A BIBLIA MA SOROZAT EDDIG MEGJELENT KÖTETEI Raymond Brown: Mózes ötödik könyve – Nem csak kenyérrel él az ember Michael Wilcock: Bírák könyve – Bővölködő kegyelem David Atkinson: Jób könyve – Szenvedés és kegyelem Barry Webb: Ézsaiás könyve – Sasszárnyakon Derek Kidner: Jeremiás könyve – Szél és vihar ellen Ronald S. Wallace: Dániel könyve – A népek Ura John Stott: A hegyi beszéd – Egy más világ John Stott: Az apostolok cselekedetei – A Lélek, az egyház és a világ John Stott: Pál levele a rómaiakhoz – Isten örömhíre a világnak David Prior: Pál első levele a korinthusiakhoz – Életünk a gyülekezet közösségében John Stott: Pál levele a galatákhoz – Nincs más út John Stott: Az Efezusi levél – Isten új társadalma R. C. Lucas: Pál levele a kolossébeliekhez és Filemonhoz – Szabadság és teljesség John Stott: A Timóteushoz írt első levél és a Tituszhoz írt levél – A gyülekezet élete * Tanítás és kötelesség John Stott: A Timóteushoz írt második levél – Őrizd a kincset! David Jackman: János levelei – Aki a szeretetben marad, az Istenben marad
JOHN STOTT
A Timóteushoz írt első levél és a Tituszhoz írt levél A gyülekezet élete ***
Tanítás és kötelesség
HARMAT – KIA Budapest, 2023
A mű eredeti címe: The Message of 1 Timothy and Titus, published by Intervarsity Press www.ivpbooks.com © John R. W. Stott 1996 Hungarian edition © HARMAT Kiadói Alapítvány, 2000, 2018 All rights reserved. Minden jog fenntartva. Első kiadás 1998, második kiadás 2023 Fordította: Juhász Ágnes Lektorálta: Tóth Sára ISBN 978-963-288-741-8 HU ISSN 1217-1522 A bibliai idézeteket az 1975. évi új fordítású Biblia javított kiadásából vettük át (Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest, 1991).
Tartalomjegyzék A sorozat előszava .......................................................................... 6 A szerző előszava ........................................................................... 7 A pásztori levelek hitelessége ........................................................ 13 I. A Timóteushoz írt első levél üzenete – A gyülekezet élete
Bevezetés (1,1–2) ......................................................................... 33 Az apostoli tanítás (1,3–20) ......................................................... 38 Az istentisztelet (2,1–15) ............................................................. 60 Lelkipásztori szolgálat (3,1–16) ................................................... 97 A gyülekezet vezetése (4,1–5,2) .................................................. 121 Társadalmi kötelezettségek (5,3–6,2) .......................................... 142 Anyagi javak (6,3–21) ................................................................. 164 II. A Tituszhoz írt levél üzenete – Tanítás és kötelesség
A levél fő témái .............................................................................. 189 Bevezetés (1,1–4) ......................................................................... 191 Tanítás és kötelesség az egyházban (1,5–16) ............................... 197 Tanítás és kötelesség otthon (2,1–15) .......................................... 211 Tanítás és kötelesség a világban (3,1–8) ...................................... 225 Befejező, személyes üzenetek (3,9–15) ....................................... 237 Bibliográfia .................................................................................... 243
A szerző előszava Még viszonylag fiatal voltam, amikor először kezdtem behatóbban foglalkozni a pásztori levelekkel, tehát nem esett túl nehezemre, hogy azonosuljak Timóteussal és Titusszal, és az ő nézőpontjukból hallgas sam az idősödő apostol intéseit. Ám mostanra megváltozott a helyzet. Szinte biztos, hogy ma már idősebb vagyok, mint annak idején Pál apostol volt, így hát az a természetes, hogy vele azonosuljak. Persze arról szó sincs, hogy én is apostol lennék. Együtt tudok azonban érez ni az apostol aggodalmával az evangélium jövőjéért és a fiatalabb ge nerációért, amely az evangélium megőrzéséért és továbbadásáért fe lelős. Érdekes hermeneutikai kérdés mindazonáltal, hogy vajon kivel azonosuljunk a Szentírás olvasása során. Először 1972 őszi félévében kíséreltem meg mindhárom pásztori levél magyarázatát, amikor is meghívást kaptam egy előadássorozat tartására a Chicago közelében levő Trinity Evangelical Divinity ne vű iskolába. Ezt megelőzően a hatvanas években a londoni All Souls gyülekezetben tartottam prédikációsorozatot az összes pásztori levél ről. Később, 1967-ben a Timóteushoz írt 2. levél volt a kijelölt bib liai téma az Urbanában megrendezett nagy missziós diáktalálkozón, majd az 1969-es nagy-britanniai Keswick Konvención. 1973-ban je lent meg A Biblia Ma (Bible Speaks Today) sorozat egyik első kötete ként a Timóteushoz írt 2. levéllel foglalkozó tanulmányom kibővített változata Guard the Gospel címen. 1986-ban pedig a Timóteushoz írt 1. levelet választottam az Ausztráliai Egyház Missziós Társasága ál tal rendezett nyári egyetem és a kelet-afrikai diákmisszió Commission ’88 címet viselő konferenciája alapszövegének, amely Nairobi közelé ben került megrendezésre 1988-ban. 7
8
A szerző előszava
A Biblia Ma sorozat jelen kötete az 1Timóteus és a Tituszhoz írt le vél magyarázatát tartalmazza. A bevezető fejezetben a pásztori levelek hitelességének kérdését tárgyalom. Előszavamban a pásztori levelek – különös tekintettel a Timóteushoz írt első és a Tituszhoz írt levélre – időszerűségének kérdésére szorítkozom a mai világban és egyházban.
A Timóteushoz írt első levél és a Tituszhoz írt levél időszerűsége Ha összegyűjtenénk e két levél fő témáit, roppant heterogén listát kap nánk. A Timóteushoz írt 1. levél tárgyalásának a „A gyülekezet élete” alcímet adtam, ugyanis az imádság elsődlegességére, a férfiak és a nők istentiszteleten játszott szerepére, az egyház és az állam kapcsolatára, valamint a világ evangélizálásának bibliai alapjára vonatkozó apostoli tanítást tartalmazza. Az apostol ezt követően a gyülekezeti vezetésről, a presbiterválasztás feltételeiről, valamint arról ír, hogy a fiatal veze tők miként biztosíthatják, hogy ifjú korukra hivatkozva ne megvessék és elutasítsák szolgálatukat, hanem elfogadják azt. A levél egyéb témái között szerepel még a teremtés tana, és annak mindennapi viselkedé sünkre való alkalmazása, a gyülekezet társadalmi munkáját irányító elvek, a presbiterek fizetése és fegyelmezése, a gyülekezet társadalmi munkája, a szerénység dicsérete szemben a mohósággal, a radikális szentségre való elhívás, a gazdagokat fenyegető veszély, illetve a gaz dagok kötelességei. A Tituszhoz írt levél tárgyalásának a „Tanítás és kötelesség” alcímet adtam. Bár a szöveg a helyi gyülekezetre vonatkozik, némi hangsúly eltolódás figyelhető meg. Pál legfőbb gondja, hogy a mindent felölelő megváltástan, valamint Krisztus első és második eljövetele ösztönöz ze a keresztényeket kötelességeik teljesítésére az egyházban, a család ban és a világban. Ám az apostol mindhárom pásztori levélben leginkább az igazság hűséges megőrzésével és továbbadásával foglalkozik. A huszadik szá zad végén kiváltképp időszerű ez a téma. Kultúránkban ugyanis egy re inkább eluralkodik a posztmodernizmus szelleme. A posztmodern kezdetben a felvilágosodás modernizmusa – különösen a tudásba, a tudományba és a fejlődésbe vetett korlátlan hit – elleni öntudatos re
A szerző előszava
9
akció volt. E naiv optimizmust a posztmodern gondolkodók helyesen utasították el. Ám még ennél is továbbmentek és kijelentették, hogy nem létezik objektív vagy egyetemes igazság. Bármilyen ún. igazság ugyanis teljes mértékben szubjektív és kultúrától függő. Következés képp mindenkinek megvan a maga igazsága, melyet éppen olyan tisz telet illet meg, mint a másik ember igazságát. A pluralizmus a poszt modern szülötte, amely szerint minden hitnek és ideológián ak megvan a maga független létjogosultsága. A pluralizmus hívei éles hangon kö vetelik, hogy hagyjunk fel azzal a roppant öntelt törekvéssel, hogy bárkit (még kevésbé mindenkit) a saját véleményünkre térítsünk át. Az igazság relativizálásával szemben kimondhatatlanul üdítő Pál egyértelmű ragaszkodása ahhoz. Az apostol arra kapott elhívást, hogy a hitre és az igazságra tanítsa a népeket (1Tim 2,7). Kijelenti továb bá, hogy az egyház az igazság oszlopa és erős alapja (1Tim 3,15); és hogy az igazság igaz kegyességre vezet (Tit 1,1). A hamis tanítók ez zel szemben eltévelyedtek az igazságtól, és szembeszálltak vele (1Tim 6,21; 2Tim 2,18; 3,8; vö. 4,4). Az apostol tanításának kifejtése során az emberek négy csoportjára – nevezetesen Pálra, apostoltársaira, a hamis tanítókra, Timóteusra és Tituszra, és az általuk kiválasztandó és kinevezendő gyülekezeti veze tőkre –, valamint a közöttük levő kapcsolatokra irányítja figyelmünket. Először is, ott van maga Pál, aki mindhárom levél elején Jézus apostolának nevezi magát, két levélben pedig ehhez még azt is hoz záteszi, hogy apostolsága Isten rendeléséből és akaratából van. Ezek ben a levelekben mindvégig nyilvánvaló öntudatos apostoli tekintélye, amint parancsot ad, illetve engedelmességet vár el. Újra és újra utal arra, amit hol igazságnak, hol hitnek, hol igaz tanításnak, hol a taní tásnak, hol pedig letétbe helyezett kincsnek nevez, világosan jelezvén ezzel, hogy létezik egyfajta tanítás, amely objektív értelemben igaz, mivel Isten nyilatkoztatta ki és adta nekünk. Ez pedig nem más, mint az apostolok tanítása. Pál szüntelenül figyelmezteti Timóteust és Ti tuszt, valamint a felügyeletükre bízott gyülekezeteket, hogy ehhez a tanításhoz térjenek vissza. Másodszor, Pállal szemben ott vannak a hamis tanítók, akiket gö rögül heterodidaszkaloinak (1Tim 1,3; 6,3) hív, mivel heterosz, azaz az apostolok tanításától eltérő, idegen tanítást terjesztenek. Valójában „deviánsok”, akik „elfordultak” és „elszakadtak” a hittől (1Tim 1,6;
A pásztori levelek hitelessége Amióta 1835-ben a tübingeni F. C. Baur elvetette a három pásztori le vél páli szerzőségét, az ortodox történetkritikusok magabiztosan kö vetik ezt a hagyományt. A leveleket ál- vagy deutero-páli leveleknek tartják, vagyis hogy Pál egyik tanítványa írta őket, aki a szerzőséget Pálnak tulajdonította. Ám továbbra is él az a korábbi nézet, miszerint autentikus páli le velekről van szó. A huszadik század folyamán, különösen az elmúlt ötven év során mind protestáns, mind katolikus tudósok határozottan védelmükbe vették ez utóbbi álláspontot. A legismertebb tudósok kö zött található Newport J. D. White (1910), Walter Lock (1924), Joachim Jeremias (1934), C. Spicq (1947), E. K. Simpson (1954), Donald Guthrie (1957), William Hendricksen (1957), J. N. D. Kelly (1963), Gordon D. Fee (1984), Thomas C. Oden (1989), George W. Knight (1992) és Philip H. Towner (1994). E vitát az alábbiakban úgy mutatjuk be, hogy röviden felidézzük Pál szerzősége, illetve az álszerzőség mellett és ellen felhozott érve ket, majd pedig megvizsgáljuk, feltehetőleg hogyan működött közre az írnok Pál leveleinek megírásában.
1. Pál szerzősége mellett szóló érvek A Pál szerzősége mellett szóló érvek mindig is kétféle alapon – belső (a levélben szereplő egyértelmű utalások az apostol szerzőségére) és külső bizonyítékokon (az egyház a korai időktől fogva a múlt századig elfogadta a levelek hitelességét) – nyugodtak. 13
14
A pásztori levelek hitelessége
a) Belső bizonyíték A belső bizonyíték annyira egyértelmű és minden részletre kiterje dő, hogy az álszerzőség elmélete szerint Pál utánzójának történelmi és irodalmi zsenialitással kellett rendelkeznie. Mindhárom levél ele jén Pál neve szerepel mint szerző, melyet egy közelebbi meghatáro zás követ, miszerint Jézus Krisztus apostoláról van szó. Pál mindkét Timóteushoz írott levélben hozzáteszi, hogy apostolsága Isten rende léséből, akaratából való. A leveleknek Timóteus illetve Titusz a cím zettje, akiket Pál Efezusba és Krétára küldött, hogy elhallgattassák a hamis tanítókat (1Tim 1,3skk.), és helyükbe igaz tanítókat nevezzenek ki (Tit 1,5skk.). Pál küldötteivel való szeretetteljes kapcsolatára utal az is, hogy az apostol „igaz fiam”-nak, „szeretett fiá”-nak nevezi őket. Ez tehát a levelek kerete. Vajon tényleg el kell hinnünk, hogy mindez csak koholmány? A Timóteushoz írt első és a Tituszhoz írt levél – jelen kötet témái – a gyülekezeti tanításra, erkölcsre és vezetésre vonatkozó apostoli ren delkezéseket tartalmazzák, különösen az 1Timóteus levél esetében, melyben Pál kétszer is megemlíti, hogy személyesen is meg akarja lá togatni Timóteust (3,14; 4,13). Moule ezt a kijelentést – amennyiben az álszerző írta – „indokolatlanul ironikusnak és kissé ízléstelennek” tart ja.1 Rendelkezései közé Pál számos személyes utalást is beékelt Timóteus felszentelésére (1,18; 4,14), ifjú korára (4,11skk.), gyomorbajára (5,23) vonatkozóan, sőt azt is megemlíti, hogy hajdanában ő maga ádá zul üldözte az egyházat, ám Isten kegyelméből csodálatosan megtért, és megbízást kapott a szolgálatra (1,12skk.). Majd pedig szívhez szóló szavakkal zárja a levelet, arra kérvén Timóteust, hogy Isten emberéhez méltó életet éljen (6,11skk.), és őrizze meg a rá bízott kincset (6,20). A Tituszhoz írt levélben, amely időrendben feltehetőleg a Timóteus hoz írt levelek után következik, kevesebb személyes utalás található. Mindenesetre Pál rendelkezéseit Titusz sajátos krétai körülményeihez igazítja (1,10skk.), és a gyülekezetben levő különböző csoportok keresztény magatartását igyekszik szabályozni (2,1skk.). Levelét négy – név szerint is említett – személyhez szóló üzenettel zárja. Pál azt java solja, hogy elküldi Artemászt és Tükhikoszt Titusz felmentésére, hogy így Titusz csatlakozni tudjon hozzá Nikopoliszban (3,12), majd arra kéri Tituszt, hogy segítse útra kelni Zénászt és Apollóst (3,13).
A pásztori levelek hitelessége
15
A három levél közül a Timóteushoz írt második levél a legszemé lyesebb hangvételű. A levél állítása szerint az apostol búcsúüzenetét küldi Timóteusnak nemsokkal feltételezett kivégzése előtt (1,13; 2,2; 3,14; 4,1skk.; 4,6skk.). Majd Pál felidézi Timóteus könnyeit, anyjá nak és nagyanyjának hitét és szolgálatát (1,4skk.), valamint hivatko zik arra, hogy Timóteus személyesen is ismerte az apostol tanítását, életét és szenvedését (3,10skk.) Kétszer is könyörög neki, hogy láto gassa meg őt, még mielőtt a tél beálltával lehetetlenné válik a hajózás (4,9.21). Végül pedig nem kevesebb mint tizenhét barátot említ név szerint – hírt adva róluk, illetve továbbítva tőlük jövő kéréseket és üd vözléseket. Vajon mindezek a specifikus és személyes utalások csupán kohol mányok lennének? Néhány tudós habozás nélkül annak tartja őket. L. R. Donelson például így vélekedik: „a félrevezetés érdekében az ál szerző maga kreálta az összes személyes hivatkozást”.2 Mások ugyan védelembe veszik a levelek hitelességét, ám különböző szellemes el méletekhez folyamodnak a személyes utalások fennmaradásának és a levelekbe való bekerülésének kérdését illetően. Mindazonáltal sok kal kézenfekvőbb az a feltételezés, hogy a Pálra, Timóteusra, Tituszra, Efezusra, Krétára és más emberekre, helyekre valamint szituációkra vonatkozó részletek egy hiteles levél hiteles részei. Ahogy Handley Moule püspök írja a Timóteushoz írt 2. levéllel kapcsolatban: „Az em beri szív mindenütt jelen van benne. A hamisítók akkoriban sem iga zán értettek a szív dolgaihoz.”3
b) Külső bizonyítékok Rátérvén a pásztori levelek páli szerzősége mellett felhozott külső bi zonyítékokra, megállapíthatjuk, hogy a levelek eredetiségét az egy ház a kezdetektől fogva egyetemesen elfogadta. A pásztori levelekre történő első valószínű utalások Római Kelemen korinthusiakhoz (kb. Kr. u. 95), Antiókhiai Ignác efezusiakhoz (kb. Kr. u. 110) és Szmírnai Polikárp filippiekhez írt leveleiben fordulnak elő (kb. Kr. u. 117). Az Újszövetség könyveit felsoroló Muratóri Kánon (kb. Kr. u. 200) mindhárom levelet Pálnak tulajdonítja. Az egyetlen kivétel e pozitív megerősítések között Markión, akit mint eretneket Kr. u. 144-ben Ró mában kiközösítettek. Markión elutasította az Ószövetség nagy részét,
16
A pásztori levelek hitelessége
valamint az Újszövetségben található ószövetségi utalásokat, tehát teo lógiai alapon vetette el a pásztori leveleket, főképp a teremtés jóságát hangsúlyozó tanítása miatt (1Tim 4,1skk.). A három pásztori levél autentikusságának külső bizonyítékai tö retlen hagyományként éltek mindaddig, míg 1807-ben Friedrich Schleiermacher el nem utasította a Timóteushoz írt 1. levelet, majd pe dig 1835-ben F. B. Baur mindhárom levelet. Kérdés, hogy a páli szer zőség ellen felhozott érvek felülmúlják-e az erős belső és külső bizo nyítékokat.
2. Pál szerzősége ellen felhozott érvek A pásztori levelek páli szerzősége ellen felhozott érvek történelmi, nyelvi, teológiai és etikai jellegűek. Vizsgáljuk meg őket külön-külön!
a) Történelmi érvek Amint láttuk, a Timóteushoz írt 1. és a Tituszhoz írt levél szövege ele gendő információt szolgáltat az olvasók számára a levelek keletkezé sének történelmi körülményeiről. Pál kijelenti, hogy amikor Macedóniáb a ment, meghagyta Timóteusnak, hogy maradjon Efezusban, és fékezze meg az uralkodó eretnekségeket, ugyanígy Krétán hagyta Tituszt, hogy fejezze be a befejezetlenül maradt dolgokat, és főképp, hogy minden városba meg felelő véneket nevezzen ki. De vajon mikor történtek ezek a Mace dóniát, Efezust és Krétát is érintő események? Mikor töltötte a telet Pál Nikopoliszban (Tit 3,12), mikor hagyta köpenyét és a pergame neket Tróászban (2,Tim 4,13), és mikor hagyta Milétoszban a beteg Trofimoszt (2Tim 4,20)? A merész próbálkozások ellenére is lehetet lenség összehangolni Pálnak ezekre a helyekre tett látogatásait Lukács beszámolójával az Apostolok cselekedeteiben. Arról nem is beszélve, hogy akkor időben hova helyezhető el Pál római tartózkodása, fogsága és pere (2Tim 1,16skk.; 4,16skk.)? Néhány tudós éppen azért utasította el azt a feltételezést, hogy e levelek csak koholmányok, mert a pásztori levelekben szereplő tör ténelmi és földrajzi utalások nehezen egyeztethetők össze Lukács el
1Timóteus 1,1–2 Bevezetés Pál, a mi megtartó Istenünknek, és Krisztus Jézusnak, a mi reménysé günknek rendeléséből Krisztus Jézus apostola, Timóteusnak, igaz fiam nak a hitben: Kegyelem, irgalom, békesség Istentől, a mi Atyánktól és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól. Timóteus a legtöbb bibliaolvasó számára rokon lélek, esendőségében közülünk valónak érezzük. Nem illik a templomok üvegablakain áb rázolt szentek sorába, és aligha képzelünk glóriát a feje fölé. Hozzánk hasonló, hús-vér ember volt, gyenge és sebezhető. Először is, viszonylag fiatal lehetett a levél keletkezése idején, mi vel Pál arra inti őt, ne hagyja, hogy bárki is megvesse ifjú kora miatt (4,12), majd pedig két évvel később arra figyelmezteti, hogy „az ifjú kori kívánságot… kerülje” (2Tim 2,22). De vajon mennyi idős volt? Nem valószínű, hogy Pál apostol missziói munkára hívta volna, mi előtt el nem éri a huszonéves kort, de legalábbis be nem tölti a tizen nyolcat,1 ebben az esetben pedig a levél keletkezésének idején, vagyis megközelítőleg tizenhárom-tizennégy évvel később, harmincas évei nek közepe táján járhatott. Az ókorban ez még „ifjúkornak” (neontész) számított. Irenaeus szerint a közfelfogás azt tartotta, hogy a harminc éves kor az ifjúkor első szakasza, amely negyvenéves korig terjed.2 Akárhogy is, Timóteus nyilvánvalóan tapasztalatlannak és éretlennek érezte magát a Pál által rábízott feladatokra. Továbbá, Timóteusnak félénk természetéből kifolyólag megerősí tésre, biztatásra és bátorításra volt szüksége. Ezért néhány évvel ko rábban Pál apostol arra kéri a korinthusiakat, hogy ha megérkezik hozzájuk Timóteus, legyen gondjuk rá, hogy félelem nélkül tartózkod 33
34
Bevezetés
hasson náluk (1Kor 16,10). A Timóteushoz írt 2. levélben pedig szük ségesnek tartotta buzdítani Timóteust, hogy ne szégyenkezzen Krisz tus miatt, „mert nem a félelemnek lelkét adta nekünk az Isten” (2Tim 1,7skk.). Éppen ezért joggal feltételezhetjük, hogy Timóteus félénk ember volt. Végül Timóteus fizikailag is gyenge volt, krónikus gyomorbajban szenvedett. Pál többször utal Timóteus gyakori betegeskedésére, ki váltképp beteges gyomrára. Sőt, gyógyszerként még egy kis bort is ajánl számára: „Ezután ne csak vizet igyál, hanem – gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel – élj egy kevés kis borral is.” (5,23) Ennyit tudunk tehát Timóteus személyéről Pál utalásai alapján. Fia tal volt, félénk, és fizikailag gyenge. E három hiányossága miatt ta lán azt gondolhatnánk, hogy alkalmatlan volt az efezusi és a környék beli gyülekezetek ellátására. Fenti tulajdonságai azonban éppen, hogy megszerettetik velünk őt. Isten kegyelme pedig elegendőnek bizo nyult számára: „Te azért, fiam, erősödjél meg a kegyelemben, amely a Krisztus Jézusban van.” (2Tim 2,1) Pál már egy ideje készülődött Efezusba Timóteus meglátogatására. Ez esetben természetesen – apostol lévén – ő vette volna át a gyüle kezetek irányítását. Ám mivel előre látta, hogy tervezett utazása felte hetőleg eltolódik, levélben küldött útmutatást arra nézve, hogy távol létében hogyan is irányítsa Timóteus a gyülekezetek életét (3,14skk.; 4,13). Következésképp a levél, bár személyesen Timóteusnak van cí mezve, nem magánlevél. Hivatalos minőségében szólítja meg, az egész levél pedig nem pusztán neki, hanem a gyülekezeteknek is szól. Világosan utal erre az is, hogy a végső búcsúszavakat az apostol töb bes számba teszi: „A kegyelem veletek!” (meth’ hümón) (6,21). Mind Ágoston a negyedik században, mind pedig Aquinói Tamás a tizenhar madik században a „pásztori” jelzőt használta a három levél közül va lamelyikre, de elsőként csak 1703-ban, D. N. Berdot nevezte mindhár mat „pásztori levélnek”. Megfelelőnek tűnik ez az elnevezés, mivel a levelek a lelkipász tori teendőkről és a gyülekezetek felügyeletéről szólnak. Az apostol hat fő témát tárgyal. Az első az egyház tanítása: hogyan lehet azt a tévtanok ellenében épen és sértetlenül megőrizni (1,3–20). A máso dik a gyülekezeti istentisztelet, annak közbenjáró imádsága az egész
1Timóteus 1,1–2
35
emberiségért, valamint a férfiak és nők magatartása az istentiszteleten (2,1–15). Harmadszor, az apostol kitér a egyházi tisztségekre, különös tekintettel a presbiterek és a diakónusok megválasztásának feltételeire (3,1–16). Negyedszer, a teremtés tanával alátámasztott erkölcsi útmu tatást nyújt a gyülekezetnek, istenfélő életre szólítva fel őket (4,1–10), majd a gyülekezet helyi vezetőségéhez szól, külön figyelmet szentel ve annak, miként biztosíthatják a fiatalabb vezetők, hogy tanításukat meghallgassák, ne pedig megvessék (4,11–5,2). Ötödször, szociális kérdéseket érint: a gyülekezet tagjai felelősséggel tartoznak nemcsak az özvegyek, hanem a szolgák iránt is (5,3–6,2). A hatodik és egyben záró részben Pál – mintegy válaszként arra, hogy egyesek úgy gondol ják, az istenfélő élet anyagi nyereséget hoz majd számukra – felvázol ja, hogy miként viszonyuljon a gyülekezet az anyagi javakhoz (6,3– 21). Ezt az intést a pénzsóvárokhoz és a gazdagokhoz intézi. Bölcs útmutatása minden gyülekezetnek és minden generációnak szól. Senki sem mondhatja, hogy elavult a Szentírás. Kálvin, aki e le vélhez írt kommentárját 1556-ban Somerset hercegének ajánlotta, az ajánlásban „felettébb időszerűnek” nevezi. Több mint négyszáz év múltán mi is hasonló megállapításra juthatunk: ma is szól hozzánk a Biblia. A szokásos formulával kezdődik a levél: Pál kijelenti, hogy ő a le vél szerzője, Timóteus a címzett, Isten pedig annak a kegyelemnek, irgalomnak és békességnek a forrása, melyet Pál jókívánsága szerint Timóteus is élvez. Ily módon három szereplője, dramatis personae, van a levélnek. Pál azonban nem elégszik meg egy egyszerű köszön téssel, mint például „Pál Timóteusnak, kegyelemmel”, hanem mindhá rom szereplőről részletesen szól. A tizenhárom újszövetségi levél közül kilencben Pál Krisztus Jé zus apostolának nevezi magát, és általában hozzáteszi, hogy elhívá sa, megbízása Istentől van, vagy hogy Isten rendeléséből és akaratából lett apostollá. Jelen esetben apostolsága a mi megtartó Istenünknek, és Krisztus Jézusnak, a mi reménységünknek rendeléséből (1) szárma zik. Tehát Pál – hasonlóan a tizenkettőhöz, akiket Jézus apostolnak ne vezett (Lk 6,13) – Krisztus apostolának tartja magát, és ezzel együtt jár, hogy felhatalmazása van a tanításra. Nyomatékosan kijelenti, hogy nem önjelölt apostol, és nem is az egyház nevezte ki. Nem tartozott a „gyülekezetek küldöttei” közé sem (pl. 2Kor 8,23; Fil 2,25), akiket
36
Bevezetés
ma talán „misszionáriusnak” hívnánk. Ellenkezőleg, Krisztus apostola volt, akit közvetlenül Krisztus választott ki, hívott el, nevezett ki, ké szített fel és ruházott fel hatalommal, mindenféle egyházi közvetítés nélkül. A vita elkerülése és a félreértések eloszlatása végett Pál hoz záteszi, hogy Krisztus Jézussal egyetemben az Atya Isten is részt vett megbízásában, az Ő rendelésükből lett apostollá. A „rendeléséből” (kat’ epitagén) formula kétségtelenül hivatalos iratokban alkalmazott fordulat volt, amely azt jelentette, hogy „valaki parancsára”,3 sőt Lock szerint „királyi parancsra utal, melynek engedelmeskedni kellett”.4 Pál történelmi kontextusba helyezi apostolságát, amelynek kezdete a mi megtartó Istenünk megváltó műve, mely Jézus születésében, ha lálában és feltámadásában nyilvánult meg, és betetőzése Krisztus Jé zus, a mi reménységünk személyes és dicsőséges eljövetele, keresztény reménységünk alapja, mely egyszersmind a történelmi folyamatnak is véget vet majd. Pál talán burkoltan arra céloz, hogy e két végpont kö zötti időszakban az apostoli örömhír elterjed az egész világon. Ezt követően Pál Timóteust igaz fiaként a hitben szólítja meg. Ha ugyanis Pál Krisztus törvényes apostola, akkor Timóteus Pál törvényes fia. A gnésziosz (igazi, hamisítatlan) kifejezést azokra a gyermekekre használták, akik „házasságon belül születtek, vagyis törvényesek vol tak”5. Az is lehet, hogy Pál Timóteus születésének körülményeire cé loz ezzel, Timóteus apja tudniillik görög volt, és a zsidó törvények szerint törvénytelennek számított. Lelki értelemben viszont Timóteus Pál igazi gyermeke, részben azért, mert Pál volt felelős a megtéréséért, részben pedig azért, mert Timóteus hűségesen követte Pál tanítását és példáját (vö. 1Kor 4,17; Fil 2,22; 2Tim 3,10skk.). Timóteus hitelessé gének hangsúlyozásával Pál saját tekintélyét szándékozta megerősíte ni a gyülekezetben. Említést tévén önmagáról és Timóteusról, Pál rátér Istenre, aki összeköti őket családjában. Közös osztályrészük, Isten kegyelme, ir galma és békessége egyesíti őket. Minden egyes szó elárul valamit az ember állapotáról. Isten „kegyelme” nem más, mint Istennek a bűnös és érdemtelen ember felé kinyilvánított kedvessége, „irgalma” az ön magát megmenteni képtelen nyomorult ember iránt érzett szánalma, „békessége” pedig a korábban tőle és egymástól is elidegenedett em berekkel való kibékülése. Mindhárom egyazon forrásból fakad, neve zetesen a mi Atyánktól és Krisztus Jézustól, a mi Urunktól (2b). Így az
1Timóteus 1,1–2
37
Atya és a Fiú közösen az isteni áldás egyedüli forrásai, miként az első versben ők voltak az egyedüli szerzői az isteni rendelésnek, amelynek alapján Pál apostolnak neveztetett.
Jegyzetek: 1. ApCsel 16,1skk. Azoknak, akik jobban meg szeretnék ismerni Timóteus személyét, Lance Pierson In the Steps of Timothy című könyvét ajánlom. A szerző állítása szerint ezer éve ez az első Timóteusról készült életrajz. A szerző az életrajzi adatokat szigorúan a Bibiliából merítette, ugyanakkor Timóteus életének és szolgálatának rekonstruálása végett különféle következtetéseket, feltevéseket és „ésszerű spekulációkat” is felhasznált. 2. Irenaeus, II. 22.5. 3. Simpson, 24. o. 4. Lock, 5. o. 5. Bauer, A Greek-English Lexicon…
1Timóteus 1,3–20 Az apostoli tanítás Amikor Macedóniába mentem, kértelek, hogy maradj Efezusban, és parancsold meg némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat, 4ne is foglalkozzanak mondákkal és vég nélküli nemzetségtáblázatokkal, amelyek inkább vitákra vezetnek, mint Isten üdvözítő tervének meg ismerésére hit által. 5A parancs célja pedig a tiszta szívből, jó lelkiis meretből és képmutatás nélküli hitből fakadó szeretet. 6Némelyek el fordultak ezektől, és üres fecsegésre adták magukat, 7törvénytanítók akarnak lenni; de nem értik sem azt, amit mondanak, sem azt, amit bi zonygatnak. 8Mi azonban tudjuk, hogy a törvény jó, ha valaki törvény szerűen él azzal. 9És tudjuk azt is, hogy a törvény nem az igaz ellen van, hanem a törvényszegők és az engedetlenek, a hitetlenek és a bű nösök, a szentségtelenek és a szentségtörők, az apa- és anyagyilkosok, az embergyilkosok, 10a paráznák, a fajtalanok, az emberrablók, a ha zugok, a hamisan esküvők ellen, és mindaz ellen, ami csak ellenkezik az egészséges tanítással. 11Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium, amely énrám bízatott. A bevezető részben Pál a levél történelmi és földrajzi keretét vázol ja fel. Említést tesz macedóniai látogatásáról és Timóteus efezusi tartozkodásáról. Mivel ezek az események nem vágnak egybe Luk ács elbeszélésével az Apostolok cselekedeteiben, egyes kommentáto rok már az egyház kezdeti időszaka óta arra a feltételezésre jutottak, hogy Pál kétévi római háziőrizetének leteltével – Lukács ugyanis ek kor vett búcsút tőle (ApCsel 28,30–31) – folytatta utazásait. Pál saját elmondása szerint Macedóniába ment, ezzel egy időben pedig meg kérte Timóteust, hogy maradjon Efezusban (3a). Nem tudjuk biztosan, 38
1Timóteus 1,3–20
39
hogy vajon az apostol maga is Efezusban volt-e, amikor arra buzdí totta Timóteust, hogy maradjon ott. Mindenesetre annyi világos, hogy akármikor és akármilyen formában hangzott is el eredetileg Pál Timóteushoz intézett kérése, az apostol most levélben is megerősíti. Intéz kedésének célja az volt, hogy Timóteus elrendezze az efezusi gyüleke zetek ügyeit, főként pedig, hogy megparancsolja némelyeknek, hogy ne hirdessenek tévtanokat… (3b) Az első fejezetben Pál leginkább az igaz és „hamisítatlan” tanítás megőrzésével és a tévtanok megcáfolásával foglalkozik. Ez a megkü lönböztetés a huszadik század végén ellenkezést vált ki, hiszen a leg több társadalom egyre inkább pluralista (vagyis etnikailag és vallási lag vegyes), így a „pluralizmus” mint „politikailag korrekt” ideológia egyre jobban tért hódít napjainkban. Ennek értelmében minden egyes vallásnak mint kulturálisan meghatározott jelenségnek megvan a maga létjogosultsága, s az emberek húzódoznak bármiféle térítő próbálko zástól. A „posztmodern” egyik fő tétele, hogy nincs objektív igazság, nem beszélve egyetemes és örök igazságról. Ellenkezőleg, mindenki nek megvan a maga igazsága, s adott esetben ezek meglehetősen távol állnak egymástól, sőt ellent is mondanak egymásnak. Következésképp a legnagyobb erény a tolerancia, amely mindent tolerál, kivéve azok nak az embereknek az intoleranciáját, akik ragaszkodnak ahhoz, hogy bizonyos eszmék igazak, mások ellenben hamisak, hogy bizonyos cse lekedetek jók, mások ellenben gonoszak. Jézus Krisztus egyetlen követője sem fogadhatja el a teljes szub jektivizmust. Krisztus azt állította magáról, hogy Ő az igazság, hogy a Szentlélek az igazság Lelke, és hogy az igazság megszabadít minket (Jn 14,6; 18,37; 16,13; 8,32). Tehát igenis számít az igazság, méghoz zá az az igazság, amelyet Isten nyilatkoztatott ki számunkra – Krisztu son keresztül a Szentlélek által. Jézus és apostolai szintén óvnak min ket a hamis tanítóktól. Pál pontosan azért buzdítja Timóteust az Efezusban maradásra, hogy megakadályozza a tévtanok terjedését. Pál ezeknek a tanítók nak a tevékenységét heterodidaszkaleónak (talán ő maga kreálta ezt az igét) nevezi, vagyis heterosz tanokat hirdetnek, ami elsősorban nem azt jelenti, hogy hamis (Ravasz, NIV)1 vagy téves (új ford., REB), ha nem arra utal, hogy tanításuk eltér az apostolokétól („más tudomány”: Károli; „ne tanítsanak másként”: Káldi). Hasonlóképp panaszkodott
40
Az apostoli tanítás
Pál, amikor a galaták „más evangéliumhoz” (Gal 1,6) pártoltak, és amikor a korinthusiak hagyták, hogy „más Jézust…, más lelket…, más evangéliumot” hirdessenek nekik, mint amit korábban elfogadtak (2Kor 11,1skk.). A heterodidaszkaleó ige, melyet Pál mind az 1,3., mind pedig a 6,3. versben használ, világosan jelzi, hogy létezik egy bizonyos nor ma, melytől eltértek a hamis tanítók. Ezt különböző nevekkel illeti a pásztori levelekben: hol hitnek (1Tim 1,3.19; 3,9; 4,1; 6,21; 2Tim 3,8; 4,7; 6,10.12.21; Tit 3,15), hol igazságnak (1Tim 2,4.7; 3,15; 4,3; 6,3.5; 2Tim 2,18.25; 3,7–8; 4,4; Tit 1,1.14), hol egészséges tanításnak (1Tim 1,10; 6,3; 2Tim 1,13; 4,3; Tit 1,9; 2,1), hol a tanításnak (Tit 1,9; 1Tim 6,1), hol pedig a rád bízott kincsnek (1Tim 6,20) nevezi. Csak nem mindegyik kifejezés előtt határozott névelő áll, mintegy jelezvén, hogy létezik egy elfogadott tanítás, tehát az összes tanítást ennek tük rében kell megvizsgálni és megítélni. Ez pedig nem más, mint Krisz tus (1Tim 6,3) és az apostolok tanítása (1Tim 1,11; 2,7; 2Tim 1,13; 2,2; 3,10.14). Pál az első fejezetben egymást követően háromféle tanítóra, illetve a tanítók három csoportjára utal. Először a hamis tanítókról tesz em lítést, akik helytelenül értelmezik a törvényt (3–11). Másodszor, ön magáról beszél, aki hajdan Krisztus üldözője volt, immáron azonban apostola, majd pedig kitér az általa hirdetett evangéliumra (12–17). Harmadszor, Timóteushoz fordul, és a nemes harc megvívására buz dítja (18–20). Az egész rész meglehetősen személyes hangvételű. Pál minden egyes bekezdést egyes szám első személybe tett igével kezd: kértelek (3), … Hálát adok a Krisztus Jézusnak, a mi Urunknak (12), … Ezt a parancsot kötöm a lelkedre (18).
1. A hamis tanítók és a törvény (1,3–11) Pál öt évvel korábbi jóslata, miszerint „dühös farkasok jönnek”, akik nem kímélik (Krisztus efezusi) nyáját (ApCsel 20,29skk.), valóra vált. De kikről is van szó tulajdonképpen? És mit tanítottak? Pál azt írja róluk, hogy törvénytanítók – azaz a heterodidaszkaloi (hamis tanítók) valójában nomodidaszkaloi (törvénytanítók) – akar nak lenni (7). Ez utóbbi kifejezés akár teljesen legitim tevékenységet
1Timóteus 1,3–20
41
is jelölhet. Lukács a mózesi törvényt magyarázó törvénytudókra (Lk 5,17), sőt a tiszteletben álló Gamáliélre is alkalmazza (ApCsel 5,34). Miért lenne helytelen a törvény tanítása? Manapság is nagy szüksé günk van az erkölcsi törvény (Jézus által a Hegyi beszédben kifejtett tíz parancsolat) keresztény magyarázóira, ugyanis a törvény tanítása által egyrészt tudatára ébredünk bűneinknek, másrészt megértjük, mi mindent foglal magában a felebaráti szeretet (Róm 3,20; 13,8skk.). Mi azonban tudjuk, hogy a törvény jó, ha valaki törvényszerűen él azzal (8) (vö. Róm 7, 12.16). Tehát a törvényt nyilván lehet helyesen vagy helytelenül, törvényszerűen avagy törvénytelenül használni. Minde nekelőtt fel kell tennünk a kérdést: mire használták a hamis tanítók a törvényt, ami helytelennek bizonyult?
a) A törvény helytelen használata Timóteus meg kell hogy parancsolja a hamis tanítóknak, ne foglalkoz zanak mondákkal és vég nélküli nemzetségtáblázatokkal (4). A müthoi költött elbeszéléseket, meséket jelent, amelyeket Pál apostol a későb biekben szentségtörő és vénasszonyos meséknek (4,7), zsidó mondák nak (Tit 1,14), valamint az igazság alternatívájának (2Tim 4,4) nevez. A nemzetségtáblázatok azok a Mózes első könyvében található táblá zatok, melyek a pátriárkák leszármazását és családfáját követik nyo mon. Locknak talán igaza van abban, hogy ez a két kifejezés szorosab ban összetartozik, a müthoiokat a genealogiai határozzák meg, azaz a nemzedékrendekről szóló legendás történetek, amelyek a Haggadában és a rabbinikus irodalomban hagyományozódtak tovább.2 Két ősi zsidó írás talán jobban megvilágítja az apostol utalását. Az egyik a Kr. e. 135 és 105 között keletkezett Jubileumok könyve3, mely a farizeusok szempontjából beszéli el az Ószövetséget a világ teremtésétől kezdve a Sínai-hegyen történt törvényadásig. Eszerint a történelem különböző évfordulókra (49 évet felölelő időszakokra) osztható fel, és Izráelnek kitüntetett szerep jut a nemzetek között. A másik Philón bibliai történeteket elbeszélő könyve4, jóllehet M. R. James szerint „teljességgel alaptalan és meglehetősen nevetséges” Alexandriai Philónnak tulajdonítani.5 A könyv nem sokkal Jeruzsálem Kr. u. 70-ben történt lerombolása után keletkezett, és hosszasan elbe széli az Ószövetséget Ádám teremtésétől fogva egészen Saul haláláig.