C. S. Lewis A végső ütközet
NARNIA KRÓNIKÁI Olvasási sorrendben:
A varázsló unokaöccse Az oroszlán, a boszorkány és a ruhásszekrény A ló és kis gazdája Caspian herceg A Hajnalvándor útja Az ezüsttrón A végső ütközet
C. S. Lewis
A végső ütközet
Harmat Kiadó Budapest, 2013
A mű eredeti címe: The Last Battle Copyright © C. S. Lewis Pte Ltd., 1956 Borítóillusztráció: Cliff Nielsen Copyright © C. S. Lewis Pte Ltd., 2002 A The Chronicles of Narnia®, Narnia® és minden könyvcím, szereplő és helyszín, amely először a The Chronicles of Narnia című műben szerepelt, a C. S. Lewis Pte Ltd. védjegye. Engedély nélküli használatuk szigorúan tilos. Kiadja a Harmat Kiadó a C. S. Lewis Company Ltd. engedélyével. Fordította: Liszkay Szilvia Szerkesztette: Háy János és Győri Anna ISBN 978-963-288-185-0
www.narnia.com Ennek a kiadványnak semmilyen része sem részben, sem egészben nem másolható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető át semmilyen formátumba, sem elektronikus, sem mechanikai, sem fénymásolt, sem más fotóeljárással rögzített formába a kiadó írásos engedélye nélkül.
1. fejezet
Az Üst-tó
N
arnia történetének utolsó korszakában messze nyugaton, a Lámpás-tisztáson is túl, a nagy vízesésen innen, élt egy majom. Anynyira vén volt, hogy senki sem tudta felidézni, mikor költözött arra a vidékre. Agyafúrtabb, csúfabb, ráncosabb állatot el sem tudsz képzelni. Egy hatalmas fa erős karjai közé épített, ágakból összetákolt, levelekkel bélelt házikóban tanyázott. Fondornak hívták. Az erdőnek abban a részében kevés beszélő állat, ember vagy törpe élt, Fondor egyetlen barátja pedig a szomszédságában lakó szamár, Gubanc volt. Legalábbis mindketten azt állították, hogy barátok, ám a valóságban Gubanc sokkal inkább Fondor rabszolgája volt, mint a barátja. Ha le5
A végső ütközet
mentek a folyóhoz, Fondor töltötte meg vízzel a jókora bőrtömlőket, de Gubanc cipelte haza őket. Ha szükségük volt valamire a folyón túl fekvő városból, Gubanc baktatott oda, hátán üres kosarakkal, és tért vissza megpakolva. A vásárolt finomságok legjavát azonban Fondor habzsolta fel, mondván: – Tudod, Gubanc, én nem eszem füvet meg bogáncsot, de valamivel csak jól kell laknom. Erre Gubanc mindig azt válaszolta: – Persze, Fondor, persze. Igazad van. Gubanc soha nem panaszkodott, tudta, hogy Fondor jóval okosabb nála, és úgy érezte, igazán rendes tőle, hogy egyáltalán barátkozik vele. Ha néha-néha mégis vitatkozni próbált, Fondor mindig letorkollta: – Hidd el, Gubanc, én mindenhez jobban értek, mint te! Tudod, nem vagy valami lángész. És Gubanc mindig így válaszolt: – Igaz, Fondor, tökéletesen igazad van. Nem vagyok valami lángész. Nagyot sóhajtott, és azt tette, amit Fondor mondott. Még valamikor az év elején egy reggel együtt sétálgattak az Üst-tó partján. E hatalmas tó Narnia nyugati csücskében, meredek sziklafalak tövében feküdt. Egyik oldalán végenincs menny6
Az Üst-tó
dörgéssel ömlött bele a nagy vízesés, a másikon pedig Narnia fő folyama zúdult ki belőle. A zuhatag állandó mozgásban tartotta a vizet, a tó táncolt, habzott, pezsgett, bugyborékolt, mintha forrna, ezért is kapta az Üst-tó nevet. Kora tavasszal volt a legvirgoncabb, amikor megolvadtak a Narnián túli nyugati vadonban meredező hegyek hósipkái, s felhizlalták az ölükben eredő Nagy Folyó forrását. A két állat nézte a zubogó vizet. Fondor egyszer csak sötét, csupasz ujjával rámutatott valamire. – Nézd! Mi az ott? – Mi mi? – kérdezte Gubanc. – Az a sárga valami, ami most szánkázott le a vízesésen. Látod? Ott van megint, ott úszik. Ki kell derítenünk, hogy mi lehet az. – Muszáj? – Persze, hogy muszáj! – mondta Fondor ellentmondást nem tűrő hangon. – Talán hasznát vesszük. Légy oly jó, ugorj be a vízbe, és halászd ki nekem! – Ugorjak bele? – Gubanc hosszú füle megrándult. – Különben hogy szedhetnénk ki? – kérdezte a majom. – De... de – nyögte a csacsi – nem lenne jobb, ha te mennél be érte? Végül is te vagy kíváncsi 7
A végső ütközet
rá, én azért nem annyira. Meg ugye neked kezed is van. Legalább olyan jól meg tudod fogni a dolgokat, mint az emberek vagy a törpék. Én a patámmal sután bánok az ilyesmivel. – Nahát, Gubanc! – sóhajtott fel Fondor. – Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyet mondasz nekem. Tőled soha nem vártam volna ilyesmit. – Miért, mi rosszat mondtam? – A szamár igen alázatosan beszélt, mert látta, hogy mélyen megbántotta a majmot. – Úgy értettem... – Azt akarod, hogy én menjek be a vízbe – válaszolta Fondor fájdalmasan. – Mintha nem tudnád nagyon jól, mennyire védtelen és gyenge a majmok mellkasa, mennyire könnyen megfáznak! De jól van. Bemegyek én, habár már így is vacogok ebben a kegyetlen szélben. Sebaj, bemegyek! De talán ez lesz a vesztem. És akkor majd sajnálkozhatsz! – Fondor úgy beszélt, mint aki mindjárt elsírja magát. – Jaj, kérlek, ne, kérlek, ne, kérlek, ne! – kiáltotta-bőgte a szamár. – Nem így gondoltam, hidd el, nem így! Ostoba, oktalan állat vagyok, nem tudok egyszerre több dolgot észben tartani! Megfeledkeztem a gyenge mellkasodról. Hát persze, hogy bemegyek én! Eszedbe ne jusson bemászni a vízbe! Ígérd meg, hogy nem teszel ilyet! 8
Az Üst-tó
Fondor meg is ígérte, Gubanc négy patája pedig – kipi-kopp – kopogott a köves parton, amint megkerülte a tavat, hogy alkalmas helyet találjon a vízbe gázoláshoz. A hidegtől eltekintve sem volt tréfadolog bemászni a habzó, örvénylő tóba. Gubanc jó darabig reszketve, tanácstalanul állt a parton, látszott rajta, hogy nem igazán akar elindulni. Ám ekkor Fondor megszólalt a háta mögött: – Jól van, kihalászom én! Gubanc persze nyomban rávágta: – Nem, nem! Megígérted. Már megyek is! – Azzal elindult. Hatalmas hullám csapott a képébe, szája, szeme tele lett vízzel, ettől pedig semmit sem látott. Pár pillanatra a víz alá merült, s amikor újra felbukkant, egészen máshol találta magát. Hir telen örvény ejtette rabul, forgott, forgott egyre gyorsabban és gyorsabban, és éppen a zuhatag alá sodródott. Roppant erővel zúdult rá a víz, mely a felszín alá lökte, de annyira mélyre, hogy úgy érezte, nem tart ki a levegője addig, amíg újra feltornázza magát. Amikor felbukkant, és végre sikerült a lebegő valami közelébe evickélnie, az elsodródott tőle, a vízesés alá került, és lemerült a tó fenekére. Amikor megint felbukkant, meszszebb volt, mint valaha. 9
A végső ütközet
Gubanc egész testét zúzódások borították. Végül a jeges víztől dermedten, holtfáradtan sikerült a fogával elkapnia a felszínen úszó tárgyat. Botladozott vele kifelé, igyekezett magasra tartani, de mellső patái minduntalan bele-belegabalyodtak, mert az a valami akkora volt, mint egy kandallószőnyeg, emellett pedig súlyos, hideg és nyálkás. Ledobta Fondor elé, aztán csak állt csöpög ve, reszketve, s levegő után kapkodott. Ám a majom egy pillantásra sem méltatta, nem kérdezte meg tőle, hogy érzi magát. Egyre csak ugrált a valami körül, tapogatta, fogdosta, szétterítette, szaglászta. Gonosz fény villant a szemében, és így szólt: – Ez egy oroszlánbőr. – Iá, iá – igazán? – lihegett Gubanc. – De vajon... vajon... vajon... – morfondírozott Fondor, s látszott, hogy rettenetesen töri a fejét valamin. – Vajon ki ölte meg szegény oroszlánt? – kérdezte végül Gubanc. – El kellene ásnunk. Temessük el! – Ugyan, nem beszélő oroszlán volt! – legyintett Fondor. – Emiatt igazán nem kell aggódnod. A vízesésen túli nyugati vadonban nem
10
Az Üst-tó
élnek beszélő állatok. Ez csak egy ostoba, vad oroszlán bőre. Ebben egyébként minden bizonnyal igaza volt. Több hónappal korábban egy vadász lőtte le s nyúzta meg az oroszlánt valahol fent a nyugati vadonban, bár ez a történet szempontjából egészen lényegtelen dolog. – Akkor is, Fondor – erősködött Gubanc –, ha csak egy ostoba, vad oroszlán bőre, nem kellene mégis tisztességgel eltemetnünk? Hiszen mindegyik oroszlán, hogy is mondjam, nemes vad. A Tudodki miatt. Nincs igazam? – Verd ki a fejedből ezeket a buta gondolatokat, Gubanc! – förmedt rá Fondor. – Tudod jól, hogy a gondolkodás nem erős oldalad. Ebből a bőrből finom, meleg télikabátot készítünk neked. – Nem, ezt nem szeretném – rázta a fejét a szamár. – Az úgy nézne ki, mintha... Szóval a többi állat azt hinné, hogy én... Mindegy, úgy érzem, ezt nem... – Mit locsogsz itt összevissza? – kérdezte Fondor, s közben vadul vakarózott. – Szerintem tiszteletlenség lenne a Nagy Oroszlánnal, Aslannal szemben, ha egy magamfajta egyszerű szamár oroszlánbőrben parádézna – nyögte ki végül Gubanc.
11
A végső ütközet
– Jaj, ne akadékoskodj már! – csattant fel Fondor. – Mit tudhat egy magadfajta szamár az efféle dolgokról? Nem vagy az elme bajnoka. Miért nem bízod rám a gondolkodást? Miért nem bánsz velem úgy, ahogy én bánok veled? Te sem hiszed rólam, hogy mindent tudok. Nyilvánvaló, hogy bizonyos dolgokhoz jobban értesz, mint én. Ezért is hagytam, hogy bemenj a tóba, hiszen tudtam, azt biztosan jobban csinálod nálam. De miért nem engeded át nekem a terepet, amikor olyasmiről van szó, amihez én értek, s te nem? Hát nekem soha semmit sem szabad csinálnom? Légy igazságos! Egyszer te, egyszer én. – Jó, persze, persze, ilyen értelemben igazad van... – motyogta Gubanc. – Tudod, mit? – mondta Fondor. – Trappolj le fürgén a folyó mentén Vásárlakba, és nézd meg, árulnak-e narancsot vagy banánt! – Jaj, Fondor! Annyira fáradt vagyok! – Persze, de fázol és csuromvizes lettél. Át kell melegedned. Hidd el, jót fog tenni egy kis séta! Egyébként is ma piacnap van Vásárlakban. Gubanc erre nem tehetett mást, mint hogy engedelmeskedett. Fondor, amint magára maradt, hol két lábon, hol négykézláb csoszogott vissza a fájához. Makogva, vigyorogva lódította fel magát ágról ágra 12
Az Üst-tó
a kis kalyibájáig. Előkotorta a tűt, cérnát meg egy jókora ollót. Okos majom volt, írni is megtanult a törpéktől. Szájába vette a cérnagombolyagot – egy vastag fonál volt, inkább spárga, mint cérna – pont úgy, mintha egy hatalmas karamellát szopogatna. A tűt két ajka közé fogta, az ollót pedig a bal kezébe vette. Így mászott le a fáról és cammogott vissza az oroszlánbőrhöz. Ott aztán leguggolt és munkához látott. Azonnal látta, hogy a bőr hátrésze hosszú lenne Gubancnak, a nyakrésze viszont túlságosan rövid. Ezért a hátrészből kivágott egy jókora darabot, hogy abból legyen a hosszú gallér Gubanc hosszú nyakára. Levágta az oroszlánfejet, majd a gallért a fej és a vállak közé erősítette. Zsinórokat is illesztett a bőr mindkét oldalára, hogy össze lehessen kötni Gubanc mellkasa és hasa alatt. Néha-néha madár szállt el a feje fölött. Ilyenkor Fondor aggodalmasan föltekintett és abbahagyta a munkát. Nem akarta, hogy meglássák, miben mesterkedik. De egyik madár sem a beszélő fajtából való volt, így nem tudta volna elmondani, mit látott. Gubanc késő délután tért vissza. Nem trappolt, hanem szinte vánszorgott. – Nem volt narancs – sóhajtotta. – És banán sem. Viszont minden erőm elhagyott. 13
A végső ütközet
Ezzel lefeküdt a földre. – Gyere, próbáld fel a gyönyörű, új oroszlánbőr kabátodat! – hívta Fondor. – Hagyjuk most azt az ócska bőrt! Majd reggel felpróbálom, most fáradt vagyok hozzá. – Hát ez igazán nem szép tőled, Gubanc! – mondta Fondor. – Ha te fáradt vagy, akkor mit mondjak én? Míg te vidáman lekocogtál a völgybe, én egész nap varrtam, hogy elkészüljek a kabátoddal. A kezem már annyira reszket, hogy alig bírom fogni az ollót. De te meg se köszönöd, pillantásra se méltatod a kabátot, egyáltalán nem érdekel, hogy... hogy... – Drága Fondorom! – kiáltotta Gubanc, és azonnal talpra ugrott. – Bocsáss meg, valóban gorombán viselkedtem! Hát persze, hogy boldogan fölpróbálom! Nagyon csinosnak látszik! Kérlek, terítsd rám azonnal! – Akkor állj nyugodtan! – mondta a majom. Nagy nehezen tudta csak megemelni a bőrt, de végül sok huzavona, lihegés és fújtatás után ráborította a szamárra. Megkötötte Gubanc hasa alatt, a lábakat hozzáerősítette Gubanc lábaihoz, a farkat pedig Gubanc farkához. Az oroszlánfej nyitott száján át jókora rész látszott a csacsi pofájából és szürke orrából. Egy pillanatig sem lehetett volna megtéveszteni azt, aki látott 14
Az Üst-tó
már valódi oroszlánt. Ám aki még nem találkozott ilyen állattal, az az oroszlánbőrbe bújt szamarat akár össze is téveszthette vele, feltéve, ha nem ment a közelébe, a fény sem volt túl erős, és ha Gubanc sem iázott, illetve nem kopogott a patája. – Remekül mutatsz, remekül! – lelkendezett a majom. – Ha meglátna valaki, azt hinné, hogy maga Aslan vagy, a Nagy Oroszlán. – Az borzasztó lenne – hebegett a csacsi. – Ugyan, dehogy! Mindenki azt tenné, amit parancsolsz. – De én nem akarok parancsolni! – Képzeld csak el, mennyi jót tehetnénk! – mondta Fondor. – Persze én lennék a tanácsadód. Kieszelnék mindenféle okos parancsot, és mindenkinek engedelmeskednie kellene, még a királynak is. Végre rendbe raknánk a dolgokat Narniában. – Miért? Hát nincsenek rendben? – kérdezte a szamár. – Micsoda? – kiáltott fel meglepetten a majom. – Hogy lennének rendben? Amikor még narancsot és banánt se lehet kapni! – Na jó, de nem sokan, sőt szerintem rajtad kívül senki sem akar ilyen gyümölcsöt venni. – Aztán itt van a cukor... – folytatta Fondor. 15
A végső ütközet
– Hm, igaz. Cukorból tényleg lehetne egy kicsit több... – Akkor ezt megbeszéltük – szögezte le a majom. – Úgy teszel, mintha te volnál Aslan, én pedig majd hátulról súgok, hogy mit mondj. – Nem, nem, nem – motyogta riadtan Gubanc. – Ez szörnyű, ne is beszéljünk róla! Nem szabad, Fondor. Lehet, hogy nem vagyok valami okos állat, de ennyit azért én is tudok. Mi történne, ha megjelenne az igazi Aslan? – Gondolom, megdicsérne – mondta Fondor. – Sőt az is lehet, hogy az oroszlánbőrt szándékosan küldte! Nekünk kell rendbe hoznunk a dolgokat. Egyébként pedig ő soha nem buk kan fel, legalábbis manapság már nem. Ebben a pillanatban hatalmas mennydörgés hallatszott a fejük fölött, a föld is beleremegett. Egyensúlyukat vesztve mindketten arcra zuhantak. – Na tessék! – lihegte Gubanc, amint levegőhöz jutott. – Ez jel volt, intő jel! Tudtam, hogy rémesen gonosz, amit teszünk! Azonnal szedd le rólam ezt az átkozott bőrt! – Dehogy, dehogy – felelte a majom, akinek igen gyorsan forgott az agya. – Ez éppen az ellenkezőjét jelenti. Pont azt akartam mondani, hogy ha a valódi Aslannak – ahogy nevezed – 16
Az Üst-tó
tényleg ez a szándéka velünk, biztosan küld egy jó nagy mennydörgést és földrengést. De mielőtt kimondhattam volna, már meg is kaptuk a jelet. Ezek után muszáj megtenned, Gubanc! Nagyon kérlek, ne vitatkozz velem! Tudod jól, hogy nem értesz az effajta dolgokhoz. Mit tudhat egy szamár az égi jelekről?
17
2. fejezet
A király meggondolatlansága
H
árom héttel később Narnia utolsó királya kint ült a kis vadászlak előtt, egy hatalmas tölgyfa árnyékában. Tavaszonként gyakran eltöltött ott egy-két hetet. A vadászlak alacsony, nádtetős házikó volt, nem messze a Lámpás-tisztás keleti csücskétől, ahol a két folyó találkozott. Szerette az egyszerűséget és a nyugalmat, ami körülvette itt, távol az államügyektől s az uralkodói székhely, Cair Paravel pompájától. Tirian királynak hívták, húsz-huszonöt éves lehetett, válla már széles és izmos, karja, lába pedig acélos volt, szakálla azonban még alig pelyhedzett az állán. Bátor, nyílt arcán kék szemek ragyogtak. Azon a tavaszi reggelen nem volt vele más, csupán legkedvesebb barátja, Gyémánt, az egyszar18
A király meggondolatlansága
vú. Testvéri szeretet kötötte össze őket, a háborúk során már többször megmentették egymás életét. A nemes állat ott állt a király karosszéke mellett, fejét hátrahajtva kék szarvát dörzsölgette, tisztogatta krémfehér mellkasán. – Ma egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam bármilyen munkára vagy testgyakorlatra, Gyémánt! – szólalt meg a király. – Állandóan ez a nagyszerű hír jár a fejemben. Mit gondolsz, megtudjuk a részleteket is? – Apáink, sőt nagyapáink kora óta nem érkezett ilyen jó hír – felelte Gyémánt. – Feltéve persze, hogy igaz. – Nem lehet más, csakis igaz – mondta a király. – Már egy hét is eltelt azóta, hogy az első madarak azt csicseregték fölöttünk: Aslan itt van, Aslan ismét eljött Narniába. Utánuk jöttek a mókusok. Ők ugyan nem látták, de azt mondták, biztos, hogy itt van az erdőben. Ezután beszéltünk a szarvassal. Ő a saját szemével látta messziről a Lámpás-tisztáson, holdfényben. Ezt követően hallottuk a sötét képű, szakállas calormeni kalmár beszámolóját. A calormeniek korántsem tisztelik annyira Aslant, mint mi, ám nincs okom kételkedni abban, amit az a férfi elbeszélt. És végül itt volt tegnap este a borz, ő is látta Aslant. 19
A végső ütközet
– Igen, uram – bólintott Gyémánt –, én is hiszem minden egyes szavukat. Kételkedésem látszat csupán, nem mer még lelkemben az öröm hitté gyökeresedni. Mindez túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. – Ahogy mondod – sóhajtott nagyot a király, s szinte beleborzongott a boldogságba. – Ez meszsze több, mint amit valaha is reméltem az élettől. – Hallgasd csak! – Gyémánt oldalra hajtott fejjel hegyezte a fülét. – Mi ez? – kérdezte Tirian. – Patadobogás – válaszolta az egyszarvú. – Vágtató ló. Egy roppant súlyos ló. Valószínűleg az egyik kentaur lesz az. Nézd, már itt is van! A hatalmas, aranyló szakállú kentaur emberverejtékkel a homlokán és méncsatakkal mogyorószín horpaszán odavágtatott a királyhoz, megállt, s mélyen meghajolt. – Üdv néked, királyom! – zengett mély hangja, akár egy bikáé. – Üdvözöllek! – szólt a király, miközben válla fölött hátratekintett a vadászlak bejárata felé. – Egy flaska jó bort a derék kentaurnak! Isten hozott, Titoklátó! Ha kifújtad magad, mondd el, mi járatban vagy! Egy szolga lépett ki a házból, kezében ékesen 20