Várva várlak

MUZSLAI - BÍZIK HANNA

Várva várlak

Egy gyermekre vágyó nő

igaz története

MUZSLAI-BÍZIK HANNA

Várva várlak

Egy gyermekre vágyó nő igaz története

Harmat

Budapest, 2024

© Muzslai-Bízik Hanna, 2024

© Harmat Kiadó, 2024

ISBN 978-963-288-835-4

E kiadvány a kiadó és a szerző írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, nem sokszorosítható, nem tárolható visszakereshető rendszerben, nem tehető közzé sem elektronikus, sem más formában.

Kijárat

A várakozás

Mindössze ötéves voltam, mégis élénken él bennem az emlék, ahogy egy meleg nyári napon édesapámat vártam haza szolgálati útjáról. Amikor végre-valahára elérkezett hazautazásának napja, felmásztam kerítésünk betonoszlopára, hogy jobban belássam a terepet, ahonnan érkezik. Figyelmemet nem terelte el anyukám féltő érdeklődése: biztonságban vagyok-e odafenn. Lelkem szárnyalt és izgatottan ugrándozott. Tekintetemet le sem vettem az útról, ahonnan bármelyik percben számítottam feltűnésére.

Nem éreztem sem éhséget, sem szomjúságot, sem illatokat. Minden porcikám egy célért dolgozott: minél hamarabb meglátni, meghallani, megérezni azt a személyt, akit oly nagyon hiányolok, és oly régóta várok. Teltek a percek, egyre izgatottabb lettem. Most már tényleg bármikor érkezhet! Érkeznie kell!

Nem tudom, mennyi időt töltöttem el így. A várakozás hosszúsága eltörpült a mellett az öröm mellett, melyet apukám megpillantása és szeretetteljes ölelése jelentett. Ez a gyermekkori emlék szép példája az örömteli, beteljesült várakozásnak.

De mi a helyzet akkor, amikor a várt személy nem érkezik meg?

Eszembe jut erről Hacsikó, a japán akita kutya igaz története. Gazdája egy nap váratlanul életét veszti munka közben, így soha nem érkezik vissza a vasútállomásra, kutyájával közös találkozási helyére.

A hűséges eb azonban nem mozdul a pályaudvarról. Történetének nincs örömteli lezárása, nincs felszabadító beteljesülése. A várt személyhez többé nem dörgölőzhet hozzá. Mégis vár, kitartóan, reménykedve, hosszú éveken át. Hűséges várakozásának jelentőségét bronz emlékmű örökíti meg Tokióban, a Sibuja vasútállomáson.

Aki régóta vár gyermekre, az egy idő után belekerül a várva várakozás különleges állapotába. Utolsó leheletéig bízik és reménykedik abban, hogy az új élet egyszer csak megérkezik. De időről időre beleborzong a gondolatba: mi van, ha soha nem jön el a beteljesülés?

A bizakodás időszakaiban felül a magaslatra, nagyokat szippant a remény illatából, és szárnyal. A kudarccal való szembesülés fázisaiban leesik erről a szép csúcsról, bele a gyász zárt, fullasztó és sötét szakadékába. És ez így megy ciklusról ciklusra, évről évre…

A várva várás nem passzív időtöltés. Mindig lehet jobban, fókuszáltabban, izgatottabban, összeszedettebben, hangosabban, feltűnőbben várni. De mi van akkor, ha már megtettél mindent, ami tőled telik, mégsem jön a várt eredmény? A hosszas várakozás alatt egy idő után elfogynak az ötletek, a szavak, a megoldási kísérletek, és maradnak a kétségek, a kérdőjelek és a tehetetlenség. A várakozás csendje ordítóan zajossá válik a sok megválaszolatlan kérdéstől.

A várakozás örömteli izgatottsága gyötrelembe csap át. Megfárad a reszkető lélek, elfáradnak a remegő végtagok, megkövesedik a szív.

Több mint harminc évvel kislánykorom beteljesült apavárása után a gyermekre való beteljesületlen várva várakozás mély sebeit

hordozom. Férjemmel tizennyolc éve alkotunk egy párt, tizennégy éve vagyunk házasok. Immár több mint egy évtizede közös erővel, emberfeletti módon küzdünk babáért. Túljutottunk sok „elvesztegetett” esztendőn, gyógykezelésen, műtéten, asszisztált reprodukciós eljáráson.

Az utódra való hosszas várakozás elrepülő éveinek jelentős részében nem nagy, nem látványos és nem kézzelfogható veszteségek miatt sírtunk. Sokkal inkább azért, mert várakozásunk alatt egyéni és közös álmaink, vágyaink, reményeink, jövőképeink sorra omlottak össze, foszlottak szét, semmisültek meg. S habár mi ebbe újra és újra ripityára törtünk, mindez a külvilág számára szinte láthatatlanul történt.

Meddőségünk rejtett jellege miatt a környezetünkben élők többsége mindössze annyit látott belőlünk, hogy tesszük a dolgunkat, éljük az életünket, dolgozunk, eljárunk ide-oda, képeket posztolunk… De a színfalak mögött mi hónapról hónapra gyászoltunk. Szívünk rejtekében apró magzatokat, sejtecskéket, remélt és vágyott gyermekeket sirattunk. Akiket nagyon vártunk, mégsem érkeztek meg hozzánk. Megtapasztaltuk, hogy a várakozás idején az egyik legőrjítőbb érzés évről évre sírni a „semmi” felett. Gyászolni a „lehetett volna” gyermekeket. S mindeközben mégis helytállni az élet egyéb területein, és reménykedve várva várni, hogy a semmit, a nincset, a negatívat egyszer felváltja a minden, a van, a pozitív.

Akadtak a környezetünkben olyan közeli hozzátartozók és barátok, akik egy idő után érzékelték, hogy baj van. De a gyermekre várás élethelyzete nagyrészt ismeretlen és megfoghatatlan volt számukra, ezért nehezen tudtak kapcsolódni hozzánk. Éppen hat éve vártunk gyermekre, amikor egy kedves barátnőm a következőt mondta:

„Hanna, nem értem, miért vagy ilyen rosszul. Nem értem, mi fáj neked ennyire. Mások ezt sokkal jobban viselik. Arra szeretnélek kérni, hogy most már legyél jól!” Szavainak súlyától földbe gyökerezett a lényem. Szerettem volna neki elmondani, megmagyarázni, de nem tudtam. Csak hebegtem-habogtam. Belül ott morajlott az évek óta erősödő, sötét érzelemtornádó, de mintha nem lett volna szavakkal leírható útja kifelé. Hiába éltem át a gyermektelenség fájdalmas kínját, nem tudtam megfogalmazni, mert túl közel volt, túl nagyra nőtt, és túl mélyre merültem benne. Eszköztelennek éreztem magam.

Az infertilitás, vagyis a terméketlenség valóságának érzékletes bemutatása legalább akkora kihívásnak bizonyult számomra, mint amekkora Kolumbusz Kristófnak lehetett elmagyarázni: miket látott, hallott és tapasztalt az újonnan felfedezett amerikai kontinensen. Hogyan lehetséges megértetni egy „másik világot” olyanokkal, akik még soha nem jártak ott? Ez hatalmas belső feszültséget keltett bennem, és áthatolhatatlannak tűnő falat emelt közém és embertársaim közé.

Könyvem megírásának egyik elsődleges célja, hogy egy évtizednyi meddőségi küzdelem után végre leírjam azt, ami eddig megfogalmazhatatlan és elmagyarázhatatlan volt számomra. A fejezetek betekintést engednek abba: Mit él át a gyermekre vágyó nő a várva várakozás időszakában? Min megy keresztül azokban a látszólag „nem történik semmi” években? Mi teszi olyan idegőrlően nehézzé ennek a terméketlen élethelyzetnek az elhordozását? Hogyan képesek mikroszkopikus méretű „volna életek” újra és újra a gyász sötét mélységeibe rántani? Hosszas fásult némaság után könyvemmel most végre kielégítő választ adok barátnőm kérdésére: elmondom, mi az, ami ennyire fáj a beteljesületlen várakozásban.

Saját történetem őszinte bemutatásán keresztül elsősorban várva várakozó, sebzett sorstársaimat szólítom meg. Nőként, női szemszögből szemléltetem a meddőség élethelyzetét, de a leírt témakörök egyúttal sok hasznos és építő üzenetet tartalmaznak az érintett férfi olvasók számára is. Könyvemen keresztül azokhoz is szólok, akik nem cipelik a meddőség terhét, de szeretnének mélyebb megértést szerezni erről az élethelyzetről, s ezáltal együttérző, támogató módon közeledni, kapcsolódni az infertilitással küzdőkhöz.

A tapasztalat

Gyermektelen éveidet nem vehetem el tőled. Nincsenek tuti tippjeim, eddig soha nem hallott jótanácsaim. Nincs hatalmam arra, hogy akár csak egy nappal is megrövidítsem várakozásod gyötrelmes kínjait. Nem vagyok orvos, hogy gyógymódot javasoljak, sem jós, hogy megmondjam, mikor lesz gyermeked. Nem vagyok Isten, hogy életet formáljak.

De egyvalamim mégis van, amit adhatok: a tapasztalatom. Mert átélem a meddő lét gyötrelmét. Tapasztalom, hogy ez a kínkeserves élethelyzet megakasztja a természetes rend harmóniáját, és rémes disszonanciát kelt. Egy vagyok azok közül, akik vérre menő küzdelmet folytatnak a gyermektelenséggel. Ezernyi csatát vesztettem. Ezerszer kezdtem újra. Nem győztem le az infertilitást, de még mindig itt vagyok. Ezért biztosíthatlak arról, hogy a gyermekre várás kínkeserves időszaka túlélhető. Még akkor is, ha jelenleg úgy érzed, egy részed már belehalt.

A krízis ereje megállít. Többé nem lehet a megszokott, biztonságos úton járni. A látóhatár beszűkül, a tér zsugorodik, a talaj in-

goványossá válik. Minden bogánccsal és tövissel van tele, ráadásul szakad az eső, villámlik, és még a köd is akadályozza a tájékozódást. Túl régóta járok már ezen az úton. Keserves vándorlásom során, a kilátástalan káosz forgószelében elemeimre hullottam.

A gyermekre várás hosszadalmas időszakában megvan az ideje a vereségnek és a gyásznak. Megvan az ideje a vaksötétnek, a kétségbeesésnek és annak, hogy beleordítsuk a világmindenségbe a megválaszolatlan kérdést: „Miért?!” Megvan az ideje annak, hogy teljes valójában, mindenféle csillámporos cukormáz nélkül farkasszemet nézzünk a probléma brutalitásával. Ezt a kíméletlen szembenézést nem spórolhatjuk meg, így hát én sem hagyom ki. Be fogom mutatni az infertilitás mindent elsöprő, nyers erejét.

Ugyanakkor megvan az ideje annak is, hogy megtapasztaljuk: a végső kérdés nem a „Miért?!”, hanem a „Hogyan?”. Hogyan tudunk teljes életet élni a gyermektelenség fájdalmas ténye ellenére is? Hogyan tapasztalhatjuk meg az örömöt még akkor is, ha a terméketlenség sötét fellege időről időre teljesen körbezár? Hogyan vehetünk napfürdőt a porfelhő közepén? Megvan az ideje a megnyugvásnak, a megoldáskeresésnek, a győzelemnek és a vígságnak is. Megvan az ideje annak, hogy miután kíméletlenül közelről megtapasztaltuk a meddőséget, sarokba kényszerítsük.

Ezért a gyász fejezetei után örömmel fogom bemutatni fegyvertáram összes kifényesített darabját, amelyekkel felvérteztem magam a krízisben. Ezek számomra túlélési technikák, életmentő leckék, amelyeket megtanultam. Bizonyítékok arra, hogy a végeláthatatlannak tűnő harc közben is van lehetőség feltöltekezni, és élvezni az életet. Ajándékok, amelyek ékes bizonyítékai annak, hogy az újrakezdéshez az utolsó lélegzet is elég. Hogy az ezerszer letört ág is kirügyezhet

újra. És újra. És újra… Hogy az utolsó szó nem a sötétségé, hanem a távolban felragyogó fénysugáré. Igen. Tényleg. Valóban. Igazán. Komolyan. Akkor is, ha most elképzelni sem tudod a fényt. Sőt! Így van ez még akkor is, ha mind a mai napig, minden erőfeszítésed ellenére sem tarthatod karjaidban vágyott, szuszogó csoda gyermekedet. Személyes utam felismeréseit éppen ezért tartalmilag két egységre fogom osztani. A fejezetek „Bejáratból” és „Kijáratból” fognak állni: mintha minden témakörhöz tartozna két ajtó.

A „Bejárat” táblával jelölt kapu nyikorgós, sötét és félelmetes. Szemlélteti, hogyan élem meg a lejtmenetet, amikor beszippant a gyász, és elfogy a remény. Nem véletlen, hogy minden „Bejárat” címe a „nincs” szóval kezdődik, melynek üressége kifejezi az infertilitás élettelen valóságát.

Ezzel szemben a „Kijáratok” címei úgy indulnak, hogy „van”.

A „Kijárat” feliratú ajtó mögött megjelenik a felszabadító fénycsóva. Utat mutat, amelyre rálépve megmutatkozik, hogy mindennek ellenére és mindennel együtt van kiút, van remény, van lehetőség, van szabadság, van választás, van kapcsolat, van gondviselés… A „nincs” reményvesztett sivárságát ezekben a részekben felváltja a „van” bizakodása. Ez a váltás arra hív, hogy végső soron ne a „nincs”, ne a fájdalom, ne a veszteség uralja a gyermekre várás időszakát, hanem mindaz, ami ennek ellenére „van”, ami megadatik, ami a miénk.

Nem véletlen, hogy szinte mindegyik fejezetben hosszabb terjedelmű a „Kijárat”, mint a „Bejárat”. A „Bejárat” lejtmenete könynyen és gyorsan magával ránt, és maga alá temet. A trauma lejtőjén pillanatok alatt le lehet gurulni. Ezzel szemben a „Kijárat” fénye és megoldásai nem egyik pillanatról a másikra érkeznek. A kiútra csak hosszadalmas harcok árán lehet rátalálni. A „Kijárat” felé vezető ös-

vény kétségekkel és kérdőjelekkel van kikövezve, de ha rálépünk, és küzdünk, akkor előbb-utóbb meg fog érkezni a válasz.

A könyv tartalma úgy született meg, hogy nyers őszinteséggel válaszoltam a kérdésre: „Mit jelent számomra a gyermektelenség?”

A fejezetekben személyes példákon, átélt tapasztalatokon keresztül mutatok rá a meddőséggel megterhelt élet gócpontjaira, kiemelkedő problématerületeire.

A hangsúly azonban elsősorban nem az én történetemen van, hanem a tiéden. A te szempontodból nem az a hangsúlyos, hogy én hogyan élem meg a vágyott gyermek hiányát, hanem az, hogy te hogyan éled meg azt. Ezért a fejezetek végén kérdéseket találsz. Ezek támogatnak abban, hogy közelebb kerülj saját magadhoz. Segítenek, hogy jobban ráláss saját megélésedre, jelened valóságára.

Készen állsz arra, hogy választ adj a kérdésre: Mit jelent számomra a gyermektelenség? Ha nem, semmi vész. Akkor csak olvasd el, hogy mit jelent nekem, és ne törődj a személyes kérdésekkel. Számtalanszor tapasztaltam, hogy a sorstárstörténetek már önmagukban is segítenek, felszabadítanak. Őszintén bízom abban, hogy keserves tapasztalataim némi enyhülést nyújtanak számodra az utadon.

Tudom, hogy időnként milyen reménytelenül magányos ez az út. Mintha egyedül lennél a fájdalmaddal egy üres bolygón. Ilyenkor előfordul, hogy nem segíthet senki, még az sem, aki a legközelebb áll hozzád. De szeretném, hogy tudd: valahol az univerzumban nekem is van egy hozzád hasonló magányos bolygóm. Én is ott kuporgok. Ha olvasod, hogy miket élek ott át, hátha kevésbé érzed magad egyedül ebben a végtelen, ijesztő galaxisban.

Azonban ha a válaszod igen, ha nyitott vagy arra, hogy a könyv fejezetei saját tapasztalataid tárházával bővüljenek, akkor arra bá-

torítalak, hogy engedd magadhoz közel a kérdéseket. Készíts egy finom italt, ragadd meg kedvenc tollaidat, helyezd készenlétbe a zsepicsomagot, és fészkeld be magad egy biztonságos, kényelmes helyre. Ne sajnáld az időt, az energiát, az elhullajtott könnyeket! Ne kíméld a könyv lapjait! Ne zavarjon, hogy néhol több, néhol kevesebb hely áll rendelkezésedre. Írj, rajzolj, színezz, firkálj a fejezetek végére úgy, ahogy jólesik. Tapasztalatból mondom: busásan meg fog térülni fáradozásod! Ha őszinte válaszokat adsz a feltett kérdésekre, akkor igazi önismereti kalandban lesz részed. Erre az izgalmas felfedezőútra indulhatsz egyedül, végezheted a pároddal, vagy akár többen is összefoghattok. A lényeg, hogy csak azzal oszd meg bensőd kincseit, akiben maradéktalanul megbízol.

A traumatikus tapasztalatok és érzések megfogalmazása, leírása, megosztása számomra olyan, akár egy tisztító fürdő. A kiszenvedett szavak, a kínkeservesen mondatokba rendezett lelki folyamatok átmosnak. Könyvemen keresztül meghívlak, hogy te is mártózz meg velem ebben a frissítő forrásban. Szívből remélem, hogy ez a tapasztalat áldássá válik számodra!

Kérdés

1. Mit jelent számodra a gyermektelenség?

A terhességi teszt

Tisztán emlékszem arra a reménnyel és boldog izgalommal átszőtt reggelre. Előző este mindent gondosan előkészítettem. A tesztcsíkot, a műanyag poharat, a száraz papírtörlőt, a kis békás babasapkát, ami arra szolgált, hogy férjemnek bejelentsem az örömhírt. Csillogó szemekkel suhantam a fürdőszobába. Szívem a torkomban dobogott, kezeim remegtek, izzadtam az izgalomtól. Éreztem: itt és most megváltozik az életem, beteljesül az, amiről eddig csak álmodtam. Tudtam, hamarosan hivatalosan is közhírré tétetik: szülők lettünk.

Örömkönnyeket morzsoltam a szememben, miközben figyeltem az első élénk rózsaszín csíkot, és lélegzet-visszafojtva vártam a másodikat…

Ennek a felejthetetlen reggelnek idestova több mint tíz éve. S a második csíkot azóta is várom.

Elrepült felettem több mint százhúsz hónap, mindegyik új reményt hordozott magában. Éppen ezért sok éven át lapult a fiókomban néhány terhességi teszt. Ha felcsillant a remény, előkaptam egyet, és vártam. De a visszafojtott lélegzet minden egyes alkalom-

mal fájdalmas sóhajra váltott. Az örömkönnyek helyét felváltották a kétségbeesés és gyász súlyos, kiapadhatatlan könnyei. Szép, csillogó reménysugaraim újra és újra elhaltak.

Hosszú évek teltek el, mire egy nap az összes tartalék terhességi tesztet kidobtam. Ma már nem tartogatok otthon egyet sem. De ha a boltok polcain megpillantom a csomagolásukat, a mai napig belém hasít a tudat: negatív.

Azon a bizonyos sorsfordító reggelen a teszt életet hirdető eredményét tekintve nagyot tévedtem. De abban igazam lett, hogy ez az esemény fenekestül felforgatta az életemet. Akkor csak egyetlen, pár milliméteres csík hiányzott, de ez az apró hézag azóta óriási, tátongó űrré nőtte ki magát. Ez a parányi jel visszafordíthatatlan lavinát indított el az életemben. Gyermek helyett megszületett bennem egy új, eddig ismeretlen identitás, életem eddigi legnagyobb pusztítója, a meddőség.

Kérdések

1. Mióta vársz gyermekre?

2. Neked mi a történeted a terhességi tesztekkel?

3. Mikor szembesültél először a meddőség diagnózisával?

A csomag

Képzeld el, hogy egy nap rejtélyes csomagot találsz otthonod bejárati ajtaja előtt. Vajon mi lehet benne? Vajon ki és miért tette pont a te ajtód elé? Lehet, hogy a postás véletlenül összekeverte a címeket? Óvatosan hozzányúlsz, beviszed, vizsgálgatod. Keresel rajta támpontot, nevet vagy címet, de sehol semmi. Visszanézed az internetes rendeléseidet, de az sem segít. Felhívod néhány ismerősödet, ők leptek-e meg, ám sorra nemleges választ kapsz. Nincs több ötleted. Fogalmad sincs, honnan származhat a titokzatos küldemény. Félreteszed, hátha jelentkezik érte valamelyik szomszéd. Így telik el pár nap. Szinte már el is feledkezel róla, de aztán újra és újra megakad rajta a tekinteted. Úgy tűnik, ezért már nem jön senki.

Az ismeretlen eredetű doboz egyre inkább útban van. Nem kelt benned jó érzéseket. Olyan, mintha napról napra több helyet foglalna az előszobában. Nem akarod tovább kerülgetni. Kidobni nem szeretnéd, továbbajándékozni nem mered, mert nem tudod, mi van benne. Nem marad más választásod: megfogod, beviszed a nappaliba, és kibontod.

A csomagban egy levelet találsz:

„Azért küldök neked üzenetet, hogy tudd, hamarosan érkezem. Hogy mikor megyek, és meddig maradok, azt még nem tudom, de kulcsot már másoltattam minden ajtódhoz, szóval ne legyen gondod rám, bármikor bejutok, jövök-megyek.

A cuccaidat valamelyik éjjel már gondosan átnéztem, és jó néhány tetszik. Ezeket engedelmeddel apránként el fogom hordani. Persze szigorúan csak akkor, amikor őrizetlenül hagyod a házat, mert babavágyad miatt éppen vizsgálatra vársz, gyógyszert váltasz ki, kórházban fekszel, az utcán bolyongsz üveges tekintettel, vagy valami hasonló.

Szeretek magam után nyomokat hagyni, amolyan kis szuveníreket. Többek között szeretek törni, zúzni, gyújtogatni. Ezekből az apró jelekből mindig tudni fogod, hogy nálad jártam.

Ja, azt még nem mondtam, hogy most még kicsi vagyok, nagyítóval sem találnál meg! De gyorsan gyarapszom, és egyre súlyosabbá válok. S habár a szemed láttára növekszem, nem kizárt, hogy eljön a nap, amikor értetlenül állsz majd előttem, és rettegéssel tekintesz fel rám. Akkor majd hajlandó leszel nagyon nagy árat fizetni azért, hogy megszabadulj tőlem.

Már alig várom, hogy személyesen is megismerkedjünk! Hamarosan találkozunk, addig is sok sikert kívánok a szenvedélygyilkos babaprojekthez:

A meddőség”

Mit tennél, ha kapnál egy ilyen levelet?

Ha én kerülnék ilyen helyzetbe, azonnal ellenőrizném a lakásbiztosításomat, sőt valószínűleg még a rendőrségen is bejelenteném a

dolgot. Lecseréltetném a zárakat, átvizsgáltatnám a riasztóberendezést, és biztonsági kamerákat szereltetnék fel. Alaposan felkészülnék ennek az elvetemült pszichopatának a kivédésére.

Az igazság azonban az, hogy egyikünk sem kap ilyen figyelemfelhívó értesítést, mely rávilágítana a helyzet súlyosságára. A meddőség pusztítása általában figyelmeztetés nélkül érkezik. Éppen ezért nincs lehetőségünk megtenni a szükséges lépéseket a védelem biztosítására, a kár megelőzésére. Senki nem szól előre, hogy: „Hahó, az infertilitás hamarosan agresszívan be fog hatolni biztonságosnak hitt otthonodba!” Pedig az a ház, amelybe erőszakkal törnek be, többé már nem lesz ugyanaz a lakóhely, mint ami azelőtt volt. A sokkhatás mély nyomokat hagy. A bizonytalanság és félelem terhe hosszú időre ellopja a lélek nyugalmát.

A következő négy fejezet arra hivatott, hogy valamelyest pótolja ezt az elmaradt figyelmeztető levelet. Meg fogom személyesíteni bennük a meddőséget annak érdekében, hogy alakot öltsön, és megfoghatóvá váljon. Az elmúlt évtized megéléseire alapozva valósághű leírást fogok adni bennük az infertilitásról. Mint amikor egy közveszélyes bűnözőről a szemtanúk beszámolói alapján összeáll a fantomkép.

Amióta gyermekre várok, sokszor érzem magam úgy, mintha a terméketlenség akaratom ellenére kiterítene a műtőasztalon, és a vizsgálólámpa vakító fényénél újra és újra górcső alá venne. Most én jövök! A következő fejezetekben én fogom elemezni az infertilitást.

S hogy mire jó a fájdalomnak, a traumának ez a szokatlan és sokkoló boncolgatása? Arra, hogy képesek legyünk megvédeni magunkat vele szemben. Nemcsak a történelem nagy háborúi, de a lelki csaták esetén is igaz: az ellenség alapos megismerése elengedhetetlen

A meddőség fájdalma világszerte egyre több embert érint. A Várva várlak szerzője – egy azok közül, akik magukban hordozzák ezt a gyászt – tabuk nélkül jeleníti meg a gyermektelen élethelyzet kínkeserves mélységeit és az újjáépülés távlatait.

A fejezetek igaz, őszinte és megharcolt tapasztalatot adnak át. Megmutatkozik bennük a beteljesületlen várakozás miatti szűnni nem akaró szenvedés és hiányérzet, valamint a teljes és termékeny élet felé való elindulás lehetősége.

A könyv önismereti kalandra, lelki felfedezőútra hív. Rámutat arra, hogy a krízis időszakában mindenkiben ott vannak a megoldások, a „Kijáratok”, az érintettek környezetében élők számára pedig betekintést enged a gyermekre vágyók rejtett gyászfolyamatába, ezáltal segítve az együttérző közeledést.

Sokan félnek a küzdelemtől, a könnyektől, rettegnek a kéretlen tanácsoktól, elszomorodnak egy várandós anyuka vagy egy újszülött látványától. A fájdalmat nem tudjuk elkerülni, de enyhíteni, szabályozni igen. Jó megismerni, megnevezni és kezelni az érzéseinket, amiben hasznunkra lehet ez a könyv.

Pataki Zita msorvezet, kommunikációs tréner, coach

A Várva várlak fontos, személyes, küzdelmes vallomás, mely sok nő és férfi által ismert, de talán így soha meg nem fogalmazott üzenetet közvetít. A kötet katarzist és valós segítséget jelenthet a nehezített gyermekvállalásban érintetteknek és a szakembereknek egyaránt.

Frankó András pár- és családterapeuta, mentálhigiénés szakember, szupervizor