Bolyki László: Apák és fiúk – A férfivá válás útján by Harmat kiadó

APÁK ÉS FIÚK

A férfivá válás útján

Harmat

Budapest, 2024

ISBN 978-963-288-872-9

Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, és a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét.

A bibliai idézeteket az újonnan revideált

Károli-Bibliából vettük (Veritas, 2022).

Az eltérő eseteket külön jelöltük:

RÚF – revideált új fordítású Biblia (Kálvin, 2014)

KG – Károli Gáspár revideált fordítása (1908)

Tartalom

Az életlánc 9

Az életlánc megszakadása 33

A férfiasság válsága 67

Legyetek férfiak! 109

A férfivá válás útja 123

Fiú 126

Harcos 131

Király 147

Szerelmes 162

Próféta 169

Az életlánc helyreállítása 175

Az apák dolga 181

A fiak dolga 217

Köszönetnyilvánítás 244

A két legfontosabb férfi az életemben: az apám és a fiam. Eddig összesen 132 évet éltünk. Láttunk csodákat és borzalmakat, éltünk békében és háborúban, örültünk és szenvedtünk, győztünk és vesztettünk, szerettünk és gy űlöltünk, nevettünk és sírtunk, álmodoztunk és elcsüggedtünk. Voltunk bölcsek és balgák, szentek és bű nösök, bivalyerősek és harmatgyengék. Hoztunk fantasztikus és katasztrofális döntéseket, voltunk sikeresek és vallottunk kudarcot, volt, amikor a hitünkből és az erőn kből másoknak is jutott, de volt, hogy magunknak sem volt elég. És most három napig bandáztunk, együtt voltunk, meséltünk egymásnak, finom húsokat sütöttünk parázson, forrásvizet és szép borokat ittunk, jókat beszélgettünk a t ű z mellett, és bámultuk a csillagokat. Óriási volt, életem egyik legfontosabb élménye. Látni és érezni, hogy mi nem csak három ember vagyunk, hanem három összekapaszkodó láncszem egy végtelen történetben. Amikor mi már nem leszünk, fiaink fiai ránéznek erre a képre, és érezni fogják, amit mi éreztünk. Azt, hogy tartozunk valahová, tartozunk valakikhez, ezért aztán tartozunk egymásnak is… tisztelettel, szeretettel, megbecsüléssel és irgalommal.

2015. július 29.

Bolyki

Lajosnak, Bolyki Ágostonnak

és Bolyki Alexnek

Az életlánc

A kinyilatkoztatás ereje

2009 januárját írtuk. Az óceán felől érkező, dermesztően hideg szél keresztül-kasul átfújta a széles és huzatos New York-i utcákat. Mivel a hotelünk csak pár sarokra volt a Carnegie Hall patinás épületétől, néhány perc séta után ott is voltunk. Nem először léptünk fel a világ leghíresebb koncerttermében, mégis, mint mindig, különleges ünnepnek számított az aznap esti hangverseny. Miután átöltöztünk, és már csak tíz-tizenöt perc volt hátra a koncert kezdetéig, a backstage félhomályában játszogattunk, sztorizgattunk, nosztalgiáztunk néhány kollégámmal és az est egyik szólistájával, Lendvay Józsival, alias Csócsikával, aki időnként, mintegy bemelegítésként eljátszott egy-két ördögien virtuóz futamot, mi meg tátott szájjal bámultuk. Ez azért számított nosztalgiázásnak, mert körülbelül húsz évvel korábban ugyanezekkel a kollégákkal és persze Csócsikával ugyanezt csináltuk, csak nem a Carnegie Hallban, hanem a legendás Kakaóbárban, azaz a budapesti Bartók konzi második emeleti fiúvécéjében, ami az eredeti funkcióján túl egyfajta gyakorlóhelyiségként, valamint koncert- és klubhelyiségként is működött. (A Kakaóbár elnevezést akkor kapta, amikor az egyik osztálytársam fölrobbantott ott egy forró radiátoron érlelt zacskós kakaót, minek következtében a fiúvécé fehérre meszelt falának egy részét beterítette a szétfröccsent kakaó.)

A helyszín változott, a lényeg nem: miközben Józsi játszogatott, mi kerekedő szemekkel néztük, hogy mit művel ez a fiú a hegedűjével. Azon az estén nemcsak Csócsika, hanem édesapja, „az öreg Csócsi”, a legendás prímáskirály is föllépett a Budapesti Fesztiválzenekarral, az ő improvizációjával kezdődött a koncert. Különös élmény volt ez nekem is, hiszen mindkettőjüket hatéves korom óta ismertem, mivel Csócsikával

egy zeneiskolába jártunk. Jól emlékszem, ahogy a dundi kisfiú mindig édesapja kezét fogva lépett be a 13. kerületi zenesuli nagy, barna lengőajtaján.

Sosem felejtem el, amikor először hallottam őt hegedülni egy tanszaki koncerten. Jómagam kezdő voltam, s mint ilyen, általában az első pár fellépő között szerepeltem. Az általános zeneiskolai rend szerint a kezdők után jöttek a nagyobbacskák, majd a haladók, akik kifejezetten zenei pályára készültek, végül a legnagyobbak, a végzősök, akik számára már a konzervatóriumi felvételi volt a cél. Általában. Mert onnantól, hogy ez a kisfiú megjelent a tanszaki koncerteken, minden borult. Mindegy volt, hogy még ki játszott, ki mennyit fejlődött, mert ez a fiú úgy hegedült, hogy mindent és mindenkit zárójelbe tett, aki előtte vagy utána föllépett.

No, de visszatérve a New York-i backstage-hez, ahogy a koncertkezdésre várakoztunk, Csócsika arca hirtelen komollyá vált. A színpadi ajtó üvegén át a színpad másik oldalán belépő édesapját nézte áhítattal. A közönség tapsolt, elcsendesedett, majd a nagy „öreg” hegedülni kezdett a színpadon, a fia pedig olyan szeretetteljes tisztelettel nézte őt a backstage félhomályából, amit soha nem fogok elfelejteni. Aztán annak rendje-módja szerint lement az egész koncert, amely óriási siker volt, a The New York Times pedig megírta, hogy „a legifjabb Lendvay játéka a kinyilatkoztatás erejével hatott a legerőteljesebb virtuóz pillanatokban és a legérzelmesebb momentumokban egyaránt”. Másnap a hotellobbyban összefutottam az „öreg” Csócsival, megölelgettem őt, és ezt mondtam neki: „Jóska bácsi, köszönöm ezt az élményt, csodálatosan muzsikáltál!” Jóska bácsi rám nézett, és ennyit mondott könnybe lábadt szemekkel: „Jaj, Lacikám! Hallottad volna aput!” Abban a pillanatban pont ugyanaz

a szeretetteljes tisztelet ragyogott a szemében, amit előző este a fia szemében láttam. Ott és akkor, az öreg Csócsi könnybe lábadt szemeit nézve, őt hallgatva és ölelgetve megértettem valami hallatlanul fontos dolgot. Az a kincs, az a tehetség és hihetetlen gazdagság, amelyet a Csócsikban láthatunk, nem csak úgy az égből pottyant oda. Generációról generációra fejlődött, gazdagodott, így teljesedett ki és lett azzá, ami annyira csodálatra méltó bennük.

„Apu”, azaz a legidősebb Csócsi szinte a semmiből, autodidakta hegedűsként lett a Rajkó zenekar főprímása, és a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjjal kitüntetett művésze. Fia (a középső Csócsi) már két és fél évesen hegedűt fogott, hogy édesapját utánozza, tízévesen már az édesapja által vezetett Rajkóban játszott, húszévesen pedig már saját zenekarával járta a világot. Később a 100 Tagú Cigányzenekar főprímása, elnöke, élő legendája lett, majd megkapta a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. A mai napig az édesapjától kapott hegedűn játszik. Ám nemcsak hegedűt kapott édesapjától, hanem hitet, önbecsülést és utat, amit bejárhat, mintát, amit követhet. A legkisebb Csócsi ugyanúgy az édesapját bámulva kezdte a hegedülést, és két generációnyi tehetségre, tapasztalatra, hitre és törődésre építhette a saját pályafutását. Édesapja irányításával ő már zeneakadémiai képzésben is részesült, és a világ legnagyobb klasszikus zenei szentélyeinek ünnepelt szólistája lett belőle. Nagyapja a semmiből indulva harcolta ki, hogy megbecsüljék őt, és mindent, amit elért, a fiára hagyott. A fia tovább építette, amit édesapja elkezdett, és az egész tudását minden tapasztalatával – és persze a hegedűjével – együtt továbbadta a saját fiának.

Az apák hittek a fiaikban, és rájuk hagyták mindenüket, a

fiak pedig tisztelték az édesapjukat, és tehetségüket, tudásukat megőrizendő és továbbadandó örökségnek tartották. Ami apáról fiúra szállt generációkon át: a törődés, figyelem, gyakorlás, alázat, önfegyelem, erő, tehetség, művészet. A láncolat egyes tagjainak tehetsége mellett ugyanolyan fontos (ha nem még fontosabb) magának a láncnak a szerepe, összekapcsoló ereje. Ezt a mai ember szinte egzotikumként szemléli, a legendák, mesék, mítoszok világában azonban – de a Szentírás ősi történeteiben is – ez a természetes, a normális. Onnan nézve sokkal inkább az abnormális, ahogy a mai ember él: darabokra szakadt családok, apátlanul felnövő gyermekek, gyökerek és szárnyak nélküli nemzedékek, melyekben az apáról fiúra öröklődő értékek láncolatai már nem megszakadnak, hanem létre sem jönnek. Az apák nem kísérik fiaikat, mert lélekben, de sokszor testben sincsenek jelen felnövő gyermekeik életében, ezért át sem adhatják nekik mindazt, amit létrehoztak, megtanultak. Így persze a fiúknak nincs kit tisztelettel nézniük, követniük, hanem mindenkinek mindig mindent elölről kell kezdenie, hogy megértse, kitalálja, mit keres itt a földön, mi dolga a világban.

A New York-i Carnegie Hall közönsége azon a téli estén látszólag két kiugróan tehetséges hegedűművészt látott és hallott, és ezen túl nyilván sokan kuriózumnak, amolyan kedves és szép dolognak tartották, hogy ez a két művész mellesleg apa és fia. Pedig azon az estén ennél sokkal több volt jelen a színpadon, és ez a jelenlét olyan erős volt, hogy nemcsak mi, közreműködő zenészek, nemcsak a közönség, de a jegyszedők, a teremfelügyelők, sőt még egy zenekritikus is képes volt érzékelni. (Az utolsó tagmondatban több évtizedes, koncertező művészként megélt frusztrációmat engedtem szabadjára, és jólesett.) A The

New York Times kritikusa tehát helyesen írta, a két Csócsi, apa és fia a hangokon túl valami sokkal többet adott nekünk: kinyilatkoztatták, nyilvánvalóvá tették számunkra az életlánc erejét.

Michele Condurro pizzája

Hadd mondjak még egy példát, ami jól szemlélteti, hogy az a láncolat, amely összefűzi egymással a különböző generációkat, nem pusztán valami misztikus lila köd, kamuspirituális elvont fogalom, hanem egy nagyon is létező jelenség, amely konkrétan és jól látható módon fejti ki a hatását.

A zenekari turnéim során több évtized alatt rengeteg lehetőségem nyílt arra, hogy egy-egy ország, távoli kultúra vagy a miénktől jelentősen eltérő civilizáció sajátosságait megfigyeljem, tanulmányozzam. És most nemcsak a magaskultúrára gondolok, hanem például a gasztronómia sajátosságaira, amelyről azt gondolom, hogy néha többet mond el egy nép kultúrájáról, mint az adott ország fővárosának leghíresebb művészeti múzeumai együttvéve. Semmivel össze nem hasonlítható élmény egy athéni étterem kerthelyiségében jó fűszeres báránysültet enni, mellé úzót kortyolni, Tokióban szusizni, New Yorkban, az egykori Le Parker Meridien lobbyjából nyíló hamburgerezőben (amely a helyiek szerint a város legjobbja) burgert és sült krumplit majszolni, vagy Barcelonában paellát enni. Az egyik nagy kedvencem az olasz konyha, de nem úgy, ahogy az a világon sokfelé elterjedt (pizzás-gíroszos bódék, ketchuppal nyakon öntött, másodlagos frissességű kukoricás-ananászos pizzaszeletek, előfagyasztott töltött tészták), hanem úgy, ahogy azt ők maguk, az olaszok művelik: házi receptúrák, kézzel készített tészták, egyszerű összetevők, friss és

kiváló alapanyagok. Fantasztikus élmény egy nyári este beül n i egy délolasz kisvendéglőbe, és enni egy házi tésztát, amin csak paradicsomszósz, fokhagyma és olívaolaj van, mellé pedig adnak egy kis friss reszelt parmezánt.

Aki ismeri és szereti az olasz konyhát, az bizonyára egyetért velem abban, hogy a nápolyi pizzának nincs párja az egész világon. A nápolyi pizzakészítés ugyanis nem pusztán egy konyhai tevékenység, nemcsak egy mesterség magasfokú művelése, hanem annál sokkal több! Azzal, hogy a nápolyi pizzát, illetve annak elkészítését az UNESCO 2017-ben a szellemi világörökség részévé tette, azt ismerte el, hogy az étel elkészítése sokkal több, mint puszta konyhai tudomány: a tészta látványos levegőbe dobálása, pörgetése, a közben elhangzó dalok és történetek évszázados hagyományokon nyugvó szertartása valóságos társadalmi rituálévá emelte a sütést-főzést.

De nézzük a dolgot az egyszerű felhasználó, tehát a finom ételre vágyó ember felől! Vajon mi készteti az emberek tömegeit, hogy beálljanak egy végeláthatatlanul hosszú sorba, hogy azt kivárva kapjanak egy sorszámot, amelyen egy reménytelenül magas szám szerepel, hogy mikor rájuk kerül a sor, megkapják a pizzát, amit egy koszos lépcsőre leülve kivesznek egy papírdobozból, majd négyfelé hajtva, evőeszközök nélkül megeszik? És nemcsak az egyszerű turisták tesznek így, hanem a legnagyobb sztárok is, például a híres Di Matteo pizzériában, ahol Bill Clinton és Julia Robert is falatozott már.

Nyilvánvaló, hogy nem a puccos, méregdrága belvárosi helyeket, patyolat abroszokat, hajlongó felszolgálókat, rongyrázó díszleteket kedvelő turisták esznek itt. Itt azok esznek, akik értékelik az évszázados hagyományokon nyugvó, egyszerű, de annál finomabb nápolyi pizzatészta készítésének receptúráját.

Márpedig ebben az olaszok nem ismernek tréfát! Egy tizenegy oldalas dokumentumban határozták meg, hogy mit nevezhetnek eredeti nápolyi pizzának, és kizárólag az teheti ki az ezt garantáló VERA minősítést, akinek a pizzája a dokumentumban foglaltaknak maradéktalanul megfelel. A tésztában nem lehet más, mint nullás vagy duplanullás liszt, természetes élesztő, víz és tengeri só. Pontosan húsz percig tart a dagasztás (természetesen kézi dagasztás), a tésztát pedig – akár négyszázötven fokra is felfűthető – fatüzelésű kemencében kell megsütni, melyben a pizza másfél-két perc alatt elkészül. Nagyjából ezek a folyamat legfontosabb sarokkövei (plusz amit még a tizenegy oldalas pizzaalkotmányban rögzítettek), és ez az a minőség, amelyért oly sokan hajlandók végtelen sorokat kiállni.

Ám a receptúra, a szigorú előírások és a hangulatos rituálék mögött ott van az igazi titok, ami ennyire vonzóvá, ellenállhatatlanná teszi a nápolyi pizzát: a láncolat és annak titokzatos ereje. Ugyanis ezeket a szabályokat nem „brit tudósok” találták ki, nem egy önkormányzati bizottság szavazta meg, nem tudományos laboratóriumokban fejlesztették tökélyre, és nem is nemzetközi hírű sztárséfek rakták össze. A nápolyi pizza ízét, illatát, készítésének hangulatát évszázados hagyomány táplálja. Olyan, mint a népdal: a népdalokat senki nem szerezte vagy írta, hanem évszázadok, néha évezredek alatt dalolták olyanra, amilyennek megismertük. Nem egy személy, hanem egy láncolat adja meg azt a semmihez sem hasonlítható minőséget, ami miatt annyira különleges. Ám a láncolat mégsem személytelen, hiszen minden szeme valóságos személy, teljesen különálló lelkivilággal, értékrenddel, saját ambíciókkal, önálló egyéniséggel. Valamennyien tudatában voltak annak, hogy ők is egy-egy szem abban a bizonyos láncolatban, így a családhoz

való tartozást, az abban kapott örökség értékét a legteljesebb mértékben tiszteletben tartották.

Az egyik leghíresebb nápolyi pizzériában, a Da Michelében immár 1870 óta gyakorolják a pizzasütést, pontosan ugyanazt a receptúrát és elkészítési módot követve. Ezt az étterem falain mindenféle dokumentumok hirdetik, hiszen ez adja meg a hely értékét, méltóságát, és ez magyarázza meg a pizzájuk minőségét. Akik ma viszik az éttermet – immár az ötödik generáció a családi vállalkozásban –, pontosan ugyanúgy készítik a pizzát, ahogy azt Michele Condurro, az üknagyapa mintegy száz évvel ezelőtt leírta.

Ahhoz, hogy ez megvalósulhasson, a Condurro család valamennyi tagja tudatosan vette át, őrizte a legféltettebb kincseként és adta tovább a családi receptúrát meg persze az azzal járó felelősséget. Ez a láncolat egyrészt egy végtelenül természetes jelenség, olyan, mintha csak az évszakok körforgásának csodálatos rendjében gyönyörködnénk, másrészt óriási felelősségvállalás, rengeteg tudatosság, munka és alázat van mögötte.

Én és mi

Ma már az is csodaszámba megy, ha az önálló „én”-tudat és a kollektív „mi”-tudat harmonikus egysége megvalósul egy közösségben. Ha ez megtörténik, az ma is fantasztikus minőséget teremt, és tömegek gyűlnek össze, hogy átéljék, részesüljenek belőle, csodájára járjanak – például zenekari koncerteken és sportrendezvényeken. Ahogy egy zenekari hangzásban (legyen az szimfonikus zenekar vagy jazz-, pop-, rockegyüttes), úgy a csapatsportokban is az a legcsodálatosabb, hogy a sok én milyen módon tud összerendeződni és együttműködni, hogy

ezáltal létrehozzon egy önmagán túlmutató „mi”-élményt. Egy szimfonikus zenekar esetén nyolcvan-száz zenész ül a színpadon, férfiak, nők, fiatalok, idősek, teljesen más habitusú személyiségek, akik a legkülönbözőbb fajta hangszereken játszanak, a magasan csilingelő triangulumtól a mélyen brummogó tubáig, mégis egyetlen hangzásélmény jön létre, amikor a zenekar együtt muzsikál. Ilyenkor azt mondjuk: Beethoven szimfóniáját halljuk. Ugyanígy egy focicsapat esetén is abban gyönyörködnek a szurkolók, hogy a tizenegy fantasztikus képességű játékos miképpen alkot egyetlen támadó-védekező gépezetet, más szóval csapatot, amely sokkal több, mint az azt alkotó játékosok összessége. És ahogy a Bécsi Filharmonikusok tagjai, úgy a Barcelona játékosai is pontosan tudják, hogy nem az egyes játékosnak van csapata, zenekara (legyen bármekkora világsztár), hanem a zenekarnak és a csapatnak vannak játékosai.

Ahhoz, hogy létrejöjjenek ezek az óriási hagyományokon alapuló zenekarok, csapatok, minden részt vevő tagnak föl kell nőnie az elődök örökségéhez, nagyságához, és tudatosan tovább kell azt adnia a következő generációk számára.

Anyatejjel?

Egy kedves zenész kollégám, Sárközy Lajos Jr. mesélte, hogy hetedik generációs muzsikusként száznyolcvan évre visszamenőleg bizonyítható, hogy a mind apai, mind anyai vonalon a család minden férfi tagja zenész volt, ráadásul mindez a felesége családjára is igaz. El tudjuk képzelni azt a gazdagságot, hihetetlen örökséget, amit Sárközy Lajos Jr. és felesége ajándékba kapott, hogy megőrizzék és majd továbbadják a saját gyerme-

keiknek? A Lendvay Csócsik történetéhez hasonlóan a Sárközy család tagjai sem „csak” hegedülnek, muzsikálnak, hanem a hangokon keresztül a láncolat titokzatos erejét mutatják be.

Lajos elmesélte, hogy amikor megszületett, édesapja és nagyapja meglátogatta őt és édesanyját a kórházban. A régi családi hagyományt őrizve bevittek magukkal egy hegedűvonót, melyet a nagypapa a pár napos kisfiú kezébe adott, és közben azt figyelték, hogy a gyereknek „rááll-e a keze a vonóra”. Ha igen, akkor biztosak lehettek abban, hogy a kisfiú továbbviszi a családi örökséget, és jó muzsikus válik belőle. Figyeljük meg, hogy az újszülöttet még csak nem is az édesapa, hanem a nagyapa „köti be” a láncolatba, az édesapa és az édesanya jelenlétében! Micsoda tudatosság, erő és szeretet van ebben a családi tradícióban! Mennyi motiváció, törődés, tisztelet, tehetség, reménység és gondoskodás ömlik, áramlik ilyenkor az újszülött lelkébe! Mintha egy titokzatos időkaput nyitnának ki a csecsemő fölött, amelyen keresztül sok-sok generációnyi ősapa és ősanya élete, lelke-szelleme táplálná, éltetné a még önmagáról mit sem tudó kisfiú lelkét. Természetesen nem arról van szó, hogy ez a családi hagyományként elvégzett rituálé önmagában (mint valami népszokásba oltott spiritiszta szeánsz) eredményezné azt, hogy az adott csecsemő áldásban részesül, sokkal inkább arról, hogy a nagyszülők és a szülők jelenléte, szeretete, odaadása mintegy kifejezi, egyetlen rítusban összesűrítve láthatóvá teszi azt a törődést, ami később jól látható módon megjeleníti a gyermek életében az életlánc erejét. Amikor azt mondjuk, hogy valaki „már az anyatejjel szívta magába” azt, amiben annyira kiváló, akkor emögött valami ilyesmit kell sejtenünk. Az anyák, nagymamák, ősanyák tejének tápláló ereje, a szívük gondoskodása, szeretete és az apák,

„Aki küzd, győzhet és el is bukhat. De aki nem vállal kockázatot, az eleve elbukott” – írja Bolyki László az eddigi legszemélyesebb könyvében, melynek megszületését a saját küzdelmei, bukásai és győzelmei mellett a férfias értékek és az apa-fiú kapcsolat napjainkban tapasztalható válsága is inspirálta. Milyen hatással van a fiakra, ha az apa fizikailag vagy lelkileg eltűnik az életükből? Miként válhat a férfitársadalom teljes értékű tagjává az a fiú, akit nincs, aki beavasson? És mi lesz a generációról generációra szálló értékekkel, ha ez az életlánc megszakad? A válaszok megtalálásához a szerző „az Isten szíve szerint való férfivá” válás útjára hív, és arra bátorít minden élethelyzetben és életkorban, hogy a hátrányok ledolgozhatók, az életlánc helyreállítható, ha a kényelem helyett vállaljuk a kihívásokat.

Bolyki László 1973-ban született Budapesten. Junior Prima díjas zenész, a Bolyki Brothers, a Budapesti Fesztiválzenekar és az Erkel Ferenc Kamarazenekar tagja, igehirdető, lelkigondozó, publicista. Rendszeresen tart előadásokat, tréningeket, lelkiségi napokat határon innen és túl. Hat kötet szerzője, négy gyermek édesapja.

Bolyki László: Apák és fiúk – A férfivá válás útján

BOLYKI LÁSZLÓ

APÁK FIÚK