Paul David Tripp: Vezetés by KIA

VEZETÉS

Paul David Tripp

Published by Crossway a publishing ministry of Good News Publishers Wheaton, Illinois 60187, U. S. A.

Magyarországi felelős kiadó:

Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány

A Member of Entrust 1135 Budapest, Béke utca 35/B

Tel.: (1) 350-7201 www.kiakonyvek.hu

Fordította: Hargitai Róbert

Borító: Ordinary Folk, ordinaryfolk.co

Szerkesztette: Bozsóki Dániel

Felelős kiadó: Monty Taylor

A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt. Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemző cikkekben.

ISBN 978-615-5446-88-7 Budapest, 2024

Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány

Mindazoknak a vezetőknek, akik időt és energiát fektettek belém, pásztoroltak, szembesítettek a hibáimmal, imádkoztak értem és

saját példájukon keresztül mutatták be nekem Megváltóm türelmes, megbocsátó, átformáló kegyelmét.

Tar Talom

1. alapelv: Általában lelkileg egészségtelen az a szolgálói közösség, amelynek idejét a gyülekezet ügyes-bajos dolgai uralják.

2 Evangélium .......................................................................

2. alapelv: Ha vezetőink Isten kegyelmének eszközei akarnak lenni, táplálniuk kell ezt a kegyelmet egymás életében.

3 Korlátok ........................................................................... 73

3. alapelv: Az ajándékok, idő, energia és érettség Isten által elrendelt korlátainak felismerése elengedhetetlen ahhoz, hogy jól vezessünk egy szolgálói közösséget.

4 Egyensúly ......................................................................... 91

4. alapelv: A vezetőink sikeréhez nélkülözhetetlen megtanítanunk őket az életük különféle elhívásainak felismerésére és kiegyensúlyozására.

5 Jellem..............................................................................

5. alapelv: A lelkileg egészséges vezetői közösség elismeri, hogy a jellem fontosabb a struktúránál és stratégiáknál

6 Harc ............................................................................... 121

6. alapelv: Fontos megértenünk, hogy a vezetés minden evangéliumi szolgálatban lelki hadviselés.

7 Szolgák ........................................................................... 137

7. alapelv: A gyülekezeti vezetésre szóló elhívás készséges áldozatvállalásra és szolgálatra hívást jelent.

8 Őszinteség....................................................................... 155

8. alapelv: A lelkileg egészséges vezetői közösségre jellemző a megközelíthetőség alázata és a szeretetteljes őszinteség bátorsága.

9 Identitás .......................................................................... 171

9. alapelv: Mindig az határozza meg, hogyan vezetnek a vezetőink, hogy hol keresik az identitásukat.

10 Helyreállás ...................................................................... 187

10. alapelv: Ha egy vezetői közösséget az evangélium határoz meg, az mindig elkötelezett lesz az újrakezdések és új kezdetek mellett.

11 Tartós szolgálat................................................................ 203

11. alapelv: A gyülekezeti vezetők esetében a hosszú szolgálati idő mindig az evangéliumi közösség eredménye.

12 Jelenlét ............................................................................ 219

12. alapelv: Csak akkor tudjuk kezelni vezetőink elkerülhetetlen gyengeségét, kudarcát és bűnét, ha Jézus jelenlétének, hatalmának, ígéreteinek és kegyelmének szemüvegén át látjuk őket.

........................................................................ 233

E l ŐSZÓ

a Z É le T e M e GYIK M e GH aTÁROZÓ, meg nem érdemelt kiváltsága és öröme ez. Nem készültem rá, nem láttam az érkezését, és a mai napig a meglepetés erejével hat rám. Arra hívattam, hogy evangéliumi szavakat írjak lapról lapra, könyvről könyvre. Minden reggel lelkesen és várakozásteljesen kelek fel. Az írás eredetileg nem tartozott az adottságaim közé. Nagyjából annyi önbizalommal írtam, mint az az ember, akit magával ragadott a téli hangulat, és első alkalommal korcsolyázik. Az első kéziratomat a lektor piros tollal írt javításaival és megjegyzéseivel kaptam vissza, és úgy nézett ki, mint egy elrontott vérátömlesztés! De nem adtam fel, és rendkívül hálás vagyok, hogy így használhatom az életemet, az időmet, az ajándékaimat1 és a tudásomat.

Csak egy dolgot ajánlhatok fel: az Úr Jézus Krisztus evangéliumának itt és most megnyilvánuló igazságait. Minden könyv esetében mindig ugyanazt teszem: felveszem az evangéliumi szemüvegemet, és megvizsgálok egy újabb témát a hívő életében vagy az egyház kultúrájában. Tréfálkozva azt szoktam mondani, hogy csak egy könyvet írtam, és minden évben új címet adok neki. Mivel az evangélium végtelenül

1 Az angol „gifts” szó ajándékokat, képességeket, tehetséget is jelenthet – a ford.

mély, tudom, hogy a következő száz évben egyre tovább áshatnék benne anélkül, hogy az aljára érnék. Azt is tudom, hogy az evangélium olyan széleskörűen és sokféleképpen alkalmazható a mindennapi életre, hogy az evangéliumi szempontból megvizsgálható dolgokból sem fogynék ki soha. Az evangélium több, mint történelmi tények együttese. Kétségtelen, hogy nem kevesebb annál. Az isteni beavatkozás és helyettesítés cselekedeteiben gyökerezik, melyek ha nem lennének valóságosak és történelmiek, megfosztanák az evangéliumot megbízhatóságától, ígéretétől és erejétől. De az evangélium nem csupán történelmi tények együttese, hanem az elérhető megváltás igazságainak gyűjteménye is. Bizonyos dolgok most amiatt igazak – méghozzá minden hívőre nézve –, amit Isten a történelemben tett és jelenleg tesz a hívők érdekében. Ez azonban még nem minden. Az evangélium élő identitás minden hívő számára. Krisztusban valamivé váltunk – valami olyasmivé, ami dicsőséges, új és tele van új lehetőségekkel. A jó evangéliumi teológia nemcsak azt határozza meg, hogy kicsoda Isten, és mit tett értünk, hanem azt is újradefiniálja, hogy kik vagyunk mi az ő gyermekeiként. Végül még valami. Amint korábban mondtam, az evangélium egy olyan új szemüveg, amelyet minden hívő visel, és amelyen keresztül az életet látja. Hadd fogalmazzam meg másként is. Jézus Krisztus evangéliuma arra hivatott, hogy az életünk hermeneutikája legyen, vagyis általa értsük meg és értelmezzük az életet. Ez azért fontos, mert az emberek nem az általuk tapasztalt tények alapján élik az életet, hanem annak alapján, ahogy a tényeket értelmezik. Akár tudatában vannak, akár nem, minden ember jelentésalkotó, teológus, filozófus vagy antropológus: mindig szétszedi a dolgokat, hogy megértse, mit jelentenek. Szolgálatvezetőként nemcsak akkor végzünk teológiai munkát, amikor igét hirdetünk, tanítunk vagy vezetünk, hanem akkor is, amikor magunkról gondolkodunk, a szolgálatunkat értelmezzük és a vezetőtársainkhoz viszonyulunk. Minden könyvemet azért írom, hogy segítsek

az embereknek az evangélium szemüvegén át látni az élet vagy a szolgálat valamely összetevőjét.

Ez a nekem adatott csodálatos munka néha könnyű és gördülékenyen megy; a szavak szinte odarepülnek az oldalakra. Máskor mintha az írásra fordított időm nagy részét azzal tölteném, hogy az üres oldalt bámulom, a dolgok legjobb megfogalmazásán töprengek, és imádkozom olyan bölcsességért és képességekért, melyekkel nem rendelkezem. Az ilyen napokon nem tudom biztosan, mennyiben okozom ezt én magam, vagy a sokféle zavaró tényező és az a gyengeség, mellyel az írás folyamatához közelítek; vagy inkább arról van szó, hogy az adott téma és a kényes egyensúly megtartása miatt nehéz jól kifejezni magam. Nem csüggedek el, amikor nehéz a munka, mert mélyen meg vagyok róla győződve, hogy erre kaptam elhívást – elsősorban nem azért, mert ragyogóan tehetséges és bölcs vagyok, hanem mert az én Uram minden szempontból ragyogóan dicsőséges, és gyengeségemben olyan erőt mutat fel, amelyet csak ő adhat.

Mindig lelkipásztorként2 írok. Talán furcsának találod ezt, de írás közben egy gyülekezet lebeg a lelki szemeim előtt. A szóban forgó emberek iránti szeretettel írok. Szenvedélyes vágyam, hogy megismerjék annak teljes mélységét és szélességét, amit Jézus csodás kegyelmében és határtalan szeretetében kaptak. És tudom, hogy Jézus értünk véghezvitt munkájának teljes elégségessége miatt őszinte lehetek. A bűn nem tett és nem is fog tenni olyan kárt, amelyet az ő személye, munkája, ígéretei és jelenléte ne vennének kezelésbe. Abban a meggyőződésben írok, hogy mi, a hívők közössége lehetünk a világ legőszintébb közössége, mert velünk kapcsolatban nem derülhet ki vagy lepleződhet le semmi olyasmi, amit Krisztus váltságműve el ne fedezne. Bízom benne, hogy a munkám végül nemcsak azt teszi lehetővé, hogy az emberek új módon gondolkodjanak a Bibliájukban olvasott

2 Az angol „pastor” szónak a magyarban több megfelelője is van: „pásztor” (Ef 4,11), lelkész, lelkipásztor – a ford.

evangéliumi üzenetről, hanem végső soron szívük és életük megváltozását is előidézi majd. Abban a reményben írok, hogy a szavaim hitet, szeretetet, reményt, bátorságot, örömöt, alázatot, állhatatosságot, irgalmat és nagylelkűséget gerjesztenek, és ezek nemcsak az emberek életének és kapcsolatainak szokványos területein jelennek meg, hanem a gyülekezet vezetésére hivatottak.

E reményekkel ajánlom a könyvemet neked. Olyan pásztorként írok, aki szereti a többi lelkészt, igen nagyra becsüli és tiszteli azt a naponkénti áldozatot, melyet minden szolgálatvezető meghoz Jézus Krisztus evangéliumáért és Isten népének lelki egészségéért. Az összes többi könyvemhez hasonlóan erre is evangéliumi könyvként tekintek. A művem elsősorban nem a szolgálatvezetés kritikája, hanem egy felhívás arra; engedjük, hogy Jézus Krisztus evangéliuma formálja a magunkra, mint vezetőkre vonatkozó gondolkodásunkat, a vezetői közösségek egymáshoz való viszonyulását, valamint a szolgálatvezetés munkájának módját. Nem volt könnyű megírnom ezt a könyvet, mert írás közben komoly dolgokat akartam megvizsgálni, de ezt az evangélium reménységét és szeretetét tükrözve teszem. Nem akartam, hogy az őszinteség csorbítsa a reménységet, vagy a reménység csökkentse az őszinteséget. Azt remélem, hogy a könyvem olvasása nemcsak reményt nyújt majd, hanem olyan reménnyel szolgál, amely szükség esetén helyreigazít, védelmez és új irányt ad.

Áldjon meg Isten gazdagon téged és mindazt, amit az ő nevében teszel!

Paul David Tripp 2019. május 13

B EVEZETÉS

válság

SZ e R e T e M a GYÜ le K e Z e T e T, az egyházat. Szeretem istentiszteletét, igehirdetését, evangéliumi teológiáját, közösségét, a világ előtti bizonyságtételét, jótékonysági szolgálatait és vezetőit. Amikor abban a kiváltságban van részem, hogy gyülekezeti vezetők csoportja elé állhatok, mindig hatalmas megtiszteltetésnek érzem. Jól ismerem azt az utat, amelyen minden pásztor jár, mert magam is azon a hosszú úton járok. Ismerem a terhet, mely együtt jár azzal, hogy az ember tagja a gyülekezet szűkebb pásztori és vezetői közösségének. Minden tiszteletem azoké, akik Isten hívására gyülekezeti szolgálatra szánják az életüket. Tudom, hogy az átlagos lelkipásztor túl sokat dolgozik, kevés az embere és a fizetése, ezért becsülöm olyan nagyra azokat, akik ezt az életet választották. Egy csodálatos gyülekezet tagja vagyok, ahol istenfélő, odaszánt vezetők vannak, és életadó evangéliumot hirdetnek. Az életem egyik nagy öröme, hogy része lehetek ennek a közösségnek.

A gyülekezet iránti szeretetem miatt aggódom a gyülekezet vezetőiért. Aggodalmam elmélyült, amikor egyik telefonhívást a másik után kaptam Veszélyes hivatás1 című könyvem hatására. Az a hívás, amelyről most beszámolok, egy helyi gyülekezet vezető testületének első emberétől érkezett, amellyel laza szolgálati kapcsolatban álltam. A férfi döbbent, sebzett, dühös és tanácstalan volt. A segítségemet kérte, de nem vagyok benne biztos, hogy a segítségemre vágyott, legalábbis nem arra a segítségre, amelyet meggyőződésem szerint adnom kellett neki. A beszélgetésünk során a haragja hamar felém fordult. Segíteni akartam neki és vezetőtársainak végigmenni azon a sötét és köves úton, melyen a rájuk váró hónapokban járniuk kell, de a haragja értésemre adta, hogy nem kér belőlem. Amint a beszélgetésünk után leraktam a mobiltelefont, elöntött a szomorúság. Nem ez volt az első alkalom, és tudtam, hogy nem ez lesz az utolsó. Velem tart ez a szomorúság. Imádságra késztet, Isten kegyelmének ünneplésére indít, és arra a gondolatra sarkall, hogy jobban is csinálhatjuk és kell csinálnunk a dolgokat. Az említett telefonhívásban és sok hasonlóban nem az nyugtalanított, hogy a vezető barátom döbbent, sebzett és dühös volt. Meg is kellett, hogy döbbentse a vezető lelkész kettős élete, amely miatt felhívott. Jogosan fájt neki, hogy a lelkésze jobban szerette az élvezetet, mint az embereket, akiknek a táplálására és vezetésére kapott elhívást. A telefonálónak jogos haragot kellett éreznie annak láttán, hogy megrontották mindazt, amivé Isten a gyülekezetét tenni tervezte. Ám az nyugtalanított és hagyott bennem szomorúságot a hívás után, hogy az illető nem tartott önvizsgálatot, nem töprengett az elbukott lelkészt körülvevő vezetői közösség természetén, és láthatóan másról sem volt hajlandó beszélni, mint arról, hogy mit kezdjenek a haragja céltábláját jelentő lelkésszel.

1 Paul David Tripp, Dangerous Calling: Confronting the Unique Challenges of Pastoral Ministry (Veszélyes hivatás – Szembenézés a pásztori szolgálat páratlan kihívásaival) (Wheaton, IL: Crossway, 2012).

Bárcsak egy kivétel lett volna ez a beszélgetés, de nem az volt. Mindnyájan tanúi voltunk már jól ismert, rendkívül befolyásos és híres lelkészek bukásának, de minden nyilvános bukásra százával jutnak ismeretlen lelkészek, akik elbuktak, és válságos helyzetben hagyták a gyülekezetüket és annak vezetőit, vagy lelkileg már csak az egykori lelkipásztori mivoltuk látszatát őrizgetik. Beszélni szoktunk a hírnév bálványozásáról, a lelkészek erkölcstelenségéről és a hatalom csábításáról, de ezt a könyvet azért írom, mert egy lelkész bukása mögött nagyon gyakran gyenge és kudarcot valló vezetői közösség áll. Nem csupán lelkipásztori válsággal van dolgunk; a lelkészekkel és vezetőségükkel folytatott számtalan beszélgetés alapján meggyőződésem, hogy vezetői válsággal állunk szemben.

Lehetséges-e, hogy a lelkészek bukásához hozzájárulnak a következő tényezők: rosszul építettük fel a helyi gyülekezet vezetői struktúráját, a vezetők helytelenül viszonyulnak egymáshoz, hibásan fogalmaztuk meg a vezetők munkaköri leírását, és nem megfelelő a vezetői közösség hétköznapi életvitele? Lehetséges, hogy amikor mi, vezetők fegyelmezzük a lelkészt, kezeljük az általa okozott sebeket, és a helyreállításon munkálkodunk, kénytelenek vagyunk magunkba nézni, megvizsgálva, mit tanulhatunk saját magunkról a lelkész bukása által? Lehetséges, hogy téves modellek alapján értelmezzük a vezetést? Lehetséges, hogy miközben beleszerettünk a vezetés vállalati modelljeibe, szem elől tévesztettünk mélyebb evangéliumi meglátásokat és értékeket? Elfeledkeztünk arról, hogy a Krisztus gyülekezetének vezetésére vonatkozó elhívás nem vallási összejövetelek és események megszervezésével, lebonyolításával és finanszírozásával egyenlő? Lehetséges, hogy sok vezetői közösségünk valójában nem közösségként működik? És lehetséges, hogy sok vezetőnk nemigen akarja, hogy vezessék, és a vezetői közösségünkben sokan nem becsülik nagyra a valódi biblikus közösséget?

Amikor megírtam a Veszélyes hivatást, amely a minden lelkészt érő

sajátos kísértéseket tárgyalja, tudtam, hogy írnom kell majd egy másik könyvet is, amely a lelkészt körülvevő vezetők közösségéről szól. Szükségem volt a Veszélyes hivatás megjelenése óta eltelt évekre meg a sok szomorú és nehéz telefonbeszélgetésre, mielőtt vállalkoztam volna rá. Szemtől szemben kellett beszélgetnem zöldfülű és veterán lelkészek tucatjaival. Szükségem volt a vizsgálódás és töprengés hosszú óráira.

De lelkesen szólalok fel abban a reményben, hogy olyan beszélgetést ösztönzök, amelyre meggyőződésem szerint szükségünk van, de amire gyakran nem kerül sor.

Ez a könyvem nem egy lesújtó kritika. Azt megtaláljuk a Twitteren – azon a helyen, amely megmutatta nekünk, hogy az ítélkezés sokkal természetesebb számunkra, mint a kegyelem. A helyi gyülekezet vagy egy szolgálat vezetőségének jellegét illetően szeretnék bemutatni egy pozitív modellt. Oly sokat írtak a vezető adottságairól, a megfelelő emberek megfelelő pozíciókba helyezéséről, a vezetői struktúrákról, a döntéshozatalról és a célok kitűzéséről. Mindez fontos, de nem a legfontosabb. Az egészséges gyülekezetvezetői közösség alapvető jellege és életvitele felé szeretném terelni a gondolkodásodat. Remélem, hogy ez éleslátást, bűnvallást és a közösség átformálódását eredményezi.

Jim azért hívott fel, mert vezető lelkészének titkos, mocskos élete többé már nem volt titok. Sok más helyzethez hasonlóan a számítógép volt a titok leleplezésének eszköze. Jim és vezetőtársai eleinte hitegették magukat. Egyszerűen nem tudták elhinni, hogy ilyesmi zajlott annak az embernek az életében, akivel évekig együtt dolgoztak és akiben megbíztak. Azt hitték, talán hekkertámadás érte a számítógépét, de amikor kérdőre vonták, megváltozott a gondolkodásuk, mert mindenre tagadólag válaszolt. Ekkor nemcsak a hitetlenkedésükkel kellett megbirkózniuk, hanem a lelkészük hihető magyarázataival is, melyeket őszintén szólva el akartak hinni. Ám minél mélyebbre ástak, annál kevésbé tudták tagadni a feltárt igazságot, és minél többet tártak fel, annál inkább el

kellett ismerniük, hogy szörnyű sok mindent nem tudtak erről a lelkészről. Olyanok voltak, mintha tízen ülnének egy négyszemélyes kenuban, melyet tajtékzó hullámok sodornak a vízesés felé. Úgy érezték, teljesen kicsúszott a kezükből az irányítás – annál is inkább, mert ez a válság szétzúzta az egységüket. Talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a válság leleplezte, milyen sekélyes és ingatag az egységük. A lelkészhez leginkább hű emberek vitatkoztak és veszekedtek azokkal, akik szerintük elhamarkodottan ítélkeztek; a szervezeti látásmódú férfiak vitába szálltak a pásztoribb lelkületre hajlamos férfiakkal; és a vitatkozások közepette túl gyakori volt a többiek érdekeinek és indítékainak megítélése. Közben a döbbent és sebzett gyülekezet nem kapta meg a vezetőitől azt, amire szüksége volt.

Miközben ezekkel a vezetőkkel végigjártam zűrzavaros és tanácstalan útjukat, egyik beszélgetést a másik után folytatva velük, nyilvánvalóvá vált, hogy alapvetően nincsenek felkészülve arra, amivel küzdenek. Nemcsak strukturálisan voltak felkészületlenek, hanem – ami fontosabb – a jellemük és kapcsolataik terén is. Ezeknek az alapvető dolgoknak a hiánya megnehezítette és akadályozta annak a hivatásuknak a teljesítését, hogy a gyülekezetüket átvezessék ezen a nagyon nehéz időszakon. S felkészületlenségükben ugyanannyit vitatkoztak egymással, mint amennyit a válsággal és az annak középpontjában álló személlyel foglalkoztak.

Nemcsak a kicsi, ismeretlen gyülekezetek felkészületlenek. Mindnyájan láttunk igen tekintélyes gyülekezeteket hasonló lelkészválsággal küzdeni, és láttuk, amint elhamarkodottan cselekednek és beszélnek, majd visszavonják szavaikat és tetteiket, más szempontot és eljárást javasolva, melyet rövidesen ismét módosítanak. Láttunk ezekben a gyülekezetekben olyan vezetőket, akik nyíltan ellentmondanak egymásnak. Láttunk olyan döntéseket, amelyeket lojalitás, hatalom és a megosztottság megfékezése vezérelt, nem pedig bibliai bölcsesség. Hány bukott lelkész, hány összetört és sebzett gyülekezet kell még,

mire alázattal megvizsgáljuk, hogyan vezetjük a gyülekezetet, melyet a Megváltó a gondjainkra bízott?

Ünneplem a csodálatos, eleven és egészséges gyülekezeteket, melyekkel világszerte együttműködöm. Szeretem a rengeteg energiát, melyet a gyülekezetplántálásba és a gyülekezetek újjáélesztésébe fektetünk. Örömmel látom, hogy evangéliumközpontú gyülekezetek egyre hangosabban emelnek szót azok érdekei és jogai mellett, akiknek nincs hangjuk. Egyáltalán nem vagyok elkeseredve; izgatott vagyok. De nyugtalansággal tölt el, hogy a vezetői közösségben levő gyengeségek nemcsak meggyengíteni képesek egy nagyon egészségesnek tűnő gyülekezet működését és bizonyságtételét, hanem látszólag egy pillanat alatt olyan mocsárba taszíthatják a gyülekezetet, amely hosszú időre károsíthatja és eltérítheti szolgálatát. Egyes esetekben úgy tűnik, hogy a dicsőség sosem fog visszatérni.

A bátorság, mely e téma megközelítésére késztet, nem a bölcsességemben vagy tapasztalatomban gyökerezik, hanem a Megváltóm jelenlétében, hatalmában, bölcsességében és kegyelmében. Miközben írni kezdem ezt a könyvet, ismét eszembe jut, mi adott reményt és ösztönzést, amikor a Veszélyes hivatást írtam – a Máté 28,16–20:

A tizenegy tanítvány pedig elment Galileába arra a hegyre, ahova Jézus rendelte őket. És amikor meglátták őt, leborultak előtte, némelyek azonban kételkedtek. Jézus pedig hozzájuk lépett, és így szólt: Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.

A tanítványok elképzelhetetlen dolgok kavalkádján voltak túl: Messiásuk éjszakai, Gecsemáné-kerti elfogatásán, Jézus kihallgatásán és

megkínzásán, nyilvános keresztre feszítésén, üres sírjának látványán és a feltámadása utáni megjelenésein. Próbáljuk a helyükbe képzelni magunkat. Próbáljuk meg elképzelni a tanácstalanságot, a belső vitákat, a félelmet, a kételkedést és a jövőn való töprengést. Képzeljük el Jézus megjelenéseinek örömét, mely összeütközött a csodákat és rejtélyes dolgokat kísérő hitbeli küzdelmeikkel. Gondolkodjunk el azon, mi történik majd ezután – azzal összefüggésben, amivel a tanítványoknak érzelmileg és lelkileg meg kellett birkózniuk.

Jézus tudva, hogy a kételkedés és a hit egyaránt jelen van a helyszínen, azzal a küldetéssel készült megbízni a félénk hívők e csoportját, hogy a feltámadott élet evangéliumát juttassák el a világhoz. Igen, ebben a kataklizmaszerű pillanatban küldi ki ezeket az embereket. Valószínűleg azt gondoltam volna: Nem állnak készen; korai még ez. Sokkal többet kellene tudniuk. Mélyebben meg kell érteniük, mi is történt.

Időre van szükségük az érettséghez. Ám Jézus a történelem legelképesztőbb, legzavarosabb és legdicsőségesebben észvesztő pillanatában nem habozott; egyszerűen így szólt: „Menjetek”.

Nagyon szeretem a következő szavakat, mert tudtunkra adják, miért bízta rá ezekre az emberekre abban a pillanatban világméretű evangéliumi küldetését. Jézus nem a tanítványaiban rejlő képességek miatt volt bizakodó, és azért, mert tudta, hogy a rájuk bízott dolgokat meg tudják tenni, hanem azért, mert jól ismerte, mi rejlik önmagában, és mit tud ő maga megtenni. Ezért kijelentette: „Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön.” Azt mondta ezeknek az embereknek, hogy egyetlen szituáció, hely és közösség sem esik a hatalmán és szuverén uralmán kívülre. Meg akarta értetni velük, hogy a mennyben és a földön mindennek ő parancsol. Gondoljuk meg, miért volt ez olyan életbevágó ezeknek az embereknek, akik mindenképpen rá voltak szorulva a kegyelmére, ha a kegyelemről szóló üzenetét el akarták juttatni a népekhez.

Nem tudom, gondoltál-e már erre, de a kegyelem ígéretei, melyeket

Istentől kaptunk, csak olyan nagyok, mint az ő szuverenitásának kiterjedése. Isten csak a hatalmában álló helyeken garantálhatja ígéreteinek biztos beteljesedését. A házamban garantálhatom a neked tett ígéreteim teljesítését, mert ott van némi tekintélyem, de nem tehetek hasonló ígéreteket a szomszédom házát illetően, amely fölött nincs hatalmam.

Jézus azt mondja itt: „Menet közben számíthattok mindarra, amit ígértem nektek, mert én uralok minden helyet, ahol szükségetek lesz az ígéreteim teljesülésére.” Isten kegyelmének ígéretei azért bizonyosak, mert az ő szuverenitása teljes.

Jézusnak más mondanivalója is volt. Ekkor rátekintett ezekre az egy helyre gyűlt emberekre, akiknek szívében a kételkedés és hit keveréke rejlett, és így szólt: „Íme, én veletek vagyok minden napon.” Ezek a szavak sokkal mélyebbek, mintha Jézus azt mondaná: „Mindig számíthattok rám.” Jézus Isten egyik nevét használja: „Vagyok”. Azt mondja: „Tudjátok meg, hogy bárhová mentek, veletek lesz a Vagyok, Ábrahám, Izsák és Jákób Istene, a szövetségi ígéretek alapja, aki tegnap, ma és mindörökké ugyanaz, aki az Alfa és Omega. Én vagyok a Vagyok, és sose jutna eszembe elküldeni titeket anélkül, hogy veletek ne mennék hatalommal, dicsőséggel, bölcsességgel és kegyelemmel.” A tanítványok mindazt, amire a küldetésük teljesítéséhez szükségük lesz, megtalálják a kiküldőjük hatalmában, jelenlétében és kegyelmében.

Ezt a könyvet ugyanazzal a bizonyossággal írom, amelyet Jézus a tanítványoknak adott. Krisztus hatalmának teljessége, jelenlétének elkerülhetetlensége és ígéreteinek bizonyossága miatt nem kell félnünk a gyengeségeink és kudarcaink megvizsgálásától. Jelenlétének, hatalmának és kegyelmének evangéliuma megszabadít minket a valóság lekicsinylésének vagy tagadásának terhétől. Jelenlétének, hatalmának és kegyelmének evangéliuma arra hív minket, hogy a világ legőszintébb közössége legyünk. Nem vagyunk bebetonozva a múltunkba. Nem vagyunk a saját erőforrásaink kis csomagjára utalva. Mivel a nekünk