Gary Chapman Candy McVicar * SZERETETBE KAPASZKODVA Hogyan segít az 5 szeretetnyelv a vendégbabát gyászoló szülőknek
Harmat Budapest, 2022
This book was first published in the United States by Northfield Publishing with the title Holding on to Love After You’ve Lost a Baby, copyright © 2020 by Gary Chapman & Candy McVicar. Translated by permission. All rights reserved. A The 5 Love Languages márkanév és logó a chicagói Moody Bible Institute bejegyzett védjegye.
Hungarian edition © Harmat Kiadó, 2022 All rights reserved. Minden jog fenntartva. Fordította: J. Füstös Erika
E kiadvány a kiadó írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető közzé sem elektronikus, sem más formában.
Tartalom
A szerzőkről | 7 Gary előszava | 9 1.
Amikor összedől a világ | 11
2. Meg sem ismerhettük, akit gyászolunk | 21 3. A mi történetünk | 35 4. Hogyan szeressük a társunkat a gyászban | 49 5. A gyászolók barátai: hogyan segíthetnek – és hogyan nem | 63 6. Nehezebb-e egyik veszteség a másiknál? | 83 7.
Férfiak, nők és a gyász | 93
8. Nem illik rám ez a cipő, mégsem vehetem le | 109 9. A veszteségek rétegei a gyászban | 123 10. Hogyan segíthetünk a többi családtagnak a gyászban | 133 11. Váratlan ajándékok – és egy örökség | 155 Utószó | 175 Köszönetnyilvánítás | 179 Jegyzetek | 181
Grace-nek és Promise-nak, a két babának, akik már a mennyben vannak. Bár rövid időt töltöttetek a földön, nagy hatással voltatok az életemre. Örökké szeretni foglak titeket. Egy napon majd találkozunk és megöleljük egymást… Addig is legyen áldássá emléketek. Anya
A szerzőkről
Gary Chapman a nagy sikerű Az 5 szeretetnyelv-sorozat szerzője, és a Marriage and Family Life Consultants (Házassági és Családi Tanácsadóközpont) igazgatója. Könyveit több mint ötven nyelvre fordították le. Dr. Chapman világszerte tart előadásokat, és rendszeres vendége a televíziós csatornáknak. Feleségével, Karolynnal Észak-Karolina államban élnek. Felnőtt fiuk és lányuk, valamint két unokájuk van. Candy McVicar gyász- és trauma-tanácsadó. Küldetésének tekinti, hogy segítséget nyújtson a pároknak és a családoknak abban, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, meggyógyuljanak és a szeretet újabb mélységeit ismerjék meg a veszteségeiken keresztül. Candy és férje, Stephen húsz éve házasok, és két gyermeket nevelnek. Első gyermekük, Grace 2001-ben halva született. Ezt követően alapították meg férjével a „Missing GRACE” Alapítványt, hogy támogatást, információt és gyógyulást kínáljanak azoknak a pároknak és családoknak, akik a terhesség során vagy a szülés után elveszítették a gyermeküket, illetve a terméketlenség és az örökbefogadás nehézségeivel küzdenek. Candy az alapítvány ügyvezető igazgatója, egyben előadó és több könyv szerzője. Őszintesége és nyitottsága révén könnyen kapcsolatot teremt a gyászoló szülőkkel. Szerepelt televízió- és rádióműsorokban, valamint az online 7
S z e r e t e t be
k a paSz kodva
és nyomtatott sajtó számos kiadványában. Emellett Amerikaszerte előadásokat tart kórházakban, egyetemeken, egyházi alkalmakon és konferenciákon (lásd www.candymcvicar.com). Családjával Hawaii államban, Kaua szigetén él.
8
Gary előszava
AZ ÉVEK SORÁN sok szülő fájdalmas történetét hallgattam meg, akik gyermeküket gyászolták. A gyermek, akit annyira vártak, meghalt vagy halva született vetélés, hirtelen csecsemőhalál, betegség vagy baleset következtében. A szülők élete testi, érzelmi, mentális és spirituális értelemben egyaránt megrendült. Semmi sem lesz többé olyan, mint azelőtt. A fájdalom feldolgozásának módja, a család és a barátok reakciója nagyban befolyásolja, hogyan élik meg gyászukat a szülők. A mély veszteségérzés az idő múlásával sem enyhül. A szülők rendkívül magányosnak érezhetik magukat, különösen, ha nincs mögöttük támogató háttér. Az élet megy tovább, ám a testi-lelki fájdalom közepette még a talpon maradáshoz is nehéz erőt találniuk magukban. Ez a könyv azzal a céllal született, hogy segítse a gyászoló szülőket, valamint családjukat és barátaikat, mintegy utat mutatva a sötétben. Szerzőtársam Candy McVicar. Amikor megismertem őt és a történetét, biztos voltam benne, hogy vele szeretném megírni ezt a könyvet. Candy megjárta a halál árnyékának völgyét, amikor első gyermeke, Grace halva született, majd amikor negyedik gyermekét vetélés következtében elvesztette. Fájdalmas utat járt be, amelynek során a barátok és a kórházi személyzet sem mindig jelentettek számára segítséget. Mégis, elveszített gyermekei emlékét ápolva Candy 9
S z e r e t e t be
k a paSz kodva
ma már jelentős támogatást nyújt sorstársainak a „Missing GRACE” Alapítványon keresztül, melynek tevékenységéről könyvünk utolsó fejezetében számol be. A könyvben azonban nemcsak Candy együttérző hangját hallhatjuk, hanem sok más gyászoló szülő hangját is, akiknek útját közel húsz éve kíséri. Örömmel értesültem arról, hogy Az 5 szeretetnyelv – Egymásra hangolva című könyvem hasznosnak bizonyult Candy házasságában, valamint több száz, gyermeküket gyászoló szülőpárnak is segített abban, hogy a szeretetbe kapaszkodjanak. Mivel az apák és az anyák általában másként gyászolnak, gyakran előfordul, hogy érzelmileg eltávolodnak egymástól. Ha megismerik társuk elsődleges szeretetnyelvét, ez a távolság megszűnhet, és újra képesek lesznek közel kerülni egymáshoz. Ha az „érzelmi tankjuk” tele van – más szóval, ha érzik egymás szeretetét –, a gyász is elviselhetőbbé válik. A fejezetek végén kérdések és javaslatok találhatók, amelyek segítenek a gyász egyéni és közös feldolgozásában. Ezt a könyvet nem lehet könnyek nélkül olvasni, de ne feledjük, a könnyek fontos szerepet játszanak az egészséges gyászfolyamatban. Reményeink szerint szülők, nagyszülők, testvérek, rokonok és barátok sokaságának segíthetünk a gyász feldolgozásában és gyászoló szeretteik támogatásában. Bízunk benne, hogy könyvünk lelkészek, gyülekezeti vezetők, lelkigondozók, szociális munkások, ápolók és mások számára is hasznos forrásként szolgál majd annak érdekében, hogy szeretettel és együttérzéssel forduljanak a gyermeküket elveszített családok felé. Könyvünket nem feltétlenül szükséges az elejétől a végéig elolvasni, mindenki megkeresheti benne az őt foglalkoztató témákat. Őszintén reméljük, hogy értékes segítségnek bizonyul majd mindazok számára, akik a gyász útját járva remény és megnyugvás után kutatnak. GARY D. CHAPMAN PhD 10
1
Amikor összedől a világ
Drága kisbabánk vagy gyermekünk halálának hírére rémisztően ismeretlen terepen találjuk magunkat, és szívünkben szállást vesz a gyász. Zavartan, elkeseredetten és összetörten nézünk szembe a veszteséggel. Valahogy folytatnunk kellene az életünket, de hogyan? EZT NEM LEHET elfelejteni. Egy pillanat, amelyre mindig emlékezni fogunk, amely mindent megváltoztatott, amikor elhangzott a félelmetes, rettegett mondat: „Jobb, ha leül… Nagyon sajnálom, gyermeke elveszítette a harcot.” „Nincs szívhang.” „Nem tudtuk megmenteni a kisbabáját.” „Gyermeke balesetet szenvedett… a sérülései túl súlyosak voltak. Részvétem.” Minden szót hallottunk, de nem tudtuk értelmezni, képtelenek voltunk felfogni. Nem állt össze. Hitetlenkedve meredtünk a hír közlőjére. Az agyunk kereste a kiutat a szürreális helyzetből, ami olyan volt, mint valami gonosz tréfa. Ez csak egy rossz álom lehet, mindjárt fölébredünk, és minden rendben lesz. De nem, nem az elménk űzött velünk gonosz tréfát – ez a valóság, életünk nem várt fordulatot vett. Alig kezdődött el, máris véget ért egy élet. Az egyik pillanat11
S z e r e t e t be
k a paSz kodva
ban még itt volt, a másikban pedig már nincs élet a testében. Nincs több lélegzetvétel, nincs több szívverés. A monitoron vízszintes a vonal. Akkor még nem tudtuk, de egy részünk ott meghalt. Vége a közös életünknek a kisbabánkkal, a gyermekünkkel. A világunk összedőlt, és maga alá temetett minket. „NEM! NEM!”, kiáltotta. Vagy csak úgy érezte, mintha kiáltana. A lelkében felsikoltott, de a száját néma sikoly hagyta el. A térdéből kiszökött az erő, a szíve vadul kalapált, ömlöttek a könnyei, ahogy kezdte felfogni, mi történt. Rázta a zokogás, és úgy érezte, a fájdalom tőrként hatol a szívébe. Lehet, hogy nem valaki más közölte a rossz hírt, hanem a kiságy fölé hajolva talált rá a halott gyermekre. Fel akarta ébreszteni, de csecsemője hideg és mozdulatlan volt. Vagy még a várandósság idején hirtelen megfájdult a háta, a hasa görcsölni kezdett, kiment a fürdőszobába, és a kicsi túl korán érkezett, még nem állt készen az életre. Azt gondolnánk, hogy miután évek óta hallunk tragédiákról a hírekből, szembesülünk döbbenetes emberi sorsokkal a közösségi médián keresztül, megszámlálhatatlan ember halálának voltunk szemtanúi a filmekben, és rémisztő történeteket olvastunk az emberiség szenvedéseiről a régmúlt időkben, legalább valamelyest fel vagyunk készülve a halálra. Csakhogy gyermeke elvesztésére egyetlen szülő sincs – nem is lehet – felkészülve! Mások élete – még ha megindított és együttérzést ébresztett is bennünk, a saját, személyes életünkre nem volt hatással. Tisztában vagyunk azzal, hogy olykor rossz dolgok történnek az emberekkel – de ez azért túlzás! Velünk ez nem történhet meg! Az én kisbabámmal, az én kisfiammal, az én lányommal ez nem történhet meg! Pedig megtörtént, és valahogy ki kell találnunk, hogyan élhetjük ezt túl.
12
A m i kor
össz e d ől A v i l ág
Hogy lehet ezt túlélni? A „túlélés” azt jelenti, hogy nem haltunk meg, nem tűntünk el, átéltünk valamit, túléltünk valakit, kibírtuk, nem szűntünk meg létezni, folytatjuk az életünket. „Túlélő” az, aki átélt egy borzalmas helyzetet, és életben maradt. Minden szülő, aki elveszíti a gyermekét, joggal tekinthető túlélőnek, miközben a gyász sötét alagútján keresztül botorkálva próbál kijutni a fényre, ahol újra felcsillanhat a remény. Miután a temetési szertartás véget ér, úgy tűnhet, mintha körülöttünk minden visszatérne a régi kerékvágásba – csakhogy mi nem folytathatjuk a korábbi életünket. Amint ráébredünk a valóságra, és túl vagyunk az első sokkon, újfajta normalitást kell találnunk, amelynek része a gyermek, aki a szívünkben és az elménkben nagyon is él, miközben a fizikai valóságból rettenetesen hiányzik. Újra meg kell tanulnunk élni és eligazodni az élők világában. Olykor úgy érezÚjfajta normalitást kell zük, szó szerint belehalunk találnunk, amelynek része a gyászba, annyira fáj. Ám a gyermek, aki a szívünkben aki ezt olvassa, mégiscsak és az elménkben nagyon is él, élni akar és élni is fog. miközben a fizikai valóságból Nem szokatlan, ha valaki rettenetesen hiányzik. ebben a helyzetben legszívesebben kimenekülne a világból, és eltűnne egy időre. Rövid időre elutazni egy távoli helyre, pihenni és feltöltődni, nos, a menekülésnek ez a formája jó és hasznos lehet. Nem jó ötlet azonban a gyász elől elmenekülni, elbújni. A gyász mindenhol utoléri az embert, és kiköveteli, hogy foglalkozzunk vele. Tarthatunk egy kis szünetet, ha elmegyünk egy wellnessfürdőbe, vagy megnézünk egy jó filmet a moziban. Ilyenkor kicsit félretesszük a gyászt, és elszökünk 13
S z e r e t e t be
k a paSz kodva
néhány órára. Az viszont már nincs rendben, sőt inkább káros, ha a túlzásba vitt költekezésben, munkában, evésben, alkoholban, drogban (gyógyszerekben vagy más szerekben) keresünk vigaszt. Pótszerek nélkül kell „elviselnünk” az életet. Szó szerint el kell szenvednünk, ki kell bírnunk a fájdalmat. Súlyos nehézségen megyünk keresztül. Nem mi választottuk, nem akartuk, hogy így történjen, és a tény, hogy mégis megtörtént, teljességgel elfogadhatatlan. Teljesen normális, ha szerintünk ez nem normális. A szülőknek nem lenne szabad túlélniük a gyerekeiket. Nem ez az élet rendje. Nem volna szabad ennek megtörténnie! Az ember tudja, hogy nem változtathat azon, ami megtörtént, de az elméje mégis próbálkozik. Nappal, amikor elkalandoznak a gondolatai, vagy éjjel, amikor álmodik, az elméje makacsul a „mi lett volna, ha…”, a „bárcsak…”, a „miért nem…” kérdése körül forog. Ez így természetes. Az elme értelmezni próbálja a helyzetet, menekülőutat keres. Meg akarja érteni és el akarja fogadni a valóságot. A „túlél” szó meghatározása így szól: „továbbra is létezik”.1 A gyász friss, kezdeti szakaszában olyannak tűnünk, mint aki nem is él, csak létezik. Dobog a szívünk, de a rosszabb napokon a hozzánk közel állók még ezt is kétségbe vonják. A legegyszerűbb feladatok is gyötrelmesnek tűnnek. Már a gondolat is, hogy reggel felöltözzünk és munkába menjünk, pánikszerű rettegéssel tölt el minket. Ha számba vesszük a teendőket, amelyek egy hétköznap reggelen várnak ránk – felkelni, zuhanyozni, borotválkozni, hajat szárítani, felöltözni, kávét főzni, reggelizni, utazni –, legszívesebben feladnánk és visszazuhannánk az ágyba. Szellemileg, lelkileg és fizikailag is eljutottunk képességeink határáig. A gyász kemény munka. Minden erőnket felemészti, ezért inkább hátramenetbe 14
A m i kor
össz e d ől A v i l ág
kapcsolunk vagy mozdulatlanná válunk. A gyászterápiában erre azt mondják: három lépés előre, kettő hátra. Úgy érezzük, haladunk, majd újra a kezdőlépéseknél találjuk magunkat.
Egy lépés előre… A gyászfolyamat nem lineáris, ahogy sokan remélik, inkább körkörösen halad a gyógyulás és a megbékélés felé. Ez azt jelenti, hogy ha túljutunk is a gyász valamely fázisán, nem számíthatunk arra, hogy többé már nem térünk vissza ugyanoda. Vissza fogunk térni, újra és újra át fogjuk élni ugyanazokat az érzéseket. De legközelebb már kissé megerősödve, felkészültebben nézhetünk szembe velük. Gondoljunk vissza például arra, amikor gyermekünk elvesztése után először mentünk el vásárolni. Minden erőnkkel igyekeztünk észben tartani, mit kell vennünk: tej, kenyér, müzli, gyümölcs, tojás, vécépapír, papír zsebkendő. Ködös fejjel, céltalanul toltuk magunk előtt a bevásárlókocsit, majd véletlenül a csecsemőápolási cikkek között találtuk magunkat. A pelenkákat látva elfogott a sírás. A pénztárnál egy fiatal anyuka állt be mögénk a sorba, a kisbabája békésen pihent a bevásárlókocsiba helyezett hordozóban. Halljuk, hogy a mögöttük álló vásárló a kicsit csodálja: „Jaj, de édes! Tündéri kisbaba! Mennyi idős? ” „Egyhetes” – feleli a fiatal anyuka. Mi pedig úgy éreztük, mintha valaki kiszorította volna belőlünk a levegőt, és pánikszerűen kirohantunk az üzletből otthagyva a telepakolt bevásárlókocsit. Én legalábbis ezt tettem egy héttel azután, hogy elveszítettem a kisbabámat. Amikor hazaértem, a férjem döbbenten kérdezte: „Hol van, amit vásároltál?” Én pedig zokogva vetettem magam a karjaiba. A következő alkalommal az ember odafigyel, hogy ne tévedjen a csecsemőholmik közelébe. De amikor elhalad a sor mel15
S z e r e t e t be
k a paSz kodva
lett, a szíve gyorsabban kezd verni, a szeme megtelik könnyel, és csomót érez a torkában. Még mindig nehéz, és elborítják az érzelmek, de legalább most hazaviszi, amit vásárolt, és ettől az apró győzelemtől valamivel jobban érzi magát. A tizedik alkalommal pedig már különösebb nehézség és sírás nélkül is képes elintézni a bevásárlást. De ne felejtsük el, hogy a gyógyulás folyamata nem lineáris. Pörgessünk előre egy évet – újra a boltban vagyunk, és megakad a szemünk egy bájos kis babaholmin, és máris kicsúszik a talaj a lábunk alól. Nem értjük saját magunkat: Hogy lehet, hogy egy év elteltével is ennyire össze tudok törni? Pedig olyan jól haladtam! Amikor ráébredünk, hogy a kisbabánk éppen most lenne egyéves, érzelmileg újra a kezdőpontnál találjuk magunkat. Borzasztó hiányérzet és mély fájdalom tör ránk. A folyamat néha fordítva zajlik: egyre rosszabbul leszünk, mielőtt jobban lennénk. Például akkor, ha a családban vagy a baráti körben kisbaba születik, vagy az elvesztett gyermekünkkel egyidős gyermekkel találkozunk. Annak idején előre elképzeltük, milyen jó lesz, hogy a gyerekeink együtt nőnek majd föl, sok közös élményt és emléket szerezve. Most azonban minden alkalommal elszomorodunk, amikor a másik kisgyerekkel találkozunk vagy hallunk róla. Minden találkozás egyre nehezebb, ezért inkább igyekszünk elkerülni a családot. Haragot és irigységet érzünk, amitől bűntudatunk lesz. „Miért nem vagyok képes egyszerűen elfogadni és szeretni a gyereküket? Miért zaklat fel annyira minden egyes találkozás? Az ő gyerekük itt van velük, az enyém nem lehet velem. Ez olyan igazságtalan!” Elképzelhető, hogy idővel annyira eltávolodunk ettől a családtól, hogy végül megszakad köztünk a kapcsolat – kivéve, ha elhatározzuk, hogy megpróbáljuk feldolgozni az érzéseinket, és őszintén beszélünk a barátunkkal a belső küzdelmeinkről. 16
A m i kor
össz e d ől A v i l ág
Ha a barátunk megértő és türelmes, mi pedig igyekszünk megerősödni és megbékélni a helyzettel, akár még különleges helyet is kaphat a gyermekük a szívünkben, és örömet találhatunk az együtt töltött időben. Még ha néha el is szomorodunk, nagyobb öröm, hogy részei az életünknek, mint ha nem lennénk kapcsolatban. A „túlélő” szó további jelentése: traumatikus élményt átélő személy, aki „erős és kitartó… akiben erős az élni akarás, és elszántan törekszik a nehézségek leküzdésére”. 2
Félelem és szorongás: a gonosz páros Vajon pontosan mit kell leküzdenie egy túlélőnek? Nos, a két legnagyobb akadály a félelem és a szorongás, amely könnyen csapdába ejti a szülőket, amikor megpróbálnának előrelépni. A félelem és a szorongás gyakran kéz a kézben jár, mint két gyanús idegen, akik a házunk körül ólálkodnak. Mintha folyton leskelődnének. A bánat első napjaiban, hónapjaiban úgy érezzük, mintha saját árnyékunkként követnének minket. A veszteség hatására sebezhetőnek érezzük magunkat, és folyton azon aggódunk, miféle borzalmak várnak még ránk. Nem tudjuk, hogy kibírjuk-e az életet a gyermekünk nélkül. A félelem és a szorongás további lehetséges sorscsapásokról suttog a fülünkbe. Ne hallgassunk rájuk! Mutassunk ajtót nekik, vagy tegyük ki a „Tilos az átjárás!” táblát. Ha pedig úgy érezzük, hogy túlságosan felerősödik a hangjuk, és elakadtunk a gyász folyamatában, ideje segítséget kérnünk egy tanácsadótól, lelkésztől vagy orvostól. A fájdalmas érzelmek könnyebben elcsitulnak és begyógyulnak, ha beszélünk róluk. Megoszthatjuk az érzéseinket egy közeli hozzátartozónkkal vagy barátunkkal, kiönthetjük a szívünket Isten előtt, meditálhatunk, gyakorolhatjuk a mélylégzést, 17
S z e r e t e t be
k a paSz kodva
naplót írhatunk, sportolhatunk, alkothatunk, kellemes zenét hallgathatunk, befogadhatunk egy gazdára váró állatot, ami vigasztalást és elevenséget hoz az életünkbe, támogathatunk valakit, aki segítségre szorul, és megnyithatjuk az életünket mások előtt. A bánat olyasfajta érzés, mint egy hosszú, sötét éjszaka, amely nem hordozza a hajnal ígéretét. Sűrű köd borul a szívünkre, amin nem tudnak áttörni a nap sugarai. „Este bánat száll be hozzánk, reggelre öröm.”3 Az öröm sokféle formát ölthet, és mindenkinek mást jelent, de mindennap be akar kopogtatni hozzánk. Az öröm a napsugár, amely áthatol a szívünket borító sötét fellegen. Ne mulasszuk el. Megjelenhet egy pillangó vagy madár képében, amely leszáll mellénk, és tudjuk, hogy hozzánk jött. Megjelenhet egy kedves ember mosolyában, aki ezzel az apró gesztussal próbál könnyíteni a terhünkön. Megjelenhet egy egyszerű üzenetben vagy levélben, amely éppen azokat a bátorító szavakat tartalmazza, amelyekre szükségünk van. Lehet egy szivárvány az égen, hópehely a szempillánkon, vízből kiugró delfin, amely egy pillanatra mintha ránk mosolygott volna. Legyünk nyitottak az örömre, amely bármilyen formában ránk köszönthet. De jól figyeljünk, mert gyakran álruhában érkezik! Bármilyen rövid vagy hosszú Bármilyen rövid ideig élt is ideig élt is a gyermekünk, fona gyermekünk, fontos volt tos volt a léte. Nem véletlenül a léte. élt, és hatással volt a világra. Vajon mi tette őt különlegessé? Az, hogy a mi gyermekünk volt? Igen, az is. Hogyan fejezné be a következő mondatot: „A gyermekem azért volt különleges számomra, mert…” Elsősorban a kettőnk közötti szeretet az, ami igazán különleges. A gyászoló szülők legfőbb aggodalma, hogy gyermekük 18
A m i kor
össz e d ől A v i l ág
feledésbe merül, és nemsokára már senki sem fog emlékezni rá. A vetélés következtében elvesztett magzatot vagy a halva született újszülöttet még csak meg sem ismerhette a környezetünk, számukra olyan, mintha nem is létezett volna. Mégsem ért véget gyermekünk története itt a földön, hiszen mi itt vagyunk, és ő tovább él bennünk. Nem hiábavaló a sok könny, nem hiábavaló a sok fájdalom. A jövőnk valami jót tartogat, ami miatt érdemes tovább élnünk, és ez a „valami” a gyermekünkkel kapcsolatos. Lehet, hogy azzal kezdődik, hogy elmeséljük valakinek a történetünket, vagy a gyermekünk emléke iránti tiszteletből segítünk valakinek. Gyermekünk emlékét őrizzük azáltal, hogy megosztjuk másokkal az iránta való szeretetünket. Azt mondják, „az idő minden sebet begyógyít”. Egy pillanatig se higgyük el! Az idő nem gyógyít. Ahhoz természetesen idő kell, hogy megtaláljuk a megküzdés módjait, és olyan lépéseket tegyünk, amelyek előrevisznek az életben. De nem az idő gyógyít! A munkát mi magunk végezzük el, lépésről lépésre, minden egyes döntéssel, amit meghozunk. Legyünk tehát büszkék magunkra, és ünnepeljünk meg minden apró győzelmet! Még ha a gyász kezdeti szakaszában három lépést teszünk is előre, és kettőt hátra, azért az haladás. SAJÁT SZAVAINKK AL • Fel tud-e idézni olyan pillanatokat, amikor „meglátogatta” az öröm? • Milyen apró győzelmeket tapasztalt?
19