Összetört álmok 1 20

ร sszetรถrt รกlmok

ÖSSZETÖRT ÁLMOK Váratlan út az örömhöz

LARRY CRABB

A mû eredeti címe: SHATTERED DREAMS © 2001 by Lawrence J. Crabb Copyright Published by an arrangementWaterbrook Press, a division of Random House, Inc. All rights reserved.

Magyarországon kiadja a Keresztyén Ismeretterjesztô Alapítvány A Member of BEE International 1135 Budapest, Béke utca 35/A Tel.: 350-7201 Felelôs kiadó: Monty Taylor Fordította: Bukovszky Ákosné Szegedi Viola Borító: Boltos Péter © Translation copyright 2002, Keresztyén Ismeretterjesztô Alapítvány A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt.

Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó elôzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemzô cikkekben.

ISBN 963 9390 10 0

Keresztyén Ismeretterjesztô Alapítvány Budapest, 2002

Tartalomjegyzék Bevezetés: Egy új út Példázat 1. Mi a gondom Istennel?

2. Kell egy jó sztori 3. Jézus beszél 4. Ha bajt baj követ 5. A reménység szimfóniája 6. Megszegni a szabályt 7. Titkos remények 8. Minden Istenhez segít közelebb 9. Vágy vagy szenvedély?

10. A rejtôzködô Isten 11. Ráhagyatkozás és bizalom 12. Visszafogott szeretet 13. Az irgalom pokla 14. Különös pohárköszöntô 15. Az életnek mûködnie kéne 16. Nem mindig jó, ha jól érezzük magunkat 17. A megtört szív három leckéje 18. Legmagasabb rendû álmunk: bárcsak tudtuk volna 19. Valóra vált álom 20. Lehetséges új módon élni 21. Út az örömhöz Ruth könyve

7 15 21 31 45 57 67 77 83 91 101 111 121 131 141 153 161 171 181 191 199 207 217 229

Bevezetés EGY ÚJ ÚT Három gondolat kavarog a fejemben, miközben ezt a könyvet írom. Az elsô: Isten meg akar bennünket áldani.1 Egy olyan idôben, amikor minden áldás, melyben reménykedtek, elvétetett a zsidóktól, Isten egy olyan eljövendô napról beszélt, amikor „jót teszek velük… örömmel teszek jót velük” (Jer 32:40-41).

Ez a nap elérkezett. Isten most másként viszonyul hozzánk.

Saját gonoszságunk már nem állhat az áldás útjába – s jóságunk sem képezi az áldás feltételét.

Isten – a maga új módján – egyszerûen azért áld meg bennünket, mert szeret; mert szeretett gyermekei vagyunk, és ki akarja jelenteni magát általunk. Ez az, ami teljesen betölti gondolataimat és szívemet. Hadd fogalmazzak még világosabban: Attól a naptól fogva, hogy hitünket Krisztusba vetettük, egészen addig, amikor majd meglátjuk ôt – nincs életünknek egyetlen olyan perce sem, amikor Isten ne akarna minket megáldani. Minden pillanatban, mindenféle körülmények között jót tervez nekünk; és ennek soha nincs vége, mert ez jelent örömöt számára.

Isten nem akkorra tartogatja áldását, mikor már túl 1

A fordító megjegyzése: A könyv személyes jellegére való tekintettel az angol you (te, Ön) szócskát egyes szám második személyben fordítottam. Kérem ehhez az olvasó szíves megértését!

7

ÖSSZETÖR T ÁLMOK

vagyunk a bajon. Éppen most, nyomorúságunk kellôs közepén áld meg bennünket. Most, ebben a pillanatban is azt adja, amit jónak tart számunkra.

Itt van azonban a bökkenô. Azt adja nekünk, amit ô tart jónak, amirôl tudja, hogy javunkra válik – még akkor is, ha mi ezzel nem feltétlenül értünk egyet.

Nekünk persze megvannak a saját elképzeléseink, hogy mit adjon meg nekünk Isten: kezdve azzal, hogy helyet találjunk a bevásárlóközpont bejáratának közelében a zsúfolásig telt parkolóban; egészen odáig, hogy megtaláljuk a nekünk legjobbnak tûnô szolgálati területet; hogy egyengesse gyermekeink életútját, és gondoskodjon róla, hogy az orvosi vizsgálat végén negatív leletet kapjunk.

Ezek az elképzelések útjába állnak annak, hogy rájöjjünk, mit is jelent a jóság. Mi is, mint a gyerekek, úgy képzeljük, hogy egy szeretô szülô fagylaltot ad nekünk anélkül, hogy elôször a spenótot tálalná föl. Jóság = fagylalt, s természetesen nem spenót!

Problémánk azonban még ennél is nagyobb. Nemcsak, hogy azt akarjuk, ami azonnali jó érzéssel tölt el bennünket, és nincs ínyünkre, ami ténylegesen javunkat szolgálja, de eközben halvány elképzelésünk sincs arról, mi az, ami a legnagyobb örömet jelentené számunkra, ha megkapnánk.

Létezik a spenót tápértékével rendelkezô mennyei fagylalt! És elérhetô, mégpedig ebben az életben.

Ez vezet el ahhoz a második gondolathoz, mely e könyv megírására ösztönzött: A legcsodálatosabb álom, amit valaha is álmodhatunk, az a vágy, ami – ha megadatik – boldogabbá tesz, mint bármely más áldás: megismerni Istent, és átélni ôt. A gond az, hogy nem hisszük el, hogy ez így van. S még ha elméletben el is ismerjük, szívünk nem képes elfogadni.

8

BEVEZETÉS

Javíthatatlanul boldogságra vágyunk – s emiatt nem is kell mentegetôznünk. Boldogságra lettünk teremtve. Lelkünk arra vágyik, amirôl úgy tartjuk, hogy a lehetô legnagyobb örömöt jelenti majd számára. Nem vagyunk azonban még tudatában, hogy ezt a legnagyobb boldogságot az Istennel való bensôséges kapcsolat nyújtja.

Anélkül, hogy ezt tudnánk, olyan találkozásra vágyunk Istennel, mely sokkal bensôségesebb élmény, mint amit bármelyik menyasszony és vôlegény valaha is átélt a nászéjszakáján; mélyebb átélésre, mint amit a történelem legboldogabb házaspárja tudhatott magáénak ötvenedik házassági évfordulóján. De – bolond módon – rossz helyeken keressük ezt. Biblikus szóhasználattal: repedezett kutakat ásunk, hogy szomjunkat csillapítsuk; az élô víz forrása mellett viszont elmegyünk, pedig az maga Isten.

ÉREZD AZ ÖLELÉST Isten meg akar bennünket áldani – ez az elsô feltételezés. S mivel a legfôbb jót tartogatja számunkra, eltökélt szándéka, hogy szembesít saját magával. Ez az a legfôbb áldás, amit adhat. Ez az a legmerészebb álom, amit a tudatos emberi lélek elképzelni képes.

Mi azonban nem vagyunk tudatában saját magunknak; nem érzékeljük szívünk legbensôbb vágyát. Az Istennel való találkozásra vágyunk, anélkül hogy ezt tudnánk – ez a második feltételezés. Hadd fejtsem ki egy kicsit: Álmaink nem ilyen magasröptûek, s azt hisszük, hogy nem is léteznek különbek. Jó házasságról, tehetséges gyerekekrôl, jó egészségrôl, az élet élvezetéhez elegendô mennyiségû pénzrôl álmodunk, jó munkahelyrôl és olyan lehetôségrôl, amelynek révén hatást gyakorolhatunk a világra.

9

ÖSSZETÖR T ÁLMOK

És ez mind jó. Természetes, hogy vágyunk ezekre. Úgy képzeljük azonban, hogy ezek a legjobbak. S ezért nevez bennünket Isten bolondnak.

Amikor Isten még távoli és elérhetetlen volt, nehéz lett volna az élet áldásainál bármi jobbat elképzelni, mint azokat az „alacsonyabb rendû” álmokat, melyeket emberi szempontból érthetô módon nevezünk jóknak.

Most azonban (amit a teológusok Újszövetségnek neveznek) Isten jelen van és elérhetô: itt és most. Amikor Jézus így kiáltott: „Elvégeztetett”, az elérhetetlen, félelmetesen szent Isten kitárta karját, hogy érezhessük ölelését.Most már tehát nem a könnyû élet áldása a legfôbb áldás.

Soha nem is volt az. Az Istennel való szembesülés a valódi áldás. Mindig is ez volt. Most azonban, ezen az új módon, valósággá lehet e legmagasabb rendû álom.

Mi azonban nem így látjuk a dolgokat. Isten tehát hozzásegít, hogy tisztábban lássunk. Ennek egyik módjaként megengedi, hogy alacsonyabb rendû álmaink széttörjenek.

Megengedi a fájdalmat, anélkül hogy csillapítaná azt.

Szenvedünk, ô pedig csak áll és nézi, és nem tesz semmit érdekünkben; legalábbis nem azt, amit mi szeretnénk.

Amit azonban szenvedésünk idején tesz, az az, hogy feltárja elôttünk lelkünk, és egész lényünk mélységét, azt a pontot, ahol a legfájóbb a kín.

Ezen a ponton döbbenünk rá Isten utáni vágyódásunkra. Érezni kezdjük az ô megismerése iránti vágyat, mely nemcsak túléli minden fájdalmunkat, hanem egyenesen ösztönzi azt egészen addig a pontig, míg e vágy erôsebb lesz, mint bármi egyéb jó utáni, még mindig meglévô sóvárgásunk. Ha alacsonyabb rendû álmaink darabjaira hullnak, akkor az efelett érzett fájdalom döbbent rá, hogy jobban vágyunk az Istennel való találkozásra, mint az élet bármi egyéb áldására. Ez pedig forradalmasítja életünket.

Ez a harmadik feltevés. Hadd fogalmazzak így: 10

BEVEZETÉS

Összetört álmaink sohasem véletlenszerûek. Egy nagy kirakójáték darabkáját képezik; egy hosszú történet új fejezetét.

A fájdalom tragikus; azonban sohasem csupán az. A keresztyén ember számára mindig csak egy szükséges mérföld az örömhöz vezetô hosszú úton.

Az összetört álmok okozta szenvedésre sohase gondoljunk úgy, mint amit enyhíteni kell, ha lehet, vagy eltûrni, ha muszáj. Olyan lehetôség ez, melyet meg kell ragadni; eshetôség, hogy rádöbbenjünk Isten legfôbb áldása utáni vágyunkra, amit meg akar adni nekünk: ez pedig a vele való találkozás.

E könyv arra szeretné elsegíteni az olvasót, hogy érezze és lássa: jó az Úr, még akkor is, ha életünk alapjai megrendülnek.

Hadd ismételjem meg tehát azt a három feltevést, melyekre építhetünk: 1. Isten meg akar áldani. Örömmel tölti el, ha gyermekeit boldoggá teheti. Nagyon hasonlóan érez, mint azok a szülôk, akik karácsony reggelén elképzelik, milyen élvezettel figyelik majd gyermekeik örömujjongását, mikor kibontják az ajándékokat.

2. A számunkra elérhetô lehetô legnagyobb boldogság az Istennel való személyes találkozás. Isten az ember számára biztosított új lehetôség révén azáltal nyújtja számunkra a legfôbb jót, hogy lehetôvé teszi a vele való közösség örömét, s gondja van rá, hogy a vele való találkozásra vágyjunk sokkal inkább, mint bármi másra.

Mi azonban szinte mindig felcseréljük a legfôbb jót az alacsonyabb rendû örömökkel, s azzal töltjük életünket, hogy ezeket hajtjuk. Nem érzékeljük Isten iránti vágyunkat.

11

ÖSSZETÖR T ÁLMOK

3. A Szentlélek azonban felébreszti e vágyat. Álmaink széthullása miatti fájdalmunkat arra használja fel, hogy rájöjjünk Isten utáni vágyódásunkra, hogy rávegyen a legnagyszerûbb álom álmodására. Az összetört álmok nem véletlenszerû sorscsapások. A Lélek számára elôkészített alkalmak arra, hogy felkeltse, majd kielégítse leghôbb vágyunkat.

E gondolatok foglalkoztatnak az Összetört álmok megírása során.

Amit e könyvben írok, azt úgy tekintem, mint a Lélek által elôkészített, s az Isten hívásának megfelelô kezdetet életem hátralévô részére.

AZ ÉN HÍVÁSOM Isten lelke arra tanít, hogy életemet és szolgálatomat e három szó köré csoportosítsam: találkozás, közösség és megváltozás. Érzem Isten ösztönzését, hogy oly módon szembesüljek vele, ami több örömben részesít, mint életem bármely más élménye, s hogy másokat is elsegítsek erre. Mivel én magam képtelen vagyok arra, hogy létrehozzak egy ilyenfajta találkozást, egyre inkább az ô szuverén kegyelemének kiáradásáért, nem pedig kellô kompetenciáért könyörgök. Érzem Isten felszólítását, hogy alakítsak ki egy olyan közösséget – s vegyek részt benne –, melyben senki sem marad észrevétlen, „felfedezetlen”, mellôzött vagy érintetlen; ahol rájövünk, kik is vagyunk valójában; ahol rádöbbenünk, hogy teljes erônkkel Jézust akarjuk követni; ahol az emberek lelki barátokká válnak. E világon mindenütt szeretnék az emberek segítségére lenni abban, hogy létrejöjjenek ilyenfajta

12

BEVEZETÉS

közösségek. E feladat nagy volta azonban inkább imára, mint stratégiák kidolgozására ösztönöz. Úgy érzem, Isten arra hív, hogy jobban megértsem, gyakoroljam és tanítsam azt a lelki vonalat, amirôl úgy tartom, hogy a Lélek által irányított párbeszéd; ahol az emberi természet igazi átformálódása megtörténhet. Minden tôlem telhetôt meg akarok tenni azért, hogy senki ne legyen magányos; hogy mindenki, aki az Istennel való találkozásra és az emberekkel való közösségre vágyik, lelki vezetôre találjon.

A csak saját képességeinket figyelembe vevô elképzelések nem lennének méltók egy mindenfajta irányításon felül álló Istenhez. Ez azonban, úgy tûnik, ôhozzá méltó.

Ez az elhívás oly mértékben szembesített saját elégtelen voltommal és Istenre utaltságommal, mint még soha semmi más. Érzem azonban annak felelôsségét, hogy mozdulni kell.

Meg vagyok róla gyôzôdve, hogy Isten minden ahhoz szükségessel ellátott bennünket, hogy találkozzunk vele; hogy élvezzük a másokkal való közösséget, és átéljük, hogy mi magunk is megváltozunk. Szeretném, ha létrejönne egy olyan, lelki barátságokat segítô iskola, ami a kiscsoportok életadó forrásához segítené el az embereket. (Az iskola szót nem egy intézmény megjelöléseként használom, hanem mint a tanulás és felfedezés irányított, közös mozgalmára való utalást.) Olyan közösségek létrejöttét szeretném látni, ahol az emberek ismerik, „kiaknázzák”, „felfedezik” egymást, kölcsönösen hatnak egymásra, hogy így felszabaduljon valódi önmaguk, mint Krisztus követôié.

Szeretném látni továbbá egy olyan, lelki irányítást nyújtó iskola létrejöttét, mely arra készít fel érett férfiakat és nôket: hogyan tudják bölcsen és kellô tisztelettel megközelíteni mások lelki világát, hogy nyomára leljenek ott a Lélek munkájának, aki egyre inkább Krisztushoz hasonlóbbakká teszi ôket. Emberek – akik már feladták a reményt, hogy valaha is „teljes emberekké” váljanak – oly mértékû 13

ÖSSZETÖR T ÁLMOK

megváltozására gondolok, hogy az legmerészebb álmukat is felülmúlja, s úgy átformálódnak, hogy akik figyelik ôket, kénytelenek legyenek így felkiáltani: „Dicsôség az Úrnak!”, ahelyett hogy „Örülök, hogy ilyen jó pszichiátert találtál!”

Az elsô és legfontosabb azonban – mely a másokkal való közösség és a személyes átformálódás alapja – az Istennel való találkozás. Ezt pedig az új út teszi lehetôvé. Utat készít számunkra, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.

Bárhol is tartson az életed – akár az áldások, akár a fájdalom idôszakán mégy is át – kérlek, csatlakozz hozzám az örömhöz vezetô úton, hogy megtaláld az életet a széttört álmokon túl! Ez az út átvisz majd néhány sötét éjszakán is, de nem kell egészen a reggelig várnod ahhoz, hogy örülj. A hajnal biztosan elérkezik; a szenvedést azonban mint az Istennel való találkozás lehetôségét fogadhatod, a vele való szenvedélyes találkozásként, mely felszabadít majd arra, hogy egy arra alkalmas közösségben közel kerülj néhány emberhez; személyes életed pedig valódi változáson menjen át, különösen abban a tekintetben, ahogy másokat szeretsz.

Bízzunk Isten lelkében, hogy Krisztus erôforrásai révén az Atya karjaiba vezet bennünket – még akkor is, ha összetört álmaink miatt úgy tûnt, képtelenek leszünk újból álmodni. Az új út azonban éppen ezt teszi lehetôvé.

Kezdôdjék hát el e változás!

14

PÉLDÁZAT – Mi a lehetô legnagyobb hazugság? – kérdezte a fiú.

– Az, hogy életünk egy bizonyos pontján már képtelenek vagyunk a velünk történô eseményekre hatni, s ettôl kezdve életünk folyását a sors alakítja. Ez a világon a legnagyobb hazugság.

Paulo Coelho A férfi élete kellemesen folyt, és ilyen volt istentisztelete is. E kettô mindig együtt jár.

Isten azonban nem volt megelégedve. Így tehát megengedte, hogy a férfi élete kényelmetlenné váljon.

A férfi elsô reakciója a döbbenet volt: – Mi van? Hogy történhetett meg ez velem?

A sokk önelégültséget takart; de ennek emberünk nem volt tudatában. Úgy gondolta, hogy az bizalom.

– Hamarosan minden rendbe jön. Isten hûséges. Majd csak minden jóra fordul – és imádata továbbra is sekélyes maradt.

Isten tehát nem volt megelégedve, ezért megengedte, hogy még több kellemetlen dolog történjék a férfi életében.

A férfi egyre keményebben próbálkozott, hogy jól kezelje zavart helyzetét, úgy, mint aki Istenben bízik.

15

ÖSSZETÖR T ÁLMOK

– Türelmes leszek – határozta el.

Nem vette azonban észre, hogy türelemre irányuló erôfeszítései abból a meggyôzôdésébôl fakadtak, hogy jár neki a kényelmes élet. Nem vette észre, hogy saját szíve ezt mondja: „Ha türelmes vagyok, Isten jóra fordítja sorsomat. Végtére is ez a dolga.”

Imádsága jó részt abból állt, hogy megpróbálta meggyôzni Istent: tegye újból kellemessé életét.

Isten természetesen nem volt megelégedve. Ezért tehát még egy kicsit lazított a férfit körülvevô „védôburkon”. Emberünk élete most már nyomorúságosra fordult.

Dühös lett. Istent pedig – úgy tûnt – mindez nem hatotta meg. Közömbös és közönyös maradt. A menny kapui be voltak zárva. A férfi pedig tudta, hogy nem képes azokat kifeszíteni.

Csak annyit tehetett, hogy vágyakozva gondolt vissza a szebb napokra – nem az eljövendôkre, hanem azokra, amelyek örökre háta mögött voltak, s úgy tûnt, hogy soha vissza se jönnek.

Legszebb álma az volt, hogy visszatérhet a múltba, abba a szebb életbe, ami valaha az övé volt; amikor még ismerte, mit jelent ez a szó, hogy öröm.

El sem tudta képzelni, hogy létezhet annál különb álom is, mint visszahozni a múltat. Azzal azonban tisztában volt, hogy az élet nem halad visszafelé. A felnôttbôl soha többé nem lesz gyerek. Idôs korban nem leszünk többé erônk teljében.

Reményét tehát végleg elvesztette. Isten visszavonta áldását, és semmi kilátás arra, hogy döntését megváltoztassa.

Depressziós lett. Felhagyott az imádsággal is.

Isten nem volt megelégedve. Ezért megengedte, hogy a pokol erôi támadják meg emberünket.

Olyan kísértések, melyekkel korábban még képes volt megküzdeni, most csapdába ejtették. Az élet oly fájdalmassá vált számára, hogy a kísértés nyújtotta gyönyör – valójában 16

PÉLDÁZAT

megkönnyebbülés – ésszerûnek, sôt szükségszerûnek tûnt. A gyönyört azonban egy újfajta fájdalom követte, olyan amely életét ködbe burkolta; méghozzá olyanba, melyen a legfényesebb napsugár sem volt képes áthatolni.

Emberünk saját fájdalmán kívül most már semmit sem látott. Istent sem. Bár úgy hitte, látja ôt, annak az istennek azonban, akit ô látott, csupán egyetlen dolga lett volna: az, hogy fájdalmán könnyítsen. Képzeletében ott volt ez az isten, megtalálni azonban nem tudta.

Azt az istent szólította meg tehát, akit ismert. Segítségért könyörgött. Szavai mögött szinte maga is hallotta saját szíve könyörgését: – Tartozol azzal, hogy segítesz nekem. Nem tudom elhinni, hogy megérdemeltem volna mindezt. A fájdalom nem az én hibám következménye. Te vagy az oka.

Imája mindig is egyfajta „követelôzés” volt, ez mostanra azonban oly nyilvánvaló lett, hogy szinte neki magának is feltûnt.

Isten tehát nem volt megelégedve. Megengedte, hogy folytatódjék a küszködés; sôt hagyta, hogy újabb csapás érje emberünket Szívének az a zuga, ahol legnagyszerûbb álmai születtek, biztos volt benne, hogy afféle bajok, amelyek most körülvették, soha nem fogják érni. Éveken át azt mondta magának (anélkül persze, hogy ennek tudatában lett volna): „Ez velem soha nem eshet meg. Ha mégis, abba belepusztulnék. Ha ez megtörténne, csak arra a következtetésre tudnék jutni, hogy Isten nem jó. Istent le kellene írnom. Ezért pedig senki, még maga Isten sem hibáztathatna.”

A belsô hang szívében azonban nem szólalt meg. Amit viszont hallott, az a csábító hang, élete legnagyobb kísértése elé állította – miszerint veszítse el Istenbe vetett hitét – bátornak, merészen kihívónak tûnt; az egyetlen lehetôségnek, hogy megtalálja saját magát.A küzdelem most már heves lett, 17

ÖSSZETÖR T ÁLMOK

a remény halvány szikrája azonban élt még. Kitartott hite mellett. S bár kitartott, még mindig nem hallotta, hogy szíve ezt mondja: „Teljesen jogos, hogy hitehagyottá váljak, én azonban egy valóban nemes megoltás mellett voksolok. Még mindig hiszek benned. Így is hiszem, hogy létezel, s hogy örömöm elsôdleges forrása – ha létezik számomra egyáltalán még reménység – benned van. Ez ugye meghat téged? Ha még ez sem, Istenem, akkor mi?”

Imái most még kétségbeesettebbekké váltak. Azonban még mindig átsütött rajtuk a büszkeség.

Isten tehát nem volt megelégedve. Engedte hát, hogy tovább folytatódjon a próba, s a fájdalom sem szûnt. Isten még mindig távol volt tôle. Nem nyújtott vigaszt, s a remény bármiféle kézzel fogható jelét sem, bár nehezére esett, hogy ne könnyítsen a férfi sorsán. Még inkább az, hogy ne mutassa meg magát egyértelmûen emberünknek, biztosítván ôt jelenlétérôl.

De nem tette. Isten valami jobbat tervezett számára, minthogy visszatérjen kellemes, kényelmes élete. Azt akarta, hogy meglelje az igazi örömet. A legfontosabb dologba vetett reményét akarta helyreállítani. Ô viszont nem tudta még, hogy az mi.

A férfi lelkére nehezedô köd egyre sûrûbbé vált, már szinte kitapintható lett – mint a bezáruló falak. Csak a titokzatosság maradt meg – persze a félelemmel, sôt a rémülettel együtt. A titokzatosság érzete azonban állandósult: egy rossz élet és egy jó Isten rejtélye.

Hol volt ô? Amikor a férfiben leginkább tudatosult Istenre utaltsága, Isten eltûnt. Egyszerûen nem értette. Jelen van-e Isten, vagy nem? Ha igen, akkor törôdik-e vele, vagy sem?

Egyszerûen nem tudott szakítani Istennel. Eszébe jutott Jákob, így tehát harcolni kezdett. Azonban sötétben harcolt, olyan koromsötétben, hogy egy jobb életrôl szóló saját álmát sem látta már.

18

PÉLDÁZAT

Ebben a vak sötétben az ember semmit sem lát. Hallani azonban képes. Most elôször hallotta meg, hogy mit mond a szíve.

– Áldj meg! – kiáltotta. Lelke legmélyérôl olyan szavak törtek elô, melyek kifejezték elhatározását, hogy nem engedi el Istent.

– Áldj meg! Nem azért, mintha én jó lennék, hanem mert te jó vagy. Áldj meg! Nem azért, mert megérdemlem az áldást, hanem mert az fakad a te természetedbôl, te pedig nem tagadod meg magad. Nem saját érdememre nézve kérlek – nem tartozol nekem semmivel. Csak arra apellálok, aki te vagy!

A fájdalom még nem múlt el, most azonban már látta Istent. Az áldásért való könyörgés már nem egy kényelmes élet utáni vágy volt. Isten akaratának megvalósulásáért esdekelt, akárki is ô. Emberünk érzései megváltoztak. Ez volt az alázat útjának kezdete. Éppen ez tartotta azonban vissza attól, hogy alázatának tudatára ébredjen.

A férfi megfeledkezett saját magáról, s rájött, hogy Isten után vágyódik. Nem találta meg Istent egybôl, de most már remélt. Azt remélte, hogy megkapja azt, amire lelke legmélyén vágyott.

Aztán meglátta. Sivár lelkébôl élô víz tört fel, és meglátta. Új álom született, s lassanként formát öltött. Isten megismerésérôl szólt ez az álom, s arról, hogy ôt képviselheti egy háborgó világban. Az álom egyetlen dologra összpontosult: értette már, hogyan ismerheti meg Istent, és hogyan képviselheti ôt mások felé oly módon, ahogy azt Isten akarja, nem valaki más. Úgy érezte, hazatalált.

Azonnal tisztában volt vele, hogy ahhoz, hogy másoknak bajaikban hitelesen beszéljen Istenrôl, az a mélység szolgált alapul, amin ô maga is átment. Korábban sohasem volt hálás a bajokért.

Szenvedése tehát Isten szívéhez vezetô kapuvá lett. Részt vállalt Istennek a megváltás miatti nagy fájdalmából. Az egy 19

ÖSSZETÖR T ÁLMOK

célért való közös szenvedés miatt közelebb érezte magát Istenhez. Új ötlete támadt: – Részt veszek bármilyen küzdelemben, ami ellene hat a gonosznak. A jó oldalára állok a rosszal szembeni harcban.

Nem várok addig, míg mindent világosan értek – mindent megteszek, ami csak a kezem ügyébe akad. De ott maradok a forrásnál. Lelkem szomjas. A kényelmes élet nem elégíti ki lelkemet; ami Istentôl jön, maga Isten az az egyedüli élô víz.

Az viszont elég.

A férfi most már imádta Istent – Isten pedig meg volt elégedve. Istennek gondja volt rá, hogy a férfi lelkében fakadt forrás továbbra is élô vizet adjon. Ha nem ivott belôle minden reggel, este pedig nem tért vissza hozzá, szomjúsága elviselhetetlenné vált. Életének némely eseménye jó fordulatot vett, egyebek változatlanok maradtak, ismét mások pedig még rosszabbra fordultak.

A férfi azonban új álmokat álmodott, melyek többrôl szóltak, mint egy „kényelmes” életrôl. Eléggé bátor lett ahhoz,

20