica goneşte nişte vrăbii. Comandăm. Când se va scoate pioneza – nu va fi el, ci oricine – va rămâne un simbol care va putea fi interpretat greşit, acolo, unde vârful pionezei a zgâriat tencuiala. Pe partea vestică a pantei mici ne sfătuim, oare cât se cuvine. Apoi râdem vreo cinci minute, pentru că tu te-ai gândit tot timpul la bacşiş, iar eu mă gândeam la separare. Apoi se tace mult. Sosesc nişte specialişti ca să ia mostre şi mustră laboranţi, apoi cineva decide că actele s-au pierdut. Ghidul pentru turişti scrie că n-am mai fost demult aici. Socoteşte în medie cinci convalescenţe din jignire şi nu îndrepta spre mine aparatul când dai drumul la blitz. Mai departe scrie aici să nu ne închipuim că reuşim să capturăm câtuşi de puţin atmosfera acestui loc. Asta va veni mult mai târziu, când vom povesti despre el rudelor, colegilor. Desigur, te indignezi. Şi pândeşti prin gardul viu în speranţa că vei găsi un călugăr. Responsabilul va fi suspendat, iar zgârietura va fi declarată moştenire culturală. Presei abia îi mai rămâne ceva de făcut. Când seara la culcuş lipeşti chitanţa pe ultima foaie goală a caietului tău de amintiri, observi o aluniţă pe tâmpla mea. Eu nu te mai aud fiindcă moţăind alung vrăbii şi mă adăpostesc sub caroserii să nu mă ude ploaia. Conturul flecului meu mic te impresionează. Mă părăseşti. Aşa se sfârşeşte nu numai absenţa mea, îţi dai seama, ci începi şi tu să-ţi scrii cartea ta. Acesta este acel oraş.

Trad. Takács István și Láng Orsolya

v í z i tü n de

Echin ox

2 / 2 0 1 1

ví z i t ü n de 1990, Csíkszereda, bbte.

1990, Miercurea Ciuc, ubb.

Olvasmányaidból tudnál-e idézni olyan sort, mondatot, rövidebb versszakot, mely nélkül nem tudod elképzelni saját irodalmad? Valójában nagyon változó, hogy egy-egy adott helyzetben mi az, ami nélkül nem tudnám elképzelni, amit leírok. Az egyetlen, amit most már jó pár éve folyamatosan használok, az Pilinszky Ne félj című verse. Az öcsémmel replikázzuk egymásnak a sorait. Kívülről vicces lehet. A másik, amit élőbeszédben olyan sokszor nem idézek, de annál többet használok, az Esterházy Egy nője.

Ai putea să citezi un rând, o propoziţie, un vers din lecturile tale, în lipsa căruia n-ai putea să-ţi imaginezi propria literatură? De fapt textul fără de care nu-mi pot imagina ceea ce scriu variază de la o situaţie la alta. Singura operă pe care o folosesc deja de câţiva ani încontinuu este poezia Nu-ţi fie frică de Pilinszky János. Cu fratele meu recităm versuri din acest poem când suntem între noi. Poate părea distractiv din exterior. Un alt text, pe care nu-l citez prea des în vorbă, dar îl folosesc în scrierile mele, este O femeie de Esterházy.

Mit gondolsz a lezártságról? Van-e számodra olyan műfaj, ami lezárhatónak, lezárhatatlanabbnak tűnik, mint mások? Talán a regény vagy a hosszabb próza engedi meg legkevésbé a lezáratlanságot, ezzel szemben a drámai műfajok megengedőbbek ebben a kérdésben, főként az abszurd drámáktól errefele. A rövid próza és a vers azok a műfajok, ahol a lezártság és a lezáratlanság is ugyanolyan erővel hathat. A töredékesség, legtöbbször, megvonja a szövegektől a lezártságot.

Ce părere ai despre creaţiile terminate? Există genuri care ţi se par mai „finalizabile” decât altele? Parcă romanul sau proza mai lungă suportă mai greu caracterul „nefinalizat”, iar genurile dramatice par mai îngăduitoare în acest sens – mai ales de la teatrul absurd încoace. Proza scurtă şi poezia sunt genuri în care caracterul finit şi cel „deschis” pot avea un efect la fel de puternic. Fragmentarea de obicei îndepărtează textul de posibilitatea „finalizării”.

ba l á z s i m re j ózse f 1976, Székelyudvarhely. A bbte Bölcsészkarán végzett, magyar-angol szakon, 1998-ban. Legutóbbi kötete: Hanna-hinta (2009). Van-e valamilyen fordítási rigolyád, mi segít a ráhangolódásban? Nagyon ritkán történt meg, hogy fordítóként ne magyarra (hanem románra vagy angolra) fordítsak. Ilyen esetben mindenképpen segít, ha az adott nyelven olvasok a fordításnak való nekiugrás előtt. Ja és a Google is segít, bár az nem rigolya, azt hiszem – például a „Vina mea, vina mea, prea mare vina mea...” formula nem volt meg nekem románul magától értetődően.

M-am născut în 1976 la Odorheiu Secuiesc. Am absolvit Facultatea de Litere la Universitatea Babeş-Bolyai, specializarea maghiară-engleză, în 1998. Cel mai recent volum: Hanna-hinta (2009). Ai vreo tehnică anume care te ajută să te apuci de o traducere? Foarte rar mi s-a întâmplat că trebuia să traduc într-o altă limbă decât cea maghiară (de exemplu în română sau în engleză). În asemenea cazuri îmi este de folos lectura în limba în care urmează să traduc. De asemenea, mă ajută motorul de căutare Google, dar asta este poate mai mult decât o „tehnică”, uneori este chiar o necesitate. De exemplu formula „Vina mea, vina mea, prea mare vina mea...” nu poate fi „inventată”, ea trebuie căutată. 33

v í z i tü n de

n e k r o ló g ot n e m kö z lü n k !

f e lo l d o z l a k

dédinek

Szövegre táncolok. Kontrollálatlan, ősi, vad, kegyelmes felszabadulást generáló fizikális megnyilvánulás, ezt hiszem. Azon kevés dolgok közé tartozik, amelyeket tényleg hiszek. Hiszem a mozdulatok erejét, az apró rebbenések hangsúlyosságát, a szavak dallamosságát, a hangsúlyok kegyetlenségét, a csendek jogosságát: jogomban áll hallgatni, bármi, amit mondok, felhasználható ellenem. Szöveg meggyón nekem mindent magamról, amit az írással vagy a beszéddel elkövettem. Most is elkövetem a szavakat, bűnöző vagyok, visszaeső sorozatgyilkos. Bezárom magam a szövegeimbe, posztmodern ars poetica. Én vétkem, én igen nagy vétkem…

Van egy nő. Nem tud már sírni. Nem működnek nála az általánosan bevett sírásrituálék – krokodilkönnyek, erős váll, meleg kéz, százaspzs – olyannyira, hogy már könnye sincs. Csak a hangja sír. Kicsit más, mint a szappanoperák melodramatikus hisztirohamai. Kicsit. Más. Ezen az elfojtott sírós, magas – más helyzetben sápítozónak mondanám – hangon csak annyit mond: „megnyomtam az oldalam, annyit feküdtem rajta”. Minden kisír belőle. Az erő, amivel titkolja a fájdalmát. Egyszer sem mondta ki az igét, csak nem mindig tud elég halkan jajgatni (már nagyothall), onnan tudjuk. Erre a lányait, unokáit, dédunokáit is megtanította. A fájás nem nyilvános, az a tied, ne sírj publikusan, ne jajgass. Fájj! A szívem meg-sza-ka-dott.

Echin ox

2 / 2 0 1 1

n u p u b l i c ă m n e c r o lo g u r i !

e u t e a b s o lv d e pă c at e

Există o femeie. Nu mai e în stare să plângă. Bocetele binecunoscute nu mai funcţionează la ea – lacrimi de crocodil, umeri solizi, mângâieri liniştitoare, batiste de hârtie cu duzina –, aşa că lacrimile ei au cam pierit de tot. Numai vocea îi plânge. Totul este un pic altfel decât în accesele de isterie din telenovele. Un pic. Altfel. Această voce înăbuşită, plângăreaţă, subţire spune doar atât: „mi-am apăsat coasta de-atâta stat în pat”. Totul plânge înăuntrul ei. Forţa cu care durerea îi este înăbuşită. Nu a rostit niciodată verbul respectiv, dar câteodată nu mai reuşeşte să se vaite îndeajuns de încet (i-a cam pierit auzul în ultima vreme), şi astfel ştim şi noi. Le-a şi învăţat de altfel pe fetele, nepoatele, strănepoatele sale să se comporte la fel. Durerea nu este ceva public. Durerea este a ta, să nu plângi şi să nu te vaiţi dacă te vede altcineva. Doară-te! Mi se frân-ge i-ni-ma.

Dansez pe un text. O experienţă fizică generatoare de o eliberare incontrolabilă, străveche şi violentă. E unul dintre puţinele lucruri în care cred cu adevărat. Cred în forţa gesturilor, în accentele tresăririlor mărunte, în melodia cuvintelor, în cruzimea tonalităţii, în legitimitatea tăcerii: am dreptul la tăcere, tot ce spun poate fi folosit împotriva mea. Textul mi se spovedeşte, îmi spune totul despre mine, despre tot ceea ce am comis prin scris sau prin cuvinte rostite. Comit şi acum cuvinte, sunt un infractor, un ucigaş în serie recidivist. Mă închid în textele mele, într-o artă poetică postmodernă. Vina mea, vina mea, prea mare vina mea...

Trad. Balázs Imre József

c ol of on

e c h i n ox 2 /2 0 1 1 Gheorghe Achim, Georg Aescht, Radu Afrim, Asztalos Ildikó, Eugen Axinte, Izabella Badiu, Mircea Baciu, Orlando Balaş, Silvia Balea, Balló Áron, Balogh F. András, Cornel Ban, Alexander Baumgarten, Ioana Baciu, Nicolae Băciuţ, Eugen Băican, Mihai Bărbulescu, Beke Mihály András, Nicoleta Bechiş, Mircea Bentea, Mircea Berceanu, Mariana Bojan, Boér Géza, Iulian Boldea, Ştefan Borbély, Andaluna Borcilă, Cosmin Borza, Ioana Bot, Corin Braga, François Bréda, Bretter Zoltán, Helmut Britz, Ion Bucşa, Ion Buduca, Carmen Bujdei, Radu Câmpeanu, Sanda Cârstina, Adriana Cean, Ioan Cercel, Ruxandra Cesereanu, Dumitru Chioaru, Alexandru Cistelecan, Ioana Cistelecan, Aurel Codoban, Marius Conkan, Mircea Constantin, Sanda Cordoş, Octavian Cosman, Florin Creangă, Casandra Cristea, Ion Cristofor, Ion Cristoiu, Csoma Enikő, Dan Damaschin, Ştefan Damian, I. Maxim Danciu, Ştefan Dărăbuş, Radu Diaconescu, Nicolae Diaconu, Victor Dietrich, Roxana Din, Gabriel Dombri, Ilinca Domşa, Mihai Dragolea, Melania Duma, Egyed Péter, Cristina Felea, Raluca Filip, Dinu Flămând, Pop Flore, Dayana Frăţilă, Daniela Fulga, Maria Elena Ganciu, Ovidiu Ghitta, Mircea Ghiţulescu, Vasile Gogea, Alex Goldiş, Andrei Goţia, Adrian Grănescu, Ioan Groşan, Gaal György, Anca Haţiegan, Constantin Hârlav, Brigitt Hellmann, Heltai Péter, Ioan Hirghiduş, Puiu Hiticaş, Hodor Adél, Anton Horvath, Horváth István, Emil Hurezeanu, Laura Husti, Letiţia Ilea, Vincenţiu Iluţiu, Anda Ionas, Al. Th. Ionescu, Marius Iosif, Tudor Iosifaru, Józsa T. István, Ruxandra Ivăncescu, Kereskényi Sándor, Keszthelyi András, Berndt Kolf, Komáromi Béla, Kovács István, Éva László-Herbert, Marius Lazăr, Virgil Leon, Lőrincz Csaba, Magyari Tivadar, Liviu Maliţa, Laurenţiu Malomfălean, Ştefan Manasia, Călin Manilici, Ion Marcos, Andrei Marga, Gabriel Marian, Ştefan Melancu, Virgil Mihaiu, Anca Mihalache, Ciprian Mihali, Ioan Milea, Cristina Miloş, Dan Mincan, Silvia Mitricioaei, Ion Mircea, Ovidiu Mircean, Sorin Mitu, Ioan Moldovan, Florin Morar, Robert Moscaliuc, Peter Motzan, Cristina Müller, Marianna Müller, Ion Mureşan, Ovidiu Mureşan, Viorel Mureşan, Vasile Muscă, Mircea Muthu, Valentin Naumescu, Gabriel Nasui, Mihail Neamţu, Daniel Necsa, Néda Zoltán, Carmen Negulei, Alin Nemecz, Németi Rudolf, Anca Noje, Letiţia Olaru, Nicolae Oprea, Váradi Nagy Pál, Aurel Pantea, Adrian Papahagi, Marian Papahagi, Laura Pavel, Ovidiu Pecican, Ion Pecie, Gheroghe Perian, Cosmin Perţa, Lucian Perţa, Mircea Petean, Călin Petrar, Marta Petreu, Gabriel Petric, Al. Pintescu, Petru Poantă, Horea Poenar, Virgil Podoabă, Antonela Pogăceanu, Augustin Pop, Cristina Pop, Ion Pop, Ion Aurel Pop, Ioan Pop-Curşeu, Ştefana Pop-Curşeu, Adrian Popescu, Ioan Peianov-Radin, Olimpia Radu, Ilie Radu-Nandra, Dan Raţiu, Iuliu Raţiu, Constantin M. Răduleţ, Nora Rebreanu Sava, Rostás Zoltán, Marcel Constantin Runcanu, Tiberiu Rus, Sántha Attila, Vasile Sav, Nicoleta Sălcudeanu, Constantin Săplăcan, Cristina Sărăcuţ, Klaus Schneider, Maria Schullerus, Anton Seitz, Felicia Sicoe, Roxana Sicoe, Andrei Simuţ, Ioan Simuţ, Adrian Sârbu, Arthur Sofalvi Larion, Octavian Soviany, Werner Söllner, Adriana Stan, Adrian Suciu, Daniel Suciu, László Szabolcs, Szőcs Géza, Szölösi Ingeborg, Dan Şăulean, Aurel Şorobetea, Radu Toderici, Traian Ştef, Lucian Ştefănescu, Cristina Tataru, Thamó Csaba, Ştefania Timofte, Liliana Truţa, Adrian Tudurachi, George Târa, Radu G. Teposu, Aura Ţeudan, Mircea Ţicudean, Ungvári-Zrínyi Imre, Ion Urcan, Eugen Uricaru, Luminiţa Urs, Carmen Varfalvi-Berinde, Ion Vartic, Paul Vasilescu, Cornel Vîlcu, Diana Veza, Alexandru Vlad, Marius Voinea, Andrei Zanca, Liviu Zăpîrţan, Laura Zăvăleanu.

DIRECTOR Rareş Moldovan Redactor-şef Bogdan Odăgescu Redactor-şef adjunct Diana Mărculescu Secretar general de redacţie Lavinia Rogojină Redactori Ancuţa Bodnărescu, Stelian Costin, Alexandra Găujan, Mirela Dimitriu, Oana Furdea, Mircea Laslo, Cosmina Moroşan, Iulia Rădac, Olga Ştefan Redactorii paginilor maghiare Deák Zsuzsanna, Gondos Mária Magdolna, Kulcsár Árpád, Máthé Miklós Mónika, Serestély Zalán, Visky Zsolt Consilieri Balázs Imre József, Gabriel Marian, Horea Poenar, Vlad Roman, Ovidiu P. Sachelarie, László Szabolcs, Cornel Vîlcu design & tehnoredactare Alina Bradu (ilustrații), Roxana Pop (foto cop. iv, pag. 7, 13, 17, 21, 26–27, 33–35), Dan Burzo (design, foto cop. i, pag. 14–15, 28–29) ADRESA Facultatea de Litere, str. Horea, nr. 31, 400202, Cluj-Napoca TIPARUL roxer grup s.a., Colorama (www.colorama.ro) ISSN 1018-0478 www.revistaechinox.ro www.facebook.com/echinox echinox@gmail.com

Proiectul echinox 2.0 este finanţat de fundaţia soros românia, prin programul “Fondul de urgenţă”.

Echin ox

2 / 2 0 1 1

c ol of on