Szentírás Szövetség – Harmat
Budapest, 2023
A mű eredeti címe: Der Schlunz und die barfüßige Riesen
Copyright © 2007 by Verlag Bibellesebund, Gummersbach & SCM-Verlag GmbH, Witten
Hungarian edition – Magyar kiadás: © Szentírás Szövetség, Harmat Kiadó, 2023 All rights reserved. Minden jog fenntartva.
Illusztráció: © Daniel Fernández Adasme
Fordította: Ötvös Dániel Felelős szerkesztő: Sinkáné Zombory Katalin
ISBN 978-963-288-763-0
E kiadvány sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető közzé sem elektronikus, sem más formában a kiadó írásos engedélye nélkül.
Amikor Lucas felébredt, sehol sem látta Vadócot. Az ágya üres volt. Mit jelentsen ez már megint? Pedig ma van Vadóc első napja az iskolában. Csak nem szökött meg?
Nem. Nem szökött meg. Lucas már hallotta is a hangját az alsó szintről:
– Lucas! Gyere már! Indulnunk kell!
Ránézett az ébresztőórára: tíz perccel múlt hét. Pedig csak hét óra negyvenkor kell indulniuk. Az első óra nyolckor kezdődik, és még soha nem kellett negyedóránál több ahhoz, hogy beérjenek. Mit akart Vadóc már ilyen korán odalenn?
– Lucas! – hangzott még hangosabban a földszintről. – Gyerünk!
Összehajtotta a takaróját, kilépett a szobából, és a lépcsőnél lenézett az emeletről. Lent állt Vadóc, tisztán és rendezetten, az új farmerdzsekijében, amit anya múlt héten vett neki, kifejezetten az iskolakezdésre. Hosszú, sötét haja olyan sima volt, hogy Lucasnak átfutott a fején a gondolat, hogy talán be is van zselézve. Ennek ellenére, mint mindig, egy-két tincs az arcába lógott, és félig eltakarta a bal szemét. A hátán volt már az iskolatáska, a zöld-barna mintás, amiért keményen megküzdött.
– Végre itt vagy! – kiáltotta Vadóc. – Gyorsan, öltözz fel. El fogunk késni.
Nelli már régen megreggelizett, amikor Lucas néhány perccel később felöltözve asztalhoz ült, Vadóc pedig már amúgy is fél órája készen állt az indulásra.
Annyira izgatott vagyok – magyarázott Nelli hadonászva. Nem tűnt fel neki, hogy az egyik fülétől a másikig ér a bajusza a lekváros kenyértől. – Tényleg nem akarod, hogy elkísérjelek titeket? – kérdezte anya Lucast.
– Anya, Vadóc nem óvodába megy, hanem negyedikbe – mondta Lucas mérgesen. Hogy nézne ki, ha Lucas és anya együtt jelennének meg az iskolaudvaron! Épp elég volt, amikor anya múlt héten elment Vadóccal az iskolaigazgatóhoz, hogy beírassa. A nagyszünetben az egész udvar hallatára odakiáltott neki, és még integetett is. Lucas majdnem elsüllyedt szégyenében.
Az igazgató a beiratkozáskor azt mondta, hogy Vadócnak az osztályban valami polgári nevet is kellene adni. Nem szerepelhetett Vadócként a hivatalos papírokon. Anya egy általános nevet javasolt, mint például Benjamin Schmidtsteiner, vagy valami hasonlót. Vadócnak azonban határozott elképzelése volt erről. Azt akarta, hogy Reiner Vadócnak hívják. Anya először megpróbálta lebeszélni róla. Egyetlen gyereknek sem adnak manapság olyan nevet, mint a Reiner, mondta. De Vadóc kitartott emellett. – Reiner Vadócnak hívnak, és kész – erősködött. – Senkinek sem lesz kifogása az ellen, hogy így szólítson.
Különben is, Lucas osztályában majdnem mindenki vezetéknéven szólítja egymást, tehát igazából fel se tűnne.
Fél nyolckor hárman léptek ki a Lerchenweg utca 6.-ból: Lucas Schmidtsteiner, a húga, Nelli, aki még mindig izgatottan ugrabugrált, és Vadóc, akinek mától Reiner Vadóc lesz a neve. Legalábbis az iskolában.
Éppen kiértek a kertkapun, amikor Vadóc hirtelen, mint akibe villám csapott, megállt, és döbbenten bámult a kereszteződés irányába.
– Mi történt? – kérdezte Nelli, aki elsőként vette észre Vadóc furcsa viselkedését.
– Ott, előttünk – mondta Vadóc, anélkül, hogy megmozdult volna.
– Hol? – nézett Nelli abba az irányba, amerre Vadóc bámult. – Mi van ott?
– Az a kocsi! Azt ismerem!
– Micsoda? – kiáltott fel Lucas izgatottan. Talán az igazi családja vár ott Vadócra? A családja, amelyet már hetek óta keres, és amelyről még mindig nem érkezett életjel? Lucas követte Nelli és Vadóc tekintetét. – Melyik autóra gondolsz?
– Az az ezüstszínű Audi!
Valamivel távolabb, az út jobb oldalán parkolt egy ezüst Audi TT Roadster, egy nyitott kabrió sportautó.
– Azok ott a szüleid? – kérdezte Lucas.
– Nem tudom – mondta Vadóc. És mint egy alvajáró, elindult arrafelé. Ebben a pillanatban felbőgött az autó motorja, csikorgó kerekekkel elhagyta a parkolóhelyet, a kereszteződésnél befordult, és eltűnt.
– Ki volt az? – kérdezte Lucas, és megragadta Vadócot mindkét vállánál fogva, hogy felrázza. Vadóc tekintete kitisztult, a gondolatai is visszatértek a jelenbe. Az emlékei pedig eltűntek.
– Ki volt az? – ismételte meg Lucas.
– Nem tudom, tényleg nem tudom! De valami azt súgja, hogy nem is akarom tudni. Rossz érzés fogott el, amikor megláttam azt az autót.
– A szüleid voltak?
– Mondom, hogy nem tudom. Nem láttam, ki ült benne.
– Akkor honnan ismered a kocsit?
– Látod, még ezt sem tudom.
– Gondolkozz!
– Nem megy – morogta Vadóc. – Nem megy, nem megy, nem megy, nem megy! Mikor érted már meg végre?
Lucas leengedte a karját.
– Befejeztem. Ne haragudj.
– Semmi baj – mondta Vadóc most már békülékenyebben. – Gyerünk, menjünk. Nem akarok elkésni az iskolából.
Vadóc már hat hete Schmidtsteineréknél lakott. Április közepén találtak rá az erdőben, rémült volt és kétségbeesett. Nem emlékezett semmire, sem a nevére, sem a családjára. Azt sem tudta, hogyan került az erdőbe. Vadóc – ez volt az egyetlen, amit fel tudott idézni. Valószínűleg így hívták otthon. A gyermekpszichológus sem tudott ennél többet kiszedni belőle. Nem bukkant fel olyan család sem, amelyik kereste volna a fiút. De a rendőrség és a gyámhivatal emberei továbbra is nyomoztak. Annyi bizonyos volt: Vadócnak valahol volt egy igazi, saját családja, és csak azért maradhatott Schmidtsteineréknél, mert Rosenbaum asszony, a gyámhivatal vezetője kivételt tett. Igazából Vadócnak egy gyermekotthonban kellett volna laknia egészen addig, amíg a saját szülei érte nem mennek.
Vadóc alapvetően vidám volt, és vicces. Lucas szerint néha túlságosan is vicces. De időnként – egészen hirtelen – a gondolatai egy teljesen más világba merültek. Ilyenkor üvegessé vált a tekintete, és úgy tűnt, mintha egy távoli, a külvilág elől rejtett világba bámulna. Soha nem tudott erről beszélni. Vagy csak nem akart? Lucas néha úgy érezte, hogy Vadóc azért nem árul el semmit az életéről, mert szégyelli. De aztán, amikor Vadóc éjjel álmában sírt, vagy fényes nappal mély szomorúságba zuhant, kiderült számára, hogy Vadóc tényleg nem emlékszik semmire.
Két házzal arrébb Tom és Meike éppen akkor léptek ki az ajtón. A 3. szám alatti házban laktak, Tom annyi idős volt, mint Lucas, és egy osztályba jártak. Gyakran együtt játszottak délutánonként, amikor Tom elővette a távirányítós Ferrariját, és autóversenyt rendeztek az utcán. Szerencsére nem volt nagy forgalom a Lerchenwegen, így nem zavarta őket senki.
Meike volt Nelli legjobb barátnője. Nyolcéves volt, akárcsak Nelli. Ha Nelli nem otthon volt, és nem Lucasszal játszott, akkor biztos, hogy Meikénél időzött. Játék közben gyakran kiabáltak, csak úgy szikrázott tőlük a levegő, de amikor valaki odasietett, és csitítani akarta őket, mindketten nagyon meglepődtek, és azt mondták, hogy egyáltalán nem is veszekedtek.
– Meike, ma van Vadóc első napja az iskolában! – kiáltott át az úttest túloldalára Nelli, amint meglátta, hogy Tom és Meike közeledik feléjük.
– Tudom! – kiabált vissza Meike, és durcásan keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt.
Öten mentek végig a Lerchenwegen, és az utca végén jobbra fordultak. Hendrik, aki a 7-es szám alatt lakott,
a saroknak dőlve egy maga által sodort cigarettát szívott. Hendrik csak tizenöt éves volt, de tizennyolcnak nézett ki. Lucas és Nelli mindig örült, ha nem kellett találkozniuk vele. Valahányszor meglátták, mindig furcsán és titokzatosan nézett rájuk. Ma reggel ugyanez volt a helyzet. Egyik keze mélyen a zsebében, másik kezében a cigaretta, és mogorván bámulta őket. A gyerekek elnémultak, amikor a közelébe értek. Csak Vadóc köszönt oda hangosan, ahogy elhaladtak mellette: – Helló!
Hendrik nem válaszolt, de a szeme Vadóc arcára szegeződött, és tekintetével követte az elhaladó gyerekeket.
– Fura egy alak – mondta Vadóc, amikor néhány méterre eltávolodtak tőle.
Ne kezdj vele – könyörgött Lucas halkan, de nyomatékosan –, nagyon veszélyes lehet.
– Sok olyasmit követett el, amiért börtönben kellene lennie – súgta Tom –, de mivel tavaly még nem volt tizennégy éves, nem lehetett lecsukni. Amióta meg elmúlt tizennégy, ügyel arra, hogy ne kapják el.
– Mi van a rovásán? – kérdezte Vadóc.
Autófeltörés, benzinkútrablás – sorolta Lucas azonnal.
– Be szokott rúgni – tette hozzá Nelli –, és mindig azokkal az ijesztő fiúkkal lófrál a régi gyár udvarán. – Egyesek szerint drogot is árul. – Lucas még mindig suttogott, pedig már elég messze voltak. – Tényleg? – csodálkozott Vadóc, de olyan arcot vágott, mint aki szerint mindez izgalmasnak és kalandosnak hangzik. – Honnan tudod?
– Az ilyesmi hamar elterjed – mondta Nelli, és felvonta a szemöldökét.
Ó
nézett maga elé Vadóc elgondolkodva, és elhallgatott. A többiek sem szóltak semmit. Vajon Vadócnak eszébe jutott erről valami a múltjából? De senki sem merte megkérdezni tőle.
– Gyerekek, legyetek szépen csendben – próbálta Nimeier tanító néni csitítani az osztályt. A szokásos körben
ültek a tábla előtt, ahogy minden hétfő reggel, az első óra előtt. Kai még mindig azzal volt elfoglalva, hogyan tudná a tornazsákját a padjába gyömöszölni, és közben olyan hangosan beszélt, hogy mindenki rá figyelt. Elli azzal ügyetlenkedett, hogy a táskájába préselje a kulacsát, miközben a pulóvere ujjával törölgette a padjáról az ivás közben kifolyt vizet. Elmar még a folyosón volt a kabátoknál. Lucas figyelte a nyitott ajtón keresztül. Elmarnak sikerült úgy levennie a kabátját, és olyan szerencsétlenül felakasztania a fogasra, hogy a pulóverének a kapucnija fennakadt a kampón. Már több mint öt perce azzal küzdött, hogy leakassza a kapucnit úgy, hogy közben a kabát ne essen le. A többiek már a körben ültek és hangosan beszélgettek mindenféléről, a tanóra témáját kivéve.
– Pszt, pszt – pisszegett Nimeier tanító néni, mutatóujját a szájára téve. Ilyenkor mindig olyan hangot adott ki, mint egy szórófejes flakon. Aztán felvette a tanító nénis mosolyt, leült, és kihúzta magát, már amennyire az iskolai székeken egy felnőtt megtehette. Kezében volt a „szépkő”, ahogyan ő nevezte. Egy simára csiszolt, zöldesen csillogó kőtojás volt. Mindjárt átadja a követ az egyik
gyereknek, aki majd elmondja, hogy van, és mit csinált a hétvégén. Ezután sorban továbbadják egymásnak a követ, és mindenkinek valami izgalmasat kell mondania az unalmas hétvégéről. Lucas utálta ezeket a köröket.
De Nimeier néni bizonyára azt tanulta a tanítóképzőben, hogy a szépkőkört minden héten el kell játszani.
– Szeretném bemutatni nektek Reinert, az új fiút –mondta a zöldes tojást szorongatva. Megint a szája elé tette az ujját, láthatóan abban a reményben, hogy ezzel majd az utolsók is elhallgatnak. De nem így történt. Kai még mindig a táskájával babrált és közben magában beszélt, Elli zajosan bepréselte magát két lány közé a körben ahelyett, hogy saját széket hozott volna magának, Elmar pedig végül megpróbált kibújni a pulóveréből úgy, hogy a kapucnija közben a fogason lógott a kabátja alatt.
– Reiner, nem szeretnél bemutatkozni? – kérdezte Nimeier néni, ügyet sem vetve Kaira, Ellire vagy Elmarra. Vadóc fülig érő szájjal vigyorgott, és Lucas látta rajta, hogy tényleg örül, hogy iskolába járhat. Ha járt is valaha iskolába, akkor az emlékei biztosan teljesen kitörlődtek, gondolta Lucas, különben nem örült volna ennyire.
– Vadóc vagyok, és Lucas Schmidtsteinerrel lakom.
Nimeier néni lehajtotta a fejét, és belenézett a naplóba, de továbbra is mosolygott.
Pillanat, itt azt látom, hogy a neved Reiner.
– Igen – felelte Vadóc még mindig jókedvűen –, Reiner Vadóc. De szólíthattok Vadócnak.
Nimeier néni most a másik irányba billentette a fejét.
– Az osztályunkban úgy gondoljuk, hogy sokkal barátságosabb, ha a keresztnevünkön szólítjuk egymást.
Persze – mondta Vadóc –, természetesen mindenkit a keresztnevén szólítok. De én Vadóc vagyok.
– Rendben van, Reiner – bólintott Nimeier néni, de a mosolya most már sokkal mesterkéltebbnek tűnt. –
Akarsz még valamit mondani magadról? Már így is sok mindent tudunk rólad az újságokból.
– Nos… nem tudom, hol születtem és hol nőttem fel.
Jobban mondva nem emlékszem. De nagyon jól érzem magam ott, ahol most lakom. Lucas nagyszerű barát.
Lucas érezte, hogy átmelegedett a szíve, de sajnos az arca is: bizonyára élénkpiros lett.
– Van egy ágyam Lucas szobájában – folytatta Vadóc –, és a szüleit én is anyának és apának szólíthatom. Lucasnak sok rokona van szerte Németországban, még egy Hamburg melletti nagypapája is, akit múlt vasárnap ismertünk
meg. Jó kis kaland volt, ugye, Lucas?
Vadócnak még mindig fülig ért a szája. Láthatóan nagyon boldog volt, hogy mesélhetett Nimeier néninek és a gyerekeknek Lucasról és a családjáról. A többiek tátott szájjal bámulták. Néhányan kuncogtak.
– Van kérdésetek Reinerhez? – fordult hozzájuk Nimeier néni.
Angie szólalt meg először:
– Igaz, hogy az erdőben éltél? Mint Maugli meg Tarzan?
Vadóc egy pillanatra elgondolkodott, és ez elég is volt ahhoz, hogy mosolya eltűnjön.
– Nem – mondta. – Nem hiszem.
Michi, aki közvetlenül Angie mellett ült, azonnal felvette a fonalat:
– De az újságban az állt, hogy te vagy az a fiú az erdőből.
