C s alá di é s p ár k ap c s olat i m ag a zin
Bízom Istenben – vagy mégsem?
A rohanástól a lélek csendjéig Hogyan szálljunk szembe az örökös hajszával?
Akiért a harag szól...
www.family.hu
2023. IV. szám (tél) / egy szám ára: 1350 Ft; 21 RON; előfizetőknek: 995 Ft
Mihalec Gábor:
Senki kedvéért sem fogok megváltozni!
Tapolyai Emőke: Világítótorony a viharban A valódi harmónia titka
Süveges Gergő:
Öt másodperc
Részletek egy „gyermektelen anya” naplójából
„Ennél az asztalnál sosem vagyunk egyedül” Vendégségben az Agapé stábjánál
Fotó: Mészáros Péter; haj, smink: Lencsés Dóra
ALAPHANG
Híd a holnapba „A bizalom a hála deszkáiból épült, a tegnapból a holnapba vezető híd. A hála fekteti le a bizalom deszkáit. Én pedig átsétálhatok a deszkákon – az ismertből az ismeretlenbe –, és tudom: ő megtart.” (Ann Voskamp) Tűz a nap, tikkasztó augusztusi meleg van, csurog rólam a víz. Állok a kanyargó sorban, türelmesen várom, hogy én is sorra kerüljek. Végre becsatolnak a karabinerbe, engedelmesen kapaszkodom kétoldalt a kötélbe. Előttem több mint egy kilométernyi pálya, alattam több tíz méternyi mélység, a szomszédos drótkötélen himbálózik a nagylányom. Gyönyörködöm az elém táruló panorámában. Harsogóan zöldek a fák, vakítóan kék az ég, kis makettfigurák a környező házak. Még egy pillanat, és nyolcvannal száguldok át a két hegycsúcs között. Egy csigán lógva. Nem ismerek magamra. Hol a szokásos harctéri izgalom, amely rendre elkap
orvosi szobák előtt álldogálva? Vagy a szeretteimért, kismillió egyéb problémáért aggódva? Csak önfeledten csúszom végig, mint egy gyerek. Pedig ha itt most leesnék... De én bízom rendületlenül. Elhiszem, hogy megtart a kötél és a csiga; elhiszem, hogy akik megtervezték ezt a pályát, azok alaposan végiggondoltak mindent, és hogy a kivitelezők is gondosan végezték a munkájukat. Amikor jönnek az élet nagy viharai, amikor elborítanak a kétségek, valahogy cseppet sem hasonlítok arra a boldogan himbálózó figurára. Akkor most hogy is van ez...? Könnyebb lenne bízni abban a vacak kötélben és csigában, mint abban, aki megalkotta és kézben tartja az életemet, aki ismeri minden sejtemet, sóhajomat, örömömet, könnyemet...? Olvasgatom a decemberi számunk cikkeit, és egy szó visszhangzik bennem. Szinte leugrik a lapokról, visszaköszön a szakértői tanácsokban, átragyog az élettörténeteken, minden egyes megkínlódott, megküzdött és önfeledt pillanaton.
Bizalom. És miközben hol ujjongok, hol a könnyeimet nyelem, egy kérdés kúszik elő valahonnan a szívem tájékáról: És te? Te bízol bennem? Te, aki már annyi tengeren és pusztán átkeltél, annyi csodát láttál már, annyi mindent kaptál már, és akit annyi jó vesz körül? Aki hamarosan egy újabb évet nyithatsz a naptárban, aki a szeretteiddel körülvéve készülhetsz a karácsonyra, bízol-e bennem? Látod-e a kegyelmet, amely szüntelen tart téged, kipótolja hiányaidat, megerősíti lépteidet? Behunyom a szemem. Hagyom, hogy a világ nélkülem menjen tovább egy kicsit. Visszanézek a mögöttem lévő évre. Nagy levegőt veszek, és elsuttogom: igen, Uram, bízom benned. Kegyelmed biztosabban tart, mint a legerősebb csiga, és szereteted erősebb, mint a legvaskosabb drótkötél.
Győri Virág főszerkesztő
•3
Egészen különleges megélni, amikor a sok telefonhívás után kiderül, hogy nem véletlenül kellett éppen annak a vendégnek eljönnie, aki végül eljött…
6
Family – családi és párkapcsolati magazin Kiadja a Harmat Kiadói Alapítvány Felelős kiadó: Herjeczki Kornél Szerkesztőség: Harmat Kiadó, 1113 Budapest, Karolina út 62. Telefon/fax: +36 1 466 9896, +36 20 295 6595, e-mail: magazin@family.hu, honlap: www.family.hu Főszerkesztő: Győri Virág (gyori.virag@family.hu) Előfizetési ügyek felelőse: Harcsa Károlyné (magazin@family.hu) Értékesítés, hirdetésfelvétel: Antal Gábor (antal.gabor@harmat.hu) Határon túli terjesztés (Románia): Krescens Trade Kft., 535600 Odorheiu Secuiesc, Lacatusilor str. 1. Telefon/fax: +40 266 21 0044, e-mail: office@krescens.ro, honlap: www.konyvesbolt.ro Egy szám ára: 1350 Ft Előfizetési díj: 3980 Ft/év (995 Ft/szám) A Harmat Kiadói Alapítvány OTP bankszámlaszáma (kérjük, ide utalják az előfizetési díjat): 11705008-20415987 Az előfizetést automatikusan meghosszabbítjuk, ha a lejárat előtt 6 héttel írásban nem kapunk lemondást. A lapot alapította: Bicskei István Címlapfotó: istockphoto.com Belső illusztrációk: istockphoto.com, shutterstock.com Dizájn: Lente István (festinalente@t-online.hu) Korrektor: Huszár Mariann Készítette: Prime Rate Kft., felelős vezető: dr. Tomcsányi Péter HU-ISSN: 1787-2340 © Minden jog fenntartva. A Family magazin bármilyen anyagának (írott szöveg, grafika, fotó) teljes vagy részbeni újraközlése csak a kiadó írásos engedélyével történhet.
A következő számunk 2024. február 2-án jelenik meg.
Kettesben
Mélybenéző
6
40 Kavics a cipőben
„Ennél az asztalnál sosem vagyunk egyedül” Vendégségben az Agapé stábjánál
10 Ketten együtt Senki kedvéért sem fogok megváltozni!
14 Akiért a harag szól... Részletek egy „gyermektelen anya” naplójából
Családban
20 Apakulcs Öt másodperc
24 Gyerekszoba A vizsga van értünk – vagy mi vagyunk a vizsgáért?
28 Valós veszélyek, kalandos kihívások
Világítótorony a viharban A valódi harmónia titka
44 „Kegyelmet kaptál, kegyelmet is adjál!” 49 A rohanástól a lélek csendjéig Hogyan szálljunk szembe az örökös hajszával?
52 Neked egy levél, nekem egy ablak 57 Imádság és folt 58 Emlékszel? Kitekintő
60 Így hittek ők Az ötödik evangélista
64 Karácsony a tengerentúlon
32 Bízom Istenben – vagy mégsem?
68 Annuskám receptjei
36 Görbe tükör
76 Árral szemben
A bonbon
Expressz karácsonyi menü Hol a boldogság mostanában?
38 Gyerekszáj •5
Fotó: MTVA/Csöndör Kinga
KETTESBEN
„Ennél az asztalnál sosem vagyunk egyedül” Vendégségben az Agapé stábjánál
Van egy asztaltársaság, amelyhez megtiszteltetés tartozni. És van egy műsor, amely hétről hétre odaszegez minket a képernyő elé, mert olyan színvonalasan, mélyen boncolgat különféle hitbeli-lelki témákat. Az Agapé asztalánál megfordult már lapunk több állandó szerzője is, sőt magam is jártam ott vendégségben. Hogy mi lehet a műsor titka, és mi minden zajlik a kulisszák mögött, arról Bodó Mária felelős szerkesztőt és Vágvölgyi Gergely műsorvezetőt faggattam.
Győri Virág írása
6•
Bodó Mária felelős szerkesztő ʠ Hogyan született meg az Agapé? Andrónyi Kolos, az MTVA vallási műsorainak főszerkesztője álmodta meg ezt a műsort. Egy olyan produkciót képzelt el, amely kilép az addig megszokott vasárnap délelőtti műsorsávból, és átkerül egy hétköznap esti sávba, ráadásul az addigi formátumokhoz képest teljesen másképp szólítja meg a nézőket: egy vacsoraasztal mellett négy vendég összejön, hogy keresztény szemszögből vitassa meg a világ dolgait. 2021 novemberében készült el a próbafelvétel – megnéztük, hogy egyáltalán működik-e ez a formátum –, és 2022 januárjától látható a mű-
Fotó: Antal László
Bodó Mária
sor a Duna Tv-n. Most tartunk a negyedik évadnál. ʠ Beszélgetős műsorból azért akad jó néhány. Miben más az Agapé? Abban, hogy a mindennapi életünk kérdéseire – legyenek azok családi, lélektani, társadalmi kérdések – keresztény szemszögből keressük a válaszokat. Amikor a koncepción gondolkodtunk, valahogy az fogalmazódott meg bennünk: vajon egy-egy téma kapcsán mit mondana Jézus? Persze ha ezt így, ennyire egyértelműen kimondanánk, hatalmas terhet rakna a vendégeinkre – ki merné vállalni ennek a súlyát…? De azt tényleg megéljük, hogy ennél az asztalnál sosem vagyunk egyedül. Az Agapé szó utal egyrészt az asztalközösségre, másrészt Isten szeretetére, jelenlétére is. Úgy is mondhatnám: a hit alapján, reményt adva, szeretettel beszélgetünk egy asztal körül. ʠ Hogyan vezetett az utad éppen ehhez az asztalhoz? Tizenhat éve dolgozom a televíziónál. Egy kis felvidéki településen nőttem fel, és már gyermekként az volt a vágyam, hogy egyszer majd a „nagybetűs” ma-
gyar tévében készíthessek műsorokat. A pályámat kulturális szerkesztőként kezdtem, majd a kisfiam születése után, öt évvel ezelőtt kerültem a vallási főszerkesztőségre. Főként portréműsorokat készítettem, például az Isten kezében című műsort, amely szintén nagyon közel állt hozzám – emberi történeteken, sorsokon keresztül bemutatni, hogyan működik az életünkben Isten. Az Agapé indulásakor a főszerkesztőnk, Kolos bízott meg felelős szerkesztőnek, úgyhogy már két éve ezzel kelek, ezzel fekszem. ʠ Miből áll a feladatod? Ha nagyon egyszerűen szeretnék fogalmazni, akkor azt mondhatnám, hogy egy kicsit én vagyok a műsor „anyukája”, de ebben nyilván benne van az én személyiségem is. Én vagyok az, aki összefogja a műsorkészítés folyamatát. A szerkesztő feladata, hogy kitalálja a műsor témáját, meghívja a vendégeket, átbeszélje velük az adást, elkészítse az adásmenetet, háttéranyagokkal szolgáljon a műsorvezetőnek, ott legyen a felvétel során támaszként mellette a „fülesben”, végül pedig az utómunkákat, a vágást is irányítja.
Persze nem egyedül végzem mindezt: van egy nagyszerű szerkesztőtársam, Gál Kata, illetve a műsorvezetőnk, Vágvölgyi Gergely is részt vesz a tartalmi rész kidolgozásában. És persze a műsor mögött ott van egy kiváló szakemberekből álló stáb – gyártásvezető, rendezők, operatőrök, kameramanok, világosítók, vágók –; jó látni, hogy őket is megérintik a beszélgetések. ʠ Mennyire érzed testhezállónak az Agapé szerkesztését? Mélyen vallásos családban nőttem fel. A nagybátyám katolikus pap, édesanyám hitoktató. Ennek ellenére sosem gondoltam, hogy én valaha is vallási műsorokat fogok készíteni, tudatosan készültem kulturális szerkesztőnek, azon a területen szerettem volna értékeket közvetíteni. Sok tényező játszott közre abban, hogy most mégis itt vagyok, de azt egyértelműen látom, sőt tudom, hogy a Jóisten vezetett ide engem. Egy idő után összeállnak életünk puzzle-darabkái… ʠ Áruld el nekünk: hogyan találjátok ki az egyes adások témáját? Minden hónapnak van egy hívószava, amely köré csoportosítjuk a műsorokat,
•7
Senki kedvéért sem fogok megváltozni!
10 •
KETTESBEN | Ketten együtt
Vigyázat, nehéz téma következik! Kertrendezés közben olyan random zenéket hallgatok a fülesemen, amelyeket a Spotify algoritmusa szerint kedvelek. Mivel az elmúlt néhány napban zömében német számokat hallgattam, most sorra német előadók dalait rakja a fülembe. Váratlanul megszólal egy énekes, akiről talán évtizedek óta semmit sem hallottam, és akkoriban sem sok jót. Udo Lindenberg amolyan örök lázadó volt a német könnyűzenében, és inkább a polgárpukkasztó magatartásáról volt híres, semmint a dalairól. Gondoltam, adok neki egy esélyt, és végighallgattam a számát. „Nem fogok megváltozni. Nem leszek valaki más. Ezer tervem van, de a B terv nincs közöttük. Nem fogok megváltozni, nem leszek valaki más. Már az is épp elég nehéz, hogy én egyszerűen én legyek. Egyszerűen csak én legyek” – szólt a refrén háromszor is a dalban. Azt hiszem, erről érdemes egy kicsit beszélgetnünk. Az életünk első felét azzal töltjük, hogy nagy nehezen elfogadjuk önmagunkat, és békét kössünk azzal, akik vagyunk. Aztán különböző hatások érnek bennünket, különféle kapcsolatok formálnak minket, amelyek szembesítenek a korlátainkkal, és elgondolkodtatnak arról, hogy nem kellene-e kicsit (vagy éppen nagyot) változtatnunk azon, akik vagyunk. Közben kettős érzés van bennünk, mert vonz is minket az új, az ismeretlen, kíváncsiak vagyunk, mi van a határokon túl – de félünk is attól, hogy elveszítjük önmagunkat, azt, akik vagyunk, és amit megtanultunk magunkban értékelni.
Mihalec Gábor párterapeuta rovata
Ha eddig jó voltam, most miért nem? A legerősebbé a szerelmi életünkben válik ez a küzdelem. Valaki meglátta bennünk a különleges értéket, megtetszett neki az, akik vagyunk, egy idő után mégis úgy tűnik, hogy a kapcsolat hosszú távú kiegyensúlyozott működtetéséhez meg kell változnunk, mégsem vagyunk elég jók… És elindul a vég nélküli huzavona. Min változtassunk, és mihez ragaszkodjunk? Mennyi változást engedhetünk meg magunknak ahhoz, hogy még önmagunk maradhassunk, és ne kelljen valaki mássá válnunk ahhoz, hogy ebben a kapcsolatban szerethetőnek érezzük magunkat? Ha nem vagyok jó neki úgy, ahogy vagyok, akkor nem leszek valaki mássá ahhoz, hogy szeressen engem? Egyáltalán bennünket szeret a másik, vagy valaki mást, akit belénk látott? És ha eddig jók voltunk neki, akkor most már miért nem?
A változás a fejlődésünket szolgálja, és önmagunkkal szembeni felelősségünk – vagy inkább azzal tartozunk magunknak, hogy hűségesen kitartunk amellett, akik vagyunk, és védekezünk a változással szemben? Mélységes, egzisztenciális kérdések ezek, amelyek az identitásunkat alapjaiban megrázzák és meghatározzák. Persze nem lenne fair, ha csak feldobnám a kérdéseket, és aztán gyorsan lezárnám a cikket, illene valamiféle válasszal is szolgálnom. De hadd kezdjem először én is egy kérdéssel! Vajon az, aki vagyok, az az, amire rendeltettem, amire születtem – vagy pedig a személyiségemet torzító káros behatások eredménye, amelyekből meg kellene változnom ahhoz, hogy igazán önmagam lehessek? Szóval akkor vagyok hű magamhoz, ha kitartok, és nem változom meg – vagy akkor, ha teret engedek a változásnak?
• 11
Gyakran találkozunk mindentudó életmód-tanácsadókkal, akik hol a narancsbőr eltüntetésére kínálnak praktikát, hol a feszes hasfalunkért aggódnak, hol a fogfehérítéshez nyújtanak segítséget, hol pedig a lelki egészségünk érdekében végzett mentális gyakorlatokra próbálnak rávenni. Egyvalami közös bennük: mind azt állítja, hogy csak napi öt perc kell, és működik a dolog. Azt gyanítom, ha egyszer összeadnám ezeket a feltétlenül szükséges, forradalmi változást hozó napi öt perceket, az együtt bőven több lenne huszonnégy óránál. Én azonban nem vagyok életmód-tanácsadó. Nem is öt percre teszek javaslatot. Csak öt másodpercre.
Öt másodperc Csapás csapás hátán
Süveges Gergő írása
20 •
Egy Apakulcs-tréningen részt vevő édesapa mesélte el a történetüket. „Engem vertek gyerekkoromban. Vallásos család voltunk, apám pedig azt vallotta, a gyereknek szüksége van a fenyítésre. Nem dühből, nem indulatból, hanem nevelési céllal, megfontoltan. Így nőttem fel, ebben a tudatban készültem én is a családalapításra, az apaságra, és ebben a tudatban lettem én is apa. Többszörös apa. Ráadásul nemcsak a saját családom
példáját hoztam, hanem igyekeztem fel is készülni a gyerekvállalásra: szakirodalmat olvastam. Nem egyet, nem kettőt. Többnyire vallásos szerzők gyerekneveléssel kapcsolatos műveit, és ezek csak megerősítették az otthoni mintát. Az állt bennük, hogy bizony a gyereknek időnként szüksége van arra, hogy keményen húzzák meg számára a határokat. Hos�szú távon ez jót tesz neki. Emlékszem, talán két és fél éves volt a fiam. Az étkezőasztalnál ültünk. Egy ideje arra igyekeztem tanítani, hogy ha szüksége van valamire, akkor kérje. Sze-
C S A L Á D B A N | A pa k u lc s rintem az a rend, hogy nem nyúlkálunk összevissza az asztal fölött – különösen a gyerek nem –, hanem szépen elkérjük, amire szükségünk van. Mondtam neki sokszor. Figyelmeztettem. Rászóltam. Újra elmondtam. Hol sikerült neki, hol nem. Azért többségében nem. Ezen a napon éppen nem. Megint szó nélkül átnyúlt az asztal fölött, szinte ráfeküdt a tányérjára. Azt gondoltam, most már tényleg eljött a pillanat, ideje hatékonyabban is megtanítani neki, mi a rend az étkezéseknél. Újra elmondtam neki, hogy kérni kell, nem nyúlkálni, majd egyik kezembe vettem a kezét, a másik kezemmel pedig rácsaptam. Azt reméltem, ebből megérti, megtanulja, mi a rend. Nem sírt. Meglepődött. Ránézett a kezére, aztán rám. És – képzeljétek el – csengő hangon rám nevetett. Akkor még észbe kaphattam volna. De én nevelni akartam. Márpedig – úgy tűnt – a nevelés első felvonása nem használt. Továbbra is a kezemben tartottam a kezét, és rácsaptam újra. Közben figyeltem az arcát, a reakcióit. Elfelhősödött a tekintete, látszott rajta, hogy nem egészen érti, most mi történik, de még mindig mosolygott. Ezt a mosolyt akartam letörölni az arcáról. Hogy vegye komolyan, amit mondok. Hogy tisztelje az apját. Ezért aztán fogtam, és alaposan megfontolva, harmadszor is rácsaptam a kezére. Azt a csattanást most is hallom még… És képzeljétek el, akkor sem sírt. Csak belenézett a szemembe, persze én is az övébe. Kerestem benne a felismerést, a bűnbánatot, az elhatározást, hogy többet ilyet nem tesz. Néztem a szemét, de valami egészen mást találtam benne. Belátás és meghunyászkodás helyett megláttam benne a rémületet. A félelmet. A zavarodottságot. A ki nem mondott, de teljesen egyértelműen kiolvasható kérdést: Apa? Nekem? Rosszat akar? Ezt most akkor… direkt csinálta? Azért csinálta… hogy nekem fájjon? De hát… az nem lehet… Néztem a szemét, és megláttam ben-
ne valami egészen mást is. Megláttam benne a saját gyerekkori tekintetemet is. Azt a tekintetet, amellyel ugyanígy néztem apámra. A kisfiam szemében ott volt az ő megbillent bizalma, és ott volt a saját gyerekkorom. Legszívesebben megcsókoltam volna a kezét. Az arcát, a szemét, a lábát, mindenét… Legszívesebben fogtam volna egy hatalmas radírt, amellyel kitörölhetem az elmúlt perceket – a szeméből, a szívéből, az emlékeiből. Legszívesebben ott helyben hamuvá égtem volna. Olyan volt az a pillanat, mint egy bombarobbanás. Nem szép lassan, töprengve jöttem rá, hogy hibáztam, hanem egyetlen törtmásodperc alatt robbant rám a felismerés: ilyet soha… soha, soha, soha többé nem akarok tenni.
mal, mint amit én átéltem gyerekkoromban. És azt is tudtam, hogy ezt a három csapást nem tudom meg nem történtté tenni. Ezt nem tudom visszacsinálni. De azért nagyon is tudok tenni, hogy ne ismétlődjön meg soha többé – sem a kisfiammal, sem a többi gyerekemmel. Soha többé nem ütöttem meg egyik gyerekemet sem. És abban is biztos vagyok, hogy ha felnőnek, más könyveket adok a kezükbe a szülővé válásról, mint amilyenekkel én táplálkoztam korábban.” Némán ültünk, apák, azon az Apakulcs-tréningen. Volt, akinek könnyes volt a szeme, más csak meredt maga elé. Nehéz volt megszólalni. Az ünnephez közeledve három alapvetést szeretnék a történettel kapcsolatban a szívünkbe vésni. Nekünk, apáknak,
Érdemes megnéznünk, milyen csomagokat, hiedelmeket, rossz szokásokat és megrögzöttségeket hozunk magunkkal, akár végig sem gondolva őket. És persze azt is látnunk kell, hogy milyen éltető, gazdagító, továbbvivő mintáink vannak. Vágjunk közöttük rendet, és ne féljünk csapást mérni azokra a csomagokra, amelyek megbetegítenek, visszahúznak, rombolnak; amelyek nem az életet szolgálják bennünk és körülöttünk. Az első csapás után – emlékszem – még a kisfiam szemében kerestem a felismerést, a bűnbánatot, az elhatározást, hogy többet ilyet nem tesz. A harmadik csapás után, az ő szemébe nézve én jutottam el a felismeréshez, a bűnbánathoz és az elhatározáshoz: többet ilyet nem teszek. Én ilyet nem tehetek. Egy apa ilyet nem tehet. Az nem lehet, hogy egy apától a gyerekének félnie kelljen. Ott ültem az étkezőasztalnál, szemben saját magam gyermeki énjével, és megértettem, hogy nem tehetem ugyanazt, nem akarom ugyanazt tenni a kisfiam-
de persze anyáknak, nagyszülőknek és talán pedagógusoknak egyaránt.
Csapást a csapásra Az első szempont valójában egyetlen mondat: nem verjük a gyerekünket. Ilyen egyszerű. Sokan vagyunk, akik más iskolán nevelkedtek, akik talán még ma is úgy gondoljuk, hogy egy fenékre suhintás nem árthat. De igen. Árthat. És bár mindazokat a mozdulatokat már nem tudjuk visszavonni, amelyeket a múltban megtettünk, nem baj, ha nem várjuk
• 21
CSALÁDBAN
Bízom Istenben
– vagy mégsem? Büszkén valljuk, hogy bízunk Istenben, hiszen a mindennapjainkban folyton hozzá fordulunk: „Uram, add, hogy legyen még egy parkolóhely!” „Istenem, add, hogy időben odaérjek!” „Kérlek, add, hogy végre megtaláljam azt a…!” Elárulom, hogy nekem időnként még egy olyan ima is elhagyja a szám, ha alkalomadtán valami nem túl friss dolgot veszek elő a hűtőből, de nagyon éhes vagyok, hogy „Uram, add, hogy semmi bajom ne legyen, mert most nem lenne jó egy hasfájás”… (Más kérdés persze, hogy akkor miért eszem meg, de ezt ne firtassuk, az éhség és a lustaság együtt nagy úr ám.) Kis dolgokban valahogy automatikus, hogy hiszünk, hogy Istenhez fordulunk, és millió apró bizonyossággal telítődik az életünk, hiszen – láss csodát – tényleg pont találunk egy parkolót, tényleg időben odaérünk, és végül megleljük az elveszett kincset, könyvet, kulcsot. Az igazán nagy próbák azonban mérlegre teszik ezt a bizalmat. Ez lehet egy váratlan tragédia, szerettünk elvesztése, egy betegség, a gyermekeink életének kisiklása (egy szülőnek talán ez fáj a legjobban), egy válás… Na, itt kezdődik a valódi hit.
32 •
Kiengedni a kontrollt Akik már korábban is olvasták a cikkeimet, vélhetően tudják, hogy három nagyfiam van, akik tinédzserkoruk virágzó korszakában a végletekig próbára tették a hitemet. És bevallom, nagyon nehéz volt Istenben bíznom. Nehezen hittem el, hogy ezekből a helyzetekből bármi jót ki tudna hozni. De a legkeservesebb volt tétlenül várni, hogy Isten végre közbeavatkozzon, és segítsen elrendezni a dolgokat. Emberi agyam folyton működésbe lépett: de hát nekem is tennem kellene valamit!
Zs. Klesics Tünde írása
A legnagyobb fiam kálváriáját már megírtam, amikor sorozatban kirúgták hol az egyik, hol a másik suliból, sőt végül a ki tudja, már hányadik „utolsó esély” intézményből is kitessékelték, míg aztán a húszas évei kezdetén, „túlkorosként” már csak a dolgozók gimnáziumába tudott bejutni. Ő ezt lazán vette, nem érdekelte. Az egész oktatási rendszert igyekezett kerülni – és hát ez kölcsönös volt, mert a rendszer valóban ki is dobta őt a soraiból. Szülőként és ráadásul tanárként a hajamat téptem, mert okos, jó képességű gyerek, aki bármit elvégez, megír, megtanul, vág az esze, mint a borotva – de hogyan győzzem meg arról, hogy az iskola hozzátartozik az élethez, és igenis szükségesek a papírok? „Anyu, minek az érettségi, hiszen anélkül is lehet élni, nem? Nem attól leszek jó ember!” – vágta
CSALÁDBAN | Gyerekszoba
vissza mindig mosolyogva. Na, erre mit mondjak…? Igaza van…, de… Emlékszem, amikor imában végül már valóban átadtam az egész ügyet Istennek. Hiszen a bizalom tulajdonképpen ezt jelenti: én már mindent bevetettem, feladom, nem próbálkozom tovább emberi eszközökkel. „Uram, tégy, amit jónak látsz, én már valóban elfogadok bármit.” Őszintén elfogadtam a szívemben, hogy akkor nem lesz érettségije, lesz majd valami szakmája, ami majd érdekli. Fájt, hogy elherdálja az eszét, de végül (igen, többnyire ez a gond, hogy „végül”, tehát csak hosszú idő után jutunk el ide…) az Úr kezébe tettem. Teljesen. És láss csodát: úgy tűnik, Isten csak akkor tud hatékonyan belépni az életünkbe, akkor tud igazi változásokat véghez vinni, ha mi végre hátralépünk a képből. Bízni
azt jelenti, hogy szabad kezet adunk Istennek. „Nem nyúlok bele, elfogadom a te döntésedet, Uram.” Elhatározni, hogy bárminek, amit kihoz az életéből, örülni fogok. És hinni, hogy Isten szereti, ismeri őt, és terve van az életével. Hát akkor tegye azt, amit ő tervezett vele, ne azt, amit én. Bár… ez kegyetlenül nehéz ám. Lemondani a saját terveimről, akaratomról. De van az a szint, amikor az ember végül eljut ide. Amikor már erőtlenül feladja az emberit. Elképzeltem Istent, hogy türelmesen várt és várt, én azonban folyton „berohantam” a képbe… És aztán a fiacskám egyszer csak bejelentette, hogy beadja a papírjait a jogi karra, amelyet azóta – a tanulmányok terén egy hatalmas pálfordulatot véve – el is végzett. Amikor megkaptam az üzenetét, hogy „felvettek”, bevallom, nemes
egyszerűséggel elbőgtem magam az Úr csodáján… Azóta megnősült, és két kislány édesapja. Felelősségteljes fiatalemberré érett.
Hány átkínlódott év… De hiába láttam, hogy nála sikerült, a következő fiamnál ismét végig kellett bandukolnom ugyanezt az utat. Megint meg kellett tanulnom Isten terveiben bízni. Mert valahogy mi, emberek képesek vagyunk újra és újra elfelejteni, amit már egyszer megtanultunk… Úgyhogy másodszor is újra végig kellett járnom a bizalom lépcsőit. És amikor a harmadik fiam kezdte követni a családi hagyományokat – magya rán ő sem nyugodott addig, míg ki nem rúgták egy-két helyről, sőt az élete is kez-
• 33
M É LY B E N É Z Ő | K av i c s a c i p ő b e n
Világítótorony a viharban A valódi harmónia titka
Cipőnkben kavics, bár a talpunk alatt szikla stabilizálhatna minket. A közgondolkodás, az éppen divatos, a hitünket provokáló, hangzatos irányzatok és szólamok gyakran észrevétlenül csúsznak be a cipőnkbe. Ez persze a lélek csendes harctere. Ha nem figyelünk, akkor csupán annyit érzékelünk, hogy valamiért elfáradtunk, elfogyott a reményünk. Már magunk sem tudjuk, mi a természetes, és mi nem, miért éri meg küzdeni, és mit adjunk fel… Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus rovata
Napjaink egyik ilyen népszerű szólama, hogy meg kell találnunk a harmóniát – vagyis a boldogságot, az élet kiteljesedését. Ennek a fajta harmóniának a hajtóvadászatában pedig teljesen kimerül az ember, bár kezdetben lelkesen fellélegzik, azt gondolva, hogy tudja, merre megy, és hogy majd idővel jobb lesz minden. Aztán amikor körbejárja érte a világot, az átmeneti fellélegzéseken túl ismét saját nyugtalanságával találkozik, mert az élete tele van küzdelmekkel, félelmekkel és veszteségekkel, amelyek sehogyan sem
40 •
illenek ebbe az idealizált, önbékét hozó világképbe. Ez is egy kavics a cipőnkben: a hamis harmónia tévhite.
Stabilan a tomboló tengernél Mindig is szerettem a világítótornyokat, akkor is, amikor még nem voltak divatban. Van bennük valami vonzó, ahogyan olyan magabiztosan állnak. Szinte karácsonyi gyönyörűséget varázsolnak, amikor a csendes éjszakában békés fényükkel mutatják az utat, a partot, megvilágítják a sziklákat. Ugyan-
akkor van bennük valami félelmetes, felfoghatatlan stabilitás, ahogy szilárdan állnak a tomboló viharos éjszakában is. Azt még nem tudtam eldönteni, hogy fel mernék-e menni egy tengeri viharban egy ilyen világítótoronyba, bár kíváncsi lennék rá, hogy milyen lenne ott állni az őrjöngő természet közepette. Milyen lenne megélni a torony csendjét s tudni azt, hogy pont az onnan áradó fény vezet másokat a partra? Ez az érdekes kettősség vihar és csend között pont úgy van jelen, mint az életünkben. Minket, keresztényeket Isten
nem arra hívott, hogy távol álljunk a vihartól, vagy hogy kívülről nézzünk rá, a kanapénkon ülve, távirányítóval a kezünkben, hogy bármikor elkattinthassunk, amikor már mehetnékünk támad, vagy amikor már elfáradtunk a látványtól. Arra vagyunk elhívva, hogy álljunk meg a viharban is. Minket, hívőket is csapdosnak a tomboló hullámok, minket is rángat a szél, mi is érezzük az élet küzdelmeinek a valóságát. De hogyan töltsük be a hivatásunkat, hogyan adhatunk fényt, erőt, irányt, ha a mi cipőnkben is ott a hamis harmónia kavi-
csa, amely összezavarja világképünket? Egyáltalán: hogyan árasszunk fényt, amikor megállni sincs erőnk? Hogyan maradhatunk stabilan, míg a vihar felborogatja és dobálja a körülöttünk levőket? És mit tehetünk, hogy mi magunk ne boruljunk fel?
A megküzdéshez erős alap kell Az első világítótornyokat a Stevenson család kezdte el építeni Skócia partjainál 1786-ban. Az alapot teljesen lecsupaszított sziklákra helyezték, majd
precízen kivésett, egymásba tökéletesen illeszkedő gránittömbökből húzták fel a tornyokat, amelyek így ellen tudnak állni a hullámok ütéseinek. Az építők a legveszedelmesebb körülmények között emelték ezeket a „tengeri felhőkarcolókat”, hogy figyelmeztethessék a hajósokat a veszélyes sziklákra és zátonyokra. Ők találták ki azt is, hogy lámpákat és lencséket is tegyenek a tornyokba. A megküzdéshez erős alap kell. A mai ember elképzelései szerint az élet egyik legfőbb alapja a belső harmónia – ez
• 41
M É LY B E N É Z Ő
„Kegyelmet kaptál, kegyelmet is adjál!” 44 •
Fotó: Mészáros Péter
Egy motorozó tanító néni már eleve nem szokványos jelen ség. Amiket viszont az elmúlt években Takács Judit átélt, még kevésbé mindennaposak – azokat Isten adta so kak számára bizonyságul. Egy balesetben összetört a teste és a lelke, mégis újjászületett a hite és az élete. Hogy mi ként? Most elmeséli. Egészségügyi szakközépiskolát végeztem, általános ápoló és asszisztens lett a végzettségem, de mivel jó tanuló voltam, azt javasolták, tanuljak tovább. A fizika viszont nehezebben ment, emiatt az orvosira nem lett volna esélyem. Már akkor is vallásos voltam, ifjúsági órára is jártam, ezért úgy gondoltam, Istenre hallgatok: azt mondtam, ahol kinyílik a felvételi tájékoztató, oda kell mennem. A Kecskeméti Tanítóképző Főiskolánál nyílt ki, így lettem tanítónő. Közben tértem meg. Később még hitoktatóként is végeztem másoddiplomásként. Úgy éreztem, valóban Isten terve volt ez az életemmel, és jó helyen vagyok – ez már a huszonnyolcadik tanévem. Végig református iskolákban dolgoztam, bár ez számomra nem munka, hanem hivatás. A motorozás régi álmom volt: gyerekkoromban az apukámnak volt egy nagy piros Jawája. Eldöntöttem, hogy egy nap az enyém lesz. A Jawát végül eladta az apukám, és az álmok is álmok maradtak – egészen a negyvenedik születésnapomig. A barátaim ugyanis egy bakancslista alapján motoros városnézésre vittek engem. Ott ébredtem rá, hogy mennyire hiányzik ez nekem, úgyhogy letettem a motoros jogosítványt. Vettem egy százhuszonöt köbcentis Hondát, és elhatároztam, hogy engem nem fog baleset érni. Ez három évig tartott…
Csodáról csodára Három évvel ezelőtt egy nyári táboroztatós nap után hazafelé tartottam az angyalföldi Béke úton, amikor arra lettem figyelmes, hogy a mellettem ha-
ladó villamos elől elém ugrik egy fekete ruhás alak. Ő ösztönösen kirakta a kezét maga elé, eltolva engem, én pedig kétségbeesetten próbáltam egyenesben tartani a motoromat. Rajta maradtam, és csúsztam vele huszonhárom métert. Magamban csak annyit kiáltottam: „Úr Jézus, segíts!” Amikor megálltam, felpattantam, és kerestem, hogy kit ütöttem el, mi történt. Az út szélén üldögélt egy futó lány, jajgatva, a lábát fájlalva. Nekem a kulcscsontom állt ki. Egészségügyisként tudtam, hogy ez törés – de azt is tudtam: egy ilyen esés után csoda, hogy csak en�nyire sérültem meg. Miközben felkeltem, egy hangot hallottam: olyan tisztán értettem Istent, mint még soha azelőtt. „Kegyelmet kaptál, kegyelmet is adjál!” Nem tudtam mire vélni ezt a különös mondatot, csak akkor kezdtem valamit sejteni belőle, amikor meghallottam a lány sírását, aki önmagát vádolta a balesetért. Vigasztalni kezdtem, közben a mögöttünk jövő autós hívta a 112-t. Remegve odajött hozzám, és elmondta, hogy nem fog rendesen a féke, emiatt éppen a szervizbe tartott. Amikor látta a történteket, biztos volt benne, hogy el fog engem ütni. Az mentett meg, hogy a motoromba kapaszkodtam végig, és azzal csúsztam annyit, hogy azalatt ki tudott kerülni – ez volt a második csoda, amelyet átéltem. Közben egy járókelő is odaszaladt: „Judit néni, megismer?” Isten humora zseniális: az iskola egyik „réme” volt a srác, korábbi tanítványom, hogy ne ismertem volna meg…! „Mindent láttunk, és tanúskodunk!” – közölte, és elszaladt vízért, majd összeszedte a holmimat. Isten még erről is gondoskodott.
• 45
Expressz karácsonyi menü KITEKINTŐ | Annuskám receptjei
Ez az expressz karácsonyi menü ideális választás azoknak, akik nem szeretnének az ünnepi napon a konyhában állni, mivel minden eleme előre elkészíthető. A diós-sajtos kosárka könnyed előételként kezdi az ünnepi lakomát, melyet egy krémes gorgonzolás leves követ. A főfogásban a narancsos kacsa ízletes és szaftos megoldást kínál, míg a desszertben a narancsos máktorta adja az ünnepi hangulatot. Igaz, hogy a kacsa sokáig sül, de kevés előkészületet igényel, és sütés közben marad időnk a szeretteinkre és a pihenésre is.
68 •
Wichmann Anna rovata
Ha egyszerű előételt szeretnénk, akkor a leveles tészta mindig jó megoldás. Körülbelül tíz perc alatt el lehet készíteni belőle a következő kosárkákat, a többi a sütő dolga. Sőt: a formában szépen előkészítve, nyersen betehetjük a hűtőbe három nappal az ünnep előtt (a fagyasztóba akár egy hónappal korábban is!), így karácsonykor már csak ki kell sütnünk. Hozzávalók (8 darabhoz): 1 csomag friss leveles tészta 10 dkg natúr krémsajt só és frissen őrölt bors 10 dkg rokfort sajt 10 dkg piros bogyós lekvár 5-8 dkg dió Elkészítés: 1. A sütőt előmelegítjük 180 fokra (alsó-felső mód, légkeverés nélkül). A leveles tésztát kiterítjük, 8 muffin átmérőjű korongot szaggatunk belőle. Egyesével kibéleljük velük a muffintepsi mélyedé-
seit (nem szükséges kivajazni vagy kibélelni). 2. A krémsajtot sóval, borssal fűszerezzük, kikeverjük és elosztjuk a tésztán. A rokfort sajtot 8 kockára vágjuk, és mindegyik korongra teszünk egy darabot. Egy-egy kiskanál lekvárral és dióval díszítjük. Előmelegített sütőben 20 perc alatt készre sütjük. Tipp: A tölteléket szabadon alakíthatjuk, egy egzotikusabb lekvártól különlegesebb lesz. A rokfortot cserélhetjük egyszerűbb ementálira is.
Gorgonzolás krémleves Ez a gyümölcsös, pikáns krémleves felejthetetlen ízélménye lesz az ünnepi szezonnak. A madársaláta és a napraforgómag harmonikusan egészíti ki a leves textúráját és ízvilágát. Az elegáns, mégis frissítő ízkombinációnak méltó helye lehet a karácsonyi asztalon.
Hozzávalók (4 adaghoz): 2 db körte (pl. Alexander) 1/2 zellergumó 1 evőkanál olaj 1 vöröshagyma 7 dl zöldségalaplé só és frissen őrölt bors 10 dkg gorgonzola 2 dl habtejszín 5 dkg napraforgómag 5 dkg madársaláta Elkészítés: 1. A zellert megtisztítjuk, megmossuk, hasábokra vágjuk. A körtét negyedeljük, a magházát kivágjuk. Egy lábosban felhevítjük az olajat, és magas lángon körbepirítjuk a zellert és a körtét is. Amikor már szépen karamellizálódtak, ráöntünk 1 dl vizet, lefedjük, és takarékon 10 percig pároljuk. 2. Néhány szelet zellert félreteszünk a tálaláshoz, a maradékhoz pedig hozzáadjuk az apróra vágott hagymát. Pár percig kevergetve fonnyasztjuk. Felönt-
• 69
A szerző fotói
Diós-sajtos kosárka
Süveges Gergőtől
A meghitt, biztonságot adó és szeretetteljes kapcsolódásért apa és gyermeke között
www.harmat.hu