BÚCSÚZUNK KEDVES
OLVASÓINKTÓL!
Tapolyai Emőke:
Szelekből született szimfóniák
Mihalec Gábor: Sorsfordító rítusok
Romjaimba élet száll
Életről, halálról és az újrakezdés csodájáról
Süveges Gergő: Rakéta a szekrény mögött
Süveges Margit: Tűnődés a tehetségről
Búcsúzóul
Egyik kedvenc családi filmünk a Verdák. Amíg a gyerekeink kicsik voltak, sokszor néztük, és minket, felnőtteket is meg tudott szólítani. Hosszabb szünet után újra a képernyőnkre került Villám McQueen, immár az unokáink örömére. Nem gondoltam volna, hogy engem most így megszólít a 66-os út története: hogy egy gyönyörű helyeken átvivő út elnéptelenedik, mivel a nagy többség az autópálya gyorsaságát választja. Nem vádolok senkit, hiszen én is használom a sztrádákat, de azért sajnálom a 66-os utakat, a kis falvakat, amelyek emiatt kihalnak, boltjaik bezárnak. Változik a világ, változnak a szokások, és a sok jó mellett, amiért hálásak vagyunk, a változásnak vannak vesztesei is. Kedves Olvasóm, szomorúan hozom tudtára, hogy a Family magazin utolsó számát tartja a kezében.
Bár fájdalmas, mégsem úgy tekintek vissza a Family tizennyolc évére, a kinyomtatott több mint félmillió példányra, hogy el múlt valami, hanem inkább, hogy eltelt, betöltötte ennyi időn át a küldetését. A lapot nem a Harmat Kiadó indította el. Tizenhat éve az alapító magyar tagok német támogatóikkal megkerestek, hogy segítsünk, mert a Family magazinnak csak úgy lenne jövője, ha integrálódna egy anyagi függetlenséget biztosító magyar kiadó portfóliójába. Bevállaltuk. A visszajelzések alapján őszintén mondhatom, hogy áldás volt ezen. Az eltelt időben sok-sok értéket tudtunk közvetíteni, olvasók megfáradt lelkét hittel, reménységgel, jó példák megosztásával tudtuk felüdí-
teni vagy éppen mosolyt csalni arcukra a Gyerekszáj rovattal. Házasságok újultak meg az írásaink hatására, és azért is hálás vagyok, hogy a Házasság Hete Mozgalomba a Family magazin vitt be minket, amelynek azóta főszervezőivé váltunk. Az évek során cikkíróink közül sokan kibontakoztathatták tehetségüket, és azóta sikeres könyvek szerzőivé is váltak.
Korunk szereti a gyorsaságot és az egyszerű, mobilon is pörgethető válaszokat. Az élet komplex kérdéseire azonban ritkán van egybites válasz. A mi esetünkben is legalább két fontos eleme van ennek a döntésnek. Az egyik a kiadói oldal, a másik személyes jellegű. Elképesztő tempóban változó világunk újfajta olvasási szokásokat eredményez: előnyben részesítjük a könnyen és ingyen elérhető tartalmakat. Ennek egyik legnagyobb vesztese a nyomtatottlap-piac, amely a világ minden pontján komoly kihívásokkal küzd. Korábban sok tízezres olvasótáborral büszkélkedő újságok szűnnek meg egymás után. Mindemellett az emberek nehezen köteleződnek el valami mellett, így az előfizetések száma is drasztikusan csökken. Mindezen változások húsbavágóak számunkra. Évek óta komoly áldozatokat hoztunk azért, hogy a Family magazin életben maradhasson, és betölthesse küldetését. Most azonban elérkezett az a pont, amikor be kellett látnunk, hogy el kell engednünk a lapot. Döntésünkben nagy szerepe van annak a személyes aspektusnak is, hogy Győri Virág főszerkesztőnk – aki nélkül a Family nem lenne az, ami lett – tizenhat év után
új feladatokra kapott elhívást. De erről hadd írjon ő maga a másik oldalon. Ugyanakkor szeretném bátorítani azokat, akiknek hiányozni fog a Family, és továbbra is ragaszkodnának a hagyományos újságolvasáshoz, hogy nem maradnak értékes olvasnivaló nélkül, hiszen kiadónk pár évvel ezelőtt átvette a Lydia magazin kiadását is. A tavasszal megújult lap a Familyhez hasonló értékrendet képvisel, így annak lelki-szellemi örökségét is viszi tovább. Reményeink szerint több eddigi familys szerzőnk is felbukkan majd a Lydia cikkírói között, és ígéretünk van arra, hogy Virág is örömmel csatlakozik majd hozzájuk. Arra biztatom hát eddigi előfizetőinket és olvasóinkat, hogy bizalmukkal tiszteljék meg a Lydiát is. A váltással és változással kapcsolatban minden kedves megrendelőnket megkeressük levélben, ahol tájékoztatást kaphatnak előfizetésük egyenlegéről, illetve nyilatkozhatnak arról, hogy egy kedvezményes ajánlattal átviszik-e ezt egy Lydia-előfizetésre, vagy visszautalást kérnek.
Hálás vagyok Istennek mindazért a sok áldásért, amellyel a Family magazin által megajándékozott minket, de tudomásul veszem, hogy megváltozott a világ, és hiszem, hogy Istentől kapott értékeink és az örömhír kommunikálását így is folytatni tudjuk.
Herjeczki Kornél, a Harmat Kiadói Alapítvány vezetője
Újratervezés
„Lehet egy gyáva nyúlból valaha bátor oroszlán?” – kérdeztem egyszer Tapolyai Emőkétől. Persze magamra gondoltam... Pszichológus barátnőm a rá jellemző, finom humorral átszőtt bölcsességgel válaszolt: „Hm. És egy bátor nyúllal ki tudnál egyezni?”
Kedves Olvasóm, e sorokat már ez a bátor nyúl írja Önnek. Nincs mit szépíteni, nagy levegőt kellett vennem ahhoz, hogy egy végtelenül szeretett feladatot és pozíciót el tudjak engedni. De van, hogy az isteni hívás olyan erős, hogy lehetetlen másképp tenni – akkor is, ha az előttünk lévő út megannyi részlete még a homályba vész.
Amikor négy évvel ezelőtt megbetegedtem, a majdnem egyévi bezártság alatt sok mindenen volt időm töprengeni. Félve, óvatosan megszületett bennem a felismerés, hogy Isten hamarosan valami új feladatot fog készíteni számomra. Nem tagadom, egy darabig nem szívesen engedtem közel magamhoz ezt a gondolatot, mert a Family magazin álmaim állása volt. Elmondhatatlanul sokat köszönhetek annak a tizenhat évnek, amelyet főszerkesztőként itt tölthettem. A találkozásoknak, beszélgetéseknek, levélváltásoknak, a munkatársaknak és a cikkeknek, amelyek életre szóló üzenetekkel gazdagítottak engem is... De a legnagyobb hála azért van a szívemben,
hogy helyet adhattunk megannyi csodálatos történetnek és megrendítő tanúságtételnek.
Viszont be kellett látnom: ha görcsösen ragaszkodom a vágyaimhoz, akkor én leszek a legnagyobb akadálya mindannak, amit Isten eltervezett velem. Bizony ez a felismerés sok-sok könnyel, a saját elképzeléseim elengedése pedig mély gyásszal járt. Aztán egy nap olyan megerősítést kaptam a csendességem során, amely meghozta a bátorságot a döntéshez – és annak a biztos tudatát is, hogy Isten valami jót készít a számomra. Így szólt az aznapi üzenet:
„»Elég sokáig maradtatok már e mellett a hegy mellett. Induljatok útnak…« (5Móz 1,6–7) Életünk során mindnyájan kerülünk olyan helyzetbe, mint Izrael, amikor azt mondta nekik Isten, hogy tovább kell lépniük abba a jövőbe, amiről beszélt nekik. Az ilyen pillanatokban kétkedve tekingetünk vissza, kevesebbel is beérnénk, vagy kétségbeesetten keressük a hitet, és szeretnénk látni a jövőt, amit Isten tartogat nekünk. A hit szava és a félelem hangja az ellenkező irányba vinne. A hit az Isten által készített jövő felé indít, míg a kétségek inkább maradásra késztetnek, ezzel ellehetetlenítve ezt a jövőt. Ilyenkor Isten szava a végső tekintély. Talán a körülményeink nem indokolják, hogy miért is kellene továbblépnünk, miért kellene
feladnunk a jól felépített biztonságot, újra elindulnunk a bizonytalanba, újra kiszolgáltatnunk magunkat Istennek. A körülményeink gyakran nem erősítik meg azt, amit Isten mond, de Isten szava megerősíti a körülményeinket.”
Különös módon ez az üzenet pont az egyik familys szerzőnk, Révész Szilvi áhítatos könyve által jutott el a szívemig. Mindezek után már meg sem lepődtem, hogy a „véletlenek összjátékaként” utolsó lapszámunkban milyen sok szó esik az újratervezésről... Isten bizony gyakran úgy kanyarítja az életünket, hogy el merjünk engedni a saját forgatókönyvünket, és a legmerészebb elképzeléseinket felülírva szövi tovább a történetünket. Ebben bízva lépek tovább én is az Istentől kapott új álmaim és a férjemmel nemrégiben elindított missziós szolgálataink felé, ahol egyre nagyobb szükség van rám.
„Újratervezni annyi, mint megtanulni újra élni” – írja Tapolyai Emőke a búcsúcikkében. Kell ennél nagyobb megerősítés egy könnyek közt megszületett, bátor döntéshez...?
Győri Virág főszerkesztő
11
Ha előrenézünk azon az úton, amelyet a képességei és a vágyai most kijelölnek, akkor olyan jövőképet látunk-e, amelyre nyugodtan bólintunk, és amerre bátran segítjük tovább?
40
Jól tesszük, ha az elengedés mozzanatait „körbevesszük” a kapcsolódás gesztusaival. Ha biztonságos kapcsolódásból engedjük útnak, majd ugyanebbe a biztonságos kapcsolódásba fogadjuk vissza őket.
37
30
Family – családi és párkapcsolati magazin
Kiadja a Harmat Kiadói Alapítvány
Felelős kiadó: Herjeczki Kornél
Szerkesztőség: Harmat Kiadó, 1113 Budapest, Karolina út 62. Telefon/fax: +36 1 466 9896, +36 20 295 6595, e-mail: magazin@family.hu, honlap: www.family.hu
Főszerkesztő: Győri Virág (gyori.virag@family.hu)
Előfizetési ügyek felelőse: Harcsa Károlyné (magazin@family.hu)
Értékesítés, hirdetésfelvétel: Antal Gábor (antal.gabor@harmat.hu)
Határon túli terjesztés (Románia): Krescens Trade Kft., 535600 Odorheiu Secuiesc, Lacatusilor str. 1.
Telefon/fax: +40 266 21 0044, e-mail: office@krescens.ro, honlap: www.konyvesbolt.ro
Egy szám ára: 1350 Ft
Előfizetési díj: 3980 Ft/év (995 Ft/szám)
A Harmat Kiadói Alapítvány
Címlapfotó: istockphoto.com
Belső illusztrációk: istockphoto.com, shutterstock.com
Dizájn: Lente István (festinalente@t-online.hu)
Korrektor: Mészáros Johanna
Készítette: Korrekt Nyomdaipari Kft., felelős vezető: Barkó Imre ügyvezető igazgató www.korrektnyomda.hu
HU-ISSN: 1787-2340
© Minden jog fenntartva. A Family magazin bármilyen anyagának (írott szöveg, grafika, fotó) teljes vagy részbeni újraközlése csak a kiadó írásos engedélyével történhet.
Úgy tudtuk túlélni ezeket a napokat, hogy Isten a kegyelmébe beburkolt minket tetőtől talpig, és végig ott volt mellettünk.
Kettesben
6 Az Úr postása
Találkozás Mike Sámuellel
11 Ketten együtt
Sorsfordító rítusok
16 Romjaimba élet száll
Életről, halálról és az újrakezdés
csodájáról
21 Leporolt és kifényesített házasságok
26 Szeretni és szeretve lenni
A felnőttkori kötődés és a párkapcsolati gubancok
30 „Én is anya vagyok: reményanya...”
Fészek, amely reményből és vágyból épül
34 C sodababa
Családban
37 Apakulcs
Rakéta a szekrény mögött
40 Gyerekszoba
Tűnődés a tehetségről
44 Gyerekszoba
Ciki vagy menő?
Státusszimbólumok az iskolában
48 Görbe tükör
Spanyolország receptre
50 Szomszédok
Mélybenéző
52 Kavics a cipőben
Szelekből született szimfóniák
„Újratervezni annyi, mint megtanulni újra élni”
56 Az elengedés szépségei
58 Imádkozol még az elefántodért?
62 Gólöröm
64 Órarendet a szülőknek is!
Avagy mi fán terem az időblokkos tervezés?
Kitekintő
68 Így hittek ők
Két üldözött szövetsége
72 Annuskám receptjei
Őszi komfortételek
76 Árral szemben
Embertenyésztés?
Az Úr postása
Találkozás Mike Sámuellel
A Covid-járvány egyik hozadéka volt, hogy az online közvetítések hatására egyes gyülekezetek hallgatósága jócskán megnövekedett. Előfordult, hogy a kecskeméti baptista gyülekezet istentiszteleteit is több tízezren követték. Bár a helyi lelkipásztor, Mike Sámuel korábban is ismert volt „életszagú” prédikációiról, de az online igehirdetéseknek köszönhetően még többen figyeltek fel rá. A két évvel ezelőtti jubileumi Ez az a nap!-on a Puskás Arénában még nagyobb szószéket kapott: közel negyvenezer ember előtt hirdethette Isten igéjét. Ez a fajta hírnév azonban cseppet sem változtatta meg őt. Ahogy mondja, ő csupán kiáltó szó kíván lenni a pusztában: egy hang, amely segít eljuttatni Isten üzenetét az emberek szívéig.
Zs. Klesics Tünde írása
ʠ Hogyan ért téged ez a fajta ismertség? És miként lehet kezelni ezt a láthatatlan, virtuális gyülekezetet?
Őszinte leszek, eleinte fogalmam sem volt még arról sem, hogy létezik YouTubeszámláló, csak a gyülekezeti tagok hívták fel rá a figyelmem. És nyíltan meg kell mondanom, hogy bár eleinte meglepő és hízelgő volt a magas nézettség, de rögvest nyakon csíptem az ördögöt, amikor észrevettem magamon: ejnye, kezd rosszulesni, hogy kicsit csökken ez a szám... Ekkor őszinte önvizsgálatot kellett tartanom, hogy mi az, ami valóban fontos nekem. Le kell bontani ezt a fajta „látványpékséget”, mert ezzel egy celebkultúra szivárog be a keresztény közösségekbe. Ez nem lehet a mi utunk. Azt is tapasztalom, hogy sajnos nagyon sok a „valláskárosult” ember, és én azon vagyok, hogy ők előbb-utóbb visszataláljanak a hús-vér gyülekezetekhez. Nem szeretném, ha a mi közösségünk egyfajta zarándokhellyé válna, és igyekszünk a házi csoportok felé terelni a betérőket, hogy mindenképp élő kapcsolódásuk is legyen. Úgy gondolom, hogy ha egy virtuális kapcsolatból valódi lesz, az persze jó, de nem lehet a virtuális térrel betölteni azt az űrt, amelyet a személyes kapcsolatok adnak.
ʠ Gondolkodtál azon, hogy az igehirdetéseidet hallgatva vajon miért ragadtak annyian a képernyők előtt?
Van egy fontos igerész a Bibliában, amely néhány éve nagyon megérintett. Amikor Keresztelő Jánost kérdezik, hogy ő kicsoda, és azt mondja, hogy „kiáltó szó vagyok a pusztában” (Jn 1,23). Ez engem annyira szíven talált! Nem azt mondja, hogy ő az üzenet forrása, hanem hogy csak egy hang, amely elviszi az üzenetet a forrástól az emberek szívéig. Ha Isten engem egy kicsit is így tud használni, akkor az számomra a legnagyobb megtiszteltetés. Én is ilyen kiáltó hang szeretnék lenni.
A prédikációidat számtalan életközeli, szemléletes példával szoktad fűszerezni. Ez tudatos döntés a részedről?
Olvastam valahol, hogy egy pásztor részéről nincs nagyobb bűn, mint Isten Igéjével untatni az embereket. Az, hogy valaki színesen, érdekesen tud beszélni, egyfajta adottság, képesség, ugyanakkor nem jelenti automatikusan azt, hogy az illető Isten szavát közvetíti. Gyakran esünk abba a hibába, hogy a prédikációink már-már egy keresztény stand up előadásra hasonlítanak, de ez még nem igehirdetés. Isten Igéje ugyanis élő és ható. Hatalmas felelősség, hogy én mit és
Le kell bontani ezt a fajta
„látványpékséget”, mert ezzel egy celebkultúra szivárog be a keresztény közösségekbe. Ez nem lehet a mi utunk.
hogyan adok át, valójában ez egy teljesen kiszolgáltatott üzemmód. Vasárnap hajnaltájban olykor felébredek azzal, hogy „Uram, ha te nem jössz, akkor semmit sem ér, amit én csinálok”.
A legnagyobb örökség
ʠ A prédikálás iránti szeretetedet ugyanakkor otthonról is hozhatod, hiszen az édesapád is lelkipásztor volt.
Igen, azt mondhatom, áldott örökséget hagyott rám. A Szilágyságba nyúlnak vissza a gyökereim. Apukám eredetileg szabóinas volt. Az egyik hívő barátja adott neki egy Bibliát, és elhívta egy baptista gyülekezetbe, ahol meg is tért. (Mellesleg hárman dolgoztak egy helyen szabólegényként, és mindhárman megtértek, sőt később mindnyájan lelkipásztorok lettek.)
Egy alkalommal Németországban szolgáltam egy magyar nyelvű gyülekezetben, amikor odajött hozzám egy asszony, és egy borítékot szorongatott.
Elmesélte, hogy emlékszik rá, hogy kislánykorában édesapám náluk szolgált. Az ő otthonukban szállt meg, és az ő házi Bibliájukból olvasott fel. Akkoriban nagyon szegények voltak. Amikor édesapám elment, a Bibliában találtak 200 lejt, amely akkoriban hozzávetőleg egy átlagfizetés harmada volt. Ez jellemző volt rá. A tiszteletdíját vagy az útiköltségét gyakran odaadta a szegényeknek. Amikor ez a hölgy odajött hozzám, és szembesültem apám „örökségével”, elgondolkoztam: vajon az én gyerekeim milyen levelet fognak kapni, ha már nem leszek? Én mit tudok közvetíteni, mit fogok hátrahagyni nekik?
ʠ És mire jutottál?
A gyerekeimre vonatkozóan mindenképp azt szeretném, hogy megismerjék Istent mint mennyei apukájukat: megismerjék atyai szívét, szeretetét, gazdagságát és azt a fajta biztonságot, amelyet én is tőle kapok.
A gyülekezetnek pedig… Talán ehhez el kell mondanom, hogy minden közösségnek van egyfajta „testbeszéde”. Az ember a testével nehezebben tud hazudni, mint a szájával. Krisztus testének is van testbeszéde, és ez a képmutatás nélküli szeretet, a sokszínűségben való egység és a tisztaság. Erre a háromra nagyon érzékeny vagyok. Ha ez a három dolog nincs a helyén, akkor csinálhatunk bármit, tótágast is állhatunk, lehetnek különleges programjaink, semmit sem fog érni. Az embereket ugyanis nem lehet becsapni. Amikor bejönnek hozzánk, rögtön megérzik a radarjaikkal a lényeget. Én arra vágyom, hogy a gyülekezetem testbeszéde hiteles legyen. ʠ Jól olvastam valahol, hogy kamaszkorodban tértél meg? Pont akkor, amikor épp elfordulni szoktak a fiatalok Istentől, hogy szabadabban élhessenek. Igen, a kamaszkorom körül jutottam el oda, hogy nagyon zavarni kezdett az a kettősség, amely bennem volt. Lelkipásztorgyerekként nem voltam egy nyílt lázadó, világos, hogy járni kellett a gyülekezetbe, de én titokban és sunyin
„Én is anya vagyok: reményanya...”
Fészek, amely reményből és vágyból épül
„A méhem egy temető. Arra rendeltetett, hogy az élet bölcsője legyen, de koporsóvá vált.” Kőkemény szavak egy csinos, fiatal, életerős hölgytől, melyek mögött több mint egy évtizednyi megfeszített küzdelem áll. Muzslai-Bízik Hanna azonban nem állt meg ennél a pontnál és a bevehetetlen várként előtte meredő diagnózisnál. Bátran szembenézett a meddőség fájdalmával, és hagyta, hogy Isten a könnyeiből gyöngyöket formáljon. Ennek gyümölcseként született meg a Várva várlak című könyve, mely nem csupán egy gyermekre vágyó nő igaz történetét meséli el, hanem jóval több annál: reményforrás, kapaszkodó – és mindezeken felül csodás tanúságtétel a mennyei Atya sebeket gyógyító hatalmáról.
Győri Virág írása
ʠ Hogyan szembesültél a meddőség diagnózisával?
Mindössze huszonöt éves voltam, amikor először léptem be úgy a területileg illetékes nőgyógyász ajtaján, hogy kisbabát szeretnénk, de nem érkezik. Ez 2013ban történt, ekkor voltunk három éve házasok. Az orvos megnyugtatott, hogy minden rendben, csak pihenjünk, ne gör-
csöljünk rá, és érkezni fog a vágyott gyermek. De sajnos nem így lett, s hamarosan megkaptam a meddőség diagnózisát. Ám a háttérben meghúzódó okok feltárására csak öt évvel később került sor, amikor megtaláltuk a kompetens orvosokat. ʠ „Látod, mégis megszületik valami ebből a fájdalmas hiányból” – mondta neked a pszichológusod, és a szavai valósággá váltak, hiszen a mögötted lévő sok-sok tapasztalatot, felismerést végül szavakba öntötted. Tényleg: hogyan született meg a szívedben a könyv ír ás ötlete?
Az én életemben a Várva várlak megírása valóban egy születéstörténethez hasonlítható. A könyv sorai a lényem, a szívem, a lelkem legmélyéből tárultak
fel. Úgy keltek életre, hogy nyers őszinteséggel válaszoltam a kérdésre: Mit jelent számomra a gyermektelenség? Erre nem készültem tudatosan. Nem terveztem könyvet írni, csak az volt bennem – de nagyon erősen –, hogy szeretnék arcot adni a meddőség krízisének, szeretném körülhatárolni, amit érzek. Nagyon zavart, hogy még a hozzám legközelebb állóknak sem tudtam elmondani, mi fáj ennyire a beteljesületlen várakozásban. Egy évtizeden át nem találtam rá szavakat. Az, hogy meglettek a megfelelő kifejezések, hogy le tudtam írni az átélt történeteket, számomra maga a csoda. ʠ Írás közben újra kellett élned számtalan felkavaró élményt, fájdalmat. Mi vitt át a mélypontokon?
Ez volt a könyv születéstörténetében a nagyjából fél évig tartó vajúdás időszaka. Ezekben a hónapokban volt, hogy szinte elviselhetetlenül fájt újraélni a veszteséget, a hiányt. Az írás által mintha kitettem volna életem fájó eseményeit az asztalra, és minden szögből újra és újra vizsgálgattam volna őket. Ez egyrészt a mélybe rántott, másrészt gyógyított. Minden egyes szavakba rendezett történet csökkentette bennem az átláthatatlan és érthetetlen érzelmi káoszt. Ez újra és újra erőt adott a folytatáshoz.
ʠ Mit gondolsz, miben és kiknek tud
majd segíteni a Várva várlak? Mit tartasz a legfőbb erényének?
A könyv egyrészt a hasonló traumát átélt sorstársaimnak segít. Nemcsak eléjük tárja a személyes történetemet, de azt is megmutatja, hogy még a legnagyobb fájdalomban is rendelkezésünkre állnak túlélési technikák. Bebizonyítja, hogy erősebbek vagyunk, mint gondolnánk. A fejezeteket ezért tudatosan két részre osztottam. Minden témakörhöz két ajtó tartozik: egy „Bejárat” és egy „Kijárat”. A „Bejáratok” őszintén és szemléletesen bemutatják a meddőség különféle aspektusait, a „Kijáratok” pedig a kifelé vezető utat: azt, hogy mindennek ellenére és mindennel együtt van kiút, van remény.
A Várva várlak azoknak is támaszként szolgál, akik az érintettek mellett állnak.
A könyv betekintést enged a gyermekre vágyakozás rejtett lelki dimenzióiba. A környezet ezeknek az információknak a birtokában együttérzőbben és hatékonyabban tud kapcsolódni az érintettekhez. Úgy gondolom, hogy a szakemberek is haszonnal tudják forgatni, hiszen minden fejezet egy-egy fontos területét tárja fel a nehezített gyermekáldásnak, ami alkalmat ad akár négyszemközti, akár csoportos feldolgozásra. Írás közben mintegy húsz szakembernek és sorstársnak mutattam meg a szöveget, hogy véleményezzék.
A visszajelzéseik alapján finomítottam, csiszoltam a tartalmat, hogy ahhoz mind szakmai, mind tapasztalati oldalról minél többen tudjanak kapcsolódni.
A fájdalom közös
ʠ Az, aki vállalja a nyilvánosság előtt ezt a küzdelmet, vállalja, hogy a legmélyebb fájdalmaiban, sőt az intimitásában is transzparenssé válik, szinte a hálószobájába engedi az avatatlan érdeklődőket.
Ti honnan vettétek ehhez a bátorságot, erőt – hiszen ehhez nyilván a férjed támogatására is szükség volt?
Mindkettőnknek komoly komfort zónaátlépést jelentett – és jelent a mai napig – ez a kitárulkozás. A férjemet nagyon
Hanna a férjével, Benczével
nem járt vizsgálatokra, nem akarta újra meg újra végighallgatni, ahogy az orvosok mindennek lehordják, amiért nem hajlandó megöletni a kisbabáját.
Egy meleg nyári napra esett az utolsó ultrahangos vizsgálat időpontja. Erzsike úgy döntött, gyalog teszi meg a két kilométert a klinikáig, hogy zavartalanul át tudja beszélni Istennel, ami a szívét nyomja. A saját gondján kívül az is nyomasztotta, hogy a negyedik gyermekével várandós, fiatalon megözvegyült barátnője fedél nélkül maradt. Erzsikééknek nemrég sikerült tanácsi lakáshoz jutniuk: a szoba-konyhás, folyó víz nélküli albérlet után igazi luxusnak számított az apró fürdőszobával és konyhával rendelkező négyszobás panellakás. Kiöntötte a szívét Isten előtt, és fogadalmat tett: „Uram, ha meggyógyítod a gyermekemet, én befogadom a barátnőmet a családjával együtt, amíg rendeződik a helyzete.”
Könyörgése hamar átfordult magasz-
talásba: számtalanszor átélte már Isten csodáit, és hitte, hogy az Úr ma is bármit megtehet. Amikor a negyedik babáját várta, dió nagyságú daganatot találtak a petefészkén. Erős görcsei és a kilátástalan helyzet ellenére a háztartási teendők és a kisgyermekei ellátása mellett idős, magányos embereknek készített ajándékba házi tésztát. Egyik vasárnap külföldi vendég érkezett a gyülekezetükbe. Amikor imádkozott a beteg kismamáért, Erzsike úgy érezte, mintha elektromos áram járná át a testét. A kontrollvizsgálat során nyomát sem találták a daganatnak. Ahogy most visszaemlékezett erre a csodára, túlcsordult a szíve hálával. Miközben áldotta és dicsérte Megváltóját, egyszer csak azt vette észre, hogy még bensőségesebben érzékeli Isten közelségét.
A vizsgáló orvos dermedten meredt a képernyőre, és azonnal odahívatta a professzort, aki szintén hüledezve nézte a szeme elé táruló látványt. Végül vállat
vonva így szólt: „Minden érték teljesen normálisnak tűnik, de mivel ez lehetetlen, mindenképpen szóljanak, ha ez az asszony szül, mert a saját szememmel akarom megnézni a gyereket!”
Erzsike szemét ismét elöntötték a könnyek, de ezek most a hála könnyei voltak. Szinte repült hazáig, otthon pedig nekilátott, hogy előkészítse a helyet özvegy barátnőjének és gyermekeinek. Néhány hét múlva megszületett a kislánya, a professzor pedig, miután alaposan megvizsgálta a kicsit, vonakodva közölte: „Igazán szép, egészséges baba.”
Így mesélte nekem Erzsike – az édesanyám.
Az a kislány pedig, a húgom, aki a Hanna (Isten kegyelmes) nevet kapta, felnőtt, és egy nagy vargabetű után visszatalált a mennyei Atya szerető karjaiba. Évtizedekkel később, pár héttel ezelőtt egy kicsi fiúnak adott életet – élő bizonyságként a Szentlélek Isten valóságos hatalmáról és szeretetéről.
Hanna… …é s újszülött kisfia
Rakéta a szekrény mögött
Szülőként mindannyian szeretnénk közel lenni a gyermekeinkhez. Sokáig fizikailag is, de még tovább lelkileg, érzésekben, összetartozásban. Meg akarjuk teremteni és meg akarjuk őrizni velük a kapcsolódást. De van még valami, amit szülőként szeretnénk. Azt kívánjuk, hogy büszkék lehessünk rájuk: szeretnénk látni, hogy megállják a helyüket a világban; tapasztalni, hogy jól felkészítettük őket; elégedetten nyugtázni, hogy önállóak, szabadok és felelősségteljesek. Ez a két elemi vágy kergetőzik bennünk szülőként: közel lenni és távolodni, kapcsolatban lenni és elengedni. Mintha két ellentétes mozgást akarnánk egyszerre megvalósítani. Sikerülhet vajon?
A rakéta (f)elszáll
Az egyik Apakulcs-tréningen mesélte egy résztvevő édesapa, Máté.
– Két fiam van, öt- és hatévesek. Amolyan „nyárkezdő ajándékként” (nálunk ilyen is van) közösen kaptak egy régóta vágyott szivacsrakétát.
Nem egészen értettük, az micsoda, de Máté folytatta:
– Levegővel működik, van egy indítóállás, rajta egy cső, arra kell felhúzni az üreges szivacsrakétát. Kapcsolódik hozzá egy pedálos pumpa, ha arra megfelelő erővel rálépnek, akkor a rakéta felszáll, és valahol földet ér… Mivel szivacsból van, nagy kárt nem tud okozni.
Süveges Gergő írása
Tűnődés a tehetségről
Új tanév kezdődik, így sok családban kell most újragondolni a gyerekek időbeosztását, vállalt feladatait. Mire van szükségük?
Mire vágynak? És mi szolgálja a javukat – rövid és hosszú távon?
Milyen előnyök milyen áldozatokat érnek meg? Ezek és hasonló kérdések foglalkoztatják sokszor az egymástól egészen eltérő képességű gyerekek környezetét: hiszen ezek kísérik a nehézségekkel küzdő gyerekeket nevelő családok mindennapjait – de ugyanezek a kérdések merülnek fel a tehetséges gyermeket nevelő családokban is.
Marcsi arról mesélt barátnőjének, hogy újra kell gondolniuk a háztartás vezetését. Eddig ugyanis a tizenkilenc éves nagyfia rengeteg feladatot levett a válláról. Zsolti szívesen főz, ezért a hétvégi ebédek elkészítését már jó néhány éve magára vállalta, de sokszor hétközben is ő készített meleg vacsorát, soron kívüli süteményt. A konyhát szépen rendben tartotta, de szívesen figyelt a mosnivalóra is. Marcsi elmondása szerint olyan, mintha egy házvezetőnőt veszítenének el most, hogy Zsolti befejezte a középiskolát, és egy vidéki egyetemen tanul tovább – természetesen a vendéglátás területén.
Piri és Feri nagy gondban vannak. Lányuk, Viki, eddig is sokszor szerepelt az iskolai színdarabokban, tudták róla, hogy tehetsége van hozzá. Most azonban egy filmszerepre hívták: felfigyelt rá egy ügynök, és különleges lehetőséget kínált. Igaz, hogy szinte az egész tanéven keresztül, lényegében minden hétvégén forgatás lenne, de a fizetség is kiemel -
kedő: megalapozhatja Viki jövőjét. Ráadásul Viki lelkes: szívesen beáldozza az összes többi különóráját, programját, annyira vonzza a szereplés lehetősége.
Végletek között
Szülőként hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy míg egy gyermek gyengébb fejlődése kész csapás, amely megkeseríti mind az ő, mind a családja életét, addig a kiemelkedő tehetség olyan adomány, amelynek felhőtlenül örülnünk kell. És valóban: a gyengeségnek nem szoktunk állva tapsolni, gyermekeink erősségeit bezzeg folyamatosan igyekszünk felfedezni.
Szülőként csábító ez a különbségtétel, fejlesztési tanácsadói szemmel azonban látom ennek az éremnek a másik oldalát is. Valójában a fejlődési, működési nehézség és a kiemelkedő tehetség egyaránt a tipikus fejlődésmenettől való eltérés A gyengeség bizonyos képességterületek alulfejlettségét, a tehetség pedig bizo -
Süvegesné Rudan Margit fejlesztési tanácsadó írása
nyos képességterületek „túlfejlettségét”, azaz az átlagtól pozitív irányban eltérő működését mutatja.
Sok szó esett már a Family magazinban a többségtől elmaradó teljesítményről. Gondolkodjunk most azokról a gyerekekről, akiket kiemelkedően tehetségesnek tartunk! Hiszen rájuk is igaz: ha egy gyermek adottságai eltérnek a többségétől, különlegesen nagy kihívást jelent számára, hogy a viselkedése és a teljesítménye kiegyensúlyozott legyen.
Ahogyan a nehézségekkel küzdő gyerekek esetében, náluk is sokszor látjuk a képességek egyenetlen fejlődését. A tehetséges gyermekek között is gyakori, hogy amíg egy-egy – zenei, matematikai, mozgásos vagy más – területen messze az átlag feletti képességekkel rendelkeznek, más képességeik átlagosak vagy akár átlag alattiak maradnak. Vajon szülőként képesek vagyunk-e messzebbre látni a jogosan feltámadó büszkeségnél? Látjuk-e azt is, hogy az eltérő működés mi mindent hoz ma -
Szülőként hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy míg egy gyermek gyengébb fejlődése kész csapás, amely megkeseríti a gyermek és a család életét, addig a kiemelkedő tehetség olyan adomány, amelynek felhőtlenül örülnünk kell. És valóban: a gyengeségnek nem szoktunk állva tapsolni, gyermekeink erősségeit bezzeg folyamatosan igyekszünk felfedezni.
gával a gyermekünk – és a családunk –életében? Felismerjük-e és figyelembe vesszük-e ennek a helyzetnek a feszültségét és ellentmondásait? Figyelünk-e arra, hogy a tehetséges gyermekünket ne (csak) a kiemelkedő képességei területén támogassuk, hanem emellett lehetőséget adjunk számára a többi területen is a fejlődésre, tapasztalatszerzésre?
Igyekszünk-e megteremteni számára a kiegyensúlyozott fejlődés lehetőségét: támogatjuk-e azoknak a képességeknek a gyakorlását is, amelyeket a gyermek „ösztönösen”, magától kevésbé használ?
A séf és a sztár
A tehetséges gyermek hamar rácsodálkozik: bizonyos teljesítmények elérése számára nem jelent különösebb erőfeszítést, mégis rengeteg elismerést, a szülei büszkeségét, a környezet megbecsülését eredményezi. Nem csoda, hogy szívesen vállal az adott területen egyre többet, hiszen az a tapasztalata, hogy
Szelekből született szimfóniák
„Újratervezni annyi, mint megtanulni újra élni”
A minap egy nagyon kedves barátnőmtől szélcsengőt kaptam ajándékba. Azt mondta, sokat meghallgatott belőlük, mire ezt kiválasztotta, mert a többinek nem tetszett a hangja. Valóban, ez olyan kellemes hangot ad. Ha a szél kicsit felerősödik, megmozdulnak a díszek, és lágyan búgó muzsikájukkal betöltik teraszomat. Azt is mondta, hogy azért hozta, hogy amikor kint ülök, és megszólal a csengő, akkor emlékezzek rá, hogy nem vagyok egyedül. Érdekes, hogy tényleg csak akkor jelez, amikor a szél is megmozdul. Mint ahogyan a lelkünknek is akkor van szebb zenére szüksége, amikor felkavarodik a világunk: amikor kirepülnek a gyerekek, amikor elveszítjük egy szerettünket, amikor tönkremegy a házasságunk vagy valamilyen kapcsolatunk, amikor elhagynak a barátoknak hitt emberek, amikor csalódunk az álmainkban – amikor valami eltörik körülöttünk vagy bennünk.
A Sátán is jól tudja ezt. Ilyenkor halkan belefújja lelkünk kertjébe a hazugságait: „Minden hiába! Egyedül maradtál! Nem számítasz az Istennek sem! Add fel!” De ez ősi hazugság! Nem kell nagy bátorság hozzá, hogy a megtört ember lelkének felszántott talajába fájdalmat és még nagyobb bizonytalanságot zizegjen, mert a felszántott lélek befogadó lélek, ha nem látja a nagyobb képet. Küzdelmeink szelei és viharai között képesek vagyunk elhinni, hogy
tényleg egyedül vagyunk, és nincs miért tovább mennünk. Elég, ha elvegetálunk, és várjuk a végünket – akkor is, ha az még évtizedeket jelent. Ez a gondolat is egy kavics, amely ha bekerül cipőnkbe, egy tapodtat sem tudunk továbbmenni. Kizárt, hogy meg tudjuk tenni a következő lépést. Ráadásul ez a kavics képes beragadni a cipőnk aljába is. Csak kemény igazsággal, csak hiteles szeretettel és ismétlődő ütögetésekkel lehet onnan kivenni.
Tapolyai Emőke klinikai és pasztorálpszichológus rovata
Örök gyászban?
A magány érzete az egyik legpatogénebb, legmegbetegítőbb érzés. A meghitt kapcsolódás, a közösség szükséglete minden ember alapvágya. Mindenhol és mindenkor, ahol csak tudom, elmondom, hogy szükségünk van a meghitt kapcsolódásokra. Korábban is említettem már ezt, amikor a barátságok, emberi kapcsolatok fontosságáról írtam, ezúttal azonban nem a
Imádkozol még az elefántodért?
Volt egy fiatal juhász, aki 1944 őszén hadifogságba került. Mikor vagonokba zárták a foglyokat, Istenhez kiáltott, mint Illés a Kármelen. Azt kérte, hogy ha teológiára kell mennie, forduljon vissza a szerelvény. Mit ad Isten, egy orosz tiszt kiválasztott néhány katonát, így került azok közé, akik nyitott vagonban főztek a Regátig utazva. Pár nap után jött a parancs, hogy nincs szükség több fogolyra, és a vonat visszafordult. Lelkész nagyapám szentül hitte, hogy anno miatta fordult meg a vonat, s ahogy Pálnak a hajón, Isten neki ajándékozta azokat, akik a vonaton voltak. Az a gyermeki hit, hogy tatám Istene az én imámra is megfordítja a világ kerekét, idővel megkopott. Egy elefántnak köszönhetem, hogy valamicskét visszanyertem.
Fekete-Sipos Márti írása
A Presidential Prayer Team amerikai mozgalom ezer keresztényt kérdezett meg a 2020-as Covid-járványt követően, hogy milyen az imaéletük. X generációsként meglepett, hogy éppen az én korosztályom tagjai hiszik a leginkább, hogy imáikkal befolyásolni tudják a dolgok kimenetelét, az idősebbek úgy vélik, hogy az imádkozás inkább erőt ad elhordozni az élet terheit. Azzal a tizenegy százalékkal tudtam leginkább együttérezni, akik szerint Isten jobban fülel a komoly hívők könyörgésére. Na, itt volt az én elefántom elásva!
Imádkozz az elefántodért!
Nyakig ültem a kételyekben, mikor elém került Adam Stadtmiller könyve. Különös címével rögtön belopta magát a szívembe. A Praying for Your Elephant (Imádkozz az elefántodért!) nem habkönnyű mese, megvan a maga története. 1997-ben Adam ifjúsági lelkész lett egy kaliforniai gyülekezetben, és az első munkanapján hajnali öt körül közös imára invitálta egy szolgálótársa. Talán az álmosság lehetett az oka, mindenesetre egy reklámhirdetésre terelődött a szó, miszerint potom kétezerötszáz dollárért elefánt bérelhető ifjúsági alkalmakra. Mivel egyikük sem rendelkezett egy táskányi pénzzel, egyedül az ima erejében bízhattak. Adam kissé szégyellte, hogy egy jószágért fohászkodnak, mikor a Föld túlsó sarkában tömegek éheznek, de aztán arra gondolt, hogy Isten elég nagy ahhoz, hogy mindenre gondja legyen. Így aztán imádkoztak egy elefántért, majd megfeledkeztek az egészről. Négy évvel később Adam kiégett a
szolgálatban, ezért beadta a felmondását, viszont egy missziós útra még elvitte a fiatalokat Thaiföldre. Egész úton vívódott, hogy vajon jó döntést hozott-e, mígnem egy éjjel a szálláson egyszer csak valaki elkiáltotta magát, hogy egy elefánt van az udvaron. Hogy miként tévedt oda a vaksötétben egy helyi lakos, aki elefántot sétáltatott, csak Isten tudja. Ahogy Adam végigsimította az állat ormányát, érezte, hogy Isten szól hozzá: „Itt van az elefántod, amiért négy éve imádkoztál.” Ez a termetes jószág aznap felért az Atya ölelésével, aki nem feledkezett meg Adam imájáról. A különös sztori apropóján az elefánt egy metafora lett sokak számára, kedves emlékeztető, hogy merjünk nagyot kérni Istentől. Adam története visszahozta a kedvemet az imádkozáshoz, ugyanakkor kihívás elé állított: vajon merek-e az én elefántomért közbenjárni?
Imáinknak elsősorban mi szabunk határokat, nem holmi bibliai korlátok, írja Adam, például amikor olyan dolgokért könyörgünk, amelyekre szerintünk Isten szívesen válaszolna. Ahogy a közösségi odalakon szokás egy kis Photoshoppal feljavítani a kiposztolt fotóinkat, úgy az imádságainkat is hajlamosak vagyunk hamis külső és belső elvárásokhoz szabni. Így fosztjuk meg őket igazi erejüktől, hiszen ha pont az őszinte részeket ollózzuk ki belőlük, mégis mi értelme az egésznek? Miután az Atya maga mondja, hogy bármivel jöhetünk hozzá, rábízhatjuk a piszkos munkát. A szelektálás az ő dolga, nem a mienk.
Hát nem különös, hogy Isten szóval teremtette a Földet? Vajon kihez beszélt? Valószínűleg azért ajándékozta nekünk
a mennyei nyelvet, hogy megízleljük szeretetét és erejét. Micsoda megkönnyebbülés, hogy nem a Twitteren, hanem az Igében van megírva, hogy minden ima eljut Istenhez. Nem csak Billy Graham utódaié, hanem a miénk is. Ezt hívja Adam az ima „nukleáris erejének”, mert azt az imádságot, amelyet egyszer elmondtak, még a Sátán sem képes feltartóztatni. Való igaz, hogy ha nem tudunk megbocsátani, vagy hitetlenek vagyunk, az az imádságaink útjába állhat, de még mindig jobb kételyekkel vagy haraggal a szívünkben könyörögni, mint sehogy. Elvégre az egyetlen hely, ahol megszabadulhatunk ezektől az érzésektől, éppen Isten jelenléte.
Amikor kételkedünk Isten jóságában, és nem látjuk imáink gyümölcsét, nagy a kísértés, hogy felhagyjunk az egésszel. Pláne, ha kiderül, hogy a szomszéd sosem böjtöl, mindenkire neheztel, mégis minden kívánságát lesi a Jóisten. Ilyenkor bosszantó, máskor viszont felszabadító a tudat, hogy Isten imáinkra adott válasza kegyelemből adatik, nem azért, mert besegítünk neki.
Az elefántok ereje tehát nem a mi imára való képességünkben rejlik, hanem abban, hogy Isten egy törődő Atya, akitől pimaszul őszintén kérhetünk. Már ha van bizalmunk benne. Adam szerint mind hajlunk rá, hogy felületesen imádkozzunk, csak hogy elkerüljük a csalódásokat. Hát nem könnyebb azt mondani, hogy „Uram, áldd meg X. Y.-t!”, mint kockáztatni valami földöntúli nagy álmot, mondván, hogy Isten úgysem adja meg?
A könyv egyik legmegnyugtatóbb gondolata az, hogy nincs jó vagy rossz ima, de jobb azért van. Ha általánosságokban
