Noé bárkája

Közben hosszú idő telt el. Sok ember született, akik sorra meg is haltak. Az Isten által teremtett földön egyre rosszabbra fordult minden. Az emberek veszekedtek, gyűlölték és bántották egymást. Egyáltalán nem törődtek Istennel, és nem éltek az ő akarata szerint. Senki sem fgyelt rá, így Isten megbánta, hogy embert teremtett. Szomorú szívvel úgy döntött, hogy minden élőlényt elpusztít a földön. Elhatározta, hogy özönvizet küld rájuk.

De volt egy ember, Noé, aki Isten barátja volt. Isten beszélt Noénak az özönvízről, és elmagyarázta neki tervét. Szerette volna megmenteni Noét és családját, ezért azt parancsolta, hogy építsen egy hatalmas hajót. Olyan nagyot, hogy beleférjen az egész családja: felesége, három fa: Sém, Hám, Jáfet és azok feleségei. Be kellett még vinni egy-egy párt minden állatfajból. Noénak gondoskodnia kellett arról is, hogy a hajón legyen elég élelem mindnyájuk számára. Noé mindenben engedelmesen követte Isten parancsait.

A munka hosszú ideig tartott, az emberek pedig egyre csak jöttek és fgyelték a bárka építését. Amikor megkérdezték Noétól, hogy mit csinál, mindig fgyelmeztette őket arra, amit Isten az özönvízről mondott.

Ők azonban ügyet sem vetettek rá. Azt gondolták, hogy megbolondult. Valóban szokatlan dolog, hogy egy hajót minden folyótól és tengertől távol építsen valaki. Noé azonban nem hagyta magát befolyásolni.

Folytatta a munkát, és be is fejezte a bárka építését. Azután elkezdett esni az eső…

Azon a napon Noé és családja az összes állattal és madárral együtt bement a bárkába, és Isten szorosan rájuk zárta az ajtót.

Az eső egyre csak ömlött. Megáradtak a folyók, és víz borította be az egész földet. Senki és semmi sem élte túl ezt a csapást. Hamarosan már a hegycsúcsok sem látszottak ki a vízből. Csak Noé és családja, valamint a bárkában vele levő állatok menekültek meg. Az egész föld elnéptelenedett és elhagyatottá vált.

Végül elállt az eső. A víz szintje egyre apadt, és egy napon a bárka megfeneklett a hegyek között. Noé ekkor meg akarta tudni, hogy elég száraz-e a föld ahhoz, hogy mindnyájan kijöhessenek a bárkából. Ezért kiengedett egy hollót. Mivel a holló visszatért, kiengedett egy galambot is. A föld azonban még nem volt elég száraz a galambnak, ezért visszarepült a bárkába.

Néhány nap múlva a galamb ismét kirepült, és amikor visszajött, egy olajfalevelet hozott a csőrében. A föld már majdnem teljesen felszáradt, és harmadjára a galamb nem is tért vissza.

Ekkor Isten szólt Noénak, hogy hagyják el a bárkát, és kezdjenek mindent újra a megtisztult földön.

Milyen izgalmas nap lehetett! Állatok és emberek nagy tolongással hagyták el a bárkát, hogy a szárazföldre jussanak. Noé és családja megköszönte Istennek, hogy épségben megőrizte őket. Egy nagy halom követ hordtak össze, amelyre fát raktak, és ezen az oltáron áldozatot mutattak be Istennek.

Így fejezték ki köszönetüket a szabadulásért. Amikor a felhőkön áttörve végre kisütött a nap, csodálatos szivárvány ívelt át az égen. Isten megígérte Noénak, hogy soha többé nem fogja özönvízzel elpusztítani a földet. Így lett a szivárvány annak a jele, hogy Isten mindig betartja ezt az ígéretét.