Tapolyai Emőke: Óriások és sáskák

Hogyan maradhatunk talpon nehéz időkben?

TAPOLYAI EMŐKE HARMAT Óriások és sáskák

TAPOLYAI EMŐKE

Óriások és sáskák

Hogyan maradhatunk talpon nehéz időkben?

HARMAT BUDAPEST, 2024

© 2024 Tapolyai Emőke

© 2024 Harmat Kiadó

Minden jog fenntartva. Kérjük, hogy a szerző jogait tiszteletben tartva a könyvet ne másolja, ne sokszorosítsa, ne tegye közzé sem elektronikus, sem más formában, és a mű felhasználásához kérje a kiadó engedélyét.

ISBN 978-963-288-869-9

A bibliai idézeteket a Magyar Bibliatársulat 1975. évi új fordítású Bibliájának 1996-os kiadásából vettük.

Az ettől eltérő eseteket külön jelöltük: RÚF – Magyar Bibliatársulat revideált új fordítású Bibliája (2014).

Kiadja a Harmat Kiadó

1113 Budapest, Karolina út 62.

Telefon/fax: (1) 466-9896, (1) 386-0865

E-mail: harmat@harmat.hu

Internet: www.harmat.hu

Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja.

Felelős kiadó: Herjeczki Kornél

Felelős szerkesztő: Bayer Anna Műszaki vezető: Bernhardt Péter

Borítóterv és tördelés: Müller Péter

Nyomta és kötötte: Innovariant Kft.

Felelős vezető: Drágán György

Előszó az Igenlő könyvsorozathoz

Igenelni a veszteségek feldolgozását, nem hátrálni, hanem dönteni a továbblépés mellett.

Igenelni a sebzett lélek igazságát a megbocsátásban, nem csak elengedni a múlt terheit, hanem szembenézni és megbékélni velük.

Igenelni a határok meghúzását, nem menekülni előlük, hanem vállalni a rend és fegyelem teremtésének nehézségét.

Igenelni a reményt akkor is, amikor csak a sötétség maradt, és makacsul ragaszkodni hozzá, akkor is, amikor minden elveszettnek tűnik.

Igenelni mindazt, ami épít, erősít, ami lehajtott fejünket felemeli, mert tudatos döntéseink és a belőlük fakadó apró, következetes lépések formálják jövőnket.

Ez a könyvsorozat a mindennapjainkról szól, arról, hogy hogyan tehetjük magunkévá azokat a csendes, de annál fontosabb döntéseket, amelyek által újra meg újra felemelkedhetünk. Röviden: hogyan mondhatunk igent az életre, akkor is, ha az üvölt ránk, és akkor is, ha az nem kérdez. Ez az Igenlő! Életigenlő!

Rémek és áldozatok

Óriások a mesékben léteznek, sáskák a kertemben is. Az óriások legtöbbször legyőzhetetlen rémek, a sáskák horogra való csalik.

Tekintsünk bele egy történetbe, amelyikben mindkettő szerepel. Egy történetbe, amelyben úgy az óriások, mint a sá s kák, a saját életünk valóságához kapcsolódnak. A benne szereplő emberek úton voltak már egy ideje, valahonnan valahová haladtak, előrejutottak. Ám hirtelen megtorpanásra kényszerültek. Váratlan fordulat keresztezte életútjukat, és gúnyosan vihogta képükbe a kérdést: Azt hitted, hogy célba érsz? Tévedtél. Azt hitted, hogy számítasz? Ó, te naiv!

Vizsgáljuk meg együtt ezt az ősi történetet a 4Mózes 13−14 alapján.

Az ígéret földjének kapujában

Izrael népét Isten kiszabadította az egyiptomi rabszolgaságból azzal az ígérettel, hogy földet, otthont ad nekik − a népének −, s hogy az a föld egy tejjel-mézzel folyó csoda lesz. Ebben a reményben menekültek ki Egyiptomból, vonultak át a Vörös-tengeren, miközben a fáraó hadserege üldözte őket. Ebben a reményben küzdöttek meg éhséggel, szomjúsággal, éltek meg hatalmas csodákat − a lehetetlen helyen víz fakadt, a lehetetlen helyen étellel táplálta őket Isten −, míg végre elérkeztek oda, hogy bemenjenek az ígéret földjére.

Célba érkezésük utolsó lépéseként biztos, ami biztos alapon kémeket küldtek az ígéret földjére. Amikor azonban a kémek visszajöttek, Izrael népének nagyszerű jövőképe egy pillanat alatt darabokra tört.

A kiküldött tizenkét kémből tíz kétségbeesve jelentette a népnek: Ami ott van, az horror! Tévedtünk, ez nem fog működni! Nincsen cél, mert nem érkezünk meg, soha nem érkezünk meg! Marad

a vándorlás, a bizonytalanság, a küzdelem! Semmik vagyunk az ott lakókhoz képest! Szerencsétlen nünükék vagyunk! Senkik! Értitek? Senkik! (Lásd 4Móz 13,27–28.31–33.)

Talán sokan érezzük magunkat hasonló helyzetben: „erős nép lakik azon a földön, a városok falakkal vannak megerősítve, és nagyon nagyok” (13,28; RÚF), „Sőt láttunk ott óriásokat is... parányi sáskáknak éreztük magunkat...” (13,33; RÚF).

Volt azonban két kém, aki ugyanott járt, és ugyanazt látta, amit a többiek, mégis másképpen értékelte a látottakat.

Csak ketten voltak, szavuk mégis elgondolkodtató. „Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk [a földet], mert meg tudunk birkózni vele...” – állította Káléb (13,30) és társa, Józsué. Nem mondták, hogy nem laknak ott nagy, erős népek, nem mondták, hogy nincsenek falak, vagy nem óriásiak a városok, nem tagadták a valóságot.

Azt mondták: Figyeljetek, ne pánikoljatok, bátran mehetünk az ígéret földjére, le tudjuk győzni őket!

Kettő a tizenkettőből − jelentéktelennek tűnő szám. Nagyjából ilyen az arány akkor is, amikor körülnézünk a saját próbatételeinkben. Kevesen látnak túl az óriások riasztó látványán, kevesen képesek átértelmezni a rettegés látványát, ritkán tudunk függetlenedni mindenki más véleményétől, és saját, önálló meggyőződésre alapozni döntéseinket.

A látványok csatája

A két csoport szavai mögött valójában a látványok harcolnak egymással. A tíz rettegő kém gondolata, szava ismerős a szenvedő ember számára, amikor felerősödik a fájdalma, a hiánya, a vesztesége, a bizonytalansága, a reményvesztettsége: „erősebb[ek] nálunk” (13,31), „... olyan föld, amely megemészti lakosait! A nép pedig, amelyet ott láttunk, csupa szálas emberekből áll. Sőt láttunk ott óriásokat is, Anák óriás fiait. Olyannak láttuk magunkat, mint a sáskák, és ők is

úgy néztek ránk” (13,32–33). Hát hogy lehetne felvonulni ez ellen a nép ellen?! Micsoda valós kép életünk kihívásairól, küzdelmeiről, próbatételeiről, elakadásairól! A látvány, amely próbatételeinkben elénk tárul, összezsugorít minket: a veszély hatalmas, mi pedig csak aprócska, jelentéktelen áldozatai vagyunk helyzetünknek.

Mert talán nem láttunk még óriásokat? Nem éreztük magunkat parányi sáskának − ahhoz képest, ami történik velünk, bennünk, körülöttünk? Nem tapasztaltuk már, hogy nemcsak mi nézzük le önmagunkat, hanem óriásaink is sáskának néznek minket: eltaposhatónak, lesöpörhetőnek? Hányszor hittünk vajon a jelentéktelenségünk érzésének, miszerint ilyen óriással szemben nem vonulhatunk fel?

Tíz kétségbeesett kém nemet üvöltése áll két határozott kém igenjével szemben: egy valóság, kétféle perspektíva. A nép válasza pedig a kétségbeesés és a reményvesztettség: „Ekkor az egész közösség

elkezdett hangosan jajveszékelni, és sírt a nép egész éjjel” (14,1).

A jajveszékelés, a sírás, az éjjeli alvatlanság mind ismerős lehet annak, aki küzd, aki zsákutcában, sarokba szorítva érzi magát. A fájdalom, a veszteség, a kilátástalanság képes „földhöz vágni” lelkünket és ellopni álmainkat. Ezért tudnak annyi nyugtatót és altatót eladni. Belegabalyodunk gondolatainkba és fájdalmainkba, belegabalyodunk az óriások látványába akkor, amikor már éppen azt hittük, hogy megérkeztünk. Belegabalyodunk abba, hogy mi csak sáskáknak tűnünk saját szemünkben, belegabalyodunk végességünk pánikjába, s ahogy visz az örvény lefelé, úgy szakad föl belőlünk kétségbeesett emberi megoldásunk ötlete Isten felé: „Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában!” (14,2).

Néha tényleg könnyebb lenne feladni. Néha tényleg könnyebb lenne befordulni a fal felé és többet fel nem ébredni. Sajgó lelkünk valósága képes minden vágyat

felülírni, miszerint könnyebb lenne viszszafordulnunk, mert erőnk már úgyis elfogyott, s mert túl nagynak tűnnek azok az óriások.

Mérlegen az istenképünk

„Miért akar minket bevinni az Úr arra a földre?” (14,3). Hány és hány ember kérdezi azóta is, ma is: Miért? Miért? Ez az első kérdés, ami átfut rajtunk. Értelmet akarunk formálni szenvedéseinkből, próbatételeinkből, mert azt gondoljuk, hogy ha értelmet kapunk, akkor talán könynyebb továbbmennünk. Ez részben igaz lehet. De ebben a történetben egy torz, gonosz, érdektelen istenképpel akar az ember értelmet formálni a szenvedéseiből: „Azért akart az Úr minket idehozni, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak?” (14,3). Szenvedést készített nekünk az Úr?

Szenvedéseink mélysége akkor a legsötétebb, amikor istenképünk is mérlegre

kerül: Félreértelmeztem volna az Úr gondviselésének igéit? Szemfényvesztés volna mindaz, ami Isten szeretetéről szólt? Egyáltalán valóság-e, amiben eddig hittem, vagy csak egy felnőttmese? Él az Isten, és számítok neki? – Ezekhez hasonló kérdések gyötörnek minket. Hajlamosak lehetünk arra, hogy ne merjük kimondani rettegéseinket és hitünk kételyeit − pedig szükséges, hogy erre a pontra is eljussunk. Csak az kap választ Istentől, aki meri kérdezni őt. Őszinte önvizsgálat és kíváncsiság kell ahhoz, hogy merjük kérdezni Istent fájdalmaink közepette.

Ugyanakkor, ha csupán kérdezzük Istent, de válaszát nem várjuk meg: mintha csak öklünkkel csapkodnánk a kiszáradt földet, amelynek felszálló porától kiszárad lelkünk tüdeje, és fuldoklásunkban még nehezebb lesz az „előre”. A párbeszédhez bátorság kell. Bátorság a lecsendesedéshez, bátorság saját válaszaink elengedéséhez, bátorság a csendben váráshoz, és bátorság, hogy meghalljuk Isten válaszát.

Az emberi megoldás

Az emberek nyolcvan-nyolcvanöt százaléka problémamegoldó. Az első sokk, az első miértek után felmerül a kérdés: hogyan tovább? Meg kell oldani az elviselhetetlent! Meg kell oldani a megoldhatatlannak tűnőt! Menni kell előre − de merre van az előre? A kétségbeesett nép is a megoldást kereste: „Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba?” (14,3). Nem volna jobb rabszolgának lenni? Nem volna jobb bezárkózni otthonainkba? Nem volna jobb feladni a kapcsolatainkat, feladni álmainkat? Belenyugodni és elfogadni, hogy ez van, ezt kell szeretni? Nem volna jobb belenyugodni az óriásaink legyőzhetetlenségébe: a bántalmazásba, a függőségbe, a magányba? Nem volna jobb beolvadni a közönybe, ahol jelenemről és jövőmről lemondva én is érdektelenné, közönyössé válok?

Mielőtt megválaszoljuk a kérdéseket, tegyünk fel még egyet: El akarunk-e köteleződni Egyiptom felé, a lélek

szolgaságára? Ne moralizálgatva kérdezzük magunkat, hanem józanul nézzünk előre: Tényleg jobb lesz Egyiptomban? Megnyugvás vár a szolgaságban? Maradandó megnyugvás? Vágyakozom a gyümölcseire? Azonos leszek majd önmagammal: azzal, akinek Isten megalkotott? Ha lemondok a változásról, ha lemondok a gyógyulásról, ha lemondok álmaimról, vágyaimról, kapcsolataimról, belső békémről, akkor valóban jól leszek? Tisztán kell látnunk Egyiptomot, mielőtt kétségbeesésünkben visszafordulunk szolgaságunk földje felé.

Isteni perspektíva

Józsué és Káléb nem adja fel. Mindent körbejártak ők is, mint a többi tíz. Mégis mást láttak − mert másképp néztek: „A föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, igen-igen jó föld. Ha az Úr kedvel bennünket, akkor bevisz arra a földre, és nekünk adja a tejjel és mézzel folyó földet.

Csak az Úr ellen ne lázadjatok, és ne féljetek a föld népétől, mert megesszük őket, a fél fogunkra sem elegek! Tőlük eltávozott oltalmuk, de velünk van az Úr! Ne féljetek tőlük!” (14,7−9).

Józsué és Káléb válasza az álmainkról szól. Arról, ami életadó és csodálatos.

Mert az az álom, amelyet valóban Istentől kaptunk, az életigenlő, az életről szól. Milyen széles perspektívából mutatnak rá Kálébék a teljes képre! Óriások? Nekünk (akiket sáskáknak néztek) a fél fogunkra sem elegek! – Mekkora perspektívaváltás! Akkor hát ők mégsem óriások, és mi mégsem sáskák vagyunk? Ki kicsoda, ha az „óriás” valójában a fél fogra sem elég? (Mint amikor egy tinédzser fiúnak azt mondják: „Lakjál jól három csirkeszárnynyal, mert ez lesz ma az ebéd”. A hatalmasnak tűnő adagról pillanatok alatt kiderül, hogy a fél fogára sem elég.)

Hogy lett az óriásból kicsiny falatka?

A két kém szerint: „Tőlük eltávozott oltalmuk, de az Úr velünk van! Ne féljetek tőlük!” (14,9).

Hogyan válhatunk elég erőssé és szívóssá ahhoz, hogy fenyegető körülmények, nagy stresszhatások közepette is stabilan tudjunk állni? És a nehézségek ne földbe döngöljenek, hanem még növekedjünk is általuk? Erre válaszol egy bibliai történetből kiindulva Tapolyai Emőke közismert klinikai és pasztorálpszichológus, előadó, motivációs tréner.

Miután Isten kiszabadította népét az egyiptomi rabszolgaságból, és az ígéret földjének kapujáig vezette, a kiküldött tizenkét kémből tízen kétségbeesve jelentették: „láttunk ott óriásokat”, és „parányi sáskáknak éreztük magunkat”. Volt azonban két kém, akik ugyanott jártak, és ugyanazt látták, mégis másképpen értékelték a látottakat. „Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert meg tudunk birkózni vele” – állította Káléb és társa, Józsué.

Mi volt kettejük titka? S mi tesz ma is képessé minket arra, hogy kétségbeesés helyett megküzdeni akarjunk?