Vadóc
Harry Voß
és a láthatatlan őr
Szentírás Szövetség – Harmat
Budapest, 2024
A mű eredeti címe: Der Schlunz und der unsichtbare Wächter
Copyright © 2007 by 2007 Bibellesebund Verlag, Marienheide & SCM Verlag in der SCM Verlagsgruppe GmbH, Holzgerlingen
Hungarian edition – Magyar kiadás:
© Szentírás Szövetség, Harmat Kiadó, 2024 All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Illusztráció:
© Daniel Fernández Adasme
Fordította: Szécsi Zsuzsanna Felelős szerkesztő: Zombory Katalin
ISBN: 978-963-288-864-4
E kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető közzé sem elektronikus, sem más formában a kiadó írásos engedélye nélkül.
A kis szoba füstös volt és sötét, a nő mégsem vette le a napszemüvegét, amikor leült az íróasztal előtt álló székre.
A férfi a nagy íróasztal túloldalán ült egy karosszékben, és vészjóslóan mosolygott. Sűrű dohányfüst vette körül az arcát, és valahányszor beleszívott vastag szivarjába, majd lassan kifújta a füstöt, újabb kísérteties felhő keletkezett. Szabad kezével halkan dobolt régi olasz íróasztala nagy, sötét falapján.
– Sokat fizettem azért, hogy megölje – kezdte a nő a beszélgetést. – És az az ember, akiről azt mondta, a legalkalmasabb erre a feladatra, most börtönben ül.
A férfi újabb füstgomolyagot fújt a szobába.
– Igazán sajnálom – mondta, és ismét elmosolyodott. –Higgye el, készülök rá, hogy kihozzam.
– És mégis hogyan? – A nő hangja továbbra is rideg maradt. – Be akar törni a börtönbe, és kicsempészi?
A férfi elmosolyodott, és nagyot szippantott a szivarjából. Sötét szemében visszatükröződött a felizzó parázs fénye.
– Bízzon bennem – mondta. – Majd én megoldom. Megvannak a barátaim mindenfelé. Még a börtönben is. Ezt ön is tudja. A legjobb emberem hamarosan újra szabad lesz.
– Meddig fog ez még tartani?
A férfi kissé felhúzta az egyik szemöldökét.
– Már nem sokáig.
– Nem tudok tovább várni. Ez a fiú kezd veszélyes lenni. A minap követett a biciklijével. Épphogy sikerült leráznom.
A férfi mosolya széles vigyorrá torzult.
– Okos ez a fiú.
– Igen, sajnos az. – A nő nem mosolygott. – Túlságosan is okos. Meg kell szabadulnom tőle, mielőtt ő talál meg engem. Tudom, hogy máris kutakodik utánam. Ő és az a másik fiú. Ha megtalálnak engem, vagy akár a házat, akkor mindennek vége. Akkor megint emlékezni fog. – Kissé előrehajolt, és lehalkította a hangját. – Ez semmiképpen sem történhet meg.
– Értem én. – Az ujjak dobolása abbamaradt. A férfi újabb slukkot szívott a szivarjából, és az asztal felett fújta ki a füstöt. Úgy tűnt, a sűrű gomolyag lassacskán a nő arcát is beteríti. – Azt mondta, most Niederkirchenben él?
– Igen, ott. Egy Schmidtsteiner nevű családnál. – A nő egy fényképet tolt oda hozzá az asztalon. – Így néz ki. Ő az a kócos hajú fiú. A másikat Lucasnak hívják.
A férfi bólintott.
– Hogy juthatott el egyáltalán idáig?
– Ez számomra is rejtély. Biztosan csak ment és ment. Éjjel-nappal. Én már régen halottnak hittem annak ellenére, hogy a baleset után nem találták meg. Azt gondoltam, hogy az éhségtől vagy a hidegtől meghalt valahol az erdőben. De sokkal elevenebb, mint szeretném. – Kicsit előrébb húzódott a székében, és két ujjával röviden megigazította a napszemüvegét. Elegáns fejkendője alól egy sötét hajtincs kandikált ki. – Azt ígérte, hogy megszaba-
dulunk a kölyöktől. Balesetnek kellett volna tűnnie. Ehelyett a legjobb embere hagyta, hogy két gyerek legyőzze és börtönbe juttassa.
A férfi hosszasan bólogatott. Aztán újra elmosolyodott.
– Hát ez az. Okos az a két fiú.
– Okosak és veszélyesek – vágta rá a nő. – De azt akarom, hogy cselekedjen! Most azonnal! Nem tudok várni, amíg a legjobb embere kiszabadul a börtönből. Biztos akarok lenni benne, hogy végre vége ennek az egésznek, és én győztem. Azt gondolom, elég pénzt adtam önnek, hogy el tudja végezni a feladatot.
A férfi továbbra is vigyorgott.
– Igen, így van. – Egy nagy ólomkristály tartóba pöccintette a szivarja végéről a hamut, és beletette a szivarját is. – Az ajánlatom a következő. Niederkirchenben él valaki, aki tartozik nekem egy szívességgel. Az illető benzinkutak kirablására, autók feltörésére és lakásokba való betörésre specializálódott. Mesterien ért ahhoz, hogy a dolga végeztével köddé váljon, ha érti, mire gondolok. – Elvigyorodott, és összekulcsolta a kezét. – Biztos vagyok benne, hogy a megfelelő összegért hajlandó lenne elvállalni egy különleges megbízást.
– Amíg nincs okom kételkedni benne, hogy jól és gyorsan dolgozik, nem számít a pénz.
A férfi hátradőlt a székében, és továbbra is vigyorgott. – Ő jó.
– Ajánlom is, hogy az legyen!
A nő felállt, és az ajtóhoz sétált. A férfi halk, rekedt hangon felnevetett.
– Elbűvölően néz ki, amikor azt hiszi, megfenyegethet.
A nő egy szó nélkül elhagyta a sötét szobát.
– Itt van Rosenbaum asszony!
Lucas ijedtében összerezzent, amikor meghallotta anya hangját a lenti folyosóról. Éppen indult volna megkeresni Vadócot, aki elrejtőzött valahol a lakásban. Igazából kint szerettek volna bújócskázni, de úgy zuhogott, hogy inkább bent játszottak a házban.
– Mindjárt jövünk! – kiáltotta Lucas. Gyorsan meg kell találnia Vadócot, és akkor odamehetnek Rosenbaum aszszonyhoz. Egyáltalán mit akarhat itt? Talán magával akarja vinni Vadócot? Akárhányszor megjelent náluk, Lucasnak mindig rossz érzése támadt. Rosenbaum asszony az ifjúságvédelmi hivatal vezetője volt. Még áprilisban járt először Schmidtsteinéknél, miután megtalálták Vadócot az erdőben kuporogva. A fiú tetőtől talpig koszos volt, és semmire sem tudott visszaemlékezni, sem a saját nevére, sem a családjára. Rosenbaum asszony akkor azt akarta elmagyarázni nekik, hogy Vadóc valójában nem lakhat náluk. Gyermekotthonba kellene mennie. Elvégre nincsenek szülei, vagy legalábbis nem tudja, hol vannak. A rendőrség azóta is próbált a szülei nyomára bukkanni. Egy gyermekpszichológus azon dolgozott Vadóccal, hogy a fiú visszanyerje az emlékezetét. Rosenbaum asszony pedig azért felelt, hogy Vadóc jól legyen.
– Lucas, Vadóc! Hol vagytok? – kiáltott ismét anya.
– Igen, egy pillanat! – Lucas berohant Nelli szobájába. Nelli, Lucas húga szinte mindig a saját ruhásszekrényében bújt el. Nagyon könnyű volt megtalálni. De amikor Lucas kinyitotta a szekrényajtót, Nelli nem volt ott. Furcsa.
Lucas egykettőre átkutatta az emeleti szobák minden egyes zugát.
Lassan elindult a lépcsőn lefelé.
– Végre itt vagy! – mondta anya. – Hol van Vadóc?
Rosenbaum asszony ott ült a nappaliban az aktatáskájával az ölében.
– Jó napot, Lucas – köszönt a fiúnak, és ahogy elmosolyodott, finom ráncok jelentek meg a szája körül.
– Jó napot – köszönt vissza Lucas.
Anya most a konyhából kiabált:
– Miért vettétek ki az összes kosarat a mosogatógépből? Egyáltalán van fogalmad róla, milyen nehéz visszatenni őket?
– Nem én voltam – mondta Lucas, de hirtelen gyanút fogott. Gyorsan a mosogatógéphez lépett, és kinyitotta. Egy öszszehajtogatott embercsomag töltötte ki az egész belső teret.
– Végre – hallatszott Nelli nyöszörgő hangja a gép belsejéből. – Már azt hittem, idebent kell megfulladnom!
– Nelli! – kiáltotta anya elborzadva. – Ez nem lehet igaz! – Szerette volna egy mozdulattal kihúzni Nellit, de a kislány annyira be volt szorulva az alsó és felső fúvókák közé, hogy többször is meg kellett fordulnia, mire ki tudott keveredni az ajtón át. – Mondd, megőrültél? – szitkozódott hangosan anya. – Tönkreteszed a gépet! Nincs más hely, ahol játszhatnátok? Ez nem lehet igaz! – folytatta a szónoklatot, miközben Nelli lassan kiegyenesedett, és újra felvette az eredeti méretét.
– Hát, Lucas – mondta büszkén anélkül, hogy anyára nézett volna –, jól elbújtam, ugye?
– És hol van Vadóc? – kérdezte Lucas.
– Egészen közel.
Lucas az összes szekrényajtót kinyitotta a konyhában. Vadócot a kamraszekrényben kuporogva találta meg. Tésztacsomagokkal és ananászkonzervekkel próbálta eltakarni magát, hogy ne lehessen észrevenni. De egy ilyen nagy Vadócot nem lehetett nem észrevenni egy ilyen kicsi szekrényben. Lucas és Nelli hangosan felnevetett, amikor meglátták.
– Győztem! – kiáltotta Vadóc, és csatlakozott a nevetéshez.
Anya lehajolt, és belenézett a szekrénybe.
– Még ez is?! Nincsenek szavak! Ti tényleg teljesen megőrültetek? Tönkre akarjátok tenni a szekrényt? – Valóságos szitokáradat tört ki belőle, és a feje élénkvörössé vált. Miközben Vadóc kikászálódott a szekrényből, jó pár zacskót és csomagot magával sodort, néhány konzervdoboz pedig végiggurult a konyha padlóján.
Rosenbaum asszony ott állt a konyhaajtóban.
– Te jó ég! – suttogta, amikor meglátta Vadócot a kupac közepén fekve.
Anya a fejét ingatta, és még mindig nem nyugodott meg.
– Ide nézzen, Rosenbaum asszony! Egész nap ez megy. Ideje lesz már, hogy jobbra forduljon az idő, és a gyerekek kint tudjanak játszani. Úgy tűnik, idebent már semmi értelmes elfoglaltságot nem találnak maguknak. Kiszaladok tőlük a világból!
Rosenbaum asszony is csóválta a fejét, de Lucasnak az
volt a benyomása, hogy közben mosolyog magában, mintha tetszenének neki Vadóc butaságai.
– Először is itt rendet raktok – adta ki a parancsot anya. – De aztán ragyogjon minden! Utána gyertek Rosenbaum asszonyhoz a nappaliba! Közlemény vége! –Azzal kituszkolta Rosenbaum asszonyt a konyhából, és becsapta az ajtót.
Amikor Lucas és Vadóc nem sokkal később megérkezett a nappaliba, úgy tűnt, Rosenbaum asszony már indulni készül. Éppen a farmerdzsekijét húzta fel zöld gyapjúpulóverére, szőke lófarkát pedig kihúzta a gallér alól. A frizurája és az öltözködése alapján úgy tűnt, mintha még mindig tizenhétnek akarna látszani. De az arcán lévő ráncok elárulták, hogy már valószínűleg elmúlt negyven. Még anyánál és apánál is idősebb volt.
– Hát itt vagytok – köszöntötte a gyerekeket. – Jó hírem van számotokra. A gondozási kérelmet végre elbírálták.
Lucas, a szüleid mostantól hivatalosan is Vadóc nevelőszülei.
Vadóc és Lucas arca felragyogott, és ugrálni kezdtek örömükben.
– De szuper! – kiáltott fel Vadóc. – Ez azt jelenti, hogy most már örökre Lucasszal maradhatok?
– Nem örökre – mondta Rosenbaum asszony. – De addig mindenképpen, amíg meg nem találjuk az igazi szüleidet.
– Ó, igen – hajtotta le a fejét Vadóc, és az arcáról elillant a ragyogás. – Ezt elfelejtettem.
Rosenbaum asszony felvonta a szemöldökét.
– Meg szeretnéd találni a szüleidet, ugye?
Vadóc bólintott, de nem szólt semmit.
– Mi a baj? – kérdezte Rosenbaum asszony aggodalmaskodva.
– Semmi – válaszolta Vadóc halkan.
– Továbbra is jársz a gyermekpszichológushoz, ugye? Vadóc megint bólintott, de nem nézett Rosenbaum aszszonyra.
– Azért már elég sok mindent megtudtunk rólad és a múltadról, igaz? – Megpróbálta elkapni Vadóc tekintetét, de a fiú lesütötte a szemét. Rosenbaum asszony anya felé pillantott, aki időközben megnyugodott, így vele folytatta tovább a beszélgetést. – Hogy is volt ez az egész? Vadóc nagyjából egyidős lehet Lucasszal. Körülbelül ugyanolyan szinten vannak az iskolában. – Ezzel arra utalt, hogy a nyári szünet előtti iskolai teszt eredménye szerint Vadóc tudása körülbelül egy negyedikesének felelt meg. Azóta a fiúk ugyanabba az osztályba járnak. Az új tanév kezdete óta pedig már az ötödik osztályba. – Valamilyen baleset érte – folytatta összefoglalóját Rosenbaum asszony. – De hogy pontosan milyen, azt még nem tudjuk.
– Hát, igen – folytatta anya –, aztán ott van mindaz, amit a vakáción megtudtunk. Amikor a frankfurti repülőtéren voltunk, pánikba esett, és hangosan Marius után kiabált. De hogy ez mit jelent, azt nem tudta megmondani. – Vadócra nézett. – Vagy mégis, Vadóc? Eszedbe jutott már valami?
Vadóc megvonta a vállát, és némán leült anya mellé a kanapéra.
– Meg az az Audi – kezdte Lucas. De hirtelen megriadt, és gyorsan összeszorította a száját. Vadóc szigorú pillantást vetett rá, és intett neki.
– Lucas! – sziszegte halkan.
Lucas megígérte neki, hogy nem szól erről anyának és apának. És főleg nem Rosenbaum asszonynak.
Nem sokkal azután, hogy Vadóc Schmidtsteinerékhez költözött, többször is láttak egy ezüstszínű Audi TT kabriót. Egy nő ült benne, és Vadócot figyelte. Egy nő napszemüveggel, fejkendőben. A minap majdnem utolérték az autót, miután a nő a városi tónál lefotózta Vadócot. Követték biciklivel, de aztán mégiscsak elmenekült. Egy dolog már világos: Vadóc életveszélyben van.
– Miféle Audi? – kérdezett rá Rosenbaum asszony.
Vadóc lopva anyára nézett, de nem szólt semmit.
Anya egy kicsit közelebb lépett Vadóchoz, és a vállára tette a kezét.
– Arra az Audira gondolsz, amelyik Kölnben majdnem elütött téged?
Vadóc bólintott. A helyzet meg volt mentve. Lucasnak nem jutott eszébe, hogy anya és apa is látta már egyszer az Audit, amikor a nyaraláson felbukkant a semmiből, és majdnem elgázolta Vadócot. A szülők nem vették észre, hogy ez az autó gyakran ott parkolt az út szélén, és a benne ülő nő Vadócot figyelte. Azt pedig végképp nem tudták, hogy a rendszám DA-val kezdődik, ami Darmstadt rövidítése. Lucas erre már a legutóbbi városi autósüldözés során rájött.
– Igen, az félelmetes volt – mondta anya. – Egyáltalán az, hogy a nyaralás alatt ez a férfi többször is megpróbált megölni téged. Szörnyű volt. Szerencsére az a fickó már börtönben van.
– Igen – mondta Vadóc halkan.
Lucas érezte, hogy ez a gondolat megint félelmet kelt benne. A bérgyilkos börtönbe került ugyan, de vajon ez
tényleg azt jelenti, hogy Vadóc biztonságban van? Vagy hamarosan felbukkan egy másik, és az fogja fenyegetni a barátját?
– Mindenesetre Vadóc most már nyugodt lelkiismerettel lakhat nálatok – mondta Rosenbaum asszony. – Úgy kell védelmeznetek Vadócot, mint a saját gyermeketeket, mint a saját testvéreteket.
– Egyébként is ezt csináljuk – mondta Lucas, és megpróbált rámosolyogni Vadócra. Vadóc Lucasra nézett, és úgy látszott, szintén megpróbál valami mosolyszerűt kicsikarni magából. De a tekintete üres maradt. Úgy tűnt, gondolatban egészen máshol jár. Egy távoli világban. Talán a múltjában. De eddig még sosem árulta el, pontosan min is gondolkodott, amikor így elmerengett. Ez mindig nagyon elszomorította Lucast.
Amikor Rosenbaum asszony elment, Lucas és Vadóc biciklivel átment Tim Hansenhez. Ő volt az egyik fiatal, aki nemrég segített nekik úgy megszervezni a gyülekezeti ünnepséget, hogy a gyerekek is igazán jól érezték magukat.
Amikor Vadóc először meglátta Timet, Mariusnak szólította. És a mai napig ragaszkodott a véleményéhez, hogy
Tim valójában Marius, bármennyire is tagadja. Ezt most Vadóc egyszer s mindenkorra tisztázni akarta. Hol volt
Tim például akkor, amikor ő elveszítette az emlékezetét?
Vadóc úgy gondolta, hogy ezt nagyon gyorsan ki lehet deríteni. Elvégre rendkívül okos detektívnek tartotta magát.
Tim otthon volt, és megörült a váratlan látogatásnak.
– Ő itt az anyukám – mondta Tim, miközben a két fiút a nappaliba vezette.
Vadóc és Lucas udvariasan köszönt:
– Jó napot! – Kezet fogtak Hansen asszonnyal, de megálltak a szobaajtóban.
– Anya – kérdezte Tim –, meg tudod erősíteni, hogy az én nevem Tim, és nem Marius?
– Meg tudom erősíteni – mondta Hansen asszony vidáman. – Már tizenkilenc éve így hívnak.
– És ennyi ideje él itt önökkel? – kérdezte Vadóc.
– Így van – mondta Hansen asszony.
