„A szíveket szeretném elérni”
Tapolyai Emőke:
Egy üdítő színfolt a sztárvilágban: Oláh Gergő
Ha nem kapcsol ki a vészjelző
Egyszer minden megoldódik…
Mihalec Gábor: Kibe kapaszkodhatsz a bajban? – a gyermekkori szorongásról
Süveges Gergő: Apa pihen
Mohay Bence:
„Semmi sem motivált ennyire, mint az apaság”
Muszáj egy vallomással kezdenem. Egy ideje észrevettem, hogy egy kétbetűs kis kötőszó folyton odasettenkedik a határozott igenjeim mögé. „Igen, jól vagyunk, de most...” „Igen, sikerült, de...” „Igen, végre megvan, de...” Ó, jaj, mennyi ilyen de van az életünkben! Amikor megnyugodhatnánk, mert elértük, amit szerettünk volna, vagy mert éppen nincsenek nagyobb problémáink – bennünk mégis nagyítóval is alig lehet felfedezni az elégedettség nyomait. Egy kényelmetlen de lopja el alattomosan az örömünket és a hálánkat, növeli a keserűségünket. Mert másoknak bezzeg még szebben, jobban, többet sikerült, vagy mert nekik könnyebben ment. Ez a kényelmetlen de ültet el újabb és újabb vágyakat is a szívünkbe, elhitetve, hogy ha azokat elérjük, akkor – és csakis akkor –majd végre megnyugodhatunk, hátradőlhetünk, örülhetünk.
Előfordul az is, hogy a beteljesületlen álmaink, az efféle mondatok tartanak fogva minket: „Azt szerettem volna, hogy..., de...” „Úgy képzeltem, de...” Mi-
közben ezt a lapszámot készítettük, szíven ütött a felismerés: négy olyan interjúalanyunk is volt, aki arról mesélt, hogy eredetileg nem így képzelte az életét. Szerettek volna korán férjhez menni, gyerekeket szülni, mégis másképp alakult. Nem találták a társukat, vagy nem akart jönni a baba – netán a kettő egyszerre. Vagy a hosszú várakozás után egy sérült gyermek érkezett. Vagy hét hónapra kapták csak ajándékba... Azonban itt jön egy hatalmas de! Megható volt látni azt is, ahogyan hagyták, hogy a mennyei Atya letörölje a könnyeiket, és a fájdalmukból valami csodaszép született: egy rendíthetetlen bizonyosság arról, hogy az ő kezéből mégsem csúszott ki a kontroll. Hogy terve volt mindazzal, amit átéltek és megtapasztaltak, és hogy ma már nem cserélnének senkivel. Minden nyűgével-bajával együtt megszerették azt az életet, amelyet Isten szánt nekik. Hiszem, hogy nem véletlenül kaptuk tőlük ezeket a történeteket, hanem hogy egy kicsit elgondolkozzunk mi is,
és figyeljük az igenjeinket: vajon nem settenkedik oda mögéjük egy-egy alattomos de...? Nyári pihenésünk során, egy csendes alkonyateste vagy harmatos reggelen, nyugágyban, vízparton vagy hegycsúcson üldögélve merjünk őszintén szembenézni ezekkel az érzéseinkkel. Ha a fájdalmainkat, kételyeinket, keserűségeinket nem dédelgetjük, hanem Istenünk kezébe tesszük, akkor ő el fogja simítani őket. És akkor egy másfajta de is megszülethet a szívünkben. Meg fogja mutatni nekünk, hogy igen, ez az életünk valósága, igen, ez történt, de a végső szó akkor is az övé. Márpedig a világmindenség Ura sosem fogy ki az ötletekből, hogy miként fordítsa a rosszat jóra, hogyan fakasszon áldást a próbákból, és csaljon újra nevetést az ajkunkra. Ő bármikor kezdhet így egy mondatot életünk lapjain: Igen, de... És abból mindig valami csodaszép születik.
Győri Virág főszerkesztő
Family – családi és párkapcsolati magazin
Kiadja a Harmat Kiadói Alapítvány
Felelős kiadó: Herjeczki Kornél
Szerkesztőség: Harmat Kiadó, 1113 Budapest, Karolina út 62. Telefon/fax: +36 1 466 9896, +36 20 295 6595, e-mail: magazin@family.hu, honlap: www.family.hu
Főszerkesztő: Győri Virág (gyori.virag@family.hu)
Előfizetési ügyek felelőse: Harcsa Károlyné (magazin@family.hu)
Értékesítés, hirdetésfelvétel: Antal Gábor (antal.gabor@harmat.hu)
Határon túli terjesztés (Románia): Krescens Trade Kft., 535600 Odorheiu Secuiesc, Lacatusilor str. 1. Telefon/fax: +40 266 21 0044, e-mail: office@krescens.ro, honlap: www.konyvesbolt.ro
Egy szám ára: 1350 Ft
Előfizetési díj: 3980 Ft/év (995 Ft/szám)
A Harmat Kiadói Alapítvány
OTP bankszámlaszáma (kérjük, ide utalják az előfizetési díjat): 11705008-20415987
Az előfizetést automatikusan meghosszabbítjuk, ha a lejárat előtt 6 héttel írásban nem kapunk lemondást. A lapot alapította: Bicskei István
Címlapfotó: Mészáros Péter
Belső illusztrációk: istockphoto.com, shutterstock.com
Dizájn: Lente István (festinalente@t-online.hu)
Korrektor: Mészáros Johanna
Készítette: Pharma Press Nyomdaipari Kft., felelős vezető: Fabók Dávid
HU-ISSN: 1787-2340
© Minden jog fenntartva. A Family magazin bármilyen anyagának (írott szöveg, grafika, fotó) teljes vagy részbeni újraközlése csak a kiadó írásos engedélyével történhet.
A következő számunk 2024. szeptember 2-án jelenik meg.
Kettesben6 Apaportré
Úgy érzem, a legfontosabb feladatom az életben, hogy a gyerekeimnek jó apukája legyek; minden más csak ezután következik.
Mohay Bence: „Semmi sem motivált ennyire, mint az apaság”
12 Ketten együtt
Kibe kapaszkodhatsz a bajban?
A viharálló szerelem nyolcadik
alkotóeleme
16 „A szíveket szeretném elérni”
Egy üdítő színfolt a sztárvilágban:
Oláh Gergő
20 „Nem véletlenül kaptuk ezt az utat”
Egy onkológus, egy patológus és a „hatos fogat”
24 Nektek találkoznotok kellene!
Martina és Máté története
Családban
28 Apakulcs
Apa pihen
32 Gyerekszoba Ki tanul a nyárból?
36 Magyarázom a bizonyítványom
38 Ha nem kapcsol ki a vészjelző A gyermekkori szorongásról
42 Görbe tükör
A meg nem értett költő
44 Gyerekszáj
Mélybenéző
49 Átalakítás
50 Kavics a cipőben Egyszer minden megoldódik...
54 Pihenj jól!
58 „Boldog új babát!”
A könnyektől a drágakövekig
62 Bátorság és boldogság Hogyan függ össze e kettő?
66 „A szenvedés titkos átjáró Istenhez és egymáshoz”
70 Erőtlenség által
Kitekintő
72 Így hittek ők
Különös házasság Luther Márton és Bóra Katalin szerelme
76 Annuskám receptjei
Egyszerűen, gyorsan, maximum 5 hozzávalóból
80 Árral szemben (N)agymosás
Mohay Bencét már rég nem a közismert szülei, Mohay
Tamás néprajzkutató és Keresztes Ilona újságíró-riporter, hanem saját sportújságírói munkássága révén értékelik. Viszonylag gyakran ad interjút – és nemcsak a sporttal, hanem a családjával kapcsolatban is. Én most arra voltam kíváncsi, amiről még nem igazán mesélt másutt: hogyan élte meg a gyermekei születésének első pillanatait és most a kétgyermekes apaságot, a kapott családi értékek közül hogyan viszonyul a hithez, illetve miként tudja a hektikus munkaidő-beosztását összeegyeztetni a magánéletével.
ʠ Milyen körülmények között lettél édesapa?
A feleségemmel, Annával 2015 decemberében ismerkedtünk meg, két évvel később, ugyanazon a napon jegyeztük el egymást. A mai napig ez a legfontosabb évforduló az életünkben, hiszen a kapcsolatunk két jól behatárolható és leglényegesebb mérföldkövéről van szó. A polgári és az egyházi esküvőnk két külön évben volt, így a házassági évfordulóból is kettő van. A kapcsolatunk hajnalán kilenc hónapot távkapcsolatban töltöttünk, amíg én Amerikában tanultam, emiatt fontos volt, hogy kettesben, együtt is legyen elég időnk, miután összeházasodunk. Hálásak lehetünk, hogy ez meg is adatott. 2020. október
1-jén született meg Ábel – addigra már külön-külön és párként is készen álltunk a gyerekvállalásra, már amennyire fel lehet erre készülni… Nagyon örültünk Ábel érkezésének, aztán Vincéének is, aki két és fél évvel Ábel után született. Ez optimális korkülönbségnek tűnik kettejük között. ʠ Hogyan élted meg a feleséged várandósságait?
Az ember nem egyik pillanatról a másikra válik szülővé. Ez a kilenc hónap éppen megfelelő és szükséges arra, hogy megérjen bennünk az apaság, anyaság – és mi igyekeztünk is jól felhasználni ezt az időt. Férfiként talán el sem tudjuk képzelni, milyen testi és lelki megpróbáltatást jelent a várandósság. Úgy éreztem, annyit tehetek, hogy amennyi-
Antal-Ferencz
re lehet, megpróbálom megkönnyíteni a feleségem dolgát és együtt haladni vele a szülővé válás útján. Eközben próbáltam az apaságra is felkészülni: úgy voltam vele, hogy amit tudni lehet előre, azt szeretném tudni, hiszen lesz éppen elég váratlan helyzet, amelyet majd spontán kell kezelni.
ʠ Milyen élmény volt számodra a szülés?
Ábel érkezése éppen a Covid idejére esett. A várakozás hónapjai emiatt viszonylagos nyugalomban teltek. Nagyon boldog időszak volt, rengeteg időt töltöttünk együtt. Anna időközben lediplomázott óvodapedagógusként, de emellett sokat játszottunk, filmeztünk, beszélgettünk. Az egészségügyben
Mihalec Gábor párterapeuta rovata
Amikor 2021-ben megírtam a járványhelyzetben végzett kutatásom összefoglalóját, a Viharálló
szerelmet – amelyben arra a kérdésre kerestem a választ, hogy mi különbözteti meg azokat a párokat, akik krízishelyzetekben is képesek fejlődni, azoktól, akik elakadnak, vagy végleg elfordulnak egymástól –, elképzelésem sem volt arról, hogy a témának milyen aktualitása lesz majd számomra 2024 áprilisában.
Azóta a kötet megjelent angol nyelven is, így sok helyre kaptam meghívást Magyarországon kívül is, hogy néhány napos tréning formájában megtartsam annak anyagát az ott élő pároknak. Így került a képbe az Egyesült Arab Emírségek ikonikus városa, Dubaj is. Egy ott élő nemzetközi gyülekezet lelkipásztora, Karim hívott meg, hogy a közösségnek és az általuk meghívott barátoknak, munkatársaknak beszéljek a hét összetevőről, amelyet a kutatásunk felszínre hozott.
A szervezés során bosszankodtam, hogy noha eddig minden alkalommal találtam közvetlen repülőjáratot Dubajba, ezúttal az általunk kiszemelt napokon csak Abu Dhabiba mentek gépek (ennek később még lesz jelentősége). A feleségemmel, Dórival útnak indultunk. Az időjárás-előrejelzés szerint április 16-ra és 17-re erős eső volt várható a térségben. „Nocsak. A végén még meglátom, milyen egy vihar a sivatagban” – viccelődtem magamban. Rögtön elment azonban a kedvem a viccelődéstől, amikor a célállomáshoz közeledve a gépünk megkezdte a süllyedést a Zayed reptér felé. A felhőkbe érve a gép úgy rázkódott, mintha egy kötélen rángatták volna. Az utasok arcára kiült a félelem, sokan lehajtották a fejüket, és imádkoztak (velem együtt).
A pilóta többször is megpróbálta levinni a gépet, aztán visszament a felhők fölé. Majd újra le...
A terminálra érve kaptam egy telefonhívást (az akkor még ismeretlen) Tho -
mastól, aki elmondta, hogy Karim nem tudott a terepjárójával kiállni az utcájából, ezért őt kérte meg, hogy jöjjön el értünk. Ekkor kezdett világossá válni a számomra, hogy a helyzet sokkal súlyosabb, mint gondoltam. Közben Karim is küldött fotókat egy nappali szobáról, ahol térdig áll a víz, egy konyháról, ahol a tűzhely tetejéig ér a homoktól zavaros barna esővíz, meg egy utcáról, ahol az autó tükörig áll az áradatban. Thomas egy indiai expat (expatrióta – így nevezik magukat a más országból odatelepült munkavállalók), rendkívül kedves férfi, aki Cambridge-ben végzett közgazdászként, és Abu Dhabiban dolgozik egy nagy befektetési cégnek. Litván feleségével és négy kisgyermekével él Dubaj külvárosában, onnan ingázik naponta a fővárosba.
Elindultunk az öt nappal korábban átvett vadonatúj Tesla Y modelljével, és már a parkolóból kifelé haladva megfoghatóan elém tárult, hogy milyen súlyos a helyzet. Az út menti óriásplakátok tartói darabokban hevertek az úton, mindenfelé állt a víz. „Dubajban még rosszabb lesz, mert alacsonyabban fekszik a fővárosnál” – világosított fel bennünket Thomas. A GPS szerint ötvenperces út várt ránk a szállodáig. Az autópályán viszonylag jól lehetett haladni, igaz, ittott lassítani kellett, hogy a néhány sávot ellepő víztömeget a szabadon maradt sávokon ki tudjuk kerülni. Húsz kilométerre a szállodától azonban villogó rend-
Egy üdítő színfolt a sztárvilágban: Oláh Gergő „
Fotó:
Zs. Klesics Tünde írása
A tehetségkutatók térhódításával együtt jár az a jelenség, hogy a szürke hétköznapokból egyesek hirtelen a kamerák kereszttüzében találják magukat. A váratlan siker mámorító tud lenni, és többeket maga alá gyűr: a népszerűség árát az újdonsült sztárok gyakran magánéleti kudarcokkal fizetik meg, vagy függőségek szippantják be őket. Üde színfolt, amikor valakit az ismertség nem változtat meg – sőt ő próbálja meg ezt felhasználva megváltoztatni az emberek szívét. Oláh Gergő énekes ilyen.
Közel tíz év telt el azóta, hogy egyik pillanatról a másikra ismertté vált a neve, az arca és a hangja. Ilyen súly alatt bizony a legtöbben összeroppannak, vagy a fejükbe száll a dicsőség.
– Gyakran el szoktam mondani, hogy ez olyan volt, mintha a földszintről valaki megnyomta volna a 100. emelet gombját – mondja Gergő. – Hirtelen fenn találtam magam a csúcson, de úgy, hogy a köztes lépcsőfokokat kihagytam. Ha nem lett volna kibe kapaszkodnom, akkor magába szippantott és felőrölt volna engem is, és a családomat is. Az én életemet azonban Isten váltotta és változtatta meg, és ezt az első perctől fogva felvállaltam mindenki előtt. Ő az én megmentőm és támaszom minden helyzetben. Mint meséli, bár élő hitű keresztény családban nőtt fel, amikor kamasz lett, a bulik elvitték őt más irányba. Viszont amikor megismerkedett a későbbi feleségével, Nikivel, az ő szívében is újra tűz gyúlt, annyira magával ragadta a lány hite – Niki ugyanis akkoriban tért meg. Gergő is ehhez az időszakhoz köti az igazi megtérését.
– Azelőtt alig olvastam bármit, de ekkortól már nemcsak a Bibliát faltam, hanem minden hitről szóló könyvet, mert annyira éheztem, vágytam a lelki-szellemi növekedésre.
Szűk és bő esztendők
Gergő amiatt is ritka kivételnek számít a sztárvilágban, mert stabil házasságban él, és öt gyermek büszke édesapja. De hogyan is találkozott a feleségével, aki ilyen nagy hatással volt rá?
– Engem nemcsak a zene vonzott kiskorom óta, hanem a tánc is. Nagyon szerettem táncolni, sőt egy tehetségkutató után felvételt nyertem egy táncművészeti középiskolába is, amit később félbehagytam. Visszatérve a szülőfalumba, megkérdeztem az egykori iskolámban, hogy nem taníthatnék-e hiphop táncot a fiataloknak. Nagy meglepetésemre azonnal igent mondtak, ha elvállalom emellett a néptánc tanítását is. Örömmel elvállaltam azt is. Amikor elkezdődtek az órák, már első alkalommal felfigyeltem Nikire. Igyekeztem min -
Énidő, énidő, énidő! Halljuk sokszor, sokfelől. Nyilván azért, mert az az igény, amely a fogalom mögött van, valóban fontos.
De mit is jelent? Ha kevésbé cizelláltan fogalmaznék, valahogy úgy mondanám: hagyjatok egy kicsit békén. Mindenki szálljon le rólam. Most egy időre felejtsetek el. Nem vagyok itt. Nem ér a nevem. Melyik apa nem érezte magát még így? Igen, időnként
sok mindaz, ami van, ami kell, ami elkerülhetetlen. Van, hogy jólesne kiszállni a ringlispílből.
Süveges Gergő írása
Az Apakulcs-tréningek visszatérő eleme, hogy a résztvevőkkel elvégzünk egy egyszerű légzőgyakorlatot. Azt kérem az apáktól, hogy üljenek kényelmesen, és lélegezzenek nyugodt ritmusban, természetes tempóban. Majd egyszer csak, miután beszívták a levegőt, tartsák bent. Sőt, ha tudnak, szívjanak még hozzá egy kicsit. Aztán még egy kicsit. Nem szoktam a halálfélelemig húzni a gyakorlatot, pár másodperc után kifújjuk a levegőt, és visszaállunk a nyugodt, természetes légzésritmusra. A dolognak azonban itt még nincs vége: megtapasztaljuk mind ennek a fordítottját is. Azt kérem a résztvevőktől, hogy amikor legközelebb kifújják a levegőt, ne vegyenek újat. Sőt: ami még a tüdejükben maradt, azt is fújják ki. És préseljék ki az utolsó köbcentiket is. Néhány másodperc után aztán itt is megkegyelmezek, és kicsit zihálva ugyan, de mindannyian visszatérünk a harmonikus ki- és belégzéshez.
A harmonikushoz: a gyakorlat célja
ugyanis pontosan az, hogy megtapasztaljuk, mi történik, amikor az életünkben megbillen a harmónia. Hiszen – apák, anyák egyaránt – nap mint nap pontosan ugyanezt csináljuk: kilégzünk és belégzünk, átvitt értelemben is. Energia áramlik ki belőlünk, és energiát nyerünk máshonnan. Igyekszünk működtetni ezt a körforgást és fenntartani az egyensúlyt. Hiszen nyilvánvaló: akkor is megfulladunk, ha csak kilélegzünk, és akkor is, ha csak belélegzünk.
Kilégzés az életünkben mindaz, ami energiát, figyelmet, időt követel tőlünk. Kilégzünk, amikor a munkahelyünkön teljesítünk, amikor a barátainknak nyújtunk segítséget, amikor a családunkban teszünk eleget a többiek kívánságainak, vagy végezzük a feladatainkat. Nem csoda, hogy sokan érzik úgy: az életünk másból sem áll, csak kilégzésből. Pedig –mint megtapasztaltuk – ha valóban így van, az hamar fulladáshoz vezet. A „fulladást” szokták kimerültségnek, kiégésnek, motivációvesztésnek, fásultságnak is nevezni.
Ezzel szemben belégzés minden olyan pillanat, mozzanat, tevékenység, amely töltődni, pihenni, energiát visszanyerni segít. Amikor azt érezzük: mi vagyunk a fontosak. Amikor épp senki sem akar tőlünk semmit, hanem szabadok vagyunk: azt tehetünk, ami valóban táplálja a testünket, lelkünket, szellemünket. Nyilvánvaló, hogy ha csak „belégzéssel” töltjük az életünket, az (azon túl, hogy minimum egy lottófőnyeremény kell hozzá) ugyanúgy „fulladáshoz” vezet.
A semmittevéssel, a feladatnélküliséggel – végső soron a feleslegesség érzésével – is lehet telítődni: a csömör is a fulladás egy fajtája.
Lélegezni, azaz élni akkor tudunk hoszszú távon és eredményesen, ha képesek vagyunk megteremteni a kilégzés-belégzés harmóniáját. Igen ám, de hogyan?
Aki beszélget
– Zsolt, te hogy csinálod?
– Elmegyünk a barátokkal beszélgetni.
– Isztok?
– Nem, tényleg beszélgetünk. Van egy férfikörünk, minden hónapban egyszer együtt reggelizünk. Lehet hozni témákat, és beszélgetünk.
Igen, van, aki így csinálja. Van, akinek az jelent feltöltődést, ha társaságba megy. Olyan társaságba, amelyben nem teljesíteni kell, hanem ahol kikapcsolódásként van együtt a csapat. Nincsenek elvárások, nincsenek penzumok, kötetlen együttlét van. Igazi belélegzés.
Aki mozog
– Tamás, neked mi jelenti az énidőt?
– Falra mászom!
– Kitől?
– Magamtól! Teremben. Teljesen kikapcsol. Baromi jó!
Van, aki töltődésként nem mások társaságát keresi, hanem szeret egyedül lenni és másfajta tevékenységet választani, mint amit a mindennapokban. Edzeni jár, futni megy, falat mászik, biciklizik… a lényeg, hogy önmagával törődik egy kicsit. Felfrissül, kitisztul, lélegzethez jut. Belégzés a javából.
Aki tanul
– Bálint, te hogyan töltődsz?
– Olvasok. Apaságról, párkapcsolatról. Pszichológiát, filozófiát, kézikönyveket.
– Nem fáraszt?
„Fél a kutyától”, „nem mer bemenni a vízbe”, „a játszótéren csak az anyukája mellett ül”, „minden reggel fáj a hasa”, „rágja a körmét”, „éjszakánként felriad”. Szülőként időnként ijesztő látnunk a gyermekünkön, hogy szorong. Ilyenkor gyakran emésztjük magunkat, hogy vajon mi vezetett idáig, mit ronthattunk el. Ha régebb óta fennáll a probléma, már biztosan sokféle megoldással próbálkoztunk: figyelemeltereléssel, magyarázatokkal, mesékkel, ígéretekkel, jutalmakkal, és tehetetlenségünkben talán indulatosak is lettünk miatta. De vajon mi lehet a háttérben, és mit tehetünk ellene szülőként?
Brockhauser Ildikó pszichológus, pár-, család- és művészetterapeuta írása
A félelem velünk született érzés, ezért mindnyájunkban ott lapul: egyfajta riasztórendszer, amely vigyáz ránk, és figyelmeztet a veszélyre. Emiatt nem tudjuk kiűzni magunkból, de ez nem is cél. Arra azonban szükséges törekednünk, hogy megtanuljuk megérteni és szabályozni, és ebben segítsünk gyermekünknek is.
Teljesen érthető és rendjén való, ha a vészjelző rendszerünk egy-egy váratlan helyzetben, kellemetlen tapasztalat után bekapcsol. A gond abból fakad, ha a vészhelyzet elmúltával vagy téves riasztás esetén sem kapcsol ki, hanem továbbra is jelez, arra késztetve minket, hogy elkerüljük a hasonló szituációkat. Ekkor már inkább szorongásról beszélünk.
Alkati kérdés
Az, hogy valaki alapvetően mennyire hajlamos a szorongásra, alkati kérdés is, egy vele született tulajdonság függvénye, amely életünk során viszonylag stabilan megmarad. Például egy játszótéren könnyen megfigyelhetjük, hogy mennyire különbözőek vagyunk: vannak olyan gyermekek, akik felszabadultan kipróbálják az összes játékot, míg mások belépni is alig mernek a kapun, megint mások pedig szépen lassan, lépesenként távolodnak el a szüleik mellől, hogy felfedezzék a terepet, majd gyakran visszatérnek melléjük.
Szülőként látnunk kell, hogy gyermekünk temperamentuma ezen a skálán hol helyzekedik el, mert azt, hogy a szorongása egy bizonyos élethelyzetben erősödik-e, csak önmagához képest tudjuk megítélni. Mindemellett fontos, hogy elfogadjuk őt úgy, ahogyan van, és abban segítsük, hogy ezt ő is meg tudja tenni saját magával szemben. Lehet, hogy korábban volt egy elképzelésünk arról, hogy a gyermekünk milyen bátor, felszabadult, nyitott személyiség lesz, azonban szembesülnünk kell azzal, hogy ő inkább csendesebb, óvatos tí -
pus. Ha ilyenkor a saját elképzelésünkre akarjuk formálni, azzal csak fokozzuk a szorongását, és úgy fogja érezni, hogy nem értjük meg. Különös figyelmet és megértést igényel, amikor az alma igenis messze esik a fájától: ha óvatos szülőként merész gyermekünk születik, vagy ha bátor, nyitott szülőként kell az óvatosabb gyermekünkhöz kapcsolódnunk.
szorongásának növekedését nem egy univerzális mércéhez képest ismerhetjük fel, hanem kizárólag a saját korábbi állapotához, működésmódjához viszonyítva.
Életkori sajátosság
A gyermekek általában a következő félelmeket élik át a különböző életkorokban:
A 0–3 évesek főleg szeparációs helyzetekben, az elsődleges gondozójuktól elválasztva élnek át szorongást, illetve bármilyen fizikai kellemetlenség (éhség, hőség, hideg, fáradtság) erős diszkomfortérzetet kelt bennük. 3–6 éves korban a gyermekek legfőképpen a sötétségtől, a haláltól, a balesettől és a betegségtől félnek, amelyek leginkább a szülőről való fokozódó leválásból és az első érthetetlen vagy kellemetlen ingerekkel való találkozásokból fakadnak. Ebben az életkorban még nem alakul ki bennük egy felnőttkori realizmus, emiatt olyan furcsa félelmeik is lehet-
nek, mint például hogy a fürdővízzel együtt ők is lefolynak a kádban, vagy hogy az ágy alatt dinoszaurusz lapul. 6–10 éves életkorban az iskola megjelenésével és a kortárs közeg szerepének erősödésével a szociális szorongások válnak elsődlegessé (hogy be tudnak-e illeszkedni a kortárscsoportba), illetve a teljesítményszorongás válik jellemzővé. Ezzel együtt a gondolkodás változásával újabb szinten jelenik meg a halálról mint végleges dologról, továbbá az olyan egzisztenciális kérdésekről való töprengés, mint a háború, az igazságtalanság, a szegénység. A gyermekek óhatatlanul találkoznak olyan tartalmakkal is, amelyek nem az ő korosztályuknak szólnak, és ezek szintén félelmeket kelthetnek bennük. 10 éves kor felett leginkább a szociális és teljesítményszorongás fordul elő. Ezekkel a félelmekkel a legtöbb gyermek találkozik az adott életkorban, majd a fejlődésük során természetes módon meghaladják őket. Ettől függetlenül fontos, hogy szülőként bölcsen támogassuk őket ebben a folyamatban, hogy csupán életkori sajátosság maradhasson, és ne váljon rögzült félelemmé vagy szorongássá.
Ahogyan korábban láttuk, gyermekünk szorongásának növekedését nem egy univerzális mércéhez képest ismerhetjük fel, hanem kizárólag a saját korábbi állapotához, működésmódjához viszonyítva. Figyelmeztető jel lehet, ha az alaptermészetéhez képest sírósabbá, labilisabbá, zárkózottabbá válik, ha elveszíti az örömét olyan tevékenységekben, amelyeket korábban szívesen végzett, illetve ha a korábbi életkorban megjelent, majd meghaladott félelmei visszatérnek (például nem mer egyedül aludni; az óvodában, iskolában reggelente nehezen válik le a szülőről), vagy ha egy korábbi fejlődési szintre tér vissza
Gyerekkorunkban azt hittük, hogy ha majd felnövünk, csodás lesz minden. Elmegyünk dolgozni, hazajövünk a családunkhoz, és boldogan éljük a hétköznapokat. Esténként együtt lazítunk, és a hétvégék olyanok lesznek, mint egy felüdítő nyaralás. Bejárjuk a világot, rengeteget nevetünk, és élvezzük a gondtalan mindennapokat. Kedves álom volt ez, s így volt rendjén, mert a gyermeknek álmodoznia kell egy nagyobb távlatról, amely a végtelen csodák világába visz. De ha felnőve ez az álom nem gazdagodik némi józansággal, akkor könnyen idealizált világképpé válhat, amely folyton űz, hajt minket előre az eredményekért, és megfoszt a valóság szépségétől. A hollywoodi filmek is abban a reményünkben erősítenek meg, hogy egyszer mindannyiunk életében eljön a nagy nap, amikor minden megoldódik – csak meg kell dolgozni érte.
Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus rovata
A Facebook, Instagram, Pinterest, TikTok mind-mind azt hirdeti, hogy mi is lehetünk ügyesek, boldogok, sikeresek, és lehet tökéletes az életünk, mert vár ránk a nagy nap, amikor minden kiderül, sikerül, helyre kerül. Hogy bármilyen gondunk van, lélegzetelállító belső erővel meg tudunk küzdeni vele. Hogy hihetetlen támogatást kapunk mindenhonnan a döbbenetes megoldáshoz vagy a fantasztikus megerősödéshez. Minden álom megvalósulhat. Egyedül rajtunk múlik! Ebben élünk. Ebben nőnek fel generációk. Ez az elképzelés azonban már messze felülmúlja Hamupipőke tündér keresztanyjának sorsfordító ajándékait, Csipkerózsika álomból csodára ébresztő csókját vagy Hófehérke szorgos életének váratlan jóra fordulását. Ők legalább egyértelműen a gonosznak köszönhették igazságtalan sorsukat, és becsületes munkával küzdöttek életükért, a végén pedig a jó megkapta méltó jutalmát, a gonoszok meg elvesztek. Volt valami logikus ok és okozat abban, hogy kinek
fog sikerülni, és kinek nem, sőt a mesék révén eszköztárat is kaptunk egy nemesebb életvitelhez.
Aki teper, az nyer?
Ma azonban nincs ilyen igazság, és nincs ilyen eszköztárunk sem. Aki teper, az nyer; aki jól teper, nagyobbat nyer! Ha őszintén belenézünk a lelkünkbe, lassan mi magunk is elhisszük, hogy mindenki nyerhet, és mindenki lehet sikeres. Minket kivéve. Csak mi várjuk hiába a csodát. Csak mi dolgozzuk halálra magunkat reménykedve, hogy egyszer eljutunk álmaink városába, vagy megvesszük a vágyott tárgyakat, bebizonyíthatjuk sikerességünket, ügyességünket, nagyszerűségünket, szépségünket, megmutathatjuk tökéletes kapcsolatunkat, családunkat. Hisszük, hogy egyszer valahogy elérjük a varázslatos Instagram-tökélyt. De csak nem akar eljönni ez a fordulat, és mi lassan belefáradunk Hófehérke-sorsunkba. A média persze elhiteti
Az influenszerek megetetik velünk, hogy kisebbrendűek vagyunk, és mi el is hisszük nekik. Elhisszük és szenvedünk, mert észre sem vesszük, hogy a gondolkodásunkba, lelkünkbe bekúszott egy értékrend, egy életfelfogás, mely valósnak tűnik, pedig hazugság. Emiatt aztán belefáradunk a sok küzdelembe, hogy mi is elérjük, megvegyük, megszerezzük, bebizonyítsuk.
Ha őszintén belenézünk a lelkünkbe, lassan mi magunk is elhisszük,
hogy mindenki nyerhet, és mindenki lehet sikeres. Minket kivéve. velünk, és mi észrevétlenül be is vesszük, hogy küzdelmeinknek, próbatételeinknek, csalódásainknak és fájdalmainknak igazából mi vagyunk az okai. A mi hibánk, a mi defektünk, hogy nem jön össze. Hiába nyomjuk életünk videóit, nincsen elég lájk, alacsony a nézettség, és túl sok a durva kritika. Másnak bezzeg sikerült! Így már nemcsak teperünk, hanem szégyelljük is magunkat, mert feleslegesen teperni ciki. A szégyen pedig szép lassan beépül az identitásunk szövetébe.
Hogyan függ össze e kettő?
Sokáig úgy képzeltem, hogy a boldog élet csak zavartalan és problémamentes lehet, és hibának, szenvedésnek sincs helye benne. Éppen ezért hosszú éveken át igyekeztem a magam erejéből is mindent megtenni annak érdekében, hogy felesleges kanyarok nélkül, másoknak a legkevesebb frusztrációt okozva és lehetőség szerint minél tökéletesebben lavírozzam az elém kerülő döntési helyzetekben, illetve a kisebb-nagyobb feladatok megoldása során. Aztán szembejött velem is a valóság...
Bohár-Kovács Janka
írása
A fent vázolt stratégia egészen jól működött addig, amíg csak annyira nehéz élethelyzetekbe csöppentem, amelyekből a saját erőmből viszonylag könnyen fel lehetett állni. Felnőtt nőként, később feleségként és anyaként azonban egyre többször találtam magam szembe olyan kérdésekkel, amelyekre nem lehetett fekete-fehér választ adni, vagy olyan szituációkkal, amelyeket nem lehetett
„ügyesen” megoldani – sőt teljességgel lehetetlennek tűnt gyorsan, frusztráció- és fájdalommentesen rövidre zárni őket, esetleg jobb híján elmenekülni belőlük. Ráadásul pszichológusként is sok olyan beszélgetésben veszek részt, amelyek arról tanúskodnak, hogy menynyi igazságtalanság vagy fájdalmas, küzdelmes viszontagság éri az embereket napról napra.
Számtalanszor feltettem hát magamnak a kérdést: nem lehetne jobb, kön ynyebb az életünk? Miért nem élhetünk egy olyan világban itt, a földön, amelyből hiányzik a rossz? Hiába tudom a teológiailag helyes választ, mégis sokszor gyötrődöm vagy mérgelődöm rajta. Nem fogom tudni teljesen megérteni ebben a földi életben, de szívesen megosztok egy felismerést, amely sokat segít nekem ezekben a helyzetekben. Égbekiáltó igen
Részben Jézus boldogmondásai, részben Gyökössy Endre ezekhez írt parafrázi-
sa keltette fel bennem a kíváncsiságot, és adott bátorságot ahhoz, hogy feltegyem magamnak is a kérdést: mit jelent számomra a boldogság? Mit várok tőle? Hol és miben keresem? S vajon az a boldogság, amelyet időnként itt-ott megtalálok, különbözik-e attól, amilyennek korábban elképzeltem? A válaszom ez utóbbi kérdésre egy hatalmas és szó szerint égbekiáltó igen.
Volt olyan mélység a saját életemben, és láttam ilyet máséban is, amikor a boldogság egy időre elérhetetlenül távolinak, végérvényesen elveszítettnek vagy menthetetlenül összetörtnek tetszett. Megtapasztaltam azt is, hogy a legváratlanabb időben, helyen és formában volt képes újra és újra a hamvaiból újjáéledni és teljes valóságában ismét körülölelni.
Ma már úgy vélem, hogy a boldogság leginkább hit, annak megsejtése és elfogadása, hogy létezik jó, és mi hozzá tartozhatunk. Nem egy érzés, mint például az öröm; nem egy olyan trófea vagy kisebb-nagyobb sikerélmény, amelyet önmagunk erejéből elnyerhetünk; és nem egy tulajdon, amelyet birtokolhatunk.
A boldogság leginkább ajándék, amely időről időre megérkezik hozzánk. Nyugalom és bizalom afelől, hogy a dolgok úgy vannak jól, ahogy vannak, azzal együtt – és talán néha annak ellenére –, amit
éppen megtapasztalunk. Éppen ezért szabad keresni, kérni és tenni azért, hogy közelebb kerülhessünk hozzá, de egyáltalán nem úgy, ahogyan sokszor a ma embere próbálja.
Ha a boldogságot problémamentességként definiáljuk, újra és újra csalódások várnak ránk, a csalódások sorozata pedig nagyon könnyen keserűséghez vezet. Felszabadító eljutni arra a felismerésre, hogy valójában nem a problémák hiányától leszünk boldogok, hanem akkor, ha a kihívások közepette is megtapasztalhatjuk, hogy van, aki szeret; van, akinek fontosak vagyunk; van, aki lát és hall minket; van, aki aggódik értünk, szurkol nekünk, és segít, ha a szükség úgy hozza.
Ma már szívesebben fogalmazok úgy, hogy nem a boldogság elérése a legfőbb vágyam ebben az életben – legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan korábban elképzeltem. Sokkal fontosabb és elérhetőbb célnak látom magam előtt,
Volt olyan mélység a saját életemben, és láttam ilyet máséban is, amikor a boldogság egy időre elérhetetlenül távolinak, végérvényesen elveszítettnek vagy menthetetlenül összetörtnek tetszett. Megtapasztaltam azt is, hogy a legváratlanabb időben, helyen és formában volt képes újra és újra a hamvaiból újjáéledni és teljes valóságában ismét körülölelni.
ha a problémamentesség helyett azt kérem, hogy legyen bátorságom élni, remélni és szeretni – annak ellenére, amilyen fájdalmak, nehézségek, küzdelmek voltak, vannak és lesznek az életemben.
Mégis megéri
De mielőtt a bátorság és a boldogság közötti összefüggést megvizsgálnánk, tegyünk gyorsan különbséget a merészség és bátorság között! A merészséget követve olyan területen járunk, ahol mi magunk keressük a kihívást. A bátorság segít végigmenni azon az úton, amely talán fájdalmas, talán félelmetes, de elkerülhetetlen. Azt gondolom, jó, ha az életünk során mindkettőt megtapasztaljuk, de nem szabad őket összekeverni. A merészség abban segít, hogy
„A szenvedés titkos átjáró
Istenhez és egymáshoz”
Zenészcsaládból származik, mégis magyar–történelem szakon végzett az egyetemen. Szeretett volna élsportoló vagy színházi rendező lenni, aztán sok kanyar után újságíró lett, és a lehető legjobb helyre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálathoz került kommunikációs munkatársnak. Ahogyan hallgatom Király
Eszter fordulatos életét, szinte hallom, amint a kislányának énekel – és ahogyan ott muzsikál benne mindaz, amit percről percre nagy vehemenciával megél.
ʠ Ilyen életről álmodtál kislány korodban?
Nem, de jobban alakult, mint ahogy elterveztem. Mivel a szüleim zenészek – anyukám zongoratanár, apukám az Operaházban trombitaművész –, én az élsport mellett színházi rendező is szerettem volna lenni, legszívesebben az Opera színpadára álmodtam előadásokat. Aztán sok kanyart vett az életem, és hat tanéven át tanítottam: voltam kórházpedagógus és kollégiumi nevelő egy EGYMI-ben (Egységes Gyógypedagógiai Módszertani Intézmény – a szerk.). Mindez azt is mutatja, hogy kerestem a helyemet, és be kellett látnom, hogy nem tudok egyetlen pályán mozogni. Volt egy útkeresős évem ruhatárosként – mert ott az ember főként ül és gondolkodik –, és a merre tovább az újságírás lett. Talán nem is én találtam meg, hanem a Jóisten ajándéka. Ez olyan pálya, amely többféle tevékenységet foglal magába, sok emberrel, élethelyzettel megismertet. És óriási lehetőség, hogy mindezt egy olyan szervezetnél tehetem, mint a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, ahol rengeteg a megmutatni való jó dolog. De még ezelőtt dolgoztam egy országos hírportálnál, és közben elindítottam az Én vagyok az apád interjúoldalt, mert az volt az érzésem, hogy a hétköznapi édesapákra alig jut reflektorfény, kevés írott anyag van arról, hogyan élik meg a szülői szerepet. Velük kezdtem interjúkat készíteni, és az egyik ilyen beszélgetésért – teljesen váratlanul – Média
a Családért Díjat kaptam. Ezt irányjelzésnek vettem: hogy oda kell állnom jó ügyek mellé, keresnem kell azt, ami túlmutat rajtam, és ami a Jóistenhez is közelebb vihet engem és másokat is. Alig néhány hónap múlva érkezett egy megkeresés, hogy kommunikációs munkatársat keresnek a Máltai Szeretetszolgálatnál. Kevés olyan hely van, ahol az ember a hitével, a szellemiségével, a szabadságával és a becsületével összhangban dolgozhat. Az idáig vezető út kacskaringós volt, de a Jóisten akkor tett rá a versenypályára, amikor a terepbejárást már megcsináltuk együtt.
„A Jóisten több, mint KRESZ-táblák összessége”
ʠ A hitedet a családodból hozod? Az alapokat főleg az édesanyámtól és az anyai nagyszüleimtől kaptam. Olyan ez, mint mikor az embernek gyerekkorában megtanítják a KRESZ-táblákat. A hitet gyerekként úgy éltem meg, mint ami lehetőséget ad a sikerélményekre – nagyon szerettem énekelni, a miséken felolvasni, vérig sértődtem, ha lányoknak nem lehetett ministrálni; úgy gondoltam, a templom olyan terep, ahol lehet villogni. Másrészt kötelességként is tekintettem rá, így egyfajta teljesítményközpontú vallásosság kezdett bennem kialakulni. Kiskamasz voltam, amikor a szüleim elváltak, ekkor az Istennel való kapcsolatomban is következett egy nagy szünet. Középiskolás koromban nehezen
kezelhető, önmagamra is ellenfélként tekintő ember voltam, csináltam nagy hülyeségeket is, amelyek után sok seb maradt, de tizenhét-tizennyolc évesen legalább elkezdtem közösséget keresni. Aztán felvettek a Pázmány Péter Katolikus Egyetemre, ahol nagyon vonzó volt számomra, hogy magasan képzett, bátor, közéletben is aktív, diákjaik iránt elkötelezett, közösségekben szerepet vállaló felnőtt emberek nyíltan vállalták a hitüket. Olyan más minőségben beszéltek Istenről, ami elképesztő volt. Rájöttem, hogy a Jóisten sokkal több, mint KRESZ-táblák összessége.
Az Istenhez való személyes kapcsolódásomat sok évvel később az hozta meg, hogy különféle szolgálatokat vállaltam az Alpha-kurzusokon (olyan misszió, ahol egy finom vacsora mellett különféle kérdésekről beszélgethetnek a kereszténység iránt érdeklődők – a szerk.), a mosogatástól a tanúságtételig. Illetve annak is szerepe volt, hogy huszonnyolc-huszonkilenc évesen csendes lelkigyakorlatokra jártam. Miután a kislányom megszületett, az Istenre való ráutaltság is megérkezett – korábban ugyanis egyenesen akartam állni Isten előtt, csakhogy ez nem egy partneri kapcsolat, hanem teljes ráutaltság, hiszen Istenen csüggeni kell, mint ahogy Petőfi írta az édesanyjával való kapcsolatáról a Füstbement tervben.
A kislányom, Zsuzsi születése fordulópont volt az életemben. Szerettem volna fiatalon férjhez menni, sok gyereket
