MAGYAR HONVÉDŐ HÁBORÚ
MAGYAR HONVÉDŐ HÁBORÚ 1918–1919
MAGYAR HONVÉDŐ HÁBORÚ
A
magyar történelem máig kevéssé tisztázott fejezete az 1918 októbere és 1919 augusztusa közötti események sora, amelyek kezdetét az Osztrák–Magyar Monarchia katonai veresége és felbomlása, míg végét a román csapatok budapesti bevonulása jelenti. E bő tíz hónap története, társadalmi válsága, szélsőséges politikai megnyilvánulásai katonai és hadtörténelmi szempontból egyetlen folyamatot alkotnak: a magyar nemzetnek a Kárpát-
medencét kitöltő államteréért folytatott, olykor polgárháborús jelenségekkel kísért honvédő küzdelmét. Jóllehet történetírásunk mind a második világháborút megelőzően, mind pedig azt követően bizonyos mértékig feldolgozta az eseményeket, ám – elsősorban politikai és ideológiai okok miatt – eddig nem jutott egységes álláspontra. Míg a konzervatív történetírás ezekben az eseményekben egy birodalom katonai összeomlását, majd az azt követő za-
KOLOZSVÁR 1918
Kolozsvár látképe 1918-ban
„…SZÉL VOLT, Kolozsvár 1918 őszén Passuth László szemével 1918
utolsó, vészterhes hónapjai és az Osztrák–Magyar Monarchia katonai összeomlása, a szélsőségek felé sodródó tömegmozgalmak, s nem utolsósorban a teljes társadalmi és területi felbomlás felé tántorgó Magyarország történetének mára szinte teljesen elfeledett epizódja ősi erdélyi városunk, Kolozsvár elveszítése, ahová a román csapatok karácsony vigíliáján vonultak be. E gyászos esemény, valamint az ezzel párhuzamosan zajló területi veszteségek és politikai, katonai kudarcok az utóbbi évtizedek magyar történetírásában alig leltek érdeklődésre, aminek oka – a valamikori marxista-leninista tör-
20 Nagy Magyarország
ténelemtudomány torz szemlélete és tudatos elhallgatásai mellett – abban is keresendő: a felgyorsult folyamatokban szerepet játszott, főleg baloldali politikusok memoárjai legtöbbször egy-két mondat terjedelmű tényközléssel térnek napirendre Kolozsvár elveszítése felett. Amit ma tudunk 1918 őszének kolozsvári eseményeiről, az leginkább Raffay Ernő negyed évszázada megjelent alapművéből – Erdély 1918–1919-ben (1987) – ismert. Ennek tanulmányai között alapos történészi dolgozatot találunk az erdélyi városban történtekről. Ám az ebben feldolgozott levéltári források, korabeli napilapok és egyéb dokumentumok mel-
KOLOZSVÁR 1918
ESŐ ESETT…” lett létezik a kolozsvári eseményeknek még egy – a tudomány számára úgy látszik, máig felfedezetlen – forrása, az akkori kolozsvári, fiatal egyetemista, későbbi jeles irodalmárunk, Passuth László (1900-1979) memoárja. A szocializmus évtizedei és napjaink olvasói számára elsősorban nagy terjedelmű, históriailag igen pontos korrajzokat nyújtó történelmi regényeiről ismert Passuth László még nem volt egyéves, amikor édesanyjával Kolozsvárra került, ahonnan – immár egyedül – 1920 márciusában kellett áttelepülnie a későbbi trianoni határok közé szorított Magyarországra. Így gyermekkorát, serdőlő éveit, valamint egyetemi tanulmányainak zömét Kolozsvárott töltötte, s a város, valamint az ott átélt világháborús évek és az 1918. évi katasztrófa mély nyomokat hagyott benne, s tükröződik írói pályáján, életművén is. Passuth kolozsvári származású írónak vallotta magát – rokonságának egy része szintén a városban élt –, és több művében is foglalkozott Erdély, valamint Ko-
lozsvár históriájával. Mivel Passuth László írói pályájának kontúrjait a Nagy Magyarország 2010 decemberi számában Egy tűrt irodalmár a diktatúrában, Passuth László címmel közölt írásunkban már felvázoltuk, így csak utalunk arra, hogy szerzőnk életművének fontos trilógiája – Négy szél Erdélyben (1957), Sárkányfog (1960), Víz tükrére krónikát írni (1980) – a 1617. századi Erdély történelmi regénnyé fogalmazott tablója, míg a Vigilia lapjain 1959-ben megjelent Freskók Kolozsvárt című írása kultúrtörténeti esszét jelentett. A gyermek- és ifjúkor Kolozsváron szerzett élményeit egyrészt sokkötetes önéletrajzi regényének első darabjában – Kutatóárok (1966) –, valamint az Alma Mater Kolozsvárott című esszéjében tette közzé. Az utóbbit már halála után egykori jó barátja, Tardy Lajos, a kultúrtörténész rendezte sajtó alá és publikálta szintén a Vigilia lapjain, 1983-ban. Ám Passuthnak e két önéletrajzi írásán túl volt még egy, mára kevesek által ismert műve az 1918 őszén Kolozsvárott történtekről:
Nagy Magyarország 21
SORSDÖNTŐ NAPOK
SORSDÖNTŐ NAPOK
SORSDÖNTŐ NAPOK
A ROMÁN HADSEREG ÚTJA A TISZÁTÓL BUDAPESTIG
1919. július 20-án a magyar Vörös Hadsereg átkelt a Tiszán, és ellentámadása során a román királyi hadsereget meghátrálásra késztette. A betolakodó had azonban néhány nappal később összpontosította erőit, és visszaszorítva a magyar csapatokat átkelt a folyón, majd előrenyomulása során eljutott a fővárosig. A sorsdöntő napok alatt megbukott a tanácsköztársaság, szétesett a Vörös Hadsereg. Ennek eredményeként Budapest és az ország nagy része idegen, román megszállás alá került.
TITKOS TÁRGYALÁSOK
Magyarország és Románia 1918– 1919-ben hivatalosan hadban állt, hazánk jelentős részét megszállták a román fegyveres erők. Miközben a frontokon folyt a küzdelem, a politikai életben – a megszállás ideje alatt – több ízben is sor került magyar–román titkos tárgyalásokra, megegyezési kísérletekre. E tárgyalások során még az is felmerült, hogy perszonálunió keretében román királyt ültessenek a magyar trónra.
Kratochvil Károly
TITKOS TÁRGYALÁSOK
MAGYAR–ROMÁN TITKOS TÁRGYALÁSOK 1918–1920 MAGYAR–ROMÁN MEGEGYEZÉSRE IRÁNYULÓ TERVEZETEK 1918 ŐSZÉTŐL 1919 NYARÁIG
Az 1918-as év novemberére–decemberére világossá vált a magyar politikai elit előtt, hogy Nagy-Románia megteremtése elkezdődött, és e folyamat végén Erdély nagy valószínűséggel a terjeszkedő román állam keretei közé fog kerülni. Ebbe az irányba két jelentőségteljes esemény is mutatott. Egyrészt 1918. november 12-én a román hadsereg hozzáfogott Erdély katonai megszállásához,1 másrészt 1918. december 1-jén Gyulafehérvárott a románok nemzeti gyűlése kimondta Erdély, a Bánság és Máramaros egyesülését a Román Királysággal.2 Másnap megalakult az Erdélyi Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) Iuliu Maniu volt budapesti parlamenti képviselő vezetésével.3 A történések ráébresztették a magyar politikusokat a kompromisszumkeresés szükségességére. Jászi Oszkár 1918. november 13–14-i aradi tárgyalásai nyitották meg a magyar–román megegyezésre irányuló tervezetek hosszú sorát.4 Magyar részről különféle tervezetek születtek (1919 januárjában Paál Árpádé, szintén januárban Békési Andrásé, 1919. februárban Charmant Oszkáré, 1919 márciusában Gyárfás Elemér tervezete), de ezekre válasz román rész-
ről nem érkezett. Pontosabban a román reakció abban nyilvánult meg, hogy a román hadsereg egyre nagyobb területeket foglalt el Erdélyből. Csak 1921. március végén, a bolsevik diktatúra kikiáltása után született meg az első komolyan vehető magyar tervezet – mivelhogy katonai erő állt mögötte. Nevezzük ezt most Kratochvilféle tervezetnek. A történet megértéséhez azt kell tudnunk, hogy 1918 novemberében az V. erdélyi katonai körzet parancsnoksága alá tartozó 38. hadosztály volt az egyetlen ütőképes magyar katonai erő. Ennek az alakulatnak a parancsnoka Kratochvil Károly ezredes volt.5 A 38. hadosztály decemberben feladta Kolozsvárt, majd fokozatosan kihátrált Erdélyből, 1919 januárjában a román–magyar demarkációs vonalon állt. 1919. január 17-én gróf Festetics Sándor hadügyminiszter – katonái kérésére – a 38. hadosztályt Székely Hadosztályra keresztelte át.6 1921. március 21-e – a Kun Béla-féle hatalomátvétel napja – után a Székely Hadosztály7 a meghúzott demarkációs vonalon állva, az előretörő román hadsereg és a kommunista Budapest közé szorult. A hadosztály parancsnoka Kratochvil Károly ezredes komoly dilemma elé került. Ezt a dilemmát az akkor éppen Szatmáron tartóz-
Nagy Magyarország 59
ROMÁN KIVONULÁS
budai hídfőre kötelesek visszavonulni (ennek megvalósítását lásd A román csapatok kivonulása Észak-Dunántúlról… című térképen). A kiürítésnél és a megszállásnál a szövetséges katonai missziónak két csoportja működött. Az egyik Győr, Szőny és Tatabánya átadását ellenőrizte, a másik pedig Veszprém és Székesfehérvár átadásánál működött közre. A román csapatok október 10-én is folytatták tovább a kivonulásukat, egészen a budai hídfő vonaláig. Október 10-e és 13-a között visszavonultak Pilismarót–Piliscsaba–Páty–Bia–Sóskút–Érd (hídfőállás) vonaláig. Ebből az állásból november 12-én kezdték meg a kivonulást Érd és Tárnok kiürítésével. Szeptember közepén már vontak vissza alakulatokat a Tiszántúlra, Budapest környékéről csak október 20-ával kezdődtek el a csapatszállítások. A kiürítés második szakasza november 12én kezdődött meg. A nemzeti hadsereg alakulatai november 14-én bevonultak Budapestre, a román csapatok bevagoníroztak, és még aznap elhagyták a pályaudvart. A kiürítés má-
74 Nagy Magyarország
sodik szakaszának főbb állomásai: november 14-én Hont és Nógrád megye, 15-én Budapest és környéke. Horthy Miklós és a fővezérség törzse november 16-án vonult be Budapestre. Ugyanakkor a Dunán angol hajók szállították Faddról a szegedi ezred 2. zászlóalját. November 16-án Hatvant, Gyöngyöst és Egert ürítették ki a románok, november 17-én Füzesabonyt, Nagykőröst. Miskolcról éjjel vonultak ki Szerencsen át a Tokaji hídon a Tiszántúlra. A nemzeti hadsereg 1. huszárezredének alakulatai bevonultak Vecsésre és Gödöllőre, a soproni gyalogezred alakulatai Hatvanba. A tápiósápi internálótábort is ekkor vették át a románoktól. November 18-án a románok Szerencsről és Kecskemétről vonultak ki, november 19-én kiürítették Ceglédet. Az 1. román hadosztály Jászberényen keresztül Szolnok felé menetelt. A magyar csapatok november 21-én érték el Kecskemétet. November 22-én a szolnoki közúti és vasúti hidat, a Csongrádi hidat mint semleges területet átadták a magyar hatóságoknak. November 22-
ROMÁN KIVONULÁS
én kiürítették Kiskunfélegyházát. November 23-án a román csapatok mindenütt visszavonultak a Tisza keleti partjára. Decemberben a csehek kiürítették az általuk megszállva tartott északi semleges zóna magyar részét. A magyar megszállás incidens nélkül zajlott le. A nemzeti hadsereg kijelölt alakulatai Szobot december 8-án szállták meg. Bernecét, Barátit, Hontot, Szécsényt, Drégelypalánkot egy-egy szakasszal vették birtokba, Balassagyarmatot két századdal. A cseh–szlovák csapatok Hontot december 17-én, Bánrévét 18-án ürítették ki. 1920 februárjában megkezdődött a román csapatok kivonulásának második üteme (lásd A román hadsereg kivonulása… című térképet). A Kunmadarastól délre eső terület kiürítése csak 1920. március 3-án a második szakaszban, Debrecené pedig március 9-én és 11-én a harmadik szakaszban volt időszerű. A két vonal közti terület semleges sáv volt. A rend fenntartását az ottani csendőrség és rendőrség volt hivatva fenntartani.
Március 1-jén, amikor Horthy Miklóst kormányzóvá választották, a franciák kiürítették Szegedet. Március 2-án a nemzeti hadsereg alakulatai megszállták Hódmezővásárhelyt, Szarvast, Mezőtúrt, Kunmadarast, Túrkevét. Március 3-án Karcagra, Törökszentmiklósra vonultak be a magyar csapatok, 9-én Püspökladányba. Március 10-én megszállták a záhonyi hidat. Elérték Nyíregyházát, Tiszaföldvárt és Balmazújvárost. 11-én pedig Debrecenbe vonultak be. Március 12-én elérték Békésszentandrást, március 24-én Berettyóújfalut és Dévaványát szállták meg, 26-án elérték Füzesgyarmatot és Bihartordát. Az utolsó szakasz megszállására március 29-én indultak el a magyar csapatok Békéscsabára, Orosházára és Makóra. Március 30-án bevonultak Mezőhegyesre és Békésre. Március végével a Tiszántúl visszavétele lényegében befejeződött. A magyar fegyveres alakulatok átvették az új határ megfigyelését és biztosítását, ezután már csak az új határ kijelölése volt hátra, amely 1925-ben fejeződött be. Suba János
Nagy Magyarország 75