A megváltás elmélete és gyakorlata

A megváltás elmélete és gyakorlata

A megváltás elmélete és gyakorlata

John Murray

Originally published in the U.S.A. under the title: Redemption Accomplished and Applied, by John Murray Copyright © 1955 Wm. B. Eerdmans Publishing Company All rights reserved

This edition published 2015 by Wm. B. Eerdmans Publishing Co. 2140 Oak Industrial Drive N.E., Grand Rapids, Michigan 49505/ P.O. Box 163, Cambridge CB3 9PU U.K. www.eerdmans.com

Translated and published by permission.

Hungarian edition © 2022 Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány

Magyarországi felelős kiadó: Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány A Member of Entrust 1135 Budapest, Béke utca 35/B Tel.: 350-7201 www.kiakonyvek.hu

Fordította: Greizer Miklós Borítóterv: Herrmann Hanna Tördelőszerkesztő: Urkuti Dóra Felelős kiadó: Monty Taylor

A fordítás és a kiadás a kiadó engedélyével történt. Minden jog fenntartva.

A könyv bármely részének felhasználásához vagy sokszorosításához a kiadó előzetes írott engedélye szükséges, kivéve rövid idézeteket folyóiratokban vagy elemző cikkekben.

ISBN 978-615-5446-74-0

Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány Budapest, 2022

Előszó a 2015. évi kiadáshoz 7 Előszó az első kiadáshoz 11

Előszó a 2015. évi kiadáshoz

Nem sokkal megtérésem után, még az 1980-as évek közepén lázasan kerestem azokat a könyveket, amelyek révén alapo sabban megismerkedhettem a keresztyén hittel. Mivel családom nem volt hívő, templomba pedig szinte egyáltalán nem jártunk, a Bibliáról és annak tanításáról alig tudtam valamit – noha hallot tam már Istenről, a bűnről és Krisztusról. Így elmondható, hogy cambridge-i egyetemista korom teológiai ismeretei egy tízeszten dős hittant tanuló gyermek tudását sem érték el. Emiatt vadásztam folyton a megbízható és alapvető ismereteket adó keresztyén könyveket. Egy kedves helyi lelkésztől megkaptam J. I. Packer God’s Words című könyvét, mely segített abban, hogy az evangéliumi keresztyén (evangelikál) teológia alapjait megismer jem. Aztán valaki azt javasolta, hogy szerezzem be John Murray Redemption Accomplished and Applied című könyvét. Murray-ről addig még nem hallottam, sőt, a helyi keresztyén könyvesboltos sem; viszont a könyvet készségesen megrendelte nekem. Ami kor aztán a kiadvány megérkezett, be kell vallanom, némi csaló dást okozott. Igazából egy vaskosabb kötetre számítottam, nem pedig egy viszonylag rövid és puha kötésű könyvecskére. Csaló dottságom azonban már a legelső fejezet olvasása közben eltűnt.

Murray egyedülálló módon azt mutatja be, hogyan kapcsolódik össze Isten munkájával a megváltásom mind az örökkévalóságban, ahogy Isten azt eltervezte, mind az emberi időszámításban, aho gyan Fiának személyében és munkájában azt végrehajtotta; illet ve hogyan alkalmazta a Szentlélek munkáján keresztül mindany nyiunk életében. Murray könyve három igen fontos dologra mutat rá: (1) hogyan viszonyul egymáshoz az üdvösségben az örökkéva lóság és az idő, (2) hogyan lehetséges, hogy az üdvösség a Szenthá romság munkája, amely a Szentháromság Isten lényében gyökere zik, és (3) mindez hogyan ad értelmet az egész Bibliának. Természetesen Murray semmi rendkívülit nem csinált, csupán a reformáció egyházaira jellemző gondolkodás gazdag hagyomá nyát vette alapul – hiszen ezek az egyházak saját hitvallásaikat is erre a három pontra építették föl. Murray saját felekezetem, az Or todox Presbiteriánus Egyház lelkészeként, valamint a Westmins ter Teológia kezdeti időszakának egyik meghatározó tanáraként is a Westminsteri Hitvallást, valamint az abban megfogalmazott te ológiai rendszert vallotta. Ezt a teológiai rendszert igyekezett ki fejteni – különösen az üdvösségről szóló tanítást. Pontosabban Murray az üdvösség rendjét (latinul ordo salutis) az üdvtörténet tel (latinul historia salutis) összefüggésben akarta megmagyaráz ni. A kettő között a következő módon tehetünk különbséget: az üdvösség rendje arra vonatkozik, hogyan üdvözülhet az egyén. Ennek alapelemei a kiválasztás, az elhívás, az igaznak nyilvánítás (megigazulás), a megszentelődés és a megdicsőülés. Az üdvtörténet középpontjában Isten történelemben végrehajtott cselekede tei állnak, amelyek az Úr Jézus Krisztus munkájában csúcsosod tak ki – amely egyben az üdvösség alapját is biztosítja. Murray először a jóvátételről beszél, ami az üdvtörténet terü letéhez tartozik. Krisztus testet öltése és halála úgy érthető meg, hogy Isten örökkévaló szeretettel szerette azokat, akiket üdvös ségre választott ki, megszabadítva őket bűnüktől és annak örök

Előszó a 2015. évi kiadáshoz

kévaló következményeitől. Krisztus kereszthalála pedig Isten bűn iránti haragja felől közelíthető meg: Isten a mi bűneinket Krisztusnak tulajdonította, illetve az ószövetségi áldozati rendszer Krisztus kereszthalálában teljesült be végleg. Murray álláspontjá nak legsajátosabb eleme az, hogy Krisztus nem mindenkiért, ha nem csak azokért halt meg, akiket Isten erre kiválasztott. Könyvének második felében Murray sorra veszi, Krisztus halá lának milyen következményei vannak a hívő ember személyes üd vösségére nézve, valamint ismerteti az üdvösség rendjének alap fogalmait. Zökkenőmentesen lép át az örökkévalóságból az időbe, Isten Krisztusban elvégzett művéről arra, amit Isten a hívő ember életében végez. Murray véleményével természetesen nem mindenki ért egyet. A részleges megváltásra vonatkozó nézetét elutasítják azok, akik szerint ez afféle „korlátozott jóvátétel”, ami behatárolja Isten sze retetét, s ellentétben áll azokkal az újszövetségi igeszakaszokkal, amelyek nyilvánvalóan arról szólnak: Isten akarata az, hogy min denki üdvözüljön. Más reformátusok azért vitatkoznak Murrayvel, vagy legalábbis Murray bizonyos hagyományos olvasataival, mert szerintük nem tudott egyértelműen különbséget tenni az igaznak nyilvánítás és a megszentelődés között. Ezekre a vitákra most nem térek ki. A könyv, amit az olva só a kezében tart, egy kis teológiai remekmű, mely minden ol dalán tiszteletteljesen keresi a választ a teológia nagy kérdéseire. A könyvet elolvasva – akár egyetért az olvasó annak szerzőjével, akár nem – e kérdések kapcsán józanabbul és világosabban fo gunk látni és gondolkodni.

Carl R. Trueman az egyháztörténelem Paul Woolley professzora (Westminster Teo lógia, Philadelphia), és a Pennsylvania állambeli ambleri Corner stone Presbiteriánus Gyülekezet (OPC) lelkésze

Előszó az első kiadáshoz

Amegváltás elvégzett ténye vagy más néven a jóvátétel ke resztyén hitünk lényegi és alapvető kérdése. Nem csoda, hogy a keresztyén egyházban erről már igen sokan és sokat ír tak. Így munkámat, amely Isten kijelentésének éppen azzal a részével foglalkozik, melynek kapcsán már annyi könyv született, én sem minden aggodalom nélkül adom közre. Nem akarok úgy tenni, mintha könyvem egy kategóriában lenne azon kiváló írá sokkal, amelyek e tárgyban akár régebben, akár a közelmúltban megjelentek. Csupán azt ismertetem benne, amit minderről én magam megértettem. Számtalan teológusnak és írásmagyarázó nak vagyok ezért mérhetetlenül hálás, akiket nem is tudnék név szerint felsorolni. A munka dandárját mások végezték el, mi csu pán használjuk az eredményeiket. Mindazonáltal ennek a nagyszerű igazságnak vannak olyan részletei, amelyeket igyekeztem még világosabban bemutatni. Talán van néhány olyan, eddig nem eléggé hangsúlyozott tényező is, melyekre sikerül úgy felhívni a fi gyelmet, ahogyan azt korunk teológiai helyzete megkívánja. Tisztában vagyok azzal, milyen korlátai vannak egy ilyen hatalmas, átfogó téma bemutatásának, mint amilyen Krisztus meg váltó műve. Szembesülve azzal, hogy a dicsőség Ura bűneink

elmélete és gyakorlata

büntetését helyettünk elhordozta, nehéz kifejeznünk a gondolata inkat. Itt az istenség titkáról van szó; az örökkévalóság sem érheti el ennek a titoknak a mélységét, és még az sem tudja méltókép pen dicsőíteni. Mégis, a mi feladatunk bizonyságot tenni róla, fo lyamatosan bemutatni, és igazságát védelmezni.

A könyv II. részének anyagát – amely a megváltás gyakorla ti alkalmazásával foglalkozik – a The Presbyterian Guardian szer kesztője, Leslie W. Sloat tiszteletes felkérésére írtam, és 1952 ok tóberétől 1954 augusztusáig huszonkét részben jelent meg. Hálás vagyok a The Presbyterian Guardian-nek, különösen is Mr. Sloat nak, hogy ezeket megjelentették, illetve az anyag e könyvben való újbóli kiadásához hozzájárultak. Ha a könyv I. és II. részének fo galmazásmódja között bármiféle eltérés tapasztalható, akkor erre az a magyarázat, hogy utóbbi eredetileg más formában jelent meg. Szeretném megköszönni Miss Margaret S. Robinson segítsé gét, aki legépelte a kéziratot, valamint Miss T. E. N. Ozingának a tárgymutató elkészítését. Mindezeken túl köszönöm a kiadónak (Wm. B. Eerdmans Publishing Company), hogy könyvem megje lentetésében annyit segítettek.

Remélem, hogy az olvasó e tanulmányt – mivel a Szentírás a hit egyetlen és tévedhetetlen mércéje – a Szentírás tanúságtéte lével egybehangzónak fogja találni. Abban is bízom, hogy ami a Szentírással összhangban van, az Isten kegyelméből az olvasót hi tében és meggyőződésében meg fogja erősíteni.

John Murray 1955. május 24., Philadelphia

I. rész

Az elvégzett megváltás

1. fejezet

A jóvátétel szükségessége

Amegváltás beteljesítése alatt általában ugyanazt szokták ér teni, mint amit jóvátételnek neveznek. A helyettes jóvátételt azonban Isten szabad és mindenható szeretete felől kell megköze lítenünk. A Biblia legismertebb igeszakasza is erről beszél: „ Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Ez Isten kijelentésének, s így az emberi gondolkozásnak is az egyik csúcspontja. Ezen nem lehet és nem szabad túllépnünk. Az azonban, hogy ez az emberi gondolkodás egyik csúcsa, még nem zárja ki azt, hogy Isten szeretetét részletesebben jellemezzük. A Szentírás arról beszél, hogy a helyettes jóvátétel Isten szerete téből fakad, sőt nem más, mint az ő szeretetének a kifejeződése. Ez a szeretet azonban megkülönböztető szeretet. Pál apostolnál senki sem örvendezett jobban Isten szeretetének: „Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már ak kor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk.” (Róm 5,8) „Mit mondjunk tehát ezekre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyan ne ajándékozna nekünk vele együtt mindent?” (Róm 8,31–32) Viszont ugyanez az apostol vázolja fel nekünk Isten örökké

való tervét is, amely ennek ellentmondani látszik, és meghatároz za azt, mit jelent és kikre vonatkozik ez a kijelentés: „Mert akiket eleve kiválasztott, azokat eleve el is rendelte, hogy hasonlókká le gyenek Fia képéhez, hogy ő sok testvér között legyen elsőszülött.” (Róm 8,29) Máshol pedig talán még nyilvánvalóbban fogalmaz, amikor ezt írja: „Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk előtte szeretetben. Előre el is határozta, hogy fiaivá fogad min ket Jézus Krisztus által, akarata és tetszése szerint.” (Ef 1,4–5) Is ten szeretete, ami a helyettes jóvátétel alapja, nem megkülönböz tetés nélkül való szeretet; ez a szeretet kiválaszt és eleve elrendel. Isten az ő legyőzhetetlen és örökké tartó szeretetét egy megszám lálhatatlan sokaságra gondolta kiterjeszteni; s ennek a szeretetnek a meghatározott célját biztosítja a jóvátétel.

A szuverén szeretet fogalmát fontos kiemelni. Isten valóban maga a szeretet. A szeretet nem valamiféle véletlen érzelem; nem olyasvalami, amit Isten vagy választ, vagy nem. Ő maga a szeretet, és ez a szeretet biztos, Isten lényéből fakadó és örökkévaló. Aho gyan Isten lélek és világosság, úgy szeretet is. Mégis, a kiválasztó szeretet lényegéből fakad az a felismerés, hogy annak a szeretet nek, ami szükségesen és örökkévaló módon maga Isten, és ami a megváltásban és az ő gyermekévé való fogadásban megnyilvánul, nem kell eredendően és szükségesen a helytelen és kárhozatot érdemlő dolgokra is vonatkoznia. Isten örömmel, saját jóságából fakadó szabad és szuverén akaratából választott egy népet örökösének, valamint Krisztusban társ-örökösének. Az ok teljesen őbenne rejlik, és azokból a meghatározásokból következik, ame lyek sajátosan rá vonatkoznak; arra, aki ezt mondja magáról: „Vagyok, aki vagyok.” A jóvátétel nem győzi le és nem is korlá tozza Isten szeretetét. Éppen Isten szeretete kényszeríti ki a jó vátételt, mint a beteljesült szeretet meghatározott céljának esz közét.1

Éppen ezért megváltoztathatatlan tény, hogy a jóvátétel kiin duló oka vagy forrása Isten szeretete. Ez azonban nem válaszolja meg a miértre vagy a szükségességre vonatkozó kérdést. Mi az oka annak, hogy Isten szeretete így valósul meg és teljesíti be cél ját? Meg kell kérdeznünk, miért volt szükség Isten Fiának áldo zatára, és miért kellett a dicsőség Urának vére? „Isten, minden ható lévén, miféle szükségességből és micsoda okból alázta meg magát és vette magára az emberi természet gyöngeségét, hogy azt éppen így állítsa helyre?” – kérdezte Canterbury Anzelm.2 Vajon Isten az emberiség iránti szeretetének célját miért nem szavának erejével vagy akaratának kinyilvánításával valósította meg? Ha azt mondjuk, hogy ezt nem tudta volna megtenni, akkor vajon nem vonjuk-e kétségbe hatalmát? Ha pedig azt mondjuk, hogy tud ta volna, de nem tette, nem bölcsességében kételkedünk? Az effé le kérdések nem skolasztikus finomkodások, és nem is hiábavaló kíváncsiskodás. Ha kitérünk előlük, akkor elmulasztunk válaszolni valamire, ami meghatározó Krisztus megváltó művének értel mezésében, és így nem láthatjuk meg teljesen az ennek lényegéből eredő dicsőséget sem. Miért lett Isten emberré? Ha már emberré lett, miért halt meg? Ha már meghalt, miért az átkozott keresztha lál által? Ez a jóvátétel szükségességének a kérdése.

A kérdésre adott válaszok közül a két legfontosabbat emeljük ki. A két nézet közül az egyik a feltételes (hipotetikus) szükséges ség, a második a következetesen feltétel nélküli (abszolút) szük ségesség elmélete. Az elsőt olyan kiválóságok képviselték, mint Ágoston és Aquinói Tamás.3 Az utóbbi pedig a hagyományosabb protestáns álláspontnak tekinthető.

A feltételes szükségesség néven ismert nézet szerint Isten he lyettes áldozat vagy jóvátétel nélkül is megbocsáthatta volna a bűnt, és kiválasztottait így is üdvözíthette volna – hiszen Istennek, akinek minden lehetséges, más eszközei is lettek volna erre. Azonban Isten Fiának a helyettes áldozata volt az, amit Isten az ő

kegyelméből és szuverén bölcsességéből kiválasztott, mivel ebből származott a legtöbb haszon, s kegyelme ebben nyilvánult meg a legcsodálatosabban. Ezért, miközben Isten jóvátétel nélkül is üd vözíthetett volna, az ő szuverén elrendelése folytán nem így cse lekedett. Vér kiontása nélkül nincs valódi megbocsátás, sem üd vösség. Mégis, Isten természetében vagy a bűnbocsánat jellegében nincs semmi, ami miatt a vér kiontása nélkülözhetetlen lenne. A másik nézet a következetes feltétel nélküli szükségesség el mélete. A „következetes” jelző arra a tényre utal, miszerint Isten nek az az akarata vagy elrendelése, hogy bárkit is üdvözítsen, az ő szuverén kegyelméből következik. Az elveszett ember üdvözítése nem elengedhetetlen kényszer volt, hanem Isten mindenható tet széséből következett. A „feltétel nélküli szükségesség” azt jelenti, hogy Istennek, miután tetszése szerint egyeseket örök életre vá lasztott ki, szükségszerűen saját Fiának áldozata által kellett ezt el végeznie, mivel ez a szükségesség Isten saját természetének tökéletességéből következik. Összefoglalva: miközben Istennek nem volt eredendően szükséges az embert üdvözítenie, mégis, mivel az üdvösséget eltervezte, szükséges volt ezt az üdvösséget egy olyan jóvátétel révén biztosítania, amely csak helyettes áldozat és vérrel megvásárolt megváltás révén volt végrehajtható.4

Úgy tűnhet, mintha hiábavaló és öncélú lenne egy olyan vizs gálódás, mely azt próbálná meghatározni, természeténél fogva mire van szüksége Istennek. Ráadásul úgy tűnhet, mintha a „vér ontás nélkül nincs bűnbocsánat” jellegű kinyilatkoztatások egyszerűen csak azt jelentenék, hogy a vér kiontása nélkül de facto, azaz ténylegesen nincs számunkra bűnbocsánat; s a Szentírás ki nyilatkoztatásán túlmutató vállalkozás lenne azt keresni, de jure, azaz törvény szerint mi nélkülözhetetlen Istennek.

Nem túlzott merészség azonban azt kijelentenünk, hogy bizonyos dolgok eredendően szükségesek, mások viszont eredendően lehetetlenek Isten számára. Istenben való hitünkhöz tartozik an

nak megvallása is, hogy Isten nem hazudik, és hogy ő nem tagad hatja meg önmagát. Az efféle isteni „nem lehetséges” dolgok az ő dicsőségéhez tartoznak, és ha nem számolunk az efféle „lehetetle nekkel”, akkor Isten dicsőségét és tökéletességét tagadjuk.

A kérdés valójában ez: szolgáltat-e a Szentírás bizonyítékot vagy tesz-e utalást olyasmire, aminek alapján meghatározhatjuk, hogy az Istennek lehetetlen vagy szükséges kategóriába tartozik-e valami. Lehetetlen-e számára a bűnösök helyettes áldozat nélkü li megszabadítása, és emiatt természeténél fogva szükséges-e szá mára, hogy az üdvösséget szabadon és szuverén módon rendelje el, illetve az üdvösség a dicsőség Ura vérének kiontása révén teljesüljön. A következő bibliai alapvetések szerint úgy tűnik, e kér désekre igennel válaszolhatunk. E kijelentések említésekor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezeket együttesen kell értel meznünk, s egymást erősítő hatásuk van.

1. Egyes igeszakaszok erőteljesen e következtetés mellett érvelnek. Például a Zsid 2,10.17 szerint Istenhez az volt méltó, hogy számtalan gyermekét úgy vezesse dicsőségre, hogy üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé. A Szabadítóhoz is az volt illő, hogy mindenben az ő testvéreihez hasonlítson. Ezek túlságosan súlyos kijelentések ahhoz, hogy elfogadjuk azt a meg állapítást: Isten csupán bölcsességéből és szeretetéből készítette elő az üdvösségnek ezt az útját. Persze ez igaz, és a feltételes szük ségességként ismert nézet is ezt vallja. Azonban ez az igeszakasz mintha ennél többet mondana. Úgy tűnik, inkább a kegyelmi cél körülményei miatt követelték meg az isteni illendőség parancsai, hogy az üdvösség fejedelme szenvedéseken keresztül legyen tö kéletessé. Ez az üdvösség fejedelme esetében maga után vonta azt is, hogy mindenben testvéreihez váljék hasonlóvá. Vagyis ez már túllép azon, hogy egyszerűen Isten jelleméről (bölcsességéről és szeretetéről) van szó, és az isteni tulajdonságok követelték meg, hogy a fiak ezen a sajátos módon dicsőíttessenek meg. Ha ez a

helyzet, akkor ahhoz a gondolathoz jutunk el, hogy Isten jelentő sége követeli meg az üdvösség fejedelmének szenvedéseit.

2. Vannak olyan igeszakaszok, mint a Jn 3,14–16, amelyek ha tározottan állítják, hogy az elveszettek örök pusztulását jelentené, ha Isten nem adta volna oda egyszülött Fiát, s nem szögezték vol na őt fel a keresztfára. Az örök büntetéstől, ami az elveszettekre vár, a Fiú feláldozása szabadít meg. Ám nagyon nehéz menekülni attól a gondolattól, hogy nincs másik lehetőség.

3. Az olyan igeszakaszok, mint a Zsid 1,1–3; 2,9–18; 9,9–14.22–28 világosan azt tanítják, hogy Krisztus munkájának ha tékonysága Krisztus személyének egyedülálló voltától függ. Ez a tény önmagában még nem ad választ a kérdésre. A szövegösz szefüggés azonban mélyebb következtetéseket tár fel. Ezekben az igeszakaszokban a hangsúly Krisztus áldozatának véglegességén, tökéletességén, valamint páratlan hatékonyságán van. Az ilyen véglegességet, tökéletességet és hatékonyságot a bűn súlya teszi szükségessé, és ha az üdvösség megvalósítása a cél, akkor a bűnt véglegesen el kell törölni. Ez az a gondolat, ami a szükségességet annyira hangsúlyossá teszi (erről a 9,23-ban olvashatunk) abban az értelemben, hogy miközben a mennyei dolgok képmásait bikák és bakok vérével kell megtisztítani, magukat a mennyei dolgokat viszont csakis a Fiú vérével. Vagyis egy olyan szükségességről van szó, amit nem elégíthet ki kevesebb, mint Jézus vére. Jézus vére azonban csak amiatt rendelkezik a megkívánt hatékonysággal és értékkel, mert ő a Fiú, az Atya dicsőségének kisugárzása, lényének képmása, aki maga is részévé vált a testnek és vérnek, s így ké pes volt egyetlen áldozatával tökéletesen megszabadítani azokat, akiket Isten megszentelt. Biztosan nem alaptalan a következteté sünk, hogy itt azt a gondolatot fogalmazták meg, miszerint csak egyetlen ilyen személy és csak egyetlen ilyen áldozat bemutatása győzhette le a bűnt. Ez a megtisztulás biztosítja Isten gyermekei számára azt, hogy dicsőségesen bemehessenek Isten legszentebb