Családi és párkapcsolati magazin
Tapolyai Emőke: „Hagyjuk, úgyis hiába!”
Miként változtathatunk negatív meggyőződéseinken?
Amit csak kevesen látnak:
a valódi személyiségünk
Süveges Gergő
írása
Mihalec Gábor: Hogyan maradjunk szerelmesek annak ellenére, hogy szülők lettünk?
Életmódváltás – hatékonyan Mi a siker titka?
Tanuljunk tanulni!
Isten hangját hallod – vagy valaki másét?
A muzsika hangja nyomában
Amiről a legendás film nem mesél
Látogatóban Fóris Attilánál és
„Rá sem ismerni, annyit fogyott”, „tíz évet is letagadhatna az új frizurájával”, „teljesen kivirult az új párja mellett”. A híroldalak naponta szállítják az efféle információkat a celebek háza tájáról, és mi ámulva szemlélhetjük a fotókkal dokumentált fergeteges átalakulásokat – az eltűnt hurkákat, a kigyúrt felsőtesteket, a mesterien megformázott hajakat, a frissen megtalált boldogságtól sugárzó hírességeket. Nem csoda hát, ha az állandóság lassan az unalmassággal válik egyenlővé: aki nem képes a megújulásra, az mehet is a süllyesztőbe.
Szó, ami szó, magunkon is érezzük időnként a nyomást: egy-két dologban tényleg nem ártana a változás. Amikor hirtelen nehéz lesz begombolni a nadrágunkat, vagy ha visszatér a derékfájásunk, eszünkbe jut a régóta halogatott életmódváltás. Amikor ismét gondok támadnak a munkahelyünkön, felerősödik bennünk az elhatározás, hogy tovább kell lépnünk. Persze sokszor nem önként és dalolva jelentkezünk a változásokért, hanem az élet kényszerít rá minket. Kirepülnek a gyerekek, elköltözünk, egyedül maradunk... Ilyenkor gyakran félelem támad a szívünkben, és felerősödnek a ne -
gatív belső hangok bennünk: Á, ez nekem nem fog menni, ebből nem fogok talpra állni, ennek sosem lesz vége, nem fogok tudni megváltozni.
Bizony nem könnyű a komfortzónánkból kilépni és új vizekre evezni, de erőt adhat a tudat: minden változás lehet eszköz a mi szerető Istenünk kezében. Ő formálni szeretne minket, és hát az is igaz, hogy fontosabb számára a fejlődésünk, mint a kényelmünk... Nagyon találónak érzem C. S. Lewis hasonlatát, amelyben arra hív minket, hogy tekintsünk magunkra úgy, mint egy lakóházra: „Isten azért látogat el a házba, hogy újjáépítse azt. Kezdetben talán még világos, hogy mit cselekszik. Rendbe hozza a csőhálózatot, befoltozza a tetőn lévő lyukakat, és így tovább; tudjuk, hogy ezeket a munkákat el kellett végezni, ezért nem vagyunk meglepve. Ám egyszer csak elkezd olyan gyorsan sürgölődni a házban, hogy az már tűrhetetlen, s úgy tűnik, hogy annak semmi értelme nincs. Mit akar hát Isten? Nos, egy egészen másfajta házat akar építeni, mint amit mi elkezdtünk – itt egy új szárnyat, ott egy új emeletet alakít ki, tornyokat emel, udvarokat hoz létre. Azt gondoltuk, egy
csinos kis parasztházat építünk: ő azonban egy palotán dolgozik. S az a szándéka, hogy beköltözzön, és benne lakjon.”
Mi megelégednénk némi toldozással-foldozással is, ám Isten egy igazi remekművet akar alkotni az életünkből. Az ő keze nyomán mindig valami szépség születik – jó ezt tudnunk, amikor az átalakító munkálatok bizony komoly fájdalmakkal járnak bennünk.
Mivel a szeptember a legtöbb család életében a nagy újrakezdések időszaka, őszi lapszámunkban sok szó esik a különféle változásokról, átalakulásokról. Segítséget adunk ezek végiggondolásához és átvészeléséhez, sőt azt is eláruljuk, hogyan lehet megsokszorozni a belső erőnket és lecsendesíteni a kételkedő negatív hangokat bennünk. Megtudhatjuk, miként szól hozzánk Isten, és hogyan változtat meg életeket, házasságokat. És ha jól figyelünk, azt is megláthatjuk, hogy fáradhatatlanul, ezerféleképpen küzd azért, hogy a mi kis egyszerű házikónkból is gyönyörű palotát formáljon.
Family – családi és párkapcsolati magazin
Kiadja a Harmat Kiadói Alapítvány
Felelős kiadó: Herjeczki Kornél
Szerkesztőség: Harmat Kiadó, 1113 Budapest, Karolina
út 62. Telefon/fax: +36 1 466 9896, +36 20 295 6595,
e-mail: magazin@family.hu, honlap: www.family.hu
Főszerkesztő: Győri Virág (gyori.virag@family.hu)
Előfizetési ügyek felelőse: Harcsa Károlyné (magazin@family.hu)
Értékesítés, hirdetésfelvétel: Antal Gábor (antal.gabor@harmat.hu)
Határon túli terjesztés (Románia): Krescens Trade
Kft., 535600 Odorheiu Secuiesc, Lacatusilor str. 1.
Telefon/fax: +40 266 21 0044,
e-mail: office@krescens.ro, honlap: www.konyvesbolt.ro
Egy szám ára: 1350 Ft
Előfizetési díj: 3980 Ft/év (995 Ft/szám)
A Harmat Kiadói Alapítvány
OTP bankszámlaszáma (kérjük, ide utalják az előfizetési díjat): 11705008-20415987
Az előfizetést automatikusan meghosszabbítjuk, ha a lejárat előtt 6 héttel írásban nem kapunk lemondást.
A lapot alapította: Bicskei István
Címlapfotó: Kiss Norbert
Belső illusztrációk: istockphoto.com, shutterstock.com
Dizájn: Lente István (festinalente@t-online.hu)
Korrektor: Huszár Mariann
Készítette: Prime Rate Kft.,
felelős vezető: dr. Tomcsányi Péter
HU-ISSN: 1787-2340
© Minden jog fenntartva. A Family magazin bármilyen anyagának (írott szöveg, grafika, fotó) teljes vagy részbeni újraközlése csak a kiadó írásos engedélyével történhet.
A következő számunk
2023. december 1-én jelenik meg.
Kettesben
46 (Fel)hajtóerő
49 Mi van, ha mégis csodálatos…?
50 Isten hangját hallom – vagy valaki másét?
szülők lettünk?
16 Húsz év után végre értelek!
54 Égi üzenet Három a magyar igazság – és egy a ráadás
56 Követési gyakorlat
58 A változás, amely változtat
60 Életmódváltás – hatékonyan Mi a siker titka?
64 Annuskám receptjei Családi kedvencek könnyedén
68 Így hittek ők
Isten – és a muzsika – hangja Amiről a legendás film nem mesél 72 Árral szemben
Mi az ördög?!
Jó,
ʠ Kettőtök közül jó darabig talán Attila volt az ismertebb, de azzal, hogy Rita vállalta A Dalban való megmérettetést, hirtelen rá is jóval több figyelem irányult. Hogyan tudtátok ezt a hírnevet fogadni, kezelni?
Rita: Őszintén szólva nemigen volt mit kezelni. Nem tapasztaltam, hogy egy csapásra híressé váltam volna, csupán annyi történt, hogy egy időben kis mértékben megnőtt a velem készült interjúk és riportok száma. Ami viszont meglepett, hogy nemcsak hívő körökből
Fóris Attila és Rita neve sokáig csak keresztény körökben csengett ismerősen, ám A Dal 2022 című televíziós műsor meghozta számukra a szélesebb körű ismertséget is, ahol Rita a legjobb akusztikus dalnak járó közönségdíjat nyerte el. A jó kedélyű, ugyanakkor mély hitű házaspár szívesen állt kötélnek, hogy bepillantást engedjenek az életükbe és a szívükbe.
kaptam pozitív visszajelzéseket a műsor után: sokat jelentett például, amikor volt ovistárs anyukák írtak nekem, vagy egy ismeretlen valaki keresett meg azzal, hogy mennyit adott neki az Olyan szép című dalom. Hiszen éppen ez volt az igazi célunk, azért vállaltuk a szereplést, mert azt szerettük volna továbbadni, amit Istentől kaptunk.
Attila: Igen, a mi ars poeticánk szerint nem piaci termékek szeretnénk lenni, hanem egyszerű és őszinte szívű énekesek, akik értéket adnak át, és akik szeretnék
elérni az eddig elérhetetlennek tűnő embereket is.
ʠ Mindketten zenészek vagytok, a Liszt Ferenc Zeneművészti Egyetemen végeztetek. Hogyan fér meg két dudás egy csárdában? Előny vagy hátrány számotokra, hogy ugyanaz a hivatásotok?
A.: Egyértelműen előnynek érzem. Zenészként sokkal jobban megértjük egymást, ez az identitásunk is közös. Ez egyfajta szinergiát teremt, nem kioltjuk, hanem felerősítjük egymás értékeit. El sem tudnám képzelni az életem mással,
Igyekszünk jól viselkedni. Egy feszült helyzetben is higgadtnak maradni, konstruktívan válaszolni, a konfliktust mederben
tartani, indulatainkat mérsékelni. Mert tudjuk, hogy az agresszió nem vezet sehová, és aki agresszív, az veszít. Asszertivitás, win-win helyzetek, azok visznek előbbre. De ki az, akinek az életében még soha nem jött el a pillanat, amikor felszínre bukkant mindaz, amit addig palástolni akart? Vajon kiben nem ment fel még soha a pumpa? És egyáltalán: vajon mi rejlik a személyiségünk mélyén?
Ernő bácsi egyre zárkózottabbá vált. Ahogyan érezte, hogy ereje fogytán, a lakását és önmagát is összébb húzta egy kicsit. Már nem hívott vendégségbe senkit. Egyre kevésbé engedett be az otthonába bárkit. Ha a családból valaki mégis bejutott, egyre aggasztóbb állapotokat talált. De Ernő bácsi kiválóan tartotta fenn a látszatot: persze, rendszeresen jár ő vásárolni… ide, a kisboltba… Most épp van egy kis rendetlenség, de ma tervezte, hogy rendet rak… Hogyne, főz ő magának mindenféle finomságot… Nem, segítségre semmi szüksége… Hát a gyerekek…? Hogy vannak?
Aztán szaporodni kezdtek az egyértelműbb jelek: kiestek nevek… helyek… napok… később szavak… mondatok. És egy nap Ernő bácsi közölte, hogy nála éjszaka nyolc ember járt, akik mindent szanaszét pakoltak, és most nem találja a szemüvegét, de a függöny egy kicsit megperzselődött.
Ernő bácsi agglegény volt. Pontosabban: volt valaha felesége, de arra már senki nem emlékezett. Rövid ideig tartott a házasság, a feleség korán meghalt, gyerekük nem született, és Ernő bácsi azóta egyedül élt. Nem mintha ne lett volna családja: testvérei is voltak, azoknak saját családjuk, házastársak, gyerekek, egy idő után unokák; azonkívül kiterjedt baráti köre is volt, akikkel rendszeresen találkozott, jó darabig kirándulni, utazni is mentek együtt, később kártyázni, beszélgetni jöttek össze.
Ernő bácsit mindenki úgy ismerte, hogy csendes, mosolygós, halk szavú férfi. Ha hívták, szívesen jött bármiféle összejövetelre. Ő maga is tett kísérleteket, hogy unokaöccseit, -húgait, illetve a gyerekeiket olykor-olykor megvendégelje kicsi (öreg)legénylakásában.
Valójában Ernő bácsinak – legalábbis kívülről így látszott – mindig minden éppen úgy volt jó, ahogyan volt.
Pedig az élet őt is megtépázta. Az ötvenes években volt fiatal, a család -
ját kitelepítették, érett ésszel élte át a megaláztatást, a teherautóra pakolást, a bizonytalanságot, az addigi élet ös zszeomlását, aztán a részleges enyhülést (egy idő után a főváros közelébe már visszaköltözhetett a család). Átélte szülei hanyatlását és elvesztését, saját házassága elmúlását, és aztán egyedül maradva nézte végig, ahogyan körülötte a többiek szemében pezseg és vibrál az élet és a jövő. De ez egy pillanatra sem szegte kedvét: rendületlenül mosolygott, csevegett, nevetett és hümmögött.
Mert azért hümmögött is olykor. Aki közelebb állt hozzá, tudta, hogy Ernő bácsinak határozott véleménye van a világról és az élet nagy kérdéseiről. Politikáról, társadalomról, modernizációról és még a technikai vívmányokról is („Ugyan, mit kezdenék én ezekkel a vacakokkal...?”). Mindezt azonban a rá jellemző csendes derűvel követte, miközben szilárdan tartotta magát.
Mindig kedves volt, mindig nyitottnak látszott, de valójában mindvégig titokzatos maradt. Aztán ahogyan öregedett,
Egyértelmű volt: lépni kell. Ernő bácsinak folyamatos felügyeletre van szüksége, amelyet a család nem tud ellátni. Amikor egy éjszaka a földön fekve talál-
tak rá kiszáradva, méltatlan állapotban, nyilvánvaló volt, hogy a költözés nem halogatható tovább. Gondosan kiválasztott idősek otthona, szeretetteljes ápolók, szakértelem és megnyugvás – erre van szüksége mindenkinek.
Addig azonban a családtagok szívében élt az aggodalom: mit fog ehhez szólni
Az új kezdetek mindig új elhatározásokat is hoznak – és ez így van jól. Újévkor megfogadjuk, hogy többet találkozunk a barátainkkal, kevesebb csokit eszünk, gyakrabban sportolunk, és végre elolvassuk az összes nagyszerű könyvet, amelyet az utóbbi évtizedben felhalmoztunk az éjjeliszekrényünkön. Az elhatározások aztán így-úgy megvalósulnak, több-kevesebb sikert és frusztrációt hagyva maguk után.
Szeptemberben az új iskolaévnek hasonló reményekkel és lendülettel futunk neki: idén bezzeg mindennap megkérdezzük a gyermekünket arról, hogy mit tanultak, és mi a házi feladat; minden hétvégén kipakoltatjuk a teljes táskáját, hogy egyetlen banán se lényegüljön át barna szörnnyé; és számontartjuk a tornazoknijait, mert állandóan eltűnnek.
Szükségünk van újrakezdésekre, mert ezek azt mutatják, hogy van motivációnk, vágyunk és szándékunk sikeresebb, jobb megoldásokat keresni. Hála Istennek, még nem adtuk fel, nem égtünk ki, nem gondoljuk azt, hogy „úgyis minden mindegy”. Legalábbis nem teljesen.
Hiszen az évkezdő lendület és elhatározások mellett sok tapasztalatunk van arról is, hogy minden jó szándékunk és igyekezetünk ellenére nehéz ezeken a területeken sikert elkönyvelnünk. Mert belefáradunk, mert ellenáll a gyermekünk, mert elborítanak a hétköznapok, mert (még mi, szülők is!) emberek vagyunk.
Tanulástechnikák, tanulásmódszertan – ismerős kifejezések, ugyanakkor némileg homályosak és üresek is. Mindannyian jártunk iskolába, ezért mondhatjuk, hogy „tudunk tanulni”. De könnyen lehet, hogy akadnak azért olyan dolgok, amelyeket annak idején csinálhattunk volna ügyesebben is. Vajon mit kellett volna másképp tennünk?
Mielőtt a részletek felé indulnánk, tisztázzuk, hogy melyik korosztályról beszélünk.
Az általános iskola első szakaszának, az alsó tagozatnak nagyon leegyszerűsítve egy feladata van: olyan biztos alappá, eszközzé tenni az írást, olvasást és számolást, amelyet a gyermek később hatékonyan tud használni a tanulás során. Álmából felébresztve is.
Lehet, hogy ez könnyűnek tűnik, de érdemes egy pillanatra itt megállni: tényleg készségszinten rendelkezik a gyermekünk ezekkel az alapokkal? Tényleg hatékony eszközként tudja az írást, olvasást, számolást használni? Vagyis tud olyan tempóval, külalakkal és helyességgel írni, hogy alkalmas legyen a jegyzetelésre? Hosszabb, összetettebb szövegeket is kitartóan tud olvasni úgy, hogy megérti a lényeget, és akár vissza is tudja adni? A magasabb számkörökben is ügyesen tájékozódik, és az alapműveleteket (összeadás, kivonás, szorzás, osztás) olyan magabiztosan használja, hogy fogja tudni alkalmazni a bonyolultabb matematikai tananyagokban is?
Amikor ezeket a kis szösszeneteket írom, olyan apró, jelentéktelennek tűnő kavicsokról gondolkodom, amelyeket észre sem veszünk mindaddig, amíg a cipőnkbe nem kerülnek. Utána persze megállásra kényszerítenek, és újraindulásra ösztökélnek. Figyelem a hozzám fordulókat, hallgatom a történeteiket, gondolataikat, kérdéseiket, miközben azon tűnődöm, hogy vajon mi az, amit észre sem vesznek, csak akkor, amikor már fáj. Figyelem magamat is. Mi az, ami fáj, de fel sem tűnik, annyira beépült már az életembe? Mik azok a jelentéktelen apróságok, amelyek megsebesítik a lelkünket, kapcsolatainkat, tompítják a jövőképünket?
Mostanában felfigyeltem egy kavicsra, amely elsőre nem is tűnt annak: a „hagyjuk, úgyis hiába!” elméletére.
Gyerekként kerültem ki az amerikai álom földjére, és felnőttként jöttem vissza kicsiny hazánkba. Ottani éveim rengeteget formáltak az életfelfogásomon, világszemléletemen. Ha problémát látok, még ha megijedek is tőle, szinte azonnal festővászonná alakul az agyam és a lelkem, mert elhiszem, hogy a nehézségek megoldhatók, hogy van kiút a gödörből, hogy vannak még fel nem fedezett lehetőségek – s talán a legcsodásabb, hogy elhiszem, hogy ezekre még
én is képes vagyok, ha megragadom az ecsetet, és merem a festékbe mártani, a vásznamon végighúzni. Sőt azt is elhiszem, hogy ha elrontom a festményemet, akkor ki lehet javítani, és akár még szebb is lehet a tévedés által, mint az eredeti terv volt.
Nem volt ez mindig így, mert amikor kimentem Amerikába, akkor mindennek éppen az ellenkezőjét hittem el. Mármint azt, hogy semmi sem fog menni, hogy ne is keressem a választ, hogy én nem vagyok rá alkalmas, hogy fogadjam el azt, amivel elégedetlen vagyok, mert úgysincs rá hatásom. Csupa negatív belső
Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus rovata
monológ, amely lefékezte a gondolataimat, elvette a jövőképemet, tehetetlenségben marcangolta lelkemet, s valami szomorú fátyolként borult a szemem elé.
Csodálatos belső erő
Sok olyan emberrel találkozom ma is, aki önmagát marcangolva küzd azzal, hogy miért is nem tudja elfogadni a problémákat, hogy miért nem tud lemondani egy vágyott jövőképről. Tömérdek energiájuk megy el arra, hogy befogják álmodozó, alkotó lelkük száját. Sokan közülük meg sem merik ragadni
a megoldás ecsetjét, mert félnek, hogy nem lesz festék, vagy felborul a vászon, netán valaki rájuk szól, hogy „na, azt már ne!”, vagy hogy egyszerűen csak nem fog sikerülni a festmény, és kudarcot vallanak próbálkozásukban.
Most nem annak szeretnék utánajárni, hogy kinek hol, mi vagy ki miatt borult ez a szomorú fátyol az életszemléletére, hanem arra szeretném az olvasót bátorítani, hogy itt lenne az ideje elhúzni, levenni ezt az árnyékolót. A pszichés ellenálló képességünk egyik legmélyebb eleme a belső erő, mely azt mondja: „Meg tudok vele birkózni!” A belső erő elhiszi, hogy van hatása a világra, az élet eseményeire, a kapcsolatok alakulására. A szégyenalapú identitás viszont lemond a jobbról, nem mer álmodni, vagy ha mégis álmodna, lemond az álmai eléréséről. A legtöbb erejét a lelke elfojtásába fekteti, s ha fel-felbug ygyan annak mélyéből a vágy, hogy lehet-
ne jobb, szebb, teljesebb is az élete, hogy megvalósulhatna az, amiről egy pillanatra álmodozott, akkor dühösen körülnéz, és másokat vádol a saját tehetetlenségéért.
(A legtöbb közép- és kelet-európai nemzet ezzel a szégyenalapú identitással küzd, sajnos mi, magyarok is.)
A belső erő tehát olyan kognitív és érzelmi képességek együttese, amely lehetővé teszi az egyén számára, hogy gondolkodását és viselkedését pozitív és produktív módon irányítsa, emiatt az összes többi emberi erősség alapjának tekintjük.
„Á, ez nem fog menni!”
Ezek szerint csak azt kellene mondogatnunk magunknak, hogy „menni fog, menni fog, meg tudom csinálni, meg tudom csinálni”? Vagy másokat kellene magunk körül lesöpörnünk, hogy ne aka-
dályozzanak minket az előrehaladásban?
Hogyan lehet miénk ez a belső erő?
Joggal mondhatjuk, hogy a gondolatok önmagukban sajnos nem változtatnak meg semmit. Igen, ez tényleg így van, de amilyen meggyőződésre építjük őket, az már igen! A meggyőződésre alapozott gondolatok ugyanis csodákra képesek – abból már lehet alkotóerő, megküzdési erőforrás, belső motiváció.
Ha valóban meggyőződésünkké válhatna az az ige, hogy „mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít” (Fil 4,13), akkor igenis hegyeket mozgatnánk el. De gyakran tapasztalom, hogy abban a pillanatban, amikor elénk kerül egy vakondtúrás, már mondogatjuk is megszokott vélekedéseinket:
„Mert nekem soha semmi nem sikerül!”
„Á, hagyjuk, ehhez én béna vagyok!”
„Ugyan már, te tényleg elhiszed, hogy ezen lehet változtatni?”
A pszichés ellenálló képességünk egyik legmélyebb eleme a belső erő, mely azt mondja:
„Meg tudok vele birkózni!” A belső erő elhiszi, hogy van hatása a világra, az élet eseményeire, a kapcsolatok alakulására.
A tanévkezdés bizonyos szempontból olyan, mint az évkezdés.
Benne rejlik az új én ígérete, és akarva-akaratlanul előhívja az életmódváltás kérdését.
Itt ülök a teraszon, kezemben egy gőzölgő csésze teával, vállamon egy melegebb kardigánnal. Mostanra megfakult a levelek színe, néhol már sárgállik is. A fények lágyabbak, de aranylóbbak. Az ősz illata megtalál, ahogyan lelassulva élvezem az egyedüllét csendjét. Becsengettek, elkezdődött az iskola, óvoda. Most végre van időm magamra – azaz helyette különféle listákat írok a fejemben arról, hogy mi mindenben kéne változnom. Jönnek az ötletek, de rögtön gyártom a megfelelő kifogásokat is: jó lenne, de nincs rá időm; kellene, de igazából nem fáj annyira; semmi értelme, ilyen a genetikai örökségem.
Beleragadok ebbe az ördögi körbe, míg végül rájövök, hogy ez így nem fog menni. Előtörnek az emlékek. Tisztán emlékszem arra az esetre, amikor elkezdtem tornázni, és másnaptól vagy egy hétig olyan izomlázam lett, hogy meg se bírtam mozdulni, ami egyértelműen megtorpedózta a folytatást. Vagy az az eset, mikor cukormentes diétába kezdtem, és másnap az anyukám beállított egy tálca süteménnyel. Mondanom sem kell, miután megettem az elsőt, úgy éreztem, most már úgyis mindegy. Ezért megettem még párat. Mire idáig jutok a tervezésben, teljesen elfáradok, és a szívem mélyén tulajdonképpen már fel is adtam az egészet. Amíg csak az új tanévkezdés motivál a változásra, az kevés lesz. Arra, hogy megpiszkáljon, tökéletes, de bizony mélyebbre kell ásnom.
Ha már egyszer úgy döntünk, hogy életmódváltásba fogunk, gyors és ha -
tékony megoldásra vágyunk. Ezért nem szeretünk olyan dolgokkal bíbelődni, mint az önreflexió, a tervezés, a lelki háttér, viszont ezek feltétlenül szükségesek a sikerhez.
A testünkkel, a külsőnkkel való szembenézés sokszor kellemetlen dolog, mert a legtöbben nem vagyunk elégedettek önmagunkkal. Ennek oka egyrészt a sok kívülről jövő impulzus: a reklámok, hirdetések, közösségi oldalak tartalmai. Belénk ültetik, hogy nem vagyunk elég jók – azért, hogy pénzt költsünk arra, amit szeretnének eladni nekünk, azzal kecsegtetve, hogy ez majd mindent szinte azonnal megold. Ennek nyomán mi magunk is elkezdünk olyan elvárásokat támasztani önmagunkkal szemben, amelyeknek nem tudunk megfelelni, így tovább erősödik az elégedetlenségünk –akár az önutálatig.
A zsoltáros valami egészen másról ír: „Bizony te alkottad veséimet, te formáltál engem anyám méhében. Magasztallak, hogy oly megrendítően csodálatos lettem. Csodálatosak a te cselekedeteid, és jól tudja ezt lelkem.” (Zsolt 139,13–14)
Az igazság az, hogy szép és értékes minden ember. Megrendítően csodálatosak vagyunk. Ha nem tanuljuk meg szeretni és tisztelni a testünket, az látható lesz a cselekedeteinken is. Például amikor életmódváltásba kezdünk, türelmetlenek leszünk, és úgy gondoljuk, hogy jogosan sanyargatjuk magunkat. Ellenben amit szeretünk, arra figyelünk, ahhoz szeretettel viszonyulunk, azt ápoljuk, és vigyázunk rá. Ugye mennyire más ez a hozzáállás, mint az előző? Ha ez munkálkodik bennünk, sokkal nagyobb eséllyel fogunk sikert elérni.
Nem vagyunk tökéletesek, mert az évek nyomot hagytak rajtunk. Ebben jócskán felelősek vagyunk mi is, miközben tudjuk, hogy a testünk a bennünk lakó Szentlélek temploma, és az a feladatunk, hogy a testünkkel dicsőítsük őt (1Kor 6,19–20). Vannak rajtunk repedések, de erre való a restaurálás vagy az újjáépítés. A kijavított, helyreállított
templomok sokszor még szebbek is, mint az újak.
Az építkezés első lépése a lehetőségek, adottságok feltérképezése. Keressük meg, mi az, ami ép, ami szép bennünk! Mik az erősségeink? Adjunk hálát értük, és támaszkodjunk rájuk. Majd vizsgáljuk meg életünk testi-lelki területeit és az Istennel való kapcsolatunkat. Hogy állunk most ezekkel? Akár pár napig vezethetjük is egy naplóban a megtapasztalásainkat, hogy tisztább képet kapjunk.
• Kapcsolódok naponta Istenhez imában vagy egyéb módon?
• Hogy érzem magam általában lelkileg?
• Mennyire van jelen az életemben a stressz, a pihenés és a csend?
• Milyenek az emberi kapcsolataim?
• Mennyi folyadékot iszom naponta, egészségesen étkezem, időnként böjtölök?
• Jól és eleget alszom, a légzésem megfelelő, mozgok naponta legalább harminc percet?
• Hogy szolgál az egészségem?
Majd, amikor kirajzolódik számunkra, hogy hol érdemes hozzáfognunk a munkához, meg kell hoznunk egy döntést. Ha ezt megspóroljuk, az sajnos következményekkel fog járni. Bárhogy döntünk, az meghatározza a holnapunkat, a jövőnket. Rajtunk múlik, hogy melyik útra lépünk rá. Renoválunk – vagy hagyjuk, hadd repedjenek tovább a falak, míg valahol ránk nem omlanak. De miért hagynánk ezt?
Egyetlen konkrét, reális, tűpontos célt érdemes megfogalmazni, amellyel kapcsolatban nem tudunk további kérdéseket feltenni. Például a „többet szeretnék mozogni” hallatán rögtön felmerülhet bennünk, hogy „minél többet?”, „mit és hol?”. Csak szeretnénk, vagy ez már egy valódi szándék bennünk? Helyette sokkal egyértelműbb, ha egészen konkrétan
Amiről a legendás film
nem mesél
Az 1965-ben bemutatott A muzsika hangja című musical generációk kedvence, fülbemászó dallamai, szívmelenge-
tő története sokunk számára meghatározó filmélmény. Azt azonban csak kevesen tudják, hogy igaz történeten alapul, és a főhős, Maria Augusta von Trapp élete sokkal izgalmasabb, inspirálóbb és mélyebb, mint azt gondolnánk, vagy ahogyan a filmvásznon láthattuk.
Maria Augusta Kutscherának már a születése is regénybe illő: 1905. január 26án egy Tirolból Bécsbe tartó vonaton látta meg a napvilágot. Édesanyja nagyon korán meghalt tüdőgyulladásban, és a gyásztól sújtott édesapa a kis Mariát az unokatestvére gondjaira bízta. Itt elsősorban felnőttek vették körül, így az élénk fantáziával megáldott kislány egy képzeletbeli családot álmodott meg magának sok testvérrel, mókával, kacagással.
Első istenélménye a nevelőanyjához köthető, aki mélyen hívő, vallásos as zszony volt. Maria életrajzi könyvében azt írja róla, hogy „arca sugárzott a kedvességtől és az Isten szeretetétől”. Vele olvasta először a képekkel illusztrált gyermekbibliát.
Édesapja – bár nem volt képes vagy hajlandó a lányáról szülőként gondoskodni – időről időre megjelent az életében: Bécs egyik előkelő negyedében bérelt lakást, ahol a kalandozásaiból visszatérve Mariával töltött némi időt. Ez a lakás egy gyermek számára igazi paradicsom volt: az édesapa az egyik szobát madárháznak rendezte be a szivárvány minden színében pompázó, szebbnél szebb egzotikus madárral, a lakás többi szobája pedig tele volt könyvekkel és a legkülönbözőbb hangszerekkel. Látogatásai során Maria tobzódott az él -
ményekben és ingerekben. Boldogan kipróbálta a legtöbb hangszert, mivel zenei tehetsége és érdeklődése a kezdetektől nyilvánvaló volt.
Még csak kilencéves volt, amikor édesapja is meghalt. Ezután új nevelőszülőkhöz került, akik szigorú szabályok szerint nevelték, és rendszeresen megverték. Az ekkor már tinédzser Maria minden idegszálával lázadt az otthoni merev légkör, az őt ért temérdek igazságtalanság és Franz bácsikája ellen: mivel így is, úgy is megverték, elhatározta, hogy mindazt, amitől eltiltják, és amivel vádolják, megcsinálja. A félénk, engedelmes kislányból hangos, lázadó kamasszá vált, aki inkább mindennap vállalta tetteiért a szokásos testi fenyítést.
1918-ban Ausztriában száműzték az uralkodót, és a szocialisták egyik első lépése Isten és a hit kitiltása volt az osztálytermekből: mindazokat a bibliai történeteket, amelyek Maria szívét gyermekként megdobogtatták, most hirtelen ostoba, régi legendáknak kiáltották ki.
Mariára is hatottak ezek a gondolatok, és hátat fordított Istennek. Nyári munkát vállalt, és megtakarított pénzével, illetve az elnyert ösztöndíjjal jelentkezett a bécsi tanítóképzőbe. Bécsben, a zene fellegvárában rendszeresen látogatta a koncerttermeket. Vasárnaponként templomról templomra járt, hogy minél több zenei élményben lehessen része, de a hittel még mindig hadilábon állt. A prédikációt sosem hallgatta meg:
a mellékoltár lépcsőjére ült, az oltárnak mindig hátat fordítva, hogy még véletlenül se gondolja senki, hogy imádkozik. Utolsó főiskolai évében egy délután céltalanul kóborolt Bécs utcáin, amikor egy csoportosuló tömeget látott meg a jezsuita templom előtt. „Virágvasárnap van, biztos Bach Máté-passióját adják elő” – gondolta, és a tömeggel együtt ő is bement a templomba. De nem volt semmiféle koncert, hanem a böjti időszak utolsó prédikációja hangzott el, egy híres jezsuita pap, Kronseder atya hirdette az igét. Bár mind az iskolában, mind a bácsikájától azt hallotta, hogy a Biblia történetei csak kitalációk, a pap szavai mélységesen felkavarták és megérintették. Kronseder atya ezután egy hosszú beszélgetés során bevezette a hit igazságaiba, s ennek hatására ledőltek Mariában mindazok a korlátok, amelyek visszatartották Istentől, és hit által bűnbocsánatot nyert. Mindez néhány héttel a diplomaosztója előtt történt, Maria pedig a pálfordulása után a hátralévő időt azzal töltötte, hogy a barátait pont annak az ellenkezőjéről győzze meg, mint amit az előző években képviselt: igazi misszionáriussá vált a főiskolán.
Isteni csavarTanulmányai befejezése után csoporttársaival egy hetet töltöttek az Alpokban, ahol Maria beleszeretett a hegymászás szépségeibe. „Köszö -
